Eleinte adtam esélyt a Shounen-ai animéknek, mert úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy férfi vagyok, miért ne tetszhetne, az anime, főleg ha a szerelmi kapcsolat hiteles. Ám látva a Gravitation-t és a Junjou Romanticát egyértelműen oda jutottam magamban, hogy a Boy's Love tényleg női műfaj. Ahogy többször írtam, nemhogy nincs bajom azzal, ha egy férfi az úgymond férfias sztereotípiáktól (elvárásroktól) eltérően viselkedik, hanem kifejezetten szimpatikus is, mert ezáltal egyénisége lehet, amit becsülök, ha valaki úgy vállalja nyíltan, hogy nem "nyomul rá" másokra. Viszont a fent említett két Shounen-ai anime azért nem tetszett, mert azt érzékeltem, hogy túlzottan érzelgősek benne a srácok, főleg aki az "alárendelt" szerepet játsza. Fogalmam sincs, melyik a seme és melyik az uke. Azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert a másik, ami nem tetszik ezekben az animékben, hogy különbséget tesznek "domináns" és "alárendelt" szerep között a párkapcsolatokban. Ez soha nem tetszett, miért ne lehetne egy fiúpáros "egyenrangú"? Vagy ha alapvető elvárás a Shounen-ai műfajban a szerepkiosztás, akkor ennyire értek hozzá, és ennyire nem nekem való a téma.

Emiatt sokáig következetesen kerültem az ilyen animéket. Aztán másfél éve a Super Lovers volt az, ismét felkeltette az érdeklődésemet a BL animék iránt. Az egy furcsa kontrasztja volt a fentebb említett szerepkiosztásoknak, hiszen hiába lehetett látni, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, mégis olyan érzésem volt, hogy inkább az alárendelt volt az, aki erősebb volt érzelmileg, míg a domináns többször hagyta magát alárendelni az érzelmeinek, ami többször önzőséghez vezetett a részéről, vagy más esetekben olyan idétlennek tűnt. Na meg Minagawa Junko seiyuu-i munkássága is érdekes színt vitt az animébe, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy fiúszerelmes animékben nők szinkronizáljanak fiúkat. Nekem tetszett, mert már ismertem a seiyuu-t a Prince of Tennis-ből például, és már ott is nagyon tetszett a hangja. Szóval minden sajátosságával együtt nekem bejött a Super Lovers, kicsit át is alakította a gondolkodásomat, talán ez lehet az oka annak, hogy a Sekaiichi Hatsukoi már kifejezetten tetszik.

Ma láttam az első széria utolsó részét, és több szempontból is tetszik. Például volt valami háttérsztori, bár ez egy idő után alább hagyott. A fiúpáros egy Shoujo manga stúdióban dolgozik, de nem ezen anime által ismerjük meg a mangakészítés rejtelmeit (arra ott a Bakuman.), meg egy idő után már inkább a fiúk közötti beszélgetés volt fókuszban. De tetszett, mert nem éreztem túl érzelgősnek a jeleneteket, csak annyira, amennyire az adott szituáció megkívánta. Bár itt is megvoltak a szereposztások, ami miatt most sem vagyok oda, mert ez igazából ez olyan, mint egy azonos nemű kapcsolatban a férfi és női szerepek kiosztása. De ami itt tetszett (mondjuk ebben a Junjou Romantica is jó volt), hogy az alárendelt szerepet játszó srác sem nézett ki lányosan, inkább az, hogy érzelmileg nyitottabb, jobban kimutatja. Meg a különböző "játékok" tetszenek, amikor valaki a szíve mélyén igazából boldog vele, de elküldi, és tiltakozik a közeledés elől. Ezek a kis játékok kellenek egy kapcsolatba, hogy ne azt mutassa a másik fél, hogy ő egy könnyen megszerezhető valaki, hanem uralja az érzelmeit azáltal, hogy nem adja magát olyan könnyen, ezáltal "értékesnek" mutatja magát (értsd jól). De azt vettem észre a Sekaiichi Hatsukoi-ban, (és aztán rájöttem, hogy ez a korábban látott Shounen-ai animékben is játszik) hogy a domináns fél az, aki inkább kimutatja, hogy akarja a szíve választottját, és az alárendelt az, aki inkább "játszik". Azt mutatja, hogy nem akarja, tűnjön innen, hogy merészeli. De azért lehet érzékelni a hangján (és ez a seiyuu-k érdeme, nem hiába mondják, hogy bizonyos hangszínészek a Shounen-ai-ra specializálódtak), hogy azért jó neki az, ha közeledik, és merészelje csak. Általában megmosolygom ezeket a jeleneteket. Persze ebbe bejátszanak a múltan történt traumák, a sikertelen középiskolás szerelem, és hogy 30 évesen nem volt még komoly párkapcsolata, mert elgyengül érzelmileg, ha egy helyes pasit meglát. Bevallása szerint fogalma sincs, hogy kell szeretni.

