Eddig tartott a japánok menetelése a VB-n, sajnos vesztettek a horvátok ellen. Nagyon nagy kár érte, mert az első félévben csodálatosan játszottak. Meg is szerezték a vezetést, de inspiráló volt látni a szervezett játékukat, amint támadásba lendültek a horvátok, egyből felállt a japán védelem. Nagyon jó volt az első félidő, kifejezetten izgalmasnak tartottam.

A második félidő is jól kezdődött, de amint beállították a horvátok az 1-1-es végeredményt, azonnal elült a meccs. Utána lényegében már csak egymásnak adogatták a labdát. Ami a horvátok részéről is érthetetlen, hiszen tudható, hogy a csoportmérkőzésen túl a döntetlen nem lehet végeredmény. És mivel a 2×15 perces hosszabbításban sem dőlt el az eredmény, így büntetőkre került a sor, ami Japán 3-1-re elvesztett.

Borzalmasan nagy kár érte, mert ahogy a spanyolok ellen játszottak a japánok, ahogy most az első félidőben játszottak, bőven megvolt a potenciál a negyeddöntőre. Ez egy elvesztett lehetőség, ezért vagyok még mindig csalódott. Sírtak is a japán játékosok és a szukrolók (pont, mint a sportanimékben), és sajnos van is miért. Persze, később jó eséllyel meglesz bennem az érzés, hogy azért hősiesen küzdöttek a németek és a spanyolok ellen, de ehhez még el kell telni némi időnek. De főleg a spanyolok elleni meccset magammal viszem, mint inspiráció, hogy kemény küzdelemmel az esélytelenebbnek is van esélye nyerni.

Hihetetlen, még mindig nem hiszem el, hogy a japánok megcsinálták a csodát, és 2-1-re megverték a spanyolokat, ezzel 1. helyen, 6 ponttal jutottak tovább. Konkrétan 1% esélyt adtam annak, hogy a japánok nyernek és továbbjutnak, esküszöm, nem gondoltam volna, hogy megcsinálják. De 1% ide vagy oda, tisztára úgy szurkoltam nekik, mintha reális esélyük lenne a győzelemre. A papírformát mutatta az első félidő. A spanyolok 1-0-ra vezettek, a japánok nagyon kevés ideig tudták birtokolni a labdát. Ennek ellenére is úgy voltam vele, hogy érdemes szurkolni a japánoknak. Ha másért nem, akkor azért, mert azért mégicsak őket szeretem, kitartok mellettük. Ha veszítenek is, akkor is jó volt reménykedni. Az egyébként mérhetetlenül szimpatikus volt a japán szurkolóktól, hogy még az 1-0-s álláskor is úgy buzdították a csapatukat, mintha még nem esett volna gól.

Aztán a második félidő legelején nem látszott kifejezett japán fölény, de amikor 1-1 lett az eredmény, akkor mintha valamit elvágtak volna az erőfölényben. A japánok kezdtek el annyira jól játszani, mintha ők lennének a VB nagy esélyesei. Meg is lett hamar a 2-1-es vezetés. onnantól sokkal szervezettebben játszottak a japánok. Látszott a spanyolokon, hogy teljesen váratlanul érte őket, hogy a japánok így megtáltosodtak, nem is tudtak a fölényükkel mit kezdeni. Az edző sem tudott utána jól lépni. A japánok végig kiválóan védték a spanyol támadásokat, a kapus is olyan lövéseket védett ki, ami egy olasz, holland vagy spanyol kapusnak is dicsőségére vált volna.

Én meg végig úgy izgultam, mert tudtam, hogy papírforma szerint sokkal jobbak a spanyolok, és annyira féltem attól, hogy csak egyet gondoljanak, csak egyet... És véget vetnek a japán játéknak. De szerencsére egyet se gondoltak, és végül Japán nyert. De még a holland kommentátor se hitte el, amit látott. Olyat mondott, hogy a két világbajnok csapat, a német és a spanyol verseng a 2. helyért. Meg hogy különleges nap a Labdarúgás történetében 2022. december 1. hogy Japán Spanyolországot legyőzve 1. helyen jutott tovább a csoportjában. Az egész japán szurkolótábor ünnepelt, még férfiak is úgy sírtak örömükben, mint szerintem gyerekkorukban utoljára. A japánok meg tényleg úgy örültek, mint egy sportanimében. Konkrétan ez is eszembe jutott: Sokáig idegesített, amikor sportanimékben a lehetetlent mutatják be, amikor az utolsó pillanatban fordít a csapat, végül hőseink nyernek. Lényegében ugyanezt csinálták meg a japánok élőben. Nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a csapatnak, hogy a Blue Lock mangakája tervezte a mezüket, állítom, hogy manga aurája járta át a japán csapatot. Humbby baráttommal izgultuk végig a meccset, és teljesen kimerültünk az örömtől mind a ketten.

