2006 augusztusában, azaz 20 éve lettem anime rajongó, ezzel együtt szerettem meg a japán zenét is. Az első 10 évet már összefoglaltam 10 éve, így most csak a 2016-2026 közötti időszakra térnék ki. Tudtam már akkor is, hogy lesz 20., 25., 50. évforduló is, de ez nem is volt akkora talány, hiszen nagy találkozás volt nekem a japán zene, amiről tudtam, hogy életem végig velem fog maradni. Hogy mi lesz majd az 50. évfordulóra, meglátjuk, most vágjunk bele a második 10 évbe.

Igazából egy ideje érlelődik bennem, hogy mit írnék, de az igazat megvallva, most nagyobb bajban vagyok, mert az igazi, forradalmi felfedezések az elején voltak, amik elköteleztek a japán könnyűzene felé. Most egy kicsit jobban meg kellett erőltessem magam, hogy eszembe jussanak a nagy fordulópontok. Annyi biztos nem lesz, mint 2006-2016 között, de így is voltak néhányan, akik gondoskodtak arról, hogy hogy új értelmet nyerjen a japán zene iránti rajongásom. A fókuszt rájuk helyezve, emlékezek meg az utóbbi 10 évről.

Érdekes egybeesés, de pont 2016-tól kezdtem el újra felépíteni az anime iránti rajongásomat. 2006-2015 között valójában eléggé hektikusan néztem animéket. Leginkább A+-on, Animaxen, RTL Klubon, illetve azokat az animéket néztem, amiket kijöttek magyarul DVD-n. Aztán, ahogy megszűnt az Animax, elmaradtak az anime DVD megjelenések, úgy én is már csak hébe-hóba néztem animéket. Azzal tudnám a legjobban érzékeltetni, hogy néztem animéket korábban, hogy a My Anime List profilom szerint 2006-2016 között volt kb. 100 végignézett anime (ezt innen tudom), de 2026-ra elértem az 1000-et. És úgy emlékszem, hogy 2016 nyarától kezdtem el ismét MondoConra járni. A nyári több okból folyólag is meglehetősen szerencsétlenül sikerült. Az őszin már lényegesen jobban éreztem magam.

Annak ellenére, hogy ekkortól kezdtem el igazán komolyan animéket nézni, nem tudok olyan nagy mérföldkövet nem tudok mondani, mint az első évekre. Vajon a kevés anime jobb minőséget jelent? Nem egészen, inkább arról van szó, hogy túl vagyok a nagy felfedezéseken, ezért olyan nagy újdonságot nem lehetett nekem már utána mutatni. De azért, amik forradalmiak voltak, azok nagyot ütöttek. Akik ismernek, tudják, miről van szó, de haladjuk csak szépen sorban.

Az építkezés abban is tetten érhető, hogy 2016-ban kezdtem el komolyabban sportanimét nézni. De ekkor még nagyon óvatosan, mert a Prince of Tennisszel kezdtem, de végül inkább megégettem magam vele. Amúgy érdekesen indult, de a 120. rész körül éreztem, hogy annyira letért a valóság talajáról, hogy egyre idegesítőbb volt számomra nézni. Az utolsó rész meg... Nem érdemel sok szót, maradjunk ennyiben. Arra emlékszem, hogy azért kezdtem el nézni a Prince of Tennist, mert a Super Tennis játék hatására elkezdett érdekelni a sportág. Néztem is, akkor még a DIGI Sporton, meg az Eurosporton is, és érdekelt, hogy animében hogy dolgozzák fel. A Prince of Tennis meg népszerűsége után instant választás. Maradjunk annyiban, hogy nézze az, aki az ilyen shounen-fight jellegű sportaniméket szereti. Értekeztem is erről egyet. Azóta sem az anime miatt maradt számomra emlékezetes a cím, hanem a zenéje miatt. Ekkor hallgattam sokat HIRO-X és Kimeru dalait. De szerettem annyira a sportágat, hogy ne adjam fel, hogy találjak egy valóságos teniszes sportanimét. Így jutott el hozzám a Baby Steps, ami már rendben volt. Sokkal inkább a valóság talaján mozgott, tetszett a romantikus szál, csak azért karmoltam gondolatban az arcomat, mert olyan sokat filozofálgatott a főszereplő srác, hogy már attól lettem már-már annyira ideges, mint a Prince of Tennis valóságtól elrugaszkodott jelenetei miatt. De ha szavazni kell, még így is sokkal inkább a Baby Steps mellé tenném le a voksom.

Még 2016-ban kezdtem el azt, hogy megnézem azokat az animéket, amikhez valamelyik kedvenc énekesem énekelt dalt. Így kerültek előtérbe Hayashibara Megumi, Okui Masami, Yokekura Chihiro és Suara animéi, ami igazából 2017-re csak még inkább erősödött. Így ez az év sokkal inkább arról szólt, hogy tovább mélyült a rajongásom irántuk. De inkább a zenéjük iránt. Azok az animék, amiknek Hayashibara Megumi és Suara énekelt dalokat, rendben vannak, de az Okui Masami és Yonekura Chihiro betétdalokat tartalmazó animék jellemzően homályba vesztek, vagy gyűlölet tárgyai lettek. Okui Masami énekesnői karrierje attól különleges, hogy az ő dalai jobban megmaradtak a köztudatban, mint az animék, amiknek a dalait énekelte. És ezt nemcsak azért mondom, mert a dalai, stílusa révén a mai napig különleges helye van a szívemben (most is épp őt hallgatom, a Self Satisfaction albumot, és szárnyal a szívem a hangjától és a zenétől), hanem néhány éve adott egy interjút az énekesnői karrierjének 30. évfordulója alkalmából megjelent válogatásalbuma kapcsán, amiben elmondta, hogy az anime zenék stílusa, felépítése a '90-es években még erősen kötött volt. Neki viszont megengedték, hogy Yabuki Toshiro segítségével kibontakoztassa a saját stílusát. Ennek, és az egyedi hangszínének köszönetően annyira egyedi, mindenkitől jól megkülönböztethetők az anime dalai, amiknek köszönhetően már akkor kialakult egy rajongótábora, amely körben sokkal élénkebben éltek a dalok, mint maga az anime. Ezért van az, hogy Okui Masami messze túlélte azokat az animéket, amiknek énekelt, és ezért van az, hogy nem tudok olyan animét mondani, ami igazán közel került hozzám.

Gyűlöleteset annál inkább. Az egyik ilyen volt, a Watashi no Goshujin-sama, ami tulajdonképpen nem szól másról, minthogy a három lány közül az egyiket hogyan alázzák meg, és ebből kreáltak morbid humort. Bár, ha engem kérdeztek, szerintem undorító poént. Az viszont meglepett, hogy Okui Masami hangja hallható volt az anime 10. részében. De inkább a TRUST című opening dal az, amire jó szívvel emlékszek, a többi jobb, ha nem is létezne. A másik anime, amit szintén gyűlöltem, a Kanokon volt, ami szintén nem szól másról, minthogy egy nagymellű, és egy laposmellű lány hogyan mászik rá a szerencsétlen fiúra. Ez az anime is undorító szexuális jellegű poénja miatt maradt meg. Ezzel leginkább az a baj, hogy erősítik a "japánok elmebeteg szexmániások" jellegű sztereotípiát, mert sajnos ezek az animék tényleg a szó legrosszabb értelmében elmebetegek. Amúgy a Kanokonnak konkrétan nem énekelt Okui Masami dalt, hanem írta hozzá a betétdalokat, amiket aztán Miyazaki Ui énekelt fel. Aztán ezeket a dalokat később ő maga is felénekelte a Self Satisfaction és Self Satisfaction II feldolgozásalbumaira.

Egyébként nem utálok minden ecchitől túlfűtött animét. Csakhogy házon belül maradjunk, a Jungle de Ikou! például egy ígéretes darab. Ú, és milyen jót szinkronizált benne Hayashibara Megumi! Még most is libabőrrel emlékszem rá. A betétdalokat meg Okui Masami énekelte, és hogy még egy konkrét példa legyen az énekesnői karrierjének emlékezetes mivoltáról, a Jungle de Ikou! ending dala egy csodálatosan szép ballada. A mai napig nem fér a fejembe, hogy lehet egy erősen szexuális utalású animének olyan komoly és gyönyörű lassú számot énekelni. Az ilyenek miatt élte túl Okui Masami dalai az animéket. A másik pozitív példa a Kamen no Maid Guy, ami szintén egy elborult elme szüleménye, mégis élveztem. Ó, és micsoda endinget énekelt hozzá Fukuyama Yoshiki, a JAM Project oszlopos tagja! Meghiszem azt! Ott aztán megmutatta a hard rocker mivoltát keményen!

Sportanimékre 2018-ban tértem vissza. Az igazat megvallva, nem emlékszem már hogy találtam rá a Kuroko no Basketre, milyen megfontolásból kezdtem el nézni, de sokáig nagyon tetszett, mert kijött Kuroko Tetsuya furcsán egyedi kosárlabda stílusa, amiből teljesen természetes módon kreáltak meghökkentő és vicces jeleneteket, megspékelve azzal, hogy a személyiségéből, egyéniségéből is kihozták a legtöbbet. Csak a harmadik évadra nem tetszett már az, hogy túlzottan mesterkéltek voltak a túldramatizált jelenetek. Már azért nem izgultam egy kosármeccs alatt, mert tudtam, hogy az utolsó másodpercben úgyis megfordítja a Seirin a meccs végeredményét, és természetesen ők kerülnek ki győztesen. Plusz Kuroko-kun személyisége is természetellenes módon lett vezetői.

Ezen hibákat leszámítva ugyanakkor éreztem, hogy valami új ébred fel bennem, ami végig ott szunnyadt bennem, legbelül. De már mocorgott, ébredezett. Mert folyamatosan néztem Pinteresten a képeket az animéről, és furcsamód valahogy közéjük keveredett egy olyan karakter, aki egyáltalán nem szerepelt a Kuroko no Basketben. Legalábbis én semmiféle Kageyama nevű koromfekete hajú egyénre nem emlékszem, ráadásul nem is kosárlabda volt a kezében. Ellenben azonnal felhívta magára a figyelmet, ezért utánanéztem, hogy melyik animében szerepelt. Azonnal el is határoztam, hogy ha befejezem a Kuroko no Basketet, nekikezdek a Haikyuu!!-nak.

2018. szeptember 19-én láttam az első részt. Ami érdekesség, hogy nem lettem azonnal a rabja, de szívesen néztem. Egyébként azért is kezdtem el nézni, mert bár iskolában, a testnevelés órákon én voltam az egyik leggyengébb láncszem, de a röplabda jobban ment az átlaghoz képest, és az ebből fakadó kellemes emlékek is "hajtották fel" az animét. Nagyjából a 13. rész körül éreztem azt, hogy nagyon szeretem azt, amit látok. Innen már csak egy lépés választott el attól, hogy olyan szinten veszett rajongója legyek az animének, ami a mai napig tart.

A Haikyuu!! minden szempontból újraírta az animék fogalmát nálam, és új korszakot indított el a rajongásomban. Az a helyzet ugyanis, hogy hiába vagyok 2006 óta anime rajongó, 2018-2019-ig nem tudtam úgy isten igazából kedvenc animét mondani. Sokáig a Kaleido Start mondtam, mert az tett anime rajongóvá, és akkor tényleg nagyon szerettem a minősége és a hozzá kötődő különleges emlékek miatt, de nem kötődtem úgy hozzá, ahogy mondjuk Hayashibara Megumihoz vagy Okui Masamihoz. Csak 12 évvel később találtam meg azt az animét, amivel igazán azonosulni tudtam.

A Haikyuu!! az első olyan anime, amiből komolyabb gyűjteményem lett (előtte elvakult rajongásnak tartottam animés cuccokat vásárolni), és a Haikyuu!! hatására kezdtem el nemcsak anime betétdalokat hallgatni, hanem OST-ket is. A másik érdekesség az, hogy nemhogy nem szerettem meg azonnal a Haikyuu!! OST-et, hanem kifejezetten gyengének tartottam. Méghozzá azért, mert ha külön nem is, de az animében hallott Naruto, Bleach, Inuyasha BGM-ek nagyon erősek voltak, és valami hasonlóra számítottam a Haikyuu!! esetében is. Ehhez képest csalódás volt, hogy mennyire mást hallok. Vagy ha nem is a fentebb említett animékhez hasonlót, de minimum dinamikus zenéket vártam volna egy sportaniméhez. Lassan éreztem csak rá a Haikyuu!! OST ízére, de utána már teljes értékben az anime részévé vált, és bármikor szívesen hallgatom. Ahogy a betétdalokat is. Az anime ugyanis kicsit megújította a japán zenei ízlésemet. Bejöttek a SPYAIR, BURNOUT SYNDROMES dalok, ahogy az is eszembe jutott, hogy a NICO Touches the Wallst már hallottan a Narutóban is, és egész jó dalt énekeltek oda is. Meg a Haikyuu!! hatására kezdtem el külföldi közösségekhez csatlakozni. Szövődött néhány érdekes barátság, kapcsolat, de mindent egybevetve, csak 1-2 ember maradt meg a mai napig. Tehát az internetes barátságok is szelektálódnak.

De a Haikyuu!! vibe-jából az anime végeztével sem akartam engedni. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azokat az animéket is, amiket a My Anime List a Haikyuu!!-hoz hasonlóként jegyez. Így találtam meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirut, ami rövid időn belül a második nagyobb hatású anime lett nálam. Sőt, bizonyos szempontból előrelépés is a Haikyuu!!-hoz képest, hiszen ott már nem gimnazisták, hanem egyetemisták a főszereplők, és ad egyfajta mélységet az animének az, hogy már nemcsak a sportra és a győzelemre összpontosítanak, hanem érzik, hogy lassan rájuk szakad a nagybetűs élet súlya. Ettől lényegesen komolyabb lett az anime. Olyannyira, hogy az OST-t is sokkal inkább az animével egységesnek éreztem. Mindkét anime zenéjét Hayashi Yuuki írta, akinél azt éreztem, hogy a stílusa lényesen közelebb áll a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru animéhez. A Haikyuu!! OST-jére a többedik végignézés után éreztem rá. Arról van szó, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteirunél sokkal inkább nyilvánvaló volt, hogy zenében a sport mögöttes tartalmát, jelentését foglalja dalba a zeneszerző, és csak ennek hatására jöttem rá, hogy a Haikyuu!!-nál ugyanerről van szó! Tehát mondhatjuk, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru adta a hátszelet a Haikyuu!! zenének. Tehát nálam rengeteg kapcsolat van a két anime között, és igazából csak azért nem tudta a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru elvenni a trónt a Haikyuu!!-tól, mert a Haikyuu!! "hangosabb", trendibb anime, de úgy, hogy azzal együtt képes volt a maga egyéniségét megőrizni. És ezt óriási bravúrnak tartom.

