2006 augusztusában, azaz 20 éve lettem anime rajongó, ezzel együtt szerettem meg a japán zenét is. Az első 10 évet már összefoglaltam 10 éve, így most csak a 2016-2026 közötti időszakra térnék ki. Tudtam már akkor is, hogy lesz 20., 25., 50. évforduló is, de ez nem is volt akkora talány, hiszen nagy találkozás volt nekem a japán zene, amiről tudtam, hogy életem végig velem fog maradni. Hogy mi lesz majd az 50. évfordulóra, meglátjuk, most vágjunk bele a második 10 évbe.
Igazából egy ideje érlelődik bennem, hogy mit írnék, de az igazat megvallva, most nagyobb bajban vagyok, mert az igazi, forradalmi felfedezések az elején voltak, amik elköteleztek a japán könnyűzene felé. Most egy kicsit jobban meg kellett erőltessem magam, hogy eszembe jussanak a nagy fordulópontok. Annyi biztos nem lesz, mint 2006-2016 között, de így is voltak néhányan, akik gondoskodtak arról, hogy hogy új értelmet nyerjen a japán zene iránti rajongásom. A fókuszt rájuk helyezve, emlékezek meg az utóbbi 10 évről.
Érdekes egybeesés, de pont 2016-tól kezdtem el újra felépíteni az anime iránti rajongásomat. 2006-2015 között valójában eléggé hektikusan néztem animéket. Leginkább A+-on, Animaxen, RTL Klubon, illetve azokat az animéket néztem, amiket kijöttek magyarul DVD-n. Aztán, ahogy megszűnt az Animax, elmaradtak az anime DVD megjelenések, úgy én is már csak hébe-hóba néztem animéket. Azzal tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy néztem animéket korábban, hogy a My Anime List profilom szerint 2006-2016 között volt kb. 100 végignézett anime (ezt innen tudom), de 2026-ra elértem az 1000-et. És úgy emlékszem, hogy 2016 nyarától kezdtem el ismét MondoConra járni. A nyári több okból folyólag is meglehetősen szerencsétlenül sikerült. Az őszin már lényegesen jobban éreztem magam.
Annak ellenére, hogy ekkortól kezdtem el igazán komolyan animéket nézni, nem tudok olyan nagy mérföldkövet nem tudok mondani, mint az első évekre. Vajon a kevés anime jobb minőséget jelent? Nem egészen, inkább arról van szó, hogy túl vagyok a nagy felfedezéseken, ezért olyan nagy újdonságot nem lehetett nekem már utána mutatni. De azért, amik forradalmiak voltak, azok nagyot ütöttek. Akik ismernek, tudják, miről van szó, de haladjuk csak szépen sorban.
Az építkezés abban is tetten érhető, hogy 2016-ban kezdtem el komolyabban sportanimét nézni. De ekkor még nagyon óvatosan, mert a Prince of Tennisszel kezdtem, de végül inkább megégettem magam vele. Amúgy érdekesen indult, de a 120. rész körül éreztem, hogy annyira letért a valóság talajáról, hogy egyre idegesítőbb volt számomra nézni. Az utolsó rész meg... Nem érdemel sok szót, maradjunk ennyiben. Arra emlékszem, hogy azért kezdtem el nézni a Prince of Tennist, mert a Super Tennis játék hatására elkezdett érdekelni a sportág. Néztem is, akkor még a DIGI Sporton, meg az Eurosporton is, és érdekelt, hogy animében hogy dolgozzák fel. A Prince of Tennis meg népszerűsége után instant választás. Maradjunk annyiban, hogy nézze az, aki az ilyen shounen-fight jellegű sportaniméket szereti. Értekeztem is erről egyet. Azóta sem az anime miatt maradt számomra emlékezetes a cím, hanem a zenéje miatt. Ekkor hallgattam sokat HIRO-X és Kimeru dalait. De szerettem annyira a sportágat, hogy ne adjam fel, hogy találjak egy valóságos teniszes sportanimét. Így jutott el hozzám a Baby Steps, ami már rendben volt. Sokkal inkább a valóság talaján mozgott, tetszett a romantikus szál, csak azért karmoltam gondolatban az arcomat, mert olyan sokat filozofálgatott a főszereplő srác, hogy már attól lettem már-már annyira ideges, mint a Prince of Tennis valóságtól elrugaszkodott jelenetei miatt. De ha szavazni kell, még így is sokkal inkább a Baby Steps mellé tenném le a voksom.
Még 2016-ban kezdtem el azt, hogy megnézem azokat az animéket, amikhez valamelyik kedvenc énekesem énekelt dalt. Így kerültek előtérbe Hayashibara Megumi, Okui Masami, Yokekura Chihiro és Suara animéi, ami igazából 2017-re csak még inkább erősödött. Így ez az év sokkal inkább arról szólt, hogy tovább mélyült a rajongásom irántuk. De inkább a zenéjük iránt. Azok az animék, amiknek Hayashibara Megumi és Suara énekelt dalokat, rendben vannak, de az Okui Masami és Yonekura Chihiro betétdalokat tartalmazó animék jellemzően homályba vesztek, vagy gyűlölet tárgyai lettek. Okui Masami énekesnői karrierje attól különleges, hogy az ő dalai jobban megmaradtak a köztudatban, mint az animék, amiknek a dalait énekelte. És ezt nemcsak azért mondom, mert a dalai, stílusa révén a mai napig különleges helye van a szívemben (most is épp őt hallgatom, a Self Satisfaction albumot, és szárnyal a szívem a hangjától és a zenétől), hanem néhány éve adott egy interjút az énekesnői karrierjének 30. évfordulója alkalmából megjelent válogatásalbuma kapcsán, amiben elmondta, hogy az anime zenék stílusa, felépítése a '90-es években még erősen kötött volt. Neki viszont megengedték, hogy Yabuki Toshiro segítségével kibontakoztassa a saját stílusát. Ennek, és az egyedi hangszínének köszönetően annyira egyedi, mindenkitől jól megkülönböztethetők az anime dalai, amiknek köszönhetően már akkor kialakult egy rajongótábora, amely körben sokkal élénkebben éltek a dalok, mint maga az anime. Ezért van az, hogy Okui Masami messze túlélte azokat az animéket, amiknek énekelt, és ezért van az, hogy nem tudok olyan animét mondani, ami igazán közel került hozzám.