Meg is mutatta nekem az NOS Sport YouTube csatornájának összefoglalóját.

Bár a japánok második gólja tényleg furcsán festett, de valószínűleg olyan ez, mint a teniszben, hogy csak akkor van kint a labda, ha a teljes területével a vonalon túl van a labda. És azt gondolom, hogy ez volt a japánok nagy szerencséje, hogy a labda éppen, hogy bent volt. Ezért fogadták el. De az az öröm a végére még engem is megérintett. Csodálatos volt az egész meccs!

Konkrétan úgy vagyok ezzel a meccsel, hogy vetekszik a 2014-es Német-Brazil 7-1-es meccsel a 21. század meccséért, mert hát ilyet... Majdhogynem a focitörténelem csodájaként beszélnek erről a meccsről. És milyen érdekes, hogy a Costa Rica elleni meccsüket elvesztették a japánok, pont azt, ahol a leginkább esélyesek voltak, de amikor nem ők az esélyeket, akkor nyernek. Ráadásul mind a két meccsen 2-1-gyel. Hát vannak csodák. Élmény volt látni ezt a meccset.

Ahogy ígértem korábban, ha visszamegyek Leidenbe, biztos, hogy betérek a Japán múzeumba, ez tegnap meg is történt. Lehetőség nyílt rá, Tukeinonnal beszéltünk meg találkozót. Ő is kíváncsi volt a kiállításra, úgyhogy megbeszéltünk egy alkalmat. Wabi Sabi kiállítás van 2023. januárjáig. Ez egy fotókiállítás, mely a tökéletlenségben megbúvó szépségre hívja fel a figyelmet. És micsoda kiállítás volt!

6.30-kor ébredtem fel, annak ellenére, hogy csak kb. 5 órát aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, ugyanazt a lelkesedést éreztem, amikor 10-15 éve korán keltem azért, hogy Békéscsabáról elmenjek vonattal Budapestre AnimeConra vagy Nintendo találkozóra. Készülődtem, megreggeliztem, aztán pont annyi idő telt el, hogy biciklivel épp, hogy elérjem a vonatpótló autóbuszt. Nagy munkálatok vannak most az Arnhem-Utrecht vonalon, ezért Arnhem és Driebergen-Zeist között autóbusz jár. 8.35-kor indult, nagyjából sejtettem, mikor kellett volna elindulni, de végül úgy sikerült útnak indulni, hogy épp, hogy elértem volna a buszt, ha nagyon sietek. Az út közepéig gyorsan is mentem, de aztán annyira elfáradtam, hogy ha így megyek tovább, teljesen kifulladok. Ráadásul a cipőfűző is kikötődött, úgyhogy feladtam. Megálltam, pihentem egy kicsit, rendbe tettem magam, közben megírtam Tukeinonnak, hogy nem fogom elérni a buszt. Szerencsére nem volt baj. Visszaszálltam a biciklire, és lassabban mentem. Sokat így se késtem, 8.43-ra értem oda. De kiderült, hogy ha épp hogy el is érem a buszt, se mentem volna semmire, mert bár a buszállomás ott van a vasútállomás mellett, de nem volt egyértelműen jelölve, hogy hol van a vonatpótló busz. Először egy másik buszhoz mentem, ott kiderült, hogy a busz az állomás másik végéből indul. És igen, ott van az automata, amire a kártyát kell érinteni, és hogy még érdekesebb legyen, a busz is ott volt... Annak ellenére, hogy 9.05-kor kellett volna (a következőnek) indulnia, amire felszálltam, 8.50-kor útnak indult. Szerintem a 8.35-ösre szálltam végül fel, csak késéssel indult. Tehát hiába bicikliztem volna ki magamból a szuszt, semmivel nem indultam volna korábban. Akárhogy is Hollandiában vagyok, itt is vannak fejetlenségek a vasútnál, pontatlanul induló járatok, nagy munkaerő hiány. Konkrétan a holland TV-ben reklámok között hirdetik az NS álláslehetőségeket, mindezt úgy, hogy az NS-nél álommunka vár. Ha itt dolgozol, akkor megleled a végső boldogságot. Nem lehet nem arra gondolni, hogy nagy bajok vannak a holland vasutaknál.

