Nemcsak Okui Masami jelentetett meg albumot, hanem Hayashibara Megumi is. Igaz, ő válogatásalbumot, VINTAGE DENIM címmel. Az első albumának a Half and, Half megjelenésének 30. évfordulója alkalmából készült el a válogatás. És kíváncsi voltam, hol nyit az Oricon napi lemezeladási listán, és nem akartam hinni a szememnek, ugyanis:

AZ ELSŐ HELYEN NYITOTT AZ ALBUM!!!

2002 óta van napi lemezeladási lista és ez az első alkalom, amikor egy Hayashibara Megumi album az 1. helyen debütál. Szabályosan felordítottam örömömben, nem akartam elhinni. Bár azt hozzá kell tenni, hogy némileg árnyalja a hírt, hogy új albumok döntő többségében szerdán jelennek meg Japánban, és ilyenkor kedden még a múlt heti megjelenések vannak némileg alacsonyabb eladási számokkal. De 5.176 példányt szállítottak le megjelenéskor és ezzel magasan vezeti a mezőnyt.

És hogy mi ennek a jelentősége? Nem azért szeretek statisztikákat böngészni, mert a számok megszállottja vagyok, már-már autista szintjén, hanem mögöttes jelentést keresem, amit a számokból ki lehet olvasni. Márpedig ebből azt olvasom ki, hogy még mindig van hatása annak az óriási nagy népszerűségnek, ami Hayashibara Megumi-nak a '90-es években. Ő ugyanis az első olyan seiyuu, aki konkrétan sztár volt. Mindenhol, de mindenhol jelen volt. Nemcsak a kiváló seiyuu-szerepeiért szerették őt az emberek, hanem a zenéjéért is és teljesen megérdemelten. Rengeteg TV-műsorban szerepelt és nagyon sok helyen lehetett hallani a hangját. Konkrétan áruházak hangosbemondóiban is, de tényleg, mindenütt jelen volt a '90-es években. Ami a dalait illeti, sajátságos stílusa van, ami egyébként nem tetszhet mindenkinek. De az, hogy következetesen vállalta, hogy az, aki, voltak gondolatai, volt értékrendje és amennyire lehet, ezt szerethetően tudta átadni a dalai, sőt, a hangja, a seiyuui-munkássága által is, ezek mind olyan értékek, amelyek nyomán azt lehet mondani, hogy Hayashibara Megumi azok közé tartoik, aki megérdemelte a népszerűséget és megérdemli az úgymond "utóhatásait" is oly módon, hogy 30 évvel debütálása után megadatott neki, hogy az élen nyisson a lemezeladási listán. Ami a stílusát illeti, idén augusztus-szeptember táján lesz az, hogy 15 éve ismerem Hayashibara Megumi-t. Ezalatt a 15 év alatt sok minden történt velem, aminek következtében formálódott a gondolkodásom, emiatt Hayashibara Megumi dalait is némileg árnyaltabban látom. De azt a mai napig becsülöm benne, hogy kitart az értékrendje mellett, így sokszor nemcsak nosztalgiából hallgatom a dalait, hanem mert tényleg van hozzáadott értéke annak, amit csinál.

A másik számomra komoly üzenet az első hellyel kapcsolatosan az, hogy a kiadó, a King Records "gondozza", őrzi Hayashibara Megumi hírnevét és tesz arról, hogy ne csak a '90-es évek nagy animés közössége emlékezzen az énekesnőre, hanem a mai animés generáció is ismerje a nevét. És ezt azért tartom nagyon jónak, mert ez számomra azt jelzi, hogy a kiadó a mai napig becsüli az énekesnő munkásságát és nem "dobja el" csak azért, mert itt vannak az újak. Bőven foglalkozhatnának Mizuki Nana karrierjével, aki ugye korunk egyik legkedveltebb seiyuu-ja és több első helyezettes albuma és kislemeze van már. Úgyhogy számomra ez az első hely azt is jelzi, hogy a kiadó tiszteli Hayashibara Megumi karrierjét. Ez az album többszörösen egy énekesnői karrier tiszteletének jele számomra. És hogy miért fontos ez, az jól látható Okui Masami: 11-elevens- album eredményén keresztül, ami csak a 143. helyet tudta elérni az Oricon heti lemezeladási listán. Ez azért nagyon rossz, mert Okui Masami-nak is volt híre a '90-es években. Az albumaival mindig jelen tudott lenni az Oricon Top 30-as listán, rengeteg dalt írt másoknak is és ismerték, meg szerették őt az emberek. És az, hogy megtörtént vele, hogy fokozatosan zuhant le, az egy dolog, de most már ott tart, hogy a Lantis nemcsak az album promóciójával nem foglalkozik érdemben, hanem a lemezborítók is túl egyszerűk, mintha kutyafuttában készültek volna el. Pedig nyilvánvaló, hogy Okui Masami-nak most is vannak gondolatai. A dalok jól hallhatóan egy koncepció köré épülnek és a mondanivalóit Okui Masami a borítón keresztül is igyekszik képek formájában átadni, amennyire lehetséges. És ha már Hayashibara Megumi és Okui Masami lassan 15 éve ikonikus páros számomra a Slayers: Get along-nak köszönhetően, akkor most a kettejük közti eladásbeli-különbséggel nagyon jól lehet érzékeltetni, hogy mi a jelentősége annak, hogy egy tapasztalt előadónak milyen a karrierje évtizedek után. Szinte fizikailag tapintható a különbség. De hogy Okui Masami ennek ellenére ma is értéket közvetít, az viszont tényleg mindennél többet ér. Csak lenne közönsége is.

Egyébként van egy másik borító is az új Hayashibara Megumi albumról, ezt is mindenképp meg akarom mutatni, mert érdekes érdekes érzést kelt bennem.

Ez a borító hű a "Vintage"-beli címhez, mert a tapéta a háttérben kísértetiesen emlékeztet arra a tapétára, ami nekünk volt a nappaliban, amikor néhány éves voltam. Ugyanilyen sárga hátterű narancs-barnás virágmotívumú tapétánk volt a '90-es évek elején. Úgyhogy nekem ezt a borítót tényleg "vintage" látni, kisebb időutazás a gyerekkoromba.

És persze, nem véletlen, hogy kedden jelent meg az album. Ugyanis március 30-án van Hayashibara Megumi születésnapja! Ma 54 éves... Várjunk, én végig abban a hitben voltam, hogy 53 lett. Csak aztán rájöttem Okui Masami születésnapjával kevertem. ^^' Hayashibara Megumi 1967-es, Okui Masami 1968-as. Akármennyi is, a jó isten éltesse és adjon neki erőt újabb 30 évre, hogy boldogabbá tegye az életünket a dalaival! Hayashibara Megumi egy jelenség, akire élmény ránézni. Amíg élek, addig az életem része lesz!

Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami... nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a '90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a '90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a "régen minden jobb volt" szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a '90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók... ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az "érték" szót, mert azt inkább "minőségi" aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy "hátsó szándék" nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget... nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I've Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I've Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I've Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a '90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a '90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek "visszavonulni" úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, '90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.