Gyűlöleteset annál inkább. Az egyik ilyen volt, a Watashi no Goshujin-sama, ami tulajdonképpen nem szól másról, minthogy a három lány közül az egyiket hogyan alázzák meg, és ebből kreáltak morbid humort. Bár, ha engem kérdeztek, szerintem undorító poént. Az viszont meglepett, hogy Okui Masami hangja hallható volt az anime 10. részében. De inkább a TRUST című opening dal az, amire jó szívvel emlékszek, a többi jobb, ha nem is létezne. A másik anime, amit szintén gyűlöltem, a Kanokon volt, ami szintén nem szól másról, minthogy egy nagymellű, és egy laposmellű lány hogyan mászik rá a szerencsétlen fiúra. Ez az anime is undorító szexuális jellegű poénja miatt maradt meg. Ezzel leginkább az a baj, hogy erősítik a "japánok elmebeteg szexmániások" jellegű sztereotípiát, mert sajnos ezek az animék tényleg a szó legrosszabb értelmében elmebetegek. Amúgy a Kanokonnak konkrétan nem énekelt Okui Masami dalt, hanem írta hozzá a betétdalokat, amiket aztán Miyazaki Ui énekelt fel. Aztán ezeket a dalokat később ő maga is felénekelte a Self Satisfaction és Self Satisfaction II feldolgozásalbumaira.
Egyébként nem utálok minden ecchitől túlfűtött animét. Csakhogy házon belül maradjunk, a Jungle de Ikou! például egy ígéretes darab. Ú, és milyen jót szinkronizált benne Hayashibara Megumi! Még most is libabőrrel emlékszem rá. A betétdalokat meg Okui Masami énekelte, és hogy még egy konkrét példa legyen az énekesnői karrierjének emlékezetes mivoltáról, a Jungle de Ikou! ending dala egy csodálatosan szép ballada. A mai napig nem fér a fejembe, hogy lehet egy erősen szexuális utalású animének olyan komoly és gyönyörű lassú számot énekelni. Az ilyenek miatt élte túl Okui Masami dalai az animéket. A másik pozitív példa a Kamen no Maid Guy, ami szintén egy elborult elme szüleménye, mégis élveztem. Ó, és micsoda endinget énekelt hozzá Fukuyama Yoshiki, a JAM Project oszlopos tagja! Meghiszem azt! Ott aztán megmutatta a hard rocker mivoltát keményen!
Sportanimékre 2018-ban tértem vissza. Az igazat megvallva, nem emlékszem már hogy találtam rá a Kuroko no Basketre, milyen megfontolásból kezdtem el nézni, de sokáig nagyon tetszett, mert kijött Kuroko Tetsuya furcsán egyedi kosárlabda stílusa, amiből teljesen természetes módon kreáltak meghökkentő és vicces jeleneteket, megspékelve azzal, hogy a személyiségéből, egyéniségéből is kihozták a legtöbbet. Csak a harmadik évadra nem tetszett már az, hogy túlzottan mesterkéltek voltak a túldramatizált jelenetek. Már azért nem izgultam egy kosármeccs alatt, mert tudtam, hogy az utolsó másodpercben úgyis megfordítja a Seirin a meccs végeredményét, és természetesen ők kerülnek ki győztesen. Plusz Kuroko-kun személyisége is természetellenes módon lett vezetői.
Ezen hibákat leszámítva ugyanakkor éreztem, hogy valami új ébred fel bennem, ami végig ott szunnyadt bennem, legbelül. De már mocorgott, ébredezett. Mert folyamatosan néztem Pinteresten a képeket az animéről, és furcsamód valahogy közéjük keveredett egy olyan karakter, aki egyáltalán nem szerepelt a Kuroko no Basketben. Legalábbis én semmiféle Kageyama nevű koromfekete hajú egyénre nem emlékszem, ráadásul nem is kosárlabda volt a kezében. Ellenben azonnal felhívta magára a figyelmet, ezért utánanéztem, hogy melyik animében szerepelt. Azonnal el is határoztam, hogy ha befejezem a Kuroko no Basketet, nekikezdek a Haikyuu!!-nak.
2018. szeptember 19-én láttam az első részt. Ami érdekesség, hogy nem lettem azonnal a rabja, de szívesen néztem. Egyébként azért is kezdtem el nézni, mert bár iskolában, a testnevelés órákon én voltam az egyik leggyengébb láncszem, de a röplabda jobban ment az átlaghoz képest, és az ebből fakadó kellemes emlékek is "hajtották fel" az animét. Nagyjából a 13. rész körül éreztem azt, hogy nagyon szeretem azt, amit látok. Innen már csak egy lépés választott el attól, hogy olyan szinten veszett rajongója legyek az animének, ami a mai napig tart.
A Haikyuu!! minden szempontból újraírta az animék fogalmát nálam, és új korszakot indított el a rajongásomban. Az a helyzet ugyanis, hogy hiába vagyok 2006 óta anime rajongó, 2018-2019-ig nem tudtam úgy isten igazából kedvenc animét mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az tett anime rajongóvá, és akkor tényleg nagyon szerettem a minősége és a hozzá kötődő különleges emlékek miatt, de nem kötődtem úgy hozzá, ahogy mondjuk Hayashibara Megumihoz vagy Okui Masamihoz. Csak 12 évvel később találtam meg azt az animét, amivel igazán azonosulni tudtam.
