Most, hogy felszabadultam a vizsgaidőszakból, ismét rendezgetem a kategóriákat a blogban. És ahogy beleolvasgattam a régi blogpostokba, eszembe jutott, hogy manapság eléggé keveset hallgatom a régi nagy japán kedvenceket: Hayashibara Megumi, Okui Masami, JAM Project, Suara és társai. Ennek baromi egyszerű oka van: Sajnos manapság nagyon kevés új dallal jönnek ki. Ebben gondolom, az is közrejátszik, hogy mivel nagyon lecsökkentek ezen előadók kiadványainak eladásai, ezért nem éri meg a kiadóknak foglalkoztatni őket. Igazából nem is az újdonságérzet hiányzik, hanem sok más dalt megismertem, amiket megszerettem, és általuk sok új impulzus ért, ami... nagyon csúnya lenne azt írni, hogy elinflálta a régieket, mert ez így nem igaz, hanem háttérbe szorította.
Nemrég volt egy beszélgetésem az egyik Discord szerveren, hogy a '90-es években mennyivel jobb volt minden. Annak ellenére, hogy sokáig én is úgy voltam vele, hogy áldás, hogy a '90-es években voltam gyerek, mert akkor már nem volt kommunizmus, de még nem ért minket annyi impulzus, mint a mostani gyerekeket az internet korában, ma már inkább azt gondolom, hogy találjuk meg a maiak között is az értékeket. Mert vannak. Most már egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a hajam kihullik a "régen minden jobb volt" szövegtől. Megvoltak a maga jó dolgai a '90-es éveknek, de legalább ennyi hazugság volt akkor is, csak ezeket egyrészt elfedi az a tény, hogy a jókat gyerekként éltük meg, másrészt akkor más volt az értékrend. Ezért más volt akkor a trend, mint ahogy más most is. Őszintén azt gondolom, hogy nem rosszabb, csak más. És a mai trendek között is meg lehet találni azt, ami nekünk szól, csak nyitottnak kell lenni, és befogadni azt, amit jónak hallunk.
És az, hogy megtalálom őket, segít abban, hogy jobban megélem a jelent. Sokáig csak a japán zenében éltem, és kizártam magamból a nyugatiakat. Mondjuk ebben az is közrejátszott, hogy 2006-ban, amikor találkoztam a japán zenével, akkor egy nagyon rossz időszakból kerültem egy nagyon jóba, ez akkor nagyon komolyan rányomta arra a bélyegét, hogy a zenei ízlésem jelentősen megváltozott. Sok idő kellett, mire rájöttem, hogy nemcsak azért zártam ki a nyugati zenéket, mert azt gondoltam, hogy nincs semmi érték ma már nyugatról, hanem mert többek között arra a nagyon rossz időszakra emlékeztettek. Ahogy sikerült elengedni őket, és egyre gyakrabban hallgatok rádiót (angol, német és holland rádióadók... ^^), rájöttem arra, hogy ugyan a trendek valóban változtak, ezáltal a zene is, és vannak olyan dalok, amiken mosolygok, hogy ez mégis kinek tetszik? De meg lehet találni azokat, amik nekünk szólnak. Azért kerültem az "érték" szót, mert azt inkább "minőségi" aspektusban szeretem használni. Tehát ha szól valamiről a dalszöveg, meg van írva a zene, és az egész egyben van. De ha csak erre mennénk rá, akkor azért lássuk be, hogy tényleg szinte teljesen kizárnánk a jelent. Ugyan szoktam zenéket, filmeket kritizálni, de vannak olyan dalok, amiket nem az értékük miatt szeretek, hanem a hangulatuk miatt. Van olyan, hogy most arra van szükségem, hogy ellazuljak. Akkor épp nem akarok okoskodást, vagy olyan gitárszólót hallgatni, hogy csak győzzem visszatenni az államat a helyére, hanem csak szóljon valami, ami tetszik, és ellazít.
Főleg a néhai Rock FM, és később a Rocker Rádió hallgatása során tudatosodott bennem, hogy csak azért, mert egy dalt élő hangszerekre írtak meg, nem jelenti egyúttal azt, hogy értékes is. Mert könnyen előfordul, hogy vagy a dalszöveg mondanivalója érvénytelen számomra, vagy az énekes stílusa olyan, hogy nem egyszer inkább kikapcsoltam a rádiót, csak ne halljam. Ez ma is eszembe jutott, amikor a Csaba Centerben voltam, és szólt a Magna Cum Laude: Vidéki Sanszonja. Valószínűleg a kisebbséghez tartozok, de én nem szeretem azt a dalt. Erős tudatosságot érzékelek abban a dalban, hogy mivel akkor lett ismert, amikor sok igénytelennek titulált zene ment a rádiókban, és mintha éreztetni akarták a Vidéki Sanszonban van valami, ami miatt kiemelkedik az aktuális trendekből. Nem érzem a spontaneitást. De ez persze a saját gondolatom, elképzelhető, hogy "hátsó szándék" nélkül íródott a dal.
