A .hack//Roots postomban egy olyan dalról írtam, ami nem tetszik Kajiura Yuki-tól. Igazából nem vagyok úgy rajongója, mint azok többsége, akik ismerik a munkásságát (túlzottan mainstreamnek tartom szeretni őt, és áradozni róla, hiszen mindenki ezt csinálja, aki ismeri), de azért nálam is többségében vannak azok a dalok, melyeket szeretek tőle. Ennek egyik különleges ékköve számomra a Kioku, amiről már írtam korábban. Erről a dalról szeretnék részletesen írni. Méghozzá azért, mert ez egy érdekes szerelmes dal, jó szövegű szerelmes dalt pedig nagyon nehéz írni. A szerelmes dalok döntő többségének rettenetes szövege van. Nagyon sok tükrözi a társfüggőséget, az önzőséget (pl. soha nem engedlek el, vagy szeress, mert szükségem van rád, és sok ilyen... mondjuk ki nyíltan: faszságok), és elenyésző azon szövegek része, melyek hitelesen beszélnek a szerelemről. Többek között ezért szeretem Zorán dalait, hogy egy magyar példával éljek.

A See-Saw dala a szerelemről némileg sajátságos, tipikusan az a fajta szöveg, amit kétféleképpen lehet értelmezni, teljesen jogosan. Valaki joggal vetheti rá, hogy a társfüggőségről szól, mások meg azt mondanák, hogy valaki megtalálta az igazit, és milyen szép, hogy kitart mellette. Nem is a szöveg teszi annyira különlegessé a dalt, hanem a zene, a dallam, sokkal inkább a hangszerelés, mert tényleg úgy énekli Ishikawa Chiaki a szöveget, hogy elhiszem neki, hogy tényleg várja azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak, és hisz abban, hogy tényleg összejöhetnek, a hangszerek játéka ezt megerősíti. Nem hallok önbizalomhiányt az előadásban, nem érzékelem, hogy görcsösen ragaszkodik a másik félhez, és soha nem jöhet senki más. Mert ki lehet hallani, hogy valaki hogy gondolkodik a másik félről, és ezt a dalt az érzelmileg pozitív előadás teszi különlegessé. Mert maga a szöveg túlidealizálja a szerelmet. Mintha semmi más nem létezne. Inkább a körítés teszi naggyá a dalt. Lássuk is, miről beszélünk.

Kitto saigo wa koko ni kaette kuru to omou
Sekai no hajimari wa
futari de miteita
Ichido dake sono basho ni tashika ni todoita kara
Kono te wo hanashitemo
kowaku wa nai no nidoto

Amikor valaki megéli az igazi nagy szerelmet, könnyen meglehet, hogy benne valami olyan számára ideálisat lát meg, ami által kiegészül. Az a fajta érzés, amit az összes élő emberből csak nagyon kevéstől kaphat meg, csak néhánytól. És itt most nemcsak a biológiai okokra kell gondolni (az ember olyan párt keres magának, akiről azt gondolja, hogy jobb genetikával rendelkezik, mint ő maga), nem is csak a külsőségekre, hogy 100%-osan tökéletes párt talált (mivel ilyen úgysincs), hanem azok az érzések, emlékek teszik ideálissá az igazi nagy szerelmet, erről szól ez a dal is. Már az idealizással kezdi, hiszen arról énekel, hogy biztos abban, hogy újra együtt fogják nézni a világ kezdetét azon a helyen... Mondjuk az elején bele lehetne kötni a szövegbe, mert az első sor nagyjából úgy szól, hogy "biztos vagyok abban, hogy visszatérsz arra a helyre...". Mitől olyan biztos benne? Jöhet a teljesen jogos kérdés, mert ez nem derül ki a szövegből. Mondta? Megígérte? Vagy megírták a csillagok? Az első kettő teljesen rendben lenne, a harmadik eset lenne az, amikortól gázossá válik a szerelmes dal, ha valaki a csillagok állására hagyatkozik. A "ráutaló magatartás" teljesen legitim ebben az esetben, amikor együtt voltak, és voltak olyan szavai, nonverbális jelek, melyek arra utaltak, hogy vissza fog térni. Maradjunk is ennél. A végén, meg ott van, hogy ha el is engedi a kezét, akkor sem fél már semmitől, alapvetően ez is szép gondolat, de ha szó szerint vesszük a félelem nélküli életet, akkor komoly problémákat vet fel. Pozitív gondolkodók egyik leggyűlöltebb szavajárása, hogy ne félj semmitől, az egyik legrosszabb, amit kiejthetnek a szájukon. Bátran belenyúlok vizes kézzel a konnektorba, mert mit nekem egy kis áramrázás... És ilyenek. Akkor lenne hitelesebb, ha inkább a bátorság került volna a szövegbe, mert abba ugyan benne van a félelem, de az is, hogy megtanulta kezelni.

