Ebben a hónapban olyan akció van a Libriben, aminek köszönhetően három könyvet is tudtam venni magamnak.

Ezek a Csernus könyvek is megvoltak régen, és már nyáron is 40%-os akcióban volt. Akkor is szemeztem vele, csak akkor a PS4-re gyűjtöttem. Akkor is 2.394 forint volt, mint most is. Most meg tudtam venni, az antikvár könyvekből összejött pontoknak köszönhetően bőven 2.000 forint alá tudtam szorítani a darabárát. Nagyon gyorsan gyűlnek a Csernus Imre könyvek, már 11 került vissza a gyűjteményembe. El fogom ezeket is olvasni, de arra emlékszem, hogy A nő csajsziknak az egyik legrosszabb könyve volt. Mintha nem tudta volna, hogyan szólítsa meg a fiatalokat. A témák és az írási stílus is eléggé banális volt. Aztán A férfi srácoknak már lényegesen jobb volt.

Soma Mamagésa könyve meg nem volt meg korábbról, mert amikor már ez megjelent, már elfordultam tőle. Tőle ez a negyedik könyv, valamiért nehéz lett megszerezni a régi könyveit első kiadásban. Valószínűleg Soma könyveiből nem gyártottak olyan sokat. Pedig Csernussal egy kiadónál vannak, de a doki könyveit elég könnyen meg tudom venni 1000 forintokért. Szinte minden könyvét 1000 forintért vagy az alatti áron vettem meg. Mindenesetre, mivel ez a könyv első olvasási élmény lesz, ezt fogom most olvasni. Tényleg nyitottabbnak érzem magam Soma Mamagésa elméleteire.

Összességében örülök, hogy újra megvannak azok a könyvek, amiket korábban eladtam. Mindkettejük kapcsán azt gondolom, hogy még ha vitatkoznék velük bizonyos dolgokban, vannak olyan gondolataik, elméleteik, amiket megszívlelendőnek tartok. Úgy érzem, a könyveik által csak színesebb lesz a világom.

A múlt hétvégén néztem meg a Csernus filmet, a Toxikomát. Röviden összefoglalva, még jobban megértettem, miről szólnak a módszerei. Nagyon hatásos film volt, sokáig zseniálisnak tartottam, de a végét nagyon elsiették, és így elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül érdemes volt megnézni. Ez volt az első drogos témájú film, amit láttam, és bár sokan mondják, hogy a Trainspotting a legjobb a témában, de a magam részéről elégedett vagyok vele.

Tegnap megvettem Csernus Imre: A Férfi hangoskönyvet, így megvan mind a 6 hangoskönyv, amit a gyűjteményembe akartam tudni. Vaterán találtam meg, a Sarki Könyves Antikvárium árulta. Ahogy szétnéztem a weboldalukon, találtam néhány könyvet jó áron, lehet, hogy fogok tőlük vásárolni.

Íme az első két Csernus Imre könyv, mely újra a birtokomba került. Ezeket megtaláltam 1000 forintért, nagyjából ennyiért venném meg újra Csernus könyveit. Emlékeim szerint 1000 forint / darab áron adtam el a könyveket, úgyhogy lényegében ingyen kaptam ezeket vissza.

Ráadásul az első kiadás van meg a Drogma könyvből, amit mivel még ténylegesen pszichiáterként írt, ezért ott még érződik, hogy szakember és a stílusa is sokkal inkább emlékeztet arra, amitől országszerte ismertté vált. Ez az, ami kiemelte őt a többi pszchiáter közül és ami hiányzik az új könyveiből. Ha már új könyv, akkor az Egy életed van pont úgy maradt meg bennem, mint egy kellemesebb, békésebb hangulatú könyv. Ez azért érdekes, mert az év 12 hónapjára jellemző természeti jelenségekhez asszociálta az emberi viselkedést. Számba vette a különböző szokásokat, hiedelmeket. Talán elolvasom megint, és valamelyest javulni fog a megítélésem Csernus irányába. Vannak jó és megszívlelendő gondolatai, nem véletlen olvastam a könyveit hosszú éveken át.

Talán szimbolikus (bár sehol nem olvastam erre utalást), hogy a Nemzeti Összetartozás napján, azaz június 4-én jelent meg Csernus Imre új, magyarságról szóló könyve, mely röviden és tömören "A magyar" címet viseli.

Régóta nincsenek olyan várakozásaim, hogy egy jó Csernus Imre könyvet olvasok... az már jó ideje nincs. Talán az első időkben voltak innovatív, progresszív gondolatai, amiket ráadásul úgy adott át, hogy egyből el is jutott a hallgatósághoz, de jó ideje nem képes megújulni. Ugyanazokat szajkózza az új könyveiben, mondhatni kiollózta az előző könyveiből az újabba vágó sablonjait, és átemelte az újba. Erre már régen felfigyeltem, de ezt egy darabig azzal mentegettem magamban, hogy nem árt, ha többször olvassuk, legfeljebb jobban megmarad bennünk, de ha ez már extrém magas árral párosul, úgy már nem olyan buli a dolog. Már az Én és te árán is megrökönyödtem, ezt már végképp nem vállalom be.

Főleg úgy kérdéses a könyv eszmei értéke, hogy az alázat legkisebb szikráját sem mutatja. A Könyves magazin könyvbemutató oldalán kérdezte a riporter, hogy milyen egyéb források után olvasott még Csernus (a cikkben említett mellett), a válasza ez volt:

Azt mondta, semmit, nem érdekli a múltban vájkálás, van 30 év klinikai tapasztalata.

Ha akarta volna, se inflálhatta volna el ennél jobban a könyvének értékét. Ebből olyan szinten süt az alázat hiánya, hogy azt már tanítani kéne, mint elrettentő példa. És azt nem érti meg, hogy nem azért baj az ő "kiabálós pszichiáter" mivolta, mert megnyom az emberekben egy gombot, amivel triggerel másokat, hanem hogy nincs meg benne az az alázat, hogy megértse a másikat. Ez pedig kizárja a tanulás lehetőségét.

