Erre a hétvégére megbeszéltük a Zsoltival, hogy ezt ismét együtt töltjük augusztus vége után. Az a hétvége is jól sikerült így ez a hétvége is ígéretesnek tűnt. Főleg, mert mondtam a Zsoltinak, hogy hozhatja nyugodtan azokat a filmeket, amiket szeret, én is megismerkednék velük. Az animék mellett ugyanis a másik nagy szenvedélye a retro filmek, főleg a B-kategóriás (horror)filmek. Mondtam neki, hozzon egy párat, szívesen ismerkednék a kultúra ezen szegmensével.

Szombaton 10.39-re érkezett meg, épp akkor értem oda, így nem vártam rá semmit. Amikor megérkeztünk, eleinte az én animéimet kezdtük el nézni, ahol épp aktuálisan tartok. A Starmyu 10. része volt. Ez is egy átlagos idol anime. Szoktam nézni idol-animét, de nem írok róluk, mert annyira üresek a karakterek és a történet is annyira sablonos, hogy nincs miről írni. Elnézegetem, mert kikapcsol, meg vannak benne jó pasik, de konkrétan semmi pluszt nem ad. A 7. részben volt az, hogy (egy egyébként idióta ok miatt) félmeztelen volt két srác, és wow... Igencsak szemrevaló látvány volt.

Az anime végénél a Zsolti megkért, hogy menjünk abba a japán teázóba, ahol volt augusztus végén is, mert szeretne ott megint egy machát inni. Nem kellett kétszer mondania. Oda sétáltunk. Ott nemcsak machát, hanem mochit is vett magának. Egy zöld színű sárgadinnyéset. Hat darab volt benne, 1.490 forint volt. Én egyet megkóstoltam belőle, finom volt, de annyira tömény, tartalmas volt, hogy egy darab egyszerre bőven elég volt nekem. Amíg ott voltunk, addig Zsolti a felém irányuló szeretetét trash videókkal fejezte ki. Igazán nem köszönöm meg, a szeretet kifejezésének egy másik módját igénylem. ^^' Aztán elsétáltunk a katolikus és evangélikus templomig, ott egy kicsit leültünk beszélgetni, majd elindultunk haza, hogy megmutassa az első filmet, amit elhozott nekem.

Ez pedig a Vércsapda volt. Már a cím se sejtet sok jót, de Zsolti sem árult zsákbamacskát, elárulta, hogy ez B-kategóriás horrorfilm. Bár elgondolása szerint ez még a jobbak közé tartozik. Hát, ha ez a jobbak közé tartozik, akkor el nem merem képzelni, hogy milyen lehet egy rossz B-kategóriás horrorfilm. Mert ez valami rettenetes volt. Annyira kiszámítható volt az egész, meg a gyilkosságok kivitelezése... Nem hiszem, hogy 12 évnél fiatalabb gyerekeken kívül mások megijednének egy-egy jelenettől. Olyan volt az egész, mintha a filmrendező a filmművészeti egyetem első félévében megbukott volna, eltanácsolták, de játssza a sértett büszkét, hogy ő csak azért is megmutatja, hogy vele kitoltak az egyetemen, ő igenis képes filmet rendezni. Nagyon nem... Annyira a sablonos horrorfilm-elemeket alkalmazta, annyira nyilvánvaló volt, hogy ott lesz a gyilkosság, ráadásul ahogy azt a gyilkosságot kivitelezték... Low-budget film feeling volt. Egy jó jelenet volt, a hipnózis rész, de azon túl az egész szörnyű volt.

De ezután megint én jöttem az animémmel, a Koi to Uso 4. részével. Ennek az animének eléggé rossz átlagértékelése van, de nekem kifejezetten tetszik. Jobbak a szereplők egy átlag szerelmi háromszög, hárem szerpelőgárdájához képest. Eddig! De hogy mi lesz a későbbiekben, az megint egy másik kérdés. Azt tudom elképzelni, hogy a lezárás lehet borzalmas. De nincs mit tagadni, sokat lendített nálam az, hogy a 3. részben Nisaka Yuusuke megcsókolta Nejima Yukari-t. Olyat láttam már hetero romantikus animében, hogy egy meleg srác szerelmes volt a főszereplő srácba (persze, esélytelen volt) de hogy egy fiú megcsókoljon egy másikat... erre nem emlékszem, de nagyon jó volt látni. Főleg, hogy mert váratlanul ért. Alvás közben nyomott egy csókot az ajkára, így a reakció nem ismert. Jó volt a 4. rész is, kíváncsi vagyok a későbbiekre is.

Elmentünk a Burger Kingbe is a Csaba Centerbe. Ez is jó élmény volt augusztus végén, bár akkor annyival volt jobb, hogy akkor késő este mentünk, amikor még jó idő volt, most meg már mivel késő délután már sötét volt, így most korábban mentünk. Nagyjából 19 órára értünk haza, mert én részt akartam venni a Nintendo Nederland Mario Kart 8 Deluxe őszi versenyén. A tavaszin szintén jelen voltam, a nyárit elfelejtettem, így csak az őszin tudtam versenyezni. Összesen 75 pontot értem el.

Nem rossz igazából, kétszer voltam harmadik helyen, és egyszer volt úgy, hogy 3. helyen álltam és a cél előtt lőttek rám, és lettem végül 11. helyezett. Az kellemetlenül érintett, de alapvetően kb. 50 percnyi játék alatt 75 pontot elérni az nem rossz tőlem. Zsolti meg közben az eredeti Super Mario Bros.-t nyomatta folyamatosan. Nagyon örül, hogy a maga szintjén egyre jobban megy a játék és ez további gyakorlátra inspirálja. Jól halad, kétségtelen, kezdi érzékelni a lényeget.

