2018. április 26. 17:25 - supermario4ever

A régmúlt tisztázása

Jóformán az én nemzedékem, és a nálam idősebbek azok, akik látták, hogy a Nintendo bejött Magyarországra. Előtte jóformán Ausztriából lehetett beszerezni a Nintendo konzolokat és játékokat (mint megannyi elektronikai cikket) A magyarországi elterjedésben lényegében két dolog játszott közre. Az egyik, hogy a Stadlbauer 1991-ben bejött Magyarországra, a másik meg Dévényi Tibor műsora az Elektor Kalandor. Az utóbbiról szeretnék írni.

Játszottam már a Nintendo előtt is, hiszen volt Commodore Plus/4-es számítógépünk, azon volt néhány játék, amivel szerettem játszani. De igazán nagy hatással a Nintendo és Super Mario volt rám. Vele az Elektor Kalandorban találkoztam először. Onnantól szinte egy napot se hagytam ki, hogy lássam ezt a műsort és a játékot, és Dévényi Tibi bácsi pedig egyfajta... hát, nem is példakép volt, mert az erős, de ő volt az, aki megmutatta nekem a Nintendo világát, ezáltal nagyon sokáig felnéztem rá. Ezt erősítette a Három Kívánság, hiszen ott is megjelent a Nintendo, főleg Super Nintendo, de mellette olykor a Sega MegaDrive is feltűnt. Én meg csodálattal néztem a műsort, főleg azért, mert nem is kívánságokkal voltam "elfoglalva", hanem azok voltak az igazi adások számomra, amikor a Nintendo megjelent. Illetve egy reklám maradt meg bennem. Mivel később születtem, ezért nem a pöttyös labdás részeket láttam (ez számomra "újdonság" volt, csak jóval később láttam, hogy volt ilyen, amikor az M3-on ismételték a régi adásokat). Én már a '90-es években láttam a műsort, ahol az alábbi szöveget nyomatta Tibi bácsi:

Aki a leghangosabban tapsol, annak máris dobom a Chio Chipset!

Ez már annak idején is gyanús volt nekem, és 7-8 évesen azon gondolkodtam, hogy vajon honnan hallja Dévényi Tibi bácsi, hogy ki az, aki a leghangosabban tapsol, és hogy kinek kell dobni a Chio Chipset? Azzal zártam le magamban a dolgot, hogy hát kisgyerek vagyok, ha majd felnőtt leszek, majd biztosan én is hallani fogom, hogy ki az, aki a sokszáz tapsoló közül a leghangosabb. Itt vagyok 32 évesen, és nem tettem szert ezen képességre, és ahogy utána olvastam a dolgoknak, rájöttem, hogy rettenetesen meg voltam vezetve. Senki nem tapsolt leghangosabban, csak arról szólt a dolog, hogy zabáljon minden gyerek Chio Chipset. Ne legyen dietetikus Dévényi Tibi bácsi, de ahogy olvastam a műsor hátteréről, és hogy mikkel kritizálták a műsorvezetőt, úgy dőlt össze egy illúzió, és rá kellett jönnöm, hogy Dévényi Tibi bácsi adta nekem a Nintendót, de vele együtt adott még ezer illúziót, ugyanis én beismerem, hogy én mindent elhittem neki. Főleg azért, mert nem igazán foglalkoztam a kívánságokkal, csak azzal, hogy lássam a Nintendót.

Az első komolynak mondható kritika, amit olvastam, egy 576 Konzolban, egy félmondat, ahol Dévényi Tibi bácsi extrém hülye ruházatát tették szóvá valaminek okán, már nem emlékszem, hogy merült fel. Akkor már idősebb voltam, volt rálátásom a dolgokra, és akkor ahogy előhozakodtam a régi emlékeimmel, be kellett lássam, hogy tényleg nem a ruházata miatt szerettük Tibi bácsit. Aztán egyre-másra olvastam arról, hogy a műsorban hogy voltak megrendezve a kívánságok, és hogy mennyire voltak valósak. Azt Dévényi Tibi bácsi is elismeri a Három kívánság című könyvében, hogy a kívánságok közül válogattak, és azokat teljesítették, melyek látványosabbak voltak, a műsor szempontjából érdekesebbek. De igazából Puzsér Róbert: Sznobjektív műsora volt az, ami ténylegesen rávilágított a valóságra.

