Nemcsak Okui Masami jelentetett meg albumot, hanem Hayashibara Megumi is. Igaz, ő válogatásalbumot, VINTAGE DENIM címmel. Az első albumának a Half and, Half megjelenésének 30. évfordulója alkalmából készült el a válogatás. És kíváncsi voltam, hol nyit az Oricon napi lemezeladási listán, és nem akartam hinni a szememnek, ugyanis:

AZ ELSŐ HELYEN NYITOTT AZ ALBUM!!!

2002 óta van napi lemezeladási lista és ez az első alkalom, amikor egy Hayashibara Megumi album az 1. helyen debütál. Szabályosan felordítottam örömömben, nem akartam elhinni. Bár azt hozzá kell tenni, hogy némileg árnyalja a hírt, hogy új albumok döntő többségében szerdán jelennek meg Japánban, és ilyenkor kedden még a múlt heti megjelenések vannak némileg alacsonyabb eladási számokkal. De 5.176 példányt szállítottak le megjelenéskor és ezzel magasan vezeti a mezőnyt.

És hogy mi ennek a jelentősége? Nem azért szeretek statisztikákat böngészni, mert a számok megszállottja vagyok, már-már autista szintjén, hanem mögöttes jelentést keresem, amit a számokból ki lehet olvasni. Márpedig ebből azt olvasom ki, hogy még mindig van hatása annak az óriási nagy népszerűségnek, ami Hayashibara Megumi-nak a '90-es években. Ő ugyanis az első olyan seiyuu, aki konkrétan sztár volt. Mindenhol, de mindenhol jelen volt. Nemcsak a kiváló seiyuu-szerepeiért szerették őt az emberek, hanem a zenéjéért is és teljesen megérdemelten. Rengeteg TV-műsorban szerepelt és nagyon sok helyen lehetett hallani a hangját. Konkrétan áruházak hangosbemondóiban is, de tényleg, mindenütt jelen volt a '90-es években. Ami a dalait illeti, sajátságos stílusa van, ami egyébként nem tetszhet mindenkinek. De az, hogy következetesen vállalta, hogy az, aki, voltak gondolatai, volt értékrendje és amennyire lehet, ezt szerethetően tudta átadni a dalai, sőt, a hangja, a seiyuui-munkássága által is, ezek mind olyan értékek, amelyek nyomán azt lehet mondani, hogy Hayashibara Megumi azok közé tartoik, aki megérdemelte a népszerűséget és megérdemli az úgymond "utóhatásait" is oly módon, hogy 30 évvel debütálása után megadatott neki, hogy az élen nyisson a lemezeladási listán. Ami a stílusát illeti, idén augusztus-szeptember táján lesz az, hogy 15 éve ismerem Hayashibara Megumi-t. Ezalatt a 15 év alatt sok minden történt velem, aminek következtében formálódott a gondolkodásom, emiatt Hayashibara Megumi dalait is némileg árnyaltabban látom. De azt a mai napig becsülöm benne, hogy kitart az értékrendje mellett, így sokszor nemcsak nosztalgiából hallgatom a dalait, hanem mert tényleg van hozzáadott értéke annak, amit csinál.

A másik számomra komoly üzenet az első hellyel kapcsolatosan az, hogy a kiadó, a King Records "gondozza", őrzi Hayashibara Megumi hírnevét és tesz arról, hogy ne csak a '90-es évek nagy animés közössége emlékezzen az énekesnőre, hanem a mai animés generáció is ismerje a nevét. És ezt azért tartom nagyon jónak, mert ez számomra azt jelzi, hogy a kiadó a mai napig becsüli az énekesnő munkásságát és nem "dobja el" csak azért, mert itt vannak az újak. Bőven foglalkozhatnának Mizuki Nana karrierjével, aki ugye korunk egyik legkedveltebb seiyuu-ja és több első helyezettes albuma és kislemeze van már. Úgyhogy számomra ez az első hely azt is jelzi, hogy a kiadó tiszteli Hayashibara Megumi karrierjét. Ez az album többszörösen egy énekesnői karrier tiszteletének jele számomra. És hogy miért fontos ez, az jól látható Okui Masami: 11-elevens- album eredményén keresztül, ami csak a 143. helyet tudta elérni az Oricon heti lemezeladási listán. Ez azért nagyon rossz, mert Okui Masami-nak is volt híre a '90-es években. Az albumaival mindig jelen tudott lenni az Oricon Top 30-as listán, rengeteg dalt írt másoknak is és ismerték, meg szerették őt az emberek. És az, hogy megtörtént vele, hogy fokozatosan zuhant le, az egy dolog, de most már ott tart, hogy a Lantis nemcsak az album promóciójával nem foglalkozik érdemben, hanem a lemezborítók is túl egyszerűk, mintha kutyafuttában készültek volna el. Pedig nyilvánvaló, hogy Okui Masami-nak most is vannak gondolatai. A dalok jól hallhatóan egy koncepció köré épülnek és a mondanivalóit Okui Masami a borítón keresztül is igyekszik képek formájában átadni, amennyire lehetséges. És ha már Hayashibara Megumi és Okui Masami lassan 15 éve ikonikus páros számomra a Slayers: Get along-nak köszönhetően, akkor most a kettejük közti eladásbeli-különbséggel nagyon jól lehet érzékeltetni, hogy mi a jelentősége annak, hogy egy tapasztalt előadónak milyen a karrierje évtizedek után. Szinte fizikailag tapintható a különbség. De hogy Okui Masami ennek ellenére ma is értéket közvetít, az viszont tényleg mindennél többet ér. Csak lenne közönsége is.

Egyébként van egy másik borító is az új Hayashibara Megumi albumról, ezt is mindenképp meg akarom mutatni, mert érdekes érzést kelt bennem.

Ez a borító hű a "Vintage"-beli címhez, mert a tapéta a háttérben kísértetiesen emlékeztet arra a tapétára, ami nekünk volt a nappaliban, amikor néhány éves voltam. Ugyanilyen sárga hátterű narancs-barnás virágmotívumú tapétánk volt a '90-es évek elején. Úgyhogy nekem ezt a borítót tényleg "vintage" látni, kisebb időutazás a gyerekkoromba.

És persze, nem véletlen, hogy kedden jelent meg az album. Ugyanis március 30-án van Hayashibara Megumi születésnapja! Ma 54 éves... Várjunk, én végig abban a hitben voltam, hogy 53 lett. Csak aztán rájöttem Okui Masami születésnapjával kevertem. ^^' Hayashibara Megumi 1967-es, Okui Masami 1968-as. Akármennyi is, a jó isten éltesse és adjon neki erőt újabb 30 évre, hogy boldogabbá tegye az életünket a dalaival! Hayashibara Megumi egy jelenség, akire élmény ránézni. Amíg élek, addig az életem része lesz!

Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami... nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a '90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a '90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a "régen minden jobb volt" szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a '90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók... ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az "érték" szót, mert azt inkább "minőségi" aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy "hátsó szándék" nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget... nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I've Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I've Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I've Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a '90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a '90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek "visszavonulni" úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, '90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.

Régóta tudok már az Ayakashi-ról, de csak most szántam rá magam, hogy megnézzem. Az endingjét ismerem régóta, annak szövegét ugyanis Okui Masami írta, valamint háttérvokálozik is benne, és felénekelte a Self Satisfaction albumára. Kagaribi a dal címe, és egy végtelenül kellemes hangulatú ballada. Van benne melankólia is, mert magányról, hiányérzetről szól, de mintha "táncolna" az érzésben, megéli azt. KAORI az eredeti előadó, akinek neve ismerős lehet azoknak, akik követik japánul (is) a Pokémont, ugyanis a 3. generációban ő volt Haruka (May) seiyuu-ja. Egy character songot is felénekelt neki, ami meglehetősen jóra sikeredett. Seiyuu-nak jó, énekesnői karrierjét ne nagyon erőltesse. Tud érzelmeket énekelni, van technikája, csak veleszületett hangja nincs. És mint annyiszor, Okui Masami most is azt csinálta, hogy tökéletesen felénekelte a dalt. KAORI bevitte a maga énektechnikáját a dalba, de az az érdekes, hogy Okui Masami-nál azt érzem, hogy neki nem kell semmilyen technikai tudás, spontán képes olyan érzelmeket kiénekelni, hogy az úgy gyönyörű, ahogy van.

Ennek alapján arra számítottam, hogy inkább egy felnőtteknek való Slice of Life anime lesz, ahol nemcsak az lesz, hogy két középiskolás egymásba szeret, hanem az élet komolyabb dolgairól fog szólni, ami húszas-harmincas korosztályt érinti. Ehhez képest kapunk egy horrort. Vagyis inkább az eleje durva, aztán átmegy emberfeletti témába. Eredetileg Visual Novel-ként jelent meg az Ayakashi, majd készült belőle egy két kötetes manga és egy 12 részes anime. Ami érdekesség, hogy a manga és az anime szinte egyszerre jött ki. Ez ritkaságnak számít, bár gondolom, mivel ott volt az alaptörténet videojáték formájában, ezért azáltal lett sikeres a történet, nem úgy, mint azoknál az animéknél, melyekből előbb manga jelent meg, és várnak vele évekig, amíg befut, és utána megcsinálják az animét belőle.

De miről is van szó? Az Ayakashi egy élősködő faj. Birtokosai szuperképességekkel rendelkeznek, ám ennek az az ára, hogy ezek a képességek magasan meghaladják az átlag ember erejét, ami elbír, ezért a képességük felemészti őket, és nagyon korán meghalnak. Ugyanezt a képességet birtokolja Kusaka Yuu is, aki depresszióba esik, miután gyerekkori barátja meghalt. Viszont a középiskolába, ahova került, összetalálkozik egy lánnyal, Yoake Eimu-vel, aki szintén Ayakashi. Eimu feladatul kapta, hogy védelmezze Yuu-t, így kerülnek kapcsolatba egymással. A fiú némileg ellensúlyozza az anime durva mivoltát, ugyanis egy rendkívül kedves és érzékeny srác, aki bár annyira nem emózik (és ez nagy előnye az animének), mégis lehet érzékelni, hogy belül nagyon megszenvedi, hogy birtokában van ennek a képességnek. Fokozatosan ismeri fel természetfeletti képességét, és érdekes, hogy ahogy megyünk előre az animében, úgy lesz egyre kevésbé horrorisztikus, és átmegy az egész természetfeletti harcba. Mert hát van miért harcolni, ugyanis vannak rajtuk kívül néhányan, akik szintén birtokosai ennek a képességnek (élősködő fajnak), csak ők nem törődnek bele abba, hogy korán halnak, és az erejük felemészti őket. Könnyen kitalálhatók, hogy ők lesznek a negatív főhősök. Embereket tesznek parazitává maguk körül, ők lesznek a csatlósok. Így Yuu dolga igencsak nehéz lesz, ha le akarja győzni a gonoszt.

Alapvetően nem rossz anime, inkább az, hogy nem tudtam azonosulni a szereplőkkel teljes mértékig. Mert különben azon rövid animék közé tartozik, melynek jó története van, jó a történetvezetés is, tehát jól fel van építve, és logikusan halad előre a történet, ráadásul a karakterek érzelmi világát is megismerhetjük. Az pedig ritka, hogy egy 12-13 részes anime ennyire komplex. Külön érdekesség, hogy Yoake Eimu seiyuu-ja Mizuki Nana, akinek a munkásságában annyira nem vagyok jártas, de itt ő nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. De hol? Mizuki Nana mondja fel Eimu hangján, hogy kik szponzorálták az animét, és azt olyan erotikus, vágyakozó hangon teszi, hogy zavarba ejtő volt minden egyes rész elején és végén hallgatni. Egyébként jól állt Mizuki Nanának ez a melankolikus hang, amivel Eimu-nek különözte a hangját. Az opening (Ayane: Cloudier Sky) jobban visszaadja az anime horror-mivoltát. És tisztára olyan a hangszerelése, mintha az I've Sound írta volna meg a dalt. Trance-es hatású dal, némi elektromos gitárral. Hasonlított a Higurashi no Naku Koro ni openingjére. Annál talán még jobb is, mert az Ayakashi openingnek emlékezetesebb a dallama, jobban megmaradt bennem. Az ending inkább Kusaka Yuu belső érzésvilágát jeleníti meg dal formájában.

Érdemes egy próbát tenni vele, aki tud azonosulni a szereplőkkel, vagy a történettel, és nem zavarja a durva jelenetek, az imádni fogja ezt az animét.

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Ma végeztem a WHITE ALBUM animével. Szerettem, jó volt nézni, és érdekes, hogy nem volt egyértelmű lezárása a Touya és Yuki közötti szerelmes történetnek, bár utalások vannak rá, hogy végződött. Kicsit olyan érzésem volt, hogy a nézőkre bízzák, hogy milyen véget sejtenek a történet mögött. De amúgy az egész anime határozottan az igényesebb romantikus történetek közé tartozik, a szerethető karakterekkel.