Régóta tudok már az Ayakashi-ról, de csak most szántam rá magam, hogy megnézzem. Az endingjét ismerem régóta, annak szövegét ugyanis Okui Masami írta, valamint háttérvokálozik is benne, és felénekelte a Self Satisfaction albumára. Kagaribi a dal címe, és egy végtelenül kellemes hangulatú ballada. Van benne melankólia is, mert magányról, hiányérzetről szól, de mintha "táncolna" az érzésben, megéli azt. KAORI az eredeti előadó, akinek neve ismerős lehet azoknak, akik követik japánul (is) a Pokémont, ugyanis a 3. generációban ő volt Haruka (May) seiyuu-ja. Egy character songot is felénekelt neki, ami meglehetősen jóra sikeredett. Seiyuu-nak jó, énekesnői karrierjét ne nagyon erőltesse. Tud érzelmeket énekelni, van technikája, csak veleszületett hangja nincs. És mint annyiszor, Okui Masami most is azt csinálta, hogy tökéletesen felénekelte a dalt. KAORI bevitte a maga énektechnikáját a dalba, de az az érdekes, hogy Okui Masami-nál azt érzem, hogy neki nem kell semmilyen technikai tudás, spontán képes olyan érzelmeket kiénekelni, hogy az úgy gyönyörű, ahogy van.

Ennek alapján arra számítottam, hogy inkább egy felnőtteknek való Slice of Life anime lesz, ahol nemcsak az lesz, hogy két középiskolás egymásba szeret, hanem az élet komolyabb dolgairól fog szólni, ami húszas-harmincas korosztályt érinti. Ehhez képest kapunk egy horrort. Vagyis inkább az eleje durva, aztán átmegy emberfeletti témába. Eredetileg Visual Novel-ként jelent meg az Ayakashi, majd készült belőle egy két kötetes manga és egy 12 részes anime. Ami érdekesség, hogy a manga és az anime szinte egyszerre jött ki. Ez ritkaságnak számít, bár gondolom, mivel ott volt az alaptörténet videojáték formájában, ezért azáltal lett sikeres a történet, nem úgy, mint azoknál az animéknél, melyekből előbb manga jelent meg, és várnak vele évekig, amíg befut, és utána megcsinálják az animét belőle.

De miről is van szó? Az Ayakashi egy élősködő faj. Birtokosai szuperképességekkel rendelkeznek, ám ennek az az ára, hogy ezek a képességek magasan meghaladják az átlag ember erejét, ami elbír, ezért a képességük felemészti őket, és nagyon korán meghalnak. Ugyanezt a képességet birtokolja Kusaka Yuu is, aki depresszióba esik, miután gyerekkori barátja meghalt. Viszont a középiskolába, ahova került, összetalálkozik egy lánnyal, Yoake Eimu-vel, aki szintén Ayakashi. Eimu feladatul kapta, hogy védelmezze Yuu-t, így kerülnek kapcsolatba egymással. A fiú némileg ellensúlyozza az anime durva mivoltát, ugyanis egy rendkívül kedves és érzékeny srác, aki bár annyira nem emózik (és ez nagy előnye az animének), mégis lehet érzékelni, hogy belül nagyon megszenvedi, hogy birtokában van ennek a képességnek. Fokozatosan ismeri fel természetfeletti képességét, és érdekes, hogy ahogy megyünk előre az animében, úgy lesz egyre kevésbé horrorisztikus, és átmegy az egész természetfeletti harcba. Mert hát van miért harcolni, ugyanis vannak rajtuk kívül néhányan, akik szintén birtokosai ennek a képességnek (élősködő fajnak), csak ők nem törődnek bele abba, hogy korán halnak, és az erejük felemészti őket. Könnyen kitalálhatók, hogy ők lesznek a negatív főhősök. Embereket tesznek parazitává maguk körül, ők lesznek a csatlósok. Így Yuu dolga igencsak nehéz lesz, ha le akarja győzni a gonoszt.

Alapvetően nem rossz anime, inkább az, hogy nem tudtam azonosulni a szereplőkkel teljes mértékig. Mert különben azon rövid animék közé tartozik, melynek jó története van, jó a történetvezetés is, tehát jól fel van építve, és logikusan halad előre a történet, ráadásul a karakterek érzelmi világát is megismerhetjük. Az pedig ritka, hogy egy 12-13 részes anime ennyire komplex. Külön érdekesség, hogy Yoake Eimu seiyuu-ja Mizuki Nana, akinek a munkásságában annyira nem vagyok jártas, de itt ő nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. De hol? Mizuki Nana mondja fel Eimu hangján, hogy kik szponzorálták az animét, és azt olyan erotikus, vágyakozó hangon teszi, hogy zavarba ejtő volt minden egyes rész elején és végén hallgatni. Egyébként jól állt Mizuki Nanának ez a melankolikus hang, amivel Eimu-nek különözte a hangját. Az opening (Ayane: Cloudier Sky) jobban visszaadja az anime horror-mivoltát. És tisztára olyan a hangszerelése, mintha az I've Sound írta volna meg a dalt. Trance-es hatású dal, némi elektromos gitárral. Hasonlított a Higurashi no Naku Koro ni openingjére. Annál talán még jobb is, mert az Ayakashi openingnek emlékezetesebb a dallama, jobban megmaradt bennem. Az ending inkább Kusaka Yuu belső érzésvilágát jeleníti meg dal formájában.

Érdemes egy próbát tenni vele, aki tud azonosulni a szereplőkkel, vagy a történettel, és nem zavarja a durva jelenetek, az imádni fogja ezt az animét.

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Nem kell megijedni, nem fogok a Junjou Romanticáról írni, bár azt elárulom, hogy lesz Shounen ai a terítéken.

Mielőtt a tárgyra térnék, engedjétek meg, hogy figyelmetekbe ajánljam a legújabb játéktesztemet: Yoshi Touch & Go