Ugyanis 1. helyre tette a 10 leghitványabb televíziós műsorvezető listáján. És igazából, hogy mennyire voltak megrendezettek a kívánságok, azért belátható, hogy nagyon. Az biztos, hogy az egyik legidétlenebb kívánságból sikerült bejátszani, és bizony volt ilyen is, ahol ha jobban "figyeltem volna", hogy a gyerek mit kíván, feltettem volna magamnak a kérdést, hogy biztos, hogy kívánnék ilyet, ha szerepelhetnék a műsorban? De voltak olyan kívánságok is, amikre rá lehet mondani, hogy azokat azért kérték, mert a '90-es években még nem volt internet, sőt a kereskedelmi TV-k is csak fokozatosan jöttek be, ezért ha magyarul akartunk TV-zni, egy darabig csak a Magyar Televízió egyes és kettes csatornája állt rendelkezésünkre még a rendszerváltás után is. És én emlékszem arra is, általános iskolában az osztálytársak nem feltétlen az aktuális rajzfilmről beszéltek, hanem a Dallas volt a téma, meg a Vészhelyzet, meg a Knight Rider. A kérések egy része az aktuálisan trendi műsorokkal, sorozatokkal volt kapcsolatos. Igazából én valahol logikusnak tartom, hogy egy gyerek ezekkel a sorozatokkal kapcsolatosan kértek kívánságokat, aztán hogy ezt hogy csűrték-csavarták, az más kérdés. Mert azt el tudom képzelni, hogy a gyerek épp csak annyi kívánt (már ha tényleg az a gyerek kívánta, akit láttunk a TV-ben), hogy találkozzon mondjuk George Clooney-val. Mondják neki a szerkesztők, hogy rendben van, egyébként is jön Magyarországra, de ezt valahogy érdekessé kell tenni. És hogy hozzáteszik, hogy a x termékből maradt egy rakással a gyárban, ezért mi lenne, ha mondjuk gombócevőversenyt rendeznénk? Mert hogy el volt árasztva reklámokkal a Három kívánság, az tény. És akkor nem beszéltem még az akkor aktuális előadókról, és arról a bizonyos "étlapról", amit szintén csak az M3-on láttam (legalábbis nem maradt meg az emlékeimben, hogy lett volna ilyen később is), de furcsán néztem, hogy fér meg egy helyen a Macskafogó meg a New Kids on the Block? Vagy Jason Donovan, hogy csak a legemlékezetesebbeket mondjam. És ahogy már felnőtt fejjel hallottam a gyerekek ovációját, ahogy Tibi bácsi tételesen sorolja fel az étlap tartalmát, azért felmerült bennem, hogy azért hitelesebben tessék "örülni" neki. Úgyhogy felnőtt fejjel már értem mi a baj a műsorral, és biztos, hogy gyerekként is értettem volna, ha nemcsak egyvalamire összpontosítottam volna.

Ráadásul az Elektor kalandor sem volt tiszta, mert az 576 KByte 1993. decemberi számában a csevegőben összegezték az évet, többek között olyat is írtak, hogy mögöttünk van egy gyanús múltú Elektor Kalandor. És ennyi, ezt nem részletezték már. Aztán, hogy előre tudható volt, hogy ki nyeri meg a főnyereményt az utazást Floridába, vagy bármi más, azt már nem tudom. Mert amúgy abban az évben nem sokkal karácsony előtt lett vége az Elektor Kalandornak.