Egyébként a közös játék így nézett ki:

Ezen játék után pedig megnéztük a Super Robot Wars: Original Generation OVA 2. részét, ami szintén ilyen az átlagosnál jobb mecha anime, de a videojátéksorozat az, ami óriási népszerűségnek örvend. De ezután megint filmeztünk de olyan filmet hozott a Zsolti, hogy azt nem gondoltam volna. Toy Soldier a címe, ami egy bentlakásos iskolában játszódik, egy olyanban, ami tele van problémás gyerekekkel. A problémás résznek meg is van az alapja, ugyanis egy részüknek bűnöző vagy valami állami vezető a szülei, így a maguk szintjén a csínytevés tőlük sem idegen. Egyszer csak terroristák szállják meg az iskola épületét, a vezetője váltságdíjként az apjának szabadon engedését követelte. Ha jól vettem ki a filmből, azért azt az iskolát támadta meg, hogy néhányuk apjának köszönhető, hogy a vezető apja börtönben van. És akkor megszabadulnak-e a gyerekek? Ha igen, hogyan? Ha nem, mi lesz a sorsuk? Zsolti gyönyörűen kiválasztotta azt a filmet, mely megjeleníti az egyik legnagyobb félelmemet az életemben: Maffiózók, terroristák túsza leszek. Ez a film tényleg jó volt, itt izgultam a srácokért, hogy meneküljenek meg. A főszereplő srác ENFJ módjára vezette a többieket, hogy ki mit csináljon. Fantasztikus volt. Jó film volt, de a túszejtésnél nagyon féltem. Meg hát tényleg a végéig izgultam a srácokért. A vége felé már a JAM Project: Fight on! című dalát énekeltem magamban, meg kicsit hangosan is. Amikor a "Honki no Yuuki" részhez értem, akkor konstatáltam magamban, hogy igen, itt valódi bátorságot látunk. Igazából az egész film egy Yakusoku no Neverland élőszereplős változat.

Végül a Shin Getter Robo VS Neo Getter Robo OVA-val zártuk a napot, aztán mentünk aludni. Legalábbis csak Zsolti aludt, én max. egy órát. Mert miután több embert megkérdeztem, hogy mit gondolnak a novellámról, és döntő többségében pozitív visszajelzéseket kaptam (és én is jónak gondoltam), ezért úgy döntöttem, hogy a blogban is közzéteszem és ezzel egy új rovatot indítok el. Akartam ezután aludni, de annyira belelkesedtem attól, hogy közzétettem egy írásomat, hogy konkrétan megszállt az ihlet. Az új oldal alatt megírtam részletesen, hogy miről is van szó, de álljon itt is röviden: 2018-ban elkezdtem írni egy hosszú történetet. A hosszút meg tessék komolyan venni, ugyanis 78 fejezetesre tervezem. Egész jól elhaladtam vele, 30 fejezet kész van belőle. Csak a 31. fejezetnél elakadtam benne, és azóta se nagyon tudom, hogy folytassam. Meg ahogy olvastam az elejét, láttam, hogy van mit javítani, úgyhogy ezért is álltam meg. Viszont az egyes szereplőkről külön-külön ötletem volt rövidebb történetekre. Ezen téren szállt meg annyira az ihlet, de talán egy novelláskötet is összejöhetne. De ahhoz tényleg nagy közönség számára olvasásra érdemesnek kell megírnom az egyes történeteket. Mert alapötlet van, csak a kivitelezés is jó legyen. Mindenesetre látok ebben lehetőséget.

Ezen agyaltam, közben dalokat hallgattam a JAM Project: THUMB RISE AGAIN albumról. Például a már fentebb említett Fight on!-t, de a másik, amit nagyon szeretek az albumról, az a Lost my heart ~Kaze no Kioku~. Elképesztő. hogy milyen fantasztikus szerelmes dalokat tudnak énekelni. Szóval a lelkesedésem teljesen elnyomta a fáradtságomat.

Vasárnap nem mentünk sehova, de megnéztük a harmadik filmet, amit a Zsolti hozott, a... nem fog eszembe jutni, hogy milyen "queen..." De egy hajóról van elnevezve. 1914-ben játszódik a Kongói Köztársaságban, amikor a németek megszállták az országot. Annyira nem is a háborún volt a hangsúly, hanem Charlie és Rosie hajókázásán, amiről hamar kiderül, hogy romantikus töltetet kap. Természetesen nem úgy kell elképzelni, mint a romkomokban, ugyanis erősen harcolnak a természet elemeivel. Sok nehézségek árán jutnak el a célba. Érdekes film, meg a szereplők is viccesek, de annyira nem maradt meg bennem. Mondjuk talán azért sem, mert annyira elfáradtam, hogy be is aludtam a filmen.

Aztán a Zsolti akarta, hogy vegyem fel a Super Mario Bros. játékát, hogy megmutassa a barátainak. Nem kellett kétszer mondania. Gyors játék volt, mert már alapból el tud jutni a számára legmesszebb szintig. Aztán megmutattam neki a Super Mario Bros. 3-at. Abban is már megmutatkoztak az első Mario játékból származó reflexek, mert első játék ide vagy oda, gyorsan eljutott az ő képességéhez képest messzire. Ebből már nem készült felvétel, mert mindig meg kellett állnia. De hogy mennyire nosztalgikus volt a GAME OVER képernyő... Legalább 15 éve nem láttam. Aztán meg készülődtünk, mert a 15.20-as vonattal mentünk. Ő Szolnokon átszállt, én meg azzal mentem Pestig. Jó volt, remélem, lesz folytatás.

Még júliusban jelent meg az új JAM Project kislemez Bloodlines ~Unmei no Kettou~ címen. Mindenféleképpen érdekelt, hogy mire képesek a hosszú szünet után. Mert hát a járvány miatt a dalok felvétele, illetve azok kiadása is takaréklángon volt. Utoljára 2019. áprilisában jelent meg egy kislemezpáros az együttestől, a Tread on the Tiger's Tail és a Seijaku no Apostle. A kettő közül az utóbbi az ismertebb, de ONE-PUNCH MAN ide vagy oda, messze nem lett annyira ismert, mint a THE HERO!! ~Ikareru Kobushi ni Hi wo Tsukero~, ráadásul nekem személy szerint jobban bejött az új Super Robot Wars opening kislemez (az első). De ami igazán nagy telitalálat volt számomra az együttestől, az a tavaly kiadott VERSUS ROAD ~Higenjitsueki Survival~, amely ugyan csak digitálisan jelent meg önmagában, karaoke verzió nélkül, de a dal ott van nálam a 2020-as év legjobb dalai között.

