Több újságcikkben, pszichológiai könyvben olvastam, hogy a társfüggőségnek egy komoly jele, ha a szerelmünk rajongási tárgyát magunkévá tesszük. Van ebbe egyébként valami, mert ha belegondolunk, ez olyan, mintha ugyan közvetve, de a szívünk választottja mindig velünk lenne. Ha pedig csak azokat csináljuk / nézzük / hallgatjuk, stb. amiket ő szeret, az még komolyabb. De azt gondolom, hogy addig, amíg csak érdeklődünk iránta, de a saját értékrendünkkel látjuk az adott dolgot, mondunk róla véleményt, azzal semmi baj nincs. Főleg, ha még fejlődhetünk is általa.

Bevallom őszintén, valami hasonló ok miatt kezdtem el nézni a Toaru Majutsu no Index-et ismét. Ahogy korábban írtam, 2012 táján néztem az animét, és már akkor nagyon tetszettek a PSI-missing és a See visionS dalok Kawada Mami-tól. Most van valaki, aki iránt komolyan érdeklődök, és amikor mondta, ez a kedvenc animéje (neki olyan az Index, mint nekem a Haikyuu!!), sok emléket hozott vissza azokból az időkből, amikor először láttam. Meg is néztem a Toaru Kagaku no Accelerator-t és folyamatban van a Toaru Majutsu no Index III, de azon kapom magam, hogy nem sokat értek a történetből. Mondjuk effektíve már akkor is furcsa volt nekem az egész, mert nem nagyon értettem, hogy miről szól az Index. Úgyhogy már csak ezért is jól jön az emlékezetfrissítés. Most jobban értem, hogy mi történik, jó eséllyel azért is, mert Netflixen magyar felirattal nézem. És mivel a Toaru Kagaku no Railgun is elérhető magyarul, ezt is nézem.

Aranyos anime, de értem, hogy miért népszerűbb a Railgun és az Accelerator. A Toaru Majutsu no Index azon kevés animék közé tartozik, ahol a mellékszereplők erősebbek, mint a két főszereplő. Nagyon aranyos Index-san, de lássuk be, hogy az aranyosságán túl, valamint hogy mindig megharapja Toumát, amikor mérges, nem mondható emlékezetes karakternek. Még az a "tudatmódosult" állapota sem menti meg, amikor elkezd varázsolni. Touma meg mint nullás szintű Esper... Értem én a szerencsétlen srác esetét, sok ilyen anime van, főleg ahol lányok veszik körül az ilyen srácokat, csak ezekben az animékben is inkább lányokat szokták megjegyezni, nem feltétlen a srácot. És hát Touma sem egy emlékezetes karakter. Viszont a történet nemcsak hogy nagyon jó, de izgalmas, és érdekel a végkifejlet. Érdekel Index-san sorsa, a 103.000 könyv sorsa, az emlékezetkiesés, meg az emlékezet törlésének esete. És ha erre rájött volna az, hogy Toumának és Index-nek erős személyisége lett volna, akkor kiváló anime lett volna a Toaru Majutsu no Index. De így csak szimplán egy jó animéről beszélünk.

Már abból is lehet látni, hogy két mellékszereplő, nevezetesen Mikoto Misaka és Accelerator sokkal jelentősebb, hogy a My Anime List-en őket jelölték be legtöbben kedvenc karakternek az animéből. És tökéletesen megértem. Misaka még számomra is szerethető karakter, mert úgy erős a személyisége, hogy nem "uralja" a többieket. Lánykarakterek esetében kényesebb vagyok személyiség terén. Accelerator meg számomra is az anime legmenőbb karaktere. Egyrészt tetszik nála ez a "nem mutatja ki az érzelmeit, de valójában vannak érzései" személyiség, mert annyira nyilvánvaló, hogy szereti Last Order-t, különben nem vigyázna rá. Olyan érzetet ad, mintha ez egy játék lenne számára. Meg az is nagyon tetszik, hogy első látásra ugyan gonosznak tűnik, de ő is a jó ügyért harcol, csak a maga módján. Nagyon jól kitalálták a személyiségét.

Nem véletlen, hogy ők ketten kaptak külön spin-off animét. Csak a Toaru Kagaku no Railgun és a Toaru Kagaku no Accelerator történet terén nem virít annyira. Eddig 5 részt láttam a Railgunból, és eddig az jött le, hogy Gakuen Toshi (Akadémiaváros) mindennapjait láthatjuk Misaka szemszögéből. Csak mivel Misaka önmagában érdekes személyiség, ezért nézeti magát az anime. Sőt, a Railgunnak magasabb az átlagértékelése, mint az Indexnek. A Toaru Kagaku no Accelerator valamivel jobb történet terén, mert Accelerator a Gakuen Toshi gonoszaival veszi fel sérülten a harcot, akik pont azért kapnak vérszemet, mert tudomást szereztek arról, hogy Accelerator megsebesült.

Viszont a zenére komolyan rá vagyok függve, és annyira beleszerettem a ROAR-ba, hogy konkrétan gondolkodok azon, hogy megrendeljem a kislemezt. De nem is csak egyet, hanem két változatot. Igazából beérném az Anime Edition-nel, csak a Limited Edition DVD kiadásán más tartalom van, és az is érdekel. Úgyhogy ha tényleg megrendelem, akkor a ROAR lesz az első olyan kislemez, amiből két kiadás lenne meg. És mivel az új Haikyuu!! dalok kislemezein is gondolkodok, ezért négy kislemezt tervezek megrendelni:

• Kurosaki Maon: ROAR (Limited Edition)
• Kurosaki Maon: ROAR (Anime Edition)
• BURNOUT SYNDROMES: PHOENIX (Anime Edition)
• CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit (Anime Edition)

De hát Japánból CD-t rendelni távolról sem olcsó szórakozás. A négy kislemez együtt ¥6.506 lenne a regisztrált légiposta költsége pedig ¥2.880, így az egész együtt ¥9.386, ami kb. 26.100 forint lenne. Drága, nagyon drága. És hiába van már ott a Spotify, egy CD a maga fizikai mivoltával csak egy gyűjtemény részét erősíti. És ha adott a jó zene, akkor miért is ne támogassam az eredeti előadót, és a zeneszerzőket? Sok ilyen zenét akarok. De teljesen felesleges szabadkozni és sajnálkozni, ha továbbra is imádni fogom a dalt, és lesz rá lehetőség, megrendelem magamnak.