Karappo no karada ni furisu motte yuku kioku
Watashi wa sukoshi-zutsu tsukutte mitashite
Sonna fuu ni hito wa hito no katachi ni naru no
Wasuretakunai omoi
kokoro ni kasanete

Folytatódik az idealizálás, az üres testben öltenek alakot az emlékek, és szépen lassan megtöltenek engem. Az üres meg nem véletlen van kiemelve. Csak a szerelem számít? Hát a gyerekkori élmények? A barátokkal együtt töltött idő? És még lehetne sorolni, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. Az elvitathatatlan tény, hogy az első nagy szerelem minden ember életében óriási változatásokat hoz sok téren, és tényleg olyan nagy tud lenni, hogy minden mást eltörpít, de azt reméltem, hogy mivel Kajiura Yuki már bőven a 30-as éveiben volt, amikor írta ezt a dalt, ezért egy józanabb szöveget fog írni a szerelemről, a felnőtt kor bölcsességével lát vissza az első nagy szerelemre. Azért a bölcsességet semmiképp nem venném el, mert a másik fele a szövegnek nagy igazságot tartalmaz. Azt mondja, hogy az emberek az alapján öltenek alakot (szinte szó szerint így van), hogy olyan érzésekkel, emlékekkel töltik meg a szívüket, amit nem akarnak elfelejteni. Ez az alapja annak, hogy ki miben hisz, ki mit talál kedvesnek, mivel tud azonosulni. Az alak lenne a hit. És ez az a hit, ami erőt ad, ami nagyban formálja a személyiségünket, identitásunkat.

Doko made tooku yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto iru wa

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Mune ni kizanda ano basho he to
Watashi wa kitto kaereru kara
Furimukazu ni yuku wa

A refrén két versszakát egybevettem. Ennek az elejébe is bele lehetne kötni, mert az úgy szól, hogy "mindegy, milyen távol jársz, mindig benned leszek". Ez is olyan dolog, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, akarata, de hogy ő mindig benne lesz. És lássuk be, hogy ez azért a másik felet akár rabláncon is tarthatja, ha igazából ő már mást akar maga mellé. Innestől már inkább problémának gondolom, hogy nem derül ki a másik fél szándéka, mert akkor lenne igazán szép a szöveg, ha megtudnánk, hogy azért van mellette (vagy benne), mert ez kölcsönös akarat. Vezeti őt mindig, mint a csillagfény az éjszakában. Szeretem az ilyen hasonlatokat, úgyhogy ez részemről jöhet. Aztán a refrén másik felében meg elindul, mert tudja, hogy még ha nincsenek is most együtt, de visszatérhet arra a helyre, amit a szívébe vésett, és ez erőt ad neki. Ez az, amire a kritikusabbak azt mondják, hogy ezt jó eséllyel ő maga találta ki, ami jogos is, hiszen továbbra sincs szó a másik félről. Ez az, ami rögeszmévé válhat. És itt jön ki az, hogy a szöveg maga hihetetlenül nyers, meg úgy tűnik, nem foglalkozik a másik féllel, de ahogy Ishikawa Chiaki énekli, abban semmi önzőséget nem hallani. Azt lehet kivenni, hogy biztos jelet kapott arra, hogy ennek a szövegnek végig van legitimitása, és ő is alig várja, hogy újra találkozzanak. Az ív, amit a refrénben énekel, hihetetlenül gyönyörűvé teszi a dalt. Tökéletes, nem hiányzik belőle semmi, így alkot egy teljes egészet.

