Az utóbbi időkben kaptam rá igazán a JAM Project: THE JUDGEMENT mini-albumára. Nem véletlen, hogy ennyit halogattam a hallgatását, mert kifejezetten sötét hangulatú album. Ez egy koncepciós mini-album, tehát a lényeg az, hogy az albumon szereplő néhány dal egy mondanivaló köré épül. Sokat elárul a mondanivalóról a borító is, ahogy az ég felé néznek, és felhők mögött ott a nap. Számomra az album a halál után bejárt útról szól a végső megtisztulás felé.

1. Inception
2. THE JUDGEMENT
3. Karma ~the dark side of human nature~
4. 3 seconds of midnight
5. MOTHER
6. Atonement ~Tsugunai, Soshite Kibou he~
7. EDEN

A címek árulkodnak a folyamatról, ahogy elindulunk a végső utunkon (mondhatni, Szent Péter színe elé járulunk), kihirdettetik az ítélet, szemesülünk magunk sötét oldalával, lemegyünk a saját poklunk legmélyére, majd jön a segítség, mely által elindulhatunk a megtisztulás útján és eljuthatunk a saját mennyországunkig. Hihetetlen hatásosra és erősre sikeredett az album, az együttes tényleg valami újat akart, amit eddig nem hallhattunk tőlük. A dalok hangszerelése is teljesen más lett, mint amit megszokhattunk tőlük. Nem is feltétlen túlvilági a hangulat, hanem sokkal inkább emlékeztet egy kalandjátékra, ahol komoly a tét. Nagyon a dalok hatása alá lehet kerülni, azért is kerültem az album hallgatását, mert már érzékelhetően vannak vidámabb, pozitívabb dalok is az albumon, de a negatív "pokolbéli" dalok sokkal-sokkal erősebbek, azok rendkívül hatásosra sikeredtek. Sokkal jobban megmaradnak az elmémben, és jön velem, bármerre is megyek. Azok adják az album valódi atmoszféráját, amitől igazi hangulata lesz az albumnak.

A bevezetés is rendkívül erős, az első két dal az ítélet kihirdetéséig valamivel dinamikusabb, de tettek arról, hogy megmaradjon az emlékezetünkben. Nagyon furcsa a vonós hangszerek és az elektronikus hangzás párosítása ebben a koncepcióban. Aztán a harmadik-negyedik dalra lassul a dinamika, lenézük az emberi elme legsötétebb mélységébe. Mondjuk egy kicsit túlzok, mert bár tényleg igyekezett a JAM Project valami egyedit alkotni, arra azért vigyáztak, hogy nagyon ne térjenek el a saját stílusuktól és ne legyenek nagyon sátánisták. Alapvetően jó döntés, de pont pont ez az album egyik nagy hibája. Annyira akarták azt, hogy valami teljesen mást, valami egyedit hozzanak létre, de azért ne forduljanak ki saját magukból. Gyakorlatilag itt mutatkozik meg az, hogy a JAM Project stílusnak, amit az együttes már több mint 20 éve művel, van egy adott kerete, és ha abból kilépnek, akkor nem működik a dolog. Ezek a dalok nagyon jól hangzottak volna az ALI PROJECT-től, mert Takarano Arika tud úgy énekelni, hogy szinte megidézi a démonokat, a JAM Project-nek ez nem ment. Pedig az hallatszik, hogy sokat dolgoztak a dalokon, nagyon el akartak mesélni egy történetet az egész albummal, de személyes megítélésem szerint teljesen nem jött össze a dolog. Ráadásul a dalokon belül is vannak olyan részek, amik elütnek az eredeti témától. Ezeket próbálták nagyjából igazítani a dalhoz, de érzékelhető, hogy nem illik a dal eredeti témájához. Hogy ez volt-e az eredeti cél, így tervezték-e a dalt, vagy azért írták hozzá azokat azokat a részeket, hogy ne legyen annyira sötét hangulatú a dal... Én látok rációt az utóbbira. Az 5. dal, a MOTHER már valamivel oldottabb hangulatú. Ott belefér az, hogy több téma legyen egymás mellett, hiszen megtesszünk utunkat a megtisztulás felé. De ennek a dalnak is a vége az igazán emlékezetes, amikor Kageyama Hironobu gépi hangon kérdezi, hogy "Hello, Hello, kikoemasu ka?" majd utána: "Hello, hello todokimasu ka?" Tehát keres minket, hív a megtisztulás felé. Csak ez a gépi hang erőteljesen futurisztikus érzetet ad, mintha egy robot hívna magához. Talán a digitális mennyország felé megyünk? Az biztos, hogy itt a zene kiváló lett. Egyébként természetesen nem a biológiai anyánkról szól a dal. Aztán az utolsó két dal azért nem maradt meg az elmémben, mert ilyen dala már van a JAM Project-nek. Nem is egy, de jó néhány. És nem is lettek annyira emlékezetesek. Vannak ennél jobb, kedves, pozitív hangulatú dalaik korábbról.

