Tegnap megjelent az Animagazin 56. száma (a link alatt ingyenesen letölthető), melybe három cikket írtam:

• Given
• Hidamari ga Kikoeru
• Game Boy korszak

Ezzel két új sorozatot kezdek el, az egyik a Nintendo konzolok bemutatása. Nem úgy lesz, hogy mindegyik konzolnak lesz külön-külön cikke, hanem csoportokban lesz. Hatrészes cikk lesz, az alábbiak szerint:

1. Game Boy korszak (GB, GBC, GBA)
2. Nintendo DS korszak (DS, 3DS)
3. Nintendo Entertainment System (NES, SNES) Ennek majd még kigondolok egy jó nevet.
4. Nintendo 64 és GameCube (N64, GC) Valamit majd ennek is.
5. Wii korszak (Wii, Wii U)
6. Nintendo Switch

Ebből a Game Boy olvasható a jelenlegi számban, és már készül is a következőre a Nintendo DS. Lesz itt is miről írni. Már a 4. oldalnál járok, de még csak az elején. O_O Mit fogok kapni, ha ez is hosszú cikk lesz...

A Hidamari ga Kikoeru-vel és a Givennel pedig egy olyan sorozatot kezdtem el, ahol azokról a BL-animékről és mangákról fogok írni, melyeket érdemes szélesebb közönségnek is nézni. Egyébként egy időben elgondolkodtam azon, hogy a Junjou Romantica és a Sekaiichi Hatsukoi nevű szörnyűségek már a címükben is óriási hazugságok. Miért kell "tiszta szerelmet" és "világ legnagyobb első szerelmét" hazudni oda, ahol szó nincs erről? Aztán rájöttem, hogy ez olyan, mint gyerekkorunkban volt a finomfőzelék. Tudtuk, hogy nem finom, de azért ott volt a nevében, hogy legalább annyira legyen finom. Na körülbelül ennyire hiteles a Junjou Romantica és a Sekaiichi Hatsukoi. De azért írok olyan BL-animékről, mangákról, amelyeket tényleg érdemes nézni, olvasni, mert sokkal valósabban mutatja be a homoszexualitást. És bizony van jó néhány olyan mű, amit érdemes ismertebbé tenni. Azt elárulom, hogy tervben van a Doukyuusei és a Shimanami Tasogare, és szerencsére az utóbbi bő egy évben találkoztam több meleg és biszexuális sráccal, akik mutattak néhány tényleg jó BL-mangát, úgyhogy lesz miről írni.

Van két cikk, amit nem én írtam, de kiemelnék. Az egyik, a Grand Blue anime ismertetője, amit el is fogok kezdeni ezen a hétvégén. Necces a dolog az ismertető alapján, nagyjából a Danshi Koukousei no Nichijou egyetemi változatának képzelem el. Most hallottam róla először, a címlapon lévő két csinos csaj is a Grand Blue-ből van. Arra leszek kíváncsi, hogy csak szórakoztatni akar (és mint szórakoztatás, milyen lesz számomra), vagy van esetleg komolyabb üzenete is? Olyan üzenetre gondolok, hogy a mai, reményvesztett, egyes kritikusabb látásmódok szerint gazdátlan generáció ökörködését látjuk, akik ilyen minden mindegy elven élnek a nagyvilágban, mert tudják, hogy az egyetem után úgyis szívni fognak az életben, ezért most kiélik önmaguk "állat-mivoltát", már-már tét nélkül. Egyáltalán érdemes-e ilyet belelátni? Most szombattól kiderül.