Nem is nagy spoiler, a 26. rész egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Yuki a koncertjén tök váratlanul elkezd egy nem tervezett dalt zongorázni, és énekelni: POWDER SNOW. Nekem ez a dal egyébként is nagyon kedves, mert Suara is felénekelte, a Karin album 13. dala, de hogy az animében ilyen jó jelenetet csináltak a dal köré, igencsak jókedvűvé tett. Én is végigénekeltem, mert valahogy annyira énekelteti magát, nagyon jó hallgatni a dallamát. Fenn is van YouTube-on:

Hirano Aya & Mizuki Nana: POWDER SNOW

És itt van Suara énekhangjával:

Suara egyébként, mint a PS3 WHITE ALBUM játék ending dalaként énekelte fel, ugyanis, mint ahogy annyi animéből, ebből is csináltak játékot. A duett pedig nagyon szép. Én csak most hallottam először így, végig azt gondoltam, hogy ez egy Suara dal. A talán még jobb is az eredeti, több élet van benne, és tényleg annyira énekelteti magát. Kislemezen csak, mint Mizuki Nana szóló jelent meg, az is nagyon tetszik. És rajta van az off vocal is, úgyhogy nagyon lesz belőle kfn.

Egyébként végig ilyen "kettős szereppel" néztem az animét, ugyanis bár maga a történet 1986-1987-ben játszódik, így részint mint Morikawa Yuki és Ogata Rina énekesnői karrierjét is figyeltem. De mivel a seiyuu-juk két ismert és közkedvelt énekesnő: Hirano Aya és Mizuki Nana, és mivel annyira belém égett, hogy ők szinkronizálják a két énekesnőt, így néha olyan érzésem volt, mintha az ő énekesnői karrierjüket is látnám. Egyébként Touyára sokszor haragudtam, hogy nem volt képes nemet mondani a nőknek, ugyanis, ha legalább 5 nővel nem csókolózott akkor eggyel sem. És valahol legbelül mindig is érezte, hogy a szíve Yukié, de a nemképessége (ha már vannak képességek) meggátolta abban, hogy az iránta érzett szerelme felhőtlen legyen. Egyébként az utolsó rész feltár egy nagyon érdekes múltat Touya gyerekkorából, ebből kiderül, hogy miért is fél nemet mondani. Nagyjából ennyit tudok mondani. Nem váltott meg világot bennem, de okozott egy pár kellemes percet, főleg az utolsó rész tetszett nagyon. Aki unja a túl sok iskolás, szupererős történetet, és lassítani szeretne, az bátran tegyen próbát ezzel az animével, mert a maga műfajában kiemelkedő.

Ezután az Asatte no Houkou-val teszek egy próbát. Szeretném megnézni az összes Suara zenés animét, és most épp erre esett a választásom. Egyébként az alábbi animékhez van köze:

• ToHeart 2
• Utawarerumono
• Asatte no Houkou
• Blue Drop: Tenshitachi no Gikyoku
• KimiKiss Pure Rouge
• WHITE ALBUM
• Tears to Tiara

És természetesen a különböző OVA-i az animéknek, melyeknek van. A ToHeart 2-t elvileg meg lehet nézni anélkül, hogy láttuk volna az első szériát, mert az csak nevében őrzi az első széria emlékét, amúgy totál más szereplők, és már történet. És az az érdekes, hogy a WHITE ALBUM-ot is eredetileg azért kezdtem el nézni, mert most ősszel jön a WHITE ALBUM 2, de az is olyan, hogy teljesen más szereplők, és más történet, csak a nevében és műfajában lesz hű elődjéhez. Meg majd nézni fogom, kíváncsi vagyok, hogy lesz-e még híd a két évad között.

Több nap után újra itt, és látom, hogy pont most reggel értük el a 70.000-es látogatottságot. Ez igazán szép, köszönöm szépen mindenkinek, aki hozzájárult eme kerek szám eléréséhez. :)

Most már komolyan készülget az új Mariós oldal. Saját domain név, wordpress általi weboldal, saját grafikai elemekkel. Először az egészet HTML-be, és CSS-be akartam elkezdeni csinálni, aztán bagszi javasolta a Joomlát, mert elmondása szerint azzal is meg lehet valósítani grafikailag az elképzeléseimet. Hát legyen akkor. Feltelepítettem, beregisztráltam aztán az admin felület... Maga a rémálom. Nagyon barátságtalan, nehéz megtalálni azokat a beállításokat, amiket fontosnak tartok. Ezzel szemben tele van számomra irreleváns beállítási lehetőséggel. Azért írtam, hogy számomra, mert lehet, hogy aki sokkal jártasabb az internet világában, azoknak mondanak valamit, de én nem tudtam velük mit kezdeni, viszont, amiken meg állítani akartam, azokat meg nagyon nehezen találtam meg. Aztán Trunerrel kezdtem el egyeztetni, megegyeztünk a Wordpress használatában. Mondjuk már ezen blog által ismertem, de ha feltelepítjük weboldalként, akkor másabb a kezelőfelület, de ez akkor is sokkal barátságosabb, könnyű megtalálni benne minden beállítást, amit használni akartam, és nem éreztem magam hülyének használata közben. Amiken meg nem tudtam változtatni, azt Truner csinálta meg azáltal, hogy belenyúlt a CSS-be. Aztán reménykedek, hogy amit szeretnék grafikailag, azt majd meg lehet valósítani. Minden egyes Mario játéknak lesz saját adatbázisa, azokon belül lesz minden információ, kép, videók, teszt, végigjátszás, és azt szeretném, ha minden egyes játéknak egyedi, külleméhez illő háttere lenne. Emellett saját fejléc, egyedi betűtípus (mely adja a játék hangulatát), stb. Ezt elvileg meg tudtam volna csinálni HTML / CSS szerkesztéssel, hiszen CSS-sel csináltam volna meg az egyedi grafikai megoldásokat. Hosszú munka lett volna, de a végeredmény inspirált volna. Pont júniusban kezdtem el komolyabban olvasni erről, megvettem a Tanuljuk meg a HTML és CSS használatát 24 óra alatt című könyvet, csak aztán közbejött a német tanfolyam. Szerettem olvasni a könyvet, mert olvastatja magát, másrészt meg úgy magyarázza el a dolgokat, hogy bárki megértheti, mégsem konyhanyelven van írva. Végül a Wordpress lett. Azt nem tudom, hogy FTP-n keresztül is lehet-e látni a CSS-t (Truner szokta ott állítgatni a dolgokat, azt jobban szereti), de jelen tudásom szerint az oldalak grafilailag egyedi testreszabását az admin felületen nem látok. Aztán ki tudja, milyen csodákat lehet művelni még. Aki akarja, éppenséggel megnézheti az oldalt, de még eléggé fapados állapotú, még sokat kell rajta tartalmilag fejleszteni, meg a külsején is szeretnék még alakítgatni: Gombabirodalom. De egyáltalán nem akarom ezt a blogot sem elhanyagolni, csak most valószínűleg a Mariós oldal nagyobb prioritást fog élvezni, amíg nem lesz olyan állapotban, hogy lehet hirdetni.