Ezzel párhuzamosan a BL-animéknél is történt egy áttörés. Biztos itt is írtam már korábban, hogy azért kerültem hosszú éveken át következetesen a fiúszerelmes animéket, mert az olyan alkotások, mint a Gravitation, Junjou Romantica vagy a Sekaiichi Hatsukoi megítélésem szerint öncélúan mutatja be a homoszexualitást. Ezalatt azt értem, hogy csupán a műfaj (jellemzően női) rajongóinak akart kedvezni, anélkül, hogy bármi komolyabb mélységet adna a srácok közötti romantikus, szexuális kapcsolatnak. Ezen műfajban a szintén 2018-ban látott Hitorijime My Hero anime volt az, aminél először éreztem, hogy talán mégsem annyira elveszett a műfaj. Most áll csak össze, hogy mennyire fontos év volt 2018 az anime rajongásomban! De a komolyabb áttörést egy manga, nevezetesen Hidamari ga Kikoeru hozta meg. Már önmagában azzal jó pontot szerzett nálam, hogy nem egymást ölelgető, sejtelmesen néző fiúkat láttam a manga borítóján (ez is az öncélúságot erősítette nálam), hanem két jóbarátot, ami önmagában sejtette velem, hogy lesz mélysége ennek a kapcsolatnak. És valóban! Egy introvertált, súlyosan hallássérült, és egy vidám, jókedvű srác talál egymásra, akiknél remekül érezteti a mangaka, hogy a különbözőségükkel együtt kell egymásra hangolódniuk, és ez bizony, nem is annyira könnyű. A manga live action adaptációja is megerősítette bennem, hogy érdemes nyitni a BL-művek felé.

És valóban találtam azóta egy néhány igazán ígéretes mangát, de végül a 2019 őszi szezonban vetített Given volt az, ami ténylegesen a BL felé vitt el. Azt most is fantasztikus animének tartom, mert kiválóan mutatja be, hogy két ember addig nem találhat egymásra, amíg a traumájukat nem teszik helyre. Ezen a téren nagyon szép fejlődéstörténetet mutat be az anime. Azt viszont megmondom őszintén, hogy a zenéjétől nem vagyok oda. Sem a Centimillimental betétdaloktól, sem sokak által megsiratott Fuyu no Hanashitól, pedig bízvást mondhatom, hogy nagyon is tudom, hogy miről szól a dal! De ez nem jelenti azt, hogy átélhető számomra a dal, ha a stílussal nem tudok azonosulni. De mindent egybevetve, nagyon fontos animének tartom a BL-műfajban, mert azt látom, hogy ennek hatására kezdtek el teret adni a mélyebb témákat is feldolgozó fiúszerelmes történeteknek.

A sportanimék terén még az Ookiku Furikabutte volt nagy találkozás, főleg a főszereplő srác, Mihashi Ren szuperérzékenysége okán, de Higuchi Asa, a mangaka több szempontból is megtörte a sportanimékre vonatkozó műfaji sablonokat, aminek köszönget egy egyedi és ígéretes sportanimét kaptunk.

2020-tól azonban megszakadt a lendület. Nem is feltétlen a COVID-19 járvány miatt. A fentebb említett nagyszerű animék olyan magasra tették a lécet, hogy az ezt követő animék már inkább alulról ugrották át. Ekkor néztem meg ugyanis a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, ami akkor sikerrel feliratkozott a leggyűlöltebb animéim közé. Mert akkor csak azt láttam, hogy van egy szemmel láthatóan "Jó dolgába' azt se tudja, mit akar" jellegű csaj, aki utál mindent, és mindenkit, egyetlen vágya, hogy földönkívüliekkel találkozzon, vagy már nem is tudom, hogy volt a bemutatkozása, a lényeg, hogy a pökhendi és arrogáns viselkedése kimondhatatlanul ellenszenvessé tette számomra Suzumiya Haruhi személyét. Egyébként 2006-os animéről van szó, és tisztán emlékszem, hogy akkor lettem anime rajongó, amikor bejött a Suzumiya Haruhi, és akkor akkor rengeteget beszéltek róla, még itthon, Magyarországon is. Tehát annyira népszerű anime volt, hogy szerintem az akkori USTeames letöltéseknek, ha lett volna statisztikája, bőven az élen lett volna ez az anime. És értem is, hogy miért. Suzumiya Haruhi azt az átlag anime rajongót testesítette meg, aki nem találja a helyét a közösségében (ez egyébként nagyon jellemző a japán otakukra, ezért annyira lenézett ott az otaku kultúra), ezért a japán animációk jelentik számára a menekülőutat a valóság elől. Ezt már akkor, 2020-ban is megfejtettem, de azért nem adnék az animének még ma sem 1 pontnál többet, mert megítélésem szerint szörnyű választ ad egy egyébként létező problémára. Vagyis, ha nem is válasznak értelmezzük, de Suzumiya Haruhi oly módon áll ki magáért, amit egyáltalán nem tartok példaértékűnek. Szerintem sok esetben azt jelenítette meg, ahogy az otakuk ösztönösen viselkednének, ezért lett akkoriban annyira népszerű. Csakhogy én azt gondolom, hogy az ember attól ember, hogy képes felülkerekedni az ösztönénjén, ha a helyzet úgy kívánja. Ezért azokat az animéket szeretem, amik ugyan ábrázolják a főhős számkivetettségét, de tippet, tanácsot ad arra, hogyan illeszkedjünk be a többségi társadalomba úgy, hogy megőrizzük az egyéniségünket. A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu ennek a 180°-os ellentéte.

Mivel a fejemben párhuzamot vontam a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu és a Lucky Star között, ezért hasonló elánnal vetettem bele magam az utóbbiba, amint az előbbivel nem kis viszontagságok árán végeztem. És meglepetésemre, egész korrektnek tartottam. A Lucky Star nem lázadt semmi ellen, csak ezt a cuki kiscsaj formulát nyomta, szerintem egész jól. Még nekem is bejött, pedig én aztán nem rajongok az aranyos lányokért. De a Lucky Star sem volt elég ahhoz, hogy visszatérjen belém a lélek. És mivel a menő srácokért annál inkább rajongok, úgy döntöttem, hogy visszatérek a sportanimékhez, és megnézem a Diamond no Ace-t. Van egy hangulata, vibe-ja, meg szépen fejlődik Sawamura Eijun, de egyáltalán nem éreztem az anime stílusát. És mivel eléggé hosszú, ezért igencsak nyögvenyelősen néztem végig. Volt néhány idegesítő karakter, akik szintén nem segítettek a helyzeten.

Azt még el kell mondanom, hogy azért kezdtem el nézni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsut, mert 2019 végén ismét felfedeztem magamnak Chihara Minorit. Ő is az az anime énekesnő, akit Okui Masami vonzáskörzetéből ismertem meg, és szerettem meg a stílusát. A lényeg, hogy volt néhány kislemeze az elmúlt évekből, amik nagyon jók lettem, ezért ismét rákaptam a dalaira. 2020-ban jelent meg a SANCTUARY II válogatásalbuma, ami a 2014-ben megjelent első SANCTUARY album óta megjelent új dalokat foglalja össze. Ezt is nagy érdeklődéssel hallgattam, de nem sokkal utána jött egy nagy törés, az ő karrierjében. Lebuktatták ugyanis, hogy egy házas férfival volt viszonya. És mivel a japán- és a nyugati populáris kultúra között az egyik lényeges különbség, hogy a japánok nem tapsolnak a botrányoknak, ezért Chihara Minorinak súlyos bocsánatkérések kíséretében visszavonulót kellett fújnia. Azóta ugyan visszatért, de ahogy a botrány miatt visszavonulni kényszerült énekesek, úgy Chihara Minori is nagyon nem a régi. Egy új anime dalt sem adtak neki, legjobb tudomásom szerint. És bár koncertezget, de ahogy elnézem, nagyon komoly tevékenysége nincs. És én sajnálom, mert szerettem, amit csinált, és sajnos a '10-es években nagyon visszavettek azok az anime előadók a lendületből, akiket szerettem. Ennek egyszerű oka van: Nagyon visszaesett az érdeklődés irántuk, jóval kevesebb példányt adtak el az újabb albumaikból, kislemezeikből, ezért értelemszerűen a kiadónak sem éri meg foglalkoztatni őket. Ez is komoly változást idézett elő az anime zenék porondján, de a lényeg, hogy ezért hiányzik annyira Chihara Minori, mert úgy gondolom, hogy ő talán még most is aktív lenne, ha a magánélete feddhetetlen lenne (vagy nem buktatták volna le). Hiányzik a hangja és az egyénisége.

Szóval Chihara Minori szinkronizál a Suzumiya Haruhi no Yuuutsuban, és miatta szántam rá magam, hogy megnézzem. De azért sem szerettem az animét, mert egy csendes és visszafogott lány személyében egyáltalán nem tudott érvényesülni a jellegzetes hangja. Ahogy a Lucky Starban is, és emlékeim szerint ott jobban megmutatta a hangi kvalitásait, de végsősoron ott sem maradt meg bennem. Egyébként ez a kirakós jellegű Chihara Minori borító eszembe juttatta az egyik később látott animét, amit viszont nagyon megszerettem. Egyből bevillant, és kellemes érzések jártak át, majd szóvá teszem, ha eljutok oda.

Aztán a 2021-es év bizonyos szempontból megint csendesebb év volt. Ami egyből beugrik, hogy folytattam a Pokémon nézését. Elhatároztam ugyanis, hogy végignézem az összes létező Pokémon epizódot. Ez nemcsak azért hatalmas vállalkozás, mert hány részből áll az egész együtt, hanem mert a minőségét jobb esetben is hullámzónak lehet nevezni. Abból a szempontból érdekes, hogy minden újabb generációnál azt éreztem, hogy végre haladunk, és ettől jobbnak gondoltam mindig az aktuális évadot, de aztán... Amire emlékszem, hogy kiemelkedő minőségű volt az 1. generáció mellett a 6., és a 8. generáció. Amúgy mivel végigmegy a játékon, ezért olyan volt nézni az animéket, mintha minden egyes Pokémon játékot végigjátszanék.

Mert az furcsa, hogy akkor ugrott be, hogy végignéztem a Hajime no Ippót, ahogy végignéztem, hogy mit néztem 2021-ben, pedig az legendásan zseniális sportanime. Ahogy az Oniisama he... is szívbemarkolóan fájdalmas tud lenni.

Zenében a JAM Projectnél éreztem egyfajta megújulást. Ekkor fedeztem fel még 2020-ban kiadott Versus Road ~Higenjitsuki Survival~ című dalt, ami hamar nagy kedvenc lett. A JAM Project sem lett kivétel abban, hogy jóval kevesebb példányt adnak el az albumaikból, így kevesebb új dalt adnak ki, azt is igyekeznek inkább digitális formában kiadni. Hasonlóképp járt a GARO -Versus Road- tokusatsu betétdala is, de az összhatás kiváló. Furcsának hatott annak idején az elektronikus zene, de úgy voltam vele, hogy biztos a sorozat kívánta meg ezt a hangzást. A dal attól még fantasztikus, ahogy ének és a dallam is kiváló lett. Nagyon szeretem az optimista dalokat, és mivel ez a dal jól meg van írva, ezért nem is volt kérdés, hogy egyből megszólít.

2022-ben ismét megújult az anime iránti rajongásom, ugyanis ekkortól kezdtem el szezonos animéket nézni. Amit nem bántam meg, mert igen érdekes sportaniméket találtam ekkor. A Ryman's Club szintén egy olyan sportanime, amelyben felnőtt csapat játszik, méghozzá egy cég irodai alkalmazottai alkotnak egy csapatot. És ez azért tetszett annyira, mert Japánban szokás az, hogy egy cég alkalmazottai munka után jellemzően valami bárban összegyűlnek, és egy ivászat keretében "csapatépítőt" tartanak. Hát nem sokkal értelmesebb sporttal összetartani egy csapatot? Ha lenne választási lehetőségem, biztos, hogy ezt választanám, minthogy esténként holtrészegen hazatántorogjak... Az anime nagyszerűen lavíroz a munkahelyi mindennapok és a sportesemények között, a srácok pedig mind a kettőben helytállnak.

Ami szintén 2022-es felfedezés volt, és bár nem volt nagy szám, de nekem tetszett, a Love All Play. Ez is hasonlóképpen tollaslabdás sportanime, mint a Ryman's Club. Tényleg, nem tudok róla érdemlegeset nyilatkozni, csak hogy szerettem, tetszett a közeg. Vele párhuzamosan, szintén tavasszal ment az Ao Ashi, na az már igen! Az már komolyabb volt, kidolgozottabb, látszott, hogy minden szépségével és árnyoldalával akarják bemutatni a labdarúgást. A kidolgozottság meg azért is jön jól, mert a mangája rendkívül hosszú, több, mint 400 fejezetes, és ha jól emlékszem, kötetek terén is annyira hosszú, mint a Haikyuu!!, ezért is sajnálom, hogy nem megy akkora lendülettel az anime adaptáció a röplabdás sportanime esetében, mert amúgy a nívója alapján megérdemelné.

De a 2022-es év a focis sportaniméké, hiszen az őszi szezon nagy durranása volt nálam is a BLUE LOCK, amit már első végignézésre hatalmas élmény volt. Tulajdonképpen a holland barátom, Humbby ajánlotta, mert őt nagyon megfogta a manga. Kicsit vitatkoztunk az animén, mert szerinte nem volt annyira jó az adaptáció, de én kiálltam mellette, mert nagyszerűen adja vissza azt a dinamikát, és azt a feszültséget, amiben jeleskedik a manga. Az animében más módon közvetítik azt, amit a manga átad. Mondjuk azt be kell valljam, hogy az Aoashi VS BLUE LOCK megmérettetésben hajlamos vagyok az Aoashi mellett dönteni, méghozzá azért, mert azt gondolom, hogy a BLUE LOCK túl sokat vállalt magára. Alapötlet, szabályok, koncepció tekintetében, egyáltalán az, hogy miért van az, hogy egy csapatsportban egyetlen egy embert nevelnek ki a világ legjobbjának. De a mangát olvasva (a 330. fejezet környékén tartok) viszont azt kell mondjam, hogy olyan fantasztikusan elmagyaráztak néhány mögöttes jelenséget, ami a focit és az emberi természetet jellemzi, hogy ha még jobban meggondolom, akkor lehet, hogy mégiscsak a BLUE LOCK felé hajlanék. Ebben az animében láthatjuk Isagi Yoichinél, hogy ha valamin nagyon gondolkodik, akkor ő maga áll össze kirakós formájában, csak hogy visszautaljak arra, amit a Chihara Minori albumnál írtam.

Illetve 2022-ben fedeztem a Bakuten!!-t, amit egy igazi rejtett kincsnek tartok. Mert nem az a nagyon hangos és harsány anime, de annyi szív és szeretet van az animében, ami szívet melengetővé teszi a karaktereket. Ez egy férfi ritmikus sportgimnasztikát bemutató sportanime, aminek a zenéjét szintén Hayashi Yuuki írta, aki fantasztikusan kihozta az anime érzelmi vonalát. A dinamikusabb zenékben felfedezhetők érzelmek, de a lassú zenék adják meg az, ami miatt igazán érdemes nézni az animét. Az animáció gyönyörű és részletgazdag, a srácok meg fokozatosan fejlődnek.

