Waka barátommal megejtettünk egy újabb közös rendelést Japánból, mely tegnap érkezett meg. Soron kívül el is mentem értünk.

A Haikyuu!! mangát hosszú idők után folytatom végre angolul! A Prospoero könyvektől nagyon olcsón lehet beszerezni, ez a példány konkrétan 3068 forint volt. Olcsóbb, mint egy magyar manga, meg sem állok a 45. kötetig!

A Battery meg Hayashi Kento első filmje, leginkább ezért érdekelt. Kétszer megnéztem az animét, és egyébként nagyon jó lenne, de olyannyira befejezetlen, hogy nemcsak hogy kiált a folytatásért, hanem rázza is a ketrecet. Mert elindul egy alaptörténet, és még csak elképzelésem sincs, hogy mi a cél, hogy akarja a mangaka kifuttatni a történetet. És mivel a manga sehol nem érhető el, ezért legfeljebb találgatni tudok.

A filmet megnézve kettős benyomásom volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy film formájában jobban működik a dolog, ugyanis annyira valóságos a történet és a vezetése, hogy a film átélhetőbben adja át a történetet. Falusi közeghez mérten nagyon lassú a film. Animében jobban működnek a dinamikus sportmangák. Másrészt viszont annyira látszik, hogy a főszereplő, Harada Takumi labdadobását trükkökkel tették gyorssá, hogy ellensúlyozza a film valóságos mivoltát. A színészek nagyon jól játszották a szerepüket, jó film lett.

Érdemes volt megnézni, csak sajnos a kiadvány "rental", vagyis jó eséllyel könyvtári példány volt. Ennek megfelelően van ellátva matricákkal, amiket elég nehéz volt leszedni. Ráadásul a hátulján lévőt nagy matricát nem is lehet leszedni, hogy ne sérüljön a borító, úgyhogy az ott marad. És ha ez még nem lenne elég, a borítóra gyárilag írták rá, hogy kölcsönzői példány. Sajnos látszik a kiadványon, mennyire vették komolyan a filmet és a történetet (a legigénytelenebb japán kiadvány a gyűjteményemben), de legalább végre láthattam a filmet. Kerestem már többször is, sehol nem érhető el online.

És ezzel megvan mind a három sportfilm, aminek Hayashi Kento a főszereplője.

Abban is egyedi ez a három film, mindegyikből jóval később készült anime, mint ahogy a manga befejeződött. Összességében mind a három jó, de a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru emelkedik ki közülük nálam magasan.

A Muchuu sa, Kimi ni. meg 2025 egyik nagy felfedezése nálam a Hikaru ga Shinda Natsu mellett. Volt szerencsém az élőszereplős doramához is, de nem valami jó minőségben. De most itt a nagy lehetőség újra megnézni, immár kifogástalan minőségben.

22 órakor értem haza, de úgy voltam vele, hogy addig nem alszok el, amíg meg nem nézem. És így is lett. Most is nagyon jó volt újra megnézni. Két lemezen van rajta az 5 rész, plusz az extrák. Azokat majd később.

Érdekes egyébként, hogy a fotókönyvet a manga borítójával adták ki. De ami még ennél is jobban meglepett, hogy azt hittem, hogy a külön hozzáadott Blu-ray borítóképről azt hittem, hogy egy fénykép, de nem. Egy kis méretű mappa. Életemben nem láttam még ilyet. Kis jegyzetek tárolására alkalmas. Direkt olyan eladó példányt kerestünk wakával, amiben a benne van az is. Ez ugyanis így a teljes első kiadás a bónuszokkal. Nemcsak a mappa járt hozzá ajándékba, hanem a fotókönyv is, így aki hozzám hasonlóan az anime hatására szerette meg ezt a remekművet, az már csak a Blu-rayt veheti meg újonnan. Aukcióban is elég nehéz volt a bónuszokkal együtt megtalálni. Szerencsém volt ezzel, mert ez egyszer eltűnt az aukciós oldalról, majd visszakerült. Ez a legjobb állapotú kiadvány, mondhatjuk, hogy újonnan vettem meg. A japánok nagyon vigyáznak a gyűjteményükre.

