Ma voltam Pesten, meglátogattam wakát, aki 2 hét Japánban töltött nyaralása után tegnap hazajött. Mutatta a kint készült képeket, mesélt rengeteget, és átadta azokat, amiket rendeltem tőle, a Bakuten!! opening és ending kislemezeket (meg egy-két apróságot ajándékba).
Ebből a szempontból lehetőségként éltem meg, hogy kint van, mert beszerezhet nekem olyan dolgokat, amiket újonnan már nem lehet kapni, használtan meg drágán kerülnek eladásra. Japánon kívül legalábbis. 2008-2009 körül szembesültem azzal, hogy Japánban használtan baromi olcsón lehet CD-ket venni. Akkor tag voltam egy Hayashibara Megumi fórumon, annak az adminja akkoriban volt kint Japánban és képen mutatta, hogy milyen CD-ket talált 100 yenért. Teljesen odavoltam, hogy Hayashibara Megumi, Okui Masami és JAM Project CD-ket vett magának szinte ingyen. Ugyanakkor ekkor tudatodosott bennem, hogy vigyázni az eBay-en, később a Discogs-os adás-vételekkel, ugyanis használt CD-ket Japánból egyesek irgalmatlan áron tesznek ki. Fogadni mernék, hogy ők is ilyen 100-500 yenért veszik meg, aztán eladják a többszöröséért. Jelenleg egyetlen korrekt eladót ismerek eBay-en, music_horizon néven adja el a talált CD-it. Tőle vettem több Okui Masami CD-t. Ő az, aki olyan áron ad el CD-ket, hogy azt mondom magamban, hogy legyen. Az árrésből igyon egyet az egészségemre.
És mivel gondoltam, hogy ezeket a Bakuten!! CD-ket csak úgy nem fogom megtalálni, ezért kértem wakától ezeket, hogy ha megtalálná, ugyancsak nem lennék hálátlan. Megtalálta és elhozta nekem. Természetesen az anime edition kiadásokat kértem tőle, mert az anime érdekel és nem az előadók. Bár jelen esetben ez azért erős, mert az ending előadójának, wacci-nak több dalával is megismerkedtem és kifejezetten közel áll hozzám a stílusuk. Az opening előadóját, a Centimillimental-t szenvedélyesen imádják a Given fanok, hiszen több betétdalt is énekelt az animének.
Én Given fan vagyok, de a Centimillimental-é nem, mert egyáltalán nem érint meg érzelmileg az, ahogy az énekes énekel. Pedig nagy hangtartományban tud énekelni, simán megvan 3 oktáv is, csak nem igazán hallok ki érzelmeket. De azért sem akartam az artist edition-t a Bakuten!! kislemezből, mert annyira furcsák nekem a borítói. Ez talán olyan, amit még értek is, hiszen a kislemez címe Seishun no Enbu, vagyis az "Ifjúság tánca". Nagyon jó egyébként a dalszöveg, mert azért sejthető, hogy átvitt értelemben kell a táncot érteni, mint az érzelmek tánca. Hogy egy fiatal mennyi mindent él meg, közben sír, nevet, szenved, örül. Valahol megjeleníti a Bakuten!! érzelmi oldalát, ahogy a hat srác éli a mindennapjait. És ha megnézzük a borítót, a madarak jelképezik a fiatalságot, akik szállnak és szabadnak érzik magukat. Elrugaszkodva a száraz, fullasztó sivatagtól a napfény felé. Mégis csak van értelme a borítónak. De ettől még nem az énekes a kedvencem. Bár a kislemez második dala a nag nagyon tetszik. A Seishun no Enbu meg beépült a tudatomba, mint Bakuten!! betétdal, így lényegében szívesen hallgatom bármikor.
De egyébként a kislemez is az anime kiadásában teljes, ugyanis az artist edition is ugyanazt a négy dalt tartalmazza, mint az anime edition, csak erre rákerült még a TV size is, vagyis az opening dal animében hallható változata. És hogy még teljesebb legyen az összkép, a DVD-re ugyanúgy került a két dal videoklipje, mint az artist edition DVD-jére, csak ez még megkapta a creditless Bakuten!! opening videót is. Mi több érv kell az az anime edition-re, hogy így a legteljesebb a kislemez? Egyébként megnéztem most a DVD-t is és tetszik mind a két videoklip. A Seishun no Enbu-ben szó szerint táncolnak és ugrálnak a fiatalok, de ami érdekes, hogy egy iskolában. Tanterem, könyvtár, udvar, ezzel jelenítették meg a szöveg mondanivalóját. A nag videoklipje meg lényegében egy animáció: Két lány barátságát jeleníti meg, akik valamin összevesztek, de aztán kibékültek. Nagyon érdekesen jeleníti meg az emberi kapcsolatot, érdemes lenne többször is megnézni a videoklipet és mélyebben elemezni. Most ezek kislemez hatására tisztára úgy érzem, hogy érdemes lenne komolyabban is foglalkozni a Centimillimental munkásságával, mert lehet, hogy mégis csak sokkal több van bennük, mint azt eddig gondoltam. Ezért is megérte ez a kislemez. A Bakuten!! opening videó meg bármikor megmelengeti a szívemet.