Zenében még fontosnak tartom kiemelni a JAM Project 2022-ben megjelent mini-albumát, a THE JUDGEMENTet, ami egy egész történetet elmesélő koncepciós mini-album. Tulajdonképpen arról szól, hogy a halál után mi vár ránk, miként adunk számot a földi létünkről, hogyan juthatunk el a megváltás felé. Az ítélettel kezd, majd számot adunk a bűneinkről, majd a megtisztuláson végigmenve jutunk el a mennyországig. A mini-album csupán hét dalt tartalmaz, de azok hihetetlenül erősek. Főleg a pokolbéli jelenetek szólnak nagyot, de az egész album együtt fantasztikus összhatást ad. Rengeteget hallgattam megjelenésekor, azóta is az egyik legfontosabb JAM Project albumnak tartom.

De ugorjunk is 2023-ra, ami leginkább az őszi szezonjáról marad emlékezetes, mert az nagyon erős volt. Illetve elöljáróban annyit, hogy a Pokémonban időközben annyira előre haladtam, hogy erre az évre utolértem az animét. Ember ne sírjon úgy, ahogy én, hogy Ash végre képes volt megnyerni egy Pokémon liga bajnokságot, igazán lekötelez. Az őszi szezon meg kifejezetten erős volt. Az egyik, ami nagy hatással volt rám annak idején, a Paradox Live THE ANIMATION, ami főleg a zenéjével fogott meg. Mondjuk, újra meg kéne néznem az animét, de a dalokat sokáig nagyon szívesen hallgattam. Nagyon jónak tartottam a dalokat rajta, és a rap párbaj ötlete is tetszett, ahogy a dalok és a csapatok mögött álló történettel is tudtam azonosulni. A másik anime, amit szintén nagyon szerettem, a Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai. Ez az az anime, ahol négy árva testvér nő fel, és együtt mennek át az élet nehézségein. Ez komolyan megérintett, mert pont attól volt dramaturgiailag kiváló anime, mert nem dramatizálta túl a fiúk árvaságát, tehát folyamatosan cselekedtem magukért, de azért érzékeltette az anime, hogy nekik nem ugyanolyanok a mindennapok, mint egy átlagember számára, pont ettől volt megható a történet.

2023 zeneileg is hozott némi újdonságot. Ekkor jelent meg a fentebb említett Okui Masami válogatásalbum, aminek az interjúját belinkeltem, de amit igazán sokat hallgattam ekkor az új FLOW és a BURNOUT SYNDROMES albumok. Mindkét csapat albumai kivételesen nívósra sikeredett. A BURNOUT SYNDROMES: The WORLD is MINE albuma tulajdonképpen az addig megjelent anime dalokat tartalmazza, a Haikyuu!! dalok is sokadjára helyet kaptak rajta. Leginkább az új dalok érdekesek igazán rajta. A FLOW viszont két albummal jelentkezett. Az egyik a FLOW THE COVER ~NARUTO Shibari~, tehát Naruto dalokat dolgoztak fel rajta, és nem is akárhogy! Az album nemcsak azért volt fantasztikus, mert a srácok bizonyították, hogy hatalmas erő van bennük, hanem még olyan dalokat is a maguk képére tudtak formálni, amikről az eredeti alapján nem gondolnánk, hogy illeszkedik az egyéniségükhöz. De képesek voltam úgy átalakítani a dalt, hogy tetten érhető bennük az eredeti dal hangulata, és a csapat a saját stílusához tudta igazítani azokat. Ezért hatalmas élmény volt hallgatni ezt az albumot. A másik album, a Voy☆☆☆, ami 20 új dalt tartalmaz. Ez is tele van erővel, energiával, életigenléssel, amit igencsak motiváló volt 2023-ban hallgatni.

Amit még mindenképp kiemelnék erre az évre, az a találkozásom Umeda Shuuichiróval a Zom100: Zombie ni Naru made ni 100 Koto Shitai anime által. Elképesztően beteg anime, de teljesen jó értelemben, a seiyuu felhozatal meg egyszerűen kiváló. Tendou Akira szerepét meg mintha Umeda Shuuichiro hangjára "öntötték" volna. Rákerestem a seiyuu-ra, és egyből megállapítottam róla, hogy sokat fogjuk még őt hallani. Egyrészt a hangja is olyan, hogy felhívja magára a figyelmet, kiválóan alkalmas egy ilyen szerethető "rosszfiú" hangjának. De nem ez a kedvenc szerepem tőle, az majd később jön.

2024 egyértelműen a Haikyuu!!-tól volt hangos ismét, merthogy kijött Japánból, és világkörüli turnéra indult. Az igazat megvallva, egyáltalán nem bíztam abban, hogy eljut Magyarországra is, mert az volt a személyes gondolatom, hogy a Haikyuu!! szerzői jogait különös szigorral kezelik, ezért ha tényleg kikerül Japánból a Gomisuteba no Kessen movie, kizárólag a nagyobb piacokra jut el, ahol meg is éri vetíteni. Sokáig nem is volt tisztázott, hogy eljut-e Magyarországra is, de megtörtént a csoda! Ekkor ugye már nagyon terjedtek az animék a mozikban, és ennek egyik oka szerintem az, hogy úgy tudom, hogy a Sony 2030-ra meg akarja duplázni az animékből származó bevételét. Nos, számíthatnak rám, főleg, ha animéket hoznak ki, mint a Haikyuu!! El sem tudom mondani, milyen élmény volt moziban látni. Emlékszem, még az is felmerült, hogy 4DX-ben vetítik a Cinema City WestEndben, direkt oda is mentem, hogy úgymond "fullextrásan" nézzem meg a filmet. Ez ugyan elmaradt (egyáltalán nem volt 4DX-es vetítés), de önmagában attól megkönnyeztem a végét, hogy magyar moziban láthattam Haikyuu!!-t. A másik film, amit nem sokkal ezután néztem meg moziban, a BLUE LOCK: Episode Nagi volt. Ez a movie nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Haikyuu!!, mondjuk eleve nem is terveztem "fullextrásan" megnézni, ha lett volna. Inkább később értékeltem a filmet, ahogy haladtam előre a mangában, nem utolsósorban egyre többet hallgattam BLUE LOCK OST-t. Akkor éreztem át jobban a movie jelentősségét, és emiatt volt számomra igazán fájdalmas a második évad CGI-orgiája.

És aztán jött 2025, ami teljesen váratlanul, a valóságban hozott egy csodát. A MondoConosok ugyanis valahogy elintézték, hogy a Centimillimental Magyarországra jöjjön koncertezni. Maga a koncert is felejthetetlen élmény volt, kiválóán énekelt az énekes. Nekem a dedikálás miatt marad emlékezetes a vele való találkozás. Ugyanis szinte mindenkit, akit láttam, Given mangát vitt az énekeshez aláíratni. Én voltam az egyedüli, aki Bakuten!! CD-ket vitt neki. Annyira meglepődött, mert ugye a Bakuten!! egy mellékvágányra sorolt anime az énekes karrierjében, így szerintem már megszokás neki, hogy sorban írja alá a Given mangákat. Erre jövök én, aki megszakítja az addigi menetet, és odavisz neki Magyarországról teljesen eredeti, Bakuten!! CD-ket. Talán túlzásba megyek már ezzel a kijelentéssel, de látva a mosolyt az ő- és a segítői arcán, volt olyan érzésem, hogy ez neki legalább annyira különleges volt, mint nekem. Az emlékét örökké őrizni fogja ez a két CD.

De animék terén is van mire emlékezni. Két animét is tudok mondani, ami valószínűleg életem végéig el fog kísérni. Az egyik a Hikaru ga Shinda Natsu, aminek a magam részéről "Még a halál sem választ el" alcímet adnám. Egy csodálatos anime az elengedés nehézségéről, de az egészet leginkább a légköre erősíti meg. Nehéz röviden összefoglalni az anime lényegét, mert annyira komplex a világ, amit ábrázol, ráadásul minden egyes újranézéssel felfedezek benne valami újat, amitől csak még többé válik számomra. Itt teljesedett ki számomra Umeda Shuuichiro seiyuui munkássága, és itt figyeltem fel komolyabban Kobayashi Chiakira

A másik anime, amiről mindenképp érdemes szót ejteni a, a Muchuu sa, Kimi ni., ami tulajdonképpen a doushinji-gyűjtemény. Ennek a "furcsa fiúk furcsa barátsága" alcímet adnám, de nem is feltétlen a barátságra helyezném a hangsúlyt, egymás kölcsönös elfogadására, hiszen ezzel lehet a másik félből kihozni az erényeit, aminek köszönhetően gyorsan kiderül számunkra, hogy ő is értékes ember. Az anime ezekre ad érvényes példát, és azt kell mondjam, hogy ezért mindenképp érdemes megnézni, mert csodálatos anime lett.

Illetve az év utolsó napján néztem meg a Hyakuemu. movie-t, amit röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy ami a hosszútávú futásnak a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru, az a rövidtávú futásnak a Hyakuemu. Hihetetlen különleges anime, ami nemcsak attól fantasztikus, hogy két srác gyerekkora óta tartó barátságát meséli el, és hogy azt hogyan élik meg felnőttkorukra, hanem különböző módokon közvetíti a jelenetek érzelmi mondanivalóját, valamint, hogy a karakterek hogyan élik meg azt. Mindenképp érdemes megnézni.

És az idei év, vagyis 2026. Merthogy már idénre is tudok mondani egy különleges animét, a Ganbare! Nakamura-kun!!-t. Ez az anime tele szívvel és szeretettel készült! Nagyon kevés az ennyire szerethetően esetlen srác, aki teljesen mindegy, hogy mit talál ki, biztos, hogy el fog bukni benne. És mégis szeretjük, mert úgy generál vicces jeleneteket, hogy egyáltalán nem hozza a főhőst kellemetlen helyzetbe! A jellemzően '80-as évekbeli ending dalok sokat dobnak a hangulaton, hogy a rajzstílus is. Itt teljesedett ki számomra Kobayashi Chiaki seiyuu-i munkássága, aki egyszerűen zseniálisan érzékeltette a hangjával a Nakamura-kun esetlen komikus, mégis szerethető mivoltát.

És hogy zenében itt helyben legyünk, a most nyáron kiadott JAM Project: Diverging futures dal nemcsak arra emlékeztet, hogy a JAM Project még most is nagyon tud, hanem emlékeztet minket arra, hogy érdemes a jelenben élni, mert 2026-ra is várnak minket csodák!

Nos, hát ennyi volt a második 10 éves emlékezés. És tekintve, hogy idén is találkoztam fantasztikussággal, így semmi kétség afelől, hogy érdemes előrenézni, hiszen 10 év múlva, 2036-ra is érdemes lesz majd visszatekinteni. Biztos vagyok abban, hogy bőven lesz mire, az akkori blogpost is ilyen hosszú lesz majd. Várlak benneteket 10 év múlva újabb nagy összegzésre az akkori 30. évforduló alkalmából!

Isten éltesse az animetörténelem legmenőbb, legszexibb karakterét, Kageyama Tobiót a Haikyuu!!-ból! ^^ Gyakorlatilag ő volt az első, akit az egész franchise-ban megláttam. Talán nem meséltem el soha a teljes történetet, de a lényeg az, hogy 2018 nyarán, amikor néztem a Kuroko no Basket-et, és néztem Pinterest-en a különböző cosplayeket, egyik jobb volt, mint a másik. És akkor jött velem szembe egy cosplay, akit nem ismertem fel, de elképesztő módon tetszett. Na, ő volt Kageyama. Utánanéztem, hogy melyik animében szerepel, és eldöntöttem, hogy a Kuroko után azt fogom nézni. És 2018. szeptember 19. volt a bűvös nap, amikor először láttam az Haikyuu!! első részét. És onnantól nem volt megállás! Teljesen elcsavarta a fejemet az anime, és az az igazság, hogy egyáltalán nem bánom! Olyan szinten lett az életem része, mint a Mario játékok gyerekkoromból, és persze mára sokkal többet jelent számomra.

Az egyébként érdekes, hogy úgy találták ki Kageyama születésnapját, hogy az év leghosszabb éjszakájára essen, mintegy kiemelve a jellembéli különbséget Hinatával (akinek a születésnapja a leghosszabb nappalon van). De igazság szerint más jelentést társítok a születésnapjához. Pont, hogy mivel a téli napforduló napján született, ezért úgy veszem, hogy az ő születésnapjától kezdve hosszabbodnak a nappalok, és lényegében ezt ünneplem a születésnapjával. Nem akarok nagyon profán lenni, hogy fényt hoz a sötétségbe, de az én életembe mindenképp fényt hozott.

De az tény, hogy ilyesféléket is tanítottak nekünk a katolikus iskolában, ahova jártam.

Micsoda cím így beharangozni a legújabb japán CD-szerzeményt, mely nem más, mint a CHiCO with HoneyWorks: Kessen Spirit kislemeze, mely a Haikyuu!! TO THE TOP szériájának első endingje volt. Természetesen az anime editiont vettem meg, hiszen egyáltalán nem vagyok érdekelt az együttesben. Bár az Ao Haru Ride openingjük kifejezetten tetszett, ezzel a Haikyuu!! endinggel úgy vagyok, hogy jó... legyen, tudomásul veszem, hogy a Haikyuu!! univerzum része lett egy női előadós dal is.

A Kuroko no Basket-et mondjuk előbb láttam, de a Haikyuu!!-nál kifejezetten örültem, hogy amíg csak az első három évad volt (még nem volt meg a TO THE TOP! amikor először néztem meg az animét), kizárólag férfi előadók éneklik az opening és ending dalokat. Hiszen a fiúk dominálnak. Ha van anime, ahol a csajok csak a háttérben vannak, akkor az a Haikyuu!! (ezért is van annyi LMBT rajongója az animének). Abból a szempontból érthető, hogy egy átlag Shounen animének nők is énekelnek betétdalokat (elsősorban endingeket), hiszen vannak női szereplők is és a nők által énekelt dalok lényegében a női karakterek érzésvilágát, attitűdjét reprezentálja. A Haikyuu!!-ban ott van ugye a két menedzserlány (a hetero rajongók nagy örömére), illetve ritkán láthatunk női röplabdát, de végig a háttérben vannak, ezért nem indokolt női előadó által énekelt betétdal. És a TO THE TOP!-ra megtörik ez a szokás.

Abból a szempontból egyébként becsületes munkát végeztek, hogy a dal dinamikus és nem ilyen kellemetlenül nyávogó női előadó énekel (nem kell messzire menni, hogy érthető legyen, mire gondolok, a Boku no Hero Academiának van egy-két olyan endingje, amitől a falra mászok), hanem van erő a hangjában. Igyekszik hű lenni a dal dinamikájához és amennyire csak lehet alkalmazkodni az anime légköréhez. De a "legrosszabb Haikyuu!!-dal" címtől ez sem menti meg, mert egyébként maga a dal nem innovatív és nincsenek benne olyan dallamok, témák, amik arra inspirálnának, hogy többször végighallgassan ismétlésben a dalt. A másik, meg nem érdekel, mennyire hangzik szexistának, de egy nő, akármennyire is igyekszik, nem képes reprezentálni a férfiak által képviselt erőt, energiát. Ezen még a dalban hallható háttérkórus sem segít.

