Tegnap volt az ARMS bajnokság negyedik, egyben utolsó fordulója, egyúttal a második, melyen részt vettem. A Meltdown Esport bárban volt. Még soha nem hallottam erről a helyről, a Google-ben is amikor rákerestem, sokáig a BarCraftot adta ki, aztán valahol megjelent az Meltdown, és mutatta is hogy hol van.
Tegnap elfelejtettem megint megkeresni, és továbbra sincs nálam az okostelefon, ezért felhívtam bagszit, hogy menjünk el együtt. Benne volt. Csak arra emlékeztem, hogy az Arany János utcánál van, de a pontos címre nem emlékszem. Az 50-es villamossal mentem a Határ útra, utána jutott eszembe, hogy jobban jártam volna, ha inkább Kőbánya-Kispestre megyek, és onnan vonattal a Nyugatiba, elkerültem volna metrópótlást. Helyem ugyan volt, de igencsak sok ideig tartott eljutni a WestEnd-hez. Először ide akartam eljönni a SPAR-ba vásárolni. Valami eszméletlen, hogy valamelyik női magazin a napjait tartja egy bevásárlóközpontban, eszméletlen sor áll a kuponokért. De nem mondanék inkább semmit, rám is lehetne ezer rosszat mondani, előbb azt tegyem rendbe. Szóval, a SPAR-ban vásároltam néhány dolgot magamnak, aztán a földszinten levő vízesésnél vártam bagszit, ahova megbeszéltük a találkozót. Meg is érkezett. Mutatja a telefonján, hogy nem 12 órakor kezdődik a verseny, hanem 14 órakor. Hát ez csodálatos. Valami hasonló volt 2 hete is, amikor a Super Mario Odyssey megjelent, annak "Lauch partiján" is az volt, hogy a Facebook szerint 16 órakor kezdik, de látom, hogy 15.45 körül még sehol semmi. Hát 17 órakor kezdődött. Most ugyan átírták Facebookon, de nem tudom mikor, ha bagszi még reggel is úgy tudta, hogy 12 órakor kezdődik. A másik probléma, hogy a Pixelcon is 14 órakor kezdődik, és nagyjából úgy kalkuláltunk, hogy ha délben kezdődik, nem késünk sokat. De bagszinak prioritása volt az ARMS bajnokság, mert ez a hivatalos Nintendo-rendezvény. Úgy döntöttünk, hogy eszünk egyet, a Burger Kingben egy páros menüt. Bagszi javasolta, hogy menjünk át az Arany János utcára, és ott együnk, de mondtam, hogy maradjunk. Itt maradtunk. De aztán amikor tálcával kerestünk helyet magunknak, beláttam, hogy tényleg jobb lett volna odamenni. Megettük kényelmesen a kaját, de úgy döntöttünk, hogy inkább megyünk, mert utánunk is sokan kerestek helyet, és ne foglaljuk el előlük. Időnk még sok volt, ezért csak átmentünk az Arany János utcai Burger Kingbe, bagszi vett magának egy Oreós Shake-et, és elbeszélgettük ott az időt.
Elindultunk, amikor eljött az idő, nem volt onnan messze a Meltdown Esport bár. Sajnos tényleg olyan a hely, mint amilyennek bagszi leírta. Alig van ott "gamer-díszítés", az egész töksötét, csak néhány zöld neonfény világít. Nálam továbbra is a Ferenc Körútnál levő Barcraft vezet, mert nem a pincében, az ablakból beárad a természetes fény, amit nagyon szeretek. Részint ezért nem rajongok a Nyugatinál levő BarCraft 2 miatt sem. Egy asztalhoz leülve bagszi elővette a Switch-et, megmutatta a tegnap megjelent DOOM-ot. Ez a tavaly megjelent PC-s változat Switch-re portolt változata. Azé a PC-s verzióé, amire szinte vadonatúj gép kell erős hardverrel, máskülönben nem fut el a játék rendesen. Ezt képesek voltak áthozni Switch-re. Az látszik, hogy ezt némi kompromisszum árán tették meg, hiszen 720p-ben fut, nem 60, hanem 30 fps-ben, a kép oldalt kicsit homályos, de egyáltalán nem szaggat, ennek fényében csoda, hogy meg tudták csinálni Switch-re. Jónak néz ki. Hogy megvenném-e, az kétséges, de eljátszanék vele egy darabig. A klasszikus PC-s változattal még én is játszottam egy darabig (és lám, nem lettem, agresszív, gyilkolós felnőtt). Aztán jöttek a szervezők is, elindították a nevezést, és lehetett játszani. Meglepetésre csak hatan voltunk. Pontosabban én nem tudtam, mire számítsak, bagszi biztos volt abban, hogy itt lesznek a legkevesebben. Neki volt igaza. Ennek ellenére utolsó voltam, most is kétszer vesztettem. Ráadásul most valamiért nem akart menni az irányítás, csak úgy tudtam mozogni, ha nyomkodtam az L-gombot, és ugrálva fordultam. Meg végig rosszul tartottam a Joy-con-t. Valami olyasmi a helyes tartás, ami nekem még annál is kényelmetlenebb volt, mint ahogy eredetileg tartottam. A második fordulóban, ahol szépíthettem volna, előtte egy kicsit gyakoroltam bagszi switch-én, de semmit nem ért, mert ugyanúgy rosszul ment a játék. Amikor már végképp nem tudtam mozogni semerre, akkor már felkiáltottam, hogy de hát nem megy semerre, hiába döntögetem a Joy-Con-t. Ezt is öniróniából csináltam, "felnagyítottam" a saját nemtudásomat. Némileg rosszul esett, hogy senkinek nem esett le a dolog, már-már azt kérdezték, hogy minek nevez az ilyen, ha még az irányítást se tudja? Amikor érzékeltem, hogy ebből már nem jövök ki viccesen, akkor azt csináltam, hogy tényleg lágyan vittem előre a Joy-Con-t, és akkor mozdult a karakter. Azt a szöveget azért még nem hagytam, hogy "Jaa, így megy előre a karakter". De már nem vettem komolyan a dolgot, én is azon voltam, hogy rövidre zárjam a dolgot, aztán nem folytam bele a beszélgetésbe. Azt viszont jól megfigyelték, hogy nincs taktikám (effektíve más játékoknál sincs), mert azt látják, hogy azzal okozhatok nehézséget az ellenfeleimnek, hogy kiszámíthatatlan a játékom, ez is jó lehet a győzelemre. De a verseny többi részében már nem voltam érdekelt, leültem a sarokba, és elaludtam. Nagyjából a vége volt, amikor felébredtem. A döntő játék viszont rendkívül érdekes volt. Egy olyan srác vívta meg, aki még ugyan soha nem játszott az ARMS-szal, de ha jól tudom, több ilyen hivatalos verekedős játék versenyen díjazott volt. Egy olyan sráccal vívta meg, akinek nincs Switch-e. Úgy nyerte meg, hogy a legutolsó játékban a végső ütést ő adta meg (úgy, hogy mindkettejüknek kevés életereje volt), ezzel nyerte meg. Járt neki a taps. A díjátadó után vége lett, és elindultunk a Pixelconra.