A másik cikk meg az Ahegao ruházat, aminek nagyon örülök. A legutóbbi MondoConon láttam egy ilyen pulóvert egy bizonyos személyen, és nem akartam hinni a szememnek. Konkrétan azt gondoltam magamban, hogy újabb mély gödröt ásott magának az animés közösség. Voltak először a Naruto-rajongók, akik gyönyörűen demonstrálták, hogy kell igénytelenül rajongani egy animéért. Aztán ahogy bejött a Gravitation, és általa egyre több BL-anime, vele együtt a mindenféle fiúpárosra elélvező fujoshik (akinek nem inge, nem veszi magára a minősítést, de az ő ellenpontjuk az a "BL-sorozat", amit elkezdtem). Harmadik újabb gödör, az "I love loli" "I love yaoi", "I love hentai" szájmaszk (nem is értem, hogy miért nem látok most ilyeneket az utcákon, most, hogy járvány van...), és most meg ezek a ruhák... Nem részletezném, hogy mi ez, a cikk jól összefoglalja, érdemes mindenképp elolvasni. Mert nagyon jókat ír, de itt kiegészíteném saját gondolatokkal, hogy miért végtelenül ártalmas ez a ruházat, és hogy miért szörnyű ilyet viselni. Azt jól összefoglalta a cikk írója, hogy ideális esetben, ha a gyerek már nagyobb, és találkozott a szexualitással, többek között megtanítja a gyerekének azt is, hogy a szex és a szexualitás megélése jó dolog, de ez a te privát szférád, amit a partnereddel élsz meg, és legfeljebb a közeli barátaiddal beszéled meg, de nem hozzuk nyilvánosságra, még kevésbé ízléstelen módon (miért gyűlöljük Madonnát...). Márpedig egy ilyen ruha viselője ízléstelen módon hozza nyilvánosságra, hogy hentai-függő vagyok. Ezzel nemcsak az a baj, hogy kurvára nem vagyunk rá kíváncsiak, és hogy rossz színben tünteti fel az animés közösséget (amire szintén kitért a cikkíró), hanem hogy az ilyen ruha viselője valójában saját magát hozza szégyenteljes helyzetbe. Erre nem tért ki a cikk, és fontosnak tartom, hogy erről is szó legyen. Mert mit üzen egy olyan pulóver, póló, nadrág, stb., melyet elélvező animés csajok lepnek el? Azt, hogy nincs szerencsém a hús-vér csajoknál, ezért hentaira verem ki a faszomat, mert ennyi nekem is jár. Ha azt gondolja magáról az ahegao ruha viselője, hogy csak ennyi jár neki, azt gondolom, hogy ennél valósabb képet nem is adhatna a saját nyomoráról. És van kereslet ezekre a ruhákra? Már hogyne lenne, amikor a japán pasik 10%-a még 40 éves korára is szűz marad... És az a baj ezekkel a ruhákkal, hogy azáltal, hogy viselője ezáltal nyíltan vállalja, hogy hentai rajongó, ezzel vállalja az identitását, hogy önazonos, és azt gondolja, hogy ezzel nincs is semmi baj. A hentai rajongók ilyen téren piaci réssel szolgáltak, amit ezekkel a ruhákkal foltoztak be. Az a szörnyű ebben, hogy ezek a ruhák tényleg egyfajta büszkeség-érzetet adnak, hogy nyíltan vállalhatjuk a hentai-rajongásunkat, ezáltal a viselőjük nem érzi, hogy mennyire kellemetlen ilyen ruhát viselni, és belekonzerválja őket egy rossz életmódba. Emiatt is tartom szörnyűnek ezeket a ruhákat, nemcsak azért, amit a cikkíró felsorolt a cikkben.

Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.

Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.

Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.

Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.

Eleinte adtam esélyt a Shounen-ai animéknek, mert úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy férfi vagyok, miért ne tetszhetne, az anime, főleg ha a szerelmi kapcsolat hiteles. Ám látva a Gravitation-t és a Junjou Romanticát egyértelműen oda jutottam magamban, hogy a Boy's Love tényleg női műfaj. Ahogy többször írtam, nemhogy nincs bajom azzal, ha egy férfi az úgymond férfias sztereotípiáktól (elvárásroktól) eltérően viselkedik, hanem kifejezetten szimpatikus is, mert ezáltal egyénisége lehet, amit becsülök, ha valaki úgy vállalja nyíltan, hogy nem "nyomul rá" másokra. Viszont a fent említett két Shounen-ai anime azért nem tetszett, mert azt érzékeltem, hogy túlzottan érzelgősek benne a srácok, főleg aki az "alárendelt" szerepet játsza. Fogalmam sincs, melyik a seme és melyik az uke. Azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert a másik, ami nem tetszik ezekben az animékben, hogy különbséget tesznek "domináns" és "alárendelt" szerep között a párkapcsolatokban. Ez soha nem tetszett, miért ne lehetne egy fiúpáros "egyenrangú"? Vagy ha alapvető elvárás a Shounen-ai műfajban a szerepkiosztás, akkor ennyire értek hozzá, és ennyire nem nekem való a téma.

Emiatt sokáig következetesen kerültem az ilyen animéket. Aztán másfél éve a Super Lovers volt az, ismét felkeltette az érdeklődésemet a BL animék iránt. Az egy furcsa kontrasztja volt a fentebb említett szerepkiosztásoknak, hiszen hiába lehetett látni, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, mégis olyan érzésem volt, hogy inkább az alárendelt volt az, aki erősebb volt érzelmileg, míg a domináns többször hagyta magát alárendelni az érzelmeinek, ami többször önzőséghez vezetett a részéről, vagy más esetekben olyan idétlennek tűnt. Na meg Minagawa Junko seiyuu-i munkássága is érdekes színt vitt az animébe, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy fiúszerelmes animékben nők szinkronizáljanak fiúkat. Nekem tetszett, mert már ismertem a seiyuu-t a Prince of Tennis-ből például, és már ott is nagyon tetszett a hangja. Szóval minden sajátosságával együtt nekem bejött a Super Lovers, kicsit át is alakította a gondolkodásomat, talán ez lehet az oka annak, hogy a Sekaiichi Hatsukoi már kifejezetten tetszik.

