Ahogy írtam régebben is, régi szokásom seiyuu vagy opening / ending előadója által választani egy-egy animét. Elég sok olyan anime van, amit csak azért néztem meg, mert vagy Hayashibara Megumi szinkronizál benne, vagy Okui Masami énekli az openinget vagy az endinget. Ez nem feltétlen jó módszer, mert így bele lehet futni olyan szemetekbe, mint a Kore ga Watashi no Goshuji-sama, vagy a Kanokon. Ugyanakkor ott a másik véglet is, amikor ily módon ismerek meg olyan gyöngyszemeket, mint a RAY the Animation vagy a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~.

Valami hasonló elven kezdtem el nézni a Zankyou no Terror-t, bár a valódi oka némileg prózaibb. A Haikyuu!!-hoz van köze, méghozzá nem is kevés. Két seiyuu is hallgató az animében:

• Kageyama Tobio seiyuu-ja Ishikawa Kaito a Zankyou no Terror-ban Nine hangját adja. Kageyama mezszáma a 9-es.
• Yamaguchi Tadashi seiyuu-ja Saitou Souma, aki a Zankyou no Terror-ban Twelve hangját adja. Yamaguchi mezszáma 12-es.

És itt még nincs vége a két anime közti hasonlóságnak:

• A Zankyou no Terror openingjének előadója az a Ozaki Yuuki, aki a Galileo Galilei tagjaként a Haikyuu!! második évadának endingjét énekelte.
• A Zankyou no Terror opening és ending videójának animációjában varjú repül. Haikyuu!! -> Karasuno -> varjú

Ha már ennyi összeköttetés van a két anime között, felmerült bennem a kérdés, amit a L'art Pour L'art Társulatból Margit kérdezett: "Pityu, szerinted most kössek vagy varrjak?" Bocsánat a gyenge viccért. Hát ennyi rejtett kapcsolat után az a minimum, hogy megnézzem a Zankyou no Terror-t, és hogy mekkora gyöngyszemet fogok nézni, azt nem gondoltam volna.

Tartottam egyébként az animétől, alapvetően nem szeretem a sötét hangulatú, krimiket, ahol a szereplők valamilyen negatív céltól vezérelve válnak bűnözővé. De úgy vagyok a Zankyou no Terror-ral, hogy nem igazi Haikyuu!! rajongó az, aki ennyi kapcsolat után nem nézi meg azt. Rendkívül érdekes anime, az igazat megvallva kicsit meg kellett erőltessem magam, hogy ne hagyjam félbe a sötét szín- és hangulatvilág miatt. Ebben sokat segített az, hogy az 1. részt nézve egyből az volt a gondolatom Nine-ról és Twelve-ről, hogy van okuk a terrorcselekményekre. Nincs feltétlen gyilkos-tekintetük. Ez nézette velem az animét. Persze kiderült a valódi szándékuk, a 9. rész nagyon szép lett.

Hogy visszatérjünk a seiyuu-i hasonlóságra, az elején kifejezetten ijesző volt hallani Nine-t és Twelve-et, mert annyira nem tudtam elvonatkoztatni a Haikyuu!! játékosaitól, hogy nem egyszer volt olyan érzésem, mintha Kageyama és Yamaguchi követnék el a terrorcselekményeket. De inkább csak az elején volt szokatlan, utána már szét tudtam választani fejben a két animét és a szereplőket. És meg is éri, mert nemcsak arról van szó, hogy kiderül a valódi szándékuk, hanem az a jellemfejlődés is, amin keresztül megy a két szereplő. Ehhez nagyban hozzájárul, Lisa is, akit az első részben ment ki Twelve abból az épületből, melyet felrobbantani készültek.