De bőven lehet példát mondani arra, hogy csak azért, mert egy dal élő hangszerekre lett írva, nem jelenti egyenesen arányosan azt, hogy az igényes is. Szintetizátorra írt zenék közül is lehet kiváló műveket találni, elég csak a Depeche Mode-ra gondolni. De csak hogy visszatérjek a japán zenére, két olyan céget (vagy ügynökséget... nem tudom, hogy hívják őket) ismerek, akikről tudom, hogy trance-ben mozognak: I've Sound és Elements Garden. Az Elements Garden elsősorban Chihara Minori-nak, Mizuki Nanának ír dalokat, de néhány dalt JAM Project-nek is írtak. Alapvetően szeretem őket, de az I've Sound által írt zenéket tartalmasabbnak, egyedibbnek érzem. Náluk van például Shimamiya Eiko, Kawada Mami, KOTOKO, Kurosaki Maon, de még Okui Masami is énekelt két dalt, amik kiválóra sikeredtek. De az I've Sound kiváló példa számomra arra, hogy elektronikus zene is lehet kiváló, igényes, nem utolsó sorban fájdalmas. Hallatszik, hogy dolgoztak azon a dalon: Van dallama, odafigyeltek az énekre, a hangszerelésre. Ezek pedig mind emlékezetessé teszik a dalt.
Ezért is van az, hogy nem köteleződök el egy zenei stílus mellett sem. Mindegyikben megtalálom azt, amiről úgy érzem, hogy nekem szól. Ugyanígy a mai értékek között is. Nem gondolom, hogy érdemes azzal jönni, hogy hétvégente reggelenként voltak a rajzfilmblokkok, vasárnap volt Disney-délután, a joghurtos pohárban 200 g joghurt volt, meg a jó ég tudja még mivel. Ma már könnyen összehozhatunk magunknak hétvégi rajzfilmblokkokat, Walt Disney délutánt, és bármit, amit hiányolunk a '90-es évekből. Hiszen ott vannak a DVD-k, Blu-ray-ek, stream programok, a Spotify-nak köszönhetően akár a '90-es évek kedvenc dalaiból is összeállíthatunk egy saját lejátszási listát. Mindenre van lehetőség.
Néha azért most is szeretek "visszavonulni" úgymond, és vizionálom, hogy ha lesz majd tartós lakhelyem (saját lakásban nem gondolkodok), be fogok rendezni oda egy retro-szobát, ahol kifejezetten a régi, '90-es évekbeli dolgok lesznek. A berendezés már adott: van régi képcsöves TV-m, van videokazetta-, kazettagyűjteményem, videómagnóm, kazettás lejátszóm, retro Nintendo konzolom. Csak a szoba kell. Jó lesz majd oda visszavonulni, de alapvetően azon vagyok, hogy a mai dolgok között találjam meg azokat, amiket szerethetek. És csak hogy visszautaljak a post elején megemlített régi nagy japán kedvencekre: Szó nincs arról, hogy ezentúl őket soha többet. Nagyon megvan a méltó helyük, és ha kijönnek valami új dallal, kislemezzel, vagy albummal, elsők között meghallgatni.
A Mahoraba egy kedves, aranyos anime, egy bérház lakóinak történetét mutatja be. Ide költözik be Shiratori Ryuuhi, a 18 éves srác, és azért költözött Tokióba, mert gyerekkönyvíró szeretne lenni, és tanulmányai terelték a japán fővárosba. Hamar rájön, kikkel költözött össze, a szomszéd házakban különböző flúgosabbnál flúgosabb egyének laknak. Már a házmester lány sem átlagos: Aoba Kozue alapvetően egy kedves, szeretetre méltó lány, aki lesi a lakók kívánságát. Csak van egy furcsasága: Ha megijed valaki a közelében, ő maga is sokkot kap. Elájul, és egy új ember személyében ébred fel. Négy különböző személyisége van, mindegyik jelentősen különbözik a valódi karakterétől. És nem is tudnak egymásról. Tehát amint Kozue-chan valódi személyéhez tér, nem érti a történéseket maga körül, és hogy hogy kerül oda. Megjelenik benne a harcos lány, aki nem nézi el, hogy Shiratori-kun ennyire puhány és mindenáron férfit akar faragni belőle. Aztán ott van még a 6 éves kislány személye, aki imád rajzolni... csak épp nem rajzlapra. Képes összefirkálni az asztalt, a falat, bármit, csak hogy kiélje rajzolási szenvedélyét. Jelen van még a cosplay-mániás csaj Kozue-chan testében, aki mint egy "divatdiktátor" kénye-kedve szerint egy általa megfelelőnek gondolt karakter ruházatába öltözteti áldozatát. Végül a negyedik lány, aki nagyon félénk, ritkán fordul elő. 13 részt látva még egyszer sem találkoztam vele. És ha ez még nem lenne elég, a többi lakó is nagy egyéniség, külön harci feladat lesz velük is kijönni.