Alapból az animékről akartam írni, csak kicsit hosszúra nyúlt a "bevezető" szöveg. Úgy döntöttem, hogy egyelőre félreteszem a Bakemonogatari animét, mert igazából látom benne a minőséget, és hogy akar valamit mondani, de nem tudom dekódolni. Majd akkor kéne megnéznem, amikor majd sokkal többet tudok a japán nyelvről, és a történelmükről. Viszont, ami felváltotta... Mushibugyou. Ez az anime egyszerűen borzasztó. Az, hogy rondák a karakterek, arra még esetleg rá lehet mondani, hogy nem az én ízlésvilágom ez a rajzstílus, de hogy ennyire ostobák legyenek, arra nincs mentség. Egyikük jellemével sem tudok azonosulni, így maga a történet is érdektelenné válik számomra. Ami egyébként Edou-ban játszódik a XIX. században, szörnyűzős buli. Hajaz (erről jut eszembe, szörnyű hajköltemények vannaz animében) az Inuyashára, csak az legalább kinéz valahogy... Három részt láttam eddig, talán mostanra lehet azt mondani, hogy valami ki fog alakulni, de mivel nem érdekel, ezért inkább dobom, és helyette egy olyan animét fogok mától nézni, amit már a kezdetek óta végig akartam nézni: Saber Marionette. Eddig csak egy pár részt láttam belőle, azok nagyon szórakoztattak Eljött hát az idő, hogy minden OVA-val együtt végignézzem.

Néhány napja befejeztem a WHITE ALBUM első 13 részét. Annak ellenére, hogy úgy olvastam, hogy már a 13. részre lezárul ez a szerelmi szál, folytatják tovább. Ami nem baj, bár annak a résznek a történései alapján el tudtam volna képzelni, hogy vége lesz, de egyelőre nincs "összejövetel". Egyébként megszerettem ezt az animét. Azt tudni kell a romantikus történetekről, hogy alapból nagyon lassúak. Így aki nem szereti a lassú történetvezetésű animéket, azokat várhatóan nem fogja lekötni, két dolgot tudok elképzelni, amitől megnézné az ember, erről már írtam korábban: ha tudunk azonosulni a szereplőkkel, és hitelesnek érezzük az érzéseiket, és megértjük, hogy azt, amit csinálnak, azt miért úgy csinálják. És sajnos értem, hogy Yuki menedzsere miért akarja Touyát távol tartani tőle... De egyébként a szereplőkről alkotott személyes elvásáraim megvannak nálam azáltal, hogy kellően komolynak látom őket, néhányuk szimpatikus számomra, így maga a történet is bár lassú, mégis nézeti magát. És el kell, hogy ismerjem, hogy akármennyire is nem szeretem Hirano Ayát, nagyon szép munkát végzett Yuki japán hangjaként, és nem úgy ismertem (vagyis nem úgy képzeltem el) Mizuki Nanát, hogy erőteljesebb hangja lenne, de hangjával nagyon jól visszaadja Ogata Rina határozottabb jellemét. Találónak tartom azt az animében, hogy olvashatjuk a szereplők (legtöbbször Touya) belső gondolatait, és hatásos volt az első szériában, ugyanis minden egyes részt az adott történet lezárásával fejeztek be úgy, hogy ezen gondolatok kiírásával Touya levonja a - sokszor nem is vidám - konklúziót, és erre rájön a nagyon szép ending (Suara - Maiochiru Yuki no You ni). Jó dramaturgiai megoldás volt, alapból nem rajongtam annyira azért a számért, de ez így felvitte nálam az értékét. Csak azt sajnálom, hogy a 13. rész nem kapott rendes lezárást, ugyanis, ahogy írtam korábban, volt 6 hónapos szünet, ha én annak idején néztem volna, igencsak elégedetlen lettem volna. De folytatják, és várom, hogy alakul a történet. A második széria openingjét (Mizuki Nana - Mugen) eddig nem ismertem, de tetszetős ez is, mint az első. Az ending (Suara - Akai Ito) nagy kedvenc, és nagyon jó volt látni anime endingként. Az első 13 részt egy erős 7-esre értékelném, eleinte 8 pontot adtam volna neki, de hogy sehogy nincs lezárva, az csúnya. És grafikailag sem tetszett. Ha már egy kicsit távolabb voltunk a szereplőktől, akkor már nem volt arcuk... És többször is romlott a rajz minősége, itt most persze nem a kézzel rajzolt határú mozgóképekre gondolok, mert az szép volt, hanem bizonyos jelenetekben nem fordítottak elég gondot a karakterek részletgazdag megrajzolására. Viszont a második évad - az első két rész alapján - sokkal szebb.

Rozen Maiden Träumend komolyabb, mint az első széria, bár az első évadnak is megvolt a maga története, és jó lezárást kapott! Érdekes volt látni, hogy Suigin Tou miért harcolt ennyire, hogy megnyerje az Alice Game-et. És nagyon szerettem a japán hangját, Tanaka Rie szinte ilyen hidegvérű gyilkos hangot adott neki adott a negatív főhősnak, aki élvezte, hogy szenvedést okoz Shinku-éknak. A Träumend másabb. Eddig hat Rozen Maiden babáról tudunk, mégis honnan jön a hetedik? Talán kiderül a sorozat végére. Persze a poén itt sem maradhat el, szükség van olyan karakterre, mint Kanaria, aki kicsit oldja a néha feszült hangulatot. Ez a széria is nagyon jónak tűnik, és remélem, hogy nem fogom én is azt gondolni a 2013-as sorozatról, amit hallottam, hogy tele van fillerrel, a főtörténetet 2-3 részben el lehetett volna mesélni.