Pedig nem feltétlen ördögtől való az, amit csinál, és ahogy működik. Megnéztem az Index-ATV interjúját is, amit Rónai Egon készített, és itt már valamivel jobb az összkép.

Az mindenképp pozitívum Csernus Imrétől ebben a videóban, hogy nem hagyta magát mindenáron a politika felé terelni. Csak akkor válaszolt erre Csernus, amikor már sokadjára is ezzel kapcsolatos kérdést tett fel Rónai Egon, és hogy legyen valami. Meg többször felfigyeltem arra, hogy mond Csernus jó dolgokat. Jók az alapok, ahonnan elindul, csak ahova megérkezik... az a kiábrándító az esetek többségében. De összességében azt gondolom, hogy jól kezelte azt, amikor Rónai Egon kvázi kifelé mutatott. Mert ha valamit el lehet mondani Csernusról, az az, hogy következetesen kitart az elvei mellett. Ha ő azt gondolja, hogy a kérdésekre egyszerűk a válaszok, akkor kitart ezen elve mellett.

Csak jön a kérdés, hogy ha tényleg ennyire egyszerűek a válaszok a kérdésekre, akkor miért jelentetett meg immár 15 könyvet? Az egyszerűség úgy gyönyörködtet, ha egy könyvben megírja az egyszerű válaszait az élet nagy kérdéseire, és azzal le lenne tudva a dolog. Van egy olyan érzésem, hogy Csernus neve olyan nagy, hogy megéri a kiadónak újabb és újabb könyveket megrendelni tőle...

Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy történésszel vagy magyarságkutatóval együtt írta volna meg. Két szakember beszélgetése igazán úttörő lett volna. Ráadásul, ahogy a Libriben belelapoztam a könyvbe, még jó is a felépítése. Lehetne arra alapozni egy beszélgetést, hogy fejezetenként kitárgyalják a magyarok egy-egy jellemvonását, stílusjegyét. Honnan ered, mi ennek a kulturális öröksége, milyen hatással van a jelen mindennapjaira. De könyvbemutatók alapján nem számítok arra, hogy ilyen mélységekig elmegy.

Kihelyeztek egy könyespultot a vásárcsarnoknál lévő újságosnál. Itt mélyen leszállított áron lehet könyveket venni. Ott találtam Tari Annamária: Y Generáció című könyvét is 699 forintért. 

Egy ideje gondolkodok azon, hogy újra megvásárolnám azokat az önismereti könyveket, amiket eladtam. Akkoriban úgy voltam Tari Annamária, Csernus Imre és Soma Mamagésa könyveivel, hogy akkor jó volt olvasni, sokat tanultam tőlük, de úgy éreztem, hogy továbbléptem, így már nem tudnak újdonsággal szolgálni. Elválnak útjaink és eladtam a könyveiket.

Most mégis újra megvenném azokat. Nem ez az első eset egyébként, amit eladok, aztán újra megveszem. Egy idő után egyszerűen rájövök arra, hogy azok, amiket eladtam mégis csak elkísértek életem egy szakaszában. Ha másért nem, ezért megőrizném ezeket a könyveket. Meg talán jól jöhetnek még.

Soma könyveit adtam el a leghamarabb, mert egy idő után nagyon bosszantott, hogy már-már szégyentelenül mutogatja magát mindenhol, meg olyan szabadossággal beszél dolgokról (egy részét ráadásul hülyeségnek is tartottam), amiket nem biztos, hogy mások készek arra, hogy meghalljanak, befogadják. De néhány hete meghallgattam az Elviszlek magammal YouTube műsorban a vele készült beszélgetést, és itt nagyon szimpatikus lett nekem.

Úgy éreztem, hogy itt úgy beszél dolgokról, hogy az számomra is befogadható. Igazából azért olvastam annak idején a könyveit, mert azt gondoltam, hogy segíthet levetkőzni a gátlásaimat. Írt jó dolgokat, de miután beláttam, hogy ez vele nem fog sikerülni, ezért abbahagytam a könyveinek olvasását. Talán most jutottam el oda, hogy az a fajta szabadság, amivel írta a könyveit, jó hatással lehetnek rám. Elég sok mindent helyre tettem magamban, és egy ideje úgy érzem hogy eljött az ideje annak, hogy most már ne csak a gyökereit keressem a problémáimnak - mert azzal már nagyon nem fogok érdemben előrébb jutni - hanem sajátítsak el olyan módszereket, amikkel az élet nehézségeit könnyebben tudom venni.

Gondolok itt például relaxációs gyakorlatokra. Vagy nagyon tetszett például, amit Byung-Chul Han írt A Kiégés társadalma című könyvében írt a passzivitásról és annak jelentőségéről. Elkezdtem azt csinálni, hogy amikor délután fáradt voltam, és volt lehetőségem, akkor lefeküdtem és becsuktam a szemem. Valami nyugodt helyre képzeltem el magam, ahol nem csinálok semmit, csak megélem a pillanatot. Nem aludtam el, mégis kb. 1 óra múlva kipihenten keltem fel az ágyból. Ekkor tanultam meg azt, hogy az agynak bizonyos esetekben nem szó szerint alvásra van szüksége, hanem elvonulásra a napi aktív tevékenységektől. Ezt jelzi a fáradtsággal. Ezután jött a Orvos-Tóth Noémi könyvében gyakorlat, hogy üljünk kényelmesen a székben, és érezzük a testünket, ahogy a hátunk a szék számlájához simul, ahogy a lábfejünk a földön nyugszik, stb. Ez is a jelen megéléséről szól. Ezek jó hatásai nyitottabbá tettek az egyéb gyakorlatokra.

Az ilyen jellegű dolgokat azért utasítottam el sokáig kategorikusan, mert sok embernél azt láttam, hogy ezt úgy alkalmazzák, mint az "ultimate" megoldást a problémáikra. Olyan érzésem volt, hogy azt gondolták, hogy ezzel elvégzik a szükséges munkát, nem kell a problémák gyökerére nézni. Miközben végig érzékeltem rajtuk, hogy feszültek. És amikor ezt nagy frusztrációval a külvilág tudtára adták... mondtam is magamban, hogy ennyit ér a te spiritualitásod!