Ezek után kíváncsi voltam, hogy mire készül a JAM Project, mivel úgy néz ki, hogy éledezik a japán zenei piac is, ezért vélhetően az együttes is újra teljes gőzzel adja ki az új dalokat. De sajnos csalódás ért. Nem akkora nagy durranás egyik dal sem, de ami a nagyobb baj, hogy talán nagyon nem is dolgoztak rajta. Gyakorlott rajongók kihallhatnak zenei alapokat korábbi dalokból. A Bloodlines ~Unmei no Kettou~ például kísértetiesen hasonlít a Rebellion ~Hangyaku no Senshitachi~-ra. Vagyis, az lenne a jobbik eset, ha hasonlítana rá, mert inkább csak emlékeztet rá. Ugyanis inkább mintha a fapados változata lenne. Nem hallok új ötletet a dalban, nincs benne semmi olyan, amitől emlékezetes, izgalmas lenne. És úgy is, hogy jópárszor meghallgattam a dalt, sem tudok semmit felidézni magamban belőle. A B-side track egy ballada, a Senyuu yo is hasonlít minőségében a betétdalhoz. Ez még annyira sem maradt meg bennem, hogy azt fel tudjam idézni, hogy melyik korábbi dalukat vették alapul, de már ennyiből is ki lehet találni, ez se lett emlékezetes.

Sajnos nálam nem aratott sikert az új kislemezt. És nem is gondolom, hogy később is javulna a helyzet (eleget hallgattam ahhoz), de úgy, mint a JAM Project diszkográfia része el tudom fogadni. De ennél sokkal többre képesek és remélem, hogy legközelebbre valami jobbal jönnek elő. Igazából pont arra gondoltam, hogy a járvány miatt, a lezárások alatt több idejük maradt zenét szerezni, tudtak jobbakat írni és van miből válogatni. De ez a kislemez inkább tűnik úgy, hogy hirtelen találták ki. A betétdal egyébként a Getter Robo Arc anime openingje és ami viszont érdekességre adhat számot, hogy az anime ending dala két régi JAM Project dal 2021-es változata, méghozzá a STORM és a DRAGON. Mind a két dal nagyon jó. Kíváncsi vagyok, hogy ezek kijönnek-e külön. Természetesen nem hasraütésszerűen választották ki ezt a két dalt, mind a kettő egy korábbi Getter Robo széria betétdala volt. Kíváncsi vagyok, hogy milyenek, azt hiszem, elkezdem nézni az animét.

Most (vagyis még van) 2021. nyári MondoCon, amit szeretnék rövidre zárni, mert nagyon rosszra sikeredett. Talán azt se túlzás kijelenteni, hogy az elmúlt évek legrosszabb MondoConja volt ez, ha nem is a valaha volt legrosszabb. Hogy most ez a járvány tett be embereknek, én nem tudom, de az biztos, hogy néhány ismerőst kifejezetten rossz állapotban találtam. Legalább is személyes megítélésem szerint. A szervezés is állítólag nagyon rossz volt, de ebből azért nem éreztem sokat, mert nekem előre megvolt a jegy, így elég gyorsan bejutottam, de igen... Állítólag már a bejutás is sok időbe telt.

Ami a magam részét illeti, azért is vártam nagyon, mert azt gondoltam, hogy másfél évnyi szünet után kifejezetten jó lesz találkozni személyesen azokkal, akikkel régen nem, de még nekem is furcsa volt a saját viselkedésem. Eléggé nehezen találtam meg a karaoke termet, tekintve, hogy a főépületet most ledózerolták és felújítják, ezért semmi nem ott van, ahol lenni szokott. A karaoke teremmel általában az szokott lenni, hogy ha nem a megszokott helyén van, akkor mindig valahol teljesen eldugott helyre kerül. Ez most sem volt másképp. Egy kis épületben volt, valahol az egész csarnok szélén és annak is az emeletén. Vele szemben volt az AMV verseny eredményhirdetése. De a karaoke terembe betérve egy darabig az utolsó sorban ültem és féltem előre menni a többiekhez. Valamilyen furcsa okból kifolyólag volt ilyen "mit keresek én itt?" jellegű érzésem, amit pont most, másfél éves szünet után vártam a legkevésbé, hogy előjön. De valószínűleg azért volt ilyen érzésem, mert az évek során sok változás történt bennem és mivel nekem a karaoke leginkább 2009-2012 között volt nagyon jelentős és mivel az arcok lényegében nem változtak, ezért olyan érzésem van, mintha beragadtam volna egy 10 évvel ezelőtti állapotba. Volt már korábban is ilyen gondolatom, de mivel úgy voltam vele, hogy azért mégiscsak jó buli van, jó találkozni a karaokés arcokkal, ezért nem zavartattam magam miatta komolyabban. Mostanság jött ez elő komolyabban. Elképzelhetőnek tartom, hogy ez volt az utolsó MondoConom és karaokém.

Mondjuk úgy, hogy a mostani előadásaimmal tartottam a búcsúkoncertet? Hát akkor tragikus egy búcsúkoncertem volt, mert kétszer léptem fel. Az első még csak-csak, de a második annyira borzalmas volt, hogy fel kellett adnom. Elsőként egy JAM Project dalt énekeltem a New Blue-t (Super Robot Wars V), amire mondhatnánk, hogy jól ment, de valójában nem, mert túlzottan erősen mentem neki a hangoknak. Tudtam, hogy ha ezzel a lendülettel éneklem ki a legmagasabb hangokat, alsó hangon hetekre kicsinálom a torkomat, de hallottam olyan esetet, akinek soha nem jött vissza a hangja, mert túlzottan magasan énekelt. Ezt nem akartam megkockáztatni, úgyhogy elengedtem a magas hangokat. De érzelmileg megpróbáltam visszaadni azt, amit jelent számomra a dal, nem tudom, hogy mennyire jött át. A másik dal, amit egyszerűen muszáj voltam félbehagyni, az a Haikyuu!! - I'm a Believer-je volt (SPYAIR). Ebben azért volt bizalmam, mert ahogy próbáltam magát a dalt, azt érzékeltem, hogy a legmagasabb hangok nincsenek annyira magasan, mint az Imagination esetében, de itt is elég durván nekimentem az elejének és itt is tudtam, hogy baj lesz. Az első refrén még ült, de a másodiknál muszáj voltam visszavonulót fújni és mondani, hogy állítsák le, ez így nem megy. Rosszul is lettem, mert ugyanúgy levegőtlen volt a karaoke terem. Hiába volt ablak, ajtó, próbáltak kereszthuzatot csinálni, de semmi. Ekkor én is rosszul viselem a meleget, mert nem jár a levegő. A fülledt, poshadt, 35-40°C-os levegő van a teremben. Rettenetesen izzadtam és a levegő sem volt jó.