Így is 17 óra elmúlt, mire el tudtunk indulni. És már hideg van! Tudtam, tudtam, hogy meg kell becsülni a nyári 35-40°C-os napokat, mert a hideget sokkal nehezebben bírom. Így is történt. A 4-6-os villamossal mentünk az ELTE gömbaulája felé. Azt az épületet kellett keresni, ahol az I LOVE ELTE felirat van. Kicsit se egoista... És még a BGE-ről hittem hasonlót, amikor az első nap, a bemutatkozáson ünnepeltette magát, hogy a legnépszerűbb szakra jelentkeztünk, és hogy tapsoljuk meg magunkat. Tapsoljunk, hurrá! Eljutottunk az ELTE-hez, a bejáratnál ug és Zsuzsmo voltak, ők adták a jegyeket. Aztán mentünk is fel az emeletre, miután megtaláltuk a helyünket, lepakoltuk a kis TV-t, a Wii U-t és Switchet, és kezdődhetett a buli. Segítők voltunk most, ezért a jegy járt. Eleinte nem nagyon jöttek az emberek, de aztán szépen lassan jöttek felénk is és játszottak. Volt néhány retro játék, néhány konzollal, de alapvetően a DOOM volt a téma, hiszen a legnagyobb vendég John Romero volt, aki részt vett a klasszikus PC játék készítésében. Ott volt a színpadon, nagyot is néztem. eleinte csak azt láttam, hogy hosszú haj, virágmintás női ruha... Nekem csalódás volt a jelenléte. Mert azt értem, hogy ezzel is lehet egyfajta "nagyságot" kifejezni, ezzel mutatja meg, hogy mennyire különleges, és hogy figyeljenek fel rá, de én nem ezt vártam egy olyan embertől, aki egy ilyen nagyszabású játék fejlesztésében szervesen részt vett, de ha így érzi, akkor legyen. De én, ha tudatában lennék annak, hogy milyen nagyszabású játékot fejlesztettem, mely forradalmi, és ezt a megjelenésemmel a vendégek tudtára akarom adni, akkor férfiasan nagymenő szerelésem lenne. Mindegy, rám nincs hatással a jelenléte, hiába játszottam gyerekkoromban a Wolfenstein 3D - DOOM - Duke Nukem hármassal. Mindenesetre majd tervezem végigjátszani az eredeti DOOM-ot, feltettem a Super Nintendo Classic Mini-re a SNES változatot.
Igazából segítőként olyan komoly dolgom nem volt. Nem kellett invitálni az embereket (jöttek maguktól), csak bemutatni a játékot, próbálják ki. Switch-en a DOOM volt, Wii U-n jellemzően a Super Smash Bros. for Wii U volt, de a New Super Mario Bros. U is elérhető volt digitális formában, ezzel is sokat játszottak. De inkább a Smash Bros volt fókuszban. Ebbe már beszálltam én is, és meglepett, hogy mennyire jól ment a játék. Győzelmet győzelemre halmoztam több ember ellen is. Az egyik ilyen csata után már meg sem vártam az eredményhirdetést, biztos voltam a győzelmemben, így szólok bagszihoz: "Én ma sorozatban verem le az embereket". Eközben a TV-ben: "Sudden Death, GO!" Már túl késő volt észbe kapni, itt szakadt meg a sorozatom. Jót nevettünk az eseten. De rég volt, hogy élveztem a Smash Bros.-t. Egyébként is volt kedvem a játékhoz, meg hát az se titok, hogy én is másképp játszok, ha jól megy. Mindig is Toon Link volt a kedvenc karakter (Melee-ben Young Link), és ez nem is fog megváltozni. Meg azt azért elárulom, hogy ha lenne Smash Bros. verseny, ha nem is utolsó lennék, de valahol hátul végeznék, mert vannak nálam sokkal jobbak is.
Páholyból néztem ahogy Romero aláírja a plakátját a többieknek, meg akinek volt DOOM játéka, azokat különböző konzolokra. Bagszi is sorban állt, ő a Switch-es játékának borítóját íratta alá. Mondta, hogy tudja, hogy nem vett már részt a játék fejlesztésében, de mint öröksége íratja alá vele a borítót. Az aláírás után a koncertek... Ez már nekem is sok volt, hogy valaki arra DJ-kedik, hogy nyomogatja a Game Boy-t. És egyesek úgy rángatják a fejüket, a közönség közül, mintha valami rockkoncerten lennének jelen. Sőt, nem is kellett azt nyomogatnia, többször láttam, hogy az "előadó" letette a GB-t, ivott egy kicsit a sörből, és folytatta tovább, a zene pedig ugyanúgy ment, mintha nyomogatta volna a Game Boy-t. Hol van így az a munka, amit a koncerten végez? Mert az lehet, hogy összeállítja a zenét, de így olyan, mint egy tátogás a koncerten. Sehogy nem áll össze nekem a zene értéke, olyan dallamvilágot se nagyon hallottam, amire felfigyeltem volna. Erre a zenére akkor táncoltam volna, mint a többiek, ha részeg lennék, vagy valami tudatmódosító szer hatására már mindenre tombolnék. De azért mondogattam bagszinak, és ug-nek, hogy tomboljunk mi is. Ez az igazi buli.
Az emberek elég gyorsan elmentek, ennek ellenére mi egészen éjfélig maradtunk. Mert volt pár (fiú, lány, feltételezhetőleg pár voltak), akik sokáig, hovatovább majdnem végigjátszották az Overcooked játékot. De éjfélkor már azért összepakoltunk, és elmentünk. Jó volt a PixelCon, értem ugyan, hogy miért volt 3.500 forint a jegy, de azt gondolom, hogy ennyit nem ért meg a rendezvény. Nekem legalábbis biztosan nem, mert egészen a rendezvényig nem hallottam Romeróról, és nem hiszem, hogy komolyabb kötődésem lesz hozzá, mint bármelyik Nintendo fejlesztőhöz. Csak az emeleten voltak konzolok kiállítva, abból sem volt olyan sok. PC-ken meg szinte csak a DOOM ment, ami érdekesség volt, hogy az egyik Amigára is behozták a játékot. Nemcsak 3.500 forintos jegyek voltak, hanem 7.000 forintosok is, csak ezzel lehet Romeróhoz menni dedikáltatni. Maga a rendezvény nem volt rossz, de én mérlegelném azt, hogy bevállaljak-e egy drágább jegyes rendezvényt, és elhozok egy ismert embert, azzal is vonzok embereket. Ellenben nem jönnének azok, akiknek meg olyan magas összeget nem ér meg az egész. Én olyan 1.500 forintot szántam volna a rendezvényre, maximum 2.000 forintot, ha jó napom van.
Még az 1-es villamos járt, de aztán a Népligetnél már bajban voltam, mert már csak az éjszakai járat járt. A metró felújítása miatt pedig nem ott járt, ahol eddig szokott, viszont ott sem, ahova írva volt. Arra már délelőtt felfigyeltem, hogy eléggé furcsán jár a metrópótló busz a Népligetnél, két helyen állt meg. De visszafele nem tudtam merre megy, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elsétálok az Ecseri útig, ott legalább biztosan tudom, honnan megy a 914-es vagy a 950-es busz. Jött is gyorsan a 950-es, de az meglepett, hogy tömve volt a busz. Nem utaztam sokat éjszakai buszon, de úgy emlékeztem, hogy eleddig mindig volt kényelmesen hely rajtuk, hát most nem. De most az volt a lényeg, hogy hazajussak. Végülis 1:40-re sikerült.
Összességében jó volt ez a nap. És a folytatás is hamarosan jön, méghozzá jövő héten a PlayIT-en, ahol szintén segítő leszek a Nintendo standon. A képek itt megnézhetők.
Bagszi hívta fel a figyelmemet, hogy lesz retro játék kiállítás a Csokonai Művelődési Központban, ahol rengeteg sok régi konzolt és játékot meg lehet tekinteni és kipróbálni. Annak kapcsán merült fel a dolog, hogy biztosan meglesz már neki a megjelenés napjára a Mario Kart 8 Deluxe, és hogy kipróbálnám nála, ha lenne lehetőség. Mondta, hogy igen, és bár nála nem lehet, de ha szeretném, akkor kipróbálhatom ezen az eseményen, ugyanis lesz egy Switch is. Na akkor elmegyek. Már csak azért is, hogy új élményeket, inspirációkat szerezzek videojátékok tekintetében.