Azért szerettem meg nagyon ezt a művet, mert a főszereplők úgy villogtatják meg az egyéniségüket, hogy közben a kapcsolódnak a világhoz. Én nagyon kevés jó példát látok erre. Hayashi Miyoshi naiv srác, aki első látásra ridegnek tűnik, de hamar kiderül, hogy neki is megvan az eszköze, hogy kifejezze a szeretetét mások felé. Aki akarja akár meg is címkézheti autistának, de hát soha nem volt ennyire menő autistának lenni. Mert az a lazaság, ahogy megéli az egyéniségét egyszerűen inspiráló. Tényleg azt lehet róla mondani, hogy egyáltalán nem számít neki, hogy mit gondolnak róla mások. Nikaido Akira meg felvett egy komor álarcot, hogy a traumája után távol tartsa magától az embereket. Na de nem úgy van az! Ha megjelenik egy jóbarát, aki meglátja benned az értékeidet, bizony mindent meg fog tenni azért, hogy kihozza belőled a legjobbat. Így Nikaido sem kerülheti el a sorsát. Bár szemmel láthatóan ezt ő sem bánja. Mondjuk Nikaido ijesztő személyisége nem jött át annyira a doramában, mert egy annyira jóképű színész alakítja őt, hogy akármennyire is akart, nem tudott ijesztő lenni.

Szóval a két főszereplővel nagyon jó példát mutat a mangaka, Wayama Yama a barátság szakralitására. Az igazi, tiszta, feltétel nélküli bizalmon alapuló barátságra. Ami igazán értékessé teszi az emberi kapcsolatot és a legnagyobb kincs az életben. Át is gondoltam, hogy kik azok a férfiak, akár a való életben, akár a kultúrában, akiktől inspirálódhatnék az önazonosságot illetően. Oda jutottam magamban, hogy nagyon-nagyon kevés igazi jó példa van előttem. Nőből több van. Ha maradunk Japánnál régóta szeretem, amit Hayashibara Megumi, Okui Masami vagy Suara csinál. Hasonlóképp az ALI PROJECT-et is művészetnek tartom. Magyarokat illetően a mai napig nagyon szeretem azt a szabadságot, amit a Pa-Dö-Dő közvetített felénk. Ők mind motiválnak, és kifejezik az egyéniségem egy részét, de végsősoron azért nem követendő példák számomra, mert nemcsak biológiailag vagyok férfi, hanem önazonos is vagyok a nememmel. Ezért keresek férfi példát számomra, ezért van az, hogy animében is olyanokat nézek döntő többségében, amelyben többségében srácok a szereplők. Animében is alig van lánykarakter, akire komolyabban felfigyelek.

A nyugati kulturális élettel nem feltétlen volt szerencsém, mert gyerekkoromban, a '90-es években terjedtek a nyálasabbnál nyálasabb fiúcsapatok (lásd még: Backstreet Boys, 'NSYNC, Magyarországon Kozsó kreálmányai), akik csak még inkább rombolták a már egyébként is megtépázott önbecsülésemet, hiszen azt láttam, hogy olyan fiúkat szeretnek a lányok, akiknek a közelébe nem értem. Ezen egyébként sokat segített amikor ráébredtem szexualitásomra, mert úgy éreztem, hogy egy tehertől szabadulok meg, hiszen nem kell megfelelnem a lányoknak.

Persze az élet ettől egy cseppet se lett könnyebb, mert az LMBTQ+ közösség által kikiáltott önazonosság-pózerek mint például Madonna, Lady Gaga és a LMBTQ+ himnuszok döntő többségével szintén nem tudtam mit kezdeni. Ezért nem vagyok semmilyen LMBTQ+ közösség tagja, mert akármerre néztem szét, nem találtam meg azt, ahol igazán otthon vagyok.

Az animék ebben sokat segítettek, de az az érdekes, hogy sokáig isten igazából ott sem tudtam igazán nagy kedvencet mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az volt az első igazi nagy hatás 2006 augusztusában, meg kellemes emlékek kötnek hozzá, de isten igazából még az sem. Konkrétan 2018 szeptemberéig kellett várni az első olyan animére, ami tényleg megszólított. Ez volt a Haikyuu!!, amiről ma már úgy gondolkodok, hogy új időszámítást nyitott az animék iránti rajongásomban. Volt a Haikyuu!! előtti időszak a jobb és rosszabb animékkel, majd 2018. szeptember 19-én jött az első olyan anime, amit igazán éreztem. Sokat segített az orientációban, ezután kezdtem el célzottabban animét keresni.