Hihetetlen, hogy nemrég végeztem egy olyan animével, amelyik a hikikomori "életmódba" engedett egy kis betekintést (Arata Kangatari), itt egy másik, a Rozen Maiden, mely sokkal komolyabban foglalkozik ezzel az egyébként nagyon súlyos jelenséggel. Egyébként amióta ismerem és szeretem az ALI PROJECT-et, azóta látni akartam ezt az animét, de csak most, az új évad megjelenésének hatására szántam rá magam, hogy megnézzem. Nagyon érdekes anime, már az első 5 rész, amit eddig láttam, azok is szolgáltattak némi mondanivalóval. A főszereplő srác, Sakurada Jun (ilyen 12 év körülinek tippelem) beilleszkedési problémái miatt nem jár iskolába. Egyetlen mániája van: Internetről különös, elátkozott játékbabákat rendel. Van olyan, amelyiket megtart, de jórészüket visszapostáztatja a családjával. Egyik nap egy nagy doboz érkezik a fiú nevére, benne egy átlagnál jóval nagyobb játékbaba. Jun-kun megrémül, amikor látja, hogy életre kel a baba, és be is mutatkozik: Shinku, és arra kéri, hogy legyen a szolgája. Ám a srác csak akkor mond igent, amikor az élete veszélybe kerül, és a baba megmenti őt. Egy rózsagyűrű által medium-ja lesz. Aztán hamar kiderül, hogy miért is tud élni, és hogy mi volt a készítőjének szándéka vele. A fiú személyisége azért megér egy misét: Nem tudják elfogadni az iskolában, ezért bezárkózik a szobájába, és esze ágába sincs még onnan sem kijönni, nemhogy iskolába járni. Egyelőre a nővérét láttam, mint családtag, de mint a kutyával, úgy beszél vele, de rosszabb az, hogy lány nemhogy tűri, de fel is lelkesedik attól, ha az öccse egy fokkal kedvesebb hangnemben szól hozzá. Ez önmagában borzasztó, de a testvére jelleme általánosabb, ugyanis beleesett abba a hibába, amibe sokan szoktak, hogy ha nem fogadják el őt az embertársai. Ekkor kialakul benne egy felsőbbrendűségi érzés, hogy csak az én elméletem a jó, az összes többi ember mind pokolra való. Ez lehet sértettségből vagy egyéb más érzésből. Ez a srác is ilyen, hiszen nemcsak a testvérével beszél alpári hangnemben, hanem általában az emberekkel. Viszont a 3. rész nagyon jól rávilágít arra, hogy belőle a sértettség váltotta ki ezt az érzést, ugyanis kimerészkedik a lakásból. Csendben, suttyomban járja az utcákat (egyébként boltba megy), és látszik rajta, hogy nagyon fél, nehogy bárki is megjegyzést tegyen rá. Tettek is, amikor nem figyelt az úttesten való áthaladáskor, az egyik autó sofőrje rárivall, hogy nem képes figyelni. Bár maradt volna otthon... Gondolja magában. A kialakuló gazda-szolga kapcsolat pedig nem véletlen, hiszen Jun így jön rá arra, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, és más által nagyszerűen lehet látni bizonyos emberi hibákat. Például a 2. részben Tomoe-chan játékbabája mutatja be az önzőséget. Nem jut eszembe a neve, de ő az, aki ha nem is követeli meg, de mindig kéri, hogy Tomoe-chan álljon rendelkezésére, és kéréseit teljesítse. És amikor Shinku-val harcol, akkor döbben rá, hogy mit csinált valójában. Szolgája eszméletlenül fekszik, ez az önzőségének a következménye. Csak saját magával volt elfoglalva, és nem vette észre, hogy a lány minden energiáját elszívta. Ennyi komolyság mellett talán érdekesnek hathat, hogy van humor is az animében, márpedig az a helyzet, hogy az 5. rész úgy bohózat, ahogy az elő van írva. Nem lehet nem könnyes szemmel végignézni, ennyi gyerekes állatságot kitalálni... XD

A blogpost címe, a WHITE ALBUM animére utalt, ez a sorozat ugyanis önmagában kimeríti a brazil sorozatok romantikus csöpögését. Bár talán annyira nem is csoda, hiszen az anime visual novel-ként látott napvilágot még 1998-ban, ehhez képest csak 2009 januárjában láthattuk először anime formájában. A történet főszereplői Fujii Touya és Morikawa Yuki, akik középiskolában ismerkedtek meg, egymásba szerettek, és jártak is, ám a lány emellett olyan álmokat kerget, mely idővel szétválasztja őket: Énekesnő akar lenni. Mindezért tesz is, tehetségének köszönhetően felfigyelnek rá, és híres énekesnő, Ogata Rina háttérvokalistája lesz koncerteken. Időnként találkoznak, ám aki egy kicsit is benne van a könnyűzenében, az tudhatja, hogy nem sok szabadideje van még vokalistaként sem. A fiú, Touya meg ehhez képest tökéletesen az ellentéte barátnőjének, ugyanis őneki fogalma sincs, hogy mit akar csinálni. Édesanyja meghalt, apja elvárja, hogy önálló élete legyen, ezért albérletben él. Ráadásul nincs romantikus anime harmadik, negyedik sőt - ebben az esetben - sokadik fél nélkül, ugyanis Touyába két lánybarátja is beleszeret, és a fiú olyan, hogy mindenkin kész segíteni, így a lányok nagy reményt éreznek nála, ami tovább bonyolítja a helyzetet. És akkor nem is beszéltünk még Yuki menedzseréről, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa igaz szerelmét. És csak hogy teljes legyen a kör, maga az énekesnő is szemet vet Touyára. Nyilván nem véletlen kérte el a telefonszámát. Hát eddig nagyjából ennyi. Az első 13 részben állítólag kibogozódik ez az igen kusza szerelmi szál. A zene nagyon tetszik. Az opening (Mizuki Nana: Shinai) a legnagyobb kedvencem az énekesnőtől, igazi szenvedélyes szerelmes dal. Viszont az opening video nagy csalódás volt számomra. És abból a szempontból elgondolkodtató, hogy Mizuki Nana ekkor már nagy név volt a japán zenei iparban, és én azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy névhez minimum igényes videót csinálnak, ám ehhez képest csak szimbólumokat, motívumokat láthatunk, amik adott esetben bírhatnak jelentéssel, de egy ilyen dalhoz nem feltétlen jó választás. Ehhez képest az ending video sokkal jobb lett. A dal (Suara: Maiochiru Yuki no You ni) egy lassú ballada, nem épp a kedvencem Suarától, de a hozzá készült mozgóképsorozat nagyon átadja a dal hangulatát. Rajzolt képek, szereplők gyerekkorukban, miközben játszanak, álmodoznak. Én ezzel maximálisan elégedett vagyok. Az anime meg mindazonáltal a srácba vagy 20 csaj szeret bele, nagyon lassú. Ráadásul a grafika nem is egyenletes minőségű. És ha ezt én észreveszem, az már tényleg problémás... Úgyhogy ezt az animét csak azok fogják szeretni, akik fogékonyak a túlzott romantikára. Ez még nekem is sok, de a lassú történetmenet sokkal jobban zavar. De végignézem csak azért, mert Suarának is köze van hozzá. És hát úgy voltam vele, hogy most ősszel jön a második évad, de így meglátjuk, hogy mi lesz az első 26 részben (két részre van osztva, az első 13 2009 telén ment, a második tizenhármat pedig ugyanezen év őszén folytatták).

