Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami... nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.

Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a '90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a '90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a "régen minden jobb volt" szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a '90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.

És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók... ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az "érték" szót, mert azt inkább "minőségi" aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.

Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy "hátsó szándék" nélkül íródott a dal.

De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget... nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I've Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I've Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I've Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.

Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a '90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a '90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.

Néha azért most is szeretek "visszavonulni" úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, '90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.

Több újságcikkben, pszichológiai könyvben olvastam, hogy a társfüggőségnek egy komoly jele, ha a szerelmünk rajongási tárgyát magunkévá tesszük. Van ebbe egyébként valami, mert ha belegondolunk, ez olyan, mintha ugyan közvetve, de a szívünk választottja mindig velünk lenne. Ha pedig csak azokat csináljuk / nézzük / hallgatjuk, stb. amiket ő szeret, az még komolyabb. De azt gondolom, hogy addig, amíg csak érdeklődünk iránta, de a saját értékrendünkkel látjuk az adott dolgot, mondunk róla véleményt, azzal semmi baj nincs. Főleg, ha még fejlődhetünk is általa.

Bevallom őszintén, valami hasonló ok miatt kezdtem el nézni a Toaru Majutsu no Index-et ismét. Ahogy korábban írtam, 2012 táján néztem az animét, és már akkor nagyon tetszettek a PSI-missing és a See visionS dalok Kawada Mami-tól. Most van valaki, aki iránt komolyan érdeklődök, és amikor mondta, ez a kedvenc animéje (neki olyan az Index, mint nekem a Haikyuu!!), sok emléket hozott vissza azokból az időkből, amikor először láttam. Meg is néztem a Toaru Kagaku no Accelerator-t és folyamatban van a Toaru Majutsu no Index III, de azon kapom magam, hogy nem sokat értek a történetből. Mondjuk effektíve már akkor is furcsa volt nekem az egész, mert nem nagyon értettem, hogy miről szól az Index. Úgyhogy már csak ezért is jól jön az emlékezetfrissítés. Most jobban értem, hogy mi történik, jó eséllyel azért is, mert Netflixen magyar felirattal nézem. És mivel a Toaru Kagaku no Railgun is elérhető magyarul, ezt is nézem.

Aranyos anime, de értem, hogy miért népszerűbb a Railgun és az Accelerator. A Toaru Majutsu no Index azon kevés animék közé tartozik, ahol a mellékszereplők erősebbek, mint a két főszereplő. Nagyon aranyos Index-san, de lássuk be, hogy az aranyosságán túl, valamint hogy mindig megharapja Toumát, amikor mérges, nem mondható emlékezetes karakternek. Még az a "tudatmódosult" állapota sem menti meg, amikor elkezd varázsolni. Touma meg mint nullás szintű Esper... Értem én a szerencsétlen srác esetét, sok ilyen anime van, főleg ahol lányok veszik körül az ilyen srácokat, csak ezekben az animékben is inkább lányokat szokták megjegyezni, nem feltétlen a srácot. És hát Touma sem egy emlékezetes karakter. Viszont a történet nemcsak hogy nagyon jó, de izgalmas, és érdekel a végkifejlet. Érdekel Index-san sorsa, a 103.000 könyv sorsa, az emlékezetkiesés, meg az emlékezet törlésének esete. És ha erre rájött volna az, hogy Toumának és Index-nek erős személyisége lett volna, akkor kiváló anime lett volna a Toaru Majutsu no Index. De így csak szimplán egy jó animéről beszélünk.

Már abból is lehet látni, hogy két mellékszereplő, nevezetesen Mikoto Misaka és Accelerator sokkal jelentősebb, hogy a My Anime List-en őket jelölték be legtöbben kedvenc karakternek az animéből. És tökéletesen megértem. Misaka még számomra is szerethető karakter, mert úgy erős a személyisége, hogy nem "uralja" a többieket. Lánykarakterek esetében kényesebb vagyok személyiség terén. Accelerator meg számomra is az anime legmenőbb karaktere. Egyrészt tetszik nála ez a "nem mutatja ki az érzelmeit, de valójában vannak érzései" személyiség, mert annyira nyilvánvaló, hogy szereti Last Order-t, különben nem vigyázna rá. Olyan érzetet ad, mintha ez egy játék lenne számára. Meg az is nagyon tetszik, hogy első látásra ugyan gonosznak tűnik, de ő is a jó ügyért harcol, csak a maga módján. Nagyon jól kitalálták a személyiségét.