Kezd beindulni a WHITE ALBUM anime. Még mindig ugyanaz a romantika, és emiatt sokan lassúnak gondolhatják, de mintha több élet lenne az animében, és jobban átérzem a karakterek érzéseit. Amúgy érdekesség, hogy a történet 1986-ban játszódik, és eléggé korhű lett: Számítógép sehol, régi TV-k, kocsik, és személyes kapcsolatok mellett vezetékes telefonon kommunikálnak egymással, mégis mennyivel modernebbnek tűnik a mi akkori világunkhoz képest. Miután Mizuki Nana énekli az openinget, így szinkronizál is az animében, konkrétan Ogata Rena seiyuu-ja, a főszereplő lány, Yuki seiyuu-ja pedig Hirano Aya. Na, ő az a nő a japán zenei iparban, akit felrúgnék a csillagos égig. Nem sok dalát ismerem, de ilyen érzéketlen éneket nagyon ritkán lehet hallani. A másik a botrányos élete, a harmadik pedig hogy több album- és kislemezborítón nem tetszik, ahogy kinéz. Ehhez képest seiyuu-ként nagyon jó, érzelmes hangot ad Yuki-nak, de a képek alapján nem nézek ki belőle többet. De úgy isten igazából  nem nagyon tudok olyan seiyuu-e mondani, akinek a hangjáról azonnal meg tudom mondani, hogy ki ő. Régről is most így hirtelen kettő ugrik be: Yamaguchi Kappei és Hayashibara Megumi. Amikor először meghallottam Hayashibara-san hangját a Slayers-ben, azonnal felfigyeltem rá. Igaz, hogy ekkor már ismertem, mint énekesnő, de állítom, hogy ha seiyuu-ként ismerem meg, hasonlóképpen gondolkodnék róla. Szó nincs arról, hogy rossz lenne a japán szinkron, isten mentsen. Az esetek döntő többségében jó hangot kap az adott karakter, csak nekem nehéz hangról megkülönböztetni őket.

Pár napja végeztem a Yondemasuyo, Azazel-san. Z-vel. Ennek a vége nem durrant akkorát, mint az első szériáé, de szolgáltatott egy pár tanulsággal, nem utolsó sorban agyatlan poénnal. Külön említettem a Detective Conan paródiát. Annak ellenére, hogy szeretem a Conan szériát, sok mindent jól kiparodizáltak. Például, amikor meghal valaki, elmésen elemzik a helyzetet, szinte mindig olyan szituáció akad, ahol a gyilkos mindig köztünk van. És ilyenkor elkezdődik a mindenféle logikátlan vádak alapján az egymásra mutogatás, hogy csak te lehetsz a gyilkos. Persze ezt lehet pszichológiára fogni, hogy ha a gyilkos közvetlen közelben van, akkor az ember veszélyben érzi magát, és mindezek mellé társul egy bizonytalansági faktor, ezt akarja kilőni, ezért felelőtlenül elkezd vádaskodni. Az epizód végén ahogy becsapódik az ajtó, az is nagyon élethű volt. A Conan paródia után jön a perverz pasas, aki a 48 arcú aberrált nevet kapta. Na ő tipikusan az a férfitípus, aki azt hiszi, hogy ott a két lába közötti szervtől lesz férfi. Amikor Rinkót beviszi a saját világába, ott konkrétan minden hímvessző-alakú. Vicces, hogy a sajátja helyén meg az anime hatalmas logója látható, amely sokszor az égig ér. Ennél férfiasabb már nem is lehetne... Az anime vége felé pedig Azazel-san lesz próbára téve, ugyanis ekkor jelenik meg az a démon, név szerint Incubus, aki pontosan ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint Azazel-san, vagyis a csábítással. Ám ő sokkal sikeresebb, így nem is csoda, hogy kedvenc démonunk féltékeny lesz rá. Incubus tisztában van a képességével, és nem is szerénykedik vele, és nem másra pályázik, mint Azazel-san szíve választottjára. Vicces csattanóval ér véget a történet, azért ez a sorozat is megért egy misét, de az első széria valamivel jobb volt.

És akkor új anime a helyére... Most ez kétesélyes lesz: Vagy valahogy végignézem, vagy meglesz az első "dobott" animém: Bakemonogatari. Nem a minőségével van a baj, mert az megvan, csak ezzel a történettel és hangulatvilággal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Sajnos egyáltalán nem hoz lázba, és az opening és az ending videók elvont mivolta sem lelkesít. Bár annak idején írtam a Supercell: Kimi no Shiranai Monogatari dalról (ending), hogy akkoriban mennyire szerettem. Most is szívesen hallgatom néha, de nem nehéz számomra jobban találni nála. Amúgy a főszereplő srác: Araragi Koyomi egyáltalán nem átlagos, ugyanis vámpír volt. Segített neki egy szerzetes, így Látszólag most már nem az, ám maradt nyoma, ugyanis a sebei rendkívül gyorsan gyógyulnak. Attól sem riad vissza, hogy egy lány, nevezetesen Senjougahara Hitagi egy késsel és egy tűzőgéppel megtámadja. A rendkívül megható fogadtatás ellenére csatlakozik hozzá, ugyanis vámpít-mivoltától teljesen meg akar szabadulni. A lány sem átlagos, ugyanis testsúlyának jelentős részét elvesztette. De hogy miért... Amúgy meztelen nők, kivillanó mellek és bugyik bőséggel, mindezek ellenére ez az első olyan anime eddig, amit csak úgy nézek, de ezer másfele jár a gondolatom közben, pedig szolgáltat egy-két tanulsággal. Majd látjuk, mi lesz a sorsa.

Nem kell megijedni, nem fogok a Junjou Romanticáról írni, bár azt elárulom, hogy lesz Shounen ai a terítéken.

Mielőtt a tárgyra térnék, engedjétek meg, hogy figyelmetekbe ajánljam a legújabb játéktesztemet: Yoshi Touch & Go