Ezt most már el tudom képzelni, de elismerem, hogy ehhez kellett egy kis idő, mire helyretettem magamban a dolgokat, mert azt gondolom, hogy sokunknak volt Dévényi Tibor a gyerekkorának egy része, és hát ily módon szembesülni kellett azzal, hogy a gyerekkorunk egy része puszta hazugság volt. Én meg azzal, hogy csak a Nintendóra összpontosítottam, lényegében semmi mást nem csináltam, mint a koszos tóból kiemeltem a lótuszvirágot. A Nintendót megköszöntem Dévényi Tibi bácsinak, azzal adta meg a gyerekkoromat, meg életem legnagyobb rajongási tárgyát, aztán, hogy milyen műsorokat gyártott, vezetett, és hogy mennyit asszisztált ahhoz a rengeteg hazugsághoz, amit elénk tett a TV által, annak kapcsán meg számoljon el a lelkiismeretével, ha nem tette volna meg.

Szólj hozzá!
2014. június 22. 12:24 - supermario4ever

Donkey Kong Country őrület

Vártam már, hogy végre legyen egy olyan játék, mely ismét lázba hoz. Most már megértem, hogy a zsida miért nem adott hetekig életjelet magáról, amikor annyira belefeledkezett a Donkey Kong Country Returns-be. Ilyen veszély nálam ugyan nem áll fenn, de hogy nagyon élvezem, és akkor is leköti szinte minden gondolatomat, még akkor is, amikor nem játszok vele, az biztos. Úgyhogy tegnap beszereztem a Wii-s változatot.

Így most párhuzamosan játszom végig a kettőt. Az eleje egyáltalán nem nehéz a játéknak, így könnyen eljutottam a Wii-sben is a második világ főellenségéhez (ahol a 3DS-esben is tartok). Az meg viszont veszett nehéz... Három óriásrákkal kell megküzdeni, de eléggé összetett a harc, ugyanis először egyenként kell megsebezni őket. Ezután egymásra állnak. Ekkor azt hittem, hogy az a legjobb, ha a legmagasabban álló fejére ugrok, de ahogy elnéztem, ez nem hatja meg túlzottan. Aztán jön az instrukció, hogy le kell rohanni. Ja, hogy erre tagba szakad a csapat? Ezután lehet egyesével ráugrással sebezni őket. De mire oda eljutok... Ugyanis a rákok az ollóikat egyszer oldalt máskor meg égnek tartják, és nyilván csak akkor lehet oldalról lerohanni őket, ha égnek állnak az ollóik. Közben mozognak egyik végéről a másikba, és ha szorítanak... Egy szó, mint száz: nehéz. De nem ért váratlanul, hallottam róla, hogy nem könnyű játékról van szó, ugyanakkor meg olyan hangulata van ami további játékra, küzdelemre inspirál. Nálam itt kezdődik a 90+% játék fogalma. Ugyanakkor megértem, hogy a 3DS-es rész nem kapott olyan jó értékeléseket, mint a Wii-s. Nincs sokkal elmaradva, de mivel az alapjáték szinte ugyanaz, ezért nem ér akkora újdonságként, mint az asztali konzolos változat. Végső ítéletet meg majd végigjátszás után mondok. Az jó egyébként, hogy kezdőknek ott van, hogy három szívvel kezdhet, bár az első két világot elég könnyű volt Wii-n is végigjátszani.