SPOILER

Bár úgy tudom, hogy a lány esetét hívják Stockholm-szindrómának, hiszen mivel megtudta, hogy a fiúk terrorcselekményre készülnek, ezáltal nem engedik el csak úgy. Konkrétan nem tartják fogságban, de megfenyegetik, hogy bármi rosszat csinál, megölik, épp elég érzelmi fogság. Lisa többször kétségbe esik, mégis a fiúk mellett marad. Ha a terrorcselekményekben nem is, de azzal a fiúk segítségére lesz, hogy mellettük marad. Persze, nagyon nincs is más választása, de érdekes volt látni, hogy nem is megkedveli a fiúkat, hanem szerelembe is esik Twelve-be. És ami a legfurcsább, hogy ez a szerelem viszonzásra talál. Joggal jöhet a kérdés, hogy mennyire reflektál a valóságra az, ha egy terrorista szerelembe esik, és képes ugyanúgy szeretni, mint bárki. Hát, legkevésbé sem, de ez is legalább ennyire árulkodik arról, hogy mennyire nem terroristák a főszereplők. De akkor kik?

A 9. részben mesélik el a fiúk múltját, igazság szerint nem is emlékszem pontosan. A lényege a dolog, hogy árvák, egy kutatócsoporthoz kerültek. Arra nem emlékszem pontosan, hogy ők is hozták létre őket, vagy oda kerültek. Mert hogy nincs nevük, csak számuk. Emiatt tippelem inkább azt, hogy létre lettek hozva. De nemcsak ők voltak ott jelen, több gyereket számmal ellátva, őket konkrétan terroristáknak nevelték. Közülük Nine és Twelve tudott megszökni, és hát sejthető, hogy miket fognak tenni kint. Ami a legérdekesebb, hogy nem azért követnek el terrorcselekményeket, mert erre képezték ki őket miatt, hanem hogy jobbá tegyék a világot azáltal, hogy megölik azokat, akik erre képeznek ki gyerekeket. Rezonál a Death Note-ra... Fel is veti a morális kérdést, hogy szabad-e ítélkezni mások felett. De nem véletlen, bizonyos épületek, szervezetek ellen hajtanak végre terrorcselekményeket. És az a kiírás, "VON". Nem, az nem német előljáró szó, hanem az izlandiul van. Jelentése pedig nem más, mint "remény". Ez óriási csattanó a mangakától, mert joggal gondolhatjuk, hogy a japánok germán-imádata jelenik meg az animében, de nem. Effektíve a két főszereplő neve "Neun" és "Zwölf" lenne ha erről lenne szó.

Ha már a szereplőket jellemezzük, számomra sokkal ijsztőbb volt a lány, Five jelenléte, aki szintén onnan jött, ahonnan a fiúk, ennek okán szintén terrorista. Csak az ő megjelenése kisugárzása sokkal gonoszabb, ő tényleg önös érdekből akar gyilkolni. Először is elrabolja Lisát, meg akarja ölni őt. Miért? Puszta féltékenységből, szerelmes az egyik fiúba. És mégis mit keres egy ilyen lány köztük? És mivel teljesen más érdekek vezérlik, ezért nála ügyeltek arra, hogy tényleg gonosznak tűnjön a néző szemében. Sikerült is. Nagyon hatásos a megjelenítése. Ugyanakkor lehet látni rajta is a belső vívódást, de akkor érzékenyül el igazán, amikor meglátja Nine-t. Innestől nem nehéz kitalálni, hogy ő a szíve választottja.

Szerelem ide vagy oda, nem sajnáltam a lányt, amikor a 10. részben mintegy megbánva a bűnét, öngyilkos lesz. A fiúkat sokkal inkább, amikor az amerikai kormány megöli őket. Egy újabb bizonyíték arra, hogy miért gyűlöletes az amerikai állam. A fiúk mondjuk szerintem azért is hagyták, mert lélekben úgy érezhették, hogy megérdemlik ezt a büntetést a tetteik miatt. De ez azon ritka alkalmak egyike, amikor lehet a bűnözőkkel azonosulni, és egy kicsit sajnálni őket, amikor megbűnhődnek a tetteik miatt.