Amiért nem vagyok oda, és gondolatban ezért átkoztam a Junjou Romanticát is, hogy nem egy, hanem három páros romantikáját mutatja az anime. Ez nekem körülbelül az anime felétől esett le... Mind a három páros mangastúdióban dolgozik, a kapcsolatuk is hasonlóképp alakul ki, csak akkor gondolkodtam el azon, hogy itt valami nem stimmel, amikor volt az egyik srác, aki középiskolában beleszeretett álmai férfijába, ami nem jött össze, aztán jön egy 30 éves pasi, akinek még nem volt komoly kapcsolata, és hogy is van ez? És a felétől esett le, hogy itt is több páros történetét nézzük párhuzamosan. Azt tudtam különben, hogy a Sekaiichi Hatsukoi és a Junjou Romantica Mangakája ugyanaz, és ugyanaz a stúdió csinálta az animét is (rajzstílus... le se tagadhatnák), csak úgy képzeltem el a Sekaiichi Hatsukoi esetében, hogy ott csak egy páros történetét nézzük, és ennek az egy párosnak a története megy át a Junjou Romanticába is, ez a kapcsolat a két anime között. Csak aztán néztem utána, amikor rájöttem, hogy több páros története van itt is, hogy itt teljesen más páros történetét követhetjük figyelemmel. De pont ezért hagyott alább a mangastúdió, és vált inkább kerettörténetté, mert másra már nem maradt idő. Én nem is értem ezt a több páros bemutatását párhuzamosan. Egyrészt bele lehet zavarodni (vagy észre sem venni, láss engem), másrészt meg ha már az egyik részben az egyik páros történetét követhetjük figyelemmel akire már "ráhangolódtunk", akkor ugyan ne kezdjenek bele egy másik páros történetébe. Ezért nem lelkesedek, amúgy minden más bejött. Személyiségben inkább az alárendelt fiúkkal tudtam azonosulni, nagyrészt ők biztosítják a humort is.

Az openingtől annyira nem voltam elragadtatva. Shuhei Kita az előadója, ővele nemrég találkoztam a japán zenén belül a GARO -VANISHING LINE- openingje kapcsán. Ilyen férfiasságot, erőt, életenergiát akarok sugározni, de nem tudom, hogy tegyem jellegű dal az opening. Olyan össze-visszának tűnik. Az ending már sokkal letisztultabb és kellemesebb hangzású. Tisztába van az érzelmeivel, és elő is tudja adni.

Összességében tetszett az első évad, meg fogom nézni a másodikat is. De nem hiszem, hogy valaha is komoly rajongója leszek a műfajnak. Állítólag durva dolgok vannak a mélyén, inkább maradnék a felszínnél, ahol még vannak érzelmek is.

Idén nyáron lesz 12 éve, hogy animéket nézek, és így visszagondolva volt már arra példa, hogy egy animét képek alapján nagyon jónak képzeltem el, aztán nagy csalódás lett a vége. Viszont az ellenkezőjére nem emlékszem, hogy lett volna precedens, de úgy néz ki, hogy a SHIROBAKO lesz az első ilyen anime.

Annak idején nem tudtam az animéről, amikor megjelent, csak akkor, amikor megtudtam, hogy Okui Masami új kislemezt jelentet meg (akkor), és az az anime második openingje lesz. Okui Masami... kérlek szépen, teljesen odavoltam az örömtől. És akkor utánanéztem az animének, de semmi jó megérzésem nem volt a dologból. Ennek ellenére adtam neki egy esélyt, és megnéztem az első részt, és arra emlékszem csak, hogy öt kiscsaj, akik ilyen teljesen vidámak, víg kedélyűek, csak az élet jó oldalát élik meg, a nehézségeiről tudomást sem vesznek, közösségük szimbóluma a fánk, amit örömmel emelnek a magasba. Ha egy animének ilyen előzménye van, abból semmi jó nem sülhet ki. Meg is mutatnám a kislemez borítókat, azok is jól érzékeltetik, hogy miért voltam ennyire előítéles az anime kapcsán.

Felül látható az első opening és ending Regular- és Limited edition kislemez (Ishida Yoko: COLORFUL BOX) borítója, alul pedig a második opening és ending szintén Regular- és Limited Edition (Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-) borítója. A képek mellett a dalok is eléggé árulkodóak, ugyanis mindegyik vilám, kellemes kis dal, amely még csak utalást sem tesz arra, hogy miről is szól az anime valójában. Ráadásul az első opening előadója Ishida Yoko, akit nem igazán szívlelek. Okui Masami némileg más eset. Nemcsak azért, mert ő számomra a #1, ha japán zenéről van szó, hanem azért is, amivé tette a dalt az énekhangja által. Ő is ugyanolyan dalt kapott, mint Ishida Yoko, csak az ő esetében hallatszik az is, hogy bár könnyedén énekli a dalt, mégis azért otthonosan mozog a balladákban, komoly mondanivalójú dalokban, és ez ha csírájában is, de tetten érhető az ő általa énekelt dalban. Mintha az énekhangjával meghackelte volna a dalt, pedig igencsak könnyedén kellett énekelnie az olyan szöveget, mint:

My beautiful life... Zutto

Úgyhogy bőven megvolt az alapom arra, hogy előítéletes legyen az animével kapcsolatosan, de aztán úgy voltam vele, hogy mivel az Okui Masami kislemez megjelenése február végi, ennek örömére rászánom magam, és megnézem most az animét. Hát, komolyan nem tudom, hogy egyáltalán bármikor is csalódtam kellemeset egy animében. Nem is azonnal derül ki, de azért érzékelhető már az elején, hogy sokkal többről van itt szó, mint amikről a képek és a dalok árulkodnak. Szerencsére ezt a fánkos dolgot inkább csak az első részben erőltették, aztán nem találkozunk vele. Bár a 8. részig láttam az animét, de nem látok arra utalást, hogy ennek lesz folytatása. De miről is van szó? Egy animestúdió mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A főszereplő öt lány még gimnáziumból ismerik egymást, azáltal lettek barátok, hogy mind az öten szeretik az animéket, és animációs klubot alapítottak. Még ebben az időben elkészítették az első amatőr animéjüket, ennek sikere pedig kellőképp inspirálta őket, hogy ezt komolyan is csinálják. Ötük közül kettejüknek Miyamori Aoi-nak és Yasuhara Emának ez lett a szakmája. Elhelyezkedtek a Musashino Animation stúdióban, és rajzolóként próbálják megállni a helyüket. Hármójuknak viszont nehézségük támad a megfelelő munkahely megtalálásában. Sakaki Shizuka seiyuu szeretne lenni, de nem tudja legyőzni az lámpalázát, így nem is tudja megmutatni a tehetségét, így nem alkalmazták még. Toudou Misának ugyan van munkája, de nem szereti azt. Egy autógyártó cégnél tervez 3D modelleket. Az ötödik lány, Imai Midori még egyetemista, de álma, hogy forgatókönyv író legyen.

Igazából már a lányok háttértörténete inkább azt alapozza meg, hogy itt komolyabb történettel van dolgunk. És tényleg. Hiába van Aoi-nak és Emának olyan munkája, amit szeret csinálni, mégis sok nehézséggel szembesülnek, melyekkel olykor eléggé nehezen birkóznak meg. Nagyon tetszett például az (és bevallom őszintén, magamra ismertem benne jellem tekintetében), amikor Ema sehogy nem tudott lerajzolni egy macskát. Hiába próbálta, a végén csak az lett a vége, hogy összegyűrte a papírt, földre dobta, és a sírás kerülgette. És akkor olyan volt, hogy ugyan meghallgatta az embereket maga körül, de szíve szerint egyedül maradt volna. Aztán végül azzal nyert inspirációt, hogy az egyik munkatársa elvitte őt a közeli parkba, ahol egy bizonyos macskával szokott találkozni, és javasolta, hogy figyelje meg a mozgását. Vizsgálja meg, simogassa meg, hogy ihletet nyerjen. Az már extra érdekesség volt, hogy szegény macskát addig vizsgálgatta, amíg el az meg nem ijedt, és el nem szaladt tőlük. De mint olvasható, a többiek élete sem könnyű. Aoi is megtapasztalja ezt, de azért megfigyelhető ebben az animében is a tipikus japán mentalitásnak egy kis szelete. Hiszen hiába küzdenek a lányok nehézségekkel, azért csak azt mondják magukról, hogy "daijoubu", meg mosolyt erőltetnek az arcukra. Azt tudni kell a japánokról, hogy náluk a mosoly nem feltétlen azt jelenti, amit minálunk. Sokszor mosoly mögé rejtik el a valódi érzéseiket, és még akkor sem vallanák be, hogy problémájuk van, amikor például haldoklik az édesanyjuk, és legbelül üvöltenek a fájdalomtól. Nem akarják a másikat terhelni a problémájukkal. Valami hasonló figyelhető meg ebben az animében is, bár Ema esete annyiban egyedi, hogy nem képes rejteni a fájdalmát. Annyira látszott rajta, hogy nyomasztja őt, hogy nem képes macskát rajzolni, de amúgy ő sem mondaná ki, hogy mi a baja. A többieknek mégsem volt nehéz rájönni, hogy mi a baja és aztán segíteni neki.

Ez egy kiragadott példa volt, de többet is lehetne mondani, ami miatt nagyon jó nézni az animét. Inkább azt érzékelem, hogy az animekészítés, és a stúdió csak egy körítés, sokkal inkább a japán valóságba vezet be minket. Ez az anime tömény Slice of Life, annak is szinte a legjobb fajtájából. Hasonló a Bakuman. is, bár az a mangakészítés rejtelmeibe enged betekintést. Abban sokkal inkább előtérbe kerül egy mangaka élete, sokkal inkább megismerhetjük annak nehézségeit, sőt az talán még Slice of Life téren is jobb lett. De mind a SHIROBAKO, mind a Bakuman. kiválóan mutatja be a japán valóságot, és azt, hogy ezzel hogyan küzdenek meg a mindennapi problémákkal szereplők. Csak ajánlani tudom mindkét animét.