A Haikyuu!! az első olyan anime, amiből komolyabb gyűjteményem lett (előtte elvakult rajongásnak tartottam animés cuccokat vásárolni), és a Haikyuu!! hatására kezdtem el nemcsak anime betétdalokat hallgatni, hanem OST-ket is. A másik érdekesség az, hogy nemhogy nem szerettem meg azonnal a Haikyuu!! OST-et, hanem kifejezetten gyengének tartottam. Méghozzá azért, mert ha külön nem is, de az animében hallott Naruto, Bleach, Inuyasha BGM-ek nagyon erősek voltak, és valami hasonlóra számítottam a Haikyuu!! esetében is. Ehhez képest csalódás volt, hogy mennyire mást hallok. Vagy ha nem is a fentebb említett animékhez hasonlót, de minimum dinamikus zenéket vártam volna egy sportaniméhez. Lassan éreztem csak rá a Haikyuu!! OST ízére, de utána már teljes értékben az anime részévé vált, és bármikor szívesen hallgatom. Ahogy a betétdalokat is. Az anime ugyanis kicsit megújította a japán zenei ízlésemet. Bejöttek a SPYAIR, BURNOUT SYNDROMES dalok, ahogy az is eszembe jutott, hogy a NICO Touches the Wallst már hallottan a Narutóban is, és egész jó dalt énekeltek oda is. Meg a Haikyuu!! hatására kezdtem el külföldi közösségekhez csatlakozni. Szövődött néhány érdekes barátság, kapcsolat, de mindent egybevetve, csak 1-2 ember maradt meg a mai napig. Tehát az internetes barátságok is szelektálódnak.
De a Haikyuu!! vibe-jából az anime végeztével sem akartam engedni. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azokat az animéket is, amiket a My Anime List a Haikyuu!!-hoz hasonlóként jegyez. Így találtam meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirut, ami rövid időn belül a második nagyobb hatású anime lett nálam. Sőt, bizonyos szempontból előrelépés is a Haikyuu!!-hoz képest, hiszen ott már nem gimnazisták, hanem egyetemisták a főszereplők, és ad egyfajta mélységet az animének az, hogy már nemcsak a sportra és a győzelemre összpontosítanak, hanem érzik, hogy lassan rájuk szakad a nagybetűs élet súlya. Ettől lényegesen komolyabb lett az anime. Olyannyira, hogy az OST-t is sokkal inkább az animével egységesnek éreztem. Mindkét anime zenéjét Hayashi Yuuki írta, akinél azt éreztem, hogy a stílusa lényesen közelebb áll a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru animéhez. A Haikyuu!! OST-jére a többedik végignézés után éreztem rá. Arról van szó, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirunél sokkal inkább nyilvánvaló volt, hogy zenében a sport mögöttes tartalmát, jelentését foglalja dalba a zeneszerző, és csak ennek hatására jöttem rá, hogy a Haikyuu!!-nál ugyanerről van szó! Tehát mondhatjuk, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru adta a hátszelet a Haikyuu!! zenének. Tehát nálam rengeteg kapcsolat van a két anime között, és igazából csak azért nem tudta a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru elvenni a trónt a Haikyuu!!-tól, mert a Haikyuu!! "hangosabb", trendibb anime, de úgy, hogy azzal együtt képes volt a maga egyéniségét megőrizni. És ezt óriási bravúrnak tartom.
Ezzel párhuzamosan a BL-animéknél is történt egy áttörés. Biztos itt is írtam már korábban, hogy azért kerültem hosszú éveken át következetesen a fiúszerelmes animéket, mert az olyan alkotások, mint a Gravitation, Junjou Romantica vagy a Sekaiichi Hatsukoi megítélésem szerint öncélúan mutatja be a homoszexualitást. Ezalatt azt értem, hogy csupán a műfaj (jellemzően női) rajongóinak akart kedvezni, anélkül, hogy bármi komolyabb mélységet adna a srácok közötti romantikus, szexuális kapcsolatnak. Ezen műfajban a szintén 2018-ban látott Hitorijime My Hero anime volt az, aminél először éreztem, hogy talán mégsem annyira elveszett a műfaj. Most áll csak össze, hogy mennyire fontos év volt 2018 az anime rajongásomban! De a komolyabb áttörést egy manga, nevezetesen Hidamari ga Kikoeru hozta meg. Már önmagában azzal jó pontot szerzett nálam, hogy nem egymást ölelgető, sejtelmesen néző fiúkat láttam a manga borítóján (ez is az öncélúságot erősítette nálam), hanem két jóbarátot, ami önmagában sejtette velem, hogy lesz mélysége ennek a kapcsolatnak. És valóban! Egy introvertált, súlyosan hallássérült, és egy vidám, jókedvű srác talál egymásra, akiknél remekül érezteti a mangaka, hogy a különbözőségükkel együtt kell egymásra hangolódniuk, és ez bizony, nem is annyira könnyű. A manga live action adaptációja is megerősítette bennem, hogy érdemes nyitni a BL-művek felé.
És valóban találtam azóta egy néhány igazán ígéretes mangát, de végül a 2019 őszi szezonban vetített Given volt az, ami ténylegesen a BL felé vitt el. Azt most is fantasztikus animének tartom, mert kiválóan mutatja be, hogy két ember addig nem találhat egymásra, amíg a traumájukat nem teszik helyre. Ezen a téren nagyon szép fejlődéstörténetet mutat be az anime. Azt viszont megmondom őszintén, hogy a zenéjétől nem vagyok oda. Sem a Centimillimental betétdaloktól, sem sokak által megsiratott Fuyu no Hanashitól, pedig bízvást mondhatom, hogy nagyon is tudom, hogy miről szól a dal! De ez nem jelenti azt, hogy átélhető számomra a dal, ha a stílussal nem tudok azonosulni. De mindent egybevetve, nagyon fontos animének tartom a BL-műfajban, mert azt látom, hogy ennek hatására kezdtek el teret adni a mélyebb témákat is feldolgozó fiúszerelmes történeteknek.
A sportanimék terén még az Ookiku Furikabutte volt nagy találkozás, főleg a főszereplő srác, Mihashi Ren szuperérzékenysége okán, de Higuchi Asa, a mangaka több szempontból is megtörte a sportanimékre vonatkozó műfaji sablonokat, aminek köszönget egy egyedi és ígéretes sportanimét kaptunk.
