A 86. oldalon tartok Lukács Liza: Hogyan szeretsz? című könyvében és már most azt tudom mondani, hogy ez életem egyik legjobb és legfontosabb olvasmánya. Olyan fontos dolgok vannak a könyvben, amiknek általános információnak kellene lenni. Amit eddig olvastam, az alapján azt tudom mondani, hogy Lukács Liza részletesen elemezte eddig a négy kötődési stílust, majd különböző párkapcsolati példákon keresztül érzékeltette a különbséget, végül arra számítok, hogy arra kapunk útmutatást, hogyan sajátítsuk el az egészséges kötődést. Nagyon érdekes olvasni, hogy az emberek valójában hogyan kapcsolódnak egymáshoz, ezek közül én is megtapasztaltam egy párat. Ez is megerősített abban, hogy az ember valójában kevesekkel tart fenn igazi, minőségi kapcsolatot.

Biztos, hogy el fogom olvasni Lukács Liza többi könyvét is, illetve meg fogom venni ennek a könyvnek a hangoskönyv változatát is. Úgy néz ki, hogy Almási Kitti - Orvos-Tóth Noémi - Lukács Liza lesznek a "pszichológus-mesterhármas" nálam. Mind a hárman mást, de nagyon fontos dolgot tanítanak arról, hogyan éljünk mentálisan egészséges életet. Orvos-Tóth Noémi a múlt feltárásának fontosságára hívja fel a figyelmet, Almási Kitti arra ad jó példákat, hogy a jelenben milyen kognitív viselkedésformával élhetünk minőségi életet, Lukács Liza pedig megtanít arra, hogyan szeressünk jól.

Mérhetetlenül hálás vagyok Almási Kittinek, hogy meghívta Dr. Lukács Lizát a TE döntésed című műsorába a YouTube csatornáján. valószínűleg ő lesz az, akitől szintén fontos útmutatásokat kaphatok az élettel kapcsolatosan. Bár a műsorát nézve még nem figyeltem fel rá ennyire, mert elsősorban az evészavarral foglalkozik. Ami valamilyen szinten ugyan érint engem is, mert hajlamos vagyok a hízásra és arra, hogy "csak úgy" egyek, de ebben mindig volt bennem egyfajta önkontroll, aminek köszönhetően meg tudom állni egy idő után. Ez pedig az a tudat, hogy sokkal rosszabbul érezném magam kövéren, minthogy valamit nem eszek meg, amit az adott pillanatban kívánok. Talán ezért van az, hogy ha van is evészavarom, nem kóros, mert az önkontroll még mindig erősebb.

Ugyanakkor mondott olyan fontos dolgokat az interjúban, amik is elgondolkodtattak. Be is linkelem, érdemes megnézni.

Szóval volt annyira jó ez a beszélgetés, hogy felfigyeljek Dr. Lukács Lizára és a könyveire. Eleinte csak letöltöttem magamnak a könyveit, mintegy ismerkedés gyanánt beleolvasok, elolvasom, és ha lesz annyira jó, hogy megvegyem, akkor majd tavasszal megveszem, ha ismét hazajövök. A "Hogyan szeretsz" című könyvét kezdtem el olvasni és nem jutottam vele messzire, mert már az előszónál után eldöntöttem: Ezt a könyvet MOST veszem meg! Nemcsak a magánkönytáramban van helye az Almási Kitti és Orvos-Tóth Noémi könyvei mellett, hanem úgy éreztem, hogy a magam eszközével, anyagi támogatásával érzékeltetnem kell, hogy ilyen könyvre szükség van. Ennek a könyvnek minél több emberhez el kell jutnia! Már az előszónál is többször meg kellett álljak, mert a mondataival, kérdéseivel egyből záporoztak a fejemben a gondolatok. Azokat fel kellett dolgozzam. Innen tudtam, hogy ez a könyv megszólított és nagyon fontos lesz nekem.

El is mentem értem korán reggel a Tescóba. Azért most, mert ma megyek vissza Hollandiába és hamarosan indulok. De egyszerűen nem mehetek el anélkül, hogy ne legyen meg a könyv és ne olvassam el. Már a borító is rendkívül beszédes, hogy egy labirintus és annak célja a szív. El is kezdtem követni a szememmel, hogy hogy jutok el a külső piros ponttól a szívhez. Két utat próbáltam meg, de egyelőre nem jutottam célba. Ilyen az, amikor egy könyvnek kiváló borítója van. És ahogy visszagondolok az előző kapcsolataimra és hogy miket hibáztam, oda jutottam magamban, hogy a szeretet tényleg egy nagy labirintus. Nagyon nehéz tényleg jól szerezni.