Na, a harmadik anime, viszont nagyon érdekes. Ezzel most végeztem, Tukeinon ajánlotta nekem, és igaza volt abban, hogy az Antique Bakery messze a legnézhetőbb a Shounen ai kategóriában. Bár a férfiszerelem inkább csak mellékszál, mivel a főszereplő srác nem szeret bele senkibe, és a történet körülötte forog. Keiichiro Tachibana jómódú szülők nevelték fel... legalábbis félig, ugyanis gyerekkorában egy férfi elrabolta őt, és arra kötelezte, hogy minden nap egy-egy szelet tortát vagy süteményt meg kell enni. Így nem csoda, hogy utálja az édességeket, de akkor miért nyit cukrászdát? Sokan kiakadtak ezen, de akik jártasabbak a pszichológiában, azok joggal gyanakodhatnak Stockholm-szindrómára (azaz, amikor a fogvatartott megszereti a fogvatartóját), ám a kép ennél sokkal árnyaltabb. Minden ki fog derülni az anime végére. Ahogy írtam, a homoszexualitás csak mellékszál, ám így is szükségeltetik némi tolerancia a végignézésére, mert egyes jelenetek akármennyire is még a "belefér" kategóriába tartozik, zavarhatnak embereket, ugyanis az egyik cukrász Yusuke Ohno kicsapongó meleg-életet él, de szerencsére ebbe csak ritkán nyerünk betekintést. Annak ellenére, hogy a grafika nem tetszik (nekem fakók a színek), és nagyon lassú volt a történet, de nézhető volt számomra. Összesen két Shounen ai animét láttam: Gravitation, Loveless, ezek bőven bizonyították, hogy ez nem az én műfajom. De ez az anime némileg enyhített a negatív megítélésemen, bár ettől nem leszek shounen ai rajongó, de ha akad egy-két hasonlóan jó, akkor azt lehet, hogy megnézem.

Szokás szerint kevésbé eseménydús nap, de legalább annyira jó hangulatban telik, mint a szombati.

Először a MAT pultnál voltam. Örülök, hogy ismét lesz MAT-os con. 2013. július 6-át mindenki jelölje be, 10 éves a Magyar Anime Társaság, és ennek örömére ismét a Petőfi (miért írok Pétert? -_-) Csarnokban ünnepelünk. Most azért lesz menő mert új igazgatóság, teljesen feújították az épületet. Én azt remélem, hogy lesz saját terme a karaokénak. A sátor hangulatosabb, de akusztikailag nulla. Egyébként ötletesen reklámozza a MAT a cont szokásukhoz híven, egyedül a Hungaromeme-es MATricával nem vagyok kibékülve. Kivételesen vicceset találtak ki, jól sikerült, de a meme-kért csak a fiatalabb korosztály rajong, és ezzel részint (szerintem persze) kizárják az idősebbeket.

Jó volt a hangulat, de nekem igazából így sem nagyon tetszett, hogy a zenekvíz az első program, szerintem elkélne a hagyományos karaoke amolyan bemelegítésként. Most csoportban zenekvízeztünk Kedvesjudittal, és Lam’O-val, hárman összehoztunk valamit. A hangulat jó volt, Tukeinon hozta a szokásos "segítőkész" formáját. El is képzeltem, ahogy kiparodizálna minket, mondjuk az Irigy Hónaljmirigy, és Tuki személyében mindig mondaná például, hogy "ezt az animét tegnapelőtt kezdtem el nézni", vagy "ezt a nagynéném ajánlotta a múlt héten, és bejött." vagy esetleg "ebből annak idején egy nap alatt 68 részt megnéztem, annyira bejött". A többségénél csak tippeltem, Lam’O volt az, aki sokat tudott. Nekem az Another ment, a K, amik most így eszembe jutnak. Jó volt angelát hallgatni. Ja, meg a Kyoukai Senjou no Horizon II opening. Chihara Minori: ZONE//ALONE. Leea mondta is, hogy csinál belőle LQ-s kfn-t. Okvetlen kíváncsi leszek rá. Az előadós résznél most is sokat tudtam magamtól. Ha nem is ismerem annyira az előadót, de az énekstílusából, és hangneméből ki tudtam találni, hogy kit hallgatunk épp. Mizuki Nana hangja jellegzetes, a nyolcadik volt a legdurvább. Nagyon kedves Tukitól, hogy mindenkire gondol egy-egy dal erejéig, rám ekkor esett a választása. Mi is volt a választások között? Chihara Minori, Suara, Okui Masami, Ogata Megumi, és angela. Ezzel bebiztosítottam magamat, hogy ezt tudni fogom, mert egy van, amit nem ismerek (Ogata Megumi, illetve egy dalt ismerek tőle, a Momen no Handkerchief, de ezt is csak Ohmi Tomoe által). Felcsendül a zene, nem ismerem fel az előadót, akkor csak Ogata Megumi lehet... de várjunk! Ancient memories... ÉDES ISTENEM!!! De rég hallottam ezt a Suara számot! Hát akkor látni kellett volna engem, milyen arcot vágtam, Tuki nagyon röhögött rajtam. Hogy tudta kiválasztani ezt a dalt? XD Ez egyébként a PS3-ra megjelent ToHeart2 játék ending dala, a Taiyou to Tsuki album 14, vagyis záródala. Hát érdekes volt. Azt hiszem, hogy a végére 51 pontot gyűjtöttünk össze, ahogy kilestem, ezzel nem lettünk helyezettek. Még mindig a 2010. őszi zenekvízben teljesítettük az akkori hármassal a legjobban, akkor 54 pontot értünk el, és harmadikok lettünk.

A vásáron szétnéztem Leeával, és találtam egy Zelda manga dobozt, benne a melléjáró poszterrel 800 forintért. Én azt megveszem magamnak. Úgysem lesz soha lehetőségem megvenni dobozostul együtt az összes mangát (nincs is értelme, hiszen megvan a Link to the Past és az Ocarina of Time 1. kötet), így megvettem ezt, bár tudom, hogy ezzel az Animeland is jól jár, hiszen külön olcsóbban tudja eladni, és a dobozt is biztosan el tudja valakinek olcsóbban adni (jelen esetben nekem). Én is jól járok, mert így nekem is megvan, és ha meglesz a többi rész is, beleteszem őket. És mást nem is vettem. Terveztem levásárolni a kuponkedvezményt, de így nem. :|

A hagyományos karaokén mindenki nagyot alakított, amúgy ma kevesebben voltunk. Nem volt például Night, Neela, Megumi és Lucy. De jött ma is Leea, Narumi, Kedvesjudit, és persze a szervezőség is jelen volt. Amúgy vicces volt, ahogy jöttem conra, ha már megemlítettem az egyéneket. Megyek át Kőbánya-felső aluljárónál, és ott a messzeségben látom valakit, azt hittem, hogy Leea. Utánakiabálok, nem néz hátra. A harmadik után néz oldalra, és akkor látom, hogy hopp, téves hívás, ez egy srác. A sötét kabát, és a világos baseball sapka megtévesztett. ^^' Leeának hosszú a haja, csak a messzeségben nem látszik a sapkája mögött, és ő is Kőbánya-felsőnél száll le. De mi páran jót buliztunk. Én háromszor énekeltem:

• Slayers: feel well
• Fantasia: Dare Yori mo Zutto...
• Macskarisztokraták: Thomas O'Pamacska dala