Nem véletlen, hogy ők ketten kaptak külön spin-off animét. Csak a Toaru Kagaku no Railgun és a Toaru Kagaku no Accelerator történet terén nem virít annyira. Eddig 5 részt láttam a Railgunból, és eddig az jött le, hogy Gakuen Toshi (Akadémiaváros) mindennapjait láthatjuk Misaka szemszögéből. Csak mivel Misaka önmagában érdekes személyiség, ezért nézeti magát az anime. Sőt, a Railgunnak magasabb az átlagértékelése, mint az Indexnek. A Toaru Kagaku no Accelerator valamivel jobb történet terén, mert Accelerator a Gakuen Toshi gonoszaival veszi fel sérülten a harcot, akik pont azért kapnak vérszemet, mert tudomást szereztek arról, hogy Accelerator megsebesült.

Viszont a zenére komolyan rá vagyok függve, és annyira beleszerettem a ROAR-ba, hogy konkrétan gondolkodok azon, hogy megrendeljem a kislemezt. De nem is csak egyet, hanem két változatot. Igazából beérném az Anime Edition-nel, csak a Limited Edition DVD kiadásán más tartalom van, és az is érdekel. Úgyhogy ha tényleg megrendelem, akkor a ROAR lesz az első olyan kislemez, amiből két kiadás lenne meg. És mivel az új Haikyuu!! dalok kislemezein is gondolkodok, ezért négy kislemezt tervezek megrendelni:

• Kurosaki Maon: ROAR (Limited Edition)
• Kurosaki Maon: ROAR (Anime Edition)
• BURNOUT SYNDROMES: PHOENIX (Anime Edition)
• CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit (Anime Edition)

De hát Japánból CD-t rendelni távolról sem olcsó szórakozás. A négy kislemez együtt ¥6.506 lenne a regisztrált légiposta költsége pedig ¥2.880, így az egész együtt ¥9.386, ami kb. 26.100 forint lenne. Drága, nagyon drága. És hiába van már ott a Spotify, egy CD a maga fizikai mivoltával csak egy gyűjtemény részét erősíti. És ha adott a jó zene, akkor miért is ne támogassam az eredeti előadót, és a zeneszerzőket? Sok ilyen zenét akarok. De teljesen felesleges szabadkozni és sajnálkozni, ha továbbra is imádni fogom a dalt, és lesz rá lehetőség, megrendelem magamnak.

Most az utóbbi időkben nagyon rá vagyok függve a Toaru Majutsu no Index-re. Még karácsony körül megnéztem a Toaru Kagaku no Accelerator-t, és most tervezek cikket írni az AniMagazinnak az animéről. El is kezdtem írni, de eléggé rosszul indult. Rájöttem, hogy alig emlékszem erre az animére, ami nem is csoda, hiszen 2012 táján néztem az első két évadot. Így úgy döntöttem, hogy az egész animét újra végignézem, kell egy kis emlékezetfrissítés.

Ehhez jól jött az, hogy előfizettem a Netflix-re. Kevés az anime, ami elérhető Magyarországon, a Toaru Majutsu no Index speciel jelen van. Úgyhogy itt kezdtem el nézni. Ami nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a Netflix működik Wii U-n is. Azt tudtam, hogy maga az alkalmazás elérhető Nintendo konzolon, de amikor megpróbáltam rácsatlakozni a YouTube profilomat, nem tudtam, mert lekapcsolták a Wii U szervereit. Ehhez képest a Netflix működik.

Legkedvesebb német barátom OriginalNoel totál meglepődött, hogy Wii U-n van Netflix, Nintendo Switch-en meg nincs. Lám, nemcsak a játékok az egyedüli ok, ami miatt érdemes a Wii U-t aktívan használni, hanem az ilyen alkalmazások miatt is. És nemcsak, hogy elérhető a Toaru Majutsu no Index, hanem magyar címet is kapott.