Úgy néz ki, nagyon fáradtan fogok útnak indulni, ugyanis csak 2 órát aludtam az éjjel. De azért, mert annyira erős álmom volt, hogy nemhogy felébredtem belőle, de nem is tudtam visszaaludni. Az a helyzet, hogy ez a párkapcsolat, ami szüneten van / nemrég véget ért, nagyon erősen bennem van még, ugyanis gyakran álmodok vele. Az az érdekes, hogy ezek nem vágyálmok, tehát nem érzelgős vagy szex közben látom magunkat, hanem mintha a jelenlegi állapotában látnám őt. Hogy mit csinál, mi történik vele. Nem akarom nagyon túlmisztifikálni a dolgot és elvinni az egészet "álspirituális" irányba elvinni, (bár lehet, hogy egyszer kiírom magamból, hogy milyen természetfeletti dolgokban hiszek, minek látom az alapját) de a JAM Project: THE JUDGEMENT album dalainak hallgatása közben erősen elgondolkodtam magamban azon, hogy miért kötődök valakihez még mindig ennyire erősen érzelmileg, amikor már sokat tettem magamért. Az zavart az egészben, hogy olyan érzésem volt, mintha hiábavaló lett volna az egész munka, mert nincs semmi fejlődés. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, folyamatosan jöttek a gondolatok, oda jutottam magamban, hogy valójában nagyon is van fejlődés, mert legalább az az állapot nincs már meg, hogy teljesen összezuhanok és kilátástalannak, reménytelennek látom a helyzetemet. Tehát úton vagyok.

Meg talán az is jelzi, hogy mennyire foglalkoztat a téma, hogy a legtöbb megválaszolatlan kérdésem ehhez a témához kötődik. Ezek közül amit a legfontosabbnak tartok:

Hol van annak az egyensúlya, hogy valakinek önmagáért kell tenni de ott van a másik?

Sokan dobálóznak azzal, hogy szeresd saját magad, akkor tudnak mások is igazán szeretni. De ennek mikéntjéről igazi útmutatást nem olvastam. Különben vissza tudnám idézni. Nagyjából most kezd bennem összeállni, egyrészt a holland tanulmányoknak köszönhetően, másrészt meg hogy úgy érzem, hogy tényleg úton vagyok, csak idő kell, amíg annak komoly eredménye lesz. Arra már a pszichológusom is felhívta a figyelmet, hogy türelmetlen vagyok magamhoz. És tulajdonképpen igaz.

Nem kéne azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak (gondoltak) arról, hogy élem meg a kapcsolatomat, hanem a saját magam módszerével, ritmusával, megélni, végigmenni az úton. Aki jókat mond, arra odafigyelni és elgondolkodni rajta, de tényleg arról van szó, hogy ha én magam nem úgy viselkedek, ahogy a közeg elvárja, akkor sokkal oldottabb tudok lenni. Vagy úgy, ahogy a társadalom normálisnak tartja. Csak járni a magam útját. De ezt a könyvet is azért vettem, mert arra számítok, hogy találok itt is megszívlelendő gondolatokat. Majd megírom, ha elolvastam, hogy mire jutottam vele.

Nemrég ismét nekivetettem magam a japán nyelvnek, de most teljesen az alapoktól. Ugyanis most olyat csinálok, amit eddig soha, a kanákat írom sorokon át egy négyzetrácsos füzetbe. Valószínűleg a folyamatos ismételgetés hiánya is oka annak, hogy miért olvasok a mai napig egy elsős kisgyerek szintjén japánul. Úgyhogy ezt így új módszerként vezetem be magamnak, hogy így is tanulom a nyelvet. Egyrészt az írást, hogy minél szebben tudjak japánul írni, másrészt meg hogy tényleg belém rögződjenek a kanák és végre folyékonyan tudjak olvasni. Meg hogy megtanuljam az ABC-t is, hogy tudjam, hogy követik egymást a magánhangzók (a, i, u, e, o; ez megy kívülről), illetve a mássalhangzók (k, s, t, n... ezt még nem tudom kívülről).

Mindig is ott volt negyedik nyelvként a japán az angol, német, holland mellett, amit meg akarok tanulni, de igazából sokkal prózaibb oka is van annak, hogy megint ráfeküdtem a japánra. Miszerint párkapcsolatban vagyok, és egy japán fiúval vagyok együtt. Nem mostanság alakult ez ki, tart már három hónapja, de most láttam elérkezettnek az időt arra, hogy erről a nyilvánosság előtt is írjak. Shotaro a neve, és egyébként ő is most tanulja a nyelvet, olyannyira, hogy N5-ös könyve van. Ugyanis nem Japánban született és nőtt fel, csak a gyökerei származnak onnan. De szeretne megtanulni japánul, és mivel én is, ezért úgy döntöttünk, hogy külön utakon ugyan, de együtt tanulunk japánul. Ha eljutunk egy jó szintig (kb. N3), akkor egy idő után már japánul fogunk beszélgetni.