Az elsőt tegnap este próbálgattam az utcán, amikor hazamentem. Egyedül voltam, miért is ne énekelhetnék szabadon? Mellesleg a Disney Bűbája után egyébként is ki akartam próbálni, hogy én is tudok-e olyan hatást kiváltani az énekléssel az emberek között. :D Szóval az volt a gyakorlás lényege, hogy ennek a verséi sem annyira mélyek, így próbálgattam, azt gondoltam, hogy jól megy, és igen. ^_^ Ilyennel kéne versenyezni. A Dare Yori mo Zutto... eleje kicsit mély volt, de ezt egyszer mindenképp el akartam énekelni, mert hát ki debütálna ilyen menő dallal, ha nem Okui Masami? A Macskarisztokraták meg egy grátisz, szintén siker, a részemről is. Milyen érdekes, hogy a dal végén hallható "bizony" szótól féltem, hogy csak nehogy buzisan mondjam ki, ehhez képest azt mondtam jól, és a közepén hallható "igen" (amikor ránéz Thomas Hercegnőre), volt az, ami kicsit érdekesre sikeredett. De élveztem, hiszen miért is ne szerethetnék énekelni? Egyébként a Swort Art Online: crossing field (LiSA) dala nagy divat lett manapság. Mondjuk, tetszetős, le is szedtem a kislemezt korábban, de odáig nem jutottam el, hogy meg is hallgassam. Végig jól éreztük magunkat.

A Gamer zenekvíz is jó volt. Abban nem tudom, hány pont sikeredett össze, de egy jópárat tudtam tippből is. A Commodore 64-eket volt érdekes hallgatni, egy pillanatra elképzeltem, hogy abban az időben játszom, de azt már végképp nem tudom visszaidézni, hiszen akkor születtem. A Disney-t viszont végig tudtam. Sokat ki lehetett találni, hiszen a többséget az eredeti klasszikusban (vagy sorozatban) is lehetett hallani. A Kingdom Hearts-ot, és az Epic Mickey-t nem tudtam, ezt a kettőt hangulatából találtam ki. A platformerben volt egy Super Mario Galaxy 2 is, melynek szintén örültem.

És akkor ezzel nagyjából ennyi is nekem. 16 órakor volt Jpop videó, melyből természetesen ki akartam maradni a sikítások miatt. A másik meg az, hogy 2 órás volt, és ha maradok még akkor is karaokén, akkor nem biztos, hogy elérem az utolsó vonatot, ami 19.10-kor indult. Úgy tűnik, hogy igaz, hogy Tukeinon most volt utoljára karaoke főszervező, hiszen élete máshova tereli. Élőben már nem maradt lehetőségem, de ezzel a dallal elbúcsúznék tőle, ha nem találkoznánk többet:

Ez az utolsó dal Megumi: Fuwari albumáról, nekem tipikusan ilyen búcsúdal. Kicsit szomorkás, kicsit visszatekintős, de elengedős. Ha tényleg utoljára találkoztunk élőben, akkor sok sikert! ^_^ Csináltam még néhány képet, majd holnap közzéteszem.

Nos, több szempontból is kellemes tapasztalatról is szeretnék beszámolni: Veszik a vaterán az általam kirakott CD-ket. Így gyűlik a pénz, bár nem titok, hogy ebből a pénzből vettem meg hétfőn a START! német nyelvkönyvet, amiből élvezet tanulni. Újra imádom a német nyelvet, és azon vagyok, hogy akár felsőfokú nyelvtudásom legyen! De igyekszek a lehető legkevesebbet költeni, egyszer-egyszer kajára legfeljebb, meg amikor volt a Media Markt-os leárazás, akkor vettem 2 DVD-t, egyébként én is teszek félre, gyűlik is a pénz, szerintem hamarosan vissza lehet térni Pestre. A másik oldala: Sokan érdeklődnek a CD-k iránt, és ez számomra azt jelzi, hogy digitális letöltés ide, vagy oda, az emberek igenis vennék a CD-ket, ha megfizethető áron lennének. Ezzel én is így vagyok egyébként. Pár napja írtam a Dal kapcsán Rúzsa Magdiról, hogy mennyire szimpatikus, meghallgattam néhány albumát, és én megvenném azokat is eredetiben, de 3-4000 forint tényleg sok értük. A dalai a mai magyar pop zenéhez képest kétségkívül átlagon felüliek, (bár nem nehéz megütni, ezt a szintet) érzem bennük az erőt, mégis hiányzik valami, ami miatt nem érzem azt a katarzist,  ami benne van például a JAM Project: Wings of the legend, vagy Endoh Masaaki: Kankyou Choujin Ecogainder dalokban. Ezért sokallom érte a 3000 forintot, egyébként nagyon becsülöm, hogy ennyire tartja azt a színvonalat, ami mellé letette a voksát, amikor elkezdte a Megasztárban.

[caption id="attachment_6641" align="alignright" width="300"] Mizuki Nana[/caption]

Mizuki Nanának van még olyan kisugárzása, és mosolya, ami önkénytelenül is mosolyt csal az arcomra, és pozitív érzésekkel tölt el. Meg amit egy-egy interjújában láttam, amilyen megnyilvánulásai vannak, nincs még egy ilyen nő a világon.

Több Nintendós ismerősöm is próbálkozik Nintendós Papercraft-tal, és szöget ütött a fejemben, hogy miért is ne próbálkozhatnék meg vele? Az utóbbi időkben fejlődött a kézügyességem a csomagolásnak köszönhetően, és utánanéztem tegnap este, hogy lehet ilyet csinálni. Biztosan nem fog sikerülni elsőre, de ha csak ezen múlna a pesti létem, amíg nem találok munkát (akár azon túl is), akkor megtanulnék ilyet csinálni. Szerintem el lehetne adni őket, mert kint van egy a vaterán, sokan nézik, de nyilván, ha eljutnék odáig, hogy eladható legyen, akkor jóval olcsóbban tenném ezt. Én maximum 3000 forintért adnám, és olyan 1.500 forintos kikiáltási árral kezdeném.

Hogy telik az idő, azért furcsa, hogy már 5 éve hallgatok japán zenét. Eleinte nem kizárólagosan, az csak nemrég alakult ki. De emlékeim szerintem 2006. júliusának végén, 2006. augusztusának elején hallgattam először japán zenét. Ekkortájt kezdtem el érdeklődni az animék iránt, emlékszem, a Kaleido Star 11. része volt a legelső rész, amit láttam. Akkor annyira nem fogott meg, de jó volt nézni, ezért mindig néztem az RTL Klubban, aztán egyre jobban megszerettem. Az első dalt az egyik barátom küldte át MSN-en, ez épp a Kaleido Star egyik openingje volt, a Tattoo Kiss. Amikor akkor meghallgattam, valahogy megtetszett. De aztán, ahogy átjött a másik KS dal, a Yakusoku no Basho he, na ez már egy sokkal kellemesebb dal volt, valamiért világhíresnek gondoltam. De mint mára kiderült, sajnos Yonekura Chihiro nem vált világsztárrá. Ekkoriban sok Kaleido Star dalt ismertem meg, én magam is leszedtem, és megszerettem őket.