Amikor megláttam a Tiltott varázslatok jegyzéke címet, valósággal le voltam nyűgözve. Zseniális fordítás, ha engem kérdeztek. Van benne egy kis szabad fordítás, mégis kiválóan leírja az anime mondanivalóját. Egyébként most sokkal jobban élvezem az animét. Akkor is érzékeltem, hogy jó ez, de valamiért nem kapott meg annak idején. De Kawada Mami: PSI-missing és See visionS dalai már ekkor is nagy kedvencek voltak. Úgyhogy már csak ezért is nagyon jó újra megnézni az animét.

És most annyira megkapott, hogy a dalokat is hallgatom. Ugyanis nemcsak a Netflix-re, hanem a Spotify-ra is előfizettem. Hogy hagyhattam ki eddig ezt a zenei alkalmazást? Azonnal ráfüggtem, szinte már csak itt hallgatok zenét. Ráadásul mivel van diákkedvezmény is, ezért nem havi €4.99-et fizetek a szolgáltatásért, hanem €2.49-et. Ráadásul csak áprilistól esedékes, ugyanis él a 3 hónapos próbaidőszak. Nagyon sok japán zenét megtaláltam itt, néhány magyart is, ami érdekel. De az egész rendszer nagyon tetszik, ahogy fel van építve. Ugyanis PC-n is lejátszhatom a dalokat, de mobilon is hallgathatom az alkalmazással. Ez egyrészt azért jó, mert ha nem a szobában vagyok, hanem például a konyhában ténykedek, ott is tudom hallgatni. Másrészt így a telefonról tudom fülhallgatóval hallgatni a zenét, ami nekem azért fontos, mert nemrég kaptam egy vezeték nélküli Bluetooth fülhallgatót, a PC-n meg nincs Bluetooth támogatás, így csak telefonról tudom hallgatni fülhallgatón keresztül a dalokat. Összeállítottam egy saját listát a Toaru Majutsu no Index opening dalokból.

Tudom, hogy van hivatalos lejátszási lista, sokkal több dallal, de a saját listám abban különbözik a hivatalostól, hogy a kislemezekből válogattam össze a dalokat, így a Last.fm profilomban a kislemez hallgatása növekszik. Aki meghallgatná és követné, az itt megteheti.

És hogy nagyon szerettem az Index dalokat ahhoz az is nagyban hozzájárult, hogy az új dalok is kiválóak. A Gravitation-t is sokat hallgatom Kurosaki Maon-tól, de amikor a ROAR-t először meghallottam, pár másodperc után szabályosan felüvöltöttem, hogy "BASZD MEG, EZ KIBASZOTT JÓ!!!" Ilyen pedig ritkán fordul elő nálam. Az igaz, hogy nagyon elüt a megszokott Index-hangzásvilágtól, felesleges is letagadni, de maga a dal nálam 10/10 pont. Imádom azt a vadságot, ahogy az énekesnő énekel, és az a lendület... Állítom, hogy 24 órás ébrenlét után is felrázna! Egyébként is nagyon izgatott vagyok a holland utazásom miatt, ezt erősíti ez a dal. Úgyhogy Kurosaki Maon karrierjét ezentúl figyelni fogom.

Új metódust találtam ki a német nyelv tanulására, aminek az lett a vége, hogy megint nézek animéket. Nem nehéz kitalálni, hogy német felirattal kerestem olyan animéket, melyek egyébként is érdekeltek volna, és akkor kössük össze a kellemeset a hasznossal. A címben felsorolt három anime közül csak a To Aru Majutsu no Index II-t találtam meg német felirattal. Nem nagyon vannak németül animék, az angol mellett leginkább spanyolul lehet animét találni, ami nem is csoda, hiszen szinte egész Dél-Amerika spanyolul beszél, és ott hatalmas animés bázis van, irigylem is őket, mert sokszor járnak oda olyan japán előadók koncertezni, akiket szeretek. A másik két animét végül nem találtam meg német felirattal, viszont a Sword Art Online első 5 része előkerült magyarul. A SaburoSubs csinált hozzá feliratot, alapból nem rossz, csak volt benne néhány elgépelés, valamint a "muszály"-tól nekem muszáj a falra mászni. Amúgy jó szöveget írtak, ezért utána is néztem, hogy nem-e csinálták meg a többit, de arra jutottam, hogy abbahagyták a feliratozást. Aztán végül egységesen a HorribleSubs által feliratozott részeket szedtem le magamnak, ahogy a K anime esetében is.