Tehát a dalok változó minősége miatt sem hallgattam annyit. Kizárólag az album első fele maradt meg az elmémben, azon daloknak is csak az erősebb része. Azt gondolom, hogy bátrabban kellett ezt az albumot összehozni. Lehet, hogy az egész sokkal jobb lett volna. Ha pedig nem sikerült volna, akkor tudtuk volna, hogy ez nem megy, de szép volt, hogy megpróbálták. De lehet, hogy pont arról van szó, hogy az együttes tudta, hogy teljes egészében nem fog működni a dolog, de megvolt már ez a koncepció, és akkor úgy voltak vele, hogy kihozzák belőle, amit tudnak. És végülis az egész egy olyan félkész munka lett, amin sokat dolgoztak. Én meg kétségek között őrlődök, hogy vajon jó lett volna-e az album, ha a dalok valóban olyanok, mint amilyen a szöveg mondanivalója. Kíváncsi vagyok, hogy később mennyivel fogom másként hallani a dalokat.

Az mégis milyen már, hogy a JAM Project: THE JUDGEMENT albumot hallgatva értesülök a hírről, hogy Mizuki Ichiro meghalt. Tüdőrákja volt és sajnos tudható volt, hogy nem lehet rajta segíteni. És biztos, hogy tudta ő is, hiszen amíg tudott, koncertezett. Az utolsó koncertjét november 29-én tartotta. Egyszerűen csak amíg élt, szórakoztatni akarta azokat, akik szerették a munkásságát, hiszen tudta, hogy sokáig már nem teheti meg. De egyszerűen csodálatos az, hogy valakinek nemcsak hogy példaértékű az egész énekesi munkássága, hanem, hogy az utolsó pillanatig a színpadon volt és énekelt. Szórakoztatta a közönséget. Valósággá tette azt, amiről énekelt. Megmutatta, milyen az, amikor valaki tényleg a végsőkig harcol az álmairól és éli azt.

És ezzel nőtt igazán naggyá és a szó valódi értelemben legendássá a szememben. Nem sírtam, amikor olvastam a halálhírét, de remegéssel töltött el. Nagyon szerettem, amit csinált. Szerettem a dalait, és szerettem azt, ahogy élte az életét. Évek óta követem ugyanis Instagramon és csodálatos volt látni, hogy az utolsó években is aktívan élt. Sokat kirándult, onsenbe járt, látogatta a családjával, barátaival Japán természeti szépségeit. Aztán ahogy kiderült a betegsége, ezek az aktív tevékenyések abbamaradtak, utána kezdett el a koncertezésre összpontosítani. Bebizonyította, hogy milyen az, amikor valaki tényleg az éneklésnek szenteli az életét. Nem kifejezetten látszott, hogy romlott az állapota, de azt fájdalmas volt látni, amikor néhány hónapja Kageyama Hironobu már úgy segítette le Mizuki Ichirót a színpadról, mert már alig tudott járni. Utána került tolószékbe, és onnan már csak úgy volt színpadon. Innentől nyilvánvaló volt, hogy mi fog történni, de mégis, amikor bekövetkezik, nehéz.