Az ending kislemezből sem volt kérdés, hogy az anime edition-t vegyem meg. A wacci kiadványok borítói is meglehetősen sajátságosak, mégis jobban értem, hogy mit akarnak vele közölni. Aranyos ötlet ez a fényfüzérből összeállított pillangó, amit emberek tartanak meg. Ha úgy vesszük, szimbolizálja az összetartozást. A pillangóhoz meg nemcsak a szabadságot rendelik a repülése okán, hanem hogy hernyóból bebábozódva lesz belőle szép rovar, ezáltal vele szimbolizálják, hogy mivé válhatunk, ha kiálljuk az élet nehézségeit. És hogy a borítón sokan tartanak egy pillangót, jelzi, hogy emberi segítséggel olyan lehet az életünk, mint egy pillangóé.
Tehát ahogy írtam, a wacci stílusa közelebb áll hozzám. Nem hallottam még, hogy az énekes olyan nagy hangtartományban énekelne, de érzelmileg jobban tudok azonosulni a dalaikkal, ezért a két együttes közül egyértelműen a wacci mellé teszem le a voksomat.
Erre a kislemezre viszont nem teljesen igaz az, hogy az anime edition a teljes kiadás. Bár csak ez a változat kapta meg az Anata ga Iru TV size változatát, ugyanakkor a két kiadás DVD-je mást tartalmaz. Az artist edition DVD-jén is rajta van a címadó dal videoklipje, de ott helyet kapott még a Habataki dalnak (ami egy nagyon szép ballada) egy koncertfelvétele is. Az anime edition DVD-jén a dal videoklipje mellett az anime creditless endingje nézhető meg. Az is nagyon kedves videó.
Tetszik a Sony Music koncepciója, hogy az anime betétdalok kislemezeit kiadja artist edition-ben és anime edition-ben is. Persze nem egyedülállóak ebben, hiszen más kiadók is csinálják így, de amit eddig láttam, abból az jön le, hogy a Sony Music ad az egyedi borító mellett egyedi tartalmat is a kiadványaihoz. Meg hát ők adják ki a három abszolút kedvenc animémből kettőnek, a Haikyuu!!-nak, és a Bakuten!!-nek a zenéit is, ezért a Lantis után második "erővé" léptek elő nálam. Sőt, ha beveszem azt is, hogy a Boku no Hero Academia zenéit is ez a stúdió adja ki, ahogy a MAN WITH A MISSION dalait is, akkor igencsak erős a 2. hely.
A Bakuten!!-gyűjteményem eddig így áll.
Ugyanakkor az utóbbi időkben elkezdtem gondolkodni azon, hogy én is leállok a CD vásárlással és már csak azokat veszem meg, amiket feltétlen a gyűjteményemben akarok tudni. Már jó néhány éve találkoztam az úgynevezett "hi-res" FLAC zenei formátummal. Erről gondoltam azt, hogy végérvényesen leválthatja a CD-t, hiszen a zenei fájlok sokkal nagyobb méretűek, ebből következtethető, hogy sokkal jobb minőségű is. Volt is olyan gondolatom, hogy a hi-res FLAC küszöböli ki a CD 650-700 MB-os adatkorlátjának csorbáját, hiszen egy teljes album hi-res FLAC-ban akár 2 GB is lehet. Úgy voltam vele, hogy végre házhoz jön az igazán jó hangminőség. Van is néhány albumom ilyen formátumban, például elképzeltem, milyen menő lenne, ha az egyik kedvenc JAM Project albumom a THUNDERBIRD például egy Party Box-ból azért szólna rendesen.
