No, mivel év vége, ezért összegezném az idei évemet 2019-re vonatkozóan. Vágjunk is bele a közepébe, mert semmi meglepetés nincs abban, hogy ez az év számomra teljességgel a Haikyuu!!-ról szólt. Nemcsak zenei téren, de az anime, manga terén is, nem utolsó sorban szereztem néhány külföldi barátot a Haikyuu!!-nak köszönhetően, hogy meg ne feledkezzek arról a párkapcsolatról, ami ugyan véget ért, és fájt is, de ami könnyebbség, hogy megmaradtunk barátnak. Szóval nem túlzás kijelenteni, hogy a Haikyuu!! teljesen megváltoztatta az életemet, olyan hatással van rám, hogy gyerekkoromban Super Mario és 20 évesen Hayashibara Megumi és Okui Masami. Így az idei zenei hallgatásaim is eléggé egyhangúnak mondhatók, ugyanakkor minden rekordot megdöntöttek. Egyetlen egy előadót, albumot és dalt nem hallgattam annyiszor, mint az első helyen lévőket. Lássuk is a listát.

Top 10 előadó 2019

1. Hayashi Yuuki (4.372)
2. Tachibana Asami (2.727)
3. SPYAIR (658)
4. Okui Masami (486)
5. NICO Touches the Walls (455)
6. tacica (358)
7. Rammstein (257)
8. BURNOUT SYNDROMES (242)
9. Sukima Switch (217)
10. Suara (197)

Top 10 album 2019

1. Haikyuu!! COMPLETE BEST (1.642)
2. TV animation: Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru Original Soundtrack (1.595)
3. TV animation: Haikyuu!! Original Soundtrack vol. 1 (1.203)
4. TV animation: Haikyuu!! Original Soundtrack vol. 2 (1.183)
5. TV animation: Haikyuu!! Karasuno Koukou VS Shirotorizawa Gakuen Koukou Original Soundtrack (1.175)
6. TV animation: Haikyuu!! Second Season Original Soundtrack VOL. 1 (1.116)
7. TV animation: Haikyuu!! Second Season Original Soundtrack VOL. 2 (763)
8. Kern András: Harry Potter és a Bölcsek Köve hangoskönyv (178)
9. Metallica: Load (177)
10. Rammstein: Rammstein (102)

Top 10 kislemez 2019

1. SPYAIR: Imagination (288)
2. Mark Ronson: Nothing Breaks like a Heart (147)
3. David Guetta: Stay (Don't Go Away) (144)
4. JAM Project: THE EXCEEDER (141)
5. NICO Touches the Walls: Mashi Mashi (122)
6. LOTTE & Max Griesinger: Auf das, was da noch kommt (113)
7. T.M.Revolution: HOT LIMIT (89)
8. Calvin Harris & Dua Lipa: One Kiss (71)
9. Suara: Tenmei no Marionette (67)
10. tacica: Hatsunetsu (45)