Idén ismét lesz énekverseny a MondoConon. És most nagy bizonyítási vágy van bennem, hogy megmutassam, hogy mit is tudok valójában, ezért most dalt is úgy választok, amit el tudok énekelni, és szívesen meg is teszem. Eleinte eléggé szűkösnek éreztem a választási lehetőséget, mivel férfi előadótól elsősorban JAM Project-et és előadóinak szóló dalait hallgatom, és a dalaik többsége sajnos olyan, ami kimegy az én hangterjedelmemből. Persze van, amit el tudok énekelni, csak gyakorolni kell őket. Először a Super Robot Wars 2: Original Generations videojátékból gondoltam a Babylon-t gyors dalnak és a Bakuman. III animéből a Yume Sketch dalt. Annyira nem is gyakoroltam őket, meg aztán beszélgettem az egyik mexikói barátommal LimaRam-mal, és nem is tudom honnan jött neki, de azt javasolta, hogy próbáljam meg a Mazinkaizer OVA-ból a TORNADO dalt. Azonnal lejátszódott a fejemben, és arra jutottam magamban, hogy igen, ez menne... Nem kifejezetten kedvenc, az első BEST COLLECTION albumon van rajta, amikor azt hallgatom, végighallgatom, megmarad a fejemben, hallom a komolyságot, de nem különösen foglalkoztam vele. De most volt egy olyan érzésem, hogy nagyon jó választás lenne. Tegnap este megcsináltam belőle a kfn-t, közben megpróbáltam kiénekelni a legmagasabb refrén részeket, és ment! Sikerült! Csak gyakorolni kell, hogy szépen kijöjjön, és rá kell érezni, hogy kell énekelni, hogy az úgy hangozzon, ahogy kell. És élveztem a spontán próbát, úgyhogy azonnal meg is köszöntem neki az ajánlást, ilyen 5-6.000 km-ről meg tudja mondani, mi áll jól nekem, hihetetlen. Mondjuk küldtem neki korábban hangfelvételt, úgyhogy valószínűleg arra gondolt vissza, amikor javasolta a dalt. Meg is hallgattam aztán néhányszor, és úgy éreztem, hogy mégis tudok azonosulni a hangulatával, úgyhogy jelen állás szerint azt mondom, hogy el tudom érzéssel énekelni.

Ez egyébként egy Mizuki Ichiro szóló dal. Nagyon tetszik, amit az együttes berkeiben művel, ha csak erre alapoznék, azt mondom, hogy nem véletlen, hogy már több mint 40 éve tart az énekesi karrierje. A szóló karrierje alatt felénekelt dalok egyébként nagyon nehezen elérhetők, és nem is láttam sehol teljes listát a megjelent kislemezeiből és albumaiból. Ehhez képest eléggé méltatlannak érzem, hogy akkora diszkográfiája van (gondolom én), amit bárki megirigyelne, és sehol nincs dokumentálva a teljes lista. De 2008-ban kiadott egy hatalmas válogatásalbumot Michi ~Road~ címmel, melyre az akkori 40. évforduló alkalmából válogatták össze a legjobb dalait. Bizony hatalmas, mert az album 5 CD-ből áll, összesen kb. 100 dallal. Még korábban végigmentem rajtuk egyszer, és az énekesi karrierjének eleje számomra teljesen csalódás volt. Melankólikus balladák, de az az életerőt hiányoló fajtából, ilyen hagyjatok meghalni jellegű dalok. És akkor totál elcsodálkoztam, hogy hát hol van az az erő, amit a JAM Project-ben mutat? Aztán a harmadik CD-től már jönnek az élettel telibb dalok, amiket vártam tőle, úgyhogy nem egy elveszett dolog, a Mazinger Z egészen jó volt. De nagyon különbséget tenni a dalok között nem tudok, mert annyira egy kaptafa, az egyes animékhez, Tokusatsu sorozatokhoz írt dalok, hogy nem tudom agyból megmondani, hogy melyik-melyik. Nagyjából egyszerű hangszerelésű dalok vannak a repertoárjában, azért a nagyján lehet érezni, hogy bár komolyabbak, de gyerekeknek készült sorozatokhoz készültek. Itt-ott még viccesnek is hat az éneke. Visszatérve a szomorú dalokhoz, azért azt hozzá kell tenni, hogy illik is a hangszínéhez, még fiatalon is ilyen komoly, elmélkedő, szomorkás férfihangja volt, ez nyilván nem változott az idők során, mindezek ellenére nagyon jól állnak neki az életerős dalok is. Meg a fentebb említett TORNADO dal azért is nagyon jó, mert az is ballada (az lesz a lassú dalom), de nem az az eret akarok vágni magamon típusú, minden életigenlést teljes mértékig hiányoló dal, hanem hallani az erőt. Szeretnék végre egy nagyon jót énekelni versenyen.