2020-tól azonban megszakadt a lendület. Nem is feltétlen a COVID-19 járvány miatt. A fentebb említett nagyszerű animék olyan magasra tették a lécet, hogy az ezt követő animék már inkább alulról ugrották át. Ekkor néztem meg ugyanis a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, ami akkor sikerrel feliratkozott a leggyűlöltebb animéim közé. Mert akkor csak azt láttam, hogy van egy szemmel láthatóan "Jó dolgába' azt se tudja, mit akar" jellegű csaj, aki utál mindent, és mindenkit, egyetlen vágya, hogy földönkívüliekkel találkozzon, vagy már nem is tudom, hogy volt a bemutatkozása, a lényeg, hogy a pökhendi és arrogáns viselkedése kimondhatatlanul ellenszenvessé tette számomra Suzumiya Haruhi személyét. Egyébként 2006-os animéről van szó, és tisztán emlékszem, hogy akkor lettem anime rajongó, amikor bejött a Suzumiya Haruhi, és akkor akkor rengeteget beszéltek róla, még itthon, Magyarországon is. Tehát annyira népszerű anime volt, hogy szerintem az akkori USTeames letöltéseknek, ha lett volna statisztikája, bőven az élen lett volna ez az anime. És értem is, hogy miért. Suzumiya Haruhi azt az átlag anime rajongót testesítette meg, aki nem találja a helyét a közösségében (ez egyébként nagyon jellemző a japán otakukra, ezért annyira lenézett ott az otaku kultúra), ezért a japán animációk jelentik számára a menekülőutat a valóság elől. Ezt már akkor, 2020-ban is megfejtettem, de azért nem adnék az animének még ma sem 1 pontnál többet, mert megítélésem szerint szörnyű választ ad egy egyébként létező problémára. Vagyis, ha nem is válasznak értelmezzük, de Suzumiya Haruhi oly módon áll ki magáért, amit egyáltalán nem tartok példaértékűnek. Szerintem sok esetben azt jelenítette meg, ahogy az otakuk ösztönösen viselkednének, ezért lett akkoriban annyira népszerű. Csakhogy én azt gondolom, hogy az ember attól ember, hogy képes felülkerekedni az ösztönénjén, ha a helyzet úgy kívánja. Ezért azokat az animéket szeretem, amik ugyan ábrázolják a főhős számkivetettségét, de tippet, tanácsot ad arra, hogyan illeszkedjünk be a többségi társadalomba úgy, hogy megőrizzük az egyéniségünket. A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu ennek a 180°-os ellentéte.
Mivel a fejemben párhuzamot vontam a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu és a Lucky Star között, ezért hasonló elánnal vetettem bele magam az utóbbiba, amint az előbbivel nem kis viszontagságok árán végeztem. És meglepetésemre, egész korrektnek tartottam. A Lucky Star nem lázadt semmi ellen, csak ezt a cuki kiscsaj formulát nyomta, szerintem egész jól. Még nekem is bejött, pedig én aztán nem rajongok az aranyos lányokért. De a Lucky Star sem volt elég ahhoz, hogy visszatérjen belém a lélek. És mivel a menő srácokért annál inkább rajongok, úgy döntöttem, hogy visszatérek a sportanimékhez, és megnézem a Diamond no Ace-t. Van egy hangulata, vibe-ja, meg szépen fejlődik Sawamura Eijun, de egyáltalán nem éreztem az anime stílusát. És mivel eléggé hosszú, ezért igencsak nyögvenyelősen néztem végig. Volt néhány idegesítő karakter, akik szintén nem segítettek a helyzeten.
Azt még el kell mondanom, hogy azért kezdtem el nézni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, mert 2019 végén ismét felfedeztem magamnak Chihara Minorit. Ő is az az anime énekesnő, akit Okui Masami vonzáskörzetéből ismertem meg, és szerettem meg a stílusát. A lényeg, hogy volt néhány kislemeze az elmúlt évekből, amik nagyon jók lettem, ezért ismét rákaptam a dalaira. 2020-ban jelent meg a SANCTUARY II válogatásalbuma, ami a 2014-ben megjelent első SANCTUARY album óta megjelent új dalokat foglalja össze. Ezt is nagy érdeklődéssel hallgattam, de nem sokkal utána jött egy nagy törés, az ő karrierjében. Lebuktatták ugyanis, hogy egy házas férfival volt viszonya. És mivel a japán- és a nyugati populáris kultúra között az egyik lényeges különbség, hogy a japánok nem tapsolnak a botrányoknak, ezért Chihara Minorinak súlyos bocsánatkérések kíséretében visszavonulót kellett fújnia. Azóta ugyan visszatért, de ahogy a botrány miatt visszavonulni kényszerült énekesek, úgy Chihara Minori is nagyon nem a régi. Egy új anime dalt sem adtak neki, legjobb tudomásom szerint. És bár koncertezget, de ahogy elnézem, nagyon komoly tevékenysége nincs. És én sajnálom, mert szerettem, amit csinált, és sajnos a '10-es években nagyon visszavettek azok az anime előadók a lendületből, akiket szerettem. Ennek egyszerű oka van: Nagyon visszaesett az érdeklődés irántuk, jóval kevesebb példányt adtak el az újabb albumaikból, kislemezeikből, ezért értelemszerűen a kiadónak sem éri meg foglalkoztatni őket. Ez is komoly változást idézett elő az anime zenék porondján, de a lényeg, hogy ezért hiányzik annyira Chihara Minori, mert úgy gondolom, hogy ő talán még most is aktív lenne, ha a magánélete feddhetetlen lenne (vagy nem buktatták volna le). Hiányzik a hangja és az egyénisége.
Szóval Chihara Minori szinkronizál a Suzumiya Haruhi no Yuuutsuban, és miatta szántam rá magam, hogy megnézzem. De azért sem szerettem az animét, mert egy csendes és visszafogott lány személyében egyáltalán nem tudott érvényesülni a jellegzetes hangja. Ahogy a Lucky Starban is, és emlékeim szerint ott jobban megmutatta a hangi kvalitásait, de végsősoron ott sem maradt meg bennem. Egyébként ez a kirakós jellegű Chihara Minori borító eszembe juttatta az egyik később látott animét, amit viszont nagyon megszerettem. Egyből bevillant, és kellemes érzések jártak át, majd szóvá teszem, ha eljutok oda.