Mindenesetre a busz rendben megérkezett Driebergen-Zeist állomásra, ahol a vonatra felszállva pár perc múlva el is indult. Nem is tartott sokáig az út, 8 perc alatt beért a vonat Utrecht Centraal állomásra. Csak mivel a vonat korábban-később ért be (kinek hogy tetszik), ezért Utrechtben kellett többet várnom. Mivel nincs közvetlen kapcsolat a két vonat között, ezért csak azzal a vonattal tudtam Utrechtből Leidenbe menni, amivel akkor mentem volna, ha a 9.05-ös busszal rendben mentem volna. Eléggé kaotikus tehát most a vonat. Elég sok helyen vannak most Hollandia-szerte munkálatok, a hangosbemondó is úgy mondta, hogy tervezze meg az utazását az alkalmazásban. Neki van igaza. Most a menetrend tényleg azt mutatja, hogy mikor kellene a vonatnak elindulnia. Kb. 25 percet vártam a vasútállomáson, de úgy nem volt probléma, mert sok ülőhely van az Utrecht Centraal vasútállomáson, maga az épület is kifejezetten kellemes hangulatú, és hogy még hangulatosabb legyen a várakozás az egyik kijáratnál van egy kijelző, ahol többek között Nintendo-karakterekkel köszöntik az utasokat.

Nem vagyok így sem eléggé meggyőzve, hogy Hollandiában a helyen, újabb bizonyítékok kellenek. Annyira hangulatos, annyira jó ilyeneket látni. El is telt az idő, úgyhogy mentem is 20. vágányhoz, ahol már állt a vonat, mely Leidenbe ment. Sikerült jó helyet találni. Az úton a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-vel játszottam. Kicsit pech, hogy nem vittem magammal vezetékes fülhallgatót, mert még az elején vagyok a játéknak, pont ott, ahol fülelni kell, mert a Lost Woods-ban kell a hang után menni, hogy találkozzunk Sariával, hogy megtanítsa nekünk a dalát. De megoldottam. Ezzel együtt éjszaka elmentem a temetőbe, hogy a közepén lévő lyukba ugorva megtanulja a Sun's Song-ot. Ezt már régen is morbidnak tartottam, hogy egy temetőben kell a mélybe vetni magam ahhoz, hogy egy dalt megtanuljak. Élőben biztos, hogy elborzadnék. Mint ahogy Linknek is volt lehetősége elborzadni, hiszen zombik is támadták. Egyszer el is kaptak, ott haltam meg először... Mondhatni "magával vitt" a zombi a másvilágra. De nem úgy van az, hiszen volt nálam egy tündér, ami felélesztett. De milyen morbid már a temetőben, a mélyben lelni a halálomat... El se kell temetni.

De még mielőtt eltemetnénk a mai napot, megérkezett a vonat Leidenbe. Ez már rendben jött meg, 11.07-kor érkezett a vasútállomásra, ahogy írva volt. De így is a normál esetben kb. 70 perces vonatút 147 percig tartott. Egyből a Japán Múzeum felé vettem az irányt. Nem volt messze, kb. 10 perc volt gyalog. Tukiéknak 11.30-ra javasoltam a találkozót, ha esetleg bármi történne. De nem volt semmi. Illetve az volt, hogy 11.20-ra megbeszéltem egy Marktplaats-os találkozót a múzeum előtt, méghozzá egy Wii U játékot, a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games Sochi 2014-et vettem meg. Mivel igencsak közelben a tél, ezért ennek most van a szezonja. És mivel itt nem tudom nézni az Eurosportot, ezért játszom a téli sportokat. Majd készítek a játékról felvételeket a YouTube profilomra, A játék egyébként nagyon jó állapotban van, és olcsóbban adta a vevő, mintha a CeX-ben vettem volna. Most már ez lesz a rendszer: Ha valamit venni akarok, előbb Marktplaats, összehasonlítom az árat a CeX-es árral, és ott veszem meg, ahol olcsóbb. Az esetek 95%-ában a Marktplaats nyer. A játék meg remélem, hogy lesz annyira jó, hogy játszani is jó legyen vele, ne csak mint "téli Olimpia" legyen meg.