Az első világ az őserdő. Donkey Kong házától indult a kalandunk. Főellenség a Tiki Tak törzs, mely meghipnotizálta a dzsungel állatvilágát, hogy segítsenek nekik elhordani a teljes banánállományt. Hát persze, hogy Donkey Kong bespájzolt banánrakományára is fáj a foguk. Orvul el is rabolják azokat, viszont hősünk meghipnotizálása meghiúsul. Itt vesszük át az irányítást, szétverjük a Tiki-t, mely sikertelen támadást indított ellenünk, és kezdődik a nagy kaland. Először lakóhelyünket járjuk be, innen elég sok elem ismerős a SNES-es DKC-ből. A számomra nagy "kedvenc" is visszatér a Mine Cart Carnage pályáról, a kocsi, melyen nincs fék, és elég egyszer megsebződni, hogy bevégezzük. Viszont a vártnál könnyebb, Super Nintendón sokszor volt olyan, hogy éppen csak sikerült tovább menni. Ehhez képest elég könnyű volt végigcsinálni. Azért látszik, hogy a játékot nem akarták összességében olyan nehézre csinálni, mint a nagy elődöket. Hasonlóképp nem volt nehéz második nekifutásra a második világ harmadik pályája, a rakétahordós. Itt a levegőben repülünk. Fék ezen sincs, és amitől nehezebb, hogy folyamatosan repülni kell (nyomkodni az A-gombot), mert ha mélybe zuhanunk, ugyanúgy vége. Itt a három főellenség lövöldöz ránk ágyúval, és ugyanúgy halál a vége, ha egyszer is elhibázzuk. De érdekes, hogy ez is csak elsőre volt nehéz, aztán másodjára már lényegesen jobban ment.

Az eddigieket tegnap írtam, ma update, hiszen játszottam azóta a Donkey Kong-gal: Ha megvan az agyadban, hogy kell legyőzni a második világ főellenségét, a három rákot, korántsem annyira nehéz. Csak persze most is többször meghaltam, mert képes vagyok túlizgulni a dolgokat, és akkor persze kapkodás a vége. Viszont most a harmadik világtól kezd csak igazán benehezedni. Több váratlan támadás ér, és több fele kell egyszerre figyelni. Így érnek hirtelen sebzések és halálok. És érzem, hogy kissé leamortizál a játék. Többen megjegyezték a Mario Party játékok alatt, hogy a végére úgy elfáradok, mintha valami kemény munkát végeztem volna. Helyes észrevétel. A különbség csak az a DKCR javára, hogy sokkal jobban élvezem. És inkább azt mondom, hogy tartsak szünetet, aztán pár óra múlva újult erővel belevágok.

Most látom csak a "segédoldalon", hogy az M3 leadja a HÁROM KÍVÁNSÁG műsorokat! Először körültekintően szétnéztem, hogy ez biztos, hogy az a Dévényi Tibor-féle műsor, és miután kiderült, hogy igen, megörültem neki. Hát lássuk. Csak az első pár percbe néztem bele, mert be akartam végre fejezni ezt a postot, de kíváncsi voltam, hogy egyáltalán milyen. Tehát valóban az első adásokból származik az a bizonyos pöttyös labda, amihez úgy párosítják paródiákban, mintha vele született volna. Érdekes dolog ez a közönség: dobja a labdát, és ha talál benne valamit (rövidtávú memória meghalt perpillanat), akkor kívánhat valamit a rendelkezésre álló 15 kívánság körül. Hát, nekem egyik sem jött be... De vicces volt hallani, hogy minden egyes kívánságra ugyanaz a taps és ováció volt. Voltam egyszer én is műsorfelvételen, meséltem talán már itt is (Csillag születik első évad egyik adása), és ott is mutatták, hogy kell tapsoltatni, most látom, hogy egyáltalán nem új dolog a tapsolóember alkalmazása. Csak akkor még nem volt kiforrott a dolog, mert tényleg annyira egyforma volt mind a 15 kívánságra a taps egyenként, hogy géppel is nyomathatták volna. Az meg, hogy '80-as évek-béli frizura és ruhaviselet... Nem kell ezen nevetni, hát honnan tudhatták akkor, hogy ez idővel ciki lesz? Akkor ez volt a megszokott. Visszatérve a kívánságokra, a két híres emberen: Depeche Mode, Pet Shop Boys és plusz Madonnán külön mosolyogtam. Kíváncsi leszek a többi részre is. És a Nintendo miatt is örülök. Nagyon várom, hogy újra leadják azokat a részeket, ahol Super Nintendón játszottak. Emlékszem a Super Mario World-ös játékokra. Azt érzem, hogy már csak egy karnyújtásra vagyunk az Elektor Kalandor adásitól...