SPOILER VÉGE

A zene is első osztályú alkotás. Mind az opening, mind az ending kiválóan visszaadja az anime komor hangulatát, és segítenek megérteni a főszereplők szándékait. Az opening előadója Ozaki Yuuki, aki a Galileo Galilei együttes énekese. A dal címe Trigger. Elgondolkodik az élet értelmén. Hihetetlen, mennyi érzelem van az énekes hangjában. És olyan szépen énekel, hogy teljességgel elmerülök a dalban, amikor hallgatom. Szinte meditálni lehetne rajta. Különben már a Haikyuu!! alatt is felfigyeltem az együttesre és az énekesre. Azt hallottam, hogy a Climber szakmailag egy kiváló dal, ami tökéletesen meg van írva. A dallamvilág, a hangszerelés kiváló munka, ahogy az énekes is nagyon jól énekli a dalt. Csak egy baj van vele: A hangulata nem tükrözi a Haikyuu!! feelinget. Ezért nem értem, miért lett egy ilyen dal egy sportanime endingje. Mert ha nem is feltétlen melankólikus, de mintha elmélkedne az élet nehézségein. De egy ilyen jellegű dal, ami ráadásul mérföldekkel jobb is lett, mint amilyen a Zankyou no Terror openingje, kiváló alkotás. És élmény minden egyes pillanatát hallgatni. Hasonlóképpen magas színvonalú az ending, mely Aimer: Dareka, Umi wo dala lett. Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut az énekesnő hangja. Gyönyörű hangszíne van, és olyan csodálatosan énekli ki az érzelmeit. Ez is az élet nehézségeiről szól, de inkább azokról az emberekről szól, akik feladták az életüket, és elmerültek a tenger mélyében. Ők azok, akikről el lehet mondani, hogy biológiailag élnek, de lélekben halottak. A dal amúgy terrorista lány, Five érzelmeit reprezentálja. Ő az, akit már nem tudtam sajnálni a tettei miatt, és ahogy végezte, mert az volt a gondolatom róla, hogy lélekben már meghalt. Meg hát a szándék... Ennek ellenére azt gondolom, hogy a dal kiválóan visszaadja a lány érzéseit. És szólt egy háttérzene a 9. részben. Az annyira gyönyörű volt, hogy el is sírtam magam rajta.

Alapvetően nem vagyok a krimi híve, és a sötét és fakó színek nagyon jól érzékeltetik a mondanivaló súlyát. Ezek mind negatív pont nálam, és ennek ellenére 10 pontra értékeltem az animét, az azért jelzi, hogy egy olyan mesterműről van szó, mely még azoknak is kiváló választás, akik nem a műfaj hívei.

Hát, semmi jel nem utal arra, hogy a Kanokon animének 1 pontnál jobbat fogok tudni adni. Mindenesetre megkérdeztem egy ecchikben jártas ismerőst, azt mondta, hogy ez kifejezetten enyhe szintűnek számít a hardcore ecchik körében, de ennél sokkal keményebbek is vannak. Már ettől is rosszul voltam, tehát egyértelműen nem ez az én műfajom. Nagyon nehezemre esik végignézni az animét, de ha már kedvenc előadónak köze van hozzá, akkor végig fogom szenvedni. Az biztos, hogy életem egyik legrosszabb animés élménye. De azért megcsináltam az openingből a kfn-t. Miyazaki Ui, a dal előadója, és a PHOSPHOR címet kapta. Okui Masami írta a zenét és a szöveget, úgyhogy illő ismernem. Szóval megcsináltam a kfn-t belőle, és eddig nem volt példa arra, hogy rossz érzés legyen egy karaokét megcsinálni. Úgy, hogy lassan túl leszek a 300. általam készített kfn-en. A dal sem egy nagy eresztés, így nem nyomta el az anime iránti rossz érzést. A kép is árulkodó, ennél durvábbat betettem a kfn-be, csak hogy ha már elénekli valaki, akkor legyen öröme (főleg, ha hímnemű az egyén). Vajon reménykedhetek jobb jelenetben? Megyek, végigszenvedem a 3. részt.

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!