Igazából olyan dolog ez nálam, mint ahogy a sportban jobban érdekelt srácok különböző sportolók képeit teszik ki a falra, mint követendő példa. Nálam ez anime formájában jelent meg most. Én ezeket a követendő példákat a kulturális életben elsősorban Japánban találtam meg. Azóta nézek sportaniméket, illetve olyan slice of life animéket, ahol idealizált közegben találok követendő példákat. Kitartásból, állhatatosságból, önazonosságból, és társai. És nagyon fontos számomra, hogy kapcsolódjanak a világhoz, mert ez nyújt számomra arra példát, hogy az általuk közvetített viselkedés, stílus alkalmazható a való életben is. Ezért nem szeretem az olyan animéket, ahol lenézik az embereket (pl.: Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, No Game No Life), mert azt látom, hogy a frusztráció vezeti a szereplőket, akár bizonyos szempontból izolált életet élnek. Hiszek abban, hogy az ember alapvetően jó, és azért (is) él, hogy a világot a maga erejével jobbá tegye. És hiszek abban, hogy az általam követendő példának viselkedést magamévá teszem, és úgy viszonyulok az emberekhez, azt vissza is kapom.

Csak azért nehéz így viselkedni, mert ha belém égett egy rossz emlék vagy példa, akkor attól nagyon nehéz szabadulni, mert akkor az adott krízishelyzetben az szolgálta a túlélést. Manapság is tapasztalom magamon, hogy nagyon nehéz számomra ideális módon viselkedni. A mai napig vannak szorongásaim, amik néha gátolják, hogy előre haladjak, és nem mindig van rá ellenszerem, nem mindig jön azonnal a megoldás. És előfordul manapság is, hogy ezt az átmeneti időszakot nehéz kezelni.

De a Muchuu sa, Kimi ni. azért adott egy löketet, mert azt láttam, hogy teljesen higgadtan viselkednek a karakterek úgy, ahogy az ideálisnak gondolják. És ez arra inspirál engem, hogy minden szorongást félretéve gondoljam végig, hogy viselkednék teljesen ideális, nyugodt körülmények között. Mert azt én is egyre inkább érzem, hogy a szorongást előidéző gondolatokat többségében magam kreálom. És ha ezektől eltekintek, egy kicsit más megvilágításba kerülnek az események, aminek fényében én is másképp döntök, ami kétségtelenül kihozza belőle a jobbik énemet. Ilyen az, amikor egy kulturális mű terápiaként szolgál.

Már nagyon hiányzott. Nagyon régóta tervben volt, hogy megveszem, éveken át volt a kívánságlistámon a CDJapanen, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy végre tényleg a gyűjteményemben legyen a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru OST CD.

Amikor idén újranéztem az animét, éreztem azt, hogy most értem csak meg rá igazán. Mindennél többet jelent most számomra, de zene pedig csodálatosan kiemeli az anime érzelmi mondanivalóját, a srácok közti kapcsolatukat és a belső vívódásukat.

Igazából mindig, amikor újranézem az animét, mindig oda jutok magamban, hogy a maga 23 részével túl rövid. Ez most idén kiváltképp így volt. Amikor a 18. részben nekimentek a Hakone Ekidennek, a fejemhez kaptam, hogy máris itt tartunk? Mindig túl rövidnek érzem a közös utazást a fiúkkal, ezért a zene formájában vagyok velük lélekben: Ezt pecsételtem meg ezzel a CD-vel.

Hogy mennyire vagyok velük, jelzi, hogy ez az OST album minden idők második leghallgatottabb albuma nálam.

Hallgassátok meg ti is!

Azt régóta tudom már, hogy ha valami japánnal kapcsolatos témában keresek anyagot (anime, dorama, zene, stb.), akkor az eredeti kanji nevet / címet kell beírni, ha igazán nagy ritkaságot akarok találni. Most például a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiruből keresek nagy- és jó minőségű képeket, és bizony, találtam néhány meglepő dolgot.

Például nem is tudtam arról, hogy volt Stage Play ebből az animéből is. És lám, komplett franchise-zá növi ki magát a sorozat. Sajnos nincs megörökítve DVD-n vagy Blu-rayen, pedig nagyon szívesen megnézném. De a jobb oldalon található képpel is konkrétan most találkoztam először.

Ám van egy másik trükk is, amivel jó minőségű képeket lehet találni. Ha a képre mutató közvetlen linkben találunk mondjuk egy "640"-et, vagy ehhez hasonlót, az jó eséllyel azt jelenti, hogy a látott kép 640 pixel széles. De nem egyszer jártam már úgy, hogy ha kiveszem a "640"-et a címsorból, akkor elém tárul a kép teljes méretében. Például most a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru movie-val jártam így. Kis méretűnek álcázta magát a kép, de amint kitöröltem a címsorból a felesleget, egy óriási, fénykép-minőségű film jelent meg előttem! O_O Nemcsak felbontás tekintetében volt hatalmas, hanem a mérete is 4,7 MB volt. Tehát tényleg olyan, mintha valaki a forgatás közben csinált volna egy fényképet. A kép számomra azért is volt hatalmas öröm, mert Hayashi Kento alakította Kurahara Kakerut a 2009-es filmben, és őt tartom az egyik legszebb japán pasinak. Így eredeti méretben képeket találni a filmből nekem külön öröm.