Szólj hozzá!
2013. december 19. 18:56 - supermario4ever

Egy kívánság

Ma Dévényi Tibor volt a vendég a ridikülben. Nagyon meglepődtem rajta, hogy pont ma, ugyanis most is emlékszem rá, hogy pontosan ma volt 20 éve az Elektor Kalandor utolsó adása, az a bizonyos adás, melyben Tibi bácsi bemutatta a Super Nintendót a Super Mario All-Stars játékkal. Nem akarok a műsorról részletesen írni, hiszen 3 éve már megtettem.

Engem lelkesít, hogy a közmédia holnap beindítja a retro csatornáját, az M3-at, mindenféle régi műsort elővesznek. Köztük lesz a Három kívánság is, melynek volt Nintendós vonatkozása, ugyanis többször is játszottak benne Super Nintendón, nagyon remélem, hogy láthatom ezeket a részeket is. De egyébként is kíváncsi vagyok rá, mert bennem a pöttyös labda egyáltalán nem maradt meg, csak utólag találkoztam vele paródiák formájában. Én azt jegyeztem meg nagyon, hogy amikor lement egy korábban felvett műsor, akkor Tibi bácsi mindig dobálta a Chio Chips-eket, és mindig ezt mondta: "Aki a leghangosabban tapsol, annak máris dobom a Chio Chips-et!" Elgondolkodtam rajta gyerekként, hogy honnan tudja, hogy ki tapsol a leghangosabban? Aztán elkönyveltem magamban, hogy majd ha felnőtt leszek, akkor majd én is ki fogom hallani. Persze most már tudom, hogy csak úgy dobálta, amerre látta. De iszonyú reklámokat csinált bizonyos termékeknek. A kívánságokat kérő gyerekek mindig Fruit Tella csomagot kaptak. Ez ma már ha jól tudom, nem létezik, eper ízű olvadós cukorka volt. Most olvastam így gyorsan a műsorról, 1985-2000 között volt, lehet, hogy az első években volt a piros pöttyös labda.

Mindenképpen nézni fogom a műsort, nagyon érdekel, hogy milyen volt. De van még egy pár műsor, ami érdekelni fog M3-on. Például a Játék Határok Nélkül már a kezdetektől lesz, ezt is nagyon szerettem gyerekkoromban, meg sok '80-as évek beli vetélkedőt reklámoztak, ezek is érdekelnek, hogy milyeneket találtak ki annak idején, és milyen volt ezeknek a megvalósításuk.

De ha én is kívánhatnék Dévényi Tibi bácsitól, akkor az az, hogy adják le újra az Elektor Kalandor részeket. Nekem azokat látnom kell, látni akarom a gyökereit, honnan is ered a videojátékos rajongásom. Újra meg akarom élni azokat a pillanatokat, amikor csodálva néztem, ahogy Mariót irányítják, és az volt minden álmom, hogy játsszak vele. Mondjuk a jogi dolgokon gondolkodom, hogy mennyire lehetséges, ugyanis ebben is tengernyi dolgokat reklámoztak. Elég csak arra gondolni, hogy a Mario játékban játszva 10.000 pontonként kapott a telefonáló valami ajándékot, és persze mondani kellett, hogy kiknek támogatásával. És persze a végén is mondani kellett, hogy az Új Magyarország című napilapban (ez sem létezik már) lehetett jelentkezni. Na majd meglátjuk. De az biztos, hogy az egyik legnagyobb álmom válna valóra, ha újra láthatnám.

Szólj hozzá!