Egyébként nem úgy lett ez kapcsolat, hogy tudtam a legelső pillanattól kezdve, hogy csak ő és senki más, de az megvolt, hogy ő egyike lenne azon keveseknek, akivel komolyra fordítanám a kapcsolatot, ha lenne rá lehetőség. Lényegében ő volt az, aki kiemelte saját magát, mert egészen pontosan 4 hónapnyi beszélgetés után írta egyszer csak, hogy legyünk kapcsolatban. December 24-én beszélgettünk először és április 24-én vetette fel, hogy legyünk együtt. Nem volt előzmény nélküli, mert előtte nem sokkal már voltak romantikusabb beszélgetések, de akkor komolyan meglepett, amikor ezzel jött. Nem is tudtam eleinte mit mondani, de végül igent mondtam. És nem volt egyszerű utána sem, sőt, az igazi megmérettetések csak ezután következtek. Egyrészt az egész tényleg annyira váratlanul ért, annyira hihetetlen volt, hogy igazából az elején nem is fogtam fel, hogy mit akar. Átjárt egy nagyon kellemes érzés, de főleg az elején voltam úgy, hogy lehet, hogy az egészet nem is gondolja komolyan. Erősen ott voltak bennem a múlt emlékei, az abból fakadó csalódások, mi lesz ezzel is megjárom? Lényegében ezért nem tudtam teljes egészében megbízni. Aztán eszembe jutott, hogy mit írt Almási Kitti az egyik könyvében, amikor elemezte, hogy sokan a többedik párkapcsolati kudarc után milyen nehezen mennek bele egy újabb kapcsolatba, holott lenne rá igényük. Ott írta, hogy sokan a múlt tapasztalati miatt nem tudják magukat elengedni az új kapcsolatukban, végül ők maguk idézik elő azt, hogy az a kapcsolat is megszakad. Aztán ujjal mutogatnak a másikra, hogy hát persze, ő is csak egy volt a sok közül. Itt nagyon jól leírja, hogy valójában ők nem adták meg az esélyt arra, hogy ő legyen az egy. Amikor ez eszembe jutott, fokozatosan engedtem, hogy átjárjanak az érzelmek, ekkor derült ki számomra, hogy tényleg komolyan gondolja.

De még ezután is le kellett rendezni magamban néhány dolgot, igazság szerint volt néhány álmatlan éjszakám miatta. Röviden összefoglalva, a tudattalanomból a felszínre hozott néhány gyerekkori traumát, amikről csak most jöttem rá, hogy valójában sokkal nagyobb hatással vannak a jelenemre, mint gondoltam. És mivel nem menekülök el a lelki fájdalmak elől, ezért dolgoztam magamban velük. A traumák feldolgozására van egy zeném, méghozzá a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru egyik OST zenéje.

Ez egy nagyon szomorú zene, felerősíti fájdalmat. Ekkor használom az Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvében is megírt "imaginációs módszer"-t, amikor a gyerekkori emlékképbe belehelyezem a jelenkori énemet és mintegy megvédem, megvigasztalom magam. Én még pluszba kézen fogva ki is vezetem a gyerekkori énemet abból az emlékképből. Nagyon erős, rendkívül hatásos, sírtam is, amikor ezt csináltam. De mindig egy kicsivel könnyebb volt. De ezzel tényleg óvatosan, mert amikor elmeséltem a mexikói pszichológus barátnőmnek, Lydiának, hogy mit csináltam, mondta, hogy szerencsém van, hogy mentálisan egészséges vagyok, mert egy beteg ember ebből nem jött volna ki. Még egy egészséges ember számára is nagyon megterhelő ez a terápia. És tényleg. Ezek a pillanatok rendkívül intenzívek, a külvilág teljesen megszűnik. Tehát tényleg óvatosan. De utána megadatik az esély arra, hogy mentálisan egy jobb minőségű életet éljünk.

Én nem bánom, hogy ezen keresztülmentem, végződjön akárhogy is ez a kapcsolat (ezért is láttam elérkezettnek az idejét, hogy írjak róla), mert ezt már nyertem vele, és ez nagyon fontos. De az igazság az, hogy jó eséllyel kitartunk egymás mellett, mert már azt is megtettük, hogy elköteleztük magunkat egymás felé. Az biztos, hogy ha rajtam múlik, akkor együtt maradunk, amíg élünk. :)

Két év után ismét sikerült ismét Nintendo-találkozót szervezni. Tavaly is akartam már, amikor lehetett ismét helyekre járni, de nem sikerült úgy időpontot találni, hogy az mindenkinek jó legyen. Aztán többszörös húzás-halasztás után meguntam az egészet és úgy döntöttem, hogy én ezt nem csinálom többet. Aztán múlt héten rám írt a Fantos, hogy szeretne velem találkozni. Mondom neki, nem vagyok már Pesten, de megpróbálhatok összehozni egy találkozót, hátha többen is leszünk. És mit ad isten? Elsőre sikerült egy olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó. Alig akartam elhinni. Hát akkor hajrá.

Először a törzshelyünkön, az Infinity Esport bárban akartuk megtartani, de ott aznapra épp zártkörű rendezvény volt, így az kiesett a szórásból. Így kérdeztem, hogy hol legyen? Többen ajánlották a Vault 51-et. Ide foglaltam egy asztalt 8 főre, visszaigazolták, hogy rendben van, mehetünk.