Maga a kislemez is nagyon furcsa kiadvány, hogy a borító teljes egészében fordítva volt a tokba téve gyárilag. Ebben a CD-hez csomagolt OBI lehet a főbűnös, mert valamiért fordítva nyomtatták rá az információkat. Az is furcsa, hogy a borító két négyzet alakú papír és nem az a kihajtható, ahogy szokott lenni. Ennek a mikéntjéről is meghallgatnék egy előadást, de egyértelműen a dallista az, amivel a legnagyobb bajom van. Hogy van az, hogy csak a B-side track-nek, a BGM-nem tették rá a karaoke verzióját, a címadó dalnak nem? Annak csak az "anime size" változatát tették a kislemezre. Ha a ending dal karaoke változatát is magaménak akarnám tudni, akkor meg kell vegyen a kislemez Artist Edition változatát is, azt meg biztos nem.

Nos, kár érte. Gyűjteménybe azért megfelel, mert a többi Haikyuu!! kislemez között azért jól mutat. Egészen pontosan így.

Néhány napja megint előfizetek a Netflixre, mert láttam, hogy nagyon megnőtt a programkínálat az alatt az egy év alatt, amikor utoljára használtam. Sokkal több anime kerül a kínálatukba. Meglepődtem például, hogy elérhető náluk is a Kuroko no Basket. Igaz, csak az első évad, de ez remek lehetőség arra, hogy újra nézzem az animét.

Arra emlékszem, hogy az első évad nagyon tetszett, aztán a második is sokáig jó volt, de onnantól, ahogy bejöttek a különböző támadásnevek, és az olyan játékok, melyek nem igazán korrelálnak a valósággal, úgy elvesztettem az érdeklődésemet az anime iránt. És mondtam is magamban, hogy na, ez is csak egy sportanime a sok közül. De az elejéért megéri nézni.

Amúgy tetszik most is. Már akkor is bírtam Kuroko Tetsuya nyugodt, laza természetét, hogy mindenhez a legnagyobb természetességgel áll hozzá. Még a legnagyobb képtelenséget is lazán megcsinálja. Aztán pont ezzel arat nagy sikert. Egyébként a rajz csodálatosan szép. A karakterek kidolgozottak, a színek élénkek, a játékok animációja is elsőosztályú. Nem hiába, hiszen Production I.G anime. De hiába tetszik az eleje, meg szívesen nézem, ránéztem a Haikyuu!!-s plakátjaimra, nem is kérdés, hogy melyik a jobb anime. A Kuroko no Basket szereplőinek személyisége nem annyira erős, ezért nem maradtak meg bennem annyira a részletek. Kuroko mellett Akashi Seijuurou volt az, aki komoly hatást gyakorolt rám. A Haikyuu!!-ban meg már a túl sok emlékezetes karakter okoz "gondot".

Na de természetesen más oka is van annak, hogy újra néztem a Kurokót.

A holland nyelvet adtam meg alapnyelvnek a Netflixnél, úgyhogy mindent holland felirattal nézek. Meg van pár anime, amit itt fogok nézni. Például hamarosan aktuális lesz a 3-Gatsu no Lion második évada, lévén, hogy közeledik a március (az első évadot is tavaly márciusban néztem meg), illetve kíváncsi vagyok a Nanatsu no Taizai-ra illetve a Jojo no Kimyou no Bouken-t is itt fogom megnézni. Illetve lehet, hogy újra megnézem a Boku no Hero Academiát is, ha már közeledik az 5. évad. Úgyhogy van mit nézni.

Ha már írtam a 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu-ről, akkor illő, hogy megemlékezzek a Haikyuu!!-ról is. Hozta az évad második fele a várakozásaimat, remekül kiegészítette az első 13 rész eseményeit. Értelmet adott neki, de már igazából már az első fele alatt is lehetett sejteni, hogy a lelassulás csak átmeneti. Utána jön a másik nagy összecsapás az Inarizakival.

Nagyon tetszik a koncepció, ahogy a mangaka felépítette a meccseket. Azáltal jobban bemutatta az egyes karaktereket, a múltjukból lehet érzékelni, hogy miért annyira fontos számukra a mérkőzés. És mivel nagyon erős a karakterek személyisége, ezért átélhetővé válik az ő személyes történetük. De olyannyira, hogy ugyan bírom Tanaka Ryuunosukét, de annyira soha nem volt nagy hatással rám. De a 16. részben láthattuk a személyes történetét, és annyira megérintett, hogy még én is elérzékenyültem. Illetve az nagyon tetszett, hogy Kinoshita Hisashi is végre kapott reflektorfényt. A három "elhanyagolt" másodéves játékos közül eddig csak Ennoshita Chikara volt az, akit jobban bemutattak a második évad második felében, most jött Kinoshita, remélem, később Narita Kazuhito is kap lehetőséget a bemutatkozásra. Mert a karakterekben nagyon erős a Haikyuu!!, nem győzöm emiatt eleget dicsérni az animét.

Ez a nagyon érdekes a Haikyuu!!-ban, hogy alapvetően ugyanolyan sport-shounen anime, mint akár a Kuroko no Basket, vagy a Prince of Tennis, de a Haikyuu!! erőssége nemcsak az, hogy realisztikusan mutatja be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is nagyon erős. Ez volt egyébként a Slam Dunk-nak is az erőssége, de a nagy különbség, hogy a Slam Dunk '90-es évek eleji anime, ezért ott még erősebben alkalmazták a tipikus shounen-sablonokat. Egyszerűbb a rajzolás, kevésbé szép a grafika, és a férfi karakterek személyisége is inkább tipikus maszkulin. Kevésbé komplex, de azáltal, hogy a játékosok itt is erősen önmaguk, az sok poén forrása. Ugyanakkor a Slam Dunk az elsők között volt, ahol kísérleteztek azzal, hogy a férfi karaktereket kihozzák a sablonokból. Említhetjük akár az edzőt, Mitsuyoshi Anzai-t, akinél bölcsebb karaktert nehezen tudok elképzelni, de ott van Rukawa Kaede is, aki talán a shounen animék első szépfiúja volt. Ehhez képest a Haikyuu!! "hemzseg" a szépfiúktól, de a személyiségjegyük is kevésbé sablonos. Ez pedig többek között azt hozta magával, hogy több női rajongója van az animének. A másik, amit magával hozott, és az igazat megvallva inkább nem örülök neki, hogy elég sok olyan fanart készül, ahol a szereplőket vagy nőként, vagy "nem beazonosítható" neműként rajzolják meg. És én nem lelkesedek ezekért, mert bár igyekszem rugalmasan kezelni a "sokneműséget", de alapvetően inkább binárisan gondolkodok a nemekről. Ha valaki férfi, és szemmel láthatóan nincs baja nemével (márpedig a Haikyuu!! szereplői nem az identitászavarukról híresek), akkor azt szeretem férfiként látni. Annyiban viszont van bennem rugalmasság, hogy nem várom el, hogy egy férfi személyesége csakis és kizárólag férfi jelleget öltsön. Például nagyon kedvelem Sugawara Koushi-t, akinél gondoskodóbb, "anyáskodóbb" férfi karaktert keresve is nehéz találni. Szóval rugalmasabb vagyok a személyiségjegyekben, de ha férfinak nincs gond a nemi identitásával, azt tiszteljük meg a férfi mivoltával, rajz formában is.

De visszatérve a főtörténetre, örülök, hogy a 4. évad (a rajz minőségét leszámítva) követi az első 3 évad magas nívóját. Egyedül a 15. rész volt bődületesen rossz, abban az egy részben annyi rajzolási hiba van, hogy az egész évadnak elég lett volna. Ott komolyan aggódtam, hogy most vagy arról van szó, hogy akkora híre van már a Haikyuu!!-nak, hogy úgy voltak vele, hogy úgyis elnézik a rajongók, ha a 4. évad második fele szinte a gagyival lesz egyenlő, felesleges dolgozni rajta, vagy egyszerűen a járvány miatti sorozatos halasztások miatt ha esetleg nem volt annyi kapacitásuk (akár anyagi, akár emberi erőforrásbeli) közben meg annyira kellett sietni az új részekkel, hogy már a sok hiba sem számított, csak legyen kész határidőre az anime. Szerencsére nem így történt, és csak egy rész sikeredett rosszra, de az utána levő (a Tanaka Ryuunosuke múltját bemutató) epizód pedig határozottan ott van a legjobbak között. Úgyhogy nincs semmi gond, sőt nekem még a Nekoma "kitérő" is tetszett. Ha Kozume Kenma eddig nem volt furcsa a sajátságos gondolkodása miatt, akkor most tényleg az lehet, hiszen megtudhattuk, hogy egy meccs alatt minden problémájának forrása a gravitáció. Alapvetően kedvelem Kenmát, nincs bajom vele, de nem egyszer megfordult a fejemben, hogy ha ismernék egy ilyen srácot, aki olyan, mint Kenma, biztos, hogy csinálnék vele valamit, hogy életet leheljek belé. Ezért volt szimpatikus, ahogy Yamamoto Taketora nekiment Kenmának, mert ott és akkor jót tett Kenmának, hogy kijött belőle az állat. Örültem, hogy láthattam azt az oldalát is.

Úgyhogy a Haikyuu!! 1. helyét semelyik anime nem veheti el nálam. Megközelítik olyan mesterművek, mint a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru vagy az Ansatsu Kyoushitsu, amiket szintén nagyon-nagyon szeretek, de egyiknek sincs olyan hangulata, mint a Haikyuu!!-nak. A Haikyuu!! egy életérzés, a Haikyuu!! egy életforma, és nincs még egy olyan anime, amelyik annyira reprezentál engem, mint a Haikyuu!!

Nyilvánosságra került, hogy ki énekli a Haikyuu!! 4. évadának openingjét és endingjét:

• Opening: BURNOUT SYNDROMES
• Ending: CHiCO with HoneyWorks

Haikyuu Season 4 OP and ED
OP : BURNOUT SYNDROMES
ED : CHiCO with HoneyWorks
It will start January 2020. pic.twitter.com/u5096vUiOJ

— SPY (@Spytrue) November 14, 2019

Nos, összegezve a gondolataimat, azt tudom mondani, hogy szkeptikus vagyok. A BURNOUT SYNDROMES ugye két openinget énekelt a Haikyuu!!-nak. A FLY HIGH!! nagyon jó szám, viszont a Hikari Are nemhogy nem tetszik, hiszen kifejezetten rosszul megírt dalnak tartom. Egyrészt nem jön át a szöveg érzelmi mondanivalója, másrészt a refrén túlontúl hosszú. El van húzva, ezáltal elvész a szöveg lényegi mondanivalója, olyan érzetet ad, mintha többször tenné meg ugyanazt a kört, már nem tudom, hol tartunk, és egyszer csak azon kapom magam, hogy az énekes elordítja magát: "Terasu yo!", mintegy lezárva a refrént.
Remélem, hogy az új opening inkább a FLY HIGH!!-ra fog hasonlítani minőség terén. Bár én sokkal inkább egy új előadóra bíztam volna az openinget, nem az eddigi opening előadók egyikére. A SPYAIR ugyanis nagyon sokat romlott minőség terén az évek során. És ez már a Haikyuu!!-nak énekelt két openingje alatt is tetten érhető. Az első, az Imagination egy mestermű! Jobb sem kell egy shounen animének. De a második évad első openingje, az I'm a Believer már komoly visszaesés. A dalban is nagyon komolyan visszavettek a lendületből, de ami nagyon komolyan meglepett, hogy a kislemez tartalmazza az Imaginationnek egy koncertfelvételét. Hát az valami katasztrofálisra sikeredett. Mélyebben énekelte végig, és hallhatóan végig szenvedett az énekes a dallal. Olyan érzésem volt, mintha maga a dal felvételkor komoly utómunkálaton esett volna át. Vagy azt tudom még elképzelni, hogy abban a dalban ugyan az énekes valódi hangját hallhatjuk, de abban a majdnem 3 percben minden erejét kiadta, és ugyanezt az erőt a többi dal mellett már nem bírja el. Főleg, ha a koncerteken hasonló erőkkel énekel meg egy dalt. Aztán meghallgattam az egyik későbbi albumukat, abból egyértelműen az jön le, hogy a SPYAIR engedett a minőségből. Nem írnak már olyan jó dalokat, talán mintha mentálisan elvesztették volna a fiatalságukat. De lehet, hogy ez így erős. És azt meg érdekes volt hallani, hogy a Bleach endingjük, a Last Moment (ami jóval az Imagination előtt jött ki) meg milyen jóra sikeredett. Azon a kislemezen van egy B-side track, ami nagyon tetszik. Úgyhogy határozottan voltak jobb időszakai a SPYAIR-nek, de ez régebben volt.
Semmiképp nem bíznám a Sukima Switch-re sem, mert az Ah Yeah!! is hasonlóképpen szörnyű dal, mint a Hikari Are. Nem tudom, hogy gondolták el, hogy egy olyan férfi, akinek jól hallgatóan inkább az érzelgősebb dalok állnak jól, az majd elénekel egy olyan dalt, amibe logikátlan sorrendbe beletesznek egy-egy igen extrém gyors ütemet, hogy azzal azt jelzik, hogy mennyire izgatott az énekes, és mennyire tud azonosulni a dallal, holott teljesen nyilvánvalóan hallható, hogy ez csak egy alibi, és nem illeszkedik a dal dinamikájához.
Úgyhogy a Sukima Switch nem jöhet szóba nálam. Viszont bíznám olyan előadóra az openinget, mint a FLOW, vagy a JAM Project. Nagyon szeretem azt a hangulatvilágot, amit a FLOW dalai árasztanak magukból, sok jó daluk van. És azt gondolom, hogy az a zene stílus, amit képviselnek, beleillik a Haikyuu!!-ba és a többi openingbe és endingbe. A JAM Project meg ugye kedvenc. Bár ők lehet, hogy erősek lennének a Haikyuu!!-nak. Úgyhogy talán maradjunk a FLOW-nál.