De ma már erről másképp gondolkodok. Úgy gondolom, hogy ezek tényleg hasznos dolgok, mert segítenek közelebb jutni önmagunkhoz. De ezzel a belső munkát nem lehet megspórolni. Amit meg lehet vele tenni, hogy megkönnyítjük magunknak azt az utat, amikor igazán magunkba nézünk. Ez az, amit mai fejjel másképp csinálnék: A kettőt együtt. Mivel a különböző gyakorlatokat, módszereket nem csináltam, ezért nekem az jutott, hogy most sajátítsam el, és tegyem könnyebbé az életemet. Talán könnyebb lett volna, ha párhuzamosan teszem rendbe a dolgaimat, közben nyitott lennék a különböző relaxációs gyakorlatokra. De ami késik, nem múlik. Ezért lenne érdemes újra olvasni ezeket a könyveket. Ahogy anyagi lehetőségem lesz rá, meg is veszem őket jóárasítva.

Az előző posztomban, ahogy írtam Jakupcsek Gabriella könyvéről, és megemlítettem Borbás Marcsit, azon gondolkodtam el, hogy milyen további csoportokra osztanám a különböző médiaszemélyiségek tevékenységeit, az interneten fellelhető gondolatokat. Öt osztály jutott eszembe, de ebbe nincsenek benne a nagyon trash celebek, influenszerek, akiket, ha tehetném, kitiltanék a média világából. A felettük álló öt csoport nálam ekképp nézne ki.

1. Elsősorban Facebookon, Instagrammon fellelhető naplementés-, cicaképes idézetek, "bölcsességek", melyek túl egyszerű mivoltukból kifolyólag többet ártanak, mint használnak, hiszen az emberi lélek ennél sokkal bonyolultabb, komplexebb dolog. Ezek legtöbbször plusz nyomást tesznek az emberre, mert sokan úgy gondolják, hogy ha ez ennyire egyszerűen van megfogalmazva, akkor nekem is sikerülni fog, én is így fogok élni, de nem megy... 1-2 pont (szeretek 10-es skálán osztályozni)
2. Az első értelmes gondolatok itt fogalmazódnak meg, de itt is annyira általános dolgokat írnak le, amik egy tudatosan élő ember számára teljesen normális, mindennapos dolog. Ilyeneket lehet olvasni Borbás Marcsi: egy.hu oldalán is, amik nem rosszak, mert nem károsak, de olyan alapdolgok vannak megfogalmazva, hogy ennél nem nehéz feljebb jutni. Mégis sok ember részéről nagy dolog lenne, ha már ide eljutna, úgyhogy ezért van szükség Borbás Marcsi munkásságára. 3-4 pont
3. Itt már lehet értékesebb gondolatokat olvasni. Lehet érzékelni, hogy következetes gondolatmenet mentén vannak lefektetve bizonyos értékrendek. Ezáltal már vannak itt olyan gondolatok, amik követendők, megszívlelendők. De az igazán progresszív gondolatok még innen is hiányoznak. Ugyanakkor kaphatunk instrukciókat a nehéz időkre, azt gondolom, hogy szép az, ha már valaki így gondolkodik. Jakupcsek Gabriella gondolatait sorolom például ide. 5-6 pont
4. Ez az első olyan kategória, ahol igazán magvas gondolatokat lehet olvasni. Ide sorolom például Gundel Takács Gábort, akinek a Szemlélek blogon olvastam az írásait. Egyébként is mindig felnéztem a médiabeli munkásságára, de valahányszor olvastam itt a cikkeit, mindig azt éreztem, hogy egy kicsit több lettem tőlük. De Dévényi István is ide tartozik nálam, akitől szintén nagyon szeretek olvasni, hallgatni a gondolatait Kötöttfogásban, Flaszterban. 7-8 pont
5. Ide tartoznak a minden szempontból hiteles írások, melyek úgy reflektálnak a való életre, amilyen az valójában. Itt van nálam például Almási Kitti, de ide sorolom még Puzsér Róbertet is, aki akármennyire is megosztó személyiség, és lehet vele vitatkozni, de nagyon jól ráreflektál a valóságra, és komoly szükség van rá, mert szemléletet formál. Ide tartoznak tehát azok, akiknek gondolatai az élet minden területén rendkívül hasznosak, és kiváló útmutatást adnak akár a nehéz időkben is. 9-10 pont

Sokáig a legmagasabb kategóriába tartozott nálam Csernus Imre is, de azáltal, hogy nem volt képes megújulni, és hogy az új könyveiben már csak önmagát ismétli és igazolja, villámgyorsan kizuhant onnan. És ahogy nézegetem a Facebook postjait, már csak akkor lehet esélye oda visszakerülni, ha abbahagyja a könyvírást. Egyébként így néz ki nálam ez az ötös lista, ki-ki állítsa össze a magáét.

Meglepett, amikor láttam múlt héten, hogy a Magyar Hang címlapjára Csernus Imre került, és ővele készítettek interjút. Ezt mindenképp megveszem magamban (pontosabban, múlt idő, mert már megvan), de egyébként csak azokat a Magyar Hang számokat veszem meg, amelyeken olyan ember van a címlapon, akinek sokra tartom a munkásságát és adok a véleményére. Így vettem meg például azt a számot, amikor Gundel Takács Gábor, Dr. Zacher Gábor, Verebes István, Presser Gábor vagy Laár András volt a címlapon. Egyébként legtöbb esetben csak a weboldalt olvasom, de azt naponta többször is.

És most Csernus Imréét is megvettem, mert annak ellenére, hogy nem tetszik az új könyve, mindenképp akartam adni neki még egy esélyt. Főleg akkor vált számomra érdekessé az interjú, amikor láttam, hogy Dévényi István volt a riporter. Két olyan ember beszélgetése ez, akik teljesen másképp látják a járványhelyzetet és a magyar valóságot, ebből sok jót lehet kihozni. És bejöttek a számításaim, tényleg nagyon jó interjú volt. Tetszett, hogy Dévényi István azokat a kérdéseket tette fel Csernus Imrének, amiket másnak is feltenne, Csernus meg nem tért ki a válaszadás alól. Azt érzékeltem, hogy tiszteletben tartja Csernus Imre, hogy Dévényi István másképp látja a jelenlegi helyzetet, és annak megfelelően válaszolt. Tehát az egész interjú számomra két olyan ember beszélgetése volt, akik másképp látják a dolgokat, de tiszteletben tartották egymás véleményét, nézetét. Azt kell mondjam, hogy jobb lett a véleményem Csernus Imréről ezen interjú olvasása után.