A gyors dal tekintetében még bizonytalan vagyok, de jelölt van. Nagyon bátor vállalkozás lenne a Kikou Seiki G-Breaker Legend of Cloudia videojátékból az Over the Top! Ugyanis ez egy őrült rock dal, imádom, hogy gondolatban mindig az őrületbe kerget, amikor hallgatom. Ez egy duett a JAM Project-en belül, Sakamoto Eizo és Endoh Masaaki páros énekelte fel, és azért ez a két név árulkodó. Sakamoto Eizo egyébként is egy őrült rocker, az Animetal együttes frontembere, nagyon szolid munkát nem is lehet várni tőle. És azért Endoh Masaaki-t is be lehet vinni a "rosszba", úgyhogy biztos páros voltak egy ilyen keményebb dalhoz. Ezt a dalt sem próbáltam még komolyan, csak ahogy hallgatom, úgy érzem, hogy kijönne. És ha ki tudnám azzal az életérzéssel énekelni, ahogy ők, akkor bizony esélyes vagyok arra, hogy az eddigieknél jobb helyezést érjek el. Ha még a többieknek is tetszeni fog, akkor végképp elégedett leszek.

Jeles számhoz érkeztük, a JAM Project júliusban megjelentette 10. válogatásalbumát. Mindenképp szép, ha egy csapat tartósan aktív tud maradni, és már Japánban sem annyira könnyű. A JAM Project soha nem tartozott eladások tekintetében az élvonalbeliekhez, de annyi pénzt mindig hozott a kiadónak, hogy éppen megérje nekik egy-egy albumot, kislemezt megjelentetni, hogy a rajongók igényét kielégítsék. 14 éve építik zenei karrierjüket, ezalatt több mint 200 dalt írtak már, és ha összegeznénk, hogy hány dalt írtak másoknak, hány animében működtek közre mind csapatban, mind egyénileg, akkor bizony azzal szembesülhetünk, hogy a csapat sokkal szélesebb körben ismert, mint hinnénk. És most újra itt vannak.

Hiányoltam is már egy komolyabb kiadványukat. Nem akarom még egyszer elemezgetni a nemrégiben megjelent kislemezeiket, de sajnos azok épp elég indokok voltak arra, hogy aludjon a JAM Project iránt érzett rajongásom. Ugyanakkor mindig reménykedtem abban, hogy ha megjelenik ez a BEST COLLECTION album, akkor meg fog változni a véleményem a kislemezes dalokról, ez be is jött. Régebben írtam már róla, hogy teljesen más a hangulata egy adott dalnak, annak függvényében, hogy milyen egyéb dalok "környezetében" van, hiszen kölcsönösen emelhetik egymás értékét. Bár az igaz, hogy egy dal akkor az igazi, ha önmagában megállja a helyét. Ez is árnyalja egy kicsit a kislemezeket, de az album összességében nagyon is a helyén van. Erősebb, keményebb, mint az előző albumok, de több az érzelem is. Az album minőségének titka ugyanis, hogy a dalok jobban meg van töltve tartalommal, ezáltal többféle érzelmeket lehet hozzájuk társítani, ki ki a saját élettapasztalata, értékrendje, érzelmi intelligenciaszintje alapján. Lássuk én mit gondolok a dalokról.

Kakusei X: Sokban hasonlít az előző BEST COLLECTION album címadó dalához, a THE MONSTERS-hez, csak nem annyira vad, és jobban illik egy album nyitódalához. Dallamosabb, könnyebben énekelhető (már akinek van ehhez énekhangja...). Bár azon egy kicsit megrökönyödtem, hogy "Change your way!" szöveggel kezdik, valahogy az a gondolat ugrott be elsőre, hogy ennyire rosszul csinálnék valamit, hogy 180°-os fordulatot kell vennem? Amúgy nagyon tetszik, a már-már gregorián stílusú énekük, konkrétan induló-hangulatot ad a daloknak. Köszönöm szépen ezt a fantasztikus kezdetet! 8/10

Wings of the legend: Sokszor írtam a kislemez megjelenésekor, hogy mennyire jelentős számomra ez a dal. Mivel változtak az idők, ezért a dal értéke is vele változott, és most már objektívebben is tudom értékelni a dalt. Most is azt mondom, hogy fantasztikus, a top JAM dalok között van, de nagyon furcsának hat, hogy egy-két sor után más ritmus, más dallam, ami valamennyire illeszkedik egymáshoz, és a dal összességében egy egészet alkot, de aki nem nyitott az ilyenekre, annak eléggé disszonáns lesz a hangzás. Pedig egy komplett történetet mesél el, és rejlenek benne a változások is, ezért is olyan a dal, amilyen. Én meg akármennyire is változtak az idők, még 5% esélyt fenntartok, hogy a himnuszom legyen. 10/10

Isshoku Sokuhatsu ~Trigger of Crisis~: Reméltem, hogy ezt is olyan nagy hatásúra csinálják meg, mint az eddigi GARO szériához írt dalaikat, de most nem erre törekedtek. Olyannyira nem, hogy igencsak felejtősre sikeredett, ennél sokkal erősebb rock dalaik is vannak, sajnos ez most csak egy a sok közül. Elmegy a többi dal mellett, de önmagában véve nem nagy eresztés. 6/10