Ez volt az első komolyabb vonzódásom a japán zene iránt. A következő nagy hatás (egyben az egyik legnagyobb) Hayashibara Megumi által ért. Először a brave heart dal volt, ezt először egy helyes, vidám dalnak gondoltam, szerettem hallgatni. De ez épp elég volt ahhoz, hogy rákeressek egy néhány dalára. Bár a Slayers animét még nem láttam, de már többször hallottam róla, így azok openingjeit, és endingjeit szedtem le, meg egy néhányat. Ekkor ért az első "sokkhatás" az olyan dalok következtében, mint például, a Give a reason, vagy a Northern lights, vagy a Reflection. Nem akartam hinni a fülemnek, nagy hatást keltett bennem. Ekkor kerültem abba a bűvkörbe, hogy Japán az ideális világ, ahol minden tökéletes, ahol csak pozitív gondolkodású emberek vannak. Persze ma már azt is tudom, hogy ez nincs így. De akkor egy nagyon szép álomvilágba kerültem, ami akkor nagyon szép volt, és talán lehet, hogy jobb lett volna ki sem jönni belőle?

Persze soha nem voltam az a sikító rajongó. 2006. őszi AnimeCon volt az első, akkor még minden más volt, és bár ekkor is kezdtek terjedni a különböző animék iránti esztelen rajongások. Ekkor még elég sokat voltam az AMV-knél, a nagyteremben, már ekkor is voltak sikítozások, de emlékeim szerint elsősorban nem a Naruto miatt volt, hanem a Gravitation, és az egyéb Shuonen ai, animék alatt. És a korosztály is jobban szétszóródott, sokkal többen voltak idősebbek is. A karaoke meg már ekkor is érdekelt, mivel ekkor már nagyon szerettem a japán zenét. Szerintem ekkor még nem ismertem annyira Okui Masamit, azt biztosan nem tudtam, hogy az r.o.r/s tagja volt. Őt egyébként a Slayers openinggel, a Get alonggal ismertem meg, már akkor felfigyeltem a japán mércével nézve nem éppen szokványos hangjára. Viszont a dalaira csak később kerestem rá, és akkor nagyon nem is hallgattam őket, mert valamiért a nyomasztóbb, negatívabb hangulatú dalaira bukkantam rá: spirit of the globe, Taiyou no Hana, Megami ni Naritai ~for a yours~, bár volt egy pár pozitívabb szám, amit találtam tőle: Rinbu-revolution, TRUST, Never die, Sora ni Kakeru Hashi. Végülis Hayashibara Megumi és Okui Masami volt az a kettős, melyek a legnagyobb szerepet játszottak a Jpop életemben, iszonyú nagy hatást gyakoroltak rám. Persze, más zenékre is nyitottam, de azok valamiért nem voltak rám olyan nagy hatással, talán Yonekura Chihiro az egyedüli rajtuk kívül...

A 2008-as év volt még nagyobb számomra, mert akkor sikerült megtalálni a r.o.r/s egyetlen albumát, akkoriban nagyon sokat hallgattam, annak ellenére, hogy nem nagyon rajongok a dance zenéért. Okui Masami albumait már korábban megtaláltam, de akkoriban valamiért még nem hallgattam azokat komolyabban, mert túl sok volt egyszerre. Viszont Megumi Hayashibara albumok valamiért nem akartak előkerülni. Nagyon kerestem őket, nagyon kíváncsi voltam az összes dalára. 2008 őszén nagy nehezen rátaláltam. Nagyon örültem neki, akkoriban csak azokat hallgattam. Sokáig a WHATEVER albuma volt a kedvencem, nagyon meg voltam lepve, hogy annak ellenére, hogy 2. album, mennyire jó lett. Nem sokkal ezután szerettem meg a SpHERE albumot, az a mai napig nagy kedvenc.

Ezután nem kellett sokat várni arra, hogy felfedezzem, hogy eBay-en lehet vásárolni esetenként jó áron eredeti japán CD-ket. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor 2008. decemberében először kezembe vehettem az eredeti Okui Masami: Gyuu és V-sit. albumait. Hatalmas volt, soha nem hittem volna, hogy eredeti CD-ről hallgathatom a dalait. 2009 elején ismertem meg az egyik legnagyobb Hayashibara Megumi rajongói oldalt, az Ashita Smile-t. Erre az oldalra mindig ki volt írva, hogy mely dalok voltak azok, melyeket Megumi lejátszott a két rádió műsorában, a Tokyo Boogie Night-ban, és a Heartful Station-ben. Innen ismertem meg két együttest, az angelát, és az ALI PROJECT-et. Mindkét együttesnek fel volt tüntetve a legújabb dala, A Spiral és a Jigoku no Mon, ezekre kíváncsi voltam, mind a kettő bejött, bár komolyabban csak később ismerkedtem meg velük.

Az Animelo Summer Live hatására. Azt már régóta ismerem, de eleinte csak Okui Masami előadásait néztem meg. Aztán a 2009-es Animelo Summer Live volt az első, amit végignéztem, akkor kezdtem el nagyon sokak felé érdeklődni: angela, ALI PROJECT, Ohmi Tomoe, Suara, Chihara Minori, Mizuki Nana, stb. Magyarán ekkoriban kezdett el  a zenei érdeklődésem jelentősen Japánon belül tágulni. 2009. augusztus 22-ei nap volt szintén nagyon fontos volt számomra, a karaoke miatt. Ahogy egyre többet voltam ott, és figyeltem mások előadását, megismertem egyre több dalt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy kitáguljon a zenei érdeklődésem. De valamiért Okui Masamit senki nem tudta túlszárnyalni bennem. Egy nappal ezelőtt jelent meg Okui Masami: Self Satisfaction album, mely igaz, hogy elsősorban az akkor megélt érzelmek miatt, de nagyon jelentős album számomra. Nem kevésbé az ugyanekkor megjelent Okui Masami feat. May'n: Miracle Upper WL single. TO DIE FOR ×××, ezen dal által éreztem meg milyen érzés meghalni valakiért, Okui Masami eddig sem volt utolsó, ha igazi szerelmes dalt kellett írnia a saját stílusában, de akkor ez mindent túlszárnyalt.

A 2010-es év akkora váltást nem hozott számomra, ebben az évben kezdtem el az adarnának kfn fájlokat csinálni, valamint ekkor használtam komolyan a JpopSukit. Két albumot tudok mondani, ami ekkor nagy hatással volt rám: ALI PROJECT: Psychedelic Insanity és Suara: Yumeji.