Nagyon megrökönyödtem, amikor utánanéztem az ending előadójának. Habár nem vagyok maradéktalanul elégedett mindegyik Haikyuu!! OP / ED dalával, de kétségtelenül komoly erősségnek tartom, hogy csak férfi előadó énekelt eddig dalt az animének. Ez most így talán szexistának hangzik, de szó nincs itt férfi preferenciáról. Nincs bajom azzal, ha egy shounen animének nő is énekel betétdalt, hiszen többségükben vannak női karakterek, sok esetben egy-egy női szereplő eléggé domináns. És az, ha őt egy női előadó reprezentál, az teljesen rendben van. Főleg, ha maga a dal is meg van írva. Viszont a Haikyuu!!-nál azért problémás a női előadó, mert bár vannak női karakterek, de egyértelműen a pasik dominálnak. Ugyanez a Kuroko no Basket-nél. Pont az volt a jó ott is, hogy mivel pasik voltak ott is döntő többségében, ott a GRANRODEO nagyon jól kiénekelte azt a fajta erőt, amit a fiúk képviselnek. Kis túlzással élve, a Kuroko no Basket-ben tombol a tesztoszteron, és ezt az opening és ending dalok kiválóan visszaadják. Nem utolsósorban maga a kosárlabda is meglehetősen dinamikus sportág, úgyhogy a GRANRODEO mindenképpen telitalálat volt. A Haikyuu!! esetében ugyan a röplabda nem annyira dinamikus sportág (bár mégis kiválóan ábrázolták az energiát, amit elsősorban a röplabda iránti lelkesedés adhat) de női előadó... Ráadásul ahogy belehallgattam néhány dalukba rettenetesen szkeptikus vagyok, hogy az animéhez illő dalt fognak énekelni. Mivel a Haikyuu!! dalainak többsége a rock kategóriába sorolható. Legalábbis nagyra becsültem, hogy domináltak az élő hangszerek. És ahogy belehallgattam néhány CHiCO with HoneyWorks dalba, egyértelműen az jön le, hogy a szintetizátor, elektronikus zene donimál náluk. Most két eset lehetséges: 1. Vagy írnak egy többi Haikyuu!! betétdalhoz illő dalt, és vagy beleillik a stílusukba és az animébe, vagy nem. 2. Előadnak egy pop dalt, ezzel megszakítva a többi dallal való harmóniát. Ebből pedig nem hiszem, hogy bármi jó sülhet ki.

Úgyhogy nagyon szkeptikus vagyok, hogy jó dalok fognak készülni. Cáfoljanak meg, és írjanak nagyon jó openinget és endinget. Az esélyt mindenképp megkapják.

No, hát eléggé rapszodikus időpontban volt a MondoCon, de hát, ha már minden időpont le volt foglalva, akkor legyen november 2-3. Már csak azért is, mert vasárnap segítő voltam a Nintendo standon. Eredetileg nem volt betervezve, bagszi relatíve későn kezdte el keresni hozzá az embereket. Ha nehezen is, de végül meglett a szükséges létszám.

Szombat

A MondoCon egy kis pénzkereséssel indult, ugyanis a vasárnapi munkának köszönhetően kaptam vendégjegyet, ami szombatra is érvényes. De a jegyet már korábban megvettem magamnak, hogy még 3.500 forintért bejussak. Bagszi csak később hirdette meg a munkalehetőséget. Így lehetőségem volt eladni a jegyet. Nem is kellett sokáig várni. Odamentem a helyben vásárló sorhoz, és hátul elkezdtem ajánlani a jegyet eladásra. Az első nem tudta megvenni, mert túl nagy címletű papírpénze volt, és nem tudtam volna visszaadni neki. A másodiknak sikerült. Kicsit gyanakodva nézte a srác a jegyet, de mondtam is neki, hogy nézze meg a dátumot rajta, tapintsa meg, hogy eredeti a jegy. Miután meggyőződött arról, hogy minden rendben van vele, megvette. Neki nem kellett várni, én meg kerestem egy kis pénzt. Ahogy bementem, most nem az volt az első dolgom, hogy karaoke terembe felmenjek, hanem hogy megkeressem bagszit. A Nintendo stand nagyjából akkora volt, mint szokott lenni MondoConon. 12 TV-n volt külön-külön Switch kiállítva, illetve állványokon voltak Switchek és Switch Lite-ok kézikonzol módban kiállítva. Volt például Luigi's Mansion 3, Super Mario Maker 2, The Legend of Zelda: Link's Awakening, Ring Fit Adventure, két Dragon Quest, FIFA 20, és sok egyéb menőség. Hiszen a Nintendón csakis menőség van, ez nem is lehet kérdés.

Miután szétnéztem, felmentem a karaoke terembe. Mivel hamar bejutottam, ezért még kevesen. A szervezőkön kívül csak néhányan voltak: Azt hiszem Mazsibazsi, ToumeiNi, meg egy páran voltak ott nyitásra, de így hirtelen csak ők ketten jutnak eszembe. Mivel korán értem oda, ezért harmadikként énekeltem először. Méghozzá egy dalt, amit már többször is előadtam: Mobile Suit Gundam 08th MS Team: Arashi no Naka de Kagayaite. Ezt most annak örömére, hogy a végére értem az animének. Egyébként nem rossz, de se nem Gundam, se nem mecha rajongó nem leszek tőle. Továbbra is távol áll tőlem az, hogy óriási gépekben emberek vívjanak csatákat. Nem mondom, értem, mit akar közvetíteni az anime, csak nem az én stílusom. De az openinget és az endinget annyira jónak tartom, hogy emiatt megérte megnézni az animét. Bár mindenkinek olyan debütje lenne, mint Yonekura Chihirónak. A dalt meg nagyon jó volt elénekelni, akárhányszor eléneklem, mindig élmény, mert annyira átjön a dal hangulata, hogy hiába ismerem már 10 éve a dalt, még most is libabőrös leszek, ha meghallom. Aztán egy kis szünet, jöttek a többiek: 8, John, Mai. Waka most kihagyta ezt a MondoCont.

És akkor a verseny. Hát, nagyon érdekes volt, mert elég későn szereztem tudomást arról, hogy előnevezős verseny lesz. Így 17.-nek jelentkeztem, ami biztos várólistát jelentett, ugyanis 12 főre limitálták a versenyzők számát. De természetesen hagyták jelentkezni az embereket, ha valaki visszamondja, vagy nem jelenik meg, akkor a várólistásokat hívják be. Végül csak úgy döntöttek, hogy versenyezzen mindenki, aki jelentkezett. Így sorra kerültem én is. De most az égvilágon semmit nem gyakoroltam a verseny előtt. Nekem ugyanis a ZH-hét szombatján volt a MondoCon, és most sokkal inkább azon voltam, hogy felkészüljek, és sokkal jobban sikerüljenek a vizsgák, mint eddig. Így most ahogy esik úgy puffan elven énekeltem. Puffantam is rendesen, mert énekelni elég régen énekeltem komolyabban, így most nem jött össze a versenydalom. De ez most annyira nem érintett mélyen, lett, amilyen lett. Egyébként a Slam Dunk: Kimi ga Suki da to Sakebitai című dallal készültem. Maga a dal egyébként ment, de nem volt igazán hangom, így annak ellenére, hogy az addig énekelt versenydalok minősége vegyes volt, borítékolható volt, hogy nem jutok tovább. Nyolcadikként énekeltem. Egy páran azért kifejezték tetszésüket. Ha nem irónia volt, köszönöm.

Mindenesetre a versenyt nem néztem végig, a dalom után elmentem szétnézni. Most minden máshol van, mert óriási felújítás van. Konkrétan az egész Hungexpót úgy, ahogy van, nullára lebontják épületenként, és újra felhúzzák az egészet. Úgyhogy az előadások a 25-ös csarnokban voltak, az árusok, konzolok, egyebek meg a G-csarnokban. Abban nem reménykedtem, hogy az árusok között találok Haikyuu!!-s cuccokat, mivel az nálunk valamiért nem terjedt el. Ja, persze! A Trilliannál Haikyuu!! manga 4.500 forint. Hogy is felejthettem el. Mondjuk van náluk 6. kötet, aminek borítója az egyik kedvenc Haikyuu!! artworköm. Amikor a háló egyik oldalán Kageyama az egyik oldalra megy, a háló túlsó oldalán meg Oikawa a másik oldalra. Jól szimbolizálta a mangaka a köztük lévő rivalizálást. De mivel nálunk annyira nem terjedt el a Haikyuu!!, mint mondjuk a Kuroko no Basket, ezért nem nagyon voltak Haikyuu!!-s relikviák. Legalább a pénzem biztonságban van. Természetesen mindenféle gamer, esport dolgok voltak: PlayStation 4, XBOX ONE, de amit nagyon érdekesnek tartottam, az egyik számítógépes kiállítás, ahol különböző, amúgy modern gépek kaptak fa burkolatot, de azok valami csodálatosan meg voltak munkálva, és mindegyik gépnek saját formája van. Az egyik gép például úgy nézett ki, mint egy Commodore 64. Nagyon ötletes volt. Aztán a G2Pont-nál (mert most már nem videojatekbolt.hu) kerestem azt a Nintendo 64-es bögrét, amit egyik üzletükben láttam korábban, és nagyon megtetszett, de azt nem hozták ki. Azt megvettem volna.

Visszamentem a karaoke terembe, mert gondoltam, hogy hamarosan szólítani fognak. De annyira eltöltöttem ott az időt, hogy kiderült, hogy már túl is mentek rajtam. Most gondoltam amúgy Haikyuu!! dalt énekelni. Mivel biztos voltam abban, hogy nem jutok tovább, ezért úgy voltam vele, hogy nyugodtan kicsinálhatom a hangomat az Imagination dallal. Végül visszahívtak, és háát... Nagyon furcsa, mert alapvetően jobban ment, mint a Slam Dunkos dal, igazából ki tudtam énekelni, csak azzal jöttek a végén, hogy ordítva éneklem ki a magas hangokat, amit nagyon kellemetlen hallgatni. Hát legyen. Kellene valaki, aki segítene megtanítani, hogyan énekeljem ki a dalt magas hangon, ha egyáltalán menne. Mert amúgy szeretném jól előadni, kár, hogy többeknek nem tetszett az előadásom. Azt meg kisebb pofonnak éltem meg, hogy nem sokkal utánam egy srác szintén felénekelte a Haikyuu!! Imaginationt. Többen is mutattak rá, hogy tanuljak tőle, ugyanis nagyon jó volt. Jónak nagyon jó volt, de meg lett sértve az egóm. Habár nem mutattam ki, igyekeztem jól viselni, de belül határozottan rosszul éreztem magam. De azért gratuláltam neki, mert tényleg jó volt.

Ugyanakkor úgy éreztem, hogy tisztára kell mosnom magam. Ennek érdekében a következő dalt, amit felénekeltem az Suzuki Yuuto: Garden of Eden dala volt. Hallottam, hogy többen pozitívan konstatálták a dal lendületes mivoltát, mintha elnyerte volna a tetszésüket. Mi tagadás, az enyémet is elnyerte, sőt, annak idején, amikor megismertem, imádtam hallgatni, mert enyhe erotikus dallamvilága és szövege igencsak megmozgatta a fantáziámat annak idején. Milyen érdekes, hogy magam sem tudom, mikor hallottam a dalt utoljára, és mégis úgy emlékeztem minden egyes dallamra, a ritmusra, mintha pár perce hallottam volna utoljára. Sokkal jobban is ment. Erre büszke voltam, valamit visszaszedtem a romba döntött egómból. Most már csak Mazsibazsit kell meggyőzni arról, hogy a Haikyuu!! nem egy meleg sportanime. Elvan a saját maga elméleteivel, és hiába magyaráztam neki, hogy mi a helyzet a Haikyuu!!-val, az nem fér bele az animés értékrendjébe, ő nem hajlandó Haikyuu!!-t nézni. Na de nem adom fel. Megnézetem vele a Haikyuu!!-t, ha addig élek is! Bár ha ezzel a lendülettel tiltakozik, akkor nagyon hosszú élet elé nézek.

Az ötödik dalomra a hagyományos karaokén nem került sor, úgyhogy újra fel kellett iratkozni a Late Night Karaokéra. Az volt a poén, hogy volt még kb. 10 perc a Late Night Karaoke kezdetéig, 8-cal beszélgettünk a japán zenei kiadókról, melyek animékre szakosodtak, és csak 2-3 perccel a kezdés előtt vettük észre, hogy azért áll akkora sor Leea előtt, mert már a Late Night-ra vártak, hogy feliratkozzanak. Hát, igen későn kaptunk észbe, de bepróbálkoztam a sor közepén, hogy ugye, milyen jóbarátok vagyunk? Küldtek a sor végére... Persze, milyen barát az, aki nem segít a bajban? Na de semmiség, 21. lettem a listában. A Fuyu no Rondo: Fuyu no Himawari dalát énekeltem el. Ezt közönség előtt még nem énekeltem el, mert túl érzelgősnek tartom, de most mégis, a karácsonyi időszak kezdetének örömére. A Melted Snow már volt néhányszor, ráadásul az túl komoly. Most jobb kedvem van, úgyhogy egy könnyedebb, érzelgősebb dallal szerettem volna a karácsonyi szezon közeledtét jelezni. Amíg nem jöttem, addig beszélgettem a többiekkel, meg figyeltem az éneklőket. Miután énekeltem, hazamentem, hiszen másnap hosszú nap elé nézek.

Vasárnap

Még az óra csörgése előtt felébredtem, így volt időm nyugalomban elkészülni. Általában, ha reggel korán kell kelni, úgy állítom be az órát, hogy pont annyi időm legyen, hogy elkészülődök, és már indulhatok is. Most is ez lett volna, de volt időm. Mivel 8-ra kellett odaérni, ezért nagyjából 7 órakor indultam el, hogy nyugodtan odaérjek. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, aztán a villamossíneken át a Hungexpóig. Aztán a kettes kapun át mentem be, most egész nap a Nintendósokkal leszek. Én voltam az első, aki megérkezett, a többi kiállítóhelyen is alig voltak egy páran 8 órakor. Leültem, megreggeliztem, utána gondoltam, hogy amíg meg nem érkeznek a többiek, bekapcsolom a TV-ket. Csak kettőt tudtam, a többinél nem találtam a bekapcsoló gombot. De nem is kellett ezzel foglalatoskodni, hiszen jöttek a többiek is hamarosan. Bagszi kitöltetett velünk egy papírt, ami által a ConQuest hivatalosan is foglalkoztathat minket. Ezután megismerkedtünk az új játékokkal. Az alapbeállítások, a játékról néhány szóban. A Luigi's Mansion 3 hihetetlen nagy alkotás. Nagyon megtetszett a történet, és hogy mennyi extra van a játékban. Komolyan felmerült bennem, hogy végre végigjátszhatnám a GameCube-os Luigi's Mansion-t. Az ugyanis még nincs meg. O_O Meg a Ring Fit Adventure volt az, amit kipróbáltam. Ez is hasonlóképpen fitnesz játék, amit a Wii Fit fejlesztői készítettek. Csak itt nem mérleg van, hanem egy autókormány méretű gyűrű, ami meglehetősen merev, ezáltal nehéz vele dolgozni. De pont ez a lényeg, ugyanis például össze kell nyomni, szét kell húzni, de hihetetlen, hogy megdolgoztat. Van olyan gyakorlat rajta, hogy gyorsan kell összenyomkodni a gyűrűt, közben meg egy csík elindul. Minél gyorsabban nyomkodjuk a gyűrűt, annál lassabban megy, és akkor persze többet tudunk nyomkodni, de irgalmatlanul megdolgoztatja a kart. Kipróbáltam, és még pár óra után is éreztem a karomat. Ráadásul nemcsak olyan gyakorlatok vannak, ahol elől tartjuk a karunkat, hanem a fejünk fölött, vagy a tarkónk mögött, így sokféle módon megdolgoztatja a kart. Meg a lábat is, ugyanis például a két láb közé lehet lehet tenni a gyűrűt.