De aztán néhány napja kicsit jobban utánaolvastam bitmélység, bitráta jelentősségének, hogy az addigi ismereteim mellett milyen új ismeretekkel gazdagszom. Vajon tényleg sokkal jobban szól a nagy felbontású zene? Aztán megtaláltam ezt és ezt a cikket, amikből egyértelműen az derült ki, hogy a 24bit/96kHz zenének semmi értelme nincs, mert már a 16bit/44,1kHz is az emberi hallás felső határa fölött van. Érdemes elolvasni mindkét cikket, mert részletesen és nagyjából érthetően elmagyaráz mindent. Én személy szerint nem értettem meg belőle mindent, de az is igaz, hogy épp csak konyítok a hangtechnikához. De akkor ez az egész az hi-res FLAC zene csak egy nagy lufi lenne? Ehhez képest a két nagy japán digitális zeneáruház, a Mora és az Ototoy vígan adja ki az albumokat akár nagy felbontásban is. Én meg úgy tekintettem rájuk, mint a CD-vásárlás utódja. De ez már csak azért sem igaz, mert a Moránál egyáltalán nem lehet Japánon kívül vásárolni, az Ototoy-nál is korlátozottak a lehetőségek. De úgy tűnik, hogy nem kell sajnálkoznom miattuk, hiszen ha tényleg szemfényvesztés a nagy felbontású FLAC zenei formátum, akkor nem fogom törni magam azon, hogy tényleg ilyen minőségben legyenek meg a zenék ezen túl.
Az az igazság, hogy képnél és videónál már sokkal korábban elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a felső határ. A videónál már a 4K-val is nehezen barátkoztam meg, de most itt a 120 fps, amit főleg a Sony hirdet a PlayStation 5-tel, az már tényleg olyan dolog, hogy minek? Mennyivel jobb az? Én még úgy tanultam az iskolában, hogy az emberi szem 1 másodperc alatt 24 képet rögzít, ami 24 fps-nek felel meg. Ehhez képest a 120... Megfordult a fejemben a kérdés, hogy nem már mi, európaiak is megkaptuk a csúcsminőséget már a '90-es években? Van az a különbség a PAL (főleg Európa) és NTSC (főleg Amerika és Japán) között, hogy a PAL 50 Hz-en (25 fps) közvetíti a képet, az NTSC pedig 60 Hz-en (30 fps). Tehát lényegében már a PAL is minden egyes képet közvetít, amit az emberi szem látni képes. Azt nagyjából értem, hogy a játékoknál, az eSportnál esetleg lehet jelentőssége a 60 fps-nek, ahol nagyon-nagyon pontosnak kell lenni, de ezen felül én jelen tudásom szerint úgy vagyok vele, hogy egy átlag mezei játékos is mindent lát még 30 fps-en. 60 fps még jöhet, az mára teljesen általános lett, de megítélésem szerint a 120 fps már tényleg csak arról szól, hogy ily módon is bizonyítsa, hogy "akkora menő vagyok, hogy nekem erre is futja". Mást nem tudok elképzelni, de hátha ha ennek is utánaolvasok, akkor okosabb leszek.
A képek esetében is az van, hogy az egyszerű mezei felhasználónak a digitális fényképezőgépet (vagyis most már inkább a mobiltelefonok fényképező funkcióját) is a minél nagyobb pixelméretekkel próbálják eladni. Én akkor döbbentem először arra, hogy a képben több adat is van, amikor egy nagy képet ki akartam nyomtatni. Úgy voltam vele, hogy ez szép nagy, jól fog mutatni plakátnak. Majd amikor elvittem egy gyorsnyomdába, ott mutatták, hogy ez pixeles lenne kinyomtatva, mert a dpi-je alacsony. Erről egyébként a kép mérete is árulkodott, mert a méretéhez képest kicsi volt, tehát egyérteműen valamilyen módon tömörítve volt. És akkor nem beszéltünk az olyan apróságokról, amivel a komolyabb digitális fényképezőgépek jelen vannak.
Tehát mind a zene, videó és kép sokkal komplexebb dolog, mint amivel eladni próbálják nekünk a különböző rögzítő és lejátszó eszközöket.
Három év szünet után visszatértem a karaokéhoz. Erősen érik bennem a gondolat, hogy indulnék a karaoke versenyen. A dal is megvan, amivel indulnék: Bakuten!! - Anata ga Iru, csak azért kérdéses, hogy indulhatok-e vele, mert nincs belőle hivatalos karaoke verzió. Ugyanakkor waka néhány hónapja beszélt nekem arról, hogy a karaokésok újabban mesterséges intelligenciával szedik le a dalból az éneket, és olyan a minősége, mintha a stúdióból adták volna ki. Ezzel akkor nem foglalkoztam komolyan, de éreztem, hogy ez az infó még fontos lesz számomra a jövőben. Ez a jövő jött most el. Tegnap elkértem tőle az 