Most az utóbbi időkben nagyon rá vagyok függve a Toaru Majutsu no Index-re. Még karácsony körül megnéztem a Toaru Kagaku no Accelerator-t, és most tervezek cikket írni az AniMagazinnak az animéről. El is kezdtem írni, de eléggé rosszul indult. Rájöttem, hogy alig emlékszem erre az animére, ami nem is csoda, hiszen 2012 táján néztem az első két évadot. Így úgy döntöttem, hogy az egész animét újra végignézem, kell egy kis emlékezetfrissítés.

Ehhez jól jött az, hogy előfizettem a Netflix-re. Kevés az anime, ami elérhető Magyarországon, a Toaru Majutsu no Index speciel jelen van. Úgyhogy itt kezdtem el nézni. Ami nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a Netflix működik Wii U-n is. Azt tudtam, hogy maga az alkalmazás elérhető Nintendo konzolon, de amikor megpróbáltam rácsatlakozni a YouTube profilomat, nem tudtam, mert lekapcsolták a Wii U szervereit. Ehhez képest a Netflix működik.

Legkedvesebb német barátom OriginalNoel totál meglepődött, hogy Wii U-n van Netflix, Nintendo Switch-en meg nincs. Lám, nemcsak a játékok az egyedüli ok, ami miatt érdemes a Wii U-t aktívan használni, hanem az ilyen alkalmazások miatt is. És nemcsak, hogy elérhető a Toaru Majutsu no Index, hanem magyar címet is kapott.

Amikor megláttam a Tiltott varázslatok jegyzéke címet, valósággal le voltam nyűgözve. Zseniális fordítás, ha engem kérdeztek. Van benne egy kis szabad fordítás, mégis kiválóan leírja az anime mondanivalóját. Egyébként most sokkal jobban élvezem az animét. Akkor is érzékeltem, hogy jó ez, de valamiért nem kapott meg annak idején. De Kawada Mami: PSI-missing és See visionS dalai már ekkor is nagy kedvencek voltak. Úgyhogy már csak ezért is nagyon jó újra megnézni az animét.

És most annyira megkapott, hogy a dalokat is hallgatom. Ugyanis nemcsak a Netflix-re, hanem a Spotify-ra is előfizettem. Hogy hagyhattam ki eddig ezt a zenei alkalmazást? Azonnal ráfüggtem, szinte már csak itt hallgatok zenét. Ráadásul mivel van diákkedvezmény is, ezért nem havi €4.99-et fizetek a szolgáltatásért, hanem €2.49-et. Ráadásul csak áprilistól esedékes, ugyanis él a 3 hónapos próbaidőszak. Nagyon sok japán zenét megtaláltam itt, néhány magyart is, ami érdekel. De az egész rendszer nagyon tetszik, ahogy fel van építve. Ugyanis PC-n is lejátszhatom a dalokat, de mobilon is hallgathatom az alkalmazással. Ez egyrészt azért jó, mert ha nem a szobában vagyok, hanem például a konyhában ténykedek, ott is tudom hallgatni. Másrészt így a telefonról tudom fülhallgatóval hallgatni a zenét, ami nekem azért fontos, mert nemrég kaptam egy vezeték nélküli Bluetooth fülhallgatót, a PC-n meg nincs Bluetooth támogatás, így csak telefonról tudom hallgatni fülhallgatón keresztül a dalokat. Összeállítottam egy saját listát a Toaru Majutsu no Index opening dalokból.

Tudom, hogy van hivatalos lejátszási lista, sokkal több dallal, de a saját listám abban különbözik a hivatalostól, hogy a kislemezekből válogattam össze a dalokat, így a Last.fm profilomban a kislemez hallgatása növekszik. Aki meghallgatná és követné, az itt megteheti.

És hogy nagyon szerettem az Index dalokat ahhoz az is nagyban hozzájárult, hogy az új dalok is kiválóak. A Gravitation-t is sokat hallgatom Kurosaki Maon-tól, de amikor a ROAR-t először meghallottam, pár másodperc után szabályosan felüvöltöttem, hogy "BASZD MEG, EZ KIBASZOTT JÓ!!!" Ilyen pedig ritkán fordul elő nálam. Az igaz, hogy nagyon elüt a megszokott Index-hangzásvilágtól, felesleges is letagadni, de maga a dal nálam 10/10 pont. Imádom azt a vadságot, ahogy az énekesnő énekel, és az a lendület... Állítom, hogy 24 órás ébrenlét után is felrázna! Egyébként is nagyon izgatott vagyok a holland utazásom miatt, ezt erősíti ez a dal. Úgyhogy Kurosaki Maon karrierjét ezentúl figyelni fogom.