Vannak terveim, mert nagyon szeretek dolgokban elmerülni. De azért sem akarom ellőni, mert elegendő anyag kell hozzá. Ám a kép méretét illetően a felbontás nem minden. Talán az adott képfájl mérete árul el a legtöbbet a kép minőségéről, de a gyakorlatban akkor szembesültem vele, amikor egy nagy felbontású képet (Haikyuu!!-sat) vittem a gyorsnyomdába, mondván, hogy milyen szépen fog ez poszterként mutatni, ha kinyomtatom. Mutatom a nyomdásznak (vagy hogy hívják azt, aki ott nyomtat), amikor is felvilágosít arról, hogy ez csúnyán mutatna nyomtatásban, mert a képsűrűség túl alacsony.

Illetve hát gondolom, hogy ha jót akarok magamnak, akkor nyomtatásra tömörítetlen png-t viszek magammal. Azok tudnak durván nagyok lenni. Manapság nem ritka a 10-100 MB méretű png kép, de találkoztam már 1,5 GB méretű képpel is. Az szerintem akár hatalmas épületre is kerülhet, több emelet magasra.

A másik véglet egyébként, ami terjedőben van, az a webp. Amit kifejezetten webes megjelenítésre találtak ki. Ahogy olvastam, ennek lényege az, hogy nagyobb felbontású képek is lehetnek kis méretűek anélkül, hogy komolyabb adatvesztés történne. Így a weboldalak is gyorsan töltődnek be, és a kép sem veszít a minőségéből. Akkor tanultam meg igazán becsülni a webp formátumot, amikor a Wordpress kis tárhelyével kellett gazdálkodni. Több kép fér el kis helyen, és webes megjelenítésre bőven elegendők. A veszteségmentes változatot meg a merevlemezemen őrzöm, és azt viszem nyomtatni, ha szükséges.

Olyat is csinálok, hogy ha saját magam által készített képet teszek ki, és annak túl nagy a mérete, akkor az IrfanView segítségével 80%-os minőséggel készítek belőle egy másolatot. Így a kép mérete úgy lesz jóval kisebb, hogy szemmel látható minőségromlást nem szenved el. Az eredetinek meg becsült helye van a gépemen.

Ez az év a Sony éve nálam! Minden, amit beszereztem, mind Sony márkájú volt! Mondjuk, ha tudatosan állítom a keresőben a "gyártó" részt a Sony-ra, akkor értelemszerűen nem is látok mást. A mai nappal a TV-m is Sony, sikerrel beszereztem egy Bravia TV-t.

Egészen pontosan Sony BRAVIA KDL32-EX650-es modellű. Nézelődtem, jobbnál jobb Sony TV-k voltak, de a túl olcsóknak valami hibája volt, a túl drágák meg túl drágák voltak. Ez a modell meg egyszerűen hívogatott. Nem is volt nehéz magához szólítania, hiszen nemcsak nincs hibája, hanem okostévé (bár 2012-es modell, nem tudom, mennyi használható belőle), 4 HDMI bemenete, 1 VGA és 2 USB bemenete van. A 4 HDMI-vel konkrétan kiváltotta a 2 Samsung TV-t, melyekben 2-2 HDMI bemenet volt. A 32"-osra volt csatlakoztatva a PlayStation 4, és a Nintendo Switch, míg a 19"-oson a PlayStation 3 és a Wii U. Most ez a négy konzol egy TV-be költözött.

Ja, és a PlayStation 2 a SCART bemenetben van. A VGA bemenetnek köszönhetően második monitorként is funkcionál. Ez nagyon hiányzott, nem volt még olyan TV, amelybe minden kiegészítő befért egy helyre, és 100%-osan ki tudtam használni. Ez az első ilyen eset, úgyhogy ha sokáig működni fog a TV, akkor hosszútávú gyümölcsöző kapcsolat elé nézünk.

A játék is remekül megy a TV-n. A két Samsung TV meg rendezvényes TV lesz. Amikor megyek N-Conra vagy bárhova kiállításra konzollal, oda megfelelők lesznek.

Még a kazettalejátszót várom, és idénre meg is lesz minden nagyobb bevásárlás.

