A nagy összegző blogpost következik, ami 2009 óta hagyomány nálam. Természetesen most is azokkal a japán kiadványokkal foglalkozok, amikben érdekelt vagyok.

Ebben az évben is voltak jó, és felejtős albumok és kislemezek. Kicsit késve ugyan, de Hayashibara Megumi kiadott egy albumot 50. születésnapja alkalmából (tavaly volt 50 éves), ami szokatlanul sötét hangulatúra sikeredett. Nagyon keveset hallgattam. Okui Masami énekesnői karrierjének 25. évfordulója alkalmából készített egy minőségében áltagon felüli albumot. Suara viszont erősen felemás albumot dobott piacra, ahogy a JAM Project új BEST COLLECTION albumán lévő új dalok közül is a többségén érződik az alkotói válság, az új ötlet hiánya. Néhány kiemelkedő dal (pl.: Okui Masami: Ai wo Shiru, Suara: Amayadori, Yonekura Chihiro: Promise) emlékezetessé teszi az évet, de összességében a 2018-as év messze elmarad a legjobbnak ítélt 2009-es évtől. Sőt, ki is lehet jelenteni, hogy 2009 trónját már semmi nem fenyegeti.

De lássuk az idei listát.

Január:

• Január 31: TRUE - Sincerely
• Január 31: Chihara Minori - Michishirube

Február:

• Február 28: Kita Shuhei / Yonekura Chihiro - HOWLING SWORD / Promise
• Február 28: Psychic Lover - Silent Prisoner

Március:

• Március 7: FLOW THE BEST ~Anime Shibari~
• Március 28: Suara - Hikari
• Március 30: Hayashibara Megumi - Fifty~Fifty

Április:

• Április 25: JAM Project - Hagane no Warriors
• Április 25: Suara - Kimi Dake no Tabiji Re:boot

Július

• Július 25: ALI PROJECT - Geijutsu Hentairon

Augusztus:

• Augusztus 21: Okui Masami - HAPPY END
• Augusztus 29: FLOW - Neiro

Szeptember:

• Szeptember 26: Suara - Kotowari
• Szeptember 26: Chihara Minori - SPIRAL

Október:

• Október 24: angela - All Time Best 2003-2009
• Október 24: angela - All Time Best 2010-2017
• Október 24: Mizuki Ichiro Debut 50 Shuuhen Kinen Ban JUST MY LIFE
• Október 31: JAM Project BEST COLLECTION XIII ~A-ROCK~

November:

• November 21: Psychic Lover - 15th Anniversary Re-Recording Tracks ~CRASH & BUILD~

December:

• December 12: Endoh Masaaki - Present of the Voice 2

Nemcsak abból látszik, hogy egyre kevesebb japán kiadvány jelenik meg, hogy a személyes érdekeltségű listám egyre kurtább, hanem összességében is könnyebb volt átnézni a Generasia oldalán, hogy mik az aktuális havi megjelenések. És bár valamennyire követi a digitális megjelenéseket, de inkább az jön le, hogy a japán lemezkiadóknak nem jött be a digitális kiadás.

Ami különben tökéletesen érthető, mert a különböző japán albumok és kislemezek a japánok pénztárcájához lett szabva, és világszerte csak úgy adható el, ha a japán árakhoz képest jóval olcsóbban teszik ki. Például a Google Play-en is kint van az összes Suara album, valamint jónéhány angela és Hayashibara Megumi kiadvány is, és sokkal olcsóbban letölthetők, mint amennyiért megvásárolhatók (voltak) a CD-k. Azt tippelem, hogy emiatt is nehezebben elérhetők a japán zenei albumok és kislemezek digitálisan, nemcsak azért, mert védik a zenéiket, és korlátozzák, hogy Japánon kívül ne legyen elérhető. Mert ilyen korlátozás is van. Nem tudom, hogy Japánon belül hogy van, ismerek néhány japán weboldalt, mely digitálisan terjeszt zenéket: Mora, OTOTOY. Ezek a weboldalak nemcsak amiatt különlegesek, hogy a japán zenére van kihegyezve, hanem kifejezetten magas minőségben tölthetők le zenék. Nemcsak hogy veszteségmentesek (flac), hanem egyrészt ennek bitrátája is nagyon magas, másrészt a frekvencia is 96 kHz, de láttam 192 kHz-s zenét is. Ezek már olyan kristálytiszta hangzásúak, mintha a szobánkban játszanák élőben a dalokat. Ezzel fel lett oldva a CD memóriakorlátja, mert ez már nem férne rá egy átlagos CD-re. Illetve ott van megoldásként az SACD (Super Audio CD), de ehhez külön lejátszó kell, és olyan hangrendszer, ami meg is szólaltatja abban a minőségben, ahogy a magas minőségű veszteségmentes zenéket is. A legtöbb hangrendszer csak 20 kHz-ig szólaltat meg zenét, ami amúgy teljesen helyén való, ugyanis az emberi fül is nagyjából 20 kHz-ig hallja a hangokat. Ami miatt elképzelhetőnek tartom, hogy érdemes ilyen jó minőségben zenét hallgatni, hogy minden hangszer, és ének tisztán szólal meg.

Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.

Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.

Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.

Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.

Eleinte adtam esélyt a Shounen-ai animéknek, mert úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy férfi vagyok, miért ne tetszhetne, az anime, főleg ha a szerelmi kapcsolat hiteles. Ám látva a Gravitation-t és a Junjou Romanticát egyértelműen oda jutottam magamban, hogy a Boy's Love tényleg női műfaj. Ahogy többször írtam, nemhogy nincs bajom azzal, ha egy férfi az úgymond férfias sztereotípiáktól (elvárásroktól) eltérően viselkedik, hanem kifejezetten szimpatikus is, mert ezáltal egyénisége lehet, amit becsülök, ha valaki úgy vállalja nyíltan, hogy nem "nyomul rá" másokra. Viszont a fent említett két Shounen-ai anime azért nem tetszett, mert azt érzékeltem, hogy túlzottan érzelgősek benne a srácok, főleg aki az "alárendelt" szerepet játsza. Fogalmam sincs, melyik a seme és melyik az uke. Azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert a másik, ami nem tetszik ezekben az animékben, hogy különbséget tesznek "domináns" és "alárendelt" szerep között a párkapcsolatokban. Ez soha nem tetszett, miért ne lehetne egy fiúpáros "egyenrangú"? Vagy ha alapvető elvárás a Shounen-ai műfajban a szerepkiosztás, akkor ennyire értek hozzá, és ennyire nem nekem való a téma.

Emiatt sokáig következetesen kerültem az ilyen animéket. Aztán másfél éve a Super Lovers volt az, ismét felkeltette az érdeklődésemet a BL animék iránt. Az egy furcsa kontrasztja volt a fentebb említett szerepkiosztásoknak, hiszen hiába lehetett látni, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, mégis olyan érzésem volt, hogy inkább az alárendelt volt az, aki erősebb volt érzelmileg, míg a domináns többször hagyta magát alárendelni az érzelmeinek, ami többször önzőséghez vezetett a részéről, vagy más esetekben olyan idétlennek tűnt. Na meg Minagawa Junko seiyuu-i munkássága is érdekes színt vitt az animébe, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy fiúszerelmes animékben nők szinkronizáljanak fiúkat. Nekem tetszett, mert már ismertem a seiyuu-t a Prince of Tennis-ből például, és már ott is nagyon tetszett a hangja. Szóval minden sajátosságával együtt nekem bejött a Super Lovers, kicsit át is alakította a gondolkodásomat, talán ez lehet az oka annak, hogy a Sekaiichi Hatsukoi már kifejezetten tetszik.