És az egész japán anime zenei ipar megállt egy pillanatra a halálhírére, ami nem csoda, hiszen az egész anime zene tőle indult ki. Ő énekelte 1972-től az első igazán sikeres, emlékezes és szerethető anime dalokat. Ha ő nem lenne, az japán anime zene, biztos, hogy nem létezne ebben a formában. A mai nagy anime énekesek: Suara, atsuko az angelából, YOFFY, a Psychic Lover énekese, Yonekura Chihiro, és akiket még nem láttam, mind megemlékeznek Mizuki Ichiróról. A JAM Project tagok és Mitsuko Horie emlékezése persze több ennél, hiszen ők sokat sokat dolgoztak együtt vele, az ő emlékezetük sokkal személyesebb. Mindenki nagy-nagy szeretettel gondol rá. Ami teljesen érthető, hiszen ahogy élte a karrierjét, amilyen ember volt ő, amilyen kisugárzása volt, az tényleg példaértékű. És azért, mert nemcsak hitt abban, amiről énekelt, hanem tényleg úgy is élt. Csodálatos ember volt.

Egy kicsit tényleg nehéz. Amikor ilyen nagyságok mennek el, egy kicsit tényleg szegényebb lesz ez a világ. Védjegye lett ez a "ránk mutat" kép, és annyira szerettem látni, ahogy az Instagram oldalán a más énekesekkel közös képeken is mindenki vele együtt a kamerába mutatott. Mintegy "benned van az erő, számítasz, veled teljes a csapat". Ahogy védjegye lett az a bizonyos piros sál is, ami szintén sok képen látható volt tőle. Ezzel is szimbolizált erőt, adott nekünk hitet. Persze, hogy tudtuk, hogy nem valós, hogy az a sál úgy száll a levegőben, tudtuk, hogy valami masszív anyaggal volt kitömve, de mit számít ez? Csak az számít, hogy nemcsak hogy arról énekelt, amiben hitt, hanem úgy is élte az életét. Bebizonyította, hogy az anime dalszövegek nemcsak üres szövegelések, hanem megvan annak a való világ beli leképezése. Nagyon fog hiányozni, az én elmémben ott van a legnagyobbak között. A Jóisten vigyázzon rá odafent.

Eddig tartott a japánok menetelése a VB-n, sajnos vesztettek a horvátok ellen. Nagyon nagy kár érte, mert az első félévben csodálatosan játszottak. Meg is szerezték a vezetést, de inspiráló volt látni a szervezett játékukat, amint támadásba lendültek a horvátok, egyből felállt a japán védelem. Nagyon jó volt az első félidő, kifejezetten izgalmasnak tartottam.

A második félidő is jól kezdődött, de amint beállították a horvátok az 1-1-es végeredményt, azonnal elült a meccs. Utána lényegében már csak egymásnak adogatták a labdát. Ami a horvátok részéről is érthetetlen, hiszen tudható, hogy a csoportmérkőzésen túl a döntetlen nem lehet végeredmény. És mivel a 2×15 perces hosszabbításban sem dőlt el az eredmény, így büntetőkre került a sor, ami Japán 3-1-re elvesztett.

Borzalmasan nagy kár érte, mert ahogy a spanyolok ellen játszottak a japánok, ahogy most az első félidőben játszottak, bőven megvolt a potenciál a negyeddöntőre. Ez egy elvesztett lehetőség, ezért vagyok még mindig csalódott. Sírtak is a japán játékosok és a szukrolók (pont, mint a sportanimékben), és sajnos van is miért. Persze, később jó eséllyel meglesz bennem az érzés, hogy azért hősiesen küzdöttek a németek és a spanyolok ellen, de ehhez még el kell telni némi időnek. De főleg a spanyolok elleni meccset magammal viszem, mint inspiráció, hogy kemény küzdelemmel az esélytelenebbnek is van esélye nyerni.