Egyébként másodikként a Kaguya-sama wa Kokurasetai? Tensai-tachi no Renai Zunousen: DADDY! DADDY! DO! dalát akartam énekelni, amit konkrétan ezen a héten csináltam meg. Kérdeztem is Tukeinont, hogy belefér-e még, azt mondta, hogy igen, láttam is, hogy törölte a frissen feltöltött fájlok listájából. Viszont a listában nem volt benne, úgyhogy nem tudtam elénekelni. Meg is kérdeztem Tukit, hogy történt-e valami, hogy nem tudta feltölteni, de elmondása szerint feltette. Úgyhogy azt se tudtam énekelni, amit akartam, úgyhogy mostanra tényleg összejöttek a dolgok.

A rossz énekem után döntöttem el, hogy vége. Kimentem a teremből, hogy jobban legyek, a szabadtéren nézelődtem és ahogy elemeztem magamban a látottakat, próbáltam magamban új értelmet keresni a MondoConnak, de nem sikerült. Oda jutottam magamban, hogy nekem inkább a kisebb, szerényebb rendezvények az ideálisak, ahol az átlagéletkor is magasabb. De ez még formálódik a fejemben, most még erősen azt gondolom, hogy most voltam utoljára. De ez őszre változhat.

Az énekverseny is olyan furcsa volt. Amit hallottam énekeket, annyira nem voltak rosszak, de nekem kevés tetszett. Azért lennék egyébként alkalmatlan zsűritagnak, mert sokkal inkább a személyes értékrendem szerint értékelnék egy éneket, semmint "szakmai" szempontból. Két példa:

1. Egy kínai lány Neon Genesis Evangelion: FLY ME TO THE MOON-t énekelt, de erősen jazzes stílusban. Azt tudom, hogy ez alapvetően egy nagyon régi dal, az animéhez csak utólag került. Az animés változat pont azért tetszik, mert kevésbé "művészi" (jazzes) az ének, de a lány, aki most versenyen énekelte, visszavitte jazzes stílusra, emiatt egyáltalán nem jött át érzelmileg a dal mondanivalója.
2. Egy másik lány az Anasztázia: Volt egy régi december című dalt énekelte. Végig tisztán énekelte, de túlzottan erős volt az ének. Így akart nyomatékot adni a dal mondanivalójának, de nem éreztem, hogy tényleg átérzi, hogy miről szól a dal.

Egyiknek se adtam volna magas pontszámot, 6-ra értékeltem volna 10-es skálán. A tiszta ének mellett fontos számomra az, hogy érezzem, hogy érzi az énekes a dalt, a fenti két eset közül egyik esetben sem éreztem ezt.

Ami történt még, hogy wakával mentünk az Árkádba enni. Én a McDonald's-ba mentem a McMenü Pluszt enni, mert ismét jár Coca Colás pohár, és akartam egy sárga színűt magamnak. Ez most meglett. Szerencsére időben mentünk vissza, mert épp kezdődött az énekverseny 2. fordulója. Bár sajnos az ő szempontjából mindegy, mert most nem jutott tovább. Az ő előadását pont nem láttam, úgyhogy nem tudom megítélni, hogy milyen volt. A második körösök egész jók voltak, nem sokkal utánuk énekeltem a hagyományosban, utána hagytam el a karaoke termet, úgyhogy nem tudom, hogy ki nyert.

Igazából az is gond volt, hogy olyan üresnek tűnt az egész. Jóval kevesebb videojátékozási lehetőség volt, úgyhogy most effektíve kevesebbet kaptunk a pénzünkért. Árusok nagyjából voltak, de úgy az egész olyannak tűnt, hogy vannak is meg nincsenek is. Érzékelhetően nem voltak sokan most conon.

Egyébként bagszinál aludtam most. Vele is régen találkoztam már személyesen, volt is miről beszélgetni. Szegényt, kicsit sajnáltam is, vele is történtek dolgok, őt is megviselte a karantén. El is gondolkodtam azon, hogy a többiek is most megbolondultak, hogy frissen szabadultak a karanténból, azért volt annyira furcsa a MondoCon, vagy én nem találom ennyire ott a helyem? Valószínűleg mind a kettő. De nem akarok pálcát törni a többiek fölött, ők rendezzék le magukban a dolgaikat (ha tényleg jól láttam) én lerendezem a magamét (nekem van mit...). Nem tudom, hogy fogok erről később gondolkodni, de most inkább azt mondom, hogy nem megyek többet. Többször gondoltam magamban arra, hogy Hollandiában, Amszterdamban milyen lehet az AnimeCon. Igen, mert Hollandiában még ANIMECON a rendezvény neve. Biztos tele van izgalmakkal. Elvileg idén decemberben szerveznek egyet. Bárcsak itt lehetnék... A MondoCon-ról most úgy gondolkodok, hogy ha egyszer visszamegyek, az majd egy bizonyos valakivel megyek vissza.

Még mindig a JAM Project dominál a Last.fm profilomban. Albumok mellett leginkább a mai dalaikat hallgatom, mert azokban van olyan érzésvilág, amikkel mostanság azonosulni tudok. Bár egyébként stílus terén teljesen változatos képet alkotnak. Bemutatnám őket röviden.

Samayou Hate no Arano wa

Sokáig nem foglalkoztam a DRAGONFLAME kislemezzel, mert elérhetetlen volt a dalok karaoke verziói. Csak nemrég döntöttem úgy, hogy kit érdekel, hallgassuk meg úgy a kislemezt, ahogy megvan. A címadó daltól nem vártam csodát (nem rossz, de nem kiemelkedő), de a B-side track, a Samayou Hate no Arano wa nagyon kellemes meglepetés volt. Okui Masami mindig is gondoskodott a JAM Project zenei repertoárjának változatosságáról, ezzel a dallal is. Ez is olyan dal, ami alapvetően optimista hangzású, de a szöveg nem az. "GOAL no mienai michi wo aruita" azért sokat elárul a szöveg mondanivalójáról. Kicsit ilyen bizonytalan, kilátástalan, de mégis... Olyan, mintha öntudatlanul is arra akarna inspirálni, hogy menjünk tovább. A zene is gyönyörű. Lassú, de a maga lassúságában dinamikus, ezért gondolnánk optimistának. Kétféle érzésvilág van harmonizálva ebben a dalban.