Miközben szétnéztem a múzeum boltban, megjöttek Tukeinonék is (a férjével). Betettük az egyik szekrénybe a táskánkat, kabát a fogasra, én vettem magamnak jegyet (€ 8,50), és mehettünk. Rögtön a bejárat mellett balra volt egy kisebb terem nagy kivetítővel. A múzeum névadójáról lehetett egy ismertető videót megnézni. Jonkheer Philipp Franz Balthasar von Siebold (igen, ez egy ember neve) 1823-1829 között élt Japánban. Nem tervezett visszamenni, egy japán nőt vett feleségül, egy lányuk született. Ez a lány lett Japán első női orvosa. De hiába Hollandia volt az egyedüli ország, mellyel Japán kereskedelmi kapcsolatot folytatott a restauráció előtt, el kellett hagynia az országot. Japánt maga mögött hagyva Leidenben dolgozott orvosként (egyébként német származású), aztán évtizedekkel később visszatérhetett Japánba a családjához. Nagyon érdekes volt, ahogy elmesélték a történetet. Nemcsak azért volt élethű, mert egy erős férfihang mesélte el a történetet egyes szám első személyben, a képek meg tényleg olyan érzetet adtak, mintha nekünk tartaná élőben az előadást. Hangulatos volt. Aztán a mellette lévő földszinti teremben egy érintőképernyős kivetítő volt, ahol a férfi leszármazottai beszéltek magukról. Az érintőképernyőn hat kérdés volt, értelemszerűen arra kaptunk választ, amelyik kérdést megérintettük.

A kiállítás a következő teremben kezdődött. Itt még nem a fotókiállítás volt, hanem különböző Wabi Sabi és Kintsugi stílusú törött és megragasztott tányérok, valamint különböző muzeális értékű japán tárgyak, mint például egy nagyon hosszú papír, rajta olvashatatlan japán szöveggel, térkép, különböző fegyverek, teaszertartáshoz használt tárgyak, valamint könyvek. Közülük számomra a legemlékezetesebb a 19. század első feléből származó holland-japán szótár volt. Hát, az is olyan, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni.

Ez van a földszinten, a fotókiállítás az emeleten van. Az, hogy fotókiállítás, meglepett, mert megálltam ott, hogy "Wabi Sabi" kiállítás, és úgy voltam vele, hogy ilyen hasonló tányérokat, egyéb tárgyakat fogunk látni a maga "tökéletlenségében", és abban látjuk meg a szépséget, ehelyett különböző japán illetve néhány európai fotóművész, japán wabi sabi stílusú fotóit lehetett megtekinteni. A képek érdekessége az volt, hogy sok esetben nehezen kivehető, hogy mit akart ábrázolni, ennek ellenére kifejező volt, kellemes érzés volt rájuk nézni, mert a színekben és az elrendezésben harmónia volt. Itt volt a kulcsa a kiállításnak. Nehezebben kivehető képek, de mégis lásd meg a tartalmukat. Ami nem is volt nehéz, mert lehetett érzékelni, hogy a művész mit akart azokkal a képekkel kifejezni. Úgyhogy zseniális volt a kiállítás, nem azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az minden igényt kielégített. Olyan kép is volt, amely amit ábrázolt (ezt ennél jobban nem tudtam kihozni...), az nem látszott teljes egészében. Emlékezetes volt számomra például az a páva, aminek csak a feje látszott, illetve mögötte a farkának egy része. Ez is olyan, hogy maga a kép tökéletlen abból a szempontból, hogy nem látszik a madár teljes egészében, de ahogy ott a képen volt látható, talán többet fejezett ki annál, mintha a pávát a maga teljességében láttuk volna.

