Ha már a MondoConos postban említést tettem a terveimről, akkor úgy döntöttem, hogy a külön blogpostban kifejtem, hogy miről is van szó. A lényeg az, hogy az írási készségemet ezen túl komolyan fejlesztve szeretnék minél több emberhez eljutni. Azt már márciusban megtettem, hogy külön tematikus blogokat hoztam létre, amibe komolyabb, elsősorban kifejtősebb írások kerülnek, illetve a kritikák, recenziók is oda kerülnek. Ez fog egyre nagyobb publicitást kapni, ahogy érzem, hogy egyre fejlődik az írásom és a barátok is ezt jelzik vissza. Bár úgy írtam, hogy ennek a "stúdiómunkálatai" folynak, de ennek folyamata valójában nem titok, mert semmi forradalmi nincs benne. Inkább ennek tanulási folyamata lehet sajátságos. Ráadásul ezek nagyrészét már csináltam korábban is, de most sokkal tudatosabban fogom csinálni.

Mily módon tervezem fejleszteni az írásomat? Minél több blogot olvasok annak érdekében, hogy "ellessek" máshonnan is ötleteket. Például tanulságos volt kritikákat olvasni Az utazó macska krónikája című könyvből. Kb. 15-20 blogpostot olvastam el és mindegyik írás kapcsán az volt a gondolatom, hogy jók a postok, jól összefoglalták a lényeget, némely kifejezetten formálta a véleményemet a könyvről és a filmről annak köszönhetően, hogy rávilágítottak néhány olyan pontra, amik nekem nem tűntek fel, pedig azok is fontosak. Ugyanakkor egyetlen blog esetében sem volt meg az az érzésem, hogy visszajárnék oda. Az ok egyszerű: Nem volt az írónak egyedi stílusa. Egy jól megírt blogpostot olvastam, de nem érzékeltem, hogy az írónak egyénisége lenne, ami által az ő blogja jól megkülönböztethetővé válik a többitől. Márpedig én ezt fontosnak tartom. Ez ugyanolyan, minthogy gyerekkoromban azért volt népszerű az 576 Konzol magazin, mert teljesen íróknak volt saját stílusa, ami által még egymástól is jól megkülönböztethetők voltak. Elég volt az első néhány mondatot olvasni és már tudható volt, hogy ki írta az adott játékról a tesztet. Valami ilyesmire törekszem már egy ideje, figyelve azokat az embereket, akiket tisztelek, akiket követendőnek tartok. Ellesni tőlük néhány trükköt.

Mégis népszerűek azok a blogok. Sokan jelezték vissza, hogy rendszeres olvasójuk, kommentek formájában volt némi élet azokban a blogokban. Mi lehet a titka? Naná, hogy a reklámok és a népszerűsítés! Teljesen világos, hogy mi a dolgom. Terjeszteni az írásaimat ahogy csak tudom. Ennek első lépéseként kipofoztam egy kicsit a Linktree oldalamat. Itt minden munkásságom megtalálható egy helyen. Illetve a blogom facebook oldalát is aktívabban fogom használni. Nemcsak arra, hogy a posztjaimat oda is kilinkeljem, hanem egyéb érdekességeket is kiposztolok oda, amik engem is érdekelnek vagy azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot. Tehát egy kicsit felrázni azt is. Ezek az ötleteim első körben, a többi még képlékeny, hogy tudom jobban terjeszteni.

Meg persze barátok véleményét is kikérem, hogy miben lehetnék jobb. Humbby javasolta nekem, hogy tegyek több érzelmet az írásaimba. Ez nagyban korrelál azzal, amit mások blogja kapcsán írtam. Többek között a markáns gondolatok hiányoztak a könyves blogokból. Tehát igaza van, ez is segít abban, hogy az írásaim egyediek, sajátok legyenek. De nagyon fontos, hogy ne olyan legyen, mint amit például Gamer YouTuberek szoktak csinálni, hogy műmájer módra túltolják az érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ezektől lesznek érdekesek, viccesek. Ezek nemcsak azért bűzlenek, mert a játékukat nézve nyilvánvaló, hogy az érzelmeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, hanem mert annyira hallatszik, hogy nem sajátok. Ezeket a szerepeket valaki rájuk aggatta, mondván, hogy ettől lesznek népszerűek. Óriási baj az, ha valaki a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét. Vagy nem is volt egyénisége? Vajon melyik a nagyobb baj?
Ahhoz, hogy valaki ténylegesen jó legyen a saját stílusában, ahhoz kellő önismerettel kell rendelkezzen. Tudja, hogy mi az, ami jól áll neki, és mi az, ami már elüt a személyiségétől. Ehhez fontos, hogy olyan írókat, személyiségeket kövessünk, akár válasszunk példaképnek, akiknek a stílusával, értékrendjével ténylegesen azonosulni tudunk. Tőlük ellesni apró fortélyokat. Ez azért működik, mert a példaképnek legtöbbször olyan embereket választunk ki, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel mi még nem, de vágyunk rá. Kádár Annamária pedig megírta az első Mesepszichológia című könyvében, hogy csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejlik. Tehát nemcsak követendő példával szolgálnak, hanem azokat el tudjuk érni.
OctoZakynak beszéltem arról MondoConon, hogy kommentálnám a videóimat, ha nem kívánna annyira intenzív jelenlétet a játék közbeni beszéd. Szerinte nekem a "kifejtősebb" kommentek állnának jól, ahol játék közben az azzal kapcsolatos mélyebb ismereteimet osztom meg a nézőkkel. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt mondta vissza, amit már annak idején célként tűztem ki magam elé, hogy mint egy sportkommentátor, közvetíteném a játékaimat. Jó ha mások is tőlem függetlenül ugyanazt javasolják nekem, amit én tartok jónak. Annyira nem állok rosszul önismeret terén. Ez azért is jó cél, ha sportkommentátorok közül négyet is tudok kapásból mondani, akiket követendő példának tartok. Gundel Takács Gábor, Wéber Gábor, Hajdú B. István és Lantos András tartoznak nálam azon sportkommentátorok közé, akiket ha csak meghallok, már tudom, hogy színvonalas közvetítésre számíthatok. Ők azok, akiket külön figyelek, hogy miket tanulhatok el tőlük, amik által még többet hozhatok ki az egyéniségemből.