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Lassan a végére érek a To Aru Majutsu no Index II animének, így volt szerencsém a második openinghez, melyet ugyanúgy Kawada Mami énekel, mint az elsőt. Ez egyértelműen jobban tetszik nekem. A No Buts! nekem túlságosan erőszakos, viszont ez a See visionS eléggé rejtélyes. Tipikus trance dal, amivel nagyon vigyázni kell, mert aki rákap, az függő lesz. Ilyen volt nálam az első széria első openingje, a PSI-missing, azt is sokat hallgattam. Az eltorzított hang teszi elsősorban titokzatossá, az I've Sound megint bebizonyította, hogy érti a dolgát. Viszont a videoklip nekem annyira nem jött be:

Amúgy az anime egészen jó, de nem gyakorolt rám nagy hatást, de Index-san miatt emlékezetes marad számomra.

Új metódust találtam ki a német nyelv tanulására, aminek az lett a vége, hogy megint nézek animéket. Nem nehéz kitalálni, hogy német felirattal kerestem olyan animéket, melyek egyébként is érdekeltek volna, és akkor kössük össze a kellemeset a hasznossal. A címben felsorolt három anime közül csak a To Aru Majutsu no Index II-t találtam meg német felirattal. Nem nagyon vannak németül animék, az angol mellett leginkább spanyolul lehet animét találni, ami nem is csoda, hiszen szinte egész Dél-Amerika spanyolul beszél, és ott hatalmas animés bázis van, irigylem is őket, mert sokszor járnak oda olyan japán előadók koncertezni, akiket szeretek. A másik két animét végül nem találtam meg német felirattal, viszont a Sword Art Online első 5 része előkerült magyarul. A SaburoSubs csinált hozzá feliratot, alapból nem rossz, csak volt benne néhány elgépelés, valamint a "muszály"-tól nekem muszáj a falra mászni. Amúgy jó szöveget írtak, ezért utána is néztem, hogy nem-e csinálták meg a többit, de arra jutottam, hogy abbahagyták a feliratozást. Aztán végül egységesen a HorribleSubs által feliratozott részeket szedtem le magamnak, ahogy a K anime esetében is.

Sokaktól hallottam, hogy mennyire jó anime a Sword Art Online, érdemes megnézni. És tényleg! Hosszabb idő után végre egy olyan anime, ahol nem azt nézem, hogy mennyi idő telt el, vagy mennyi van még hátra az adott részből, hanem egyszerűen csak élvezem, amit látok! 2022-ben járunk, amikor megjelent az év legjobban várt játéka, a Sword Art Online, melynek első 10.000 példányát percek alatt elkapkodták. A játékos bekerül magába a játékba, ám azzal nem számolnak, hogy ez mivel jár. Ugyanis sehogy nem jöhetnek ki a játékból, csak úgy, ha teljesen végigjátsszák a játékot. Aki a játékban meghal, az a valóságban is, oly módon, hogy a NervGear nevű Virtual Reality sisak (ami által bekerülnek a játékba, és minden érzéket irányít) megsüti a játékos agyát. Akkor is ugyanez történik, ha valaki valóságban leveszi róluk a sisakot. Hová nem fejlődhet egy MMORPG? A szabályzata eléggé bonyolult, nem is írnám le, egyébként sem tudom észben tartani, csak ha az adott jelentben szembesülök vele, hogy tényleg, ilyen is van. És milyen érdekes, hogy annak ellenére ragadja meg a figyelmemet, hogy az MMORPG teljesen távol áll tőlem, én a World of Warcraft és társai felett csak úgy átnézek. Eleinte a 2008-as évet juttatta eszembe, amikor annyira szerettem a Zelda játékokat, emlékszem, annak idején elgondoltam, hogy akár Zelda játékból is lehetne valami hasonlóan komoly történetet kitalálni, és meganimésíteni. Mondjuk manga készült belőle, és egészen jó lett. Most a 6. résznél járok az animében (egy nap egy részt nézek meg), de már most tudom, hogy végig fogom nézni. Nagyon várom, hogy alakul a történet, eddig nagyon tetszik. Egyébként az biztos, hogy egyszer a valóságban is eljutunk idáig, hogy mi leszünk benne a játékban, de szerintem 2022-es év még korai. Én kb. 2030-ra tippelem, hogy eljutunk odáig. Az animében hallható zenéket Kajiura Yuki írta, amiket így kihallok, azok tükrözik a nevéhez fűződő minőséget, le is szedtem a két OST CD-t, majd meg fogom hallgatni. Az opening: LiSA: crossing field igen nagy divat lett a karaokésok körében, nekem annyira nem jön be. Mégis azt mondom, hogy százszor inkább ilyen zene legyen divatban, mint bármi más, ami nem méltó arra, hogy ismert legyen. Csak engem sajnos nem inspirált arra, hogy többször meghallgassam. Az ending: Tomatsu Haruka: Yume Sekai tipikus animét lezáró ending dal. Kellemes, dallamos, de engem nem fogott meg. Végülis részemről elmondható, hogy az openinget és endinget leszámítva (de csakis egyéni ízlés okán! Amúgy minőségi dalok) nagyon-nagyon jó anime.