És tegnap volt. 14 órakor nyit a Vault 51, ezért akkortól tudtunk kezdeni. Így nekem is elég volt a 10.20-as vonattal elindulni. A vonatút alatt leginkább telefonon néztem animét: Bakuten!! 11. része, mely anime jó eséllyel pályázik a 3. legjobb sportanime címére, illetve a Boku no Tonari ni Ankoku Hakaishin ga Imasu. 4. részét, ez pedig "Guilty pleasure" lett nálam. Nagyon nehéz volt úgy nézni az animét a vonaton, hogy ne jelenjenek meg érzelmek az arcomon. Az animék mellett még Orvos-Tóth Noémi: Szabad akarat című könyvét olvastam. 12.50-re érkeztem meg a Keletihez, itt Wakával találkoztam, akinek eladtam az LG monitoromat, és eljött érte. Úgy döntöttem, hogy eladom az asztali gépemet és a monitort. Már egy ideje a laptop van az asztalon. A billentyűzetet és az egeret viszont nem adom el, mert az Logitech. És azokat még használnám, ha lesz rá mód. A monitornak már megvan a gazdája, ráadásul tudom, hogy jó helye van. Elmentem vele az autójához, a hátsó csomagtartóba került a monitor. Aztán ő elkísért még a Keleti előteréig, ahol várt már OctoZaky és Fantos. Ők ketten döntöttek úgy, hogy kijönnek elém. Waka itt elbúcsúzott tőlünk, mi pedig elgyalogoltunk a Vault 51-ig. Nem volt olyan messze, így nem akartam közösségi közlekedésre költeni. Bagszi már ott várt minket. 10 perccel voltunk nyitás előtt, 14 óráig nem lehetett bemenni.

Bent meglepően ismerős volt a hely. Nem emlékeztem arra, hogy valaha is lettem volna itt, de mégis. Hiszen rendeztek itt korábban Nintendo napot, és már akkor is felfigyeltem arra, hogy mennyire jól be van rendezve az egész. Most, ha lehet, még jobban.

Ugyan, kissé hibádzik a felső diorama, ugyanis a goombák a Super Mario Bros.-ból származnak, illetve a Yoshi érme a Super Mario World-ből. Furcsán mutatnak a Super Mario Bros. 3 háttér mellett, de ezeket leszámítva kiváló ötlet. Lehet, hogy majd a saját lakásomban ezt én is megcsinálom. A Super Nintendo Classic Mini és a PlayStation Classic Mini a báré. A Nintendo Switchet vittem magammal, de hoztak még egy páran. Jött még Krisse, a testvére, Gabrol és Tutajkk is. Többen elhozták a sajátjukat, illetve dokkolót hozott Krisse is, így mindkét TV-n tudtunk játszani. Így játszhattunk két különböző játékkal is, illetve vezeték nélkül játszhattunk Super Smash Bros. Ultimate-tel 8-an. Erre sort is kerítettünk. A szórakozás nem tartott sokáig, mert bár nagyobb kijelzője volt a 2 TV-nek, de kevesen látták magukat rendesen. Ennek volt egy olyan előnye is, hogy egyszer sem voltam utolsó. Kétszer voltam 6., egyszer pedig 5. helyen végeztem. De tényleg nagyobb TV kell egy 8 játékos bulihoz, mert én sem láttam magam rendesen, többször is a szakadékban találtam magam.

Egyébként Mario Kart 8 Deluxe-szel kezdtünk. Ott megakadt a játék, mert a mert kijött egy rossz szokásom: Ha valakinek a tüsszentését viccesnek találom, azon elkezdek úgy nevetni, mintha egy jó viccet hallottam volna. Itt is ez történt: Tutajkk eltüsszentette magát, én meg teljes rövidzárlat. De már azon is röhögtem, ahogy a Gábor lereagálta. Idén lesz 14 éve, hogy ismerjük egymást, úgyhogy látott már egyet és mást tőlem. Nagyon jól reagálja le a sajátosságaimat, mindig viccet csinál belőle. Meg volt retro is, például Mario Kart 64, illetve később Mario Tennis illetve Kirby 64: The Crystal Shards. Ezzel a Kirbyvel most játszottam életemben először, most is csak a mini-játékokat próbáltuk. Ötletesek voltak, majd talán kipróbálom egyszer a főjátékot is.

Ami még külön mutatvány volt, az a Nintendo Switch Sports. Néhány új sportjátékot leszámítva olyan nagy változást nem érzékelek a Wii Sports-hoz képest. Leginkább bowlingoztunk. Ez is olyan volt, hogy igyekeztem stílusos lenni, Gábor meg is kérdezte, hogy még soha nem bowlingoztam? Mondom neki, nem. Nagyon látszik - jött a válasz. Elgondolása szerint a Tom és Jerry és a The Flinstones össze bowling jelenete nálam egyesülhetne irl. Igazán hízelgő, ezt dicséretnek veszem.

Enni csak 16 órától lehetséges, de ezt megvártam. A fogyasztást meg akartam adni a Vault 51-nek, mert ingyen biztosítottak asztalt. Úgyhogy a Monster energiaital mellett egy Vault Burgert vettem magamnak.

Sok nem látszik belőle, mert az ölemben volt, de egyébként ízlett. Jó volt, hogy miután kettévágták a zsemlét, még meg is pirították a belső részt. Az a kis ropogósság, plusz édes rész jót tett a hamburger ízének. Meg a többi része is ízletes volt. Egyedüli hátrány, hogy olyan mértékű olaj (remélem...) folyt ki belőle, mintha egy étolajos flakont borítottam volna fel. Tehát szerényebben az olajjal. Másfelől a papírtálca is jó ötlet volt. Az összhatás összességében tehát pozitív.