Aztán a 2021-es év bizonyos szempontból megint csendesebb év volt. Ami egyből beugrik, hogy folytattam a Pokémon nézését. Elhatároztam ugyanis, hogy végignézem az összes létező Pokémon epizódot. Ez nemcsak azért hatalmas vállalkozás, mert hány részből áll az egész együtt, hanem mert a minőségét jobb esetben is hullámzónak lehet nevezni. Abból a szempontból érdekes, hogy minden újabb generációnál azt éreztem, hogy végre haladunk, és ettől jobbnak gondoltam mindig az aktuális évadot, de aztán... Amire emlékszem, hogy kiemelkedő minőségű volt az 1. generáció mellett a 6., és a 8. generáció. Amúgy mivel végigmegy a játékon, ezért olyan volt nézni az animéket, mintha minden egyes Pokémon játékot végigjátszanék.
Mert az furcsa, hogy akkor ugrott be, hogy végignéztem a Hajime no Ippót, ahogy végignéztem, hogy mit néztem 2021-ben, pedig az legendásan zseniális sportanime. Ahogy az Oniisama he... is szívbemarkolóan fájdalmas tud lenni.
Zenében a JAM Projectnél éreztem egyfajta megújulást. Ekkor fedeztem fel még 2020-ban kiadott Versus Road ~Higenjitsuki Survival~ című dalt, ami hamar nagy kedvenc lett. A JAM Project sem lett kivétel abban, hogy jóval kevesebb példányt adnak el az albumaikból, így kevesebb új dalt adnak ki, azt is igyekeznek inkább digitális formában kiadni. Hasonlóképp járt a GARO -Versus Road- tokusatsu betétdala is, de az összhatás kiváló. Furcsának hatott annak idején az elektronikus zene, de úgy voltam vele, hogy biztos a sorozat kívánta meg ezt a hangzást. A dal attól még fantasztikus, ahogy ének és a dallam is kiváló lett. Nagyon szeretem az optimista dalokat, és mivel ez a dal jól meg van írva, ezért nem is volt kérdés, hogy egyből megszólít.
2022-ben ismét megújult az anime iránti rajongásom, ugyanis ekkortól kezdtem el szezonos animéket nézni. Amit nem bántam meg, mert igen érdekes sportaniméket találtam ekkor. A Ryman's Club szintén egy olyan sportanime, amelyben felnőtt csapat játszik, méghozzá egy cég irodai alkalmazottai alkotnak egy csapatot. És ez azért tetszett annyira, mert Japánban szokás az, hogy egy cég alkalmazottai munka után jellemzően valami bárban összegyűlnek, és egy ivászat keretében "csapatépítőt" tartanak. Hát nem sokkal értelmesebb sporttal összetartani egy csapatot? Ha lenne választási lehetőségem, biztos, hogy ezt választanám, minthogy esténként holtrészegen hazatántorogjak... Az anime nagyszerűen lavíroz a munkahelyi mindennapok és a sportesemények között, a srácok pedig mind a kettőben helytállnak.
Ami szintén 2022-es felfedezés volt, és bár nem volt nagy szám, de nekem tetszett, a Love All Play. Ez is hasonlóképpen tollaslabdás sportanime, mint a Ryman's Club. Tényleg, nem tudok róla érdemlegeset nyilatkozni, csak hogy szerettem, tetszett a közeg. Vele párhuzamosan, szintén tavasszal ment az Ao Ashi, na az már igen! Az már komolyabb volt, kidolgozottabb, látszott, hogy minden szépségével és árnyoldalával akarják bemutatni a labdarúgást. A kidolgozottság meg azért is jön jól, mert a mangája rendkívül hosszú, több, mint 400 fejezetes, és ha jól emlékszem, kötetek terén is annyira hosszú, mint a Haikyuu!!, ezért is sajnálom, hogy nem megy akkora lendülettel az anime adaptáció a röplabdás sportanime esetében, mert amúgy a nívója alapján megérdemelné.
De a 2022-es év a focis sportaniméké, hiszen az őszi szezon nagy durranása volt nálam is a BLUE LOCK, amit már első végignézésre hatalmas élmény volt. Tulajdonképpen a holland barátom, Humbby ajánlotta, mert őt nagyon megfogta a manga. Kicsit vitatkoztunk az animén, mert szerinte nem volt annyira jó az adaptáció, de én kiálltam mellette, mert nagyszerűen adja vissza azt a dinamikát, és azt a feszültséget, amiben jeleskedik a manga. Az animében más módon közvetítik azt, amit a manga átad. Mondjuk azt be kell valljam, hogy az Aoashi VS BLUE LOCK megmérettetésben hajlamos vagyok az Aoashi mellett dönteni, méghozzá azért, mert azt gondolom, hogy a BLUE LOCK túl sokat vállalt magára. Alapötlet, szabályok, koncepció tekintetében, egyáltalán az, hogy miért van az, hogy egy csapatsportban egyetlen egy embert nevelnek ki a világ legjobbjának. De a mangát olvasva (a 330. fejezet környékén tartok) viszont azt kell mondjam, hogy olyan fantasztikusan elmagyaráztak néhány mögöttes jelenséget, ami a focit és az emberi természetet jellemzi, hogy ha még jobban meggondolom, akkor lehet, hogy mégiscsak a BLUE LOCK felé hajlanék. Ebben az animében láthatjuk Isagi Yoichinél, hogy ha valamin nagyon gondolkodik, akkor ő maga áll össze kirakós formájában, csak hogy visszautaljak arra, amit a Chihara Minori albumnál írtam.
Illetve 2022-ben fedeztem a Bakuten!!-t, amit egy igazi rejtett kincsnek tartok. Mert nem az a nagyon hangos és harsány anime, de annyi szív és szeretet van az animében, ami szívet melengetővé teszi a karaktereket. Ez egy férfi ritmikus sportgimnasztikát bemutató sportanime, aminek a zenéjét szintén Hayashi Yuuki írta, aki fantasztikusan kihozta az anime érzelmi vonalát. A dinamikusabb zenékben felfedezhetők érzelmek, de a lassú zenék adják meg az, ami miatt igazán érdemes nézni az animét. Az animáció gyönyörű és részletgazdag, a srácok meg fokozatosan fejlődnek.