Szakmaibb jellegű jövőbeni terv, hogy elvégzek egy néhány hónapos újságírói tanfolyamot. Egészen pontosan azt az online újságírói tanfolyamot végezném el, amit Dévényi István vezet. Adott volt a választás, hiszen Dévényi István azon közéleti újságírók egyike, akit szintén követendő példának tartok. Ő is az a fajta újságíró, akinek elég csak az első néhány szavát elolvasni és már tudom, hogy ő írta. Az egyéniség számomra azért áll mindenek felett, mert magyarul nemcsak bárki megtanulhat szépen, hanem azt gondolom, hogy kötelesség is minden magyar számára. Ahogy jól fogalmazni is bárki megtanulhat, aki affinitást érez rá és komolyan foglalkozik vele. A szóhasználat, a kifejezésmód az, ami igazán sajáttá teszi az írásokat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, ennek csak az a módja, hogy kellő önismerettel rendelkezünk és tudjuk, hogy ki az, akit tényegesen érdemes követni, mert általa többek lehetünk. Dévényi Istvánnak néha olyan keserédes humora van, mintha saját fiatalkori énjét gúnyolná ki, amikor még hitt abban, hogy megválthatja, ha nem is a világot, de az országot biztosan. De aztán a valóság megmutatta neki a sötét oldalát, és be kellett látnia, hogy mily naiv volt, hogy hitt bennük. De hogy ezekből viccet tud csinálni és jó is olvasni, jelzi, hogy elfogadta a helyére tette magában. Ez az az önismeret, amiről beszélek.

Többen is feltették a kérdést, hogy vissza fogok-e térni Hollandiába. Igazából pont emiatt válik egyre inkább valószínűvé, hogy nem. Mert az írást csak Magyarországon tudnám érdemben folytatni. Sőt! Még most is azt érzem, hogy sokat kell tanulnom. Még most előfordul nálam, hogy hosszú perceket ülök egy-egy mondat előtt, hogy azt hogy írjam meg jól? És ha magyarul néha problémát okoz, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy gondolom, akkor hogy menne angolul, németül vagy hollandul? Sokkal rosszabbul. Nem véletlen a mondás, hogy "ahány nyelv, annyi ember", mert egy idegen nyelven frappánsan kifejezni magam, majdhogynem új embert kíván, mert nemcsak szinte anyanyelvi szinten kell beszéljem azt a nyelvet, hanem meg kell tanulni azokat a kifejezéstárakat, amikkel szintén egyedi módon fejezhetem ki magam. Ráadásul külföldi médiaszemélyiségek közül csak egy embert tudok mondani, aki követendő példa számomra. Méghozzá egy német, nevezetesen Günther Jauch. Őt elsősorban a német Legyen ön is milliomos! adásokból ismerem, hihetetlen szimpatikus a stílusa. Nem mindig értem, amit mond, de a mozdulataiból és a tekintetéből látom, hogy tényleg vicces, amit mond és ténylegesen megnevettet. Ő is többek között sportkommentátor, róla olvastam azt, hogy az egyik 1998-as focimérkőzést, amit ő közvetített, valamilyen balhé miatt félbeszakították. És annyira tetszett a nézőknek a humoros beszólásai, hogy arra az időre, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettsége, mint a tényleges focimérkőzés alatt. Ez is az egyéniségről szól. 2005-ben ő volt Németország legkedveltebb médiaszemélyisége. Jó ideje nem láttam már a német Legyen ön is milliomost, most néztem, hogy még van, úgyhogy elkezdem újra nézni.