Karappo datta mune ni ai to iu yuu no kioku
Kimi ga amaku nigaku sosoi de kureta
Ichido dake kimi no naka tashika ni todoita kara
Kono te wo nobasu koto kowaku wa nai no nidoto

Megint az üresség megtöltése, megint az idealizálás. Csak most a szív van soron, itt már ki is mondja, hogy a szerelmet hívja emléknek. Ha meg is adjuk, hogy a visszatérés "igénye" kölcsönös, akkor is zavaró, hogy miért marad a szív üresen, amíg ő (a másik fél) meg nem tölti emlékekkel? Itt írja, hogy csak egyszer elérte a szívét - ez jó eséllyel kölcsönösségre utal - és ez elég erőt ad neki, hogy ne féljen akkor, ha kinyútja a kezét. Ha így, hogy bizonyos tevékenységhez társítja a félelem nélküliséget, már az is jobban hangzik, ha általánosságban mondja, hogy nem fél semmitől, de a bátorság még mindig előnyösebb kifejezés lenne.

A harmadik verse után van egy hegedűszóló, ami egyszerűen gyönyörű. Nagyon tetszik, hogy a ritmus és a lüktetés lassú, de a hegedűszóló gyors. Ez a szívben rejlő érzelmeket szimbolizálja, hogy látszólag nyugalom van, de legbelül szétveti az izgalom. És mivel ez olyan izgalom, amiről lehet, hogy csak ő tud, ezért megvan magának az érzés intimitásának izgalma is. Ez nagyon jól ki lett fejezve zenében. Végül két versszak refrénnel zárul a dal.

Tatoe ima mitsu kara naku temo
Taisetsu na mono wa mada aru no
Kimi wo tada dakishimeta yoru ni
Tadoritsuita

Kimi wo hanarete yuku toki ni mo
Watashi wa koko ni kimi no naka ni
Kimi wo michibiku hoshi no you ni
Zutto soba ni iru wa

Az első fele a reményről szól, arról, hogy még ha nem is találja lélekben azt, ami olyan kedves (fontos - taisetsu) számára, akkor is ott van benne annak az éjszakának az emléke, amikor oly szorosan átölelte őt. Ez megint a kölcsönösségre utal, ami úgy tűnik, itt a dal végén derül ki. Így végül az egész dalszöveg legitimitást nyer, és azáltal, hogy az első refrén első versszakát ismét idézi, még ha el is vannak választva, ő akkor is benne él, nyer teljes értelmet. Így már teljesen jogos, és hogy vezetni fogja őt, mint egy csillag az égen, így már sokkal szebben hangzik.

Csak a végére nyert értelmet a dalszöveg, de ennek ellenére is azt mondom, hogy meglehetősen nyers így dalszöveget elemezni, anélkül, hogy nem hallgatjuk meg az adott dalt. Mert az előadás tényleg sok esetben jobban segít értelmezni a dalszöveget. Aztán, hogy a végén ugyanúgy lassú dinamikára, gyors hegedűjátékkal zárja le a dalt, ismét annak az izgalomnak az intimitását élhetjük meg.