Nos, mint látható, visszatértem ide. Visszahoztam ide minden régi blogpostot, most ezeket szedem folyamatosan rendbe. Hiányzik ez a blog is, meg a felület is. Három blogszolgáltatót használok, mindegyiknek megvan a maga előnye, ami miatt érdemes használni. A blog.hu admin felülete ugyan régies, meg nincs annyi lehetőség, de hihetetlen felhasználóbarát. Könnyű posztot írni, egyből azt csinálja, amit akarok.

Ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl ez lesz a személyes blogom. A blogpost-os blogjaimat pedig tematikusan kritkák írására használom, a Wordpress-es blog marad a személyes weboldal, ahol összefoglalom, hogy voltam kiállítani, melyik weboldalon mit fejlesztettem, stb. Összességében tehát nem lesz nagy változás, csak annyi, hogy a Blogspot-os blogból költözök át ide, azt pedig különböző magyar- és nyugati kulturális termékek kritikáira akarom felhasználni. Többször volt arra példa, hogy akartam valami ilyenről írni, de nem volt meg a megfelelő helye. Amint kitalálom a koncepciót, lesz. Csak ott majd az lesz a nagy munka, hogy egy rakás blogpostot kell vázlatba tenni, amik személyesek. Azok már mind itt (is) vannak.

Belül is érzem, hogy változáson megyek keresztül, ez pedig mindig arra késztet, hogy kívülre is "közvetítsem", hiszen, ha valamit másképp érzek, azt másképp is akarom csinálni. Igazából egy mélyponton vagyok most túl. Az történt, hogy egyik közeli ismerősöm (kilétét fedje jótékony homály) kérdezte, hogy hogy csinálom a rendezvényekre való kiállítást, hogy van ez. Majd ahogy belelendültem, leállított, hogy "Jó, nem érdekel, csak kérdeztem." És hát nincs mit tagadni, baromi szarul esett. Főleg azért, mert ahogy ennek hatására visszagondoltam arra, hogy gyerekkoromban sem igazán kaptam útmutatást arra vonatkozólag, hogy miben vagyok jó, miben lenne érdemes fejlődni. Ezért is van az, hogy az iskolás éveimhez sincs konkrét érzelmi kötődésem, mert bár van néhány jó emlékem onnan is, de nem a tehetséggondozásról szóltak nekem azok az évek, hanem hogy valahogy teljesítsek. Nem is voltam annyira jó tanuló, meg egy introvertált embernek mást jelent azért az iskolában lenni, hogy teljesítsen, mint egy extrovertáltnak.

A lényeg az, hogy magamnak kellett összehozni, és "összeszedni" azokat az embereket, akik megmondják, hogy miben vagyok jó, miben érdemes fejlődni. És most ezen az úton indultam el. Ennek egyik eleme ez a változás. És remélem, hogy valami jó dolog fog kisülni. Egyébként az indított el, hogy voltak egy néhányan gyerekkoromban, akik mondták, hogy nagyon szépen fejezem ki magam, meg jól fogalmazok. Eddig is igyekeztem fejleszteni magam, meg figyeltem arra, hogy jelen tudásom szerint a legtöbbet hozzam ki magamból (néhány laza írással színesítve), de most ebben fogok szintet lépni. Ennyit számítanak a harminc éve mondott dicséretek, most remek útravalók.

A változás egyébként egy ideje folyamatban van. Ez mostanság például abban nyilvánult meg, hogy most már 6-7 éve vagyok Haikyuu!!-rajongó, most fejeztem be az isten tudja hányadik végignézést, és azt vettem észre, hogy másképp viszonyulok az animéhez, mint a kezdeti időkben. Inkább már úgy, hogy a múltam egy fontos része. Igazából már nem sokkal azután tudatosodott bennem, ahogy igazán megszerettem az animét, hogy egy hiányt tölt be nálam. Mert hiába vagyok introvertált, hiányoztak azok a közösségi élmények, amit az anime szereplői megélnek. Ez nagyjából bejött. Nagyobb értéket adtam a személyes találkozásoknak. Meg az is, hogy az animének köszönhetően néhány évig komolyabban röplabdáztam. Kiderült, hogy nemcsak azért nem leszek sportember, mert már 30-on túl vagyok, hanem mert nincs érzékem a sporthoz. Lassan fejlődtem, ezért nekem sokkal több idő kell ahhoz, hogy egy gyakorlatot jól meg tudjak csinálni. Ezért végülis felhagytam a röplabdával, de arra nagyon jó volt, hogy kiéltem egy hiányomat az életemben.