Babylon: A Wings of the legend kislemez B-side track-je, megmondom őszintén, valami lágyabb dalra számítottam, mivel a Super Robot Wars kislemezek második dalai mindig valami Okui Masami által írt lassabb, melankolikusabb dalok. Ez most ha lehet, még erősebb, amit az elején sérelmeztem is, de ahogy ráéreztem az ízére, na mondom magamban, ez igen! Kicsit ilyen titokzatos, ezáltal végig fenntart egyfajta kellemes izgalmat, hogy vajon mi fog ebből kisülni. A refrén nagyon erős, és a legvégén, ahogy erejének teljéből üvölt Fukuyama Yoshiki, azzal keményen feltette az i-re a pontot. De azt senki le nem törli onnan! 9/10

Yume Sketch: De mérges voltam erre a kislemezre, mert a Wings of the legend után jelent meg alig 2 hónap után, és nem akartam elhinni, hogy csak ennyi telik ki tőlük. Az együttestől teljesen szokatlan lágy dal, ami részint érthető is, hiszen a Bakuman. anime egyik ending dala, és aki nézi / látta az animét, annak tetszhet is a dal, mivel nagyon illik az animéhez. De mint JAM dal túlságosan is elüt a többitől, és mivel én az együtteshez viszonyítottam, ezért sokáig nem tetszett. Most azt mondom, hogy a stílus adottságaihoz képest kihozták magukból a legtöbbet. 8/10

Mirai he no Chikai: Van egy nagyon hasonló című daluk, de ez nem ballada, hanem kemény rock dal. Kicsit hajaz azokra az általam viccesnek titulált JAM dalokhoz, amiknek ugyan értem a jelentését, meg hogy mit akarnak énekelni, de valamiért mindig mosolyra fakaszt. És helyet kapott Ricardo Cruz is, a csapat brazil származású segítő tagja is, ő énekli a refrénekben a közös rész utáni sorokat. Most tetszik, amit csinál, és örülök annak, hogy ilyen jellegű rock dal is helyet kapott az albumon. 8/10

Arashi: Van egy másik STORM című daluk még a karrierjük legelejéről, arról a dalról jobban elhittem, hogy vihart fognak aratni. A japán című dal érzelmesebb rock szerzemény. Az érzelmes részét főleg Okui Masami emeli ki a refrén végén hallható extrém magas hangú szólójával. A dal elején és végén hallható kórus szintén az együttes védjegye, amivel évek óta emelik dalaik hangulatát, most sincs ez másképp. 9,5/10

R.I.P. ~Tomo yo Shizuka ni Nemure~: Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a dallal. A cím elárulja, hogy egy balladáról van szó, de ez sem az a fajta, ami azonnal megmarad a fejemben. Ráadásul, ha a JAM Project lassú, lírai dalt ír, azok is legtöbbször pozitív kicsengésűek, de a cím azt is elárulja, hogy bizony most erről szó nincs. Temetői hangulatú, halottat búcsúztató, hozzá intézett utolsó szavakat éneklik el, valamint a halál fájdalmát éneklik ki. De nem tetszik, mert a többi lassú dalaikhoz képest azt mutatja, hogy egy csatát el is lehet veszíteni, és nem feltétlen a következő harcra buzdít fel. Viszont a végén hallható Fukuyama Yoshiki szóló emeli a hangulatot. 5/10

Wildflowers: Egy rock dal a jellegtelenebb fajtából, mely csak úgy van, de semmilyen érzelmet nem tudok társítani hozzá. De meghallgatom, ha lemegy az album, de többszöri visszahallgatás után sem tudok dallamot visszaidézni belőle. Próbálkozásnak nem utolsó... 4/10

Kimi no Moto he: Ahogy írtam az elején, több érzelmet felvonultató album, ami abban manifesztálódik, hogy több a szélsőségesen jó dal. Ez azt hozza magával, hogy adott esetben elnyomhatja azokat a dalokat, melyek nem különböznek az átlagtól, így több dal jelentéktelenné válik. Ugyanerre a sorsra jutott ez a dal is. Meghallgatom, amikor soron van, de önmagában nem maradt meg eddig bennem, pedig ötször már végighallgattam az albumot. 4/10

Orekyuu JUSTICE: Az elejéről azt hittem, hogy ez már a PLATONIC, mert Okui Masami szólóval indult, csak aztán kezdett leesni, hogy nem annyira lírai, be is keményít. Ez némileg jobb az előzőeknél, hangulatosabb, jobban illik a JAM feelinghez. Erről a dalról el tudom képzelni, hogy később meg fogom szeretni. De türelem... 7/10

PLATONIC: És újabb Okui Masami szóló. Márpedig amihez ő hozzányúl, az arannyá változik, most sincs ez másképp. Többször énekelt már szerelmi csalódásairól szólókarrierje során, vagy egyoldalú szerelmekről, most sincs ez másképp. Ez inkább melankolikus, mint sírósan szomorú, de pont ezért hallgatható. Kellemes, szerethető ballada, ugyanakkor a második felében hallható férfikórus némileg megzavarja az addig árasztott nyugalmat, mert bár a refrénben kitör az énekesnő, de marad az a csendes elvágyódás. A férfikórus a belső hangokat szimbolizálja, hogy bár kifelé nyugalmat sugároz, de belül ordít. Ez a férfikórusos refrén után acapellában fejezi be az énekesnő, jelezvén, hogy kiénekelte az érzelmeit és megnyugodott. 9/10