Az emberek most lassabban jöttek. Vasárnap lévén effektíve kevesebben vannak, de komoly meglepetés volt számomra is, hogy amikor ott voltam bagsziéknál szombaton, milyen sokan voltak. Nagyobb volt a forgalom egy átlagos MondoCon-hoz képest. Mondjuk vasárnap a tavalyi vasárnapi forgalomhoz képest is többen voltak. Ami több szempontból is nagyon jó volt. Egyrészt lássanak minél többen Nintendo Switchet, másrészt a mi munkánk sem annyira unalmas.

Inkább én voltam az, aki annyira nem élvezte a munkát. Benne van már a fejemben, hogy 10 órán keresztül ugyanazt kell mondani. Bár most nem volt annyira probléma, hogy valaki a B-gombbal akarná elindítani a játékot, és mondogatni mindig, hogy az A-gombbal kell elindítani a játékot. Amúgy eredetileg a Luigi's Mansion 3-hoz voltam beosztva, de nem voltunk annyira szigorúan felügyelve, hogy ki hol van, én oda mentem, ahol épp kevesebben vannak, valamint ha láttam, hogy valaki segítségre szorul. Illetve, ha valamiért mindig járkálni kellett, mert a látogatók előszeretettel lépnek ki a játékból, megnézni, hogy van-e rajta másik játék, illetve rá akarnak csatlakozni az internetre. De azt sajnos nem lehet. És akkor ezt is magyarázni kell. Mondjuk ez is olyan dolog, amit nem értek, hogy ha egy adott játék megy rajta, és a felső tábla világosan mutatja, hogy melyik játék az, akkor miért érzi magát a látogató felhatalmazva magát arra, hogy kilépjen a játékból, másikat indítson el (ha lenne mit...), vagy felcsatlakozzon az internetre? Azok ott kiállított konzolok, ami arra szolgál, hogy bemutassa a játékot, és nem arra, hogy azzal játsszunk, amivel kezdünk van.

Mondjuk azt személy szerint problémának éreztem, hogy most olyan játékok voltak kiállítva, amiket nem feltétlen lehet gyorsan lejátszani. Gondolok itt például a Mario Kart 8 Deluxe-re, vagy a Super Smash Bros. Ultimate-re, amihez bárki le tud ülni pár percre, lejátszik egy pályát vagy egy meccset, és egyből ráérez a játék hangulatára. A Super Mario Maker 2 és a Luigi's Mansion 3 is olyan játékok, amik hosszabb lélegzetvételűek, ezáltal nem igazán adja át a hangulatot az, ha pár percet játszani velük. Kipróbáltam például a Dragon Quest-et, de nem tudtam eldönteni, hogy kell-e nekem ez a játék, jó-e ez a sorozat, vagy sem. Értem, hogy a ConQuest mindig a legújabb játékokat akarja bemutatni, de azt gondolom, hogy érdemes meghagyni a Mario Kart 8-at, Super Smash Bros.-t, amik funkcionálhatnak úgy is, hogy a Switch-et mutassák be.

Egyébként meg meglepősen pörgősen ment el egy nap. Jött Mazsibazsi is kicsit játszani a Luigival. Még mindig nem hajlandó meleg sportanimét nézni... De ő is felfigyelt arra a kiállításra, ahol modern gépek voltak fával befedve. Az történetesen a Nintendo stand mellett volt közvetlen, de engem már azért is érdekelt a dolog, mert a molinón, amin hirdette magát a srác, egy .de domain nevű weboldal áll, tehát a kiállító német. Meg is mutattam a német ismerőseimnek Discordon, mondták, hogy ismerik őt, de annyira nem tartják érdekesnek az ötletét. De nekem itt a lehetőség, hogy beszélgessek valakivel németül. Mazsibazsi is odament, megpróbáltunk németül beszélni az egyik segítő sráccal, de még bazsi is feladta a maga C1-es nyelvvizsgájával. Túl nagy volt a zaj, és tényleg nem lehetett jól hallani a srác beszédét, így angolra váltottak. Egyébként is nehéz érteni a német szöveget, mert gyorsan beszélnek, az utolsó szótagot általában elharapják, ráadásul az r betűt nem mondják annyira harácsolósan, mint mi. Nekem is nagyon kell figyelnem, amikor német rádióadót hallgatok, és érteni akarom, hogy mit mondanak. De érdekes, hogy azért én mondtam neki néhány mondatot németül, és nem feszengtem, hogy úristen, németül kell beszélni, vajon érteni fogja-e, amit mondok... Teljesen természetesen beszéltem hozzá, és értette is, amit mondok. Nyilván egyszerűbben fejeztem ki magam, de nem volt az, hogy megálltam, mert most úristen ezt és ezt hogy kell mondani. Hanem amit tudtam, azt folyékonyan mondtam. Mindig is tudtam, hogy a német nyelv a hozzám való nyelv.

A késő délutáni órákat némileg felrázta az, hogy amikor már kevesen voltak, akkor bagszi megengedte két promóter srácnak, hogy kicseréljék a FIFA 20-at a Super Smash Bros. Ultimate-re. Egyből odacsődült köréjük mindenki, és játszani akartak vele. Nos, igen. Van különbség. Meg abból a szempontból is szabadabb volt a mai nap, hogy voltak székek, leülhettünk. Úgyhogy nem fáradtunk ki annyira, mint korábban, én legalábbis jól bírtam még este is. Bár erről eszembe jutott egy korábbi alkalom, amikor korábban 2 napos volt a PlayIT!, akkor a második napon, hogy provokáljam a többieket, nekiálltam táncolni, hogy imitáljam, hogy milyen jól bírom. El is küldtek nagyon messzire. Mindenesetre azon komolyan elgondolkodtam, hogy ez legyen az utolsó promóteri munkám egyike. A PlayIT!-re jelentkeztem, azt megcsinálom, de utána szerintem részemről vége. Hacsak nem találok ki valamit, amivel érdekesebb lesz a munka számomra. Ha igen, akkor lehet csinálom jövőre. Amúgy annyira nem érdekes már számomra ez a munka.

A mostani MondoConon csak annyi volt a különbség, hogy más épületben voltak az előadások és a többiek, egyébként ugyanolyan volt, mint eddig. A karaoke miatt megvan a hangulat, amiatt érdemes járni, vannak emberek, akikkel csak itt találkozok, de amúgy megvagyok MondoCon nélkül. Csináltam néhány képet, azok itt megtekinthetők.

Ahogy írtam, szeretném bővíteni a Blu-ray gyűjteményemet, de persze csak azokkal a filmekkel, rajzfilmekkel, esetleg animékkel, amiket szeretek. Már jó ideje meg akarom venni a Harry Potter filmeket is Blu-rayen, csak amikor elhatároztam magam, már sehol nem találtam meg az első filmet, csak a későbbieket. Begyűjteni pedig sorrendben akartam. Persze most, hogy már elhatároztam, hogy megveszem, amit megtalálok (és persze nincs meg), már késő, mert már alig kapható boltokban.

A Titkok kamráját láttam, hogy van néhány darab a Kökiben lévő Libriben. Na mondom, az jöhet. Bemegyek a Libribe, és döbbenten látom, hogy van itt egy Bölcsek köve Blu-ray. Nem is volt kérdés, hogy ezt veszem meg. Ez korábban listázva volt a Libri honlapján, de azóta levették az oldalról, ráadásul a legnagyobb DVD-Blu-ray webshopok is már bizonytalannak írják a Blu-ray beszerezhetőségét. Ezért örültem meg neki ennyire. Mostanra ritkaság lett. A Harry Potter Blu-rayeket is amiket lehet még kapni, azokat is 1.990 forintért adják már. Így ez nekem, mint rajongónak bőven megéri. A Harry Potter is olyan dolog számomra, amit nem tudok elégszer megnézni. Nagyon szeretem a hangulatát, és akárhányszor megnézem, minden egyes alkalommal egy élmény számomra. Többek között azt szeretem benne, hogy valóságos helyszíneket is megjelenít, ezáltal a varázsvilágot közelebb hozza, kicsit elhiteti, hogy ez velünk is megtörténhet. Olyan ez, mint amikor kisgyerekként arról álmodoztam, hogy egy nap találkozni Super Marióval. Biztos voltam benne, hogy létezik ő, csak egy másik dimenzióban, és csak a kiválasztottak találkozhatnak vele. És hittem abban, hogy én lehetek az egyik kiválasztott, aki találkozhat vele, és azokat a kalandokat, amiket Nintendón éltem át vele, azokat megélhetem vele a valóságban. Persze kiderült egy idő után, hogy ez nem fog megtörténni, és Super Mario csak a képzelet szüleménye. A Harry Potterrel 16 évesen találkoztam először, 2002 nyarán, amikor már ismételték a moziban. Emlékszem, mekkora hatással volt rám. Többek között azért, mert visszahozta a fentebb leírt kisgyerekkori hitvilágot, azáltal, hogy valóságos közegbe helyezte a varázsvilágot. Persze tinédzserként nem kezdtem el megint abban hinni, hogy találkozhatok Super Marióval, de nagyon jó volt újra megélni azt, amit gyerekként éreztem.

A filmeket, könyveket és az egész történetet némi hibákkal, de kiválónak tartom. Arra emlékszem, hogy Puzsér Róbert a Sznobjektív műsorában betette az egyik Top 10-es listájába, mint az egyik legpusztítóbb kulturális minta. Valahogy úgy indokolta meg többek között, hogy különbséget tesz a varázslók és a varázstalan emberek között, ezáltal megjelenítve a társadalmi különbségeket, mint a gazdagok és a szegények között, és hogy csak az lehet varázsló, aki annak születik. Meg is találtam a videót:

Az a helyzet, amivel kritizálja a Harry Potter-t, az egyszerűen nem igaz! Ott van rögtön az egyik főszereplő, Hermione Granger, aki mugliként kerül a varázsvilágba. A szüleinek teljesen átlagos foglalkozása van. Nem mellesleg a könyv és a film is azokat a varázslókat mutatja pozitívnak, akik a varázstalan embereket is egyenrangúként kezeli. Hogy különbséget tesz a varázsló és a varázstalan emberek között, az benne van, és hogy sértőnek hangzik a mugli szó, még ezt is elismerem. Nekem sem tetszik a hangzása, és tényleg van egyfajta negatív áthallása. Olyan tényleg van, hogy a varázstalan embereket, akiknek tényleg semmi köze nincs a varázsvilághoz, azok elől titokban tartják, szinte teljesen elzárják az egész varázsló dolgot. Ezt ugyan Hagrid az első könyvben azzal indokolta, hogy ne akarjanak az emberek mindent varázslattal megoldani, de azt gondolom, hogy ez azért is jó, hogy így van kitalálva, mert ezáltal még valóságosabb érzetet ad az egész Harry Potter világ. Azt érezteti, hogy tényleg létezik a varázsló világ valahol a mi valóságunkban. A történet meg pont azokat mutatja be negatívnak, akik a rasszizmus alapján tesznek különbséget varázslók és a muglik között, és ki akarják irtani a muglikat. Ha Puzsérnak a Harry Potter egyfajta leegyszerűsítés, legyen. Az alapján, ahogy figyeltem a TV műsort (Sznobjektív), és hallgattam a rádióműsorait, nagyjából körvonalazódott számomra, hogy milyen ízlése. Az alapján elhiszem neki, hogy az egész Harry Potter történet a mondanivalójának egy leegyszerűsítése. De szükség van erre is, hiszen hányan olvasták el a könyveket, olyanok is, akik talán életükben nem vettek a kezükbe könyvet. Talán túl optimista leszek, de elképzelhetőnek tartom, hogy vannak, akiket tényleg a Harry Potter inspirált olvasásra, szerette meg az olvasást, és vett a kezébe komolyabb műveket is. De ilyenről nem tudok. A másik, meg azt gondolom, hogy szükség van ilyen egyszerűbb, de mégis nagyszerű művekre is, méghozzá azért, mert például számomra a komolyabb, sokkal összetettebb történetek, művek nehezen emészthetők. Például azokat a filmeket, amikről lehet tudni, hogy Puzsér igazán nagyra értékel, azok többsége számomra nehezen emészthetők. Többek között azért, mert a azok a filmek többségében a valóságnak egy negatív oldalát mutatja be, és miután én eléggé beleélős vagyok, ezért azon filmek hatására szerintem pesszimistább, reményvesztettebb lennék. Alacsony az ingerküszöböm, elismerem. Presser Gábor énekelte az egyik Zorán dalban a következő sort:

Én mégiscsak azt mondom, hogy a valóság már az élethez túl kevés.

Azt gondolom, hogy ez komoly igazság. Egy kis illúzióra, vízióra igenis szükség van az életben, mert reményt, hitet ad. Harry Potter világa ezt adja meg. És aki tisztában van azzal, hogy amit lát, az nem a teljes valóság, az inspirálódhat belőle azáltal, hogy a valóságot a maga "valójában" elfogadva, és benne élve víziókat, álmokat épít, úgy, hogy közben él, annak komoly esélyei vannak arra, hogy a maga kis világa ideális legyen, és azzal akár másokat is inspirálhat. Én ebben hiszek, és így élem az életemet. Rettenetesen tisztelem Puzsért a munkássága miatt, és hogy azon van, hogy kritikusan szemléljük a világ dolgait, ugyanakkor igazuk van azoknak, akik szerint olykor felületesen nyilvánít véleményt. Ez a Harry Potter esetében tökéletesen tetten érhető. Ugyanakkor sok dolgot lát jól, és azt gondolom róla, hogy sok esetben véleményformálóak a meglátásai.

De vissza a filmhez. Érdekes, hogy a Blu-ray kiadás elülső borítója a filmzene borítója. A hátsó borító viszont teljesen megegyezik az eredeti videokazetta és DVD kiadással. Egylemezes kiadás, kevesebb extra van rajta, mint az első kiadású DVD-n, ami duplalemezes. A DVD amúgy érdekes, mert akkor jelent meg, amikor a DVD-technológia felfutóban volt. Ennek következtében egyrészt nagyon szép, díszdobozos kiadásban jelent meg, másrészt annyi extrával pakolták meg, hogy csak önmagában azokért érdemes megvenni. El is kérték az árát annak idején, 6.990 forint volt, és ha ezt párosítjuk a 2002-es kereseti viszonyokhoz, akkor főleg extrém drágának számít.

A Blu-ray kiadásnál annyira nem nézem, hogy az első kiadás legyen meg, ami kapható, annak örülök. Mégis kicsit csalódás volt számomra, hogy az újabb dizájnú grafikát nyomtatták a lemezre, nem azt, amit az első kiadású DVD-n van.

A videó képe érdekes. Látszik, hogy Full HD, de picit szemcsésnek tűnik a kép. Olyan érzetet ad, mintha DVD-ről felskálázták volna a videót 1080p-re. Tehát látszik, hogy Full HD, meg éles a kép, de nem olyan, mint például a Legendás állatok és megfigyelésük, ami egyszerűen gyönyörű, és látszik, hogy tényleg natív Full HD a Blu-Rayen lévő film. Mindenesetre akárhányszor nézem meg a filmet, tényleg élmény számomra.