Nos, ennyi lenne. Főleg a hirdetés része a dolognak az, ami még homályos számomra, de a többi koncepciója már alakul a fejemben. És érzem is, hogy jó lesz. Az írás nem csupán a szenvedélyem, hanem ez az a dolog, amiért nekem nem gond áldozatot hozni. Nem is hozok áldozatot, mert többször előfordult már az, hogy elhatároztam magamban, hogy ezt a néhány bekezdést megírom, mielőtt mást kezdek el csinálni. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kész az egész post. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy ez az én utam?

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A "mesehős" szót természetesen átírhatjuk "anime hős"-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy "miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?" Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: "A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik." Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett... Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az "Oikawa Tooru nem zseni" címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy "a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk". És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: "Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre." Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

A Libri akciójának és a törzsvásárlói pontjaimnak köszönhetően olcsón meg tudtam szerezni Kádár Annamária: Mesepszicholgógia 2 könyvét. Kíváncsi leszek rá, olvasom az 1. kötetet és nagyon tetszik. Ugyan még nem kaptam választ a kérdéseimre, de amit eddig olvastam, az kifejezetten hasznos, mert nagyon jól megírja, hogyan működik a gyermeki elme. És ahogy visszagondolok arra, én hogyan gondolkodtam gyerekkoromban, vagy az én gyerekkorom miben volt más, több olyan kérdésre választ kaptam, amiről nem is gondoltam, hogy esetleg releváns lehet. Márpedig az. 87 oldalt olvastam el az első könyvből és eddig ugyan mást kaptam, mint amit vártam, de azok is hasznosak és értékesek voltak.

Inkább az kezd egyébként kirajzolódni, hogy nem közvetlen fogok választ kapni a kérdéseimre, hanem tovább kell gondoljam az olvasottakat. Mindenesetre érdekes volt ezt a videojátékokra kivetíteni és végiggondolni azt, hogy Tajiri Satoshi is úgy találta ki a Pokémont, hogy gyerekkorában bogarakra vadászott és közben figyelte az állatok viselkedését, ahogy Miyamoto Shigeru is úgy találta ki a The Legend of Zelda játékokat, hogy szeretett kalandozni és ezeket egészítette ki a saját fantáziáival. Tehát a nagy Nintendo sorozatok is hasonló fantázia szüleményei voltak, mint a meséké.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy videojátékok más módon is leképezhetik a való életet. Jó ideje így játszok Tetrist. Adott a terület, adottak az alakzatok, magunk döntjük el, hogy a lehetőségeinkhez mérten hova helyezzük azokat, hogy aztán egymásra téve minél több sort rakjunk ki. Az alakzatok viszont teljesen véletlenszerűen jönnek, ahogy az életben is a különböző események, egyáltalán nem biztos, hogy pont az jön, amelyikre épp a leginkább vártunk, amire a leginkább szükségünk van. Ez is olyan, hogy akkor abból mit hozunk ki? Van úgy, hogy egy alakzatot rossz helyre teszek le, azon már nem lehet változtatni, de a többivel ki lehet javítani. Ha pedig betelik a terület, az mintegy az élet végét jelképezi.

Az viszont csak most jutott eszembe, hogy a Super Nintendós F-Zero játék szintén lehetne egy leképezése a való életnek. Ez egy nagyon nehéz játék: Gyorsak a kocsik, trükkös a pályavezetés, a pályaelemek szintén nehezítő körülmények, nem is beszélve az ellenfél kocsikról és versenyzőkről, amelyek szándékosan jönnek nekem, hogy megemlegessem a versenyt. Most jutottam el odáig, hogy az F-Zero annak az analógiája, hogy milyen az, amikor igazságtalan velünk az élet. És ilyen nehéz és igazságtalan körülmények között kell nyernünk. Kitaláltam, hogy a következő YouTube videóimban azt fogom megcsinálni, hogy mindegyik kocsival, végigmegyek mindegyik bajnokságon mind a háron nehézségi szinten. Tudatosan fogom figyelni, hogy meddig jutok el. Ha elég messzire jutok ilyen körülmények között a saját vezetési stílusomból a legtöbbet kihozva, azt egyfajta inspirációnak fogom fel, hogy ezen túl a való életben is jól kezelem a nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben megőrzöm az egyéniségemet. A különböző kocsik különböző tulajdonságai pedig a személyes adottságok. Itt az első videó.

2006 óta van meg a játék, olykor előveszem, mint szórakozás, olykor magasabb szinten játszva, de soha nem sikerült a nehéz szinten végigjátszani. Most játszok ezzel a játékkal először így tudatosan. Aztán lehet, hogy pont ennek köszönhetően fogom tudni végigjátszani.

Nem hittem volna, hogy a mesepszichológiából eljutok a videojátékokig, de hát igazából nagyon is van kapcsolat a kettő között.

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin's Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl "sikítozása". Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin's Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.