Bár érdekes, hogy ez volt a 9. kiállítás, de én most vagyok először, valahogy eleddig ez kimaradt az életemből. Úgyhogy már csak emiatt is el akartam menni, hogy be tudjam pótolni. A 7.19-es vonattal mentem fel Pestre, szerencsére minden rendben volt. az út alatt az angol érettségire készültem, el se hiszem, hogy már egy hét sincs hátra a majdhogynem sorsfordító napig. Izgulok, és nagyon várom. Leszállás után a kettes metróval kellett menni a Deák Ferenc térig, majd onnan az 1-es metróval a Mexikói úti végállomásig, innen pedig a 25-ös busz vitt el a célállomáshoz. 1.000 forint volt a jegy, és meg kell hagyni, tényleg megérte, mert itt aztán minden volt. A Pongos géptől kezdve a Spectrumos, Commodore-os, Amigás gépen át a Nintendós, PlayStation-ös, Segás sikereken át, a mai VR technológiát is ki lehetett próbálni. Sőt, a színpadra felkerült két Nintendo Switch, a NES Classic Mini. És rengeteg ki volt próbálható közülük. Nagyon sajnálom, hogy nem vittem a fényképezőgépet, pedig lenne mit mutatni. Először a Switch-hez mentem fel, hiszen ott volt bagszi. Oly sok szeretettel üdvözöltem, két héttel ezelőtti nagy segítségét megköszönve, meg hát keveset találkozunk. Meg adódott lehetőség, kipróbálhattam a Mario Kart 8 Deluxe-et. Nekem kifejezetten tetszett, főleg, mert nem szedtem le a DLC-ket a Wii U-s játékban, így nekem több újdonságot tartalmazott. Amúgy a játék fizikájában nem éreztem különbséget, ugyanúgy lehetett irányítani, viszont a Switch többféle játéklehetősége (TV-s, hordozható...) miatt többen is csatlakozhatnak a játékba, mindenképp jó dolog. Most már meg vagyok győzve arról, hogy jó dolog a Switch, és hogy érdemes venni. Csak egy kicsit lejjebb szállított áron. A játékot is élveztem, annak ellenére, hogy tényleg alig van különbség a Wii U-s és a Switch-es változat között.
Miután kiéltem magam, lementem, szétnézni. A nagyterem két oldalán sok gép és játék volt kiállítva, mintha tényleg múzeum lenne, ugyanis el voltam zárva. Nosztalgikus volt látni a Commodore +4-es számítógépet, az volt életemben az első gép, amin játszottam. Még szüleim vették Bécsben (amikortól lehetett járni az osztrák fővárosba vásárolni) a bátyámnak, talán még születésem előtt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkeresem itthon, de az már tényleg sehol nincs meg, reménytelen lenne a keresésére indulni. De rengeteg egyéb számítógép és konzol volt, amit itt láttam először. A kipróbálható gépek közül először a PlayStation 2-höz mentem oda, itt egy Tekken volt játszható. Nem tudom, hogy valami rosszul volt beállítva, vagy én nem tudtam játszani, de nagyon lassú volt a karakterem mozgása, ennek ellenére mindig legyőztem a gépi ellenfelet. Szerintem nem ilyen a normális játék, de nem tudtam, hogy lehetett-e állítani rajta valamit, ezért inkább otthagytam. Odamentem a Nintendo 64-hez Mario Kart 64-ezni egyet. Hiába van meg, soha nem tudom megunni. Mellesleg feltűnt némi logika a gépek elhelyezésében. Mintha generációnként lettek volna elhelyezve, mert egy asztalon voltak a nagyon régi gépek, ugyanígy egy asztalon voltak a NES, Sega Master System, és a SNES, Sega MegaDrive gépek, és a többi.
12.30-kor volt a kamarateremben egy vetítés, Vakondok 4: Végigjátszás című kb. 2 órás dokumentumfilm. A magyar videojátékkészítés történelme, sok érdekességgel. De tényleg rengeteg... Nagyon tetszett a film, élmény volt hallgatni az élménybeszámolókat, de annyira töményen jöttek az érdekes és meghökkentő információk, történetek, tények, hogy fél óra múlva leállítottam volna, mert úgy éreztem, hogy ezt fel kell dolgoznom. Ki is esett néhány perc, és ahogy elnézem, nem én vagyok az egyedüli, aki így járt, ugyanis a film közben folyamatosan redukálódott a nézők száma. 10-en kezdtük el nézni, és maradtunk 4-en a végére. De aztán megerőltettem magam, és úgy döntöttem, hogy végignézem, nem foglalkozok az információk "megdöbbentő-mivoltával". De tényleg rengeteg volt. És tényleg megdöbbentő volt hallgatni a '80-as években hogy készültek minálunk a videojátékok, miben voltunk mi mások, mint a nagy nyugati fejlesztőcégek, és hogy mivel magyarázták, hogy a magyar játékok ennyire jól sikerültek. A legérdekesebb az volt, amikor Japánban próbálkoztak, és az volt az első kérdésük, hogy Nintendo van? Hát nem lehetett arra fejleszteni, az ismert tény számomra, hogy a Nintendo azzal akarta kivédeni, hogy sok igénytelen játék készüljön a gépére (ezáltal a videojáték-válság áldozata legyen), hogy lezárta a rendszerét, forráskódját (vagy hogy mondják... programozók biztos tudják), ezáltal csak azoknak a cégeknek lehetett fejleszteni játékokat NES-re, akikkel külön szerződést kötöttek. A Nintendo mindig is japán cég volt. De a játékfejlesztésről is nagyon sok érdekességet meséltek. Milyen az, amikor hetekig nem érintkeztek a külvilággal, a dolgozószobájukban aludtak, mondták, hogy konkrétan abból állt egy napjuk, hogy programoztak és aludtak. Ez az egyik olyan dolog, amiről egyébként tudok, hogy nagyjából ilyen egy kemény programozás, és amiatt (is) félek komolyan informatikát tanulni, mert a munka velejárói olykor nagyon durvák.
Miután vége lett a filmnek, visszamentem a Switch-hez játszottam még egy darabig a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Aztán lementem, mert láttam, hogy a Nintendo 64-ben Duke Nukem 64 van, és eszembe jutott, hogy ezt játszottam annak idején PC-n, és megnézem, milyen N64-en. Szokatlan az irányítás, hogy a C-gombokkal megyünk előre, de csak az analóg karral lehet fordulni, ugyanakkor a pálya ébresztett némi nosztalgikus érzést. Pályáztam erre a játékra, szeretném beszerezni. Sokáig nem volt lehetőségem játszani vele, mert odajött egy 5 év körüli kisfiú, és úgy voltam vele, hogy ne (általam) lásson lövöldözős játékot, ezért váltottam Mario Kart 64-re. Felajánlottam neki, hogy ha akar, játszhat velem. Beszállt, elmagyaráztam neki az irányítást, de hogy milyen durva lett a játék, az most sem hiszem el. Már az eleje sem indult jól, mert mivel először játszott, ezért a hátsó helyen egyikén végzett. Aztán a harmadik pályán, a Koopa Troopa Beach-en történt az, hogy beszorult egy sarokba. De úgy, hogy nem tudott kijönni. Mivel egyébként is nehezen viselte, hogy a mezőny végén van, nagyon begőzölt. Na innentől tudtam, hogy baj van, csak ezt azzal voltam kényszerült "tetézni", hogy nem értek a gyerekekhez, ezért nem tudtam, hogy nyugtassam meg. De a végére olyan sírógörcsöt kapott, hogy elkezdett össze-vissza szaladgálni a teremben segítségért kiáltva. Szerencsére az anyja azonnal megtalálta, és megvigasztalta, de rettenetesen meg voltam rémülve, hogy valaki csináljon vele valamit, sajnos nem tudtam kezelni a helyzetet. Aztán már végigvittem neki a pályát, visszaadtam neki a controllert, az utolsó pályát végigvitte, ott már nem volt semmi baja. Azt gondolom, hogy azt hitte, hogy tényleg beszorult, ezért esett pánikba, hogy valaki szabadítsa ki. Ha így van, akkor itt az élő bizonyíték, hogy egy kisgyerek tényleg nem tud különbséget tenni a fantáziavilág és a valóság között. Nagyon megijesztett, akármennyire is megnyugodott, már nevetett a végén, alázattal megköszöntem a játékot...