NEW BLUE

Erről már írtam régebben többször is, hiszen ez nálam minden idők második legjobb JAM Project dala. És évek múltán is ugyanígy érzek. Fukuyama Yoshikit (a dal zenéjének szerzőjét) azért tartom univerzális tehetségnek, mert alapvetően rock énekes. Tipikus kemény rocker hangja van, amikor nagyon bevadul, olyan elementáris erők jönnek elő belőle, hogy azzal a világ élvonalába tartozik. Olyanakkor ott a másik oldala, amikor balladákat ír és énekel. Annyira átélhető az, amilyen érzelmeket énekel ki akkor, hogy többször én is elérzékenyültem a balladáitól. A szövegről Okui Masami gondoskodott, és azt kell mondjam, hogy megint elsőosztályú munkát adott ki a kezei közül. Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a dal szinte teljesen olyan érzelmileg, mint amilyen én vagyok.

Hagane no Warriors

Ez is felkerült a "későn feledezett JAM Project dalok" listájára. Tudtam a kislemezről 2018 tavaszán, de akkor épp nem volt JAM Project-es hangulatom, és akkor csak egy kislemeznek tituláltam magamban a sok közül. De aztán végül megtaláltam, és azt kell mondjam, hogy nagyon örülök annak, hogy létezik ez a kislemez. Egy sajátságos kettősséget érzékelek a dalban. Sokszor hallottunk már tőlük "We are warriors!" jellegű szöveget, ugyanakkor van benne egyfajta könnyedség, ami szerethetővé teszi a dalt. A kórusban kiáltás is tetszik (én egyébként "EXPLODE!"-ot hallok ki), a második refrén utáni gitárszóló és az utána lévő kórus ének pedig egyértelműen a dal legjobb része.

ENTER THE HEROES

Azt lehet mondani, hogy onnan lehet megismerni az igazi rajongót, hogy nem a legismertebb dalát választja kedvencnek, hanem ami az albumon szerepel a többi között. Azért, mert az ismertebb dalok mind mainstream vonalat követnek és inkább a többi dal között hallható az együttes valódi egyénisége. Az ENTER THE HEROES egy ONE-PUNCH MAN dal, hasonló a helyzet nálam, mint amit fentebb írtam. Ugyanis jó dal a THE HERO!! ~Ikareru kobushi ni Hi wo Tsukero~, de nekem az ENTER THE HEROES jobban tetszik. Sokkal jobban kijön az együttes bolondos oldala az extrém gyors énekkel, amit a versében előadnak, aztán olyan szöveggel, mint "Who is number one?" majd aztán "I am number one!". Mondjuk ez inkább az animére utal, de én nagyon bírom azt a stílust, amiben ez a dal íródott.

Tread on the Tiger's Tail

Ezt a kislemezt elég későn találtam meg, de aztán azonnal megszerettem. Ez is Super Robot Wars dal, mint a Hagane no Warriors, csak ennek egy kicsit lassabb a dinamikája, ugyanakkor sokkal hangosabb. El tudom képzelni, hogy valami rendezvényen ezt a dalt nagy hangerőben lejátszani, az nagyon ütne. Imádom a refrénben a "SUPER ROBOT WARS!" felkiáltást, meg az egész dalnak annyira jó hangulata van, hogy bármikor képes motiválni. Ebben rejlik a JAM Project igazi ereje, ezért szerethető az együttes.

Ryujou

2017-ben már kaphattunk ízelítőt abból, hogy mi az eredmény, ha a JAM Project és az ALI PROJECT összeáll. A Himiko Gaiden az egyik legegyedibb dal, amit valaha hallottam. Hiszen a JAM Project ebben a (számomra) hiteles "hurrá-optimizmusban" utazik (ez de nagyon leegyszerűsített...), míg az ALI PROJECT az arisztokratikus goth-loli zenében alkot maradandót, és hogy mi születik abból, ha ezt a kettőt összekeverjük? Nos, a Himiko Gaiden-ben a JAM Project közreműködött, ezt most az ALI PROJECT viszonozta, és megírta a JAM Project-nek a Ryujou című dalt, mely számomra magasan a legjobb dal a The Age of Dragon Knights albumon. Most is libabőrös vagyok, ha csak eszembe jut a dal. Szeretnék egy olyan JAM Project albumot, melynek minden dalát az ALI PROJECT írta, instant vétel lenne nálam.

Versus Road ~Higenjitsuteki Survival~

Erről a dalról írtam nemrég, a teljesség kedvéért álljon itt is. Mert még mindig nagyon szeretem. Az a fajta optimizmus jelenik meg ebben a dalban, ami elég gyakran jellemez engem (főleg mostanság). Ez a dal elsősorban azt üzeni nekem, hogy keressük meg és hozzuk ki mindenből a legjobbat. És ha valami nem sikerül, igen, előfordul, hiszen emberek vagyunk, de éljük meg az adott pillanatot 100%-ban, mert az mindennél többet ér. Az igazat megvallva csak nemrég élem meg tudatosan ezt, hiszen abból is sokat lehet tanulni és nyerni, ha nem sikerül az, amit elterveztünk, mert az addig megtett út alatt is fejlődtünk, tettünk önmagunkért. Ezért értékes számomra ez a dal.

Na, visszatértem, újra karaokézok, és szeretek mindenkit. Alapvetően a MondoCon ugyanaz volt, mint a korábbiak, ez most más miatt különleges. De lássuk a kezdetektől.

Sokáig fent voltam éjjel, már voltam úgy is, hogy nem is alszok el, mert minek, de mivel előző éjszaka is 5 órát aludtam, ezért semmilyen rosszullétet nem akartam megkockáztatni, végül hajnali 3-kor elaludtam, és 8 órakor az ébresztőóra csörgésére felébredtem. Kicsit lazára, komótosra vettem a készülődést, 10 óra volt, mire összekészítettem mindent, és elindultam. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, itt még mentem vásárolni. Eléggé nehzeen végeztem, mert a pénztárnál az előttem lévőnek valami hozzátartozója még odavitte a kosarát, így +1 embert kellett kivárni. És mivel késésben vagyok, így bosszantott a dolog. Most a Korponai utcánál a hídon át a villamossíneknél mentem, nem tettem kerülőt Kőbánya felsőnél. Esett a hó az éjjel, ami ugyan nagyon széppé tette a környéket, de csúszóssá is, úgyhogy vigyázni kellett. De odaértem, és mentem is fel a karaoke terembe.