A másik anime a Kamen no Maid Guy. Ez is hasonlóan vicces, mint a Mahoraba, de a hardcore, elmebeteg fajtából. Nagyon pihent agya lehetett a kitalálójának, nemcsak hogy tele van ecchi, fehérneműs, lenge ruházatú csajos jelenetekkel, hanem a szituációk is hihetetlen morbidok. Maga háttérsztori is elég érdekes. Van a hihetetlenül gazdag nagypapa, akinek brutális mennyiségű vagyona van. Persze sokan rá akarják tenni a kezüket, családtagjait sorra "kísérték el" odaátra, míg két unokája a 17 éves Fujiwara Naeka és öccse, Fujiwara Kousuke maradtak életben. Naekának nagy mellei vannak, amivel kivívja fiútársai szimpátiáját, Kousuke pedig hikikomori. Saját magára teljességgel igénytelen, de a csajokat persze imádja. Naeka csak egy átlagos tinédzser lány akarna lenni, de a hatalmas vagyon rá fog szállni, ha 18 éves lesz. Persze többen az életére akarnak törni, őt megvédvén fogad fel a nagypapa két cselédet. A kétajtós szekrény termetű Kogarashit, és a látszólag sokkal szerényebb Fubukit. Kogarashit, amint megláttam, azonnal kedvenc karakterré tettem a My Anime List profilomban. Eszméletlen személyiség. Férfi cseléd, aki kétméteres magassága és ördögi tekintete ellenére hihetetlenül segítőkész és hűséges. A baj ott van, hogy nem sokat tud arról, hogy viszonyuljon az emberekhez, és oly módon áll a lányok rendelkezésére, hogy az mindig kínos a számukra. De azért Fubukit sem kell félteni. Ártatlan tekintete ellenére mindig kéznél van nála egy szögekkel telerakott bunkósbot, azzal teszi helyre zaklatóit, természetesen legtöbbször Kogarashit. Kell ennél többet mondani, hogy érzékeltessem, mennyire elborult animéről van szó? A háttértörténet is inkább csak muszájból van, semmi baja nem lesz a csajnak (szerintem... eddig 6 részt láttam a 12-ből), de Kogarashi jelenlétére nagyon jó alibi volt. Nagyon bírom őt, és a "kukuku"-féle nevetését. Itt is epizodikusak a történések, de azok hihetetlenül debilek. A második rész például arról szól, hogy mindenkinek nagyon jól sikerült a matek dogája, egyedül Naekáé lett gyenge. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy fordított arányosság van a mell mérete és a matematika tudás között. Tehát, minél nagyobb a melle valakinek, annál butább a matekhoz. Ezután lapított mellekkel megy be az iskolába, hátha attól okos lesz. De persze ez mit sem ér, kiold az, amivel lelapította melleit, mindenki meglátja azt, amit ideális esetben csak intim közben mutatnak meg a csajok. A hatodik rész pedig arról szól, hogy nem férnek be a liftbe, mert az állandóan jelez, hogy túl nagy a súly. Pont Naekánál riaszt be. A társaság meg nekiáll fogyókúrázni. Természetesen sehova nem kell lefogyniuk, soványak a lányok, csak voltak rajtuk kívül mások is a liftben. A két lánynak zombis arca lesz a sok diétától. Ilyen és ehhez hasonló morbid történések vannak az animében. Kogarashi röntgen szemével pedig a csajok intim részeibe is betekintést nyer. Egyébként a beszólásait a mély hangja teszi igazán viccessé, azzal a hatalmas termetét emelik ki, de butaságokat mond, és a "kukuku"-féle nevetésétől biztosan nem marad szárazon a szemem olyan nevetési ingert vált ki belőlem. Először úgy voltam az animével, hogy na egy újabb Ecchi-jelenetektől dús alkotás, de a debil és morbid jelenetek nagyon viccessé tették számomra az egészet. Néha nagyon is megéri a zene miatt kiválasztani egy animét, az endingjét ugyanis Fukuyama Yoshiki (JAM Project tag) énekli és Work Guy!! a címe. Extrém heavy metal dal, nagyon jól jellemzi Kogarashit, ugyanis róla szól. Az opening előadója KOTOKO, nem vagyok feltétlen oda a stílusáért, ez a dal sem jött be annyira, de az ending egy mestermű. Az animáció pedig nagyon jól megmutatja, hogy milyen Kogarashi, és hogy miért rettegnek tőle a csajok. Aki szereti az elborult animéket, az mindenképp nézze meg a Kamen no Maid Guy-t, nyugodtan ki lehet venni az i betűt a címből is, az is tökéletesen helyt álló.