Visszamentem a színpadra nézni, hogy mi zajlik Nintendo Switch fronton, a Mario Kart 8 Deluxe mindig is foglalt volt, de ezt öröm volt nézni. Kipróbáltam még a kamu Famicomon a Super Mario Bros.-t, eléggé lassú volt... Meg GameCube-on a Donkey Kongát, de az sehogy nem akart jól működni nekem. Nem volt baj a beállítással, de nem értettem az irányítást. Meg vetítették még egyszer a vakondok 4-et, egyszer-egyszer belestem a kamaraterembe, hogy megnézzem, hányan nézik, de csak hárman voltak... Aztán a tombolahúzás után mentem haza. A 19.10-es vonat az utolsó, mely Békéscsabára megy (a késő esti 22.50-eset leszámítva), azt el akartam érni. A hazaút is rendben ment, két könyvet kezdtem el olvasni az utóbbi időkben, ezeket folytattam: Tari Annamária: Ki a fontos? Én vagy én? valamint elkezdtem olvasni az Assassin's Creed könyvet. Erre már régen felfigyeltem, és szemezek vele egy jó ideje. Úgy voltam vele, hogy amíg csak Nintendo konzolom van, addig más formákban van lehetőségem megismerkedni azokkal a játékokkal, melyek nem jelentek meg Nintendóra, de érdekelnek. Ilyen Assassin's Creed is, melynek úgy tudom, hogy a Reneszánsz az első kötete. Legalábbis ezzel kezdtem el. A kis affért leszámítva nagyon jó volt a kiállítás, örültem neki, hogy sok régi gépet láthattam, és volt lehetőségem kipróbálni néhányat közülük.
Néhány napja jutott eszembe, hogy már 9-10 éve nyilvánulok meg videojátékos közegben az interneten, de arról soha nem írtam komplexen, hogy lettem videojátékos, hogy szerettem meg a Nintendót. Pedig lenne mit mesélnem, és azt gondolom, hogy sokan megértenék, hogy miért úgy játszok, ahogy. Meg hogy egyáltalán hogy indult el az egész. Lesz szó a közösségről is, úgyhogy több napi hideg élelmet elővenni, nagyon hosszú írás következik.
A '80-as évek második felében indult el a történet, amikor már lehetett járni Bécsbe vásárolni, ezt a szüleim is kihasználták, és vettek egy Commodore+4-es számítógépet. Ez volt a legelső olyan szerkezet, melynek köszönhetően TV-n játszottam. Sokáig csak bátyámat figyeltem, majd olyan 1991-től, 5 évesen kezdtem el magamtól is játszani. Két nagy kedvencem volt, ezek körül az egyik magyar játék, Menekülés volt a neve. Még a név is rémlik Szőlősy György játéka 1986-ból. A játékban egy egeret irányítunk egy labirintusban, az a lényege, hogy a macskákat kikerülve megtaláljuk és megegyük az összes sajtot. Vannak különleges, villogó sajtok is, ez majdnem olyan, mint a Mario játékokban a csillag. Extra gyorsak leszünk tőle, a macskák megállnak, és áthajthatunk rajtuk, ők pedig eltűnnek. Ezt úgy dekódoltam magamban annak idején, hogy az egér eszi meg a macskákat. Persze aztán visszatérnek, ha elmúlik a "varázssajt" hatása. Ha megettük az összes sajtot, akkor meg kell találni az egérlyukat, azzal megyünk tovább a következő szintre, ahol eggyel több macska van. Egy macskáról indulunk, és 20 a maximális. Érdekesség (most már azt mondom, hogy a programozás miatt lehetett), hogy egy macskánál nagyon gyorsan ment a játék, aztán 20-nál már nagyon lassan. Gondolom, nehezen bírta el a játék, de hogy mire képes a gyermeki fantázia, annak idején azt gondoltam, hogy 1 macskánál egy fiatal kisegeret irányítunk, 20-nál meg már egy öreg, lassú egeret. Ha "összetalálkozunk" a macskával, megeszi az egeret (konkrétan mozog a szája), és elvesztünk egy életet.
A másik nagy kedvenc angol nyelvű játék, Moon Buggy a neve. Ez egy nagyon érdekes harcos játék, soha nem felejtem el, hogy a tankot, akit irányítunk, kakasnak néztem, akinek kerekek vannak a lába helyén. Erről már tudok YouTube videót is mutatni.
Nagyon szerettem ezt a játékot, és ha belenéztek a videóba, láthatjátok, hogy ez a játék (is) nagyban segített abban, hogy megtanuljam az ABC-t. Az égből is támadnak ránk, mely természetesen végzetes, ha eltalál, emellett át kell ugrani a szakadékokat, később az aknákat, és lelőni az utunkba álló dolgokat, amikből még sem tudom kinézni, hogy micsodák. Az a lényeg, hogy nagy játékélmény volt, és nagyon örültem, amikor végig tudtam játszani.
Több érdekesség is fűződik a Commodore géphez. Magamtól tudtam, hogy mit kell beírni, hogy tudjak játszani. Ezért is vagyok úgy, hogy nem kell feltétlen elítélően beszélni arról, hogy a mai kisgyerekek hogy tudják kezelni az okostelefonokat, táblagépeket, hiszen amikor én kicsi voltam, számomra is evidens volt a TV, vagy jelen esetben egy korabeli számítógép kezelése. Az, hogy micsoda veszélyeket rejtenek a mai cuccok, az más téma. Ami nagyon érdekes volt, hogy volt olyan alkalom nem is egyszer, amikor nem azért kapcsoltam be a Commodore gépet, hogy játsszak, hanem hogy írjak rajta. Majd később erről fogok írni részletesen, de a lényeg az, hogy kisgyerekként csodaszámba vettek, hogy úgy mentem iskolába, hogy tudtam írni, olvasni és számolni. Írást persze úgy, hogy utánoztam a betűket, de tudtam, hogy mit írok. És a lényeg az, hogy volt olyan, hogy abban leltem a szórakozásomat a TV képernyőjét teleírtam szavakkal, sőt értelmes mondatokkal is.
Aztán volt még Atari gépünk is, az ezen játszható játékok nem maradtak meg bennem annyira, nem tudok kifejezetten kedvencről beszámolni, csak jókat játszottam rajta.
De aztán jött a nagy áttörés, az első igazán nagy hatás a videojátékos életemben, ez pedig Dévényi Tibor: Elektor Kalandor című műsora. Itt találkoztam életemben először azzal a piros sapkás, kövér emberkével, akit irányítanak, ellenségek fejére ugrik, gombától nagyra nő. Igen, ő volt Mario. Ami miatt nagy hatással volt rám, hogy sokkal több életet éreztem ebben a játékban, mint azokkal, amikkel eddig valaha is játszottam. Meg úgy az egész hangulata nagyon bejött. Innestől nem volt megállás, szinte teljesen áttértem a Nintendo világába. Viszont NES-em sokáig nem volt, csak úgy jutottam hozzá, hogy kikölcsönöztük a közeli videotékából. Videokazetták mellett játékokat és gépeket is lehetett kölcsönözni. Azon próbálgattam a szárnyaimat. Arra is emlékszem, hogy Super Mario Bros. 3 dobozos volt a gép, így legtöbbször azzal játszhattam. Leginkább az ehhez kötődő emlékek miatt szeretem ma is nagyon a SMB3-at, de persze ez nem lenne elég, ha maga a játék nem lenne ennyire jó.