Sokaktól hallottam, hogy mennyire jó anime a Sword Art Online, érdemes megnézni. És tényleg! Hosszabb idő után végre egy olyan anime, ahol nem azt nézem, hogy mennyi idő telt el, vagy mennyi van még hátra az adott részből, hanem egyszerűen csak élvezem, amit látok! 2022-ben járunk, amikor megjelent az év legjobban várt játéka, a Sword Art Online, melynek első 10.000 példányát percek alatt elkapkodták. A játékos bekerül magába a játékba, ám azzal nem számolnak, hogy ez mivel jár. Ugyanis sehogy nem jöhetnek ki a játékból, csak úgy, ha teljesen végigjátsszák a játékot. Aki a játékban meghal, az a valóságban is, oly módon, hogy a NervGear nevű Virtual Reality sisak (ami által bekerülnek a játékba, és minden érzéket irányít) megsüti a játékos agyát. Akkor is ugyanez történik, ha valaki valóságban leveszi róluk a sisakot. Hová nem fejlődhet egy MMORPG? A szabályzata eléggé bonyolult, nem is írnám le, egyébként sem tudom észben tartani, csak ha az adott jelentben szembesülök vele, hogy tényleg, ilyen is van. És milyen érdekes, hogy annak ellenére ragadja meg a figyelmemet, hogy az MMORPG teljesen távol áll tőlem, én a World of Warcraft és társai felett csak úgy átnézek. Eleinte a 2008-as évet juttatta eszembe, amikor annyira szerettem a Zelda játékokat, emlékszem, annak idején elgondoltam, hogy akár Zelda játékból is lehetne valami hasonlóan komoly történetet kitalálni, és meganimésíteni. Mondjuk manga készült belőle, és egészen jó lett. Most a 6. résznél járok az animében (egy nap egy részt nézek meg), de már most tudom, hogy végig fogom nézni. Nagyon várom, hogy alakul a történet, eddig nagyon tetszik. Egyébként az biztos, hogy egyszer a valóságban is eljutunk idáig, hogy mi leszünk benne a játékban, de szerintem 2022-es év még korai. Én kb. 2030-ra tippelem, hogy eljutunk odáig. Az animében hallható zenéket Kajiura Yuki írta, amiket így kihallok, azok tükrözik a nevéhez fűződő minőséget, le is szedtem a két OST CD-t, majd meg fogom hallgatni. Az opening: LiSA: crossing field igen nagy divat lett a karaokésok körében, nekem annyira nem jön be. Mégis azt mondom, hogy százszor inkább ilyen zene legyen divatban, mint bármi más, ami nem méltó arra, hogy ismert legyen. Csak engem sajnos nem inspirált arra, hogy többször meghallgassam. Az ending: Tomatsu Haruka: Yume Sekai tipikus animét lezáró ending dal. Kellemes, dallamos, de engem nem fogott meg. Végülis részemről elmondható, hogy az openinget és endinget leszámítva (de csakis egyéni ízlés okán! Amúgy minőségi dalok) nagyon-nagyon jó anime.