Top 100 dalok 2019

1. Tachibana Asami: Tantan (519)
2. Hayashi Yuuki: Explanation (484)
3. Hayashi Yuuki: Zasshoku (480)
4. Tachibana Asami: Tsuki no Wa (417)
5. SPYAIR: Imagination (352)
6. Hayashi Yuuki: Kodoku (316)
7. Hayashi Yuuki: Kake (306)
8. Tachibana Asami: Umaku Ikanai (306)
9. Hayashi Yuuki: "1 Ten" (295)
10. NICO Touches the Walls: Mashi Mashi (217)
11. NICO Touches the Walls: Tenchi Gaeshi (197)
12. tacica: LEO (182)
13. Hayashi Yuuki: Court Jou no Ou-sama (179)
14. Sukima Switch: Ah Yeah!! (178)
15. Ishizaki Huwie: Hoshi wo Tsukamaete (169)
16. Hayashi Yuuki: Chousokkou (163)
17. tacica: Hatsunetsu (157)
18. SPYAIR: I'm a Believer (152)
19. Mark Ronson: Nothing Breaks Like a Heart (147)
20. Metallica: Until it Sleeps (146)
21. David Guetta: Stay (Don't Go Away) (144)
22. Tachibana Asami: Aseri (128)
23. Galileo Galilei: Climber (127)
24. SPYAIR: Trust your anthem (124)
25. BURNOUT SYNDROMES: FLY HIGH!! (119)
26. BURNOUT SYNDROMES: Hikari Are (116)
27. LOTTE & Max Griesinger: Auf das, was da noch kommt (114)
28. Tachibana Asami: Fukurou (112)
29. Tachibana Asami: Koujounachi no Tatakai (107)
30. Hayashi Yuuki: Nebari (107)
31. Pearl Jam: Even Flow
32. JAM Project: NEW BLUE
33. T.M.Revolution: HOT LIMIT
34. Hayashi Yuuki: Kako
35. Hayashi Yuuki: Otonatachi
36. Rammstein: Deutschland
37. Kanno Yoko: von (feat. Armór Dan)
38. Cavin Harris and Dua Lupa: One Kiss
39. Hayashi Yuuki: Juuintachi
40. Misokkasu: Rising Rainbow
41. Madonna: Nobody Knows Me
42. Okui Masami: Akasha
43. Dua Lipa: New Rules
44. JAM Project. NEW BLUE (off vocal)
45. Suara: Tenmei no Marionette
46. Hayashi Yuuki: Koutekishuu
47. Depeche Mode: Martyr
48. Taro Bando & Hajime Wakai: Title BGM
49. Avicii: Hey Brother
50. Yonekura Chihiro: Promise
51. Duy Manh: Xin Duoc Hoai Mong
52. Red Hot Chili Peppers: By the Way
53. Tachibana Asami: Hinata to Kageyama
54. In-Grid: Tu es Foutu
55. Tachibana Asami: Tsuki no De
56. Alter Bridge: Show Me a Leader
57. Calvin Harris and Sam Smith: Promises
58. Shapeshifters: Lola's Theme
59. Rammstein: Du hast
60. Hayashi Yuuki: Itadaki no Keshiki
61. Morikubo Showtaro: FOCUS
62. Aimer: Dareka, Umi wo.
63. Aya Tanaka: Space Match
64. Hayashi Yuuki: Haikyuu!!
65. Bikini: Veled akarok
66. Taro Bando & Hajime Wakai: THE LONG DISTANCE OF MURDER
67. Hayashi Yuuki: Hon'ne
68. Eruption: One Way Ticket
69. Michael Schulte: All I Need
70. Suara: Uruwashiki Sekai
71. John Newman: Love Me Again
72. meg rock: clover
73. Sasaki Sayaka: Kamon
74. Hayashi Yuuki: Sakusen Kaigi
75. Felix Jaehn: Love on Myself
76. Metallica: King Nothing
77. Hayashi Yuuki: Youchou
78. Hayashi Yuuki: Kagaku Henka
79. Hayashi Yuuki: Kageyama Tobio
80. Hayashi Yuuki: Akogare
81. Hayashi Yuuki: Toppakou
82. Tachibana Asami: Se-n-pa-i
83. Hayashi Yuuki: Senpai no Jitsuryoku
84. MARGINAL#4: GALAXYLINER
85. Ozaki Yuuki: Trigger
86. Hayashi Yuuki: Trauma
87. Hayashi Yuuki: Saikyou no Otori
88. Hayashi Yuuki: Henjin Sokkou
89. Hayashi Yuuki: Haisha
90. Hayashi Yuuki: Shiai wo Kasaneru Tani ni
91. Hayashi Yuuki: Shinka
92. Hayashi Yuuki: Omoshiroi Team
93. Tachibana Asami: "Murabito B"
94. Hayashi Yuuki: Oikawa Tooru
95. Tachibana Asami: Ikari
96. Daddy Yankee: Con Calma
97. Imany: Don't Be So Shy
98. Sakura Kumi: Mew Lettuce no Theme
99. Hayashi Yuuki: Combi Tanjou
100. Hayashi Yuuki: Team Mate

Forrás: Last.fm profil

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

A minap volt téma az adarna fórumon, hogy valaki igencsak meglepő néven talált karaoke verziót egy dalhoz. Furcsa, hogy ilyen sok elnevezésük van, nagyon én sem értem, hogy miért van ennyi, de összegyűjtöttem egy párat, hogy milyenek vannak:

• off vocal version
• off vocal
• instrumental
• karaoke
• backing track
• less vocal version
• without ...
• it's your turn mix

Az it's your turn mix elnevezéssel meg rock: clover kislemezén találkoztam. Először komolyan azt hittem, hogy valami remix versiója a daloknak, aztán hallom, hogy a zene ugyanaz, az énekesnő nem énekel, így ez is egy karaoke elnevezés. Érdekes verzió, az tény.

Ma elvileg megcsinálják a netet. Ha igen, felteszek néhány letöltést, megjutalmazva a keresés használatát, olyan kislemezeket teszek fel, melyekre már többen is rákerestek.