19.30-ig maradtunk, mert nekem az utolsó vonat 20.10-kor indult, de voltak akik már korábban elmentek. Négyen pakoltunk össze, a Vault 51 kérésére mindent úgy raktunk össze, ahogy találtuk, reméljük, elégedettek voltak. Végülis Tutajkk, Krisse, Fantos és én maradtunk a végéig. Tutajkk már az elején elbúcsúzott, Krisse és Fantos elkísértek a Keletiig. A 20 perc késéssel indult, ebből 5 percet hozott be, tehát majdnem 23 óra lett, mire hazaértem. A vonatúton néztem a Jóbarátok 1. évadának 18. részét (újra nézem HBO MAX-en), illetve a Re:_Hamatora 3. részét, illetve tovább olvastam Orvos-Tóth Noémi könyvét. Jó nap volt, érdemes volt megszervezni.

Jelen esetben nem tudtam jobb címet kitalálni, de eszembe jut, javítom. A lényeg, amit ki akarok írni, hogy mint ahogy másokkal is megtörténik ilyenkor, úgy velem is, hogy igazi krízishelyzetben, valójában nagyon kevesektől kaptam igazi támogatást, biztató szót, ami tényleg jól esett, mert éreztem, hogy ez nekem szólt. Én magam is dühöngtem, hogy persze, amikor siker ér, mindenki velem örül, de amikor baj van... Mert tényleg: Amikor közhírré tettem, hogy elnyertem az Erasmus ösztöndíjat, nem győztem fogadni a gratulációkat, nagyon jól esett. De most...

Konkrétan eszembe is jutott az a holland irodalmi mű, amit nemrég említettem, az Elckerlijc - Akárki című mű, ami röviden arról szól, hogy Isten számadásra hívja Akárkit, és a Halált küldi érte. Akárki természetesen megrémül, mert nincs menekvés, de annyi időt kér, hogy legalább társakat hívjon magához, hogy könnyebb legyen. Többeket is hív: Barátot, Tudást, Rokont, Vagyont, de senki nem tart vele, egyedül az Erény. Van tovább is, de jelen esetben ennyi a lényeg. Bár a mű alapvetően arról szól, hogy amikor eljön az utolsó óra, akkor lényegében itt hagyunk mindent és mindenkit, és azért Akárki a mű címe, mert ez akárkivel megtörténhet, mindenkivel meg is fog történni. Ugyanakkor ezt a művet lehet úgy is nézni, hogy az igazán nagy bajban csak nagyon kevesen tartanak velünk, csak azok, akikre tényleg számíthatunk.

És ahogy mások is átkozódnak ilyenkor, bennem is megfordult a gondolat, hogy mennyire lehet a bajban másokra számítani. Aztán egy jobb pillanatomban eszembe jutott egy fontos dolog, és felmerült bennem a kérdés, hogy érdemes-e amiatt elkárhoztatni bárkit is, mert a bajban nem tart velem? Oda jutottam magamban, hogy nem. Az jutott ugyanis eszembe, hogy egy ember valójában nagyon kevés másik emberrel tud igazán minőségi kapcsolatot fenntartani. Valójában nem igaz az a mondás, hogy "minél több szeretetet adsz, annál több marad neked". Valójában nem lehet "túl sok" szeretetet adni, mert ha túl sok ember felé osztjuk szét a figyelmünket, valójában senkire nem tudunk igazán odafigyelni. És ezt egyébként régebben meg is tapasztaltam: Ismerek néhány olyan embert, akik általánosságban szeretnek segíteni másoknak. Tökre örültem nekik, tényleg azt gondoltam, hogy milyen csodálatos lelkek, én is bármikor fordulhatok hozzájuk. De egy idő után az lett az érzésem velük kapcsolatban, hogy nem kapom meg tőlük azt a valódi figyelmet, segítséget amire ténylegesen szükségem van. És amikor elkezdtem tudatosan kevesebbet keresni őket, azt tapasztaltam, hogy valójában egyáltalán nem hiányzom nekik. Ekkor tapasztaltam meg azt, hogy nem a személyem miatt segítettek nekem, hanem mert általánosságban szeretnek segíteni embereken. Az már mindegy, hogy kin. Ez nem baj, nagyon jól tudják hasznosítani magukat általános segítői munkában (ha erre van igényük). Ami a többieket illeti, adjuk meg mindenkinek a választási lehetőséget, hogy velünk tartanak-e a bajban és fogadjuk el a döntésüket ha nem. Akkor is, ha ez fáj, mert többet reméltünk tőlük. Fájdalmas folyamat, de utána könnyebb lesz a helyén kezelni a velük való kapcsolatot.