Aztán meg az a metafora, ahogy Dévényi István bemutatta Noszvajt és bevezette az intjerút, csodálatos volt. Mondjuk ő járja is az országot, úgyhogy ő sokat látott és jó eséllyel sokat is olvas, mert olyan költői képekkel írta le a tájat, ahogy csak nagyon kevesen manapság. Egyébként is szeretem a stílusát, mert lehet érezni, hogy szereti az országot, szívesen jár el helyekre, de sokat csalódott már. Sokszor keserű iróniával írja meg a cikkeit, mert mindig megírja a reményét, optimizmusát, de sok esetben más a valóság. És ezeket hihetetlen frappánsan fogalmazza meg, itt-ott ki is gúnyolja magát, hogy annyi csalódás után még mindig hisz abban, hogy bármi is jóra fordulhat, de aztán ismét arcul csapja a valóság. Kevesen írnak annyira szellemesen, mint ő, és ez a stílus ebben az interjúban is kijött.

Nagyon ritkán nyilvánulok meg közéleti témákban, elsősorban azért, mert úgy gondolom, hogy vannak nálamnál okosabb emberek, akik jobban ki tudják fejteni a véleményüket bizonyos témákban, másrészt meg van miről írnom, úgyhogy csak ha tényleg úgy érzem, hogy szükséges, mint például most. Egyik ismerősöm ugyanis olyat tweetelt, ami erősen elgondolkodtatott.

A történelem óráimat jelenleg egy amerikai férfi tanár kollégával együtt tartom. Nemrég a húga coming outolt, ő pedig szolidaritásból kifestette a körmeit. A diákoknak ez tetszett, de az egyik szülő felnyomta őt az iskola vezetésénél, hogy ennek az üzenete milyen káros hatású.

— Balázs (@CaptainBalus) January 28, 2021

Mindenek előtt köszönöm CaptainBalusnak, hogy hozzájárulását adta, hogy megosszam ezt a tweetjét. Itt nemcsak a szülő félelme jelenik meg, hanem a tájékozatlansága is. Ugyanis attól, hogy valaki homoszexualitást lát, attól még nem lesz meleg az, akinek nincs rá hajlama. Mert elsősorban biológiai tényezők befolyásolják a szexuális orientációt. Akiben meg benne van a hajlam, abból előjön, az ellen meg nincs mit tenni. Valaki így születik, ezen nem lehet változtatni, csak megtanulni vele együtt élni. Ez a tájékozatlansági rész.

De mi a helyzet a félelemmel? Ez már keményebb téma. Több cikket és könyvet is olvastam arról, hogy még az elfogadó szülőkben is komoly megrendülést kelt, ha a gyereke előáll a szexuális orientációval. És döntő többségében azt olvasom, hogy vagy az rendíti meg, hogy nem lesznek nagyszülők (ez a gyakoribb), vagy egyszerűen csak mert a gyereke "más". Viszolygok attól, hogy a melegeket másnak hívják, az meg különösen, hogy vannak olyan meleg szervezetek, közösségek, melyek nevében benne van a "mások" szó. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: Aki "más", az miért várja el, hogy "ugyanúgy" kezeljék, mint a többieket? Kicsit kellemetlenkedek, de remélem, érthető, hogy mit akarok kihozni ebből. A lényeg: Aki meleg, az nem más. Nagyon jó lenne, ha a "más" jelző kiveszne a köztudatból. Ami a nagyszülő részt illeti, azt Csernus Imre A Férfi című könyvében foglalta össze nagyon jól (amikor még progresszív gondolatai voltak), hogy miért problémás ez a gondolkodás. Egyszerűen azért, mert ez azt az érzetet adja, hogy a gyereket valójában nem önmagáért szülte meg az anya és nevelik a szülők, hanem ha majd eljön az idő, akkor majd ő is szülő lesz, és tovább viszi a nevet. Ha van káros gondolkodás, akkor ez az. Mert ez tényleg arról szól, hogy a gyereket nem a gyerekért, a személyéért nevelik. Minden egyes ember külön személyiség, saját célokkal, saját álmokkal, adott esetben saját szexualitással. És azt gondolom, hogy az igazi szülő, aki tényleg szereti a gyerekét, az úgy fogadja el őt, amilyen és a végsőkig támogatja őt, addig, amíg a tettével nem árt másoknak. De meggyőződésem, hogy az ideális szülő számára az elsődleges a gyerekének a boldogsága. És ha a gyerek boldogása az, hogy azonos nemű párja van, akkor abban támogatni a végsőkig. Lehet megrendülni a homoszexualitáson, alapvetően valós érzés, hiszen tényleg sok minden megváltozhat azzal, ha a gyerek előáll azzal, hogy meleg, biszexuális, vagy bármi más, ami nem hetero. De azt gondolom, hogy ezek után a helyes lépés az, hogy idővel lenyugszunk, és elfogadjuk a gyerek szexuális orientációját.

És az az igazság, hogy ez is komoly ok arra, hogy miért szeretem Hollandiát annyira. Hát ismert tény: A világ legelfogadóbb országa Hollandia, Amsterdam pedig a világ leginkább melegbarát városa. Nagyon sok meleg rendvezvény van Hollandiában, Amsterdamban pedig külön úgynevezett melegbarát szállodák vannak, ahol nyugodtan bérelhet egy közös szobát egy férfipáros, senki nem fogja kinézni őket emiatt. Én ezt csodálatosnak tartom. A másik, amit én magam láttam Eindhovenben:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Karasz Attila (@supermario4ever) által megosztott bejegyzés

Egy alagút szivárvány színűre festve. És ott úgy mennek át az emberek, mint bármelyik másik alagúton, nem viszolyognak amiatt, hogy "úristen, buzi leszek, ha átmegyek ezen az alagúton, kerüljük el nagy ívben!", hanem ugyanúgy használják, mint bármelyik másikat. És a mintázat is gyönyörű, igazán igényes munka. Szóval Hollandiában megélhetem azt, aki vagyok, és ez számomra nagyon fontos.