A műsor ilyen volt:
NES-hez valójában csak jóval később jutottam hozzá, az első konzolom a Super Nintendo volt 1993-ban karácsonyra. Ennek is nagy emléke van, ugyanis 1993. december 19-én volt az utolsó Elektor Kalandor adás, akkor hirdették ki a nyerteseket, akik mehettek Miami-ba a... Disneyland jut az eszembe, de nem vagyok biztos abban, hogy az Amerikában ott van. Lehet, hogy "csak" egy utazás volt oda (és persze vissza is), bár tegyük hozzá, hogy az is nagyon szép. Ezt kapta az első 2 helyezett, a harmadik, negyedik helyezettek pedig egy Super Mario All-Stars pakkos Super Nintendo konzolt kaptak. Ezzel a játékkal játszott a stúdióban az első 2 helyezett gyerek. Ha lehet, ez a pár perc csak még nagyobb hatással volt rám, mint az előző évek NES játékai. Nagyon boldog voltam, amikor 1993 karácsonyára ugyanazt megkaptam, amit a TV-ben láttam. Ehhez az élményhez kötődik az, hogy a Super Mario All-Stars minden idők legnagyobb kedvence nálam. És akkor ne is beszéljünk a végtelen játékóráról, amit ezzel a játékkal töltöttem egyedül, barátokkal. Ezekben is időkben nagyon drágának számított egy Super Nintendo játék, ezért nem volt nekem sok. Néhány éve vettem meg teljesben a Donkey Kong Country játékot, és 1995. november 4-ei dátumozással volt rajta 11.990 forintos árcédula, amikor az akkori minimálbér 15.000 forint körül volt... Ha arányosan akarnék számolni, akkor olyan, mintha ma egy játék kb. 75.000 forintba kerülne. Csak két további játékot kaptam hozzá, a The Magical Quest: Starring Mickey Mouse (1994. karácsony) és Hurricanes (1995. karácsony). Persze ez nem azt jelenti, hogy az egész Nintendo-világom csak ebben a három játékban merült ki, volt lehetőség továbbra is kölcsönözni játékokat. A videotékában idővel megszűnt ez a lehetőség, viszont nyílt Békéscsabán is egy 576 KByte üzlet a Jókai u. 6 szám alatt, ott is lehetett kölcsönözni. Csak két játék maradt meg bennem, a The Lion King és az Aero the Acrobat, de biztosan volt több is. Ami még hatással volt rám, az a német RTL-en látott Nintendo reklámok. Általános iskolában németül tanultam, és mivel szerettem (most is) a nyelvet, ezért ott néztem hétvégén reggelente a rajzfilmeket és a reklámszünetekben sok Nintendós reklámot láttam, melyek mind nagyon hangulatosak voltak. És akkor ne feledkezzünk meg a Super Mario kalandjai videokazettáról, ott láttam először Super Mario 3 rajzfilmet, az is olyan élmény volt számomra a hibái ellenére, hogy ha ötvenszer nem láttam, akkor egyszer sem. Régi szinkronnal nagyon jó nézni.
1996-tól viszont törés következett be, ugyanis lanyhult a Nintendo iránti érdeklődésem. Legfőképp azért, mert Békéscsabán igencsak kevés lehetőség volt játékokat beszerezni, ebben az évben zárt be az 576 KByte shop, meg ahol még lehetett kapni, ott igencsak drága volt egy játék. Így újdonság híján elkezdett nem érdekelni a Nintendo. Anyám ezt úgy dekódolta magában, hogy kinőttem a Nintendót, és 1996 decemberében eladta a Super Nintendót az egyik akkori munkatársa vette meg a gyerekeinek karácsonyra. A durva az volt. hogy megkérdezett erről anyám, és mondtam, hogy adja el... Ha ez nem sújt le visszamenőleg, akkor semmi.
Még a Super Nintendóval párhuzamosan játszottam PC-n is. Talán nem sokan néznék ki belőlem, de végigjátszottam egy pár FPS-t, mint például Wolfenstein 3D,Doom, Duke Nukem. Na tessék, 9-11 évesen lövöldözős játékokkal játszottam, mégsem lettem bérgyilkos. Különben is, bérgyilkosnak nevezzük azt is, aki megvonja az alkalmazottai fizetését. Arról ne is beszéljünk, hogy a Duke Nukem híres volt durva szövegéről. Így kezdődött a játék: "Azok a kib*szott idegenek leszedték a gépemet! Ezért most szétrúgom a s*ggüket!..." Mégsem beszéltem akkor csúnyán. Csak jót mosolyogtam ezeken a szövegeken. Nagyon érdekes, hogy volt egy játék, ami nemhogy magyar, de békéscsabai fejlesztés volt, ez az Észkerék volt. Ezt is megtaláltam YouTube-on:
Rengeteget játszottam vele, és nagyon élveztem, hogy ezáltal részese lehetek a Szerencsekerék vetélkedőnek. Nagyon érdekes volt még a gépi játékosok nevei: Rózsa György, Egri János és Vágó István. Mindhárman legendás játékvezetők. A beszólások is nagyon szellemesek voltak, és még azt tetszett, ha az egész játékot megnyertem, akkor mindig kaptunk valami nyereményt. De konkrétan pl. hajszárítót, turmixgépet, meg ilyeneket. Eleinte konkrétam azt hittem, hogy ezt postázni fogják, persze hamar kiderült, hogy e tekintetben is csak játék volt. Tele lettünk volna nyereményekkel, ha ezeket mind megkaptuk volna.
Meg amivel még sokat játszottam PC-n az a Worms és a Mortal Kombat. Hamar kiderült, hogy nincs sok érzékem a verekedős játékokhoz. Nyilván az alapdolgok mentek, de hogy gombkomcinációkkal speciálisakat lehet ütni, azok ritkán mentek. Viszont, volt olyan, hogy barát ellen úgy nyertem, hogy én vittem a normál ütéseket, rúgásokat, ő meg szenvedett azzal, hogy kihozzon valami speciális támadást. Sok kicsi sokra megy. Viszont a Worms-ot nagyon szerettem, azt nagyon éreztem, hogy kell játszani. A Super Nintendo után elsősorban a zene kezdett el érdekelni. Na nem zeneszerzés, meg hangszerek, hanem a zenehallgatás. Hosszú órákon képes voltam zenét hallgatni, ismertem az aktuális számokat, és rengeteget hallgattam őket rádiókban, néztem TV-ben a videoklipeket. Mai napig az 1997-es évet tartom magyar zene tekintetében a legjobbnak.
1999 elején kezdtem hiányolni a Nintendót megint. Ez idő alatt is néha kapcsoltam a német RTL-re, és láttam a legújabb Nintendo játékreklámokat, de jóval ritkábban voltak a PlayStation térnyerése miatt. De azt azért éreztem, hogy az a Mario játék, ahol Mario megragadja Bowser farkát, elforgatja, és bombának hajítja, az nem lehet rossz játék. Kezdtem emlegetni otthon megint a Nintendót, de csak azt mondták, hogy most már kinőttem belőle. Szerintem ezt sokan megkapták, akik Nintendóval játszanak / játszottak. Nem ment könnyen, de nem adtam fel. Főleg azért is kezdett visszatérni a videojátékos énem, mert ismét lehetőség lett játszani Békéscsabán, megnyílt az első használt videojátékos üzlet, Aster-X néven. Ide már jártam játszani. Itt volt alkalmam először Super Mario Kart-tal játszani. De nehezen ment, mire elértem benne egy valamire való szintet. Emlékszem, már amikor hetedik lettem és nem nyolcadik, már akkor örültem a fejemnek. Annak idején, amikor megkaptam a Super Nintendót, már akkor láttam a dobozán, hogy létezik egy Super Mario Kart nevű játék, de a képből nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mi az. Abból indultam ki, hogy Kart -> valami kártyajáték lehet. De hogy létezik olyan, hogy gokart, olyanról nem is hallottam. Úgyhogy sok játékkal jóval később ismerkedtem meg, mint amikor megjelent. Például az első komoly Super Mario World-ös élményem is ekkorra tehető. Láttam régen a Három Kívánságban (figyeljétek az M3-at, mert hamarosan jönnek a Nintendós adások!), hogy játszanak Super Mario World-del, meg nagyon örültem neki, de nem nagyon feszegettem a témát. Ebben az időben, nemcsak az újonnan nyílt konzolboltban volt lehetőség játszani, hanem az egyik üzletházban nyílt egy használt bizományi műszaki bolt, ott volt egy eladó Super Nintendo, oda jártam szinte minden este játszani. Itt játszottam sokat a Super Mario World-del. Na meg hamarosan eljött az idő, hogy ismét otthon játszhattam, 1999. július 18-án kaphattam újra Super Nintendót, a Super Mario All-Stars pakkos dobozzal, viszont a Super Mario World játékot tették mellé. Volt pár álmatlan éjszakám ezekben az időkben. Meg már ekkor is a használt játékok jóval olcsóbbak voltak, így igencsak megszaporodtak a SNES játékok. PC-n még ekkor is játszottam néha, a Croc volt a legnagyobb kedvenc.