Zenében még fontosnak tartom kiemelni a JAM Project 2022-ben megjelent mini-albumát, a THE JUDGEMENTet, ami egy egész történetet elmesélő koncepciós mini-album. Tulajdonképpen arról szól, hogy a halál után mi vár ránk, miként adunk számot a földi létünkről, hogyan juthatunk el a megváltás felé. Az ítélettel kezd, majd számot adunk a bűneinkről, majd a megtisztuláson végigmenve jutunk el a mennyországig. A mini-album csupán hét dalt tartalmaz, de azok hihetetlenül erősek. Főleg a pokolbéli jelenetek szólnak nagyot, de az egész album együtt fantasztikus összhatást ad. Rengeteget hallgattam megjelenésekor, azóta is az egyik legfontosabb JAM Project albumnak tartom.
De ugorjunk is 2023-ra, ami leginkább az őszi szezonjáról marad emlékezetes, mert az nagyon erős volt. Illetve elöljáróban annyit, hogy a Pokémonban időközben annyira előre haladtam, hogy erre az évre utolértem az animét. Ember ne sírjon úgy, ahogy én, hogy Ash végre képes volt megnyerni egy Pokémon liga bajnokságot, igazán lekötelez. Az őszi szezon meg kifejezetten erős volt. Az egyik, ami nagy hatással volt rám annak idején, a Paradox Live THE ANIMATION, ami főleg a zenéjével fogott meg. Mondjuk, újra meg kéne néznem az animét, de a dalokat sokáig nagyon szívesen hallgattam. Nagyon jónak tartottam a dalokat rajta, és a rap párbaj ötlete is tetszett, ahogy a dalok és a csapatok mögött álló történettel is tudtam azonosulni. A másik anime, amit szintén nagyon szerettem, a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai. Ez az az anime, ahol négy árva testvér nő fel, és együtt mennek át az élet nehézségein. Ez komolyan megérintett, mert pont attól volt dramaturgiailag kiváló anime, mert nem dramatizálta túl a fiúk árvaságát, tehát folyamatosan cselekedtem magukért, de azért érzékeltette az anime, hogy nekik nem ugyanolyanok a mindennapok, mint egy átlagember számára, pont ettől volt megható a történet.
2023 zeneileg is hozott némi újdonságot. Ekkor jelent meg a fentebb említett Okui Masami válogatásalbum, aminek az interjúját belinkeltem, de amit igazán sokat hallgattam ekkor az új FLOW és a BURNOUT SYNDROMES albumok. Mindkét csapat albumai kivételesen nívósra sikeredett. A BURNOUT SYNDROMES: The WORLD is MINE albuma tulajdonképpen az addig megjelent anime dalokat tartalmazza, a Haikyuu!! dalok is sokadjára helyet kaptak rajta. Leginkább az új dalok érdekesek igazán rajta. A FLOW viszont két albummal jelentkezett. Az egyik a FLOW THE COVER ~NARUTO Shibari~, tehát Naruto dalokat dolgoztak fel rajta, és nem is akárhogy! Az album nemcsak azért volt fantasztikus, mert a srácok bizonyították, hogy hatalmas erő van bennük, hanem még olyan dalokat is a maguk képére tudtak formálni, amikről az eredeti alapján nem gondolnánk, hogy illeszkedik az egyéniségükhöz. De képesek voltam úgy átalakítani a dalt, hogy tetten érhető bennük az eredeti dal hangulata, és a csapat a saját stílusához tudta igazítani azokat. Ezért hatalmas élmény volt hallgatni ezt az albumot. A másik album, a Voy☆☆☆, ami 20 új dalt tartalmaz. Ez is tele van erővel, energiával, életigenléssel, amit igencsak motiváló volt 2023-ban hallgatni.
Amit még mindenképp kiemelnék erre az évre, az a találkozásom Umeda Shuuichiróval a Zom100: Zombie ni Naru made ni 100 Koto Shitai anime által. Elképesztően beteg anime, de teljesen jó értelemben, a seiyuu felhozatal meg egyszerűen kiváló. Tendou Akira szerepét meg mintha Umeda Shuuichiro hangjára "öntötték" volna. Rákerestem a seiyuu-ra, és egyből megállapítottam róla, hogy sokat fogjuk még őt hallani. Egyrészt a hangja is olyan, hogy felhívja magára a figyelmet, kiválóan alkalmas egy ilyen szerethető "rosszfiú" hangjának. De nem ez a kedvenc szerepem tőle, az majd később jön.
2024 egyértelműen a Haikyuu!!-tól volt hangos ismét, merthogy kijött Japánból, és világkörüli turnéra indult. Az igazat megvallva, egyáltalán nem bíztam abban, hogy eljut Magyarországra is, mert az volt a személyes gondolatom, hogy a Haikyuu!! szerzői jogait különös szigorral kezelik, ezért ha tényleg kikerül Japánból a Gomisuteba no Kessen movie, kizárólag a nagyobb piacokra jut el, ahol meg is éri vetíteni. Sokáig nem is volt tisztázott, hogy eljut-e Magyarországra is, de megtörtént a csoda! Ekkor ugye már nagyon terjedtek az animék a mozikban, és ennek egyik oka szerintem az, hogy úgy tudom, hogy a Sony 2030-ra meg akarja duplázni az animékből származó bevételét. Nos, számíthatnak rám, főleg, ha animéket hoznak ki, mint a Haikyuu!! El sem tudom mondani, milyen élmény volt moziban látni. Emlékszem, még az is felmerült, hogy 4DX-ben vetítik a Cinema City WestEndben, direkt oda is mentem, hogy úgymond "fullextrásan" nézzem meg a filmet. Ez ugyan elmaradt (egyáltalán nem volt 4DX-es vetítés), de önmagában attól megkönnyeztem a végét, hogy magyar moziban láthattam Haikyuu!!-t. A másik film, amit nem sokkal ezután néztem meg moziban, a BLUE LOCK: Episode Nagi volt. Ez a movie nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Haikyuu!!, mondjuk eleve nem is terveztem "fullextrásan" megnézni, ha lett volna. Inkább később értékeltem a filmet, ahogy haladtam előre a mangában, nem utolsósorban egyre többet hallgattam BLUE LOCK OST-t. Akkor éreztem át jobban a movie jelentősségét, és emiatt volt számomra igazán fájdalmas a második évad CGI-orgiája.