Most már inkább az üres test és szív megtöltésével van problémám. Mert tényleg olyan, mintha a szerelem mellett semmi nem számít, és annak ellenére, hogy nagyon szerelmes tudok lenni én is, és tudom, hogy mi az az érzés, amit elhegedültek, azt gondolom, hogy erős túlzás, hogy minden mást teljesen elinflál, ami nem a szerelemmel kapcsolatos. Valószínűleg egyébként maga Kajiura Yuki is azért visz ennyire koreográfiát, énekstílust az előadásaiba, mert ő maga is tudja, hogy csak így tudja teljes mértékig átadni azokat az érzelmeket, amik önmagában szöveg formájában esetleg nem állná meg úgy a helyét, ahogy elképzelte. Meg kell nézni, egy-egy koncertet mind a FictionJunction, mind a Kalafina előadásaiból, és egyből világossá válik, hogy mire gondolok. Jól ki vannak találva azok a mozdulatok, koreográfiák, amik az általuk énekelt dalok alatt láthatók, mind azokat az érzelmeket jeleníti meg, melyekről a szöveg szól, ezeket erősíti meg. Ugyanez hallható ki az albumokon, kislemezeken, az énekstílus terén. És meg merem kockáztatni, hogy ezeket is Kajiura Yuki találja ki, hiszen csak ő tudja, hogy akarja átadni azokat a dalokat érzelmileg, amiket ő ír. Nem vagyok feltétlen ennek a híve, annak már sokkal inkább, hogy a dalnak önmagát kell eladni, de aki szereti az ilyen pontosan koreografált táncjeleneteket, annak nagyon fognak tetszeni a koncertfelvételek.

Azt gondolom, hogy Ishikawa Chiaki az, akitől a legkevésbé hangzik művinek az, ahogy hallhatjuk énekelni, mert olyan énektudása van, olyan képzettsége, hogy nincs is semmi szükség arra, hogy mímelje az érzelmeket, ő maga tudja, hogyan kell ezeket természetesen, hitelesen átadni. Talán ezért is van az, hogy See-Saw a kedvenc projektem Kajiura Yukitól, és továbbra is azt gondolom, hogy végig Ishikawa-sannal kellett volna együtt dolgoznia, mert hitelesen képes érzelmeket átadni, úgy, hogy elhiszem neki, hogy meg van győződve arról, amiről ebben a dalban énekel, és ez teszi igazán különlegessé ezt a szerzeményt is.

Az összes szériáját tervezem megnézni a .hack sorozatnak, ma végeztem a LIMINALITY-vel. Erről annyira nem szeretnék írni, mert korántsem ragadott meg annyira, mint a SIGN. Furcsa is volt, hogy nem a játékban játszódik (bár tény, hogy említették a "THE WORLD" nevű játékot), és mivel nem ragadott magával a történet, ezért igazság szerint nem is figyeltem nagyon, hogy mi történik. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolatom, miközben nézem, pedig ez nem szokásom, ha tetszik, amit látok. Így az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy van-e valamilyen köze a SIGN-hoz, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Azt láttam, hogy kívülről akartak rácsatlakozni a játékra, és néhány titkot is megtudtunk, amit a SIGN-ból nem feltétlen tudhattunk meg. De ezen kívül semmi érdemleges nem maradt meg.

Négy részes a LIMINALITY, és amit érdekesnek tartok, hogy az ending az végig marad, viszont minden egyes résznek más openingje van. Mindegyiket a See-Saw énekli kivétel nélkül, és érdekes, hogy ezek is olyan dalok, hogy jók, szívesen hallgatom, de amilyen magaslatokban van az Obsession, egyik sem ér fel oda. Illetve a negyedik rész openingje, a Kioku erős kivétel. Ez a dal is óriási. Nagyon tetszik az a lassú, érzéki hangulatvilág, amit áraszt magából, és a hangszerelésben is valami különlegeset mutat. Az egész összkép meg itt is egybe van. Úgyhogy erre a dalra nagyon odafigyeltem, és teljesen beleszerettem. Azóta csak ezt hallgatom. Majd elolvasom a szöveget, értelmezni fogom, és majd fogom részletesen elemezni a dalt.

Mondjuk, hogy az utolsó rész openingje, azt tartom érdekesnek, hogy nem találtam meg egy OST CD-n sem. Kislemezen nem jelent meg külön, illetve csak a Kimi ga Ita Monogatari kislemezen kapott helyet a 90 másodperces rövidített verzió. A teljes változat csak a See-Saw: Dream Field albumán jelent meg. Illetve karaoke verziót nagyon szeretnék belőle, de nem találok így hirtelen. Ha meglesz, ha nem, de legalább egy vocal only kfn-t megcsinálok ebből a dalból.