Mivel a helyi konzolbolt hamar nagyon népszerű lett, így a jóval több játékkal volt lehetőségem játszani. Először élőben Nintendo 64-et csak 1999 végén láttam és játszottam. Akkor azonnal a Mario Kart 64 rabja lettem. Rengetegszer jártam oda, fizettem a játékos órákért, nagyon szerettem. Hanyagoltam is a Super Nintendót, annyira az utódjának hatása alá kerültem. Persze nem annyira mint néhány évvel előtte, hiszen lett otthonra Super Mario Kart-om 1999 szeptemberében (ezek mind jegyezve vannak) és 2000. januárjában újra lehetett Super Mario All-Stars játékom, ekkor már az eredeti dobozával. Az az érdekes, hogy ugyanaz a doboz van meg és nagyon jó állapotban. Nintendo 64 még inkább az ára miatt nem lehetett nekem, de erre sem kellett sokat várni, 2000. április 18-án kaptam egy nagyon kedvező ajánlatot, és Nintendo 64 tulajdonos lettem Super Mario 64 játékkal. Ez újabb álmatlan éjszakákat, és végtelen játékélményeket hozott magával. Majd jött a Mario Kart 64, és a még végtelenebb játékélmények. Ekkor sokszor jártam át az egyik gyerekkori barátomhoz, és a testvéreivel együtt rengeteget játszottunk közösen. Ami igazán vicces volt a velük való játékban, hogy mindig kommentáltuk a Mario Kart 64 aktuális eseményeit, hogy a karakterek neveit betegséggel helyettesítettük be. Amire emlékszem, például Mario volt tüdőgyulladás (piros felsőruházata miatt), Toad volt hímlő, Bowser volt pattanás Peach volt Kolera, Wario volt sárgaláz. És így mondtuk, hogy "És tüdőgyulladás megelőzte hímlőt, de pattanás keményen kiütötte őt!" ezeken jót derültünk. Ebben az évben vettem meg az addigi legdrágább játékot, a Mario Golf-ot Nintendo 64-re, 16.000 forint volt. Egy játékért sem fizettem ennyit korábban, és később is jó sokáig. De egyáltalán nem bántam meg, mert nagyon szeretem ezt a játékot. Aztán 2001-2002 között úgy fogalmaznék, hogy standard aktív játékom volt.
Hogy egy szó sem esett a hordozható gépekről? Egyértelmű az oka, a Game Boy teljesen kimaradt az életemből. Először 2002. karácsonyára kaptam Game Boy-t, a régi, eredeti gépet, hozzá Mario & Yoshi játékkal. Nagyon szerettem, meg végre játszhattam kézikonzolon, viszont már a Super Nintendo idejében tudtam a Super Mario Land sorozatról, és ezeket nagyon hiányoltam. Ami nagyobb áttörést hozott bennem kézikonzolok tekintetében, az a 2003. karácsonyára kapott Game Boy Advance, és a hozzá kapott WarioWare, Inc. játék. Arra emlékszem, hogy még karácsony előtt le volt árazva sárga címkével a Game Boy Advance, és két színben volt ott kapható: Fehér és átlátszó rózsaszín. Én persze a fehéret akartam, de mire oda jutottunk, hogy megvehetem magamnak, már csak a rózsaszín maradt. De legalább vadonatúj volt, fóliás és minden. A WarioWare már sokkal komolyabb játék volt, valahogy úgy tudom még most is jellemezni, hogyaz a fajta játék, ami észrevétlenül magával ragad. Nagyon sokat játszottam vele. Hosszú évek után először komolyan NES konzollal játszani csak 2004-ben volt lehetőségem. Kicsit homályos ez az emlék, de úgy rémlik, hogy a gimnáziumban az egyik akkori iskolatársam (2-vel lejjebb járt nálam) szeretett játszani, és úgy rémlik, hogy neki volt NES-e. Még az is dereng, hogy többször kérdeztem tőle, hogy biztos, hogy szürke kazettája volt, és nem sárga? Ugyanis köztudottan Magyarországon sokaknak a Nintendo a piacon kapható hamisítványokban merült ki. És döbbenten láttam, hogy tényleg szürke kazettája volt, csak a matrica háttere volt sárga, ugyanis az a Super Mario Bros. 3 játék volt. És rémlik, hogy kölcsönadta nekem a gépét. De az biztos, hogy valahogy került hozzám kölcsönbe egy NES. Hát ezzel játszani hosszú évek után egy megvalósult álom volt. Saját NES-t venni csak 2005 nyarán volt lehetőségem.
Internetet először aktívabben 2004 nyarán kezdtem el használni. Még nem volt otthon internet, internet kávézóba jártam. Itt ismerkedtem először olyannal, hogy digitális kép, azokat le lehet tölteni, és óriási dolognak tartottam annak idején, hogy ezek a képek egy Pen Drive segítségével rákerülhetnek a gépemre. Főleg GameCube játékokról mentettem el képeket magamnak, ugyanis az sem volt sokáig, de nagyon szerettem volna. Kapható volt a Tescóban, de 74.990 forintért, és az rengetegnek számított akkor. Viszont többször álmodtam azt, hogy megveszem magamnak a GameCube-ot a Tescóban, de soha nem jutottam el a pénztárig. Nem is ott lett meg, hanem a csabai konzolboltból, ami ekkor már PSX Shop-ként működött. Amikor átvették a másik konzolboltot, akkor a Nintendo 64-gyel megszüntették a Nintendo forgalmazását, mondván, hogy nincs rá igény. De rendelésre hoznak Nintendo gépet, így jutottam hozzá 2005. májusában. Akkor Super Mario Sunshine-nal és Mario Kart: Double Dash!!-sal és 2 controllerrel vettem meg.
És itt új korszak kezdődött a Nintendós pályafutásomban, mondhatni, lassú leépülés után jött a második nagy törés. Ugyanis sehogy nem tudtam megszeretni a GC-t. 2005. júniusának végén volt lehetőségem először kijutni Angliába, ott vettem magamnak Mario Party 5-öt. És a három játék közül egyik sem tudta magát a szívembe lopni. A Super Mario Sunshine megyegetett, de aztán olyan szinten nehézzé vált nekem, hogy csak idegesítettem magam rajta, és az egész játék nem is motivált arra, hogy küzdjek a továbbjutásért. Rettenetes játékélmény volt. A Mario Kart: Double Dash!! és a Mario Party 5 sem tetszettek, mindkettejükről azt gondoltam, hogy sikeresen leépítették a sorozat nagy hírnevét. Ez volt az egyik ok, amiért elkezdtem kiégni, és úgy érezni, hogy a GameCube a Nintendo legrosszabb konzolja. A másik baj meg az volt, hogy azok a régi játékok amikben meg jó voltam, annyira jól mentek, hogy semmi kihívást nem nyújtottak nekem. Ezután volt az, hogy kb. fél évig szinte semmivel nem játszottam, semmi élvezetet nem nyújtott a játék, csak az unalomig begyakorolt irányításokat.
2005. decemberében kötötték be hozzánk az internetet, itt kezdődött el, hogy aktív lettem videojátékos fórumokon, elsősorban az 576 fórumon nyilvánultam meg. Nem ekkor ismertem meg a fórumokat, még áprilisban találtam meg az SG fórumot, és itt láttam meg először, hogy a Nintendo nemcsak gyerekek szórakozása, felnőttek is ugyanúgy beszélgetnek róla. Ennek nagyon örültem, mert a szüleim nagyon nehezményezték, hogy vettem GameCube-ot, már 13 éves koromban rám szóltak, azt már végképp nem tudták hova tenni, hogy mit akarok 19 évesen játszani. Nagyon jó volt nekem, hogy ezt megláttam, mert úgy éreztem, hogy meg lettem erősítve, és semmi gond nincs azzal, hogy játszok, mert sokan mások is így tesznek. De igazán játékos közösséggel beszélgetni 2006 elején az 576 fórumon kezdtem el.