Az élet egyik törvényszerűsége, hogy amíg nem éli ki valaki valamilyen igényét, addig ismétel. Ezért van az, hogy vannak emberek, akik nem a koruknak megfelelően viselkednek, vagy nem a koruknak megfelelő dolgokért rajonganak. Akármennyire is beszélnek negatív fennhanggal a regressziós állapotról, saját tapasztalatból mondom, hogy helyt kell adni neki, mert magunkat gyógyítjuk vele, hogy ha később is, de kiélhetjük. Nem utolsósorban néhány képességem is fejlődött a sportnak köszönhetően. Elég csak arra gondolni, hogy soha nem volt annyira fitt, mint most, néhány éve. És ha belegondolok, hogy ezt mind a Haikyuu!!-nak köszönhetem, akkor még ha nem is fogom akkora lendülettel nézni a jövőben, az biztos, hogy életem végéig helye lesz a szívemben.

De most úgy érzem, hogy lélekben a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru jött el. Ezt az animét most nézem újra, és hiába ismerem és szeretem már 6 éve, és már korábban is segített helyretenni bizonyos kérdéseket (a zenéjével is) az életemben, úgy érzem, istenigazából most jött el ennek az animének az ideje. Helyretenni azokat a fontos kérdéseket, amiket az anime feszeget. Most más kérdéseket kell a helyére tenni. De ez az anime is olyan, hogy amíg élek, az életem része lesz. Azok a kulturális műveknek, melyek fejlesztettek, utat mutattak, segítettek jobb emberré válni, mindig helyük lesz a szívemben.

Kipróbáltam a japán aukciós rendelést, tegnap megérkezett a csomag, mely az alábbiakat tartalmazza:

• Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru live action Blu-ray
• Cheer Danshi!! live action limited edition Blu-ray
• Cheer Danshi!! Road to BREAKERS!! Making of DVD

Sajátságos módon működnek a japán aukciós oldalak, érdemes többen összehozni egy rendelést, mert akkor lehet spórolni. Én is waka barátommal rendeltem együtt. Igazából ő ajánlotta fel a lehetőséget, mondta, hogy rendel magának ilyen oldalról, és tudta, hogy van néhány DVD és Blu-ray a kívánságlistámon, így felvetette a közös rendelés lehetőségét. Én meg éltem vele.

Aukciós oldalról rendelni, ugyanis nem olcsó. Az dobja meg a végösszeget, hogy nem közvetlen a tulajdonostól kapjuk meg a terméket, hanem a weboldal üzemeltetői rendelik be, és postázzák ki nekünk. Ennek következtében nemcsak a nemzetközi szállítási díjat kell kifizetni, hanem a helyit is, hogy megérkezzen az eladótól a központba a termék. Erre jön rá a kezelési költség, és csak ezután szállítják ki hozzánk, és még meg is vámolhatják a Magyar Postán. Mi ebből a szempontból szerencsések voltunk, mert pont azon összeghatár alatt maradtunk, hogy nem kellett vámot fizetni csak ÁFÁ-t, plusz a postának a kezelési költséget.

De még így is azt mondom, hogy okosan kell összehozni a rendelést. Sajnos a közös rendeléssel sem lehet igazán sokat spórolni, ugyanis a weboldal a helyi kezelési költséget termékenként számolja el, nem egybe az egészet. A költségekről külön táblázatot is vezettem, ezt itt meg is osztanám.

És hogy mit kaptam? Ki lehet jelenteni, hogy a termékek minősége kárpótol a plusz költségért! A japánok nagyon értenek a minőségi kiadványokhoz! A Cheer Danshi!! limitált kiadása sok extrát tartalmaz, kezdve azzal, hogy triplalemezes.

A kiadvány tartalmaz még egy képeslap csomagot, plusz egy papírból készült állványt is a lapoknak. Mellékeltek továbbá egy nagyméretű posztert a szereplőkről.

Ami a filmet illeti, az anime minden hibáját kijavították. Talán itt nem említettem még, de a Cheer Danshi!! egy olyan anime, aminek nagyon jó az alapötlete, de a megvalósítás erősen problémás. A 12 epizód alatt ugyanis annyi karaktert tuszkodtak egy csapatba, hogy örülhetünk, ha levegővétel közben látjuk őket, nemhogy a  mélységükben megismerni őket. Ezzel szemben a live action movie csak a hét szereplő srácra fókuszál. Őket viszont már meg lehet ismerni a maguk mélységében, így a sportág is értelmet nyer. Ráadásul semmi hiányérzetet nem hagy maga után, így kimondhatjuk, hogy aki ezt a movie-t megnézte, az a lényeget látta.

Most fogom másodjára megnézni. Azért is hagyott kellemes emléket a film, mert december 31-én néztem meg tavaly és kifejezetten kellemes érzés volt a filmmel zárni az évet. Ez azt hiszem, sokat elárul a minőségéről.