Több ismérve van annak, hogy mi alapján értékelek egy animét. Az egyik nagyon jó pont nálam, ha nemcsak hogy tudok azonosulni a karakterekkel, át tudom érezni a történetet, hanem ezáltal részesének érzem magam. Egy ilyen anime jó eséllyel pályázik nálam a 10 pontos értékelésre.

Mint ahogy erre nyújtott be pályázatot a .hack//SIGN, és kétség nem fért hozzá, hogy ki is jár neki a maximális pontszám. Nemrég fejeztem be a sorozatot, és utolsó rész után olyan érzésem volt, mintha egy nagyon jó történet részese lettem volna, mintha én is benne lettem volna az animében. Nem tudom, hogy van-e bármilyen alapja a Sword Art Online-nal való összehasonlításnak, de ha van, akkor a .hack kivétel nélkül MINDENBEN jobb, mint a SAO, ehhez kétség nem fér. Sokkal inkább érzékeltem, hogy kapcsolat van a karakterek között, és úgy éreztem, hogy egy igazi, összetartó csoport alakult ki. Nem is kérdés, hogy legjobban Tsukasa jellemfejlődése tetszett. Annyira esetlen volt az elején, ilyen "minden mindegy" kedvű. Ha segítenek nekem, hát jó, de ha mindenki ellenem vam, azt se bánom. Mégis szerethető volt, és sokszor volt olyan érzésem, hogy úgy bemennék az animébe (vagy a játékba), és segítenék neki, mert azt éreztette, hogy segítene magán, csak nem tudja, merre induljon el.

Miről is szól az anime? A közeljövőben játszódik, amikor a virtuális valóság már általános dolog lesz. Hőseink a The World nevű játékban vannak. Ez egy olyan játék, ahol nincs meghatározott cél, mindenki új játssza a játékot, ahogy akarja. Aki akar szörnyekkel küzdhet meg, vagy akinek úgy tetszik, segítőnek állhat be egy másik játékos mellé. Ebbe a játékba került Tsukasa is, aki valamilyen különös okból kifolyólag nem tud kilépni a játékból. Sőt, igazából fogalma sincs arról, hogy került a játékba. Hamar kiderül, hogy különleges képessége van, mellyel csak ő rendelkezik.Gyorsan híre megy a dolognak, elsőként Mimiru az, aki tudomást szerez, társával, Bearrel akar barátkozni Tsukasával, de a fiú eleinte igencsak elutasítóan viselkedik velük. Aztán olyan karakterek is csatlakozni akarnak, akik a "Key of the Twilight" után kutatnak. Kiderül, hogy Tsukasának ehhez is köze van, így a történet során egyre többen csatlakoznak hősünkhöz, és a végére igazi barátságok szövődnek, így egy összetartó csapat alakul ki.

A .hack egyik sajátossága, hogy lassú a történet vezetése. Lassan halad előre a cselekmény, ezzel ellentétben nagyon sok a párbeszéd, és nem nehéz már az első részben sem kideríteni, hogy ezen van a hangsúly. Sőt, nekem inkább az a véleményem, hogy nincs is igazán története az animének, mint ahogy a játéknak sincs célja, itt sokkal inkább a karaktereken van a hangsúly. A párbeszéden, a mondanivalón és a jellemfejlődésen. Itt maguk a karakterek alakítják az animét, és mivel a maga nemében hihetetlenül erős jellem mindenki, így hiába lassú az anime, mégsem fullad unalomba, mert a karakterek önkénytelenül is arra késztetnek, hogy minden egyes pillanatban figyeljük rájuk, mert bármikor sorsfordító cselekmény következhet.