Lényegében az egész kiállítás ennek jegyében volt. Az egyik teremben, ahol egy az színben festett (kékben) képek voltak, ott volt ismétlőben egy rövid videó a művésznőről, aki röviden elmesélte, hogy készülnek a képei. Szegény, annyira rosszul beszélt angolul, hogy jobban értettem a holland feliratot, mint amit mondott. Jobban jártunk volna, ha japánul beszél, és inkább a felirat van angolul (ha mindenképp azt akarják, hogy angol szöveg is legyen), mert meg merem kockáztatni, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek gondja volt a szövegének értésével. De mindez mit sem számít, mert a képei csodálatosak voltak. Ha jól vettem ki a lényeget (Tukeinon férje, Máté csinált néhány ilyen képet, ő magyarázta), hagyományos fényképezőgéppel megcsinálja a képet, aztán egy rostpapírt teljesen befest kékre, majd UV-fény alá teszi a kékre festett papírt, fölé a negatívot, és az UV-fény úgy faktítja meg a kéket, ahogy a negatívon vannak a színek. Nagyon érdekes, és látni az eredményt tényleg nagyon szép dolgokat lehet ebből kihozni.

Külön részlege volt a teaszertásról készült wabi sabi stílusú képeknek és az edényeknek. Itt volt egy furcsaság, mert folyamatosan lehetett valami hangot hallani, mintha valaki Kotón vagy Shimasenen (japán hangszerek) pengetett meg egy húrt. Tukeinonnal kerestük a hang forrását, de nem találtuk meg, mert mindig máshonnan szólt. Én azt is kerestem, hogy van-e bármi olyan kép, amelyik indokolja ezt a hangot, de nem találtam semmit. Úgyhogy nem találtuk okot arra, hogy miért szólt, de nem zavart.

És lényegében a végére is értünk. Még szétnéztünk a Múzeum boltban. Sok japán témájú könyv volt, illetve japán írók holland kiadású könyvei. Megtaláltam például Arikawa Hiro: Az utazó macska krónikája című könyv holland változatát, illetve Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból című könyv holland kiadását is. Illetve ott volna még Arikawa Hiro legújabb regénye is szintén hollandul, ami szintén macskás történet. Ezekből is venni fogok legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, az biztos! Konkrétan annyira tetszett a kiállítás, hogy elhatároztam, hogy minden egyes kiállítást meg fogok nézni a Japán múzeumban. Ahhoz képest, hogy Hollandiában mennyibe kerül egy belépő egy múzeumba, túlzottan szerényen mérik itt az árakat. Nagyon örülök annak, hogy Hollandiában is van egy erős japán képviselet. Hiszen nemcsak a japán múzeum van, hanem ott van az AnimeCon is, amit nagyon szeretnek a holland anime rajongók. Meg ha jobban szétnézek, biztos, hogy találok még japán képviseletet Hollandiában.

A múzeum boltban egyéb animés és videojátékos relikviák is voltak. Kétségtelenül a Game Boy formájú jegyzetfüzet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit Tukeinon meg is vett nekem. Nagyon hálás vagyok neki, külön kincsként fogom őrizni a videojátékos, animés relikviáim között. Nagyon tetszik, hogy a Game Boy kijelzőjét is megcsinálták, mintha a Super Mario Land-et indította volna be valaki játékra készen.

A végére mindnyájan éhesek lettünk, és mivel láttunk az alagsorban egy "koffie..." részt, azt gondoltuk, hogy ott egy büfé van. Lementünk megnézni, de csak a nagy semmit láttuk. Pontosabban asztal meg székek voltak. de semmi kávézó, illetve kiszolgálás nem volt. Ez egy kihagyott lehetőség, ahogy Tukeinon mondta, mert biztosan lenne igény egy büfére egy elkülönített részben. Amikor templomokban is voltam szétnézni, a többségében ott is volt egy elkerített rész, ahol büfé volt. A japán múzeumban ilyen nincs. Ellenben pihenni tényleg lehetett ott, mert voltak ott mangák, japán témájú magazinok és könyvek, amiket szabadon lehet olvasni. Manga kávézó... Álljak be ötletgyárosnak a japán múzeumba?

Miután indulásra készen voltunk, kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Maradjunk is Japánban, találtunk egy PokéBowl éttermet. Több ilyet is láttam Hollandiában és igazság szerint el se tudtam képzelni, hogy mi ez, de mint Nintendo-rajongó, aki szívesen játszik Pokémonnal is, nem tudtam nem a zsebszörnyekre asszociálni. Mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipróbáljam. Meg életemben először igyek Bubble Tea-t is.Tempurás PokéBowl-t ettem, mellé málnás Bubble Tea-t is. Isteni volt, hogy hagyattam ki eddig a Bubble Tea-t?