Kaze ~Tabidachi no Uta~: Na ez egy nagyon érdekes dal, egyszerre vidám és fájdalmas is. Magyar vonatkozásban érdekes a cím, ugyanis a változásokat szoktuk úgy is mondani, hogy más szelek járnak, és a hullámos kötőjelben írt cím magyarul pedig az utazók dala fordítást rejti magában. Ez a dal a változásról szól, és az azzal járó fájdalomról. A dal azért kettős, mert bár benne van az elmúlás, az elengedés fájdalma, ugyanakkor izgatottan várja, hogy az új élet mit hoz magával. És igen, sokszor rossz, hogy a régi és az új nem köthető össze. Ez a dal segít feldolgozni és elengedni a múltat. 10/10

Victory Soul: Értekeztem már erről a dalról korábban, most is ugyanaz a véleményem, hogy a beteljesült álom boldogságáról énekel, benne az az oldott, már-már bohókás jókedv a versékben. És most is csak azt tudom írni, hogy ha még nem teljesedett be az álmunk, ez a dal erőt adhat, hogy harcoljunk érte, azáltal, hogy érezteti azt az oldott boldogságot, ami a küzdelem gyümölcse. Hajrá, hajrá, soha ne adjátok fel! 10/10

Kimi Omofu ~Tatta Hitori no Kimi he~: A Yume Sketch kislemez B-side track-je, ez a dal végképp feltette annak idején a pontot arra a bizonyos i-re, ami miatt mérges voltam a kislemezre, de most is azt tudom írni, mint a címadó dal esetében, hogy így albumon a többi dal között teljesen más hangulata van. Méltóképp zárja le az albumot, pozitív hangulatot sugároz magából, és minden rosszat feledtet. Nem utolsó sorban egy kellemes, lágy Kitadani Hiroshi dal, ami tőle igencsak ritka. Bravó, szép munka! 8/10

Mirai he no Daikoutai ~Great Voyage~: A JAM-nél már szinte tradíció, hogy valami nagy útravalóval zárják az albumot, most sem lenne ez másként, csak mostanra sikerült összehozni ezek közül a legjelentéktelenebbet, és sikerült alulmúlni az ötös és hatos BEST COLLECTION albumok záródalait. Jó kis rock dal, de felejthető, és rontja az album összképét. 6/10

Hát ez így fest. Az a helyzet, hogy lehet jönni nagy hatású dalokkal, de azok tényleg elnyomhatják a többit, és így az egész album szélsőséges lesz, rosszabb esetben zavaros összképet fog adni. Nagyon jó album, hallgattatja önmagát, de messze nem tökéletes. Ahhoz, hogy maximális pontszámot kapjon, akkor nemcsak a nagyon jó dalok kellenek, hanem, hogy a többi is elég jó legyen ahhoz, hogy az egész album azt az érzetet adja, hogy ez igen! És mindig újra és újra meg akarom hallgatni. Ezt eddig nagyon kevésnek sikerült, például Okui Masami: DEVOTION vagy Suara: Yumeji albumok ilyenek. Úgyhogy egyelőre nem ingott meg a harmadik BEST COLLECTION albumnak a JAM-ISM trónja. Hogy milyen érzetet kelt az album hosszútávon, arról majd később írok, most egyelőre:

30/40

Holnap jelenik meg a JAM Project: Yume Sketch kislemeze, mely a Bakuman anime 3. évadának ending dala. Nem tulajdonítottam olyan nagy jelentősséget az animének, mert úgy voltam vele, hogy mivel a JAM Project, ha anime dalt énekel, azok (mármint maguk az animék) ilyen középszintű, inkább gyerekeknek szóló alkotások. Ilyen volt például a Cardfight!! Vanguard is, amiből megnéztem egy pár részt, olyan viszonylag jó, de semmi nem emeli ki az átlagból, ezért abbahagytam. A Bakumant már csak azért is soroltam ebbe a kategóriába, mert egyből a Bakugan-ra asszociáltam, ami ugye igencsak gyerek-kategória. De aztán ma reggel úgy voltam vele, hogy csak elolvasok egy ismertetőt róla, hogy mégis milyen lehet, és kiderült, hogy sokkal komolyabb történetről van szó, meg is néztem az első két részt.