Itt volt a szokásos csapat, 8, John, Mazsibazsi, Waka, ToumeiNi, Mai is hazajött Dél-Koreából, Leea, Orsi. Mindenkinek nagyon örültem, azoknak is, akiket nem soroltam fel. De igazság szerint most ezen a conon mellékvágányon vannak nálam, mert megjelenik valaki, akivel nagyon régóta szerettem volna személyesen találkozni. A hagyományos karaoke már javában ment, sor most nem volt a feliratkozásnál így feliratkoztam gyorsan. A 19. lettem. Na, ez menő szám. Leültem, nézelődtem Nintendo 3DS-en, közben kapom a Facebook üzenetet, attól, akivel terveztem jönni, hogy itt áll a sorban, de nem bírja a hideget, ezért lehet, hogy inkább hazamegy. Hogy micsoda? O_O Már tavaly nyáron is mondtam neki, hogy jöjjön újra MondoConra, azt mondta, nem tud, mert programja van. Rendben van, elfogadom, már csak azért is, mert fogadkozott, hogy lehet, hogy jön ősszel. Ez ugyan elmaradt, de ezt a télit mindenképp megígérte, és a hideg miatt ne jöjjön? Azt már nem! Azonnal szaladtam le hozzá. Közben megkérdeztem Orsit, hogy valamit tehetünk-e érte, de csak bíztatni tudott, hogy ha már eddig eljött, akkor már ezt bírja ki. Ez is jó. Lementem, ki a bejárathoz, elkezdtem keresni. Mondta, hogy a sor közepén van. Nagyjából ott nézelődtem, de hátrább látom, hogy integetnek. Igen, az ő lehet, Hikimisa. 2011 őszén volt utoljára MondoConon, személyesen 2012. szeptemberében találkoztunk utoljára, ennek fényében csodálkoztam, hogy távolból felismert. Jó volt újra látni személyesen. Kicsit beszélgettünk, mondta, hogy miért fordulna vissza, nem akarja megvárni a sort, meg drága neki a jegy. Beszélgettünk, mert sokáig csak Facebookon írtunk egymásnak. Már kész lettem volna elengedni, amikor a földön egy kis tócsában találtunk egy MondoCon jegyet. Mondom neki, nem mész te sehová, bemegyünk szépen. Felvettük a jegyet, kicsit megtisztítottuk, felhúzta a karjára, és azon nevettünk, hogy az égiek is azt akarják, hogy eljöjjön. Végül tehát bejutottunk. Felvezettem a karaoke terembe, leültünk, és aztán ott is elég sokat beszélgettünk. Nem tudom, hogy a Facebookos csevegések hatása-e, hogy azért tartottuk a kapcsolatot, de ugyanúgy beszélgettünk, mintha nemrég találkoztunk volna utoljára. Semmi zavartság a több éves szünet miatt, ami szokott lenni, ha olyannal találkozunk, akit nagyon rég láttunk utoljára.

Pont én lettem volna a következő aki énekel, amikor megszakítják a hagyományos karaokét, mert kezdődik a zenei tippmix. Amiben együtt indultunk. Mondjuk a részéről necces volt, mert nincs nagyon ideje animéket nézni, és mivel csak 2018-as animék voltak a listában, és nem igazán követte az aktualitásokat, ezért kicsit nehéz volt, de beírtam őt is. Igazából mind a ketten csak tippeltünk, mert én sem az alapján választok animét, hogy mik a legújabbak, hanem, hogy mik keltik fel az érdeklődésemet, de néhányat láttam a (most már) tavalyi évből. Keveset tudtam biztosra, ő is csak ráérzésre mondta a tippjeit. Mindegy, az volt a lényeg, hogy együtt zenekvízeztünk. Miután ez most csak 36 (3×12) feladványos volt, ezért gyorsan vége lett. Ezután elmentünk megnézni a vásárokat, meg a PC-, konzolrészleget, ezalatt is sokat beszélgettünk. Különben azért is szerettem régen is találkozni vele (ez 2009-2011 között volt), beszélgetni, mert van saját véleménye a dolgokról, és ez imponált már akkor is. És ahogy múltak az évek, persze még többet láttunk, még érettebbek lettünk, több téma szóba került. Az az érdekes, hogy vietnami létére választékosabban fejezi ki magát magyarul, mint egy átlag magyar. Ami megdöbbentett, amikor megkérdeztem, hogy milyennek látja a MondoCon-t ennyi év után, azt mondta, hogy semmi változást nem lát, minden ugyanolyan, mint régen volt. Mondja ezt úgy, hogy 2011 őszén volt utoljára...

Egyébként Dalcsata volt, amíg nem voltunk ott, Japánban a január 1-jei Uta Gassen után, ezt szervezték meg (ami nagyon jó ötlet), de ezt már nem akartuk meghallgatni. De 13.22 körül mondtam neki, hogy menjünk vissza, mert lassan vége, és én leszek az első, aki énekel. Kicsit késtünk, mert már ment a hagyományos karaoke, de mutattam magam, hogy ott vagyok, és ugye lehetek én a következő? Micsoda beszéd az. Amit énekeltem, az pedig a Super Robot Wars V-ből a NEW BLUE. Amiről annyit írtam, hogy mennyire imádom. Nagyon el akartam énekelni, megmutatni a nagyközönségnek ezt a csodát. És annyira imádtam énekelni, hogy azt szavakba nem tudom önteni. A legmagasabb hangok ugyan most sem jöttek ki, el is döntöttem, hogy nem fogom erőltetni. De így is nagyon jó volt. Annyira jól éreztem magam, miközben énekeltem, és mondták többen is, hogy látszott, hogy szeretem ezt a dalt. Ezt nem lehet nem szeretni. Hikimisa is mondta, hogy lenyűgözte, hogy milyen magas hangot tudok kiénekelni. Mondta, hogy szerinte neki nem menne. Pedig egyébként van neki is hangja, egyszer régen énekeltünk együtt magunknak, és ha motivált lenne abban, hogy énekeljen, és sokat gyakorolna, akkor művelne csodákat versenyeken. Ami énekemet illeti, azért mert nem sikerült felénekelni december 5-én a dalt, attól még a gyakorlás nyomai ott vannak, ennek a gyümölcse volt az előadás, amit nagyon élveztem. Egy kicsit még maradt, beszélgettünk, aztán ő elment, valamit elintézni, de visszajön. Most nem nagyon akartam erőltetni, de amikor régen volt MondoConon, akkor mindig azt csináltuk, hogy elemeztük a hallott dalt, meg az énekest. Miért ezzel áll ki, ennek versenyre kellene mennie, az meg hol volt, amikor az önkritikát osztották, mert ilyennel kiállni énekelni... És ezzel szórakoztattuk egymást.
Addig Orsival beszélgettem, amíg nem jött vissza. Ő még éhes is volt, úgyhogy mentünk a karaoke terem elé, ott van a szokásos japán kajálda, ott vett magának... háromszögrizst. Mi is annak a neve? Amíg sorban álltunk, beszélgettünk, felcsendült egy régi "kedvenc" a Vampire Knight-ból a Futatsu Kodou Akai Tsumi. Erre mondtam Orsinak, hogy vannak a mainstream dalok, amiket minden egyes karaokén elénekelnek, de jól senki nem tudja elénekelni őket. Visszamentünk, amint sorra került, közben Hikimisa is visszajött. Most inkább figyeltük az énekeseket. Egyébként is nemsokára én következtem. A második dalom a GARO -VANISHING LINE-ból a Sophia. Tegnap teljesen spontán jutott eszembe, hogy elénekelhetném ezt a dalt. Habár nem gyakoroltam ezt a dalt, de úgy éreztem, hogy át tudom adni azokat az érzelmeket, amiket ez a dal közvetít. Ez most nem igazán jött be, mert nem nagyon volt hangom. Kicsit erőltettem az énekemet. Mert mindig, amikor beszélgettünk, mondtam neki valamit, szinte mindig kiabáltam, hogy a tömegben hallja, amit mondok. De ha másért nem, érdemes volt megmutatni ezt a dalt. És nem is énekeltem többet. Tehát JAM Project és Okui Masami, ez a mai mérleg. Mindig is ilyen jó mérlegem legyen. Imádom mind a kettőt. Mondjuk Okui Masami benne van a JAM Project-ben, de van mit imádni rajta külön, mert amit szólóénekesnőként csinál, az egy csoda.