Egyébként az, hogy mennyire tudunk figyelni a másikra, korrelál az, amit Orvos-Tóth Noémi weboldalán olvastam, hogy akinek B-terve van, az ne számítson boldog párkapcsolatra. Ez utal arra, hogy párkapcsolatban nem lehet valójában megosztani a figyelmünket, mert nem jut minőségi idő arra, akivel ténylegesen együtt vagyunk. Azt gondolom, hogy igaza van. Egyébként egy időben komolyan olvastam poliamor kapcsolatokról, mert nagyon érdekelt, hogy ez hogy működik. Éreztem, hogy én is hajlamos vagyok rá. Volt egy olyan érv egy ilyen kapcsolat mellett, hogy "egy jó szülő, akinek több gyereke van, az a gyerekeit is egyformán szereti". Ezt akkor igaznak gondoltam, ma már felmerül bennem a kérdés, hogy érdemes-e a párunk érzett szeretetet egybemosni a gyerekekünk / gyerekekeink iránt érzett szeretettel? Sőt, egy analógiával visszakérdeznék: A legtöbb háztartásban van TV és mosógép, de vajon ugyanarra használjuk-e őket?

Személy szerint többre tartom azt, ha valaki csak kevés emberre fókuszálja a figyelmét, de nekik mindent megad, amit tud. Mint ahogy nálam a barátságok minősége számít, nem a mennyiség. Ezért inkább nem haragszok senkire, hanem hálás vagyok azoknak, akik ténylegesen kiálltak mellettem.

Néhány napja befejeztem Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. És hát azt kell mondjam, hogy nagy szükségem volt erre a könyvre, de minden szempontból. Egyrészt szükségem volt egy innovatív pszichológiai könyvre. Egy olyanra, amit eddig nem olvastam, így az újdonság erejével is hat rám, nemcsak a belső tartalma miatt. Ettől a könyvtől ezt maximálisan megkaptam. Sokat tanultam tőleg és sokat segített abban, hogy jobban megértsem magam. Nem is tudom, hogy létezik-e magyar nyelven még egy olyan könyv, amelyik ennyire a transzgenerációs szemléletre fókuszál. Ha nem, akkor komoly hiányt tölt be ez a könyv, amiről azt gondolom, hogy minél több emberhez el kell jutnia, mert nagyon jó útmutatást ad a saját elakadásaink okának megértésére.

Egyedül annyi, hogy a címekből arra következtettem magamban, hogy ír még a szerző néhány otthon, magunkban is alkalmazható terápiát, ami segíthet, de ez elmaradt. Azt persze, nem vártam, hogy komplett gyógymódot ír le, mert arra azért a könyv terjedelme nem ad lehetőséget, másrészt mindenki problémája egyedi, ezért mindenkin másképp kell alkalmazni a különböző terápiákat, harmadrészt meg kiürülnének a rendelők, ha mindenkihez eljutna és akkor miből élnének a pszichológusok?

De önmagában az nagyon jó terápiás módszer volt olvasni a különböző példákat, történeteket, amivel Orvos-Tóth Noémi illusztrálta a mondandóját. Azokat a saját példámra vonatkoztatni, így is volt egy-két olyan dolog, amibe megrázó volt belegondolni. És attól, hogy befejeztem a könyvet, nem szakítottam meg vele a "kapcsolatot", mert most hangoskönyv formájában hallgatom. Maga a pszichológus előadásában hallgatható és így is nagyon jó, mert nagyon kellemes hangja van és hatásos az előadása.

Mindenesetre könyvekkel haladok tovább, mert most Almási Kitti: Ki vagy te? című könyvét olvasom tovább. Ezt elkezdtem olvasni akkor, amikor megvettem, de kb. a 100. oldalnál félbehagytam. Most jól jön, mert kiváló kiegészítése Orvos-Tóth Noémi könyvének. Almási Kitti munkásságát egyébként élénk érdeklődéssel követem, a YouTube-on is meg szoktam nézni az éppen aktuálisan kitett videóit. Őt azért szeretem és azért ajánlom jó szívvel, mert nagyon jó gondolatai vannak egy adott témával kapcsolatban. Főleg az tetszik, hogy nemcsak napjaink emberét foglalkoztató témákkal foglalkozni, hanem szokott hozzászólásokra is reagálni egy-egy videó keretében. Főleg kritikákra reagál, amiket szokott kapni, ezekre is nagyon jókat szokott mondani. Nagyon tetszik, hogy érzékelhetően teljes mértékig tiszteletben tartja és jogosnak gondolja a negatív észrevételeket és ezekre nagyon jó reakciókat ad.

Egyelőre ez az egyetlen könyv, ami megvan tőle, de tervezem a többit is beszerezni. Emellett a videói, Facebook postjai alapján tudom nagyjából megítélni, hogy ő melyik oldaláról érinti az emberi lélek dolgait. Ő nem megy vissza generációkig, hogy szemügyre vegye az emberi viselkedés rejtett okait, kifejezetten a mi életünkben, gyerekkorunkból keresi a baj forrását, illetve ha visszamegy a szülőkig, akkor csak addig, amíg mi megszülettünk. Tehát máshonnan szemléli a dolgokat, de nagyon innovatív és progresszív a mondanivalója, nagyon értékesnek tartom a munkásságát.