Egy képet rögtönöztem, de nem azért, hogy szemléltessem a videó minőségét, hanem más miatt.

Magyar hanggal, lett felirattal néztem a filmet. Már annyiszor láttam, hogy gondoltam, hogy miért is ne. Amúgy van valaki, aki miatt érdekel a nyelv. Nekem is sokáig csak egy nyelv volt a sok közül, nem gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog. Amúgy ha már Piton professzornál fényképeztem le, elárulom, hogy az ő személyét tartom a legzseniálisabbnak az egész Harry Potter világban, és a színész, Alan Rickman, aki alakította, szintén kiválóan játszotta Piton professzor szerepét. Már annak idején is, amikor a moziban néztem a filmeket, olyan érzésem volt, hogy bár nem láttam át a személyét, negatívnak gondoltam, mégis valami miatt nagyon kedveltem őt. Mintha a színészi játékát is úgy találták volna ki, hogy lehessen érzékelni, hogy egyfajta negatív szereplő, talán még el is hisszük neki, hogy tényleg gyűlöletes számára Harry Potter és valóban Voldemortot szolgálja. Mégis vannak olyan megnyilvánulásai, melyek mindig is azt érzékeltették, hogy valójában szerethető karakter, és megadja a gyanút, hogy nem biztos, hogy az a valódi szándéka, hogy Voldemortot szolgálja. Ezt a színész kiválóan jelenítette meg, és a magyar hangja Tahi Tóth László is kiválóan adta vissza ezt a kettősséget a hangjával.

Egyébként nem ez az első Blu-ray kiadásom ebből a filmből. Angliában is megvettem annak idején, hogy addig meglegyen, és tudjam nézni. Ezt már az eredeti DVD-borítóval dobták piacra. Meg fogom tartani az angol Blu-ray kiadást is, méghozzá azért, mert azon rajta van a német és a japán szinkron is. Nagyon jó a japán szinkron is, nekem nagyon tetszik. Harry Potter hangja Kensho Ohno, aki bőven ismert animés körökben is, hiszen sok animében lehet hallani a hangját. Elég ha csak annyit mondok, hogy ő volt Kuroko Tetsuya a Kuroko no Basket-ből. Egyébként félelmetes a japán szinkron, Piton professzor hangja egyenesen ijesztő! Amikor először meghallottam, valósággal kirázott a hangjától a hideg. Az ő szinkronhangja Hashi Takaya, ő is hallható animékben, de ahogy szétnéztem, nagyon emlékezetes alakítása nincs. De bőven elég volt, amit Piton professzor szinkronhangjaként művelt. Azt gondolom, hogy senki nem tudott volna ilyen karakteres hangot adni neki. Egyenesen félelmetessé tette Pitont.

Amúgy ugyanazok az extrák vannak az angol kiadáson is, jó eséllyel az extrák egy az egyben lettek áthozva, mert változó hangformátumot írtak a magyar borítóra. Tehát jó eséllyel csak azoknak van magyar szinkronja, amik a DVD-n is megjelentek. De ebben nem vagyok biztos, nem néztem meg az extrákat.

Mindenesetre szeretném begyűjteni mind a 8 Harry Potter Blu-rayt magyarul.

Augusztus 19. a Haikyuu!! nap. Méghozzá egy japán logika alapján:

• Ha = 8 (rövidítve)
• I = 1 (rövidítve)
• Kyuu = 9

Tehát: Haikyuu 819 -> 8.19. A japánok szeretnek játszani a számokkal, és számokhoz kötni személyeket, eseményeket. Aztán van olyan, hogy egy dátum jön ki belőle.

Ezen nap alkalmából egyfajta making of videót adtak le, mely YouTube-on megtekinthető.

Ezt ma tették közzé, és hogy stílszerűek legyenek, japán idő szerint 20:19-kor (8:19 PM) kezdték el az online vetítést. Minden évben készítenek színházi darabot az animéből Hyper Projection Engeki Haikyuu!! címmel. Ezt felfoghatjuk musicalnek, de egyébként szerethető. Az idei évad színházi bemutatója szeptember 15-én lesz, de legforgattak egy... Nem is biztos, hogy werkfilmnek szánták. Az a lényeg, hogy a színészgárda a Tokiói férfi röplabda válogatott csapatával játszottak egy meccset. Előtte persze gyakoroltak, felkészültek, de mivel színészekről van szó, sejthető, hogy mennyire volt komoly a meccs. Konkrétan az volt a tét, hogy ha egy szett alatt egyetlen pontot szereznek a színészek, akkor megnyerték az adott szettet. Na most ez a 25 pontos szett alatt nem sikerült, a válogatott csapat nyert 25-0-ra. De továbbvitték, és végül 28-1-nél állt meg a meccs. Aranyos volt és szerethető. Ebből is látszik, hogy azért akármennyire imitálják a mérkőzéseket a színpadon, azért igyekeznek valósághűen játszani. Nem voltak rosszak a mozdulataik. A másik emlékezetes alakítás az volt, amikor a színészek egymás mögé álltak, a rendező táblán mutatta a leghátul álló színésznek, hogy mit mutogasson el az előtte lévőnek, és az "ment" előre. Ő elmutogatta, ahogy tudta, majd az előtte lévő szintúgy, és amikor legelőre ért, ő mondta meg, hogy szerint mi állhat a táblán. Persze a végeredmény teljesen más volt, de eszembe juttatta, hogy ilyesmit gyerekkoromban mi is játszottak, csak egy szót kellett továbbsúgni a mellettünk állónak, és a túlsó végen lévő mondta meg, hogy szerinte mi lehetett az eredeti szó / mondat. És itt is rend szerint teljesen más volt a végeredmény.

A színészek minden évben mások. A Karasuno csapat színészei vannak jelen a videóban. Néhányukon igencsak meglepődtem, és felmerült bennem a kérdés, hogy fogják elmaszkírozni, hogy valamennyire hasonlítson arra a karakterre, akit alakítani fog? O_O Mindenesetre érdekesek ezek az alkotások, kár, hogy nagyon nehezen érhetők el a különböző színházi darabok, pedig kiadják őket DVD-n és Blu-ray-en.

Mindenesetre ez egy kiváló nap. Lefényképeztem az eddigi Haikyuu!!-gyűjteményemet, eddig így néz ki:

Ez kb. a 0,1%-a a teljes vágyott gyűjteménynek. De hát hosszú idő van még teljes gyűjteményt betudni. Másfelől meg elégedett vagyok azzal, ami van. Igazából nem gondoltam volna, hogy lesz anime, amit annyira fogok szeretni, mint a Super Mario játékokat.

Hogy hogyan találkoztam az animével, azt érdemes elmesélni, talán még nem tettem meg. Nagyjából egy éve ilyenkor, amikor a Kuroko no Basket-et néztem, akkor többször töltöttem el azzal időt, hogy különböző cosplay képeket néztem az animéből. Kifejezetten tetszettek, voltak köztük nagyon jól sikerültek. Így találkoztam egy olyan cosplay-jel, ami nem is szerepel a Kurokóban. Viszont ez is nagyon tetszett, utána is néztem, hogy melyik animéről van szó. Ekkor találkoztam egyáltalán először a Haikyuu!! szóval, és akit láttam, az egy Kageyama Tobio cosplay volt, ami annyira jól nézett ki, mintha maga Kageyama elevenedett volna meg a valóságban. Eldöntöttem, hogy a Haikyuu!! lesz a következő anime, amit fogok nézni a Kuroko no Basket után.

Ekkor nem vetettem nagy hitet az animébe, mivel már túl voltam egy Prince of Tennis-en, aztán jött a Kuroko, ami ugyan nagyon jónak indult, de a végére a fizikai törvények folyamatos "megszegésének" következtében egyre inkább hiteltelenné vált számomra. A Kuroko no Basket-ről egyébként az a véleményem, hogy sajátságos módon elegyíti magába a régi klasszikus shounen elemeket az újkoriakkal. Az újkori elemek domináltak az elején, azért volt szerethető számomra, aztán ahogy egyre inkább elkezdtek istenné válni a játékosok, és az utolsó másodpercben dőltek el a meccsek eredményei, úgy vált számomra egyre inkább hiteltelenné az egész anime. Az ilyen shounen animéket azért nem szeretem, mert attól válik kiszámíthatóvá, hogy tudom, hogy valami meglepő, megdöbbentő, kiszámíthatatlan jön. És miért lepődjek meg, ha tudom, hogy mi következik?

Hát erre jött a Haikyuu!!, amit igazából apátiával kezdtem el nézni 2018 szeptemberében. Eleinte nem fogott meg annyira, nem is az a fajta anime, ami az első percektől kezdve olyan hangulatot áraszt, úgy magával ragad, hogy aztán győzzél kijózanodni belőle. A Haikyuu!! a "lassú víz partot mos" elvét alkalmazza. Az első néhány rész után azt éreztem, hogy ez valami egészen jó dolog, ezt érdemes nézni. Aztán lassan azon kapom magam, hogy egyre inkább várom, hogy lássam az újabb részt. Végül egyre inkább az anime körül jártak a gondolataim. Mindez teljesen észrevétlenül. Némileg apátiával belevetni magam egy sportanimébe, aminek aztán az lesz a vége, hogy minden idők legjobb animés élménye lesz számomra, úgy, hogy már akkor is 12 éve voltam anime rajongó. Egyetlen egy anime sem volt megközelítőleg sem olyan hatással rám, mint a Haikyuu!!. Valósággal újradefiniálta nálam az anime fogalmát, átértékelte nálam az animéket, azóta más szemmel nézem az animéket. Ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor kiskoromban először találkoztam Super Marióval, vagy 2006-ban Hayashibara Megumi-val és Okui Masami-val. Tehát az a nagy szerelem, ami életben csak néhányszor adatik meg. Közéjük került a Haikyuu!!

Kicsit meglepett, hogy annak ellenére, hogy általában július közepén szokott lenni a nyári MondoCon, ehhez képest most a hó végén volt. És jó volt, kifejezetten jól éreztem magam most. Vagy nekem volt most meg hozzá a hangulatom, vagy a con volt jobb, ezt nem tudom, de ez most jobb volt, mint szokott lenni.

Szombat

Leszálltam Kőbánya-Kispesten a 151-es busszal, hogy a Tescóban vásároljak magamnak, aztán mentem is tovább. Kőbánya alsónál most is a villamossíneken át mentem, ahol a 37-es villamos járt. Most el is kapott a villamos, kicsit megijedtem, de sikerült kikerülni. Ahogy kiértem, nagy meglepetésemre óriási sor állt a bejárat előtt. Tessék mindig jó előre megvenni a jegyet valamelyik boltnál, ezzel kb. 2 órás sorban állást előztem meg. Átvágtam az extrém hosszú soron (kb. a 3-as kapuig állt a sor a Hungexpónál), és azonnal bejutottam. Így bent nem voltak még sokan, így könnyen eljutottam a karaoke teremig. Látszott, hogy nyár van, többen is hiányoztak most. A szervezők közül nem volt Orsi, de hiányzott az állandó résztvevők közül waka meg John is, meg Mazsibazsi is korán elment.

Tanulva a tavaszi MondoCon hibájából, most egy könnyebben kiénekelhető dallal kezdtem. Ez pedig a GHOST SWEEPER Mikami anime openingje, mely nemes egyszerűséggel a GHOST SWEEPER címre hallgat. El is voltam vele, tegnap este találtam ki spontán, hogy de menő lenne elénekelni ezt a dalt. Meghallgattam az eredeti Harada Chie által felénekelt dalt, valamint Okui Masami feldolgozását. Mind a kettőt nagyon szeretem, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyik változat a jobb. Jó volt elénekelni is, bár valami nem volt rendben a KaraFun-nal, ugyanis a kép effektezés késett a zenéhez képest. Pedig annak idején biztos, hogy jól állítottam be, erre külön figyeltem, mert pont az apró zenei trükkök teszik emlékezetessé a dalt, amit kép formájában külön ki akartam emelni. Amúgy 10. volt ez a dal a listában, ami a szerencseszámom.
Emlékeim szerint a második dal még belefért a verseny előtt, ez pedig az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II: REINCARNATION dala volt. Ez az a dal, amit eredetileg Okui Masami énekelt fel kislemezre, de Hayashibara Megumi is megénekelte az akkori albumára. Itt nagyon kellett figyelnem, mert ebben a dalban valamiért nagyon hangos a háttérvokál, és nehogy "magával vigyen", ugyanis más hangszínben van, ezért könnyű eltévedni. Végülis jól ment, mert ezt a dalt is meghallgattam ma reggel, és emlékezetből énekeltem a dallamot. De az biztos, hogy nagyon kellett figyelnem. De jól ment, jól éreztem magam a dal éneklése közben.

Mivel vélhetőleg nyaralás lévén többen is hiányoztak, ezért kevesebben voltunk. De Mai, HinaAnna, 8... és még kik is? jelenléte mindenképp menő volt. Ja, hát a szervezők között Leea, Mystra, Tsuki, Kedvesjudit. Legtöbbet 8-cal beszélgettem, vele elemeztem a hallott dalokat, ahogy a verseny dalait. Ami bár hiába volt előnevezős, mégis eléggé színvonalon aluliak voltak a versenyzők. Csapatverseny volt, és a létszámhiány azon is meglátszott, hogy csak 6 csapat nevezett a versenyre, így egyfordulóban lezavarták az egészet. Nem is volt nagyszínpados éneklés. Mondjuk nem tudom, hogy terveztek-e, de az biztos, hogy nem lett volna érdemes, mert most tényleg átlagon aluli volt a színvonal. Ha kicsit élesebben kifejteném a véleményemet, leírnám, hogy miket beszélgettünk 8-cal, amikor az "Akatsukik" léptek fel az "ABBA: Gimme Gimme Gimme" című dalával. Már a dalválasztást is érdekesnek tartottuk, hogy melyik az az Akatsuki, amelyik ABBÁ-t énekelne, és nem Narutót? A másik meg hogy a hármasból csak egyiknek volt Akatsuki talárja, az is csak mutatóba, mert levette 5 másodperc múlva. Tessék komolyabban venni a versenyt és önmagatokat, és ne adjatok alapot a kritikusabb szemléletűeknek a gúnyolódásra. A többiek nem alakítottak ennyire emlékezetesen rosszat, de az biztos, hogy kiemelkedően jó előadás a mostani versenyen nem volt.