Visszatérve a homoszexualitás megítélésére, ami talán még károsabb (vagy talán inkább ostobább) ennél, az az, amikor egyes hetero férfiak azért tartják gyűlöletesnek a homoszexualitást, mert milyen undorító látvány. És kigúnyolják a meleg srácot amiatt, hogy pasival szeret együtt lenni, mert hogy az mennyire "lányos" dolog. Ez a gondolkodás szerintem abból fakad, hogy sok férfi azzal éli meg a férfiasságának a "csúcsát", ha elveszti a szüzességét, és megvolt az első szexuális élmény egy nővel. Az olyan férfias, akkor igazi férfi volt. Ez az a tipikus, negatív értelemben vett túl egyszerű gondolkodás, ami nem a közszájon forgó józan paraszti észre utal, hanem az emberi butaságra. Ha valaki engem kérdez, egy férfi például attól férfi, hogy felvállalja az érzéseit, vállalja értük a felelősséget, ahogy a tetteiért is, kiáll önmagáért, mindig következetes, és a nőt, akit szeret, tiszta szívből szereti, és mindig megvédelmezi. Vagy ha homoszexualitásról van szó, akkor a férfi párok kiállnak egymásért és megvédik egymást. Ami pedig a látvány részét illeti, ez pedig egyszerűen olyan dolog, amibe nem kell belegondolni. A magánéleti rész maradjon meg annak, aki megéli azt, és ha őt a meleg szex teszi boldoggá, akkor hadd élje meg azt. Ahhoz senkinek semmi köze. Innentől kezdve nagy butaság a látvány rész miatt lenézni, kigúnyolni, megvetni valakit.

És akkor érdemes megemlíteni a leszbikus részt is, mert erről is érdekeset lehet olvasni, hallani. Alapvetően az van a köztudatban, hogy a leszbikusok elfogadottabb közegben élnek. De ez is olyan dolog, hogy ami a felszín alatt van, az teljesen más. Látszólag azért elfogadottabb a leszbikus páros, mert két nő szexuális együttléte nem kelt annyira kellemetlen látványt a férfiakban. De meddig? Addig, amit a leszbikus pornóban látnak. Ott ugye a legtöbb esetben az van, hogy két nagyon csinos, szexi nő van együtt, és ez ugye nagyon kellemes látvány. De ez is nagyon jó példa arra, hogy mennyire valós az, amit a pornókban látunk. Hiszen egy leszbikus nő valójában sok esetben férfiasan néz ki, ami már nem annyira kellemes látvány, hiszen ott mégsem két nőies nő szépsége virágzik ki. Másfelől nagyon tanulságos volt Puzsér Róbertnek az a rádióműsora, ahol a beszélgetőtársával a homoszexualitásról beszélt. Annak volt egy olyan része, ahol a hármas szex volt a téma. Általánosságban olyan SMS-ek jöttek, hogy ha a nő kedvéért kell egy férfitársukkal hármasban együtt lenni, ugyan megteszik, de nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy "összekoccanjanak" dolgok. Megmosolyogtam, amikor erre Puzsérék megjegyezték, hogy nagyon oldott lehet az a szex, ahol kínosan ügyelnek arra, hogy nehogy összekoccanjanak dolgok. Ha pedig az volt, hogy a férfi lehetne együtt két nővel, az már sokkal szimpatikusabb volt. Azt minden további nélkül. Akkor megbocsájtóbbak a homoszexualitás jelenségével. Azt gondolom, hogy ez rettenetes, mert azt érzékelteti, hogy bizonyos férfiak számára a nő csak játékszer a szexben. Pedig egy hetero nő számára ugyanúgy kellemetlen egy másik nővel együtt lenni, csak ez a férfiakat nem foglalkoztatja.

És lenne még egy fontos dolog, amire kitérnék, ez pedig a nemiség. Ez azért lett fontos téma szerintem, mert manapság rengeteg ilyet látni. És próbálom megérteni ezt a jelenséget. Az a lényeg, hogy Discordon egyre több tizenéves a bemutatkozó csatornákon azt írja magáról, hogy "they / them" vagy teljesen mindegy, hogy melyik "pronoun"-t használják neki. Ugyanígy egyre többet látom azt, ha valaki a biológiai nemével ellenkező nemet használja. Komolyan meglepett, hogy ez ennyire elterjedt az utóbbi években. Mert amikor gyerek voltam, a '90-es években láttam én is a TV-ben transzvesztitákat, transzszexuálisokat, transzneműeket, de annyira ritkán voltak láthatóak, hogy úgy könyveltem el őket, hogy léteznek, de a periférián vannak. Az utóbbi években viszont olyan sok nemi sajátossággal élő embert (ezt most találtam ki) lehet látni, hogy majdhogynem én vagyok "cishet"-nek beállítva azért, mert férfinak születtem, és jól is érzem magam a nememben. Pedig a "cishet" egyik fele sem igaz rám. Se nem vagyok cisznemű, se nem vagyok hetero. Azt szoktam mondani magamról, hogy szexualitás terén biszexuális vagyok, mert érdekelnek a nők is, viszont érzelmileg meleg, mert csak férfit tudok szerelemmel szeretni. De a nemiségemmel nincs semmi baj, csak lassan ott tartunk már, hogy aki harmóniában van a saját nemével, az olyan, mintha valaki a heteroszexualitását vállalná nyíltan.