Aztán van itt két könyv, ami egyelőre úgy néz ki, hogy inkább csak kiegészítésnek lesz meg. Habár nem írok manapság a röplabdáról, de azért érdekel. Sokáig szemeztem a könyvvel, de azért csak most vettem meg, mert a Libriben az utolsó darabokat árusították ki 50% kedvezménnyel. Így tudtam annyiért megvenni, amennyiért nekem megéri. Sajnos a baj az, hogy még így is drága volt, ugyanis ahogy írva van a bal alsó sarokban: tanároknak, edzőknek, versenyzőknek ajánlott és nincs ott, hogy kezdőknek. És tényleg nem ajánlható kezdőknek, ugyanis a magyarázatok többségében nehezen érhetők és az is furcsa, hogy az ábrákat is piktogramokkal oldották meg és abból is elég nehezen vehető ki, hogy egyes gyakorlatokat pontosan hogyan is kell kivitelezni. Úgyhogy tényleg nem kezdőknek készült a könyv, ami azért baj, mert a röplabda annyira nem elterjedt sportág és hirtelen nem is tudok más kézikönyvet, ami segíthetne elsajátítani az alapokat.

Ezt meg arra az esetre, ha eljutnék egyszer Horvátországba. Mivel szeretek nyelveket tanulni ezért szívesen megtisztelném a horvátokat azzal, hogy az anyanyelvükön beszélek hozzájuk, ha majd ott fogok nyaralni. Egyébként valahányszor szláv nyelvet olvasok, mindig elgondolkodok azon, hogy lehet az, hogy a magyar az egyedüli olyan nyelv, amelyik egyik másik nyelvhez sem hasonlít. Úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne, ha valamelyik szláv nyelv lenne az anyanyelvem, mert azzal már lenne belépőm a többi szláv nyelvhez és mivel annyira nem egyedi, ezért a többi nyelvet is könnyebb megtanulni. Mindenesetre nem ebből a kis könyvecskéből érdemes elkezdeni a horvát nyelv megtanulását, mivel ebben kész mondatok vannak mindenféle nyelvtani magyarázatok nélkül, ezért érdemes egy nyelvkönyvet keresni. De ez kiegészítésként, 275 forintért miért is ne?

A múlt héten vettem meg Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. Nem feltétlen könnyű olvasmány, mégis annyira megtetszett, hogy hangoskönyv formájában is megvettem CD-n. Ezt néhány hónapja Békéscsabán a pszichológusom ajánlotta, ahogy egy-két szót említettem neki a családon belüli viselkedésekről és kísérteties hasonlóságokat fedezett fel a szüleim és a testvéreim közötti viselkedésekben. Már akkor utánanéztem a könyvnek, hogy milyen és ahogy belelapoztam, már akkor tudtam, hogy ez tényleg jó könyv lehet, de azért csak most vettem meg, mert a Hollandiai tartózkodásom legnagyobb tanulsága az volt számomra, hogy valójában nekem is van dolgom az őseimmel, de másképp.

De az a bizonyos "másképp" kellőképpen erős ahhoz, hogy okozzon nehéz időket számomra. De igazából nem bánom, mert mindig egy kicsit jobban érzem magam utána. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy ez egy lassú folyamat, mert az egy dolog, hogy kérdezem anyámat, nővéremet (apámat már nem tudom, a bátyámmal meg nincs komoly testvéri kapcsolatom) és kiderülnek titkok és úgy érzem, hogy megvilágosodtam általuk, egy kicsit többet tudtam meg magamról, de a valódi változás csak lassan történik meg. Az utóbbi napokban, hetekben előfordul, hogy nehezebben alszok el éjjel, mert azon kattog az agyam, hogy ha tudok dolgokat, akkor miért nem történik változás? Hiába tudom aggyal, hogy a változás valójában lassú folyamat és hogy nem érdemes siettetni, de a lassúsága néha annyira megijeszt, hogy olyan érzésem van, hogy valójában nincs is ebből kiút, ezzel együtt fogok élni amíg élek.

De talán mégsem. Most kb. 185. oldalon tartok és eddig két olyan terápiáról olvastam a könyvben, amit egyénileg is lehet alkalmazni. Az egyik könnyebb és gyorsabb: El kell képzelni egy virágot és körül kell írni, hogy milyennek látod. Nincs részletezve a célja, de ezt úgy képzelem el, hogy ennek az az értelme, hogy a virág képében leírjuk azt, hogy milyennek látjuk magunkat. Én ezt tovább is gondoltam magamban és leképeztem magamban azt is, hogy ideális esetben hol van ez a virág és hogy néz ki? Ez motiválhat a változásban.

A második terápia sokkal erősebb és kell hozzá mentális felkészültség. Még a nevére is emlékszem: imagináció (40. oldalon van) és az a lényege, hogy relaxált, meditált állapotban képzeljünk el egy számunkra nagyon fájdalmas gyerekkori, múltbéli emléket és éljük bele magunkat nagyon. Ezután tegyük bele az emlékképbe a jelenkori énünket és védjük meg magunkat és vigasztaljuk meg magunkat belül. Ennek az a jelentősége, hogy az agy egy idő után az új képet fogadja el valóságként. Habár a pszichológus erről nem írt, de ahogy kipróbáltam magamon, arra jutottam, hogy ennek több jelentősége is van:

1. Megtanuljuk elfogadni a múltat olyannak, amilyen.
2. Az új kép által, amit képeztünk, megerősödhetünk, megtanulhatjuk megvédeni magunkat a jelenben.
3. Oldódnak a gátlások, blokkok, ha szembenézünk önmagunkkal.
4. Ezáltal pedig jobban tudunk funkcionálni az életben, nőhet az önbizalom.