Tavaly néztem a 11. részig a To Aru Majutsu no Index animét, be is jött, az még sokkal játékosabb, és viccesebb, mint a második széria. Ez már eléggé komoly. Harcok nővérekkel, stb, most olvasom, hogy nagy hiba, hogy félbehagytam, mert annyira szorosan követi az első szériát, hogy szinte ki is lehet jelenteni, hogy a második évad első része az elsőnek a 25. része. Végül is látom, és értelmezem is, hogy mi történik, csak a miértekre nem keresek választ, mert tudom, hogy az az első szériában van. De úgy elnézegetem, meg figyelem közben a német feliratot, és örömmel konstatálom, hogy egész sokat tudok németül. Amúgy maga az anime olyan, hogy egészen jó, de nekem nem akar kibontakozni, úgy elvan magával. Meg tele van ecchi, fanservice jelenetekkel... nyilván én is tök véletlen esnék úgy egy lányra, hogy belássak a bugyijába, teljesen valószínű. Az opening: Kawada Mami: No Buts! elsőre nem fogott meg, mint az előző széria PSI-missing dala, de mostanra egészen megszerettem. Érdekes a trance stílus, egyszer beszéltem is róla Sleeplesslydiával az Okui Masami Abyss és Automaton dalok kapcsán, hogy olyan érdekes, hogy ezek olyan táncolósak, bulizósak ritmusuk alapján, de mégis fájdalmat érzek bennük. Aztán el is magyarázta, hogy ez a zenei stílus nagyszerűen alkalmas a szerelem egy érdekes módjának kifejezésére, amikor érzed, és tudod, hogy fáj, mert korlátokhoz vagy kötve, mégis benne vagy, mert szenvedéllyel tölt el. Nagyjából így mesélte el, és rájöttem, hogy igaza van, és valószínűleg azért is vagyok ennyire érzékeny erre a fájdalomra, mert átéltem már, így nagyon jól tudom milyen az, amikor nem lehetsz vele, de mégis fogva tart az érzés. Az ending: Kurosaki Maon: Magic World is hasonlóan trance-es hangzású, de valamivel lájtosabb, annyira nincs is rám hatással, mint az opening.

Naná, hogy az angela miatt kezdtem el nézni a K animét, majd nem, mi? A MondoConos postból lemaradt, hogy amikor a karaokén Daki a Dragon Ball Z: Hitori Ja Nai dalt énekelt, akkor beszéltünk össze Leeával, hogy ezután kéne angelától a Boku Ja Nai-t énekelni. Az egy nagyon menő szám. Na erről az animéről meg azért nem tudok sokat mondani, mert nagyon lassan csordogál a történet. A 2. rész után úgy valami dereng, meg értelmezem a dolgokat, de még igen sok része hiányzik a kirakósból. Egyedül annyit tudok, hogy Isana Yashiro-t el akarják tenni láb alól, ám nem lélegezhet fel, amikor Yatogami Kuroh megmenti, ugyanis ő is meg akarja ölni. Shiro eközben meg éli a maga bohókás életét a cicusával, aki hirtelen meztelen nővé változik (Fanservice...), és amikor Shiro ruhát akar rá adni, addig elutasítja, hogy ő utálja a ruhákat. Igencsak komikus jelenetek, amikor a lány meztelenül kivezeti az utcára főhősünket, menekülve Kuroh-tól. Egyébként a két névben nem véletlen van kiemelve a Shiro (fehér) és Kuro (fekete) szavak, ugyanis az animében a színek jelentésének nagy szerepe van. Persze Yashiro nem olyan ártatlan, mint ahogy azt a fehér haja és ruházata indokolná. ^^' Csinál egy-két gazságot. A következő részeket meg izgatottan várom, mert annak ellenére, hogy nem tudtam meg sokat elsőre, nagyon is tetszik az anime. Az opening: angela: KINGS nincs mit beszélnem, megtettem már korábban, tipikus angela dal, de csakis a legjobbak között. Nem hiába, ha atsuko és KATSU együtt leülnek zenét írni, abból csak jó dolog születhet. Vártam is, hogy melyik dal lett az ending, de csak félig van köze az angelához, mert a zenét ők írták, de amúgy: Komatsu Mikako: Tsumetai Heya, Hitori. Füleltem is először, hogy jól hallok, mert első hallásra nagyon bejött, amit hallottam. Le is szedtem a kislemezt, meghallgattam többször is a dalt, és nagyon tetszik. Szép, kellemes ballada, ezek után kérdeztem is magamban, hogy angela miért nem dolgozta fel a ZERO albumára? Egyébként is nagyon jóra sikeredett az album, de még nagyobb durranás lett volna ezzel a dallal. Nagyon egyedi lassú, ballada dal. Hallani benne bánatot, de egyáltalán nem szomorú. Én nagyon élvezem.

Meghajolva köszönöm a német nyelvnek, hogy visszarántott az animék felé, megint élvezem az animézést. De háromnál többet nem akarok egyszerre nézni, ha végzek a K-val (az 13 részes, a többi 24, 25), akkor az Arata Kangatari jön.

Most már benne vagyok az animében, a 6. részt néztem meg most, és nagyon bejön. De érdekes, hogy az első rész az ilyen poén-áradat, és utána hirtelen megkomolyodik, majd a 6. részre megint vicces lesz. SPOILER Igen, én is annyira szenvedek emlékezet-kiesésben, mint Touma. És basszus, még én is bevettem. XD Belegondoltam, hogy semmi alapja nem volt, de mégis annyira hitelesen eljátszotta az amnéziást, hogy én is elhittem, és sajnáltam szegény Indexet. Lehet, hogy én is úgy reagáltam volna le, ahogy ő, ha megtudom, hogy poén. ^^' SPOILER VÉGE De amúgy komoly a történet, sokminden történt már, eddig úgy tűnik, hogy azok, akik ellenégek, talán mégsem azok, aztán ki tudja.

Az opening dal nekem nagyon bejött: Kawada Mami: PSI-missing. Tipikusan az a trance dal, amit szeretek. Utána is jártam, az énekesnőt az I've Sound foglalkoztatja, így már érthető. ^^' Az I've Sound a futószalagon gyártja az egyébként igényes techno zenét, hozzájuk tartozik például KOTOKO vagy Shimamiya Eiko is. Az opening dalból egyébként videoklip is készült, nem semmi:

Az anime menőség, ugyanabban az Akadémiavárosban játszódik, mint a To Aru Kagaku no Railgun, és egy Index nevű lányról szól. Ő a mágikus egyház könyvtára, pontosan 103000 könyvet hord magánál állítása szerint, de hogy ez mit jelent, az kiderül még az elején. Mint ahogy az is, hogy miért átok a tökéletes memória, mely képességét birtokolja. Egyébként meg egy rendkívül aranyos lány, nagyon tud szeretni, és ő minden humor forrása. Eddig nagyon szeretem. És nem sok esély van arra, hogy ez a későbbiekben változni fog.