De mivel meg akarom érteni ezt a jelenséget, ezért elbeszélgetek erről emberekkel. Többek közt egy magyar lánnyal is, aki szintén inkább a "they / them"-et használja magára. Kíváncsi voltam, hogy miért ezt használja, miért érzi azt, hogy ezzel fejezi ki önmagát. Nagyjából annyiban foglalta össze, hogy nem érzi, hogy a tipikus női sztereotípiák igazak lennének rá. Azt gondolom, hogy ezzel fontos dolgot mondott. Sokan azért használnak más személyes névmást magukra, mint a biológiai nemük, vagy a "they / them"-et, mert nem érzik azt, hogy azok a nemi sztereotípiák igazak lennének rá, és azt érzik, hogy akkor lennének önazonosak, ha nem skatulyázzák be magukat egy nembe. Bát ezen az alapon nézve én is lehetnék "they / them", mert nem sok férfi viseltet ennyi érzelemmel a világ felé nyíltan, és éli meg annyira intenzíven, mint én. De engem nem érdekelnek a sztereotípiák, én azért vagyok "he / him", mert magam egyéniségével együtt vagyok önazonos a nememmel.

Nagyon kibővítettem a tweet-hez kapcsolódó mondanivalómat, de ez most kikívánkozott belőlem. Mivel tényleg azt látom, hogy nagyon sokan vallják magukat a biológiai nemüktől eltérőnek, ezért ez mára kardinális jelenséggé vált, amivel foglalkozni kell. Emellett nem lehet csak úgy elmenni, hogy "majd kinövi", vagy "persze, most hogy nincsenek háborúk meg válságok, már mindenféle úri gondjai vannak a mai fiataloknak" Szó nincs erről. Olvasom a "vent" csatornákat, és olyanokat írnak magukról... olyan szörnyű mentális állapotban vannak a mai tizenévesek, hogy tényleg az volt a gondolatom, hogy ugyan nekem is megvannak a magam problémái és belső közdelmei, de egyszerűen olyanokat olvasok tőlük, hogy én hozzájuk képest teljességgel harmóniában vagyok magammal, és jól érzem magam a bőrömben. Pedig ez nem mindig van így. Úgyhogy tényleg az van, hogy a mai tinédzsereknek már teljesen más problémáik vannak, amiket komolyan kell venni, éskomolyan kell velük foglalkozni, ha nem akarjuk, hogy a most felnövő és fiatal társadalom és az utánuk következők következtében lelki beteg legyen az egész világ. Könnyen meglehet, hogy ez a jelenség Magyarországon is jelen van már, csak nem forog annyira közszájon. Akkor viszont még inkább érdemes lenne ezzel az iskolákban foglalkozni. Az biztos, hogy a Pszichológus, Pszichiáter szakma egyáltalán nincs veszélyben.

Nos, a végére értem a Csernus Imre: Főnix című könyvnek és az az igazság, hogy elolvasva sem lett jobb a véleményem róla. Továbbra is azt gondolom, hogy egyre rosszabb könyveket ír, és leginkább itt világlott meg az, hogy Csernusnak azáltal szűkült be a látóköre, hogy csak egyféle életvitelt, személetmódot tart hitelesnek. A nagyobb baj az, hogy aki másképp él, másként gondolkodik, azt lenézi, elítéli. Pedig miért ne lehetne másképp is ideális életet élni? De ami még ennél is rosszabb, hogy folyamatosan magát állítja szembe azokkal, akiket nem tart hitelesnek, mondván, hogy ő mennyire nyugodt, ő úgy alszik, mint a tej, lefekszik, 5 másodperc múlva már álomban van. Mintha minden egyes napja ilyen lenne. Ez egy idő után már inkább olyan érzetet ad, mintha folyamatosan igazolni akarná önmagát, hogy mennyire jól érzi magát a bőrében, holott pont ő írta a korábbi könyveiben, hogy ezen nincs mit hangoztatni, mert az mindig látszik.

Ráadásul ezzel a folytonos önigazolással önmagának mond ellent, mert olyan, mintha azt akarná bizonygatni, hogy ő mennyire erős, mennyire tökös, holott régebben arról is beszélt, hogy nem szégyen felvállalni a gyengeségeinket. És azt kell mondjam, hogy Almási Kitti sokkal hitelesebb abból a szempontból, hogy nyíltan kimondta, hogy neki is van olyan, amikor rosszul érzi magát a bőrében, amikor úgy érzi, neki sem megy. Azt gondolom, hogy ez sokkal emberibb, mert azt ugyan el tudom róla képzelni, hogy amit még az egyetemen tanult pszichológustan hallgatóként (pontosan nem tudom, milyen iskolát végzett), és amit megtapasztalt az életben, azok ugyan felvértezték egyfajta lelki erővel, de ő is emberből van. Lehet, hogy az átlag emberhez képest jobban kezeli a nehézségeket, de vállalja, hogy neki is vannak rossz napjai, amikor nehézségei vannak. És ez sokkal hitelesebb, mint Csernus Imre önigazolásai. Lehet olyan szinten hálás a koronavírus járványért, mint még senki semmiért (ahogy írta a könyvben), de ha nemhogy nem fogadja el azt, hogy vannak emberek, akiknek komoly problémát okoz a munkahely elvesztése, vállalkozásának megszűnése, de még le is nézi őket, akkor hogy tud nekik hiteles tanácsot adni?

Ezzel konkrétan rövidre is zárhatnánk a könyv problémájának kérdését. Ahogy írtam korábban is, én személy szerint nem tudok érdemben hozzászólni ahhoz, hogy sokan azért szeretik Csernus Imrét, mert bántalmazó közegből ez a radikális stílus normális számukra, mert én nem ebben nőttem fel. De tekintve, hogy én magam is láttam arra példát, hogy vannak, akik bántalmazó partnert választanak maguknak, akik hasonló közegből jöttek, ezáltal ez a fajta szeretet normális számukra, el tudom képzelni, hogy igaz. Inkább a szűk látásmódot tartom problémának. És ez viszont a régebbi könyveit is új meglátásba helyezi, mert ez a fajta szűk látókörűség már régebben is jelen volt, még ha nem is ennyire erősen. De emlékszem, hogy amikor jobban hittem az írásainak, többször is előfordult, hogy egy bizonyos jelenséget látva kérdések merültek fel bennem, és választ remélve visszagondoltam arra, hogy mit olvastam a könyveiben, falakba ütköztem. Később aztán megjött az élettől a válasz, de az más volt, mint amit tőle olvastam, és az tűnt hitelesnek. Ez volt az, ami ráébresztett arra, hogy érdemes fenntartásokkal kezelni az írásait, de ez a könyv erre nagyon ráerősített. Ahogy abbahagyta a pszichiáterkedést, úgy kellett volna felhagynia a könyvírással, mert jó ideje nincs már progresszív gondolata.