Idén, 2011-ben kezdtem el komolyabban ismerkedni a JAM Projecttel, de valamiért nem akar eszembe jutni, hogy hol hallottam róluk először, hogy hol találkoztam velük, lehet, hogy még jó régen Okui Masami által, de már tényleg nem emlékszem. A lényeg, hogy tavaly év végén megjelent a nagy válogatásalbumuk, a 10th Anniversary Complete Box, mely 8 CD-t, és 4 DVD-t tartalmazott. Kicsit megkésve, de kitették letöltésre, és ennek hatására csak nemrég kezdtem el velük komolyan megismerkedni, de nem hittem volna, hogy ennyire be fognak jönni! Valami eszméletlen, hogy amit csinálnak, az ennyire jó legyen, ekkora tűz nem sok emberben van, és az még kevesebb emberre jellemző, hogy azt így, ilyen hitelesen adják át, hogy a hallgató szinte beleborzong a dalaikba.

Hát, nagyjából ennyi volt nekem az elő 5 év. Azt nem tudom, hogy érhet-e még valami nagy hatás, de ennyi történet nekem azért épp elég ahhoz, hogy az anison zene az életem része legyen, és szinte biztos vagyok, hogy mindig lesz helye, nem lesz az a zene világszerte, mely kiölheti az életemből.

Egy jó és egy rossz hír az Animelo Summer Live 2010 kapcsán. Jó hír, hogy minden évben fellépnek új előadók a rendezvényen, örömmel vettem, hogy az egyik újonc a Girls Dead Monster lesz! ^_^ Nem kellett nekik sok az ismerettséghez, elég volt az Angel Beats! anime, és már ott vannak az Oricon chart top 10-ében. És hogy mennyire megérdemlik a sikert azt kellőképp alátámasztja az igényes, fantasztikusan megkomponált zene, és az énekesnő hihetetlen tehetsége. Idén debütált, de valami fantasztikusan énekel! Nagyon jól bánik a hangjával, hatalmas érzéseket tud beleadni a dalokba. Üde színfoltja az anison zenének.

Én őket az egyik AnimeStarsos újságíró, Adrienn által ismertem meg. Beszéltük, hogy az anison énekesek nem érnek el olyan jó helyezéseket. Majd ekkor mutatott rá az Oricon chartra, hogy most látott egy "Girls Dead Monster" nevű együttest a Top 10-ben, és kérdezte, hogy ők nem anison zenét játszanak? Meglepve tapasztaltam, hogy tényleg. Lám, nemcsak Mizuki Nanának, Chihara Minorinak és Hayashibara Meguminak jár az első 10 hely. ^^ Ekkor még annyira nem foglalkoztam velük, majd később Leea beszélt róluk, hogy az énekesnő valami ritka tehetséges. Na ekkor megszereztem a "Crow Song" nevű kislemezüket, és teljesen el voltam ájulva. O_O Ez tényleg nem semmi. Nagyon tud ez az énekesnő. Ma jutottam el odáig, hogy a később megjelent kiadványaikat is leszedjem. Nem volt kevés, hisz 3 hónap alatt 3 kislemez és 2 album látott napvilágot tőlük. A két album nem véletlen, ugyanis egyik kislemezen sem szerepeltek a dalok instrumental verziói. És amikor megjelent az első album, rá négy hétre jött a következő, mely az albumon hallható daok instrumental verzióit tartalmazza. Jó hír azoknak, akik Angel Beats! kfn-t akarnak csinálni. ^^ Meg azoknak is, akik szeretnek off vocal version dalokat hallgatni, ez vagyok én.

Az, hogy csak az Angel Beats! anime erejéig tart-e az együttes, nem tudni, de mindenképp ígéretes, hogy az "Little Braver" 2 napig 1. helyen állt az Oricon charton! És azon a héten a 2. helyen nyitott a kislemez. Aztán a végén kiderül, hogy csak egy anime erejéig összeállt csapatról beszélek most, mint például az r.o.r/s (Kaleido Star) vagy a DoCo (Ranma 1/2).

Mindenesetre remélem, hogy az Animelo Summer Live-on látható lesz, hogy kik énekelnek, mert eddig egy album és kislemez borítón sem voltak láthatók, és nem szeretném, ha Hatsune Miku alapon csak kivetítőn láthatnánk az anime szereplőit.

A rossz hír az Animelo Summer Live kapcsán, hogy Suara nem lép fel idén! T_T Mondjuk lehet, hogy azért nem, mert a tavalyi ASL óta csak egy kislemez jelent tőle, az "Akai Ito". És hogy nem lép fel itt sem... Azt nem gondolom, hogy feladta a karrierjét, egyszerűen csak szünetet tart. Úgy tudom, hogy tavaly házasodott össze a férjével, és lehet, hogy most a magánéletére akar szentelni egy hosszabb időt. Végülis érthető.

Akkor elvileg ma lett volna az a nap, amikor Lam'O-ékkal mentem volna egy vietnami barátjukhoz konzolpartira. Én ott voltam 11-re, Daki is megérkezett nem sokkal előttem, viszont a srác telefonba kijelentette, hogy nem mehetünk, mert idegent nem enged be a házába. Végülis nem találkozunk négyszer anime- és mondoconokon... -_- Amikor Lam'O mondta neki, hogy ki vagyok, akkor meg azt mondta kifogásnak, hogy túl sokan lennénk... Ezen már nem lehet segíteni. Ő baja, ő marad egyedül. Mi nagyon jól elvoltunk négyen. Most a fenti szobába kötöttük be a Wiit, mert lent a többiek nézték a TV-t. Tehát fent. Mivel most csak 1 Wiimote és 2 GC controller volt, ezért csak 3-an tudtunk játszani. Illetve tudtak, mert én az első Mario Kart Wii meccsből kimaradtam, csak néztem őket. De nem sokat tudtak menni, mert Lam'O és Duong mentek le ebédelni, mi meg Dakival maradtunk fent. Wii Sports, Bowling. Jó volt. Elég sokáig voltak lent enni, de nem untuk a játékot. Amikor visszajöttek négyen játszottunk. Ezt soha nem fogom elfelejteni... Így dobjon valaki strike-ot, mint Duong! Olyan volt, hogy gurítja a labdát, és a bábuk közül három állva marad, de az egyik hátulról pont úgy esik el, hogy szépen lassan ledönti a maradék hármat... Ehhez azért szerencse kell. :D Aztán még amit tudtunk négyen játszani egy Wiimote-tal, az a golf. Az is jó volt. Majd be akartam hozni Virtual Console-ról a Mario Golfot N64-ről, de nem tudta betölteni, "Failed to Launch" hibaüzenettel. Hát így töltsetek le illegálisan, Homebrew Channel segítségével Virtual Console játékokat. Ki is töröltem, MAJD ha egyszer lesz pénzem Wii pont kártyára, vagy valami, akkor majd leszedem legális úton. Úgyhogy maradt a Mario Kart Wii. Most Lam'O nem játszott, inkább lement World of Warcraftozni. Lenyomtunk egy 10-es team race-t, majd Daki is lement egy kicsit pihenni, mi ketten Duonggal meg felmentünk WFC-re, és online játszottunk ketten. Kicsit jobban megy neki, de még nem az igazi. Bele van zúgva a kormányba, mondanám neki, hogy inkább GC controllerrel, vagy Classic Controllerrel játszon, azzal fel is tud mutatni valami eredményt, és nem táncolna 4600-4800 pont között. Elég sokat mentünk együtt, majd Dakiék visszajöttek, ekkor Duong ment le, előtte Lam'O elmesélte, hogy járt WoW-ban. Bagszi sok hasonló esetet mesélt már. Kicsit mentem velük MKW-t, majd lementem Duonghoz én is pihenni. Ő neten olvasott valami mangát, én meg leültem Lam'O gépéhez megnézni az E-mailjeimet. Az egyik lánynak (aki szinte vietnami, csak ő Németországban született) Vychannak válaszoltam. Be akartam neki linkelni Okui Masami @Tunes. műsorának az első adását, melynek vendége Mizuki Nana volt. Ő is szereti Mizuki Nanát, és meg akartam neki mutatni, hogy mennyire tetszik nekem az, ahogy ebben az adásban viselkedik, meg a kisugárzása, jelleme.