Ez persze ritkán következik be, mégis minden egyes pillanatért megéri. Na és a zene csak még tovább erősíti az anime titokzatos mivoltát. Nagyon régóta ismerem Kajiura Yuki-t, láttam / hallottam / értettem, hogy miért szeretik sokan, de konkrétan ebben az animében éreztem meg, hogy miért is van akkora rajongótábora világszerte. Minden egyes zene, ami felhangzik az animében egy filmzenei remekmű, de hát az opening még a 10 pontos értékelést is kiakasztja. Amint meghallottam a See-Saw: Obsession dalát már az animében is, tudtam, hogy imádni fogom ezt a dalt, aztán amikor meghallgattam a teljes változatot, legalább 10× hallgattam vissza, és valósággal hipnózisba kerültem, annyira eggyé váltam a dallal. Nagyon ritka az ilyen élmény. Olyan a dal egyébként, mintha Kajiura Yuki mindenféle hangszert megszólaltatna benne, aminek külön-külön semmi köze nincs egymáshoz, mégis olyan kapcsolatot, harmóniát talált bennük, hogy most is beleborzongok, ha eszembe jut a dal. Az ending (See-Saw: Yasashii Yoake) is nagyon jó lett, kiemeli az anime komoly mivoltát, felszínre hozza azokat a belső gondolatokat, megérzéseket, hogy itt sokkal komolyabb kapcsolat van a szereplők között, mint ahogy az elsőre látszik. Annak ellenére, hogy nagyon jó dal, olyan nagy hatást mégsem kelt, mert valósággal eltörpül az Obsession nagysága mellett. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a Yasashii Yoake egy 9.5 pontos dal, az Obsession-t meg nem lehet mérni.

Minden szempontból kiváló anime, csak ajánlani tudom mindenkinek, főleg azoknak, akik szeretnek törpengeni a hátsó mondanivalón, mert az itt van bőven. És hála istennek, nem folytattam az összehasonlítgatást a SAO-val, de tényleg csak azt tudom mondani, hogy akiknek a Sword Art Online első animés élményeik közé tartozik, és teljesen odavoltak tőle, azok tegyenek egy próbát a .hackkel. Óriási szintlépés lesz. Fantasztikus utazás volt ez a 26 rész, plusz a két hozzátartozó OVA (Intermezzo és Unison), úgyhogy az értékelés egyértelmű.

10/10

12 banme no..

Különleges dal maradt le épp a Top 10-ről. Ezt a dalt ugyanis Ishikawa Chiaki írta, aki ismert lehet onnan, hogy egy csapatban volt Kajiura Yuki-val a See-Saw nevű együttesben. Hatással lehetett rá a zeneszerző, ugyanis a szóló dalaiban, ha lájtosabb formában is, de tetten érhető az a stílus, ami Kajiura Yuki-ra jellemző. Nagyon tetszik, hogy a Yonekura Chihiro dalban sem vitte le a színvonalat csak azért, mert végtére is nem az ő dala, hanem másnak írja. Tartja a tőle megszokott színvonalat, és ez hihetetlenül különlegessé teszi a többi Yonekura Chihiro dalok között ezt. A cím különösen érdekes abból a szempontból, hogy Yonekura Chihiro 12. stúdióalbumán kapott helyet, a cím is sorszámnév. A szöveg pedig rendkívül érdekes. Madárkalitkába van bezárva, nem szárnyalhat, nem repülhet, és mindenkinek teszi a szépet és a jót, miközben legbelül üvölt. A tizenkettedik cím meg az énjének számára utal. Kishíján meghasonul önmagával. A zene pedig rendkívül sajátságosan közvetíti ezt az üzenetet. Fantasztikus dal, ha sok ilyen lenne az énekesnő repertoárjában, a legjobban szeretett énekesnők között lenne.

Nem sikerült ennek a postnak frappáns címet kitalálni, így maradt az anime címe. Ma értem a Bokurano anime végére. Szerintem említettem korábban, hogy miért figyeltem fel rá. A MondoCon karaokéján énekelte többször Mazsibazsi, aki elképesztő, hogy képes női előadók dalait a maga férfi mély hangján előadni. Szeretjük az énekét. Lényege, hogy a Bokurano openingjét többször elénekelte, amikor Leea mondta, hogy az informatikusoknak szóló anime. Na mondom, akkor ezt megnézem. Csak azt nem tudtam, hogy az informatikusi rész annyiban ki is merül, hogy az opening címe "Uninstall", amúgy semmivel sem látunk több számítógépet itt, mint egy átlagos animében. Vannak hibái de a mondanivaló nagyban kompenzált.