Hát, vége lett ennek az évnek, és nem is tudom igazából, hogyan lehetne kezdeni egy évértékelő írást erről az évről, amely ennyi furcsaságot rejtett magában.

Kezdeném a saját szemszögemből. Nekem távolról sem volt annyira rossz ez az év. Voltak nehézségek, de például nem tudok arról, hogy vagy én, vagy bárki a családomban átesett volna a koronavíruson. De nekem azért volt jó ez az év, mert idén kezdtem el komolyan foglalkozni a holland nyelvvel és Hollandiával, és konkrétan olyan érzéseket, élményeket adott meg, amit előtte ritkán éreztem. Annyira tartalmasnak éreztem a tanulást, meg az élménygyűjtést, és annyira szeretem ezt az egészet, hogy konkrétan megváltozott az időérzékem. Korábban én is érzékeltem, hogy egyre gyorsabban múlik az idő, ahogy haladunk előrébb. Lehet, hogy most is így van, de mivel tartalmasnak éltem meg az idei évet, ezért úgy érzékelem, hogy lassabban telt el ez az év. Nekem személy szerint sokkal rosszabb volt a 2016-os év, amikor egy komoly érzelmi krízisen kellett átmennem, és több, mint 7 hónap után sikerült kimászni belőle valahogy. Ehhez képest nekem a 2020-as év a maga furcsaságaival, sajátosságaival nekem teljesen rendben volt. Ráadásul nem is úgy jött a holland, hogy járvány, kihirdették a veszélyhelyzetet, és akkor na, kezdek magammal valamit a bezártsággal, hanem spontán, mivel korábban jött, januárban, amikor megvettem a Megszólalni 1 hónap alatt - Holland nyelvkönyvet. Nem feltétlen annak köszönhetően szólaltam meg hollandul, inkább annak, hogy utána folyamatosan gyakoroltam, de örülök, hogy van magyar nyelvű holland nyelvkönyv. Meg az egyetem a holland tanulmányokkal is teljesen bejött. Minden érdekel, amit itt tanulok, és az világlik meg, hogy lehet, hogy a fordítást fogom minornak választani, és az újságírással kapcsolatosan fogom a szakdolgozatot írni, hogy mind a két területtel foglalkozzak, ami érdekel, és amit szeretek csinálni. Úgyhogy nekem ez az év arról szól, hogy végre egy olyan hobbit találtam, űzök aktívan, amiből jó eséllyel a jövőben meg fogok tudni élni. Ezért mondom jónak a 2020-as évet.

De tökéletesen megértem azokat, akiknek mindennél rosszabb volt ez az év. És kitérnék most ismét a Csernus Imre könyvre, ha már az idei év kapcsán írta meg azt, és már túl vagyok a felén. Alapvetően azt gondolom, hogy vannak benne jó gondolatok, de egyértelműen elfogytak a progresszív gondolatai. Egyre többen mondják, hogy Csernus Imre valójában azért lett ennyire ismert, mint kiabálós pszichiáter, mert sokukat vert az apja gyerekkorában, és felnőttkorára ez a bánásmód lett számára a normális. Ezért hallják meg az ő szavát olyan sokan. Biztos, hogy van ebben igazság, bár megjegyezném, hogy én a szabályt erősítő kivétel vagyok, mert apám engem soha nem vert. Verbálisan volt velem durva egyszer-kétszer, de ahhoz képest, hogy más gyerekeknek mennyire megkeseríti az életét a szülei, ez igazán semmiség. Tehát az én esetemben nem áll, hogy ez a beszédstílus a normális. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretem, hogy van (vagyis már inkább volt) valaki, aki kimondta a valóságot az emberekről általánosságban. Az első könyvei pont azért voltak szinte forradalmiak, mert olyan hihetetlen csattanós asszociációkkal, metaforákkal, történetekkel mutatott rá az emberi lélek valós mivoltára, ahogy még senki más, és pont azért voltak nagyon emlékezetesek a régebbi könyvei, mert egyszerű, de annál hatásosabb szövegei voltak, és szeretem, ha valaki így mondja ki az igazságot. Csernus Imre egy időben tényleg egyedi és kiváló szakember volt, de az utóbbi években nincsenek progresszív gondolatai. Továbbra is azt gondolom, hogy a Kiút volt az utolsó könyv, ahol még jó gondolatokat fogalmazott meg, de az utána következők közül csak a Harcos az egyedüli olyan könyve, amiről azt gondolom, hogy érdemes volt kiadnia. Az az önéletrajzi könyve, amit én a Bevállalom! című könyvének egy javított változatának gondolok. A Bevállalom! egy rettenetesen rossz stilisztikával írt könyv, ahol szinte csak tőmondatokban ír Csernus. Nagyon rossz volt azt olvasni, azzal azért siettem, hogy a lehető leghamarabb befejezzem. A Harcos már sokkal olvasmányosabb, kellemesebb volt. Ezt leszámítva nincsenek jó könyvei az "újkorból". A Főnix meg azért fájdalmas, mert olyan érzetet ad, mintha csak a saját szemszögéből nézné a járványt, és amit csinál az emberekkel. Mintha csak azokat a híreket olvasná, amiket az életmódja, értékrendje szerint be tud fogadni, és nem értené, hogy az emberek miért volt annyira félelmetes a tavaszi időszak. Hogy még azoknak is nagyon nehéz volt, akik nem vesztették el a munkájukat, nem kellett megszüntetni a vállalkozásukat, de otthonról kellett dolgozniuk, és akinek iskolás korú gyereke van, annak is foglalkozni vele úgy, hogy közben a munkáját is el tudja látni otthonról. Egy gyerek nehezebben viseli az ingerszegény közeget, és biztos vagyok abban, hogy nem minden esetben nyújt megoldást a számítógép és az okostelefonok, ahogy azt sokan gondolják.