És itt kezdett el kialakulni az a Nintendós társaság, amelyből a mi saját közösségünk nőtt ki. Először egy Metalsonic nevű srác került a képbe, majd jött márciusban Krisi is. Elkezdtünk felvenni egymást MSN-re, és közös beszélgetések segítségével kezdett alakulni a közösség. Ennek volt többek között foganatja, hogy létrehoztam 2006. március 19-én a Magyar nyelvű Mariós oldalt Hungarian Super Mario Fan Club címen. Ugyanis nagyon sok segítséget kaptam ismerősöktől, barátoktól, nekik is köszönhető, hogy beindult. Volt is látogatottsága, ugyanis sokan örültek annak, hogy létezik egy magyar nyelvű komplex Mariós oldal. 2006 nyarán kezdtem el Pestre járni, és a korábbi kiégést villámgyors fellendülés követett. Budapest hangulata is nagyon bejött, és a meglévő valamint az általuk megismert GameCube játékok úgy meglátásba helyezték a konzolt. Ekkor játszottam a Super Smash Bros. sorozattal először (Super Smash Bros. Melee). Alapvetően nagyon megfogott a hangulata, de a rengeteg gombkombinációt nagyon nehezemre esett megjegyezni. Úgyhogy nagyon nehezen tudtam megtanulni, de ami nagyon tetszett, az a Mario Party 6, ami az ötödik rész bakijai után üdítően hatott rám. Nagyjából ekkor kezdtem el másképp játszani, ugyanis eldöntöttem, hogy soha nem fogok kiégni a videojátékokból, ehhez viszont az is kell, hogy soha ne legyek annyira jó, mert kiég a lelkesedés, és ahogy fentebb írtam, csak a betanult irányítást tudom használni, és az nemhogy nem lelkesít, hanem el is tántorít a videojátékoktól. Ezért nem feltétlen törekszem arra, hogy egy videojátékos versenyt megnyerjek, bár nagyon szép elsőnek lenni, ezt a részét se hallgassuk el a dolgoknak. Ekkor még olcsó volt a vonatjegy (1.450 forint körül volt a diákjegy Békéscsabáról Budapestre oda-vissza), így amikor csak tehettem, felmentem Pestre, hosszú évek után most találtam először igazán Nintendós barátokra. És folyamatosan jöttek az új emberek.
Főleg azután, ahogy augusztusban V-ADi megalapította a BigN weboldalt, vele együtt a BigN fórumot. Ez ugyan ma már a múlt része, de számomra mai napig az online Nintendo közösség emblematikus része, itt épült a legjobban a társaság. És annak ellenére, hogy MSN-en napi szinten "összejártunk", szinte mindent megbeszéltünk a fórumon. Jött még Norbi, Truner, bagszi, később Link, Young Link (egész jól mutat a nevük egymás mellett), Cater, Matilda Mattise, Xavi, Rokai. Bocsánat, ha kihagyok valakit, nem tudok én sem ennyi embert megjegyezni. Bagszi már korábban is elkezdte a nagy szervezéseit. A weboldalát a bagszipokét is 2006-ban ismertem meg, de Pokémon találkozókat már 2004-ben kezdett szervezni, először Pokétalin 2006. őszén voltam, azt hiszem november 3-án volt. Nagyon jól éreztem magam, bár ekkor előszeretettel fárasztottam a többieket a L'art Pour L'art Társulat Lábvíz című dalának éneklésével. Elég hamar, elég sok BigN-es jelent meg a Pokétalin, ezzel együtt elkezdtünk Marióval is játszani. A 2006. december 28-ai téli Pokémon találkozón szerveztünk először 8-as Mario Kart DS bulit, ami óriási élmény volt. Ez volt talán életem egyik legszebb korszaka. Azért is élveztem ennyire a játékot, mert akkor karácsonyra kaptam Nintendo DS-t (az elsőt), és nagyon élveztem vele a játékot, ugyanis a GameCube-bal ellentétben a DS nagyon inspirált, nagyon tetszett a Mario Kart DS, a New Super Mario Bros. játékok. 2006. december 8-a volt még nagyon fontos nap, nemcsak a Wii megjelenésének napja, hanem ezen a napon a Game Park-ban Wii napot tartottak, szabadon ki lehetett próbálni a Wii-t és a Wii Sports-ot. Nagyon furcsa volt már akkor is, éreztem és tudtam, hogy ez valami nagyon új dolog lesz, és titokzatosan vonzott magához. Olyan hangulatot árasztott magából, amit eddig soha. Hatása alá kerültem, de Wii-m egy darabig még nem volt.
2007-ben stagnálóan pozitív állapot maradt fenn a közösség és játékok tekintetében is. Folyamatosan váltak Wii tulajdonosokká az emberek, ők elkezdtek online játszani egymással ezen év őszén találtuk ki, hogy legyen külön BigN találkozó. Egyrészt mert voltunk már új elegen újak, hogy mi külön is tudunk találkozni, másrészt meg a Pokémon találkozó maradjon meg Pokémon találkozónak. Az első BigN találkozó 2007. október 6-án volt, a Lurdy házban. Ekkor csak néhányan gyűltünk össze, de jól éreztük magunkat. Ezek után negyed évi rendszerességgel szerveztünk találkozókat, sokszor összehangoltuk a Pokémon találkozóval, így egy találkozó egy teljes hétvégi program volt.
2008. március 5-én volt lehetőségem Wii-t venni, ugyanis a Media Markt-ban volt leértékelés, és 49.990 forintért volt az új asztali konzol. Enyém lehetett. Rettenetesen örültem neki, nagyon szerettem a Wii-t. Az online játékokba nyáron tudtam bekapcsolódni, ekkor vettem meg többek között a Mario Kart Wii-t és a Super Smash Bros. Brawl-t, de magaménak tudhattam a WarioWare Smooth Moves-t, és ekkor varázsolt el a Super Mario Galaxy is. A 2008-as év másik vívmánya számomra a The Legend of Zelda sorozat megismerése volt. 10 hónapig olyan szinten ráfüggtem a Zelda játékokra, hogy olyan is volt, hogy iskolába se mentem, annyira csak a játékon járt az agyam. Az Ocarina of Time-mal rendszeresen 4-5 órát játszottam egyhuzamban. Sok Zelda játékot vettem meg ekkor, teljes mértékig átadtam magam a The Legend of Zelda hangulatvilágának. Ismertem régen is, de azért nem vállaltam be sokáig, mert azt gondoltam, hogy úgysem tudom megcsinálni, mert olyan nehéz benne továbbjutni. De hamar kiderült, hogy csak el kell kezdeni, aztán megy magától, persze gondolkodni azért kell. Nagy kedvencem volt még a Wind Waker, és a Zelda II-t is szerettem az videojátékos közösségtől eltérően. Ekkor indítottam el a The Legend of Zelda blogot, teleírtam a Zeldás játékélményeimmel.
Ugyanakkor a közösségben sokasodtak a problémák, ugyanis egyre több veszekedés lett a tagok között, és ez idővel átkerült a fórumra is, 2008 végére igazi káosz lett az egész. Ennek ellenére a találkozók nem maradtak el, mert sokan voltunk, így arra mindig is igény volt, csak a vitázó felek nem beszéltek egymással. Viszont a régi nagy barátságok soha nem épültek vissza, elkezdett szétesni a társaság, a koporsójának utolsó szöge 2009 májusa környékén került be, amikor végleg törölve lett a fórum. A közösség úgy-ahogy megmaradt, viszont ez azért volt nagy törés, mert nem nagyon tudtak új emberek jönni, ugyanis a fórum egyfajta bázisul szolgált, akinek tetszett, beregisztrált, aki szimpatikus volt, jöhetett MSN-re. Viszont elkezdett vegetálni a közösség, kisebb részekre szakadt. Én fokozatosan átmentem az (eleinte) AnimeCon karaoke társaságához, itt is értek nagy hatások.