A mangakává válás rögös útját hivatott bemutatni a történet, melynek főhőse Moritaka Mashiro, akinek titkos álma, hogy mangaka legyen. Nem hiába álmodozik róla, már az elején kiderül, hogy nagyon jól rajzol, az osztályában lerajzolja az egyik lányosztálytársát, aki egyáltalán nem közömbös számára. A füzetét véletenül bent felejtette, ezért visszamegy érte, ám ott várja az egyik barátja, Akito Tagaki, akinek szintén hasonló álmai vannak, ő nagyon jó történeteket ír. Felajánlja, hogy összefoghatnának, és valósítsák meg közösen álmaikat. Ám Moritaka már régesrég letett erről, ugyanis nagybátyja is mangaka volt, több szuperhősös manga az ő nevét jegyzi, ő inspirálta hősünket. Csakhogy néhány éve meghalt a nagybátyja. Általános tény, hogy a sok munka őrölte fel, ám Moritaka meg van győződve arról, hogy öngyilkos lett. És hát valljuk be, igencsak demotiváló az, ha öngyilkos lesz az az ember, aki leginkább inspirálta őt, ám barátja rendületlenül bíztatja, hogy igenis meg kell valósítani az álmukat. Ezután sem bízik benne, de ráhagyja. Aznap este elmennek ahhoz a lányhoz, akibe Moritaka titkon szerelmes. A barátja valami nagy vallomásra készül neki. Nem hitték volna, hogy kijön, és meghallgatja őket, mert szinte már istennői rangot adtak neki gondolatban. Mi volt a nagy vallomás? Hogy mangakák lesznek mind a ketten. A lány ennek örül, a fiúk felbátorodnak, és felkérik őt, hogy ha majd animét készítenek a művükből, akkor legyen ő a seiyuu. Ez kapóra jön, ugyanis a lánynak pedig az minden álma, hogy szinkronszínésznő legyen. Minden összáll, hősünk erre úgy elbátorodik, hogy szimplán megkéri a lányt, hogy legyen a felesége. Még ő maga is ledöbben, hogy miket beszél, de legnagyobb meglepetésére belemegy a lány. Ugyanis kiderül, hogy szerelme nem viszonzatlan. Ám csak akkor házasodhatnak össze, ha beteljesül az álmuk, a fiúból sikeres mangaka lesz, míg a lányból hasonlóan sikeres seiyuu. Tehát igencsak rögös úton kell végigmenniük, hősünk nem is annyira lelkes, mert még mindig visszatartja a nagybátyja halála. Barátja tovább ösztökéli, hogy igenis végig kell menniük az úton. Amikor Moritaka beszél az anyjával, nem engedi meg, hogy a fia a nagybátyja útját kövesse, és még csak nem is a haláltól félti, hanem, hogy a mangakák iskolája nem olyan nagy hírnevű, és mint köztudott, Japánban a nagy középiskoláknak, és egyetemeknek presztízs-értékük van. De azt megígéri, hogy megbeszéli az apjával, aki mondván, hogy egy nő nem értheti meg egy férfi álmát, engedi, hogy a fia magvalósítsa álmát. Már csak nagypapával kell beszélni, akin bár még látszik a fia halála miatt érzett keserűség, ennek ellenére ő is zöld utat ad unokájának, így már ő is másképp látja a világot.

Egyelőre ennyi, és talán nem is kell többet elárulni a történetből. Az meglepett az első rész elején, hogy két openingje van az animének. O_O Az elsőben nem is ismertem fel a képen látott szereplőket, de ami még jobban meglepett, hogy Kageyama Hironobu énekelte. Aztán a második volt a "valódi", aztán a történetből kiderül, hogy miért is van két opening, tökre vicces. Nekem nagyon bejött így az első két rész alapján, és a történet menetét ismerve, biztos, hogy nem egy rövid animével van dolgunk, szerintem több száz részig elmehet. Arra leszek kíváncsi, hogy végül összejön-e a két főszereplő. Mert erre eddig nem nagyon figyeltem fel, de nagyon meglepett, amit Eiji, és Tukeinon mondtak a főszereplők szerelmi életéről, eddig ez nekem nem is tűnt fel. Eiji igencsak otthon van a japán zenében nagy KAT-TUN rajongó, és mesélte, hogy az egyik tag nemrégiben azért vált ki, mert egyébként is balhés élete volt, meg megházasodott. Az első rész még világos is, de miért baj az, hogy megházasodott? Akkor magyarázta el, hogy a japán énekeseknek nem szabad megházasodniuk, ugyanis az imidzsük része az, hogy beleszeretnek a rajongó lányok, és fenn kell tartani azt az illúziót, hogy vele bármikor összejöhetnek. Sokan csak ezért veszik meg kedvencük albumait, és többször volt már arra példa, hogy egy hasonló kaliberű énekes megházasodott, annak igencsak megcsappant a népszerűsége, és rajongók sorra adták el a lemezeiket. Sokféle módját hallottam annak, hogy a média hogyan befolyásolja az embereket, de azt bátran ki merem jelenteni, hogy ez az elmélet kiütéssel legyőzte a többit. Ez valami borzalom, az illúzió magasiskolája. És erre Tuki tette hozzá, hogy az animékben is hasonló tendencia figyelhető meg. Több animében is nem jön össze a főszereplő a szíve választottjával, mert hogy a sokkal több rajongója lesz az animének, ha a szerelmi szál nincs, vagy negatívan van lezárva hasonló okok miatt. Ezt én nagyon nem figyeltem meg, később eszembe jutott a Kaleido Star Sora és Ken kapcsolata, melynek nincs valódi lezárása, mivel Sora közömbös a fiú iránt, vagy a Méz és lóhere fő szerelmi szála, ami ugye zátonyra futott. Ezek olyan dolgok, amire már nem lehet azt mondani, hogy ez a japánok egyéni gondolkodásmódja, ez már hülyeség.