Végülis arról van szó, hogy Sushi rizsre tesznek zöldségeket, öntetet, illetve a megfelelő húst. Az szerencse volt, hogy nemcsak evőpálcikát hoztak, hanem villát is, mert volt benne hagyma is, és azt villával ettem, mert evőpálcikával csak a hagymát tudtam enni, és semmilyen módon nem szeretem a hagymát érezni a számban, mert aztán nehezen tudok megszabaulni tőle. Úgyhogy azt a részt villával, hogy a többi elnyomja a hagyma ízét. Itt meséltem nekik magamról, hogy mennek a mindennapjaim, merre voltam, illetve hogyan tervezem a jövőmet. Illetve beszélgettünk a botrányosra sikeredett nyári MondoCon-ról is, illetve pár animéről is. Ennek kapcsán beszélgettünk különböző Netflix sorozatokról. Elmondásuk szerint messze nem annyira rossz a Cowboy Bebop élőszereplős sorozat, mint ahogy sokan mondták, bár hozzátették, hogy ők maguk soha nem voltak igazán a sorozat rajongói, talán ezért sem érintette őket annyira érzékenyen a sorozatba beiktatott változtatások. Illetve ajánlottak még két holland sorozatot. Az egyik a Dirty Lines, ahol egy testvérpáros telefonszexvonalat működtetnek. A vállalkozás sikeres, de óriási bajjal is jár, és hogy ebből hogy jönnek ki? A másik az Ares, amely egy misztikus horror. Itt egy egyetemi hallgató lesz egy különleges közösség tagja, annak rejtelmeiről szól a sorozat. Ez rejti az izgalmat. Elmentettem mind a hármat a listámba, szerintem megnézem majd őket. De nem hiszem, hogy manapság, mert még a napi anime adagomat is csökkentettem a VB miatt.

Az étterem után sétáltunk a környéken. Tukeinonék is olyanok, hogy fényképeznek, ha találnak a szabadban egy jó kompozíciót vagy témát. Ennek fényében sétáltunk és beszélgettünk. Az egyik fő téma a Foci VB volt, és hogy milyen kiváló alkalom volt most meglátogatni a japán múzeumot, hiszen japánok bravúros győzelmet arattak a németek ellen. Fantasztikus játék volt, főleg annak fényében, hogy egyre több japán játékos játszik német és holland klubokban, ami utalás lehet arra, hogy fellendülőben van a japán foci. Nem mellesleg állítólag a japán csapat mezét a Blue Lock mangakája tervezte. Ez egy focis sportmanga, most megy belőle az anime, amit nézek is. Meglehetősen érdekes ez a Squid Game-féle koncepció, a baj az, hogy a rendszer egy hazugságra épül. Merthogy azért építették fel a 21. századi spártai rendszert, mert a japán csapat a 2018-as Labdarúgó Világbajnokságon csúfosan leszerepelt, ezért megreformálják a japán focit. Viszont ez így nem igaz, mert a japánok a nyolcaddöntőig jutottak, és soha egy VB-n nem szerepeltek ennél jobban. Ehhez képest úgy adják elő ezt a csúfos vereséget, mintha Japán a világbajnoki címek sorozatát tudhatja magáénak, ehhez képest 2018-ban a csoportkörből 0 ponttal estek volna ki. A koncepció nem rossz, de az alaptörténet borzalmasan sántít. Egyébként a németeknek lenne oka egy Blue Lock-féle rendszerre, hiszen, ha idén nem jutnak tovább, akkor ez lesz a sorozatban a második olyan VB, ahol már a csoportkörben kiesnek a németek, és ilyen velük még nem fordult elő. És ezt megélni több világbajnoki címmel a zsebükben...
Egyébként ma lement a japán meccs Costa Rica ellen, és ugyan megvolt bennem a gondolat, hogy nagyon szép volt a németek elleni győzelem, van esély Costa Rica ellen is, de azért nyugtával dicsérjük a napot. Sajnos bejött... Costa Rica ellen 1-0-lal vesztett a japán csapat. Azt volt rossz látni, hogy a kapunál annyit hezitáltak a japánok, hogy addigra többen is értek a Costa Rica-i csapatból. Felállítják a védelmüket, onnantól már bravúr kell, hogy betaláljanak a kapuba. Nem vagyok szakértő, csak casual nézek focit, de annyit már láttam, hogy meglássak dolgokat. Most már sajnos számolgatni kell, hogy juthatnak tovább a japánok. A németeknek biztos veszíteni kell a spanyolok ellen (amire van reális esély), illetve a németeknek meg kell nyerni a Costa Rica elleni meccset, és még akkor is Japánnak meg kell azt csinálni, hogy még ha ki is kapnak a spanyolok ellen (amire szintén van reális esély), akkor se nagy gólkülönbségel. Így lesz 9-3-3-3 pont az eredmény, és Japán gólkülönbséggel második lehet, így juthat tovább. Munkás lesz, az biztos.