Játékok tekintetében sem volt nagy élet, csak a találkozók maradtak meg, de a nagy összejárások elmaradtak. Nekem, amikor új dolgok jöttek, az 2010. júniusa, amikor felköltöztem Pestre, és próbára tettem magam. Bár ekkor is legtöbbször bagszival jártam össze, igazi nagy baráti játékok csak egyszer-egyszer voltak, de azok nagyon jól sikerültek. Főleg 2011-ben, amikor Gábor, Fantos, és Tutajkk eljöttek hozzám és négyen játszottunk. Ha valamelyikük nem tudott jönni, vagy Cater vagy / és Young Link jöttek. Ezek a négyjátékos bulik nagyon jók voltak. Arra nem emlékszem, hogy volt valami internetes fórum, ahol összejártunk, a Facebook is ekkor kezdett körünkben terjedni, így nagyon igény sem volt rá. Aminek szintén nagyon örültem, hogy 2011. decemberében vehettem magamnak Nintendo 3DS konzolt, méghozzá a Super Mario 3D Land Pakkosat, másnap jött vele a Mario Kart 7 is. Nagyon szerettem mindkét játékot. Micsoda beszéd múlt időben írni, most is nagyon szeretem mind a kettőt.
2012 sem telt el eseménytelenül, ugyanis ezen év elején indult el a 3DS Hungary weboldal, ami új löketet adott a Nintendós közösségnek. Innestől kezdve 3DS Hungary találkozókat tartottunk, ezek már kéthavi sűrűséggel voltak. Jöttek a régi arcok is, de a társaság alapvetően kicserélődött. Jött Cseri, Sparrow, a két legfontosabb tag, Cseri vette át a weboldal főszerkesztését. A baj az volt, hogy az oldal csak tiszavirágéletű volt, ugyanis létrehoztak egy Nintendo 3DS Facebook közösséget, és mindenki oda tódult át, így az oldal hamar nagy hanyatlásba kezdett. Ezt a közösséget a mai napig nem érzem magaménak, nincs úgy rendszere az ottani bejegyzéseknek, mint egy fórumon. Úgyhogy ami ott megy, abban nekem nagyon kevés részem van. Én a mai napig a weboldal tartalmi bővítését pártolom. A 3DS Hungary találkozók nem maradtak el, a weboldal hanyatlásának ellenére a közösség nagyon is épült, csak nem ott, ahol nekem jó lett volna, ezért kezdtem szépen leválni, és egyre kevesebb lelkesedéssel játszani a többiekkel. Volt idő, 2013 nyarán, amikor szinte csak bagszi maradt nekem, ugyanis akik nem mentek át Facebook-ra, azok Steam-en kezdtek el játszani a Team Fortress 2-vel. Ez kimondom őszintén, lelkileg is törés volt nekem, mert ekkor éreztem, hogy mindenki a maga útját járja, én maradtam a magam módján az eredeti utamon. 2014-ben Angliában voltam 7 hónapig, ami Nintendo tekintetében azért volt érdekes, mert ott a használt játékok egy része nagyon olcsó, így sok játékot vettem itt, sok olyat, amire régóta vágytam. Például Sonic Mega Collection GameCube-ra, vagy Punch-Out!! Wii-re, úgysmint Rhythm Paradise DS-re. De sok mást is ekkor vettem pár fontért. Többek között Wii U játékokat is ekkor vettem: Nintendo Land és New Super Mario Bros. U játékokat találtam olcsón. És hát hazatérésem napján, 2014. november 2-án vesztettem el a Nintendo 3DS konzolt, amit rettenetesen sajnáltam. Nemcsak magát a gépet, hanem a rengeteg letöltött játékot rá. 3DS nélkül nem maradtam sokáig, mert december 29-én lehetőségem volt venni Nintendo 3DS XL konzolt, a Media Marktban volt mélyen leszállított áron, méghozzá a Mario Kart 7 pakkos, ami külön öröm volt. De az örömöm csak félig volt teljes, az előző gépre letöltött játékokat nagyon hiányoltam.
Most 2015-öt írunk, Nagyon lassan indultak be a dolgok, de talán jóra fordulhat minden. Májusban vehettem Wii U-t magamnak, ami Mario Kart 8 pakkos. Jött vele a játék is. Szeretem, nagyon. Különben a Super Nintendós Super Mario All-Stars doboz volt rám olyan hatással, hogy ha lehetőségem adódik rá, akkor csak Mario pakkos dobozos konzolt vennék. A dobozon az ábrák, feliratok, tetszettek. A júniusban indított Nintendolgok.hu oldal is új lendületet adott, és a júliusi találkozó is jól sült el. És a történelem folyamatosan íródik.
Úton-útfélen hallani a médiában, hogy xy gyilkosságot követett el, és olykor nem röstellik videojátékokra fogni a gyilkosság okát. Érdekes dolgok ezek, azért elgondolkodik az ember, hogy mit akarnak ezzel elérni. Mi játékosok tudjuk, hogy ennek fele sem igaz, és csak az a céljuk, hogy befeketítsék a videojátékok hírnevét. Eleve ilyen szörnyű tettekhez hajlam is kell. És ezt egy durva akciófilm is kihozhatja az emberből. Mert például én 10-12 évesen végigjátszottam PC-n egy pár FPS-t: Wolfenstein 3D, Doom, Duke Nukem. Másnap mégsem mentem ki fegyverrel a kezemben az utcára.
Ha már valamivel nagyon rossz színben akarják feltűntetni a videojátékokat, akkor legalább valami olyan problémát vetnének fel, ami valóban létezik. Én személy szerint sokkal nagyobb problémának tartom azt, ha valaki hosszú órákon semmi mást nem csinál, mint a külvilágot kizárva csak játszik. Nagyon megrontja ez a társas kapcsolatot. Tudok egy olyan esetről élőben, ahol egy házasság majdnem válással végződött, mert a férj nem csinált mást, csak játszott, és teljesen elhanyagolta a feleségét. Végül rendbejöttek a dolgok, de szerintem ez az igazi probléma. De még barátságok is tönkremehetnek ezáltal. 2006 óta vagyok ebben a társaságban mely nagyrészt Nintendósokból áll, de nem hittem volna hogy találkozok olyan emberrel is, aki mániákus videojátékos, vagy ahogy a Gamer-körökben nevezik, kocka. Olyan mindnyájunkkal előfordult, hogy egy-egy alkalommal 6-8 órát játszottunk egyhuzamban, mert kijött egy új játék, és nagyon megtetszett. De hogy állandó jelleggel. Maradjunk név nélkül. Elég, ha a társaság jön rá, hogy kiről van szó. De elég rossz volt, hogy egy időben szinte csak a videojátékokról lehetett beszélni vele, meg mást se csinált, mint Paper Mariózott GC-n. Négy nap alatt végigvitte az egész játékot. Gyakorlatilag ez fantasztikus teljesítmény, de szerintem ez túl gyors. Most nem rólam kell példát venni, mert én néha a másik véglet vagyok. De én már csak azért sem tartom jónak, mert szerintem ennyi idő alatt nincs meg az a játékélmény. A másik meg az, hogy napi 8 órán keresztül ülni a TV előtt... És aztán amikor végigvitte, azon gondolkodott, hogy melyik játék legyen a következő... Vagy hogy mivel játszon most. Miközben velünk alig kommunikált. Én mondtam is neki, hogy ha a testvére lennék, kipenderíteném a szobájából, hogy már pedig elég volt, és foglalkozzon a külvilággal. Mert én ezt nem engedném.
Azért mondom, hogy én ezt tartom igazi problémának, és sokkal inkább ezt kell valahogy kezelni.