Hihetetlen, hogy nemrég végeztem egy olyan animével, amelyik a hikikomori "életmódba" engedett egy kis betekintést (Arata Kangatari), itt egy másik, a Rozen Maiden, mely sokkal komolyabban foglalkozik ezzel az egyébként nagyon súlyos jelenséggel. Egyébként amióta ismerem és szeretem az ALI PROJECT-et, azóta látni akartam ezt az animét, de csak most, az új évad megjelenésének hatására szántam rá magam, hogy megnézzem. Nagyon érdekes anime, már az első 5 rész, amit eddig láttam, azok is szolgáltattak némi mondanivalóval. A főszereplő srác, Sakurada Jun (ilyen 12 év körülinek tippelem) beilleszkedési problémái miatt nem jár iskolába. Egyetlen mániája van: Internetről különös, elátkozott játékbabákat rendel. Van olyan, amelyiket megtart, de jórészüket visszapostáztatja a családjával. Egyik nap egy nagy doboz érkezik a fiú nevére, benne egy átlagnál jóval nagyobb játékbaba. Jun-kun megrémül, amikor látja, hogy életre kel a baba, és be is mutatkozik: Shinku, és arra kéri, hogy legyen a szolgája. Ám a srác csak akkor mond igent, amikor az élete veszélybe kerül, és a baba megmenti őt. Egy rózsagyűrű által medium-ja lesz. Aztán hamar kiderül, hogy miért is tud élni, és hogy mi volt a készítőjének szándéka vele. A fiú személyisége azért megér egy misét: Nem tudják elfogadni az iskolában, ezért bezárkózik a szobájába, és esze ágába sincs még onnan sem kijönni, nemhogy iskolába járni. Egyelőre a nővérét láttam, mint családtag, de mint a kutyával, úgy beszél vele, de rosszabb az, hogy lány nemhogy tűri, de fel is lelkesedik attól, ha az öccse egy fokkal kedvesebb hangnemben szól hozzá. Ez önmagában borzasztó, de a testvére jelleme általánosabb, ugyanis beleesett abba a hibába, amibe sokan szoktak, hogy ha nem fogadják el őt az embertársai. Ekkor kialakul benne egy felsőbbrendűségi érzés, hogy csak az én elméletem a jó, az összes többi ember mind pokolra való. Ez lehet sértettségből vagy egyéb más érzésből. Ez a srác is ilyen, hiszen nemcsak a testvérével beszél alpári hangnemben, hanem általában az emberekkel. Viszont a 3. rész nagyon jól rávilágít arra, hogy belőle a sértettség váltotta ki ezt az érzést, ugyanis kimerészkedik a lakásból. Csendben, suttyomban járja az utcákat (egyébként boltba megy), és látszik rajta, hogy nagyon fél, nehogy bárki is megjegyzést tegyen rá. Tettek is, amikor nem figyelt az úttesten való áthaladáskor, az egyik autó sofőrje rárivall, hogy nem képes figyelni. Bár maradt volna otthon... Gondolja magában. A kialakuló gazda-szolga kapcsolat pedig nem véletlen, hiszen Jun így jön rá arra, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, és más által nagyszerűen lehet látni bizonyos emberi hibákat. Például a 2. részben Tomoe-chan játékbabája mutatja be az önzőséget. Nem jut eszembe a neve, de ő az, aki ha nem is követeli meg, de mindig kéri, hogy Tomoe-chan álljon rendelkezésére, és kéréseit teljesítse. És amikor Shinku-val harcol, akkor döbben rá, hogy mit csinált valójában. Szolgája eszméletlenül fekszik, ez az önzőségének a következménye. Csak saját magával volt elfoglalva, és nem vette észre, hogy a lány minden energiáját elszívta. Ennyi komolyság mellett talán érdekesnek hathat, hogy van humor is az animében, márpedig az a helyzet, hogy az 5. rész úgy bohózat, ahogy az elő van írva. Nem lehet nem könnyes szemmel végignézni, ennyi gyerekes állatságot kitalálni... XD

A blogpost címe, a WHITE ALBUM animére utalt, ez a sorozat ugyanis önmagában kimeríti a brazil sorozatok romantikus csöpögését. Bár talán annyira nem is csoda, hiszen az anime visual novel-ként látott napvilágot még 1998-ban, ehhez képest csak 2009 januárjában láthattuk először anime formájában. A történet főszereplői Fujii Touya és Morikawa Yuki, akik középiskolában ismerkedtek meg, egymásba szerettek, és jártak is, ám a lány emellett olyan álmokat kerget, mely idővel szétválasztja őket: Énekesnő akar lenni. Mindezért tesz is, tehetségének köszönhetően felfigyelnek rá, és híres énekesnő, Ogata Rina háttérvokalistája lesz koncerteken. Időnként találkoznak, ám aki egy kicsit is benne van a könnyűzenében, az tudhatja, hogy nem sok szabadideje van még vokalistaként sem. A fiú, Touya meg ehhez képest tökéletesen az ellentéte barátnőjének, ugyanis őneki fogalma sincs, hogy mit akar csinálni. Édesanyja meghalt, apja elvárja, hogy önálló élete legyen, ezért albérletben él. Ráadásul nincs romantikus anime harmadik, negyedik sőt - ebben az esetben - sokadik fél nélkül, ugyanis Touyába két lánybarátja is beleszeret, és a fiú olyan, hogy mindenkin kész segíteni, így a lányok nagy reményt éreznek nála, ami tovább bonyolítja a helyzetet. És akkor nem is beszéltünk még Yuki menedzseréről, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa igaz szerelmét. És csak hogy teljes legyen a kör, maga az énekesnő is szemet vet Touyára. Nyilván nem véletlen kérte el a telefonszámát. Hát eddig nagyjából ennyi. Az első 13 részben állítólag kibogozódik ez az igen kusza szerelmi szál. A zene nagyon tetszik. Az opening (Mizuki Nana: Shinai) a legnagyobb kedvencem az énekesnőtől, igazi szenvedélyes szerelmes dal. Viszont az opening video nagy csalódás volt számomra. És abból a szempontból elgondolkodtató, hogy Mizuki Nana ekkor már nagy név volt a japán zenei iparban, és én azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy névhez minimum igényes videót csinálnak, ám ehhez képest csak szimbólumokat, motívumokat láthatunk, amik adott esetben bírhatnak jelentéssel, de egy ilyen dalhoz nem feltétlen jó választás. Ehhez képest az ending video sokkal jobb lett. A dal (Suara: Maiochiru Yuki no You ni) egy lassú ballada, nem épp a kedvencem Suarától, de a hozzá készült mozgóképsorozat nagyon átadja a dal hangulatát. Rajzolt képek, szereplők gyerekkorukban, miközben játszanak, álmodoznak. Én ezzel maximálisan elégedett vagyok. Az anime meg mindazonáltal a srácba vagy 20 csaj szeret bele, nagyon lassú. Ráadásul a grafika nem is egyenletes minőségű. És ha ezt én észreveszem, az már tényleg problémás... Úgyhogy ezt az animét csak azok fogják szeretni, akik fogékonyak a túlzott romantikára. Ez még nekem is sok, de a lassú történetmenet sokkal jobban zavar. De végignézem csak azért, mert Suarának is köze van hozzá. És hát úgy voltam vele, hogy most ősszel jön a második évad, de így meglátjuk, hogy mi lesz az első 26 részben (két részre van osztva, az első 13 2009 telén ment, a második tizenhármat pedig ugyanezen év őszén folytatták).