Nem sokkal az énekem után Hikimisa szólt, hogy megy, én meg elkísértem. Ahhoz képest, hogy csak a bejáratig terveztem menni vele, elmentem vele egészen Kőbánya alsóig, a 151-es buszhoz. Ezen út alatt is beszélgettünk, amikor felszállt a buszra, megígértük egymásnak, hogy mindenképp találkozunk még személyesen. Egyedül mentem vissza, de mire visszatértem, már ment a Jpop, Kpop videoklip vetítés, Leea, Orsi, Mystra, Tsuki voltak a karaoke terem előtt álltak. Kicsit beszélgettem velük, de később felhívtam Wakát, hogy merre van. Miután eligazított, lementem a PC-khez, láttam, hogy ott Rocket League-ezik. Ott szurkoltam neki, de sajnos vesztett. Ezután szétnéztünk kicsit. Láttam, hogy a retro konzoloknál szabad a Nintendo GameCube, benne a Mario Kart: Double Dash!!. Meginvitáltam egy játékra, bár elmondása szerint még soha nem játszott ezzel a Mario Karttal. Aztán végig második volt. Na emeltük a tétet, most 100cc-n játszottunk (előző 50cc volt értelemszerűleg). Itt változatosabb lett az eredmény, de összességében itt is második volt a végelszámolásban. Van érzéke a játékokhoz, ne sajnáltassa magát.

Már majdnem 18 óra volt, ezért elindultunk vissza a karaoke terem felé, de még mindig a videoklipek mentek. Viszont meglepetésre a sikongatás csak elenyésző volt. Valószínűleg azért, mert a zene is halkabb volt a megszokottnál. Így most meg lehetett maradni a karaoke terem közelében. Csak majdnem negyed 7-ig tartott, amikor eredetileg 6-kor vége van. Közben Mazsibazsi mondta, hogy már inkább menne haza. Mivel most is telekocsisat játszik, ezért megkértem, hogy ha van hely, engem is vigyen haza. Volt. Még kicsit maradtunk, elbúcsúztunk a többiektől. De még nem indultunk el, hanem le a földszintre, ugyanis Wakát is elvitte volna, de ő még hallani akarta az eredményhirdetést. Miközben vártuk a karaokés eredményhirdetést, szegény Mazsibazsit hullára lefárasztottam. Egyébként is szeretem szívatni, mert szeretem látni a reakcióit, de ma különösen látszott mennyire élvezi, hogy L'art Port L'art Társulat, ezen belül is Besenyő Család idézetekkel fárasztom. Ráadásul beszállt ebbe Waka is, mert ő is nagy L'art Pour L'art rajongó. Miután vége lett az eredményhirdetésnek, elindultunk hazafelé. De Waka végül maradt, ugyanis mindenki, aki részt vett a Dalcsatában (így ő is), kaptak közösen egy tortát, abból még ki akarta venni a szeletét, de őt már nem vártuk meg. Igen, amikor ilyen nagyon oldott, bolondos hangulatom van, akkor vigyázni kell velem, mert halálra fárasztom a másikat.

Tehát, hazavitt, és letett. Jó volt ez a MondoCon, nagyon örültem mindenkinek, különösen Hikimisának, hogy visszatért. Mondta, hogy elképzelhető, hogy jön tavasszal is, ki fog derülni.

Wings of the legend

Már a THE MONSTERS album megjelenése előtt lehetett tudni, hogy jön egy új Super Robot Wars dal, vele együtt a kislemez. A szokásos SRW-minőséget gondoltam, ami valamitől egyedi lesz, de amit kaptam ettől a daltól, azt azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Éjjelem-nappalom nem volt, amikor csak lehetőségem volt, ezt a dalt hallgattam. Ez is olyan dal, aminek nagyon hősies hangulata van, mintha a kiválasztottakról szólna (így is kezdődik: "Erabareshi yuusha yo", és tényleg ilyen). Ez is több szakaszra van osztva, a nagyon erős bevezető után nagyon belassul, mintha azt gondolnák el, hogy honnan indultak, miért indultak el, aztán megéneklik a kalandjuk nehézségeit, de készek elindulni, mert a Föld békéje a tét. Nagyon hősies maga a szöveg is, és aki tud vele azonosulni érzelmileg, annak erőt, inspirációt adhat az élethez. Nekem rettenetesen bejött, hitet adott, és nem véletlen időzítettem erre a napra az 1. helyezettet, ugyanis 2012-ben ezen a napon jelent meg a kislemez.