Az volt még érdekes beszélgetés 8-cal, hogy ő is nézi a mostani szezonból a Given-t, és neki nem esett le a képek alapján, hogy az egy BL-anime. Mondjuk én is amikor csak képeket néztem róla, akkor nekem sem, csak feltűnt, hogy gyanúsan vannak a fiúk ott együtt. De féltem oda képzelni homoszexualitást, ahol nincs, ezért inkább megnéztem a műfajt. Amikor láttam, megkönnyebbültem, hogy nem hiába aktiválódott a "meleg-szenzorom", ez tényleg BL-anime. Méghozzá a képek alapján kifejezetten tetszetős volt. Nem az a fajta tipikus BL-anime, ahol a olyan szögletesre, nagyszeműre, kisszeműre vannak megrajzolva a pasik, hogy már annál már csak kevésbé lehet sablonos a rajzstílus, hanem teljesen egyedi. A színek élénkek, és a szereplők is úgy néznek ki, mint egy igényes shoujo animében. Eddig 3 részt láttam belőle, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy végre lesz egy nagyon jó BL-anime, ami magasan kiemelkedik az átlagból. Bár amikor 8 elemezte, hogy nem értette, hogy mit keres Mafuyu kezében a gitár, egyáltalán az egész srác mit keres az animében, azon túl, hogy tudható, hogy összejön Uenoyamával, azért egy kicsit meginogtam, de mondtam neki, hogy határozottan az a megérzésem vele kapcsolatosan, hogy adnék gitárt a kezébe. Valahogy annyira azt érzékelem, hogy az neki való, ő azzal tud mit kezdeni, csak meg kell tanítani játszani rajta.

Elmentem másfele is szétnézni. Konzolok, vásárok. Konzoloknál nem nagyon voltak érdekességek. Persze, a Mario Kart 64 menő a retro részlegnél, de hát ezeket én itthon is tudom játszani. De remélhetőleg sokan felfedezték maguknak a retro élményt itt is. Azt tudtam, hogy a Nintendo most nem lesz jelen, úgyhogy sok mindenre nem számítottam, ami érdekelhet. Túl sok a trendi videojátékos cucc, én pedig csak játékos vagyok, nem esportoló.
A vásároknál nem számítottam arra, hogy találok Haikyuu!!-s cuccokat, mivel minálunk valamiért nem akar elterjedni. Az viszont érdekes, hogy Kuroko no Basket-ből annyi minden van, hogy kevesebb is bőven elég lenne, de hogy a Haikyuu!! hogy nem lett felkapva nálunk, ezt nem értem. Persze, a Trilliannál volt Haikyuu!! manga 4.500 forintért, de haljanak bele az árrésbe, a Bookdepository-nál feleáron veszem meg ugyanazt. Illetve volt egy magánvállalkozó kint, aki rendelésre csinál pólókat. Nála volt egy narancssárga sziluettes Hinata Shouyou póló "Tobe" felirattal 3.000 forintért. Arra nem volt pénzem, de mivel tetszett, ezért kértem az eladótól névjegykártyát, ha máshol is meg lehet venni. Szerencsére igen, Facebook és Instragram oldala is van az eladónak. Igazából megvenném, csak azért hezitálok rajta, mert vasaltnak tűnt a minta rajta, és nem tudom, hogy bírja a mosást. Mindenesetre nagyon tetszett.
Illetve Haikyuu!! cosplay-eket kerestem még. Találtam is néhányat, de nem mertem fényképezni, nem tudom, hogy viszonyulnak a fényképezőkhöz. Mindenesetre amikor egy fehér alapon világoskék 1-es feliratú pólós cosplay-t láttam, ennyi jött ki a torkomon:

Ez egy... *pár másodperc szünet* Oi... Oikawa cosplay volt!

Ez komolyan így történt. Istenemre mondom, hogy mindent, de mindent megteszek azért, hogy ne gyűlöljem Oikawát akkora szenvedéllyel, de még a neve sem jön a számra. Itt el is határoztam, hogy Oikawa Tooru lesz ezentúl a Haikyuu!! Voldemortja. Ő, akit nem nevezünk nevén. Komolyra fordítva a szót: Az vitán felül áll, hogy Oikawa elképesztően tehetséges röplabda játékos, olyan képességei vannak, ami csak a legjobbaknak, de az öntelt, gyerekes személyisége annyira tönkreteszi az egész lényét, hogy igen. Megérdemli, hogy ő legyen a Haikyuu!! Voldemortja. Bár az igaz, hogy a mangaka is igazságot tesz olyan epizódcímmel, mint "Oikawa Tooru wa Tensai de wa nai" vagy ott van a Haikyuu!! Quest Picture Drama, ahol Oikawa a főgonosz. Úgyhogy aggodalomra semmi ok.

Visszamentem a karaoke terembe, aztán szinte már végig itt maradtam. Most több volt az érdekes előadás. Többször elhangzott a Jojo Sono Chi no Sadame-je, amit a végére már kifejezetten unalmas volt hallani, főleg, hogy egyik sem volt jó. Amikor harmadjára el akarták énekelni, akkor már bekiabáltam, hogy "tiltólistára kéne tenni a dalt!". Na most ez persze többeknek nem tetszett. Azt nem tudom, hogy a lányra, aki elénekelte volt-e extrán rossz hatással, de az biztos, hogy úgy remegett, hogy csoda volt, hogy meg bírt maradni a lábán. Mondjuk nem volt jó az előadása, a "jooojo!" refrén végénél levő résznél nem énekelt, hanem ordított, amit kifejezetten kellemetlen volt hallgatni. Azt odáig elhiszem, hogy nagy kihívás lehetett neki kiállni, méltatom is a bátorságát, de ettől még rossz volt az előadása. A másik nagyon érdekes előadás azé a srácé volt, aki a Yuri!!! on ICE: History Maker-t énekelte. Az az ének, az a tánc, amit lejtett az előadása közben... Illúzióját nem adta annak, hogy hetero lenne, vagy lányoknak egy szemernyi esélye lenne nála. Vannak néha karaokén ilyen meleg-előadások, én erre valamiért nem vagyok képes. Hasonló volt, amikor néhány éve egy srác ALI PROJECT dalt énekelt. Az is meredek, amikor fiú akar ALI PROJECT-et énekelni. Idáig még én sem merészkednék el, pedig szeretem az együttest. Ráadásul ő jó magas hangon énekelte. O_O

Kiálltam még egyszer énekelni, végül bevállaltam egy Haikyuu!! dalt, bár a tavaszi emlékekből kifolyólag némileg tartottam tőlük. A második openingre, az "Ah Yeah!!"-re esett a választásom annak emlékére, hogy mennyire gyűlöltem időzíteni a szótagokat. Voltak hibák, de ahhoz képest, hogy spontán találtam ki, hogy ezt fogom elénekelni, egész jó volt. Elvoltam a színpadon.

Aztán már a Late Night Karaoke volt. Itt énekeltem egyet, méghozzá egy Okui Masami által énekelt Slayers dalt, a Jama wa Sasenai-t. Annyira nem ment jól, mert itt is az van, hogy hangos a háttérvokál, és mivel a dalt nagyon rég hallgattam utoljára, ezért "elvitt", és többször eltévesztettem a hangot. Mindazonáltal meg rettenetesen nehéz dal. Mondjuk Okui Masami énekesnői pályafutását azért is szeretem meg becsülöm nagyon, mert már a karrierje elején írt dalokat másoknak, valamint bevállalt jónéhány nehéz dalt. A Slayers NEXT endinget is nagyon nehéz énekelni. Hallható a BEST-EST koncertalbumán, és még neki is komoly megpróbáltatás volt élőben elénekelni.
Arra emlékszem, hogy 8 előadását a ONE-PUNCH MAN: Seijaku no Apostle-t még megvártam, de utána már mentem haza. Emlékezetes volt a szombati nap, és jobb is volt az átlagoshoz képest.

Vasárnap

A vasárnapi napot én sem szoktam erőltetni. Nem voltam azon, hogy hamar felébredjek, úgy voltam vele, hogy odaérek, amikor odaérek. Végülis elég hamar felébredtem, és megérkeztem. Ilyenkor, ahogy szokott lenni, kevesebben voltak. Érdekes módon viszont a karaokénál nagyobb volt most a forgalom. Feliratkoztam, de csak 23. voltam. Úgy döntöttem, hogy bevállalom a Haikyuu!!: Imagination-t, de erre már nem került sor a zenei tippmixig.

A zenei tippmix meg most nagyon érdekes volt. Összességében könnyebb volt, több olyan volt, amit tudtam vagy felismertem. Haikyuu!! például kétszer is volt. Az első nagyon érdekes volt, a guitar cover részlegnél volt. Füleltem, gyanús volt az elején. Először a Kuroko no Basket 2. évadának 2. endingjére, a FANTASTIC TUNE-ra gondoltam, de az nem volt a listában... szerencsére. ^^' Aztán láttam a Haikyuu!!-t, na mondom magamban, füleljünk csak kicsit jobban. És felismertem a FLY HIGH!! néhány taktusát, úgyhogy már nem is volt kérdés. Kicsit pironkodtam, hogy nem ismertem fel azonnal, lévén, hogy sokat hallgatok az utóbbi időkben Haikyuu!! zenét, de végülis meglett. A másik Haikyuu!! az instrumental résznél volt, az imagination. De elég sok volt így magamtól. A Zankyou no Terror endingjét volt még érdekes felismerni. Meglepődtem, hogy volt ALI PROJECT részleg. 15 dalt kellett felismerni. Ez abból a szempontból volt könnyű, hogy mivel elég jól ismerem az együttest, tudtam, hogy mely animéknek énekelt openingeket, endingeket. És a feladványok döntő többségénél csak egy olyan anime volt (a, b, c, d feleletválasztós volt a teszt), melyhez köthető az együttes, innentől nem okozott nehézséget az feladat. Egyetlen egy olyan feladványra emlékszem, ahol két ALI PROJECT anime volt. A NOIR és az Avengers. Amúgy jó volt, kétszer volt Rozen Maiden. Mondjuk hiányoltam olyan animét, mint például a Wish, vagy a Rakudai Kishi no Cavalry.

A tippmix után nem sokkal jöttem én a karaokéban. Nagyon érdekes előadás volt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű elénekelni az Imagination-t, ehhez képest jobbnak éreztem az átlagoshoz képest. Mégis gyér tapsot kaptam a végére... Ennyire rossz lettem volna? 8 szerint igen, elmondása szerint ez volt a legrosszabb előadásom a hétvégén. Mondta, hogy baj volt az, hogy belassultam, mert így nem jött át a dinamika. Azt tudtam különben, hogy kések, de ezt nem érzékeltem problémának. Leea meg azt mondta, hogy nagyon lehetett hallani, hogy erőltetem a magas hangokat. Ez is meglepett, mert tudom, hogy milyen az, amikor már szinte fáj a torkom, annyira erőltetem a magas hangokat. Az biztos, hogy nem bírtam végig a magas hangokkal, de azt mondtam Leeának, hogy pont azon voltak, hogy ne erőltessem meg nagyon a hangomat, ehhez képest jónak érzékeltem az énekemet. Elmondása szerint még gyakoroljam. Hát, ha tényleg így állunk, akkor gyakorlom még. Abból a szempontból igaza van, hogy ha ismerném a technikáját a dalnak, és tudnám alkalmazni, biztos, hogy menne a végéig. És akkor tudnám gyorsan, megfelelő sebességben énekelni. Úgyhogy mindkettejüknek igaza van. Nagyon szívügyem ez a dal, és nagyon szeretném egyszer jól elénekelni.

Még egy kicsit mentem nézelődni, most már úgy mentem Haikyuu!! cosplayeket keresni, hogy fényképezem is őket. Találtam is négyet:

Íme néhány Haikyuu!! cosplayes a MondoConon. pic.twitter.com/Q67VKtiPXB

— Karasz Attila (@supermario4ever) July 28, 2019

A Kageyamás sráccal beszélgettem többet, ő mondta, hogy négy éve a Haikyuu!! inspirálta, hogy röplabdázzon. Ha tudná, hányan vagyunk így. Néhány ilyennel találkoztam Haikyuu!! közösségekben, még ha nem is feltétlen aktívan sportol, de elkezdte komolyabban követni a röplabda mérkőzéseket a TV-ben, interneten. Krisse tartott velem egy darabig, de amikor át akartam menni a konzolokhoz, vásárokhoz, már nem jött velem, mert úgy leszakadt az ég, hogy még az ajtón is bőven beesett az eső. Ő meg nagyon féltette a cosplay-ét. Amit megértek, mert amúgy nagyon jól nézett ki, mint Marth a Fire Emblem-ből. Az eső ugyan enyhült, de nem akart elállni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egyedül átmegyek, ő meg ott maradt az előadásoknál. Amúgy is jót beszélgetett ott két ismerősével. A vásároknál már nem volt semmi érdekes. Azt az Oikawa cosplay-t kerestem, akit szombaton találtam, őt is le akartam fényképezni. Egy francia barátomnak, nicknevén TuyNOM-nak akartam imponálni vele. Bolondul Oikawáért, míg én gyűlölöm, és állandóan hecceljük egymást. Másfelől meg nagyon jókat beszélgetünk.

Még visszamentem a karaoke terembe, de már nem volt értelme feliratkozni, mert 16 óráig volt karaoke, addig meg már betelt a jelentkezés. Nagyon nem is akartam már énekelni, legfeljebb extrának. Most annyira nem siettünk el a karaoke teremből, amikor jöttek a videoklipesek. A karaoke terem mellett lévő kisebb teremben voltak a karaoke szervezők. Vártuk, mert eleddig ugyan nem volt rá példa, de most kiosztották a zenei tippmix feladatlapot. O_O Meglepett. Olyan ez, mintha a dolgozat eredményét néztük volna meg. Na, mekkora ALI PROJECT rajongó vagyok? 15/15 pont? Csak nem tökéletes ALI PROJECT részleg? Nagyon de. Hihetetlenül büszke voltam magamra. Ugyanakkor nem okozott szégyenérzetet, hogy az extrában a Vocaloid részlegben 0/15 pontos eredményt értem el. Annyira, de annyira nem vagyok benne a vocaloidban, hogy annál már csak beljebb lehet lenni. A dal címét kellett kitalálni a rövid részletekből. Végig tippeltem, és mivel egyet sem találtam el... Nem fogok lottózni. A feladatlapot haza is vihettük, erre sem volt még soha példa. Összeszámoltam, 46 pontot értem el a sima résznél, az extrában meg 31-et, összesen tehát 77 pontot. Számoltam azzal, hogy ez elég lehet egy jó helyezésre, de nem vártam meg az eredményhirdetést, inkább hazamentem.

Pedig, mint kiderült, érdemes lett volna megvárni. Bemondták a nevemet, ugyanis ELSŐ LETTEM a zenei tippmix kategótiájában! O_O Tehát a 46 ponttal (a 87-ből) én értem el a legtöbbet. Én már csak Facebookon olvastam az eredményt, de amikor megláttam a nevemet, úgy felordítottam meglepettségemben, hogy szerintem az egész lépcsőház hallotta. Hihetetlen volt. Kedvesjuditnál van a nyereményem, megbeszélem vele az átvételének mikéntjét, és megmutatom itt is. Ez a MondoCon most jobb volt, mint szokott lenni. Remélem az őszi MondoCon is hasonlóképpen jó lesz, mely egy kicsit talán morbid, hogy november 2-3-án lesz. A késés is meglepő, de hogy pont a halottak napján...