Ma láttam az első széria utolsó részét, és több szempontból is tetszik. Például volt valami háttérsztori, bár ez egy idő után alább hagyott. A fiúpáros egy Shoujo manga stúdióban dolgozik, de nem ezen anime által ismerjük meg a mangakészítés rejtelmeit (arra ott a Bakuman.), meg egy idő után már inkább a fiúk közötti beszélgetés volt fókuszban. De tetszett, mert nem éreztem túl érzelgősnek a jeleneteket, csak annyira, amennyire az adott szituáció megkívánta. Bár itt is megvoltak a szereposztások, ami miatt most sem vagyok oda, mert ez igazából ez olyan, mint egy azonos nemű kapcsolatban a férfi és női szerepek kiosztása. De ami itt tetszett (mondjuk ebben a Junjou Romantica is jó volt), hogy az alárendelt szerepet játszó srác sem nézett ki lányosan, inkább az, hogy érzelmileg nyitottabb, jobban kimutatja. Meg a különböző "játékok" tetszenek, amikor valaki a szíve mélyén igazából boldog vele, de elküldi, és tiltakozik a közeledés elől. Ezek a kis játékok kellenek egy kapcsolatba, hogy ne azt mutassa a másik fél, hogy ő egy könnyen megszerezhető valaki, hanem uralja az érzelmeit azáltal, hogy nem adja magát olyan könnyen, ezáltal "értékesnek" mutatja magát (értsd jól). De azt vettem észre a Sekaiichi Hatsukoi-ban, (és aztán rájöttem, hogy ez a korábban látott Shounen-ai animékben is játszik) hogy a domináns fél az, aki inkább kimutatja, hogy akarja a szíve választottját, és az alárendelt az, aki inkább "játszik". Azt mutatja, hogy nem akarja, tűnjön innen, hogy merészeli. De azért lehet érzékelni a hangján (és ez a seiyuu-k érdeme, nem hiába mondják, hogy bizonyos hangszínészek a Shounen-ai-ra specializálódtak), hogy azért jó neki az, ha közeledik, és merészelje csak. Általában megmosolygom ezeket a jeleneteket. Persze ebbe bejátszanak a múltan történt traumák, a sikertelen középiskolás szerelem, és hogy 30 évesen nem volt még komoly párkapcsolata, mert elgyengül érzelmileg, ha egy helyes pasit meglát. Bevallása szerint fogalma sincs, hogy kell szeretni.

Amiért nem vagyok oda, és gondolatban ezért átkoztam a Junjou Romanticát is, hogy nem egy, hanem három páros romantikáját mutatja az anime. Ez nekem körülbelül az anime felétől esett le... Mind a három páros mangastúdióban dolgozik, a kapcsolatuk is hasonlóképp alakul ki, csak akkor gondolkodtam el azon, hogy itt valami nem stimmel, amikor volt az egyik srác, aki középiskolában beleszeretett álmai férfijába, ami nem jött össze, aztán jön egy 30 éves pasi, akinek még nem volt komoly kapcsolata, és hogy is van ez? És a felétől esett le, hogy itt is több páros történetét nézzük párhuzamosan. Azt tudtam különben, hogy a Sekaiichi Hatsukoi és a Junjou Romantica Mangakája ugyanaz, és ugyanaz a stúdió csinálta az animét is (rajzstílus... le se tagadhatnák), csak úgy képzeltem el a Sekaiichi Hatsukoi esetében, hogy ott csak egy páros történetét nézzük, és ennek az egy párosnak a története megy át a Junjou Romanticába is, ez a kapcsolat a két anime között. Csak aztán néztem utána, amikor rájöttem, hogy több páros története van itt is, hogy itt teljesen más páros történetét követhetjük figyelemmel. De pont ezért hagyott alább a mangastúdió, és vált inkább kerettörténetté, mert másra már nem maradt idő. Én nem is értem ezt a több páros bemutatását párhuzamosan. Egyrészt bele lehet zavarodni (vagy észre sem venni, láss engem), másrészt meg ha már az egyik részben az egyik páros történetét követhetjük figyelemmel akire már "ráhangolódtunk", akkor ugyan ne kezdjenek bele egy másik páros történetébe. Ezért nem lelkesedek, amúgy minden más bejött. Személyiségben inkább az alárendelt fiúkkal tudtam azonosulni, nagyrészt ők biztosítják a humort is.

Az openingtől annyira nem voltam elragadtatva. Shuhei Kita az előadója, ővele nemrég találkoztam a japán zenén belül a GARO -VANISHING LINE- openingje kapcsán. Ilyen férfiasságot, erőt, életenergiát akarok sugározni, de nem tudom, hogy tegyem jellegű dal az opening. Olyan össze-visszának tűnik. Az ending már sokkal letisztultabb és kellemesebb hangzású. Tisztába van az érzelmeivel, és elő is tudja adni.

Összességében tetszett az első évad, meg fogom nézni a másodikat is. De nem hiszem, hogy valaha is komoly rajongója leszek a műfajnak. Állítólag durva dolgok vannak a mélyén, inkább maradnék a felszínnél, ahol még vannak érzelmek is.