De amit nagyobb problémának gondolok a könyv kapcsán az az, hogy Csernus lenézi azokat, akik félnek, és a változások hatására "összefosták" magukat, ahogy ő fogalmazott. Ez pedig rettenetesen problémás, mert olyan érzetet ad, mintha nem fogadná el azokat, akik másként élték meg az idei évet. Egyébként ír olyanokról, akik azért voltak bepánikolva, mert nem tudták a kedvenc bárjukban megvenni a Gin Tonikot, meg fodrászhoz vagy kozmetikushoz nem tudtak elmenni. Van ilyen, ezt el tudom képzelni, de csak őket megemlíteni, mint problémaforrás, az azért azt jelzi, hogy Csernus Imre nem járta körül kellőképp a problémát ahhoz, hogy hiteles könyvet tudjon írni jelen helyzetünkről. És az, hogy lenézi azokat, akik másként viselkedtek, ahogy azt Csernus ideálisnak tartja, az azért is problémás, mert olyan, mintha magasról nézne le azokra, akiket nem tud tisztelni az életmódjuk miatt. Ez pedig azt az érzetet adja, mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött, és hogy egyszer neki is keményen meg kellett küzdeni azért, ahol most tart. Mert azt nem vitatom el tőle, hogy keményen megdolgozott azért, ahol most tart. De az utóbbi években mintha elfelejtette volna, hogy honnan jött. És nagyjából onnantól figyelhető meg a könyvei minőségének romlása, ahogy leköltözött Noszvajra, hogy megalapítsa a saját éttermét, meg kipróbálta a borászatot. Azt gondolom, hogy ott, ahol abbahagyta az aktív pszichiáterkedést, a könyvírást is abba kellett volna hagynia. Amióta falun él, azóta sokkal nyugodtabb lett, ami érzékelhető az írásában is, de azóta mintha csak falusi szemszögből nézné az élet dolgait. És érdekes, hogy pont ő írt arról, hogy érdemes néhány évenként váltani, új dolgot kipróbálni. Elhiszem neki, hogy ennek jegyében próbálta ki a borászkodást, nyitott éttermet, de ezzel együtt - ahogy ő fogalmaz az új konyvében - ahogy öreg főnixként elégette a pszichiáterkedést, úgy kellett volna a könyvírást is elégetnie. Így ezt a könyvet gyakorlatilag öreg főnixként írta meg.

Egyébként van egy-két jó gondolat az új könyvben is, nekem például tetszett az, hogy úgy nem félt a fertőzéstől, hogy megírta, hogy ha lebetegszik, átvészeli azt a pár napot, hetet, és ha lélegeztetőgép alá kerül, legalább megtudja, hogy milyen ott lenni. Ez alapvetően jó módszer a félelem leküzdésére, de a másik oldala a dolognak, hogy megint csak egy bizonyos szemszögből néz rá egy helyzetre. Egy krónikus beteg biztos nem szeretne lélegeztetőgép alá kerülni, tekintve, hogy csak minimális esélyekkel tudna kijönni onnan. Az idei év egyik legnagyobb tragédiája, hogy tömegesen halnak meg emberek idő előtt. Nincs ebben jártasságom, de úgy gondolom, hogy a krónikus betegek javarésze ha rendszeresen jár orvoshoz, betartja az utasításait, akkor sokáig élhet még. És nagyon rossz, ha valaki úgy hal meg mondjuk 75 évesen, hogy egyébként élhetett volna akár 90 évig is. Nagy hibának tartom az ezekből fakadó félelmet nem elfogadni, mert az hogyan tudna hitelesen segíteni a másiknak? Annyira, amennyire hiteles az új Csernus könyv. Remélem, hogy a második felére, ahol tippeket, tanácsokat ad (látva, hogy az utolsó néhány fejezetben erényeket sorol fel), javulni fog a véleményem a könyvről. Hátha rácáfol az állításomra, és ad néhány hiteles tanácsot.

És hogy vannak-e terveim 2021-re? Már hogyne lenne! Tavasszal megpályázom az Erasmus-t, és ha elnyerem, Szeptemberben irány Hollandia! Megírtam korábban, hogyan tervezem ezt megtenni. És ha nagyon összejönnek a dolgok, nem is jönnék vissza Magyarországra. Egyéni tanrenddel befejezném az egyetemet, hogy legalább ebből legyen diploma (ezt szívesen tudnám magaménak). Egyébként az újságírás lenne az egyik, amivel szívesen foglalkoznék. Nagyon fontosnak tartom, hogy úgy lássak rá egy animére, vagy egy játékra, zenére, filmre, hogy értsem, hogy mit akar üzenni, milyen módon adja azt át, és miért pont úgy. Ha ezt megértem, akkor meg tudom érteni azt, hogy kik és miért szeretik az adott művet, és így hitelesebben tudok írni róla.

Itt egy példa: Van négy anime, ami nagyon népszerű, de én tiszta szívből gyűlölöm:

• Suzumiya Haruhi no Yuuutsu
• Hunter × Hunter
• Steins;Gate
• No Game No Life

Nem kötelező szeretnem őket (nem is fogom, mert nem nekem szólnak), de fontos, hogy meglássam, hogy mit akar közvetíteni velük az eredeti mű írója, rajzolója (manga esetén), mi a célja vele, megfigyelni, hogy kik szeretik és miért, ezáltal kaphatok egy komplexebb képet a műről. Ennek fényében cikket is más lesz írni róluk. És még egy fontos dolog: Elfogadni, hogy vannak, akik szeretik azokat, amiket én nem. Ez hozzátehet a cikk hitelességéhez, nem utolsósorban ezzel az én személyiségem is tovább fejlődhet.

Remélhetőleg ennél nagyobb probléma nem fogja felütni a fejét jövőre, és a 2021-es év általánosságban jobb lesz mindenkinek. Kilábalunk a járványból, és új életet kezdhetünk. Legyen így mindenkinek.