Amikor ezt kipróbáltam, ezt a dalt hallgattam:

Maga az anime (Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru) egyébként is aktuális, mert újra nézem és azt kell mondjam, hogy még most is 10/10 számomra. Ez a dal többségében akkor szól az animében, amikor Kurahara Kakeru fájdalmas múltját idézik fel, úgyhogy ebből a szempontból is ide illik. A dalt egyébként 2019 decemberében fedeztem fel magamnak, amikor úgy gondoltam, hogy az akkori szerelmi bánatra ez a dal "korrelál". Elkezdtem hallgatni és olyan sírógörcs jött rám, hogy azt se tudtam, mit csináljak magammal. Azóta fájdalmas hallgatni számomra ezt a dalt, de pont ezért is választottam erre a terápiára, mert remek alkalom arra, hogy szembenézzek a múltam fájdalmas részével. És valóban. Elég jól ismerem Hayashi Yuuki zeneszerzői munkásságát és bizton állíthatom, hogy ez a dal, a Genjitsu a legfájdalmasabb, amit valaha írt animének. Részint ijesztő is a címe, hiszen a "Genjitsu" jelentése "Valóság" és azért is volt fájdalmas hallgatni ezt a dalt korábban, mert mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ez lenne a valóság? Csak fájdalomból és reménytelenségből állna? A mai napon arra is rászántam az időt, hogy magát a dalt is jobban értelmezzem, elemezzem és kiderült számomra, hogy a dal valójában másról szól. Ahogy hallható, három részből áll, amit én a következőképp értelmezek:

1. Maga a fájdalmas esemény újra megélése. Az, hogy csak a zongora szól és semmi más, annyira keménnyé, súlyossá teszi a dalt, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja érzelmek nélkül. Mert pont emiatt látok magam előtt egy sötét képet, ahol egy szenvedő gyerek látható és hiába ordít segítségért, nem megy oda hozzá senki, így egyedül marad.
2. Az előző pont következménye: A reménytelenség, már-már a nihilizmus érzése. Jó eséllyel szintetizátorral szólaltatták meg a dallamokat, de hogy mennyire súlyos, az valami eszméletlen. Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy egy sötét szobában próbálok villanyt kapcsolni, de olyan gyenge a fény, hogy alig lehet látni. Majdhogynem jobb a teljes sötétség. Ez mindig nagyon megijesztett. Ezeket a képeket hozza vissza ez a rész, a traumatizált élmény következményét. Amikor hiába is várok fényt, egyszerűen alig látok bármit is.
3. A záró téma viszont optimista. Mintha azt az érzést keltené, hogy van kiút. Ettől lesz teljes a dal, mert mintha utat mutatna kifelé, hogy másképp is lehetne élni, csak keményen kell küzdeni érte. Ez a valóság, ezáltal nyer értelmet számomra a dal címe.

Így ez a dal remek lehetőség a terápia egyéni alkalmazására. Azt tapasztaltam magamban, hogy valójában nem is a múlt feltárása a legfájdalmasabb, hanem amikor belép a jelenkori énem, hogy a gyerekkori énem védelmére keljek és megvigasztaljam magam. Ekkor könnyeztem. Valószínűleg azért, mert valójában ez hiányzott az életemből. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem voltak barátaim, soha nem védett meg senki, meg nem kaptam szeretetet, de az igazán fájdalmas, traumatikus élményeket egyedül éltem meg és akkor szinte soha nem volt mellettem senki. Azokból az időkből hiányzik az a fajta szeretet, amit most magamnak megadok.

Igazából ez addig fájdalmas, amíg benne vagyok. De ahogy kijövök belőle és kívülről elemzem a megélt dolgokat egy kicsit erősebbnek érzem magam. Mert tényleg segít elfogadni a múltban legtörtént eseményeket és még egy fontos dolog: Segít függetlenedni, mert ezáltal nem mindig a másiktól várjuk a segítséget, hanem megtanuljuk magunkat megvédeni, ha éppen nincs mellettünk senki. Persze barátokkal, szeretett emberekkel teljes az élet, de hogy ennek milyen hosszútávú következményei lehetnek azt még nem tudom, de biztos vagyok abban, hogy csak jó lehet.

Meg pont ezért nem értem néhány barátomat. Vannak, akiket már évek óta ismerek, tudom, hogy miken mennek / mentek keresztül és azt érzékelem, hogy nem történik náluk érdemi változás. Ez azért gondolkodtat el, mert látom és érzékelem rajtuk, hogy ugyanannyi energiát emészt fel náluk (vagy akár többet is) az, hogy szenvednek és nem keresik (személyes megítélésem szerint) a kiutat, mint az, aki küzd magáért, akinek az útja legalább annyira göröngyös, de legalább megadja magának az esélyt arra, hogy jobb élete legyen a jövőben.

Ami a könyvet illeti, azt gondolom, hogy a megmaradt 100 oldalban még több megoldás, javaslat is lesz olvasható, azokat is ki fogom próbálni és az eredményességéről be fogok számolni.