És aztán jött 2025, ami teljesen váratlanul, a valóságban hozott egy csodát. A MondoConosok ugyanis valahogy elintézték, hogy a Centimillimental Magyarországra jöjjön koncertezni. Maga a koncert is felejthetetlen élmény volt, kiválóán énekelt az énekes. Nekem a dedikálás miatt marad emlékezetes a vele való találkozás. Ugyanis szinte mindenkit, akit láttam, Given mangát vitt az énekeshez aláíratni. Én voltam az egyedüli, aki Bakuten!! CD-ket vitt neki. Annyira meglepődött, mert ugye a Bakuten!! egy mellékvágányra sorolt anime az énekes karrierjében, így szerintem már megszokás neki, hogy sorban írja alá a Given mangákat. Erre jövök én, aki megszakítja az addigi menetet, és odavisz neki Magyarországról teljesen eredeti, Bakuten!! CD-ket. Talán túlzásba megyek már ezzel a kijelentéssel, de látva a mosolyt az ő- és a segítői arcán, volt olyan érzésem, hogy ez neki legalább annyira különleges volt, mint nekem. Az emlékét örökké őrizni fogja ez a két CD.
De animék terén is van mire emlékezni. Két animét is tudok mondani, ami valószínűleg életem végéig el fog kísérni. Az egyik a Hikaru ga Shinda Natsu, aminek a magam részéről "Még a halál sem választ el" alcímet adnám. Egy csodálatos anime az elengedés nehézségéről, de az egészet leginkább a légköre erősíti meg. Nehéz röviden összefoglalni az anime lényegét, mert annyira komplex a világ, amit ábrázol, ráadásul minden egyes újranézéssel felfedezek benne valami újat, amitől csak még többé válik számomra. Itt teljesedett ki számomra Umeda Shuuichiro seiyuui munkássága, és itt figyeltem fel komolyabban Kobayashi Chiakira
A másik anime, amiről mindenképp érdemes szót ejteni a, a Muchuu sa, Kimi ni., ami tulajdonképpen a doushinji-gyűjtemény. Ennek a "furcsa fiúk furcsa barátsága" alcímet adnám, de nem is feltétlen a barátságra helyezném a hangsúlyt, egymás kölcsönös elfogadására, hiszen ezzel lehet a másik félből kihozni az erényeit, aminek köszönhetően gyorsan kiderül számunkra, hogy ő is értékes ember. Az anime ezekre ad érvényes példát, és azt kell mondjam, hogy ezért mindenképp érdemes megnézni, mert csodálatos anime lett.
Illetve az év utolsó napján néztem meg a Hyakuemu. movie-t, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy ami a hosszútávú futásnak a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru, az a rövidtávú futásnak a Hyakuemu. Hihetetlen különleges anime, ami nemcsak attól fantasztikus, hogy két srác gyerekkora óta tartó barátságát meséli el, és hogy azt hogyan élik meg felnőttkorukra, hanem különböző módokon közvetíti a jelenetek érzelmi mondanivalóját, valamint, hogy a karakterek hogyan élik meg azt. Mindenképp érdemes megnézni.
És az idei év, vagyis 2026. Merthogy már idénre is tudok mondani egy különleges animét, a Ganbare! Nakamura-kun!!-t. Ez az anime tele szívvel és szeretettel készült! Nagyon kevés az ennyire szerethetően esetlen srác, aki teljesen mindegy, hogy mit talál ki, biztos, hogy el fog bukni benne. És mégis szeretjük, mert úgy generál vicces jeleneteket, hogy egyáltalán nem hozza a főhőst kellemetlen helyzetbe! A jellemzően '80-as évekbeli ending dalok sokat dobnak a hangulaton, hogy a rajzstílus is. Itt teljesedett ki számomra Kobayashi Chiaki seiyuu-i munkássága, aki egyszerűen zseniálisan érzékeltette a hangjával a Nakamura-kun esetlen komikus, mégis szerethető mivoltát.
És hogy zenében itt helyben legyünk, a most nyáron kiadott JAM Project: Diverging futures dal nemcsak arra emlékeztet, hogy a JAM Project még most is nagyon tud, hanem emlékeztet minket arra, hogy érdemes a jelenben élni, mert 2026-ra is várnak minket csodák!
Nos, hát ennyi volt a második 10 éves emlékezés. És tekintve, hogy idén is találkoztam fantasztikussággal, így semmi kétség afelől, hogy érdemes előrenézni, hiszen 10 év múlva, 2036-ra is érdemes lesz majd visszatekinteni. Biztos vagyok abban, hogy bőven lesz mire, az akkori blogpost is ilyen hosszú lesz majd. Várlak benneteket 10 év múlva újabb nagy összegzésre az akkori 30. évforduló alkalmából!
Meglepett a hír, amikor láttam, hogy jön a Centimillimental a tavaszi MondoConra. Bár nem vagyok olyan nagy rajongója, de egy időben sokat hallgattam a Given-ös dalait, meg az első stúdióalbumára a Yasashii Hamono-ra is felkerült néhány jó dal. De mindenképp látni akarom élőben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen élőben hallani azokat a magas hangokat, amiket a dalaiban hallok. És hát ne feledkezzünk meg a Bakuten!!-ről sem! Az minden idők 3. kedvenc animém, és a Mondo szerint dedikálni is fog! Elvisem neki a Bakuten!! CD-met aláíratni vele. Ki merem jelenteni, hogy pozitív handicapem lesz nála, hogy van valaki, aki nemcsak ismeri, de szereti a Bakuten!!-es zenéit. Terveim között van, hogy a tavaszi MondoConig megveszem a movie-s kislemezét is. Felvillanyozott a találkozás vele!
Éljen, elérte ez a blog a 100.000-es látogatottságot! Igazán örülök neki, hálásan köszönöm minden látogatónak, a botokat is beleértve!
És amiről írni akartam, az az, hogy a héten újra elkezdtem nézni a Sekaiichi Hatsukoi animét. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy most, hogy már sokkal nyitottabb vagyok a BL-animékre, milyen benyomást kelt bennem. Habár most már sokkal elnézőbb vagyok a műfajjal, továbbra is azt gondolom, hogy ez nem férfi műfaj.