Miről van szó? 15 tinédzserkorú fiatal egy nyári táborban tölti jól megérdemelt pihenését, amikor egy nap a tengerparton múlatják az időt, jól érzik magukat egymás társaságában. A közelben van egy barlang, ahol egy idősebb férfi szeretné tesztelni az "új" számítógépes játékát. Ám nem egyszerű játékról van szó. Azzal, hogy a szerkezetre helyezik a tenyerüket, egy kvázi szerződést "írnak alá", amit nem lehet felbontani. A játék pedig nagyon kemény. Robotharc, de a való életben. Szegény gyerekek meg azt hiszik, hogy egy vidám önfeledt videojátékot fognak játszani, holott a tét nem más, mint az életük. Minden gyerek kap egy széket, ezek egy kört alkotnak, és a rendszer mindig megpörgeti a székeket. Akinek a széke bekerül abba a kis körbe, ő lesz a következő, akinek harcolnia kell. Van ez a Zearth nevű behemót robot, amikor a "kiválasztott" személyében harcol, akkor az ő életerejét használja fel a harcra, és itt az egyik bökkenő, hogy akármi is a harc vége, akár győz, aki veszít, hősünk meghal.

Hihetetlen jónak indul az anime. Az opening előadóját Ishikawa Chiaki-t ismerem korábbról az Animelo Summer Live-os fellépései által, valamint dolgozott együtt Kajiura Yuki-val, közösen alkották a See-Saw nevű együttest. Igazság szerint nem szerettem az énekesnő hangját, de ezzel az openinggel annyira a szívembe lopta magát, hogy minden tiszteletemet és szeretetemet kivívta. A dal pedig hihetetlen jó animét sejtetett, nagyon jónak is indul, és sokáig így is maradt. Csak a második felénél kezdtem el azt érezni, hogy kezd kisiklani nálam a dolog. Az animének ugyanis nincs igazi történetvezetése. Olyan, hogy az elején megtudjuk, hogy pontosan mi is ez a játék, aztán az egész sorozat szinte abban merül ki, hogy egyenként harcolnak a behemóttal a másik óriás robot ellen, mindeközben megismerjük az adott gyerek (aki épp harcol) múltját, háttértörténetét. Ettől epizodikussá válik a történet, minden gyerek 1-2 részt kap, amikor is megtudjuk, hogy ki ő, mi ő, némelyiknek, hogy mi a bánata, harcol, és meghal. Ez így nagyon zanzásított, ugyanis a harcnak sokkal inkább szimbolikus jelentősége van. A legtöbb gyerek a múltjából eléggé komoly sebeket hordoz, ami hatással van a jelenükre, és a robotharc szimbolikáját a belső harcban látom. A lélek harca az, amit a robottal látunk. Ugyanis nemcsak a múltjukkal kell megküzdeniük, helyretenniük azt, hanem nagyban szerepet játszik a halál elfogadásának ténye. Az animéből kiderül, hogy egyáltalán nem jó, ha megtudjuk, hogy mikor halunk meg, sőt ha lehet, még nagyobb frusztrációt okoz. Úgyhogy bőven van belső harc, amit ez a robotos csata szimbolizál.