Más. Szeretek itt, Békéscsabán dolgozni. Mi (pontosabban 14 óráig csak én, ugyanis addig totál egyedül dolgozok. XD) készítjük elő az anyagokat, amiket később rögzíteni kell, amit a nyáron is csináltunk. Tehát elvileg csak akkor folytatódik a rögzítés, ha ezekkel a munkálatokkal elkészültünk.  Abban reménykedek, hogy a felnőtt munkavállalók is fogják folytatni, ugyanis én csak október 31-ig dolgozhatok diákként, és az jelentheti azt, hogy november után is dolgozhatnék, ha sikerülne. Különben biciklivel járok dolgozni, és úgy felforgatták a belvárost, hogy öröm nézni. A Luther utca, az Andrássy út, a Szent István tér, a József Attila utca, az Árpád sor, a Gyulai út... akkora felfordulás van, nem értettem, hogy miért. Aztán láttam, hogy az új Széchenyi terv keretén belül új belvárost építenek. Biztosan nagyon szép lesz, bár egy kicsit a szívemhez kaptam, amikor még korábban láttam, hogy lebontották az Ifjúsági házat. Volt ott egy párszor Zorán koncert. Már látom a lelki szemeimmel, hogy milyen szép lesz jövőre a belváros, de tessék szépen a külvárosra is figyelni, ugyanis bizonyos utcákon még mindig nincs aszfalt, és a szennyvízelvetés sem mindenhol megoldott...

Csodás Windows Reinstall, mindent lementettem, de a félkész kfn-ek a C meghajtóban maradtak, így azok elvesztek! T_T A GARO ~Makaisenki~: PROMISE ~Without you~ kfn még csak hagyján, de a JAM Project Get over the Border karaokét nagyon bánom, mert sok munkám volt benne. Konkrétan az egy kísérletező-kfn volt, mivel a zene adta magát, ezért az első egy percében, amíg el nem kezdődik az ének, addig nagyon sokat effekteztem a képeket, konkrétan olyan dolgokat csináltam, amiket eddig még nem, és legalább 1 órás munka volt az első 1 percet effektezni. Azt sajnálom, de hát így jártam...

Tegnapelőtt elkezdtem nézni a To Aru Kagaku no Railgun-t, ahogy ígértem, és tetszik. Lényegében arról szól a történet, hogy van egy város, mely lakóinak 80%-a diák. A város fejlettsége 20-30 évvel meghaladja a korát, ezért a lakosoknak valamilyen különleges képességük van, ennek megfelelően szintekre vannak csoportosítva. A főszereplőgárda egy diákcsapat, akiknek küldetése a rosszfiúkat elkapni. Az egyik lány bármilyen fémtárgyat képes akár hangsebességre felgyorsítani, és a pénzérméjével kapja el a rosszakarókat. Sok poénos jelenet születik ebből, bár még csak az első részt láttam, de nagyon tetszett. Csak a Yurira hajazó jeleneteket nem tudtam sokra vélni a sorozatból. ^^'

Az opening dalt (Only my railgun) egyébként a Shimokawa Mikuni által ismertem meg, ugyanis a 2010-es Replay! ~Shimokawa Mikuni Seishun Anison Cover III~ albumára énekelte fel Momoi Harukóval közösködve, és nagyon tetszett, ahogy előadták:

Sőt, amikor meghallgattam az eredetit, furcsának hatott ezután nekem, úgyhogy azt nem is hallgattam sokat. Szerintem ez a verzió sokkal jobban kihozza a dal hangulatát, és a szöveg mondanivalóját.

Egyébként meglepett, amikor olvastam, hogy ez az anime a To Aru Majutsu no Index-hez tartozik. Abból csak egy részt láttam 2010. december 5-én (emlékezetes időszak volt számomra a december 3-5 közötti időszak, ezért tudom pontosan ^^'), és olyan érdekes volt, de mivel a sorozat (talán) 3. részét láttam, tehát nem értettem meg sokat a történetből, ezért nem nagyon maradt meg bennem az egész, egy forgószéken térdelő állandóan forgó lányra emlékszem csak. ^^' De a Railgun-t végignézem, aztán lecsapok az Indexre is.

Tegnap itt volt bagszi, megmutattam neki az All-Starst. Ő annyira nem játszott, inkább csak netezett, majd később kapcsolódott be a játékba. Addig én végigvittem a Super Mario Bros. 2-t és a Lost Levelsben eljutottam a D-1 pályáig. A Mario 2 jó, jó játszani vele, de igazából semmi nincs, ami kiemelné egy átlag játékból. A Lost Levels már teljesen más tészta. Ott már tényleg nagyon ügyesnek kell lenni. Megmutattam bagszinak a C-4 pálya kritikus részét, hát ő is látta, hogy mennyire lehetetlen. De tényleg, kíváncsian várom, hogy ki az, aki Super Mario-ként képes megcsinálni azt a pályát.