Na, a harmadik anime, viszont nagyon érdekes. Ezzel most végeztem, Tukeinon ajánlotta nekem, és igaza volt abban, hogy az Antique Bakery messze a legnézhetőbb a Shounen ai kategóriában. Bár a férfiszerelem inkább csak mellékszál, mivel a főszereplő srác nem szeret bele senkibe, és a történet körülötte forog. Keiichiro Tachibana jómódú szülők nevelték fel... legalábbis félig, ugyanis gyerekkorában egy férfi elrabolta őt, és arra kötelezte, hogy minden nap egy-egy szelet tortát vagy süteményt meg kell enni. Így nem csoda, hogy utálja az édességeket, de akkor miért nyit cukrászdát? Sokan kiakadtak ezen, de akik jártasabbak a pszichológiában, azok joggal gyanakodhatnak Stockholm-szindrómára (azaz, amikor a fogvatartott megszereti a fogvatartóját), ám a kép ennél sokkal árnyaltabb. Minden ki fog derülni az anime végére. Ahogy írtam, a homoszexualitás csak mellékszál, ám így is szükségeltetik némi tolerancia a végignézésére, mert egyes jelenetek akármennyire is még a "belefér" kategóriába tartozik, zavarhatnak embereket, ugyanis az egyik cukrász Yusuke Ohno kicsapongó meleg-életet él, de szerencsére ebbe csak ritkán nyerünk betekintést. Annak ellenére, hogy a grafika nem tetszik (nekem fakók a színek), és nagyon lassú volt a történet, de nézhető volt számomra. Összesen két Shounen ai animét láttam: Gravitation, Loveless, ezek bőven bizonyították, hogy ez nem az én műfajom. De ez az anime némileg enyhített a negatív megítélésemen, bár ettől nem leszek shounen ai rajongó, de ha akad egy-két hasonlóan jó, akkor azt lehet, hogy megnézem.

Szokás szerint kevésbé eseménydús nap, de legalább annyira jó hangulatban telik, mint a szombati.

Először a MAT pultnál voltam. Örülök, hogy ismét lesz MAT-os con. 2013. július 6-át mindenki jelölje be, 10 éves a Magyar Anime Társaság, és ennek örömére ismét a Petőfi (miért írok Pétert? -_-) Csarnokban ünnepelünk. Most azért lesz menő mert új igazgatóság, teljesen feújították az épületet. Én azt remélem, hogy lesz saját terme a karaokénak. A sátor hangulatosabb, de akusztikailag nulla. Egyébként ötletesen reklámozza a MAT a cont szokásukhoz híven, egyedül a Hungaromeme-es MATricával nem vagyok kibékülve. Kivételesen vicceset találtak ki, jól sikerült, de a meme-kért csak a fiatalabb korosztály rajong, és ezzel részint (szerintem persze) kizárják az idősebbeket.

Jó volt a hangulat, de nekem igazából így sem nagyon tetszett, hogy a zenekvíz az első program, szerintem elkélne a hagyományos karaoke amolyan bemelegítésként. Most csoportban zenekvízeztünk Kedvesjudittal, és Lam’O-val, hárman összehoztunk valamit. A hangulat jó volt, Tukeinon hozta a szokásos "segítőkész" formáját. El is képzeltem, ahogy kiparodizálna minket, mondjuk az Irigy Hónaljmirigy, és Tuki személyében mindig mondaná például, hogy "ezt az animét tegnapelőtt kezdtem el nézni", vagy "ezt a nagynéném ajánlotta a múlt héten, és bejött." vagy esetleg "ebből annak idején egy nap alatt 68 részt megnéztem, annyira bejött". A többségénél csak tippeltem, Lam’O volt az, aki sokat tudott. Nekem az Another ment, a K, amik most így eszembe jutnak. Jó volt angelát hallgatni. Ja, meg a Kyoukai Senjou no Horizon II opening. Chihara Minori: ZONE//ALONE. Leea mondta is, hogy csinál belőle LQ-s kfn-t. Okvetlen kíváncsi leszek rá. Az előadós résznél most is sokat tudtam magamtól. Ha nem is ismerem annyira az előadót, de az énekstílusából, és hangneméből ki tudtam találni, hogy kit hallgatunk épp. Mizuki Nana hangja jellegzetes, a nyolcadik volt a legdurvább. Nagyon kedves Tukitól, hogy mindenkire gondol egy-egy dal erejéig, rám ekkor esett a választása. Mi is volt a választások között? Chihara Minori, Suara, Okui Masami, Ogata Megumi, és angela. Ezzel bebiztosítottam magamat, hogy ezt tudni fogom, mert egy van, amit nem ismerek (Ogata Megumi, illetve egy dalt ismerek tőle, a Momen no Handkerchief, de ezt is csak Ohmi Tomoe által). Felcsendül a zene, nem ismerem fel az előadót, akkor csak Ogata Megumi lehet... de várjunk! Ancient memories... ÉDES ISTENEM!!! De rég hallottam ezt a Suara számot! Hát akkor látni kellett volna engem, milyen arcot vágtam, Tuki nagyon röhögött rajtam. Hogy tudta kiválasztani ezt a dalt? XD Ez egyébként a PS3-ra megjelent ToHeart2 játék ending dala, a Taiyou to Tsuki album 14, vagyis záródala. Hát érdekes volt. Azt hiszem, hogy a végére 51 pontot gyűjtöttünk össze, ahogy kilestem, ezzel nem lettünk helyezettek. Még mindig a 2010. őszi zenekvízben teljesítettük az akkori hármassal a legjobban, akkor 54 pontot értünk el, és harmadikok lettünk.

A vásáron szétnéztem Leeával, és találtam egy Zelda manga dobozt, benne a melléjáró poszterrel 800 forintért. Én azt megveszem magamnak. Úgysem lesz soha lehetőségem megvenni dobozostul együtt az összes mangát (nincs is értelme, hiszen megvan a Link to the Past és az Ocarina of Time 1. kötet), így megvettem ezt, bár tudom, hogy ezzel az Animeland is jól jár, hiszen külön olcsóbban tudja eladni, és a dobozt is biztosan el tudja valakinek olcsóbban adni (jelen esetben nekem). Én is jól járok, mert így nekem is megvan, és ha meglesz a többi rész is, beleteszem őket. És mást nem is vettem. Terveztem levásárolni a kuponkedvezményt, de így nem. :|