Tavaly néztem a 11. részig a To Aru Majutsu no Index animét, be is jött, az még sokkal játékosabb, és viccesebb, mint a második széria. Ez már eléggé komoly. Harcok nővérekkel, stb, most olvasom, hogy nagy hiba, hogy félbehagytam, mert annyira szorosan követi az első szériát, hogy szinte ki is lehet jelenteni, hogy a második évad első része az elsőnek a 25. része. Végül is látom, és értelmezem is, hogy mi történik, csak a miértekre nem keresek választ, mert tudom, hogy az az első szériában van. De úgy elnézegetem, meg figyelem közben a német feliratot, és örömmel konstatálom, hogy egész sokat tudok németül. Amúgy maga az anime olyan, hogy egészen jó, de nekem nem akar kibontakozni, úgy elvan magával. Meg tele van ecchi, fanservice jelenetekkel... nyilván én is tök véletlen esnék úgy egy lányra, hogy belássak a bugyijába, teljesen valószínű. Az opening: Kawada Mami: No Buts! elsőre nem fogott meg, mint az előző széria PSI-missing dala, de mostanra egészen megszerettem. Érdekes a trance stílus, egyszer beszéltem is róla Sleeplesslydiával az Okui Masami Abyss és Automaton dalok kapcsán, hogy olyan érdekes, hogy ezek olyan táncolósak, bulizósak ritmusuk alapján, de mégis fájdalmat érzek bennük. Aztán el is magyarázta, hogy ez a zenei stílus nagyszerűen alkalmas a szerelem egy érdekes módjának kifejezésére, amikor érzed, és tudod, hogy fáj, mert korlátokhoz vagy kötve, mégis benne vagy, mert szenvedéllyel tölt el. Nagyjából így mesélte el, és rájöttem, hogy igaza van, és valószínűleg azért is vagyok ennyire érzékeny erre a fájdalomra, mert átéltem már, így nagyon jól tudom milyen az, amikor nem lehetsz vele, de mégis fogva tart az érzés. Az ending: Kurosaki Maon: Magic World is hasonlóan trance-es hangzású, de valamivel lájtosabb, annyira nincs is rám hatással, mint az opening.

Naná, hogy az angela miatt kezdtem el nézni a K animét, majd nem, mi? A MondoConos postból lemaradt, hogy amikor a karaokén Daki a Dragon Ball Z: Hitori Ja Nai dalt énekelt, akkor beszéltünk össze Leeával, hogy ezután kéne angelától a Boku Ja Nai-t énekelni. Az egy nagyon menő szám. Na erről az animéről meg azért nem tudok sokat mondani, mert nagyon lassan csordogál a történet. A 2. rész után úgy valami dereng, meg értelmezem a dolgokat, de még igen sok része hiányzik a kirakósból. Egyedül annyit tudok, hogy Isana Yashiro-t el akarják tenni láb alól, ám nem lélegezhet fel, amikor Yatogami Kuroh megmenti, ugyanis ő is meg akarja ölni. Shiro eközben meg éli a maga bohókás életét a cicusával, aki hirtelen meztelen nővé változik (Fanservice...), és amikor Shiro ruhát akar rá adni, addig elutasítja, hogy ő utálja a ruhákat. Igencsak komikus jelenetek, amikor a lány meztelenül kivezeti az utcára főhősünket, menekülve Kuroh-tól. Egyébként a két névben nem véletlen van kiemelve a Shiro (fehér) és Kuro (fekete) szavak, ugyanis az animében a színek jelentésének nagy szerepe van. Persze Yashiro nem olyan ártatlan, mint ahogy azt a fehér haja és ruházata indokolná. ^^' Csinál egy-két gazságot. A következő részeket meg izgatottan várom, mert annak ellenére, hogy nem tudtam meg sokat elsőre, nagyon is tetszik az anime. Az opening: angela: KINGS nincs mit beszélnem, megtettem már korábban, tipikus angela dal, de csakis a legjobbak között. Nem hiába, ha atsuko és KATSU együtt leülnek zenét írni, abból csak jó dolog születhet. Vártam is, hogy melyik dal lett az ending, de csak félig van köze az angelához, mert a zenét ők írták, de amúgy: Komatsu Mikako: Tsumetai Heya, Hitori. Füleltem is először, hogy jól hallok, mert első hallásra nagyon bejött, amit hallottam. Le is szedtem a kislemezt, meghallgattam többször is a dalt, és nagyon tetszik. Szép, kellemes ballada, ezek után kérdeztem is magamban, hogy angela miért nem dolgozta fel a ZERO albumára? Egyébként is nagyon jóra sikeredett az album, de még nagyobb durranás lett volna ezzel a dallal. Nagyon egyedi lassú, ballada dal. Hallani benne bánatot, de egyáltalán nem szomorú. Én nagyon élvezem.

Meghajolva köszönöm a német nyelvnek, hogy visszarántott az animék felé, megint élvezem az animézést. De háromnál többet nem akarok egyszerre nézni, ha végzek a K-val (az 13 részes, a többi 24, 25), akkor az Arata Kangatari jön.