Örömömben írok, ugyanis megjött a rendelésem, az új Okui Masami kislemez! \^O^/

Annyira nem akartam sietni a megrendeléssel, csak láttam a CDJapanen, hogy az utolsó darab ilyen "First Press" edition, tehát első szállítmány, és emellé matricát adnak, nem akartam lemaradni róla, így rámentem az "Add to cart" gombra. Előző rendeléseimből maradtak pontok, így 500 yen kedvezményt kaptam. Így vehetjük úgy az egészet, hogy csak 250 yen volt a postaköltség. Hát igen, a világ másik végéről rendelni nem valami olcsó. De nekem megér ez annyit, hogy spóroljak rá egy kicsit, és megrendeljem. Ha már csak Japánban hallani igényes zenét.. Na jó, bocsánat mindenkitől, tudom, hogy ez így nem igaz, csak egy valami miatt nagyon szeretem a Jpop zenét: Japánban is megvan az a tipikus divatzene, ami világszerte hódít, csak a szigetországban annyi a különbség, hogy ott tere van az egyéniségnek. És ma is néha olyan zenét hallok a japánoktól, hogy csak lesek, hogy ilyen is van? O_O Nemrég volt ilyen nagy csodálkozás a SoltyRei anime opening dala, melyet meg rock énekel és clover a címe, valami eszméletlen alkotás. Egy régebbi 576 Konzolban írt Tyler (nem tudom melyikben, és nem is tudom pontosan idézni) valami olyasmit, hogy ne hagyjuk, hogy a média befolyásolja az ízlésünket, járjunk nyitott füllel a világban. És azért igaza van. Mert hallunk, amit hallani a rádióban, TV-ben, de megannyi más zene van, mely világszerte nem kap teret, és ha az tetszik nekünk? Gyakorlatilag én is így jártam. Persze ezt hosszasan lehetne elemezni, hogy miért más a Jpop zene, mint a többi, adódik ez a japánok egyedi viselkedés-kultúrájából, ahogy viszonyulnak egymáshoz. Egymás tisztelete, megbecsülése, egyszerűen nemcsak elfogadják, ha valaki ún. kilóg a sorból valami miatt, hanem meg is becsülik. Legfeljebb a hagyományok miatt ítélnek valamilyen "jelenséget", de az indivídum becsülete erős. Ezért is van az, hogy a japán dalszövegek általánosságban is mások, ugyanis az életigenlést, és a pozitív életszemléletet sugallják. És ahogy Kálovics Dalma mondta a MondoCon videóban, a japánok által megtanulhatjuk, hogy az életet lehet másképp is nézni, és az élet nagy kérdéseire másfajta válaszokat kapunk. És engem nagyon felszabadított az a tudat, hogy bizonyos alapvető normákat követve az életet másképp is lehet élni. Nem kell szürkén ébredni minden hétfőn reggel, megtanultam örülni az élet apró örömeinek, ezek tudnak engem boldoggá tenni. Persze mondták nekem többen is, hogy szálljak le a földre, mert az élet sokkal keményebb. Az, hogy kicsit pozitívabban látom a világot, az nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem ismerem az élet árnyoldalait. Egyszerűen csak rájöttem arra, hogy az élet nehézségeit fel lehet úgy is dolgozni, hogy ne fásuljak bele. Ezért mondom azt néha, hogy sokan letették az alapkövet a zenéikkel, de utat csak Japánból kaptam! Ez az érték, amit kaptam a távol-keletiektől, de kis túlzással talán egész Kelet-Ázsiára rámondhatom.

Egyébként elkezdtem nézni ezt az animét, melynek kislemezét ma kaptam meg, és azt kell mondjam így 2 rész után, hogy nem rossz. Ilyen harcos-amazonos, elemzések szerint Shoujo-ai is, de én eddig csak annyit láttam, hogy lányok néha érzelgősebben beszélgetnek egymással, meg az első részben volt van ilyen fan-service jelenet is. A lényege annyi, hogy az egyik lányt (történetesen a főszereplőt) zavarja, hogy bár sovány, de puha a bőre. És amikor egy másik lány bemegy hozzá, megnézi az ő bőrét, hogy milyen kemény. Egy ügyetlen mozdulat után elesnek, bemegy hozzájuk egy harmadik lány, mert azt hitte, hogy baj van. Meglátja őket úgy, hogy az egyik lány véletlenül a másik mellét fogja, ő meg zavartan bocsánatot kér, hogy megzavarta intim együttlétüket, és kirohant. ^^' Egyébként nagyon körvonalazva annyi, hogy a főszereplő lánynak talán az apjáé a kard, legalábbis örökölte, és a vidék újra veszélyben van, és átadják neki a kardot, hogy mentse meg a vidéket, ugyanis az ellenfél visszavágni készül sok év után. Nem tudom pontosan hány részes a sorozat, még most is fut. Eddig, ha jól tudom, valami 8-9 rész ment le. Szerintem 26 részes lesz. Nem nagy durranás, de ajánlom mindenkinek.