A hagyományos karaokén mindenki nagyot alakított, amúgy ma kevesebben voltunk. Nem volt például Night, Neela, Megumi és Lucy. De jött ma is Leea, Narumi, Kedvesjudit, és persze a szervezőség is jelen volt. Amúgy vicces volt, ahogy jöttem conra, ha már megemlítettem az egyéneket. Megyek át Kőbánya-felső aluljárónál, és ott a messzeségben látom valakit, azt hittem, hogy Leea. Utánakiabálok, nem néz hátra. A harmadik után néz oldalra, és akkor látom, hogy hopp, téves hívás, ez egy srác. A sötét kabát, és a világos baseball sapka megtévesztett. ^^' Leeának hosszú a haja, csak a messzeségben nem látszik a sapkája mögött, és ő is Kőbánya-felsőnél száll le. De mi páran jót buliztunk. Én háromszor énekeltem:

• Slayers: feel well
• Fantasia: Dare Yori mo Zutto...
• Macskarisztokraták: Thomas O'Pamacska dala

Az elsőt tegnap este próbálgattam az utcán, amikor hazamentem. Egyedül voltam, miért is ne énekelhetnék szabadon? Mellesleg a Disney Bűbája után egyébként is ki akartam próbálni, hogy én is tudok-e olyan hatást kiváltani az énekléssel az emberek között. :D Szóval az volt a gyakorlás lényege, hogy ennek a verséi sem annyira mélyek, így próbálgattam, azt gondoltam, hogy jól megy, és igen. ^_^ Ilyennel kéne versenyezni. A Dare Yori mo Zutto... eleje kicsit mély volt, de ezt egyszer mindenképp el akartam énekelni, mert hát ki debütálna ilyen menő dallal, ha nem Okui Masami? A Macskarisztokraták meg egy grátisz, szintén siker, a részemről is. Milyen érdekes, hogy a dal végén hallható "bizony" szótól féltem, hogy csak nehogy buzisan mondjam ki, ehhez képest azt mondtam jól, és a közepén hallható "igen" (amikor ránéz Thomas Hercegnőre), volt az, ami kicsit érdekesre sikeredett. De élveztem, hiszen miért is ne szerethetnék énekelni? Egyébként a Swort Art Online: crossing field (LiSA) dala nagy divat lett manapság. Mondjuk, tetszetős, le is szedtem a kislemezt korábban, de odáig nem jutottam el, hogy meg is hallgassam. Végig jól éreztük magunkat.

A Gamer zenekvíz is jó volt. Abban nem tudom, hány pont sikeredett össze, de egy jópárat tudtam tippből is. A Commodore 64-eket volt érdekes hallgatni, egy pillanatra elképzeltem, hogy abban az időben játszom, de azt már végképp nem tudom visszaidézni, hiszen akkor születtem. A Disney-t viszont végig tudtam. Sokat ki lehetett találni, hiszen a többséget az eredeti klasszikusban (vagy sorozatban) is lehetett hallani. A Kingdom Hearts-ot, és az Epic Mickey-t nem tudtam, ezt a kettőt hangulatából találtam ki. A platformerben volt egy Super Mario Galaxy 2 is, melynek szintén örültem.

És akkor ezzel nagyjából ennyi is nekem. 16 órakor volt Jpop videó, melyből természetesen ki akartam maradni a sikítások miatt. A másik meg az, hogy 2 órás volt, és ha maradok még akkor is karaokén, akkor nem biztos, hogy elérem az utolsó vonatot, ami 19.10-kor indult. Úgy tűnik, hogy igaz, hogy Tukeinon most volt utoljára karaoke főszervező, hiszen élete máshova tereli. Élőben már nem maradt lehetőségem, de ezzel a dallal elbúcsúznék tőle, ha nem találkoznánk többet:

Ez az utolsó dal Megumi: Fuwari albumáról, nekem tipikusan ilyen búcsúdal. Kicsit szomorkás, kicsit visszatekintős, de elengedős. Ha tényleg utoljára találkoztunk élőben, akkor sok sikert! ^_^ Csináltam még néhány képet, majd holnap közzéteszem.

Nos, több szempontból is kellemes tapasztalatról is szeretnék beszámolni: Veszik a vaterán az általam kirakott CD-ket. Így gyűlik a pénz, bár nem titok, hogy ebből a pénzből vettem meg hétfőn a START! német nyelvkönyvet, amiből élvezet tanulni. Újra imádom a német nyelvet, és azon vagyok, hogy akár felsőfokú nyelvtudásom legyen! De igyekszek a lehető legkevesebbet költeni, egyszer-egyszer kajára legfeljebb, meg amikor volt a Media Markt-os leárazás, akkor vettem 2 DVD-t, egyébként én is teszek félre, gyűlik is a pénz, szerintem hamarosan vissza lehet térni Pestre. A másik oldala: Sokan érdeklődnek a CD-k iránt, és ez számomra azt jelzi, hogy digitális letöltés ide, vagy oda, az emberek igenis vennék a CD-ket, ha megfizethető áron lennének. Ezzel én is így vagyok egyébként. Pár napja írtam a Dal kapcsán Rúzsa Magdiról, hogy mennyire szimpatikus, meghallgattam néhány albumát, és én megvenném azokat is eredetiben, de 3-4000 forint tényleg sok értük. A dalai a mai magyar pop zenéhez képest kétségkívül átlagon felüliek, (bár nem nehéz megütni, ezt a szintet) érzem bennük az erőt, mégis hiányzik valami, ami miatt nem érzem azt a katarzist,  ami benne van például a JAM Project: Wings of the legend, vagy Endoh Masaaki: Kankyou Choujin Ecogainder dalokban. Ezért sokallom érte a 3000 forintot, egyébként nagyon becsülöm, hogy ennyire tartja azt a színvonalat, ami mellé letette a voksát, amikor elkezdte a Megasztárban.

Mizuki Nanának van még olyan kisugárzása, és mosolya, ami önkénytelenül is mosolyt csal az arcomra, és pozitív érzésekkel tölt el. Meg amit egy-egy interjújában láttam, amilyen megnyilvánulásai vannak, nincs még egy ilyen nő a világon.

Több Nintendós ismerősöm is próbálkozik Nintendós Papercraft-tal, és szöget ütött a fejemben, hogy miért is ne próbálkozhatnék meg vele? Az utóbbi időkben fejlődött a kézügyességem a csomagolásnak köszönhetően, és utánanéztem tegnap este, hogy lehet ilyet csinálni. Biztosan nem fog sikerülni elsőre, de ha csak ezen múlna a pesti létem, amíg nem találok munkát (akár azon túl is), akkor megtanulnék ilyet csinálni. Szerintem el lehetne adni őket, mert kint van egy a vaterán, sokan nézik, de nyilván, ha eljutnék odáig, hogy eladható legyen, akkor jóval olcsóbban tenném ezt. Én maximum 3000 forintért adnám, és olyan 1.500 forintos kikiáltási árral kezdeném.