De visszatérve a tegnapi napra, még elsétáltunk a CeX-be, ott szétnéztünk, majd felmentünk arra a kastélyra, melynek tetején elég jól belátható a város. Itt 2020 februárjában voltunk és most is csodálatosnak tartom, hogy ez van. Mivel láthatóan már sötétedett, ezért innen már hazaindultunk. Ők a kocsijukhoz mentek, én meg a vonathoz. Nekik is nagyon tetszett a kiállítás, ők is mást kaptak, mint amit vártak, de elnyerte a tetszésüket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő kiállításra is együtt megyünk. Elbúcsúztunk egymástól, én mentem a vonathoz. Nagyon jó volt ez a nap, örülök, hogy így összejött.

A vonat 17.53-kor indult, és persze a visszaút is tovább tartott, mint szokott. A visszafele úton a Ready Player Two könyvet olvastam. Ez is olyan mű, amely megítélésem szerint lényegesen jobb, mint amilyenek az átlagértékelések. Én nagyon élvezem és van annyira izgalmas, mint az első könyv. Meg tetszettek az utalások is retro kultúrából, bár a döntő többségükkel nem tudok azonosulni, mert főleg a '80-as évek filmjeiből idéz, amikkel igencsak hadilábon állok. Keveset láttam közülük. De ez nekem nem von le semmit a könyv élvezeti értékéből. Utrecht-nél most is kellett várni egy kicsit, de aztán kb. 8 perc alatt eljutott Driebergen-Zeist állomásig, ahonnan busz vitt a végállomásomig. Nagyon sokan vártunk a buszra, több buszt is útnak állítottak. Az tetszett, hogy az alapján választották szét az utasokat, hogy az egyik buszra azok szálljanak fel, akik Ede-Wageningen állomásig mennek, a másikra meg azok, akik Arnhemig. Így gondolom, az a busz, amelyik Arnhemig ment, az meg se állt a végállomásig. Én persze csak Ede-Wageningen állomásig mentem. A buszon a Fuuka 6. részét néztem meg, hogy szabadulnék már meg ettől a sorozattól. Bár az volt az érdekes, hogy ahogy néztem a mellettem ülő utasra, ő a telefonján meg a Hunter x Hunter egyik epizódját nézte. Na mondom magamban, egyikünk nagyobb borzalmat néz, mint a másikunk. A busz rendben eljutott Ede-Wageningen-ig, innen még kb. 35 perc biciklivel haza. Feltöltött ez a nap, remélhetőleg lesz még ilyenkre alkalom.

• SieboldHuis - Japán múzeum
• Leiden (a többi régebbi képekkel itt vannak az újak is)

Nem, nem vagyok nagy titkok tudója, nem lesz az új Mario játék címe Wii U-ra, csak örülök, hogy gyorsan sikerült pótolni a túladott Super Mario World példányomon. Azt gondolom, hogy egész jó áron találtam a vaterán, 1700 forint volt. Sajnos csak maga a játék. De szerintem a doboz és a leírás nagyon ritka, mert anno szinte minden pakk mellé adták ezt a játékot, így keveseknek adatott meg, hogy kompletten meglegyen ez a játék. Jó lenne mindenét megszerezni. Így most a Super Nintendo van elővéve, és most ezzel játszok. A cél mind a 96 kijárat megnyitása. A mai napon 23-at sikerült, készen van az első 2 világ kompletten. A Yoshi érméket eddig én nem gyűjtögettem annyira, most erre is figyelek. Egyedül a Star World 1 pályán nem sikerült. De most hallom, hogy ha kikapcsoljuk a SNES-t, akkor nemcsak az életek száma, és a pontok száma vész el, hanem azt is elfelejti, hol szereztük össze a Yoshi érméket. Hát nem valami bíztató. Nem hiszem el, hogy a SNES nem bírt volna el ilyen adatok elmentését. Mindegy, legfeljebb magamnak megcsinálom, hogy tudjam, hogy mennyire tudom 100%-ra végigvinni. A Tubular pálya, mint 15 évvel ezelőtt, most is nagy buli lesz.