Akár ideális is lehetne az anime, tiszta 10 pont, de vannak hibái is, amik sajnos kellőképpen ellensúlyozzák azt, hogy tökéletes legyen az alkotás. Az egyik hibát abban látom, hogy nincs igazán főnök a gyerekek között, nincs konkrétan vezéregyéniség. Vagy egy olyan gyerek, aki mindegyiknél komolyabb lelki sebet hordoz magában. Ez a vége miatt lenne fontos, mert a végére az ő harca nagyobb hatású lett volna, és ha igazán jó vezető lett volna, a végén el is érzékenyülhettünk volna, és akkor igazán hatásos lett volna az anime. Ehelyett az van megismerhetjük a szereplők háttérsztoriját, ahogy írtam korábban, megvívja a maga harcát, és miután meghal, ő ugye "kiíródik" a történetből, ezáltal az, hogy vele mi történt, a későbbiekre nézve jelentéktelenné válik. Ugyanis a másik hibát abban látom, hogy nincs összefüggés a gyerekek történései között. Alapból ez nem lenne gond, hiszen lehet mondani, hogy minden egyes gyerek egy független személyiség, de 24 rész alatt 15 gyerek különálló történetét nem lehet úgy elmesélni, hogy közben időnk legyen arra, hogy érzelmileg is azonosuljunk vele, konkrétan megértsük a problémáját, és hogy mi is az a harc, amit magában vív. Emiatt van az, hogy ahogy az ő sztorija vége, jön a következő gyerek, így az előző(ek) személyes története teljesen jelentéktelenné válik. Legalább az anime szempontjából. Ahogy haladunk előre a történetben, lehet sejteni, hogy melyik gyerek lesz az utolsó, aki harcolni fog, az ő személyes története mindig előjön egy-egy pillanatra, és a végére az ő élettörténetére több időt szánnak a készítők. Ezzel akarták elérni azt, hogy az egész anime vége nagyobb hatással legyen ránk. A baj az, hogy a történet egészét nézve egyik gyerek sem mondható kulcsszereplőnek, nincs olyan, aki mindegyik társával valamilyen komolyabb kapcsolatban van. Ő lehetett volna az a bizonyos vezéregyéniség, aki által jobban érezhettük volna, hogy ez a 15 tinédzser egy összetartó csapatot alkot. Az, aki utoljára harcol, sem kulcsszereplője az animének. Neki is megvan a maga komoly története, és többször szerepel a végén, de nekem személy szerint néhány másik gyerek háttérsztorija nagyobb hatással volt rám. Nekik olyan szép haláluk volt (márpedig egy halál lehet szép), hogy majdnem megkönnyeztem. Az utolsó gyerek nem váltott ki belőlem ilyen érzelmeket.

Egy vezetője van ennek a játéknak, Koemushi. Első látásra egy nagyon furcsa lény, akiről persze kiderül, hogy ki ő valójában. Elöljáróban annyit, hogy ő az egyik legundorítóbb karakter, akivel animében valaha találkoztam. Ő ugyanis nagyszerűen átlátja, hogy az emberek mennyire egyszerű "lények" (negatív értelemben), apró örömökkel el lehet venni az eszét, a végletekig lehet manipulálni. Emiatt rettenetesen gyűlöli őket, a gyerekekkel is úgy beszél, ahogy a kutyájával nem beszél az ember. Ő az egész játéknak az úgymond instruktora, ő avatja be a gyerekeket az egész játék lényegébe, és a harcok során is ő "segít" nekik... a maga beképzelt és pökhendi stílusában. És azért elég hamar kiderül róla, hogy ő sem különb annál, mint amilyennek megbélyegezte magában az embereket, hiszen neki is az minden öröme, ha szívathatja az embereket, vagy verbálisan, lelkileg terrorizálhatja őket. Ennek ellenére azt mondom, hogy mégis jó, hogy Koemushi jelen van, mert ő szimbolizálja azokat az embereket, akik hasonlóképpen átlátják azokat a dolgokat, amivel az embereket manipulálni, hülyíteni lehet, és elítéli őket emiatt. Aki találkozott ilyennel a való életben, az tudhatja, hogy tényleg nem különb attól, akiket gyűlöl. Mert lehet olyanokkal találkozni, akiknek az egyszerű örömök az életének "értelme", de mi értelme van gyűlölni őket? Azt gondolom, hogy el kell fogadni őket, ugyanúgy emberként kezelni őket, mindeközben nem hagyni, hogy az életmódja hatással legyen ránk.

Úgyhogy tanít bőven az anime, ezért döntöttem a 9 pontos értékelés mellett, annak ellenére, hogy a hibái összességében azért rontják az értékét. És inkább azt mondom, hogy érdemes megnézni, mert a pozitívuma, a "tanító jellege" erősebb az animének, mint a negatívumok, amik mellett kétségtelen, hogy nem lehet elmenni, de ha megértjük, hogy mit akar üzenni az anime, akkor megbocsájthatjuk a hibákat.