A kiadvány hátulja is nagyon jól néz ki. Hogy miért adták ki külön lemezen a making of filmet és miért nem a limitált kiadvány mellé csomagolták, nem tudom, de mindenképp érdekelt.

Meglepetésemre a Making of DVD-hez is csatoltak képeslapot. Más képek vannak benne, ezek is helyet kapnak az állványon.

A Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru live action movie-t meg most volt lehetőségem először megnézni, mert interneten tudomásom szerint sehol nem lelhető fel. Köztudott, hogy elég nagy a korkülönbség a manga és az anime között (12 év), még a manga megjelenése után nem sokkal jelött ki a live action. Egyrést ezért sem érdemes összehasonlítani a live action movie-t, másrészt, mert a manga stílusa annyira különbözik az animétől, hogy ha nincsenek ott a nevek, senkit nem ismernék fel.

Ami a movie-t illeti, ezen azért látszik, hogy nincs teljes mértékig feldolgozva a történet. Csak Kurahara Kakeru-t és Kiyose Haiji-t ismerjük meg mélyebben, a többiek szinte a végig háttérben maradnak. Míg az animében mindenki szerepet kap. Ugyanakkor a történet olyan különlegesen magas színvonalat képvisel, hogy bár a Production I.G a lehető legtöbbet hozta ki animáció formában a történetből, az az érzésem támadt a film nézése közben, hogy ez a történet csak film formájában működik igazán. A színészek remekül alakították a karakterüket, amennyire csak lehetett, a film keretein belül átadták a futás jelentőségét. De azt gondolom, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru élőszereplős sorozatként ütne igazán. Ha kellően komolyan venné mind a stúdió, mind a színészek, rátenné a koronát a mangára.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy ha előbb a filmet láttam volna, akkor biztos, hogy instant 10 pont lett volna. Volt annyira jó a film, hogy ne tűnjön fel a hiányossága. Az anime egészítette ki a maga hosszúságával, ott kapott mindenki szerepet. De minden további nélkül érdemes megnézni a filmet is, mert méltóképp dolgozza fel a manga történetét.

Három év szünet után visszatértem a karaokéhoz. Erősen érik bennem a gondolat, hogy indulnék a karaoke versenyen. A dal is megvan, amivel indulnék: Bakuten!! - Anata ga Iru, csak azért kérdéses, hogy indulhatok-e vele, mert nincs belőle hivatalos karaoke verzió. Ugyanakkor waka néhány hónapja beszélt nekem arról, hogy a karaokésok újabban mesterséges intelligenciával szedik le a dalból az éneket, és olyan a minősége, mintha a stúdióból adták volna ki. Ezzel akkor nem foglalkoztam komolyan, de éreztem, hogy ez az infó még fontos lesz számomra a jövőben. Ez a jövő jött most el. Tegnap elkértem tőle az oldal linkjét, ahol mesterséges intelligencia segítségével el lehet távolítani a dalból az éneket. Kipróbáltam, és csodák csodájára, tényleg olyan, mintha hivatalos karaoke verzió lenne.

Nemcsak azért hanyagoltam az Adarnako karaokét, mert teljesen Hollandiára orientálódtam, hanem azért is, mert az újonnan megszeretetett dalok döntő többségéből nincs karaoke verzió. És már én is feleslegesnek tartom, hogy egy dalból vocal only kfn-t csináljak, csak azért, mert szeretem azt a dalt, és bővebb legyen általa a karaoke lista. De mostanra újra megjött a kedvem a karaokéhoz. Főleg, ha a mesterséges intelligenciával lehet úgy karaokét kreálni, mintha hivatalos lenne... Az nagyon megnyitná a lehetőségeket. Átküldtem az Adarnásoknak a kfn-t, amit most csináltam, ha elfogadják vele a jelentkezésemet, akkor lelkes visszatérőre találhatnak a személyemben.

A dal egyébként jól megy. Ezzel azért lenne esélyem, mert nincs benne olyan nagy hangtartomány, simán ki tudom énekelni még a legmagasabb hangot is. Ezért elég csak arra összpontosítani, hogy érzelmileg visszaadjam a dal mondanivalóját. És akkor jó eséllyel indulhatok egy jó eredményért. És akkor annyi évnyi próbálkozás után végre lenne egy jó eredményen a karaoke versenyen.