Itt egy kép a Super Nintendo konzolomról, benne a SMW.

Vannak még terveim retro konzol téren, hogy miket szeretnék beszerezni. Például nem tudom, hova tűnt a Super Mario Bros. 3 játékom. A költözés alatt kallódhatott el valahol... Azt nem gondolom, hogy az előző albérletemben maradt, mert akkor szerintem Amináék szóltak volna, hogy nem-e hiányzik valami. De, hiányzik. T_T És nem tudom, hol lehet. A Play Maniában minden retro játék 2000 forint. Szerintem azt megveszem valamikor, és ha esetlen előkerülne az elveszett példány, eladom az egyiket. Néztem is a vaterán, meg mondják nekem, hogy nagyon keresik azt a játékot. Jól teszik, a legjobb Mario játék. Aztán még amit láttam ott, az a Super Mario Bros / Duck Hunt. Már csak ez az egyetlen egy olyan játék, amit eladtam, és még nincs meg. Az is 2000 forint, meg láttam még Super Mario Bros. / Tetris / World Cup kazettát (három játék egyben), azt is megvenném. Úgyhogy tervek vannak, csak anyagiak kellenek.

Update: Előkerült a Super Mario Bros. 3 játékom! Ahogy visszaolvastam a blogpostot (szokásom, ekkor javítom a félregépeléseket), valahogy eszembe jutott, hogy már mindenhol megnéztem, de hogy a NES konzolomban legyen, az valahogy nem jutott eszembe. És ott volt. De elképzeltem most magam, ahogy megveszem a pót-Mario 3-at, beraknám a gépbe, és onnan előkerülne a másik. Nagyon boldog lettem volna, mit ne mondjak. De így már csak 2 NES játékot kell vennem. ^^ De egyébként is nagyon örülök, hogy megkerült, hiszen nagy kincs ez a játék. Ennek örömére, meghallgatom a JAM Project: Hagane no Messiah kislemezt.

Bár úgy tűnik, hogy felesleges lesz ilyet kinevezni, mintha leszedte volna az M1 a 2 VB meccs között játszandó dalát. Ugyanis felvettek egy dalt, amit a közszolgálati TV néhány műsorvezetője énekelt fel a VB alkalmából. Most két eset van; vagy nemcsak én voltam az, akinek nem tetszett, és túl sok kritika érte, vagy csak ennyi időre akarták mutatni. Végülis, ha nem akarják kiadni, akkor nincs komolyabb baj, de szerintem rossz dal. A dallam túl egyszerű, a szöveg sem érdemel túl sok jó szót. És még csak nem is azzal van a baj, hogy nem is tudnak énekelni az előadók, mert nem ez a főprofiljuk, és az, hogy egyszer ilyet bevállalnak az kifejezetten jó dolog.

Na de mivel nincs, ezért nem kell elővennem Suara: Kimi Dake no Tabiji dalát, ezt gondoltam ki, amolyan emergency songnak, ami elnyomná a TV-t arra az időre. Kár, hogy nem lett jó, pedig az ötlet nagyon jó volt.

Különösebben nem érdekel a foci, csak az EB-t és a VB-t nézem, de azt nagy lelkesedéssel. Legalább ilyenkor látni igazi focit. Olykor igencsak elrettentő, hogy hányszor kell a bírónak a sípjába fújnia egy-egy komolyabb szabálytalanság okán.

De hogy az ázsiai mentalitás mennyire más, az a fociban is megmutatkozik. A japánok játékstílusa sokban különbözik a többiekétől. Fegyelmezettek, tisztelettudóak, komoly szabálytalanságot nem fújt le a japánoknak a bíró. Egyszerűen másképp élik a labdarúgás iránti szeretetüket.

Ehhez képest az európai, és a többi foci sokkal agresszívabb, és mégis ők kerülnek ki győztesen. Úgy tűnik, hogy szükség van egyfajta agresszív harci szellemre, mert így lehet csak nyerni? Én komolyan nem értek a focihoz, csak ezt látom.

De érdemes megnézni a Tsubasa Kapitány című animét, sok mindenre rávilágít foci terén, hogy a japánok, hogy élik meg a dolgokat.