http://www.youtube.com/watch?v=U_WUxAw1V3U

Elkezdem nézni, de látom, hogy Duong felém fordul, na mondom, akkor nézzük együtt. Örömmel, nem bírom elégszer nézni. ^^ Aztán elkezdtem felolvasni, ami ki volt írva, és amit Okui Masami mondott. Duong meglepődött, ugyanis egyáltalán nem ismeri a japán írást. Aztán kibetűztem (vagyis kiszótagoztam) neki, hogy mit olvasok, és magyaráztam neki egy kicsit. Tanítottam egy kicsit japánul, amennyit én tudok, de a tudásommal nem állnék be tanárnak. ^^' De érdeklődéssel hallgatott, és nézte velem Okui Masamit. Komolyan mondom, akárkinek mutatom őt komolyabban, megragad a tekintete rajta, és elkezd gondolkodni. Ki lehet Makkun (ez Okui Masami beceneve), hogy némely emberekben gondolatokat indít meg? Meg azért is jó nekem többször nézni, mert sokszor csak többedjére hallok ki szavakat. Például ekkor tudtam meg, hogy Mizuki Nana, az Onana becenevet Toshiro Yabukitól kapta, mert olyan sokszor okozott neki fejtörést az igényeivel. ^^' Miután megnéztük őt, váltottam a 17. adásra, melynek vendége Chihara Minori volt. Nagyon tetszett Duongnak (mint szinte minden embernek, akinek megmutatom az anison sztárokat), hogy egyéniségek, bár ő külön kiemelte, hogy milyen aranyosak. Különben igen, annyira természetes a viselkedésük, hogy pont ettől válnak nagyszerűvé. Na de belinkeltem az E-mailbe Mizuki Nana műsorát, közben Duong olvasta a mangát (nem tudom melyiket) meg beindított valami furcsa zenét YouTube-on. Egyetértettünk abban, hogy hallottunk ennél jobbat is. Aztán ott látom jobb oldalt, hogy van ALI PROJECT zene. Megkérem, hogy indítsa be, mert szeretem a zenéjüket. Ankoku Psychedelic, tényleg jó dal volt. ^^ Utána megmutattam neki a Slayers opening és ending (Get along és KUJIKENAIKARA) dalokból készült videoklipeket. Igen, azokat, melyeket Hayashibara Megumi és Okui Masami énekeltek közösen, utána meg Suara: Musouka videoklipet, mely ugye az Utawarerumono anime openingje. Ezt a dalt szereti, úgyhogy kiemeltem, hogy érdemes jobban odafigyelni Suarára. Aztán megmutattam neki, hogy a Jpopsuki weboldalról szoktam japán zenéket letölteni (azért merek ilyen oldalról beszélni, mert itt nincs jogképviselete a japán zenéknek, így szabadabban lehet ilyenekről itt írni), itt is mutattam neki egy pár kislemezt, amit szeretek, pl. Ui Miyazaki: KURENAI. Valamint megmutattam neki a JpopStop oldalt is. Ez az az oldal, ahol mindenféle információ van egybegyűjtve japán előadókról, valamint albumaikról, és kislemezeikről. Teljesen meg volt lepődve, hogy például a supercell: Kimi no Shiranai Monogatari kislemezből több, mint 98.000 példány kelt el. Na akkor nem kíméltem, megmutattam neki a Slayers NEXT opening / ending kislemezét, a Give a reasont, abból 232.850 ment el. Hát igen, jártak szép idők az anison zene felett. De aztán minden szomszéd hanyatt-homlok menekült, ugyanis elkezdtünk karaokézni. ^^' Először megmutattam egy párat, amiket én csináltam: Hayashibara Megumi: Nakeba ii No és Okui Masami: Red dalokat. Közben én próbáltam letölteni az adarnáról only vocal kfn-eket, de nem találtam őket sehol. Meg akartam mutatni Duongnak az Okui Masami: Niji Iro Shooter kfn-t. Na mindegy. Most én jöttem, mert elénekeltem az Ayakashi animéből a Kagaribi dalt. Ez az dal, melyet a FictionJunction együttes egyik tagja, KAORI énekelt, csak azért nem lehet ráismerni az egyedi stílusára, mert a dalt Okui Masami írta. De nagyon kellemes, lassú dal. Aztán közösen elénekeltük Suara örök klasszikusát Utawarerumono: Musouka dalt. Végül a RAY the Animation animéből a Mitsu dalt énekeltem el. De aztán nem sok idő maradt (gyorsan elmegy a nap, be kell ismerni), mutatott nagyon sok régi képet az ő kiskoráról, meg láthattam képekben Vietnamot. Mesélt közben sok mindent. Meg felidéztük a 2009-es nyári animecont, amikor először találkoztunk, valamint még ekkor beszéltünk arról, hogy már egyáltalán nem nézünk TV-t, és nem hallgatunk rádiót, mert amilyen igénytelen műsorok mennek... Meg én már nem is tudom, hogy mi az aktuáls sláger, ennyire nem hallgatok rádiót. Pont azért, mert annyira egy kalap alatt van a zenéje, ehhez képest a japán zenében nagyon sok az egyéniség. Leeával beszélünk néha a Jpop zenéről, és 2009-2010-es dalokat elemzünk, hogy ez meg az milyen jó, ebben a dalban milyen jó a zene, abban milyen találó a szöveg... Na de este lett, és a végén felmentünk Duonggal, megnézni, hogy Dakiék mit játszanak, Narutót. A 3-asban kezdték el a Story Mode-ot. A Wiit most otthagytam, mert úgysincs TV-m, cipelni meg nem akarom, amúgyis megbízok bennük annyira, hogy biztos nem tesznek kárt benne. Meg majd úgyis találkozunk valamikor. Tehát Dakival mentünk együtt. Kicsit beszélgettem vele, felvetettem neki az ötletet, hogy kéne a karaokésokkal egy Wii partyt tartani, tehát, hogy nemcsak mi négyen, hanem például Tukeinon, Ronja, Amina, meg aki még akar, mert Tukinak is van Wiije, és akkor 8-an tudnánk játszani. De ez még csak terv szintjén van. ^^'