A kislemeztől meg ezek után sokat reméltem, mert hát ezeket általában Okui Masami endinggel szokás zárni, és mondtam magamban, hogy ha ezen egy lassú ending lenne, akkor ez lenne a kislemezek kislemeze számomra. De nagyon meglepett, hogy a Babylon is ugyanannyira erőteljes, mint a címadó dal. Ezt is Kageyama Hironobu írta, és az az igazság, hogy csalódás is volt, mert azt reméltem, hogy egy Okui Masami-féle érzelmekkel teli dal kiegészítik a címadó dal gondolatait, ehhez képest jön egy erőteljes dal, aminek első hallásra sokkal kevesebb mondanivalója van. Konkrétan az a helyzet, hogy önmagában nem is olyan nagy dal, de a Wings of the legend magához emelte, ettől lett emlékezetes.

De álljon itt az a dal, mely nélkül a JAM Project repertoár nagyon más lenne. Sokkal szegényebb. Érdekesség: Furcsának tartom, hogy a Lantis feltöltései közül ez az egyetlen JAM dal, melyhez le van tiltva a hozzászólás, és nem látszik a kedvelések aránya. Ez azért elgondolkodtatott... Ennyire nem jönne be az embereknek? Csak én vagyok, aki számára ez a dal egy élő legenda?

NEW BLUE

Na, ez volt az a dal, amelyik épp hogy letaszította a dobogóról a 4. helyezett Negai-t. Ugyanis nemrég ismertem meg, alig 2 hónapja, de azonnal tudtam, hogy erre a dalra a "különleges" jelző sem eléggé kifejező. Konkrétan meditálni is lehetne rá, mert annyira nyugodt, kellemes hangulata van, hogy konkrétan el lehet merülni a legbelsőbb énünkben a hallgatása közben. Erre a dalra is rá lehet mondani, hogy egy kaland vagy egy életszakasz (hogy jobban reflektáljak a valóságra) végén lehet énekelni, aminek vidám vége lett. A refrén is rendkívül nyugodt, de van egy hosszabb szakasz, a közepe után, amikor gyorsra vált a dal. Dinamikussá válik. Ez első hallásra nem tűnik odaillőnek, de igazából zseniális rész. Mert ezáltal megtörik az a túlzott "idealista" kép, amit a lassú rész közvetít. Mintha a lassú rész azt sugallná, hogy azzal egy adott életszakasz vidám véget ér, azzal elértük a csúcsot, ahonnan nincs tovább. Ellenben a gyors rész mintha figyelmeztetne arra, hogy újabb harcok várnak ránk, nagyon nincs vége a megmérettetéseknek, szükség lesz arra az erőre, ami által eljutottunk ide. Ez nagyon kevés dalban, zenei műben hallható, emiatt is zseniális mű.

Brother in Faith

Hát akkor osztogassuk az érméket, osztogassuk. Most már tényleg csak a legeslegjobbak jönnek. Azok, amik különlegessé teszik a JAM Project repertoárt, amik nélkül sokkal szegényebb lenne. Bronzérmes a Brother in Faith, melynek mondanivalójáról szintén árulkodik a címe. Lassú, halk, érzelmekkel teli. A dal pedig bátran kijelenthető, hogy nem is inkább a testvérek közötti kapcsolatról szól, sokkal inkább azon közeli barátokról, akik már-már testvérekként szeretik egymást, és az egymásba vetett hitükről szól. Sokak számára hiteltelennek tűnik a dal, mert ilyen úgyis csak a rajzfilmekben, filmekben van. Az ember annál sokkal önzőbb, hogy hosszú ideig kitartson a másik mellett. Pedig lehetséges, ha levonjuk az elromlott kapcsolatokból a tanulságot, és abból építkezve új esélyt adva, velünk is megtörténhet az, amiről a dal szól. De mivel a dal búcsúzásról is szól (Thank you and goodbye!) így aki szabadjára engedi az érzelmeit, az meg is sirathatja az elveszett kapcsolatait. Gyönyörű dal, érzelmileg a végsőkig hiteles. Érdekesség, hogy a GONG kislemez az együttes legsikeresebb kislemeze. Pont az, amelynek borítóját bakival adták ki.

Negai

Most már nagyon közel járunk a dobogóhoz, és bizony, ha kicsivel korábban hozom létre ezt a listát, akkor rajta is lett volna, ki fog derülni miért. De az biztos, hogy helye van a legjobbak között, az egyik legszebb JAM Project ballada. A ritmikája eléggé gyors, ami tomboló érzelmekre utal, az ének is ezt erősíti, a versében alapvetően nyugodt, de a refrénre nagyon kitör. Soha nem felejtem el, mekkora hatással volt rám ez a dal, amikor megjelent. Amikor nem hallgattam, akkor is mindig a fejemben járt a dal. Egyébként is akkor ért a dal, amikor érzelmileg nagyon aktuális volt. Ennek köszönhetően még akkor is hallgattam, amikor épp nem, mert a fejemben szinte mindig ez a dal szólt. Csodálatos érzelmeket énekelnek ki. Olyat, amit bárki megérzett, aki komolyan kötődött valakihez érzelmileg, és félt attól, hogy elveszíti őt. Ez a dal lényegében erről szól.

PRAY FOR YOU

Nem egy olyan dala van Okui Masami-nak, ahol úgy énekel a fájdalmairól, hogy az már régen történt, úgy érezhette, hogy a helyére tette, de mégis... Ugyanilyen a PRAY FOR YOU is. Ez egy olyan dal, melyből kivehető (a címből is ki lehet logikázni), hogy egy régen történt fájdalmas eseményről emlékezik meg. Fájdalmas sóhajjal, sóvárgással kezdődik a dal, ami azt sugallja, hogy hirtelen tört elő belőle az érzés. Olyan, mintha azt gondolta volna magában, hogy feldolgozta a történteket, de hirtelen valami olyan történik, aminek hatására feltörtek a régi emlékek a tudattalanból, és az ebből fakadó fájdalmat énekli ki. Hiába JAM Project dal, annyira Okui Masami stílusa ez, mintha magának írta volna. Gyönyörű ballada, amivel bárki tud azonosulni, aki megélt már hasonlót életében. A fiúk is nagyon szépen énekelnek, de az igazi, már-már spirituális jellegű katarzist Okui Masami éneke adja a dal legelején és a legvégén. Mintha egy angyalt hallgatnánk. Emellett a dal igazi szépségét a szöveg adja meg. Kiénekli a hiány fájdalmát, de kívánja a másik fél boldogságát, akiről szól a dal. Ez az egyik legszebb és legvalósabb dalszöveg amit az elválásról és a búcsúzásról írtak.