Egyébként azért a Sekaiichi Hatsukoi-t akartam nézni, mert ebben van benne az egyik kedvenc karakterem, Kisa Shouta. Ő az a srác, aki 30 éves létére még nem volt kapcsolata, így tanulja a szerelmet. Már annak idején is megszerettem, mert ő pont nem az a "hangos passzív", mint a többiek. Szerény, inkább csendes, de akar valamit az élettől, és ha félve is, de utána megy. Tehát a maga módján tesz magáért, és ez szerethetővé tette számomra a személyét. Külön érdekessé tette számomra a személyét, amikor később megtudtam, hogy a seiyuu-ja nem más, mint Okamoto Nobuhiko. Erről akkor szereztem tudomást, amikor más animék által megszerettem a hangját (Haikyuu!!, Toaru Mjutsu no Index, Boku no Hero Academia, Cheer Danshi!!), és elkezdtem nyomozni, hogy ő vajon szerepelt-e BL-animében. Igencsak a fejemhez kaptam, amikor láttam, hogy nemhogy szerepelt, de konkrétan a kedvenc karakteremnek adta a hangját. Akkor döntöttem el, hogy újra megnézem ezt az animét. Egyszerűen hallanom kell, hogy szinkronizál egy nőcsábász (hivatalosan hír volt, hogy Okamoto Nobuhiko megcsalta a barátnőjét / feleségét), üvöltöző seiyuu egy ennyire félénk karaktert.
De hogy mennyire szerettem Kisa Shoutát, jól jelzi, hogy az animéből csak egyetlen zenei kiadványt őrzök a gépemen: Az pedig Kisa Shouta character song kislemeze, a Shoudou Alarm. Ezt is külön meghallgattam, hogy halljam Okamoto Nobuhikót egy BL-animéhez kötődően énekelni. Azt kell mondjam, hogy egész jó dal. Lendületes, dinamikus, a seiyuu is jól énekel.
Én Given fan vagyok, de a Centimillimental-é nem, mert egyáltalán nem érint meg érzelmileg az, ahogy az énekes énekel. Pedig nagy hangtartományban tud énekelni, simán megvan 3 oktáv is, csak nem igazán hallok ki érzelmeket. De azért sem akartam az artist edition-t a Bakuten!! kislemezből, mert annyira furcsák nekem a borítói. Ez talán olyan, amit még értek is, hiszen a kislemez címe Seishun no Enbu, vagyis az "Ifjúság tánca". Nagyon jó egyébként a dalszöveg, mert azért sejthető, hogy átvitt értelemben kell a táncot érteni, mint az érzelmek tánca. Hogy egy fiatal mennyi mindent él meg, közben sír, nevet, szenved, örül. Valahol megjeleníti a Bakuten!! érzelmi oldalát, ahogy a hat srác éli a mindennapjait. És ha megnézzük a borítót, a madarak jelképezik a fiatalságot, akik szállnak és szabadnak érzik magukat. Elrugaszkodva a száraz, fullasztó sivatagtól a napfény felé. Mégis csak van értelme a borítónak. De ettől még nem az énekes a kedvencem. Bár a kislemez második dala a nag nagyon tetszik. A Seishun no Enbu meg beépült a tudatomba, mint Bakuten!! betétdal, így lényegében szívesen hallgatom bármikor.
Az ending kislemezből sem volt kérdés, hogy az anime edition-t vegyem meg. A wacci kiadványok borítói is meglehetősen sajátságosak, mégis jobban értem, hogy mit akarnak vele közölni. Aranyos ötlet ez a fényfüzérből összeállított pillangó, amit emberek tartanak meg. Ha úgy vesszük, szimbolizálja az összetartozást. A pillangóhoz meg nemcsak a szabadságot rendelik a repülése okán, hanem hogy hernyóból bebábozódva lesz belőle szép rovar, ezáltal vele szimbolizálják, hogy mivé válhatunk, ha kiálljuk az élet nehézségeit. És hogy a borítón sokan tartanak egy pillangót, jelzi, hogy emberi segítséggel olyan lehet az életünk, mint egy pillangóé.
Instagramon találkoztam egy BL-mangával, ami a borító alapján szimpatikusnak tűnt és úgy döntöttem, hogy elolvasom. Ez a Kimi wa Natsu no Naka. Ez egy két kötetből álló 5-5 fejezetes mangapáros, mely a Hidamari ga Kikoeru egyszerűségével mesél el egy szerelmes történetet. Chiharu Saeki és Wataru Toda iskolatársak, a közös hobbi, a filmek hozta össze a két srácot. Saeki egyébként az iskola szépfiúja, akibe szerelmesek a lányok, de mindegyiket visszautasítja, mondván, hogy neki már van valakije. Csak az a bizonyos valaki nem tud róla... Na de szerencsére nem arról a nagyon nyomulós BL-történetről van szó, amit egyébként rettenetesen gyűlölök. A két srác kapcsolata teljesen békésen alakul. Eljárnak helyekre (főleg moziba), beszélgetnek, közelebb kerülnek egymáshoz. Alapvetően nem egy nagy durranás, de azért olvastam szívesen, mert az ismerkedésnek és párkeresésnek egy számomra ideális módját láttam itt. De leginkább azért tetszett rettenetesen, mert olyan érzelmeket rajzolt a fiúk arcára a mangaka, amilyennel nagyon ritkán találkozok és megérintett. Úgyhogy nagyon szerettem olvasni.
Tegnap megjelent az 
Annak örömére, hogy vidéken újra kinyitott a Libri könyvesbolt, újra vettem magamnak Haikyuu!! mangát. Egészen pontosan a 8. kötetet, ezzel megvan az egész 1. évad németül. Amúgy nem olvasok valami gyorsan mangát, angolul még mindig 6. kötetnél tartok, németül is épp elkezdtem a 7. kötetet. Azért igyekszek, de szerintem soha nem fogom utolérni a mangát. Mondjuk a megváltozott rajzstílus miatt nagyon nem is sietek vele, de azért jó lenne látni, hogy mi történik az anime után.