Ha az AI-val késztett karaokékat is teljes értékűnek fogadnák el, az jelentősen kibővítené a lehetőségeket. Ugyanis sok olyan dalból tudnék karaokét csinálni, amiből csak vocal only van. Akkor már teljessé tenném a Bakuten!!-repertoárt, de ugyanígy megcsinálnám a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru dalokból is a karaokékat, de ami igazán extrém lenne, az a TELJES Paradox Live diszkográfia! Mert bizony, nemcsak addig hallgattam a Paradox Live dalokat, amíg az őszi szezonban ment az anime, hanem utána is! Sőt, most is az megy nálam! És azt kell mondjam, hogy most is imádom! Sőt, azért jobb most hallgatni Paralive a dalokat, mert jó érzés tudni azt, hogy nemcsak fellángolás volt, hogy annyit hallgattam a dalokat, hanem tényleg egy új szegmensét fedeztem fel a japán zenének, amit imádok!

Bár a már korábban is bemutatott lejátszási lista szerint 81 dalból áll a teljes Paradox Live dallista, ezt mind megcsinálni... O_O

Főleg, hogy rap mindegyik... És aki időzített valaha Karafun-ban rapet, az tudhatja, hogy még 50%-os lassítással is valóságos kínzás tud lenni. Eggyel is meggyűlhet a bajunk, hát még 81-gyel...

De ha már Paradox Live... Ma jött ki a harmadik stúdióalbum "ANTHEM" címmel, és rettegek attól, hogy megint gyűlölöm a Spotify-t, ugyanis az új dalokat nem hallgathatom meg.

Remélem, a holnapi nappal (amikor hivatalosan is megjelenik az album) feloldják a tilalmat. Örülök, ha ezzel legális úton hallgathatok albumot, de ha kell, nem esik nehezemre újra "kerülőúton" hallgatni albumokat.

De ami a karaokét illeti, ha visszatér a lelkesedésem, ismét számíthattok rám MondoCon karaokén.

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A "mesehős" szót természetesen átírhatjuk "anime hős"-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy "miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?" Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: "A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik." Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett... Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az "Oikawa Tooru nem zseni" címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy "a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk". És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: "Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre." Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin's Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl "sikítozása". Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin's Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.

Végre elérhetővé vált a Bakuten!! movie! 7 hónapja várom, hogy láthassam, erre ma adódott lehetőség.

Meg is néztem és azt kell mondjam, hogy csodálatos volt! A 12 részes sorozat utáni történéseket meséli el, amikor az "Interhigh"-ra készülnek. Mivel egyelőre felirat nélkül érhető el, ezért nem értettem, hogy miért oszlott a csapat két részre. Amit kivettem a jelenetekből, az az, hogy tudásbéli különbség volt a fiúk között.

Egyébként hihetetlen jól egyensúlyozott a movie a vicces és a komoly jelenetek között. Egy párszor bizonyították, hogy tudnak lököttek is lenni, de a komoly jelenetek vetekedtek a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru nívójával, ami azért nagy szó. Nagyon jól átadta a movie, hogy miért is fontos nekik a sportgimnasztika és hogy egy csapatként teljesednek ki. Az érzelmeket is nagyon jól kifejezik, ahol tényleg sírt a karakter, ott el tudtam hinni, hogy neki az nagyon fontos. Az animék egyik nagy rákfenéje, hogy túl van dramatizálva érzelmileg és már azért válik hiteltelenné az egész. Itt annak ellenére, hogy több jelenetben többen is erősen érzelgősre veszik a figurát, de itt ezt egyáltalán nem találtam problémának.

Végig odavonzotta a figyelmemet a movie. A különböző kitérők, amikor a szereplők mindennapjain volt a fókusz, azok a jelenetek is nagyon jók voltak. Hatásosak, tetszettek. Mondjuk ehhez az is kell, hogy maguk a szereplők szimpatikusak legyenek. Érdekeljen, ami velük történik. Ebben is jó ez az anime, kifejezetten szerethetők a karakterek.

Így első körben ennyi, a vége nagyon szép volt, nagyon jó volt hallani az endinget (wacci: Bokura no Ippo), kiemelte az anime szépségét. Egyébként annyira furcsa nekem az OST-t hallani az animében, mert annyit hallgattam korábban, hogy már nem is az anime jut eszembe, ha hallom a dalokat, hanem az én mindennapi teendőim, vagy azok az érzések, amik a dalhoz kötnek, amit akkor hallottam. Emiatt is érzem magamhoz ennyire közel az animét, mert az OST már teljesen a mindennapjaim része lett. De az egész Movie nagyon tetszett, úgyhogy csak még jobban várom a Limited Edition Blu-ray példányomat. Már úton van. Ezzel a Movie-val a Bakuten!! beírta magát a Haikyuu!! és a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru mellé, mint legjobb sportanime. Ezzel meg is van a mesterhármas.