Hihetetlen, még mindig nem hiszem el, hogy a japánok megcsinálták a csodát, és 2-1-re megverték a spanyolokat, ezzel 1. helyen, 6 ponttal jutottak tovább. Konkrétan 1% esélyt adtam annak, hogy a japánok nyernek és továbbjutnak, esküszöm, nem gondoltam volna, hogy megcsinálják. De 1% ide vagy oda, tisztára úgy szurkoltam nekik, mintha reális esélyük lenne a győzelemre. A papírformát mutatta az első félidő. A spanyolok 1-0-ra vezettek, a japánok nagyon kevés ideig tudták birtokolni a labdát. Ennek ellenére is úgy voltam vele, hogy érdemes szurkolni a japánoknak. Ha másért nem, akkor azért, mert azért mégicsak őket szeretem, kitartok mellettük. Ha veszítenek is, akkor is jó volt reménykedni. Az egyébként mérhetetlenül szimpatikus volt a japán szurkolóktól, hogy még az 1-0-s álláskor is úgy buzdították a csapatukat, mintha még nem esett volna gól.

Aztán a második félidő legelején nem látszott kifejezett japán fölény, de amikor 1-1 lett az eredmény, akkor mintha valamit elvágtak volna az erőfölényben. A japánok kezdtek el annyira jól játszani, mintha ők lennének a VB nagy esélyesei. Meg is lett hamar a 2-1-es vezetés. onnantól sokkal szervezettebben játszottak a japánok. Látszott a spanyolokon, hogy teljesen váratlanul érte őket, hogy a japánok így megtáltosodtak, nem is tudtak a fölényükkel mit kezdeni. Az edző sem tudott utána jól lépni. A japánok végig kiválóan védték a spanyol támadásokat, a kapus is olyan lövéseket védett ki, ami egy olasz, holland vagy spanyol kapusnak is dicsőségére vált volna.

Én meg végig úgy izgultam, mert tudtam, hogy papírforma szerint sokkal jobbak a spanyolok, és annyira féltem attól, hogy csak egyet gondoljanak, csak egyet... És véget vetnek a japán játéknak. De szerencsére egyet se gondoltak, és végül Japán nyert. De még a holland kommentátor se hitte el, amit látott. Olyat mondott, hogy a két világbajnok csapat, a német és a spanyol verseng a 2. helyért. Meg hogy különleges nap a Labdarúgás történetében 2022. december 1. hogy Japán Spanyolországot legyőzve 1. helyen jutott tovább a csoportjában. Az egész japán szurkolótábor ünnepelt, még férfiak is úgy sírtak örömükben, mint szerintem gyerekkorukban utoljára. A japánok meg tényleg úgy örültek, mint egy sportanimében. Konkrétan ez is eszembe jutott: Sokáig idegesített, amikor sportanimékben a lehetetlent mutatják be, amikor az utolsó pillanatban fordít a csapat, végül hőseink nyernek. Lényegében ugyanezt csinálták meg a japánok élőben. Nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a csapatnak, hogy a Blue Lock mangakája tervezte a mezüket, állítom, hogy manga aurája járta át a japán csapatot. Humbby baráttommal izgultuk végig a meccset, és teljesen kimerültünk az örömtől mind a ketten.

Meg is mutatta nekem az NOS Sport YouTube csatornájának összefoglalóját.

Bár a japánok második gólja tényleg furcsán festett, de valószínűleg olyan ez, mint a teniszben, hogy csak akkor van kint a labda, ha a teljes területével a vonalon túl van a labda. És azt gondolom, hogy ez volt a japánok nagy szerencséje, hogy a labda éppen, hogy bent volt. Ezért fogadták el. De az az öröm a végére még engem is megérintett. Csodálatos volt az egész meccs!

Konkrétan úgy vagyok ezzel a meccsel, hogy vetekszik a 2014-es Német-Brazil 7-1-es meccsel a 21. század meccséért, mert hát ilyet... Majdhogynem a focitörténelem csodájaként beszélnek erről a meccsről. És milyen érdekes, hogy a Costa Rica elleni meccsüket elvesztették a japánok, pont azt, ahol a leginkább esélyesek voltak, de amikor nem ők az esélyeket, akkor nyernek. Ráadásul mind a két meccsen 2-1-gyel. Hát vannak csodák. Élmény volt látni ezt a meccset.