Miközben játszottunk, bagszival tegnap kinyomoztuk, hogy megyik animét néztük vasárnap Duonggal, és meglett: To Aru Majutsu no Index 2. évad 2. rész. Bagszi mondta is, hogy hallott róla, mert olvasta valahol, hogy összevetették ezt az animét a Love Hinával, hogy ugyanúgy egy szerencsétlen srác a főszereplő, aki tele van jó csajokkal, ecchi jelenetektől nem kímélve. Ez annak fényében érdekes, hogy amikor Duong mondta, hogy már unja a sok ecchi-jelenetet, megkérdeztem tőle, hogy látta a Love Hinát? Mondjuk nekem tetszett a Love Hina, csak volt egy pár rész, ahol már tényleg túl sok volt a pofozkodás, hogy az enyhe erotikus tartalommal megtöltött jelenetekről már ne is lelkesedjünk. Emellett találtunk egy nagyon jó Super Mario Bros. 3 sprite képet, amikor Mario épp repül, ezt bagszi kirakta nekem vasalható gyöngyökből. Nagyon jól néz ki, már csak vasalásra vár.

Na de miután bagszi szabadult a gépemtől, jött egy kicsit duettben Mario 3-azni. Jobban neki kéne ülnie, mert nem egy reménytelen eset, még ha most nagyon nem is megy. De nem maradt sokáig, mert a holnapi munkája miatt hamar el kellett mennie. Előtte megnéztük az Animekarácsony honlapján kint van a karaoke kiírás, emellett tegnap rakták ki az odajutást. Csak így elkezdem felolvasni, de hogy mit olvasok, azt nem hittem volna... "ha ezt a képet, vagy ezt a tájat látod, akkor fordulj balra, vagy jobbra, stb. stb." Azt elhiszem, hogy a conra járók döntő többsége nem rendelkezik saját keresettel, de nem hiszem, hogy 5-6 éveseket várnak, akiknek így a szájába kelljen rágni, hogy merre kell menni. Aki ennyire nem tudja feltalálni magát, az tényleg ne is jöjjön, már bocsánat, de a kint levő odajutós szöveg nagyon szánalmas lett.

Ma reggel végigjátszottam a 9. világig a The Lost Levelst. Határozottan az az érzésem, hogy Miyamoto ezzel a játékkal számomra megalkotta azt a játékot, mely x évnyi tapasztalat után is nehézséget fog okozni. De igazából egyáltalán nem bánom. ^^' Mert a mai napig van olyan pálya (pl. a 4-4) melyen képes vagyok 25× is meghalni akár. Igazából sokkal több trükközést igényel a Super Mario Bros-hoz képest, és saját tapasztalat, hogy ha valaki kiismeri mindet, akkor profivá lehet válni, de azt biztosan állítom, hogy ha valaki "Super Mario"-ként megy neki a C-4 pályának az nem ússza meg sebzés nélkül, arra tényleg azt lehet mondani, hogy fizikai képtelenség. Most így hirtelen nem ugrik be a 9. világ története, de ha jól emlékszem, véletlenül került be a játékba, vagy valami ilyesmi. De tökre meglepődtem, amikor egy pár éve már ismertem a japán szótagírást, láttam a 9-4 pályán, hogy kövekkel ki van rakva katakana írással, hogy arigatou! Úgyhogy jó ez a játék, én szeretem. ^^ Szerintem még ma elkezdem a A-1 pályát.

Ma van Duong születésnapja, és játék után felhívtam őt, hogy felköszöntsem. Megköszöni, és mondja nekem, hogy ha nem hívom fel, eszébe se jut. Az egy dolog, hogy mondják rám, hogy élő naptár vagyok, ugyanis valamilyen titokzatos okból kifolyólag nagyszerűen tudok születési dátumokat megjegyezni, de szerintem azért az ember csak tudja már, hogy melyik nap a mai. ^^' De mondta is, hogy ők nem verik nagy dobra a születésnapot. De azért megbeszéltem vele, hogy átmegyek hozzájuk ma. Különben amióta a 99-es busszal járok hozzájuk, azóta mindig nehezebben találok el hozzájuk, soha nem tudom, hogy merre kell menni. Ma is eltévedtem, és tettem egy felesleges kerülőt. ^^' Meg is kérdeztem egy arra járót, hogy merre van az arra. Végül sikerült. Eljutottam hozzájuk, csak Duong volt otthon. Nagyon meg volt lepve, hogy ajándékot kapott.

És akkor most egy kitérő keretén belül megírom az ajándék történetét. Ugyanis egyedileg készített ajándékokat (is) kapott tőlem, a következőket:

• Vasalható gyöngyből készült Monkey D. Luffy figura
• Egy egyedileg összeállított CD 1995 legjobb anime dalaival
• Képeslap
• Milka csoki