Ma láttam az első széria utolsó részét, és több szempontból is tetszik. Például volt valami háttérsztori, bár ez egy idő után alább hagyott. A fiúpáros egy Shoujo manga stúdióban dolgozik, de nem ezen anime által ismerjük meg a mangakészítés rejtelmeit (arra ott a Bakuman.), meg egy idő után már inkább a fiúk közötti beszélgetés volt fókuszban. De tetszett, mert nem éreztem túl érzelgősnek a jeleneteket, csak annyira, amennyire az adott szituáció megkívánta. Bár itt is megvoltak a szereposztások, ami miatt most sem vagyok oda, mert ez igazából ez olyan, mint egy azonos nemű kapcsolatban a férfi és női szerepek kiosztása. De ami itt tetszett (mondjuk ebben a Junjou Romantica is jó volt), hogy az alárendelt szerepet játszó srác sem nézett ki lányosan, inkább az, hogy érzelmileg nyitottabb, jobban kimutatja. Meg a különböző "játékok" tetszenek, amikor valaki a szíve mélyén igazából boldog vele, de elküldi, és tiltakozik a közeledés elől. Ezek a kis játékok kellenek egy kapcsolatba, hogy ne azt mutassa a másik fél, hogy ő egy könnyen megszerezhető valaki, hanem uralja az érzelmeit azáltal, hogy nem adja magát olyan könnyen, ezáltal "értékesnek" mutatja magát (értsd jól). De azt vettem észre a Sekaiichi Hatsukoi-ban, (és aztán rájöttem, hogy ez a korábban látott Shounen-ai animékben is játszik) hogy a domináns fél az, aki inkább kimutatja, hogy akarja a szíve választottját, és az alárendelt az, aki inkább "játszik". Azt mutatja, hogy nem akarja, tűnjön innen, hogy merészeli. De azért lehet érzékelni a hangján (és ez a seiyuu-k érdeme, nem hiába mondják, hogy bizonyos hangszínészek a Shounen-ai-ra specializálódtak), hogy azért jó neki az, ha közeledik, és merészelje csak. Általában megmosolygom ezeket a jeleneteket. Persze ebbe bejátszanak a múltan történt traumák, a sikertelen középiskolás szerelem, és hogy 30 évesen nem volt még komoly párkapcsolata, mert elgyengül érzelmileg, ha egy helyes pasit meglát. Bevallása szerint fogalma sincs, hogy kell szeretni.

Amiért nem vagyok oda, és gondolatban ezért átkoztam a Junjou Romanticát is, hogy nem egy, hanem három páros romantikáját mutatja az anime. Ez nekem körülbelül az anime felétől esett le... Mind a három páros mangastúdióban dolgozik, a kapcsolatuk is hasonlóképp alakul ki, csak akkor gondolkodtam el azon, hogy itt valami nem stimmel, amikor volt az egyik srác, aki középiskolában beleszeretett álmai férfijába, ami nem jött össze, aztán jön egy 30 éves pasi, akinek még nem volt komoly kapcsolata, és hogy is van ez? És a felétől esett le, hogy itt is több páros történetét nézzük párhuzamosan. Azt tudtam különben, hogy a Sekaiichi Hatsukoi és a Junjou Romantica Mangakája ugyanaz, és ugyanaz a stúdió csinálta az animét is (rajzstílus... le se tagadhatnák), csak úgy képzeltem el a Sekaiichi Hatsukoi esetében, hogy ott csak egy páros történetét nézzük, és ennek az egy párosnak a története megy át a Junjou Romanticába is, ez a kapcsolat a két anime között. Csak aztán néztem utána, amikor rájöttem, hogy több páros története van itt is, hogy itt teljesen más páros történetét követhetjük figyelemmel. De pont ezért hagyott alább a mangastúdió, és vált inkább kerettörténetté, mert másra már nem maradt idő. Én nem is értem ezt a több páros bemutatását párhuzamosan. Egyrészt bele lehet zavarodni (vagy észre sem venni, láss engem), másrészt meg ha már az egyik részben az egyik páros történetét követhetjük figyelemmel akire már "ráhangolódtunk", akkor ugyan ne kezdjenek bele egy másik páros történetébe. Ezért nem lelkesedek, amúgy minden más bejött. Személyiségben inkább az alárendelt fiúkkal tudtam azonosulni, nagyrészt ők biztosítják a humort is.

Az openingtől annyira nem voltam elragadtatva. Shuhei Kita az előadója, ővele nemrég találkoztam a japán zenén belül a GARO -VANISHING LINE- openingje kapcsán. Ilyen férfiasságot, erőt, életenergiát akarok sugározni, de nem tudom, hogy tegyem jellegű dal az opening. Olyan össze-visszának tűnik. Az ending már sokkal letisztultabb és kellemesebb hangzású. Tisztába van az érzelmeivel, és elő is tudja adni.

Összességében tetszett az első évad, meg fogom nézni a másodikat is. De nem hiszem, hogy valaha is komoly rajongója leszek a műfajnak. Állítólag durva dolgok vannak a mélyén, inkább maradnék a felszínnél, ahol még vannak érzelmek is.