Már október végén elkezdtem tervezni, mert valamiért volt akkor egy gondolatom, hogy kell erre időt szánni. A vasalható gyöngyök esetében Csibitől kértem tanácsot, meg tippeket, ugyanis ő nagyon sokat csinál, így neki nagy rutinja van már a dologban. Ő mutatta meg nekem ezt a képet, amit jobb oldalon lehet látni, ennek alapján készült el Monkey D. Luffy (aki esetleg nem ismerné, a bal alsó sarokban a szalmakalapos srác). Mondta is, hogy nem nehéz, csak figyelni kell, meg ajánlott üzleteket, ahol olcsón lehet venni vasalható gyöngyöket. Először egy játékboltban néztem szét, ilyen fél literes palack-szerűségben árulnak egyben mindenféle színűt, csak a benne levő összeállítás nekem nem jött be, ugyanis nem volt olyan összeállítás, melybe mindegyik benne lett volna. Később betértünk bagszival az Árkádban levő KES kreatív hobby üzletbe, itt már sokkal nagyobb volt a választék. Próbáltuk úgy összerakni, hogy a lehető legolcsóbban jöjjünk ki. Egy palackban sem volt meg mindegyik szín, mellyel Luffyt ki tudtuk volna rakni, de az jó volt, hogy voltak egyszínű gyöngyök is, így úgy döntöttünk, hogy veszünk egy palackot, egy egyszínű csomagot, és egy 29×29 sablont. Abba a sablonba kell beletenni a gyöngyöket, és azon kell vasalni addig, amíg a gyöngyök egybe nem olvadnak. Persze nem akárhogy, egy sütőpapírt kell rátenni a gyöngyökre. Nem tudtuk tökéletesre megcsinálni, ugyanis 2 részletben kellett, mert nem fért ki magasságra, ugyanis Luffy valami 36-37 "pixelnyi" magas volt. Összerakni nem volt különösebben gond, bagszinál 21 órakor nekiálltunk közösen puzzle-özni, a vasalást bagszi csinálta. Közben Csibi adta MSN-en az instrukciókat. :D Mivel sütőpapír nem volt bagszinak, ezért sima fénymásoló lapot tettünk közé. Vasalás közben is akadtak gondok, ugyanis az egyszínű csomag gyöngyei sokkal könnyebben olvadtak, mint a palack gyöngyei, gyakorlatilag elkezdtek szétfolyni az egyszínű gyöngyök, mire teljesen összeállt az egész. És amikor Luffy szalmakalapját csináltuk külön, meg kellett várni, míg az első részlet teljesen megszárad, aztán bagszi úgy próbálta összevasani a kettőt. Egy picivel nagyobb rés van ott, ahol összevasalta, de jó lett azért. 23 óra is elmúlt, mire végeztünk. A CD. Ez az ötlet akkor jutott az eszembe, amikor még nyáron a Tescóban dolgoztam, és az egyik vevő hozott hozzám egy képeslapot, melyben egy CD volt. Megnézte az árát, és inkább nem kérte. Megértettem... Ahhoz képest, hogy csak maga a lemez volt benne, azért drága az a 2.990 forint. És azon a lemezen volt rajta egy bizonyos év dalai, mellé valami olyasmi volt írva, hogy a születési éved legjobb dalai! Egyből megfogott az ötlet. Mi lenne, hogy anime dalokkal csinálnánk meg ezt? Aztán egyből elkezdtem születési években gondolkodni, és arra jutottam magamban, hogy mindenki túlzottan "régen" (bocsánat a kifejezésért. ^^') született ahhoz, hogy az adott év általam ismert anime dalaiból egy összeállítást csináljak, de talán Duong 1995-ös évével lehet próbát tenni. Azért próbára tett rendesen. Öt dal azonnal jött, a többit úgy kellett keresni. Végül a következő 12 dal került fel a lemezre:

1. Neon Genesis Evangelion: Zankoku na Tenshi no Teeze
2. Fushigi Yuugi: Itoshii Hito no Tame ni
3. Kaitou Saint Tail: Toki wo Koete
4. Slayers: Get along
5. Mobile Suit Gundam Wing: JUST COMMUNICATION
6. Slayers: Going History
7. Sailor Moon Super S: Watashi Tachi ni Naritakute
8. Marmalade Boy: Yoake no Etude
9. Saber Marionette R: Dakishimete Lovin' You
10. 3×3 Eyes Seima Densetsu: Owari Naki Tabiji
11. Bakuretsu Hunters: MASK
12. Dragon Ball Z: Ore ga Yaranakya Dare ga Yaru

Tervben volt még a Lupin III: Yume Nara ii no Ni és a Kodomo no Omocha: Kodomo no Kimochi, de ezt se Amina, se Tukeinon nem találta meg, és ha már a két legnagyobb Jpop gyűjtő az országban nem találja a dalokat, akkor már tudtam, hogy ezek nem lesznek meg. De a többi dal is nagyon nehezen került elő. És el is gondolkodtam, miközben bagszival kerestük a dalokat, hogy most az utóbbi években nőtt meg rohamosan az animék, és azok dalainak a száma, vagy régen is sok anime volt, csak nem jutnak el hozzánk? Mert elgondolkodtam azon, hogy ha 1995-nél régebbi anime CD-t kéne összeállítani, akkor bizony igen nagy bajban lennék, de az utóbbi évekből akár 2CD-s válogatásalbum is gond nélkül összejönne. De nagy nehezen összejött a 12 dal. És persze nem Verbatim borítóval adtam át neki, Necrokid nagyon ért a Photoshophoz, és összedobott nekem egy nagyon jó borítót. Mondtam az ötleteimet, de ő végül egy sokkal jobbat állított össze. Nagyon tetszett, amit csinált. A Hakonéban gondoltam kinyomtatni, és láttam a weblapjukon, hogy magára a lemezre is vállalnak nyomtatást. Ez szerencse, mert pont olyan CD-t vettem, melynek nem írható oldalára lehet nyomtatni. Így összedobtam egy kör alakú kis borítót, ahhoz képest, hogy én tökéletesen amatőr vagyok a Photoshophoz, nem is volt annyira rossz. Elvittem a Hakone gyorsnyomdába memória kártyán a CD borítót, hogy nyomtassák ki egy viszonylag jobb minőségű papírra. Az istenért se akart jönni a srác, legalább 20 percet vártam rá, már komolyan kezdtem türelmetlen lenni, mire hozza a KÉSZ CD borítót. Gyakorlatilag ilyen szemekkel néztem: O_O Arra számítottm, hogy papírra fogja nyomtatni, és hozza A4-es papírral együtt, és még nekem kell szenvedni a kivágással. Ehelyett hozza nekem kivágva, a képek tökéletesen fedik egymást, és a hátsó borítón, az oldalra hajló résznél meg csinálta a szaggatást, ami eredeti CD-knél szokott lenni. Ennyire még soha nem lepődtem meg szerintem, de nagyon kellemes meglepetés volt. A CD lemezre is tökéletesen kinyomtatta, és ahhoz képest, hogy tényleg úgy néz ki, mint egy gyári CD, nem is volt drága a nyomtatás. Szóval nagyon elégedett voltam velük. Képeslap, csoki, ajándéktasak megvásárlása már semmiség volt. Hatalmas köszönet jár azoknak, akik segítettek az ajándék elkészítésében:

• Amina: Minden követ megmozgatott, hogy megkeresse a két hiányzó dalt, sajnos eredménytelenül.
• bagszi: A közös puzzle-ozás, vasalás, és az azalatti poénkodás. :D Meg a zeneszámok keresése a neten.
• Csibi: A Vasalható gyöngyökhöz tippek és tanácsok.
• Necrokid: A fantasztikus CD borítóért.
• Tukeinon: Ő is segített a két dal megkeresése, és ajánlott más animéket is.

Fűű, hol is hagytam abba? Tehát Duong örült az ajándékoknak, bár nagyon meglepődött, mert nem veri nagy dobra a születésnapját, és ritkán kap ajándékot, természetesen nem is várja senkitől. Nem sokkal ezután ebédeltünk, közben animét néztünk. Nem emlékszem a címére, csak arra, hogy a második évad második részét láttuk. Nagyon vegyes érzéseket keltett bennem. Voltak jó dolgok benne, de egy lány úgy beszélt az emberekhez, hogy állandóan forgott a forgószéken, vagy micsodán, és így nemigen lehetett komolyan venni őt. Az epizód vége felé megszaporodó ecchi-jelenetek pedig egyikünknek sem hiányoztak. Amikor a srác úgy esik a lányra, hogy belát a bugyijába, a végén meg a fürdőszobából hall sikítást (a fiú) egy meztelen csiga miatt, és betér a meztelen lányokhoz, eléggé erőltetett volt. Úgyhogy láttunk jobbat is. Megmutattam neki a Lovely Complexet is. Ismeri ő, nem arról van szó, csak ugye most péntektől kezdte el az Animax vetíteni, és utólag értesülök róla, hogy az opening és az ending teljesen más. Egyből az Animaxet kezdtem el magamban szidni, hogy nehogy már kövesse a 4Kids hülyeségét, de mint utána jártam, kiderült, hogy Japánon kívül sehova nem jutott el az anime az eredeti openinggel és endinggel, mert nem sikerült a japán kiadóval megegyezni. Azt olvastam, hogy a TOEI eléggé problémás társaság... És akkor ezzel még olyan nagy baj nem is lenne, de a zene... A Love.com OST-ből választottak ki két dalt, de hogy mennyire nem illik az opening és ending videóhoz, arra nincs szó. Nagyon gány munka. De örülök, hogy kiderült, hogy nem az Animax a hibás. ^^ De kár, pedig jó az a két dal.

Láttam az asztalon, hogy van Rubik kocka. Hát az nekem a halálom! De valahol megpróbáltam kipróbálni, hogy kell kirakni. Duong előveszi a saját bűvös kockáját, melynek minden egyes darabja szmájlival van illusztrálva. Azt mondta, hogy segít neki, hogy egy oldalon mind a kilenc darabja egy vonalban legyen. Jobban megnéztem, max. lelkileg segíthet a sok :) szmájli, hogy ne add fel, mert nekem mindegyik egyformának tűnt. Próbálgat, gyakorolgat, de csak egy színt tud kirakni egy oldalon, a többi parlagon marad. Különben, amikor volt a Retro85 kiállítás, nemcsak videojátékok, de különböző rubik kockák is ki voltak állítva. Az egyik BigN-es barátom, Fantos keni-vágja a kockát, nagyon hamar kirakja. Megkérdeztem tőle, hogy csinálja, el is magyarázta a logikáját, de nem jutott el az agyamig... Duong nem tudta elmagyarázni, de elég gyorsan kirak egy oldalt. Én akárhogy csűrtem-csavartam, nekem nem ment. Egy oldalra max. 7-8 egyforma színűt tudok kirakni, de onnan megáll a tudományom. Tudom, hogy én gondolkodom rosszul, de azért mégis azt érzem, hogy ez nekem magas... ^^' Egyszer lemértem, 2:05 alatt rak ki egy oldalt, de eléggé rutinosan használja már a kockát.

Persze most is játszott egy kicsit PC-n. Én addig Facebookon olvastam fel neki "Az élet nagy kérdései" alatt levő kérdéseket, jót nevettünk rajta. Ilyen kérdések jöttek elő:

• Hogy nézne ki egy szék, ha a térdünk a másik irányba hajlana?
• Az analfabétáknak ugyanúgy ízlik a betűtésztával készült leves?
• Olyan nincs, hogy verekedés közben futball meccs tör ki?
• Ha a 3. napon lett teremtve a nap, a hold, a csillagok, akkor hogyan mérték az első két napot?
• Miért kell felébreszteni a másikat, hogy megkérdezd aludt-e?
• Ha egy szinkronúszó megfullad, a többinek meg kell?
• Ha két betörő beugrik a medencébe, az bűnözési hullámot indít el?

Ekkor jelent meg Laci, eddig matekozott. Ő is leült a gép elé, szinkronban játszottak. Aztán én nem is maradtam sokáig, jöttem haza.

Jó nap volt ez is, megbeszéltük, hogy 2 hét múlva Wiivel térek vissza. De a sok már-már agresszív kutya miatt utálok a 19. kerületben sétálni. Komolyan mondom, egyik-másik félelmetes, épp, hogy nem ugrik ki a kerítésen. Na de most megyek egy kicsit Lost Levels-szel játszani.