Ha már írtam a 2.43 Seiin Koukou Danshi Volley-bu-ről, akkor illő, hogy megemlékezzek a Haikyuu!!-ról is. Hozta az évad második fele a várakozásaimat, remekül kiegészítette az első 13 rész eseményeit. Értelmet adott neki, de már igazából már az első fele alatt is lehetett sejteni, hogy a lelassulás csak átmeneti. Utána jön a másik nagy összecsapás az Inarizakival.

Nagyon tetszik a koncepció, ahogy a mangaka felépítette a meccseket. Azáltal jobban bemutatta az egyes karaktereket, a múltjukból lehet érzékelni, hogy miért annyira fontos számukra a mérkőzés. És mivel nagyon erős a karakterek személyisége, ezért átélhetővé válik az ő személyes történetük. De olyannyira, hogy ugyan bírom Tanaka Ryuunosukét, de annyira soha nem volt nagy hatással rám. De a 16. részben láthattuk a személyes történetét, és annyira megérintett, hogy még én is elérzékenyültem. Illetve az nagyon tetszett, hogy Kinoshita Hisashi is végre kapott reflektorfényt. A három "elhanyagolt" másodéves játékos közül eddig csak Ennoshita Chikara volt az, akit jobban bemutattak a második évad második felében, most jött Kinoshita, remélem, később Narita Kazuhito is kap lehetőséget a bemutatkozásra. Mert a karakterekben nagyon erős a Haikyuu!!, nem győzöm emiatt eleget dicsérni az animét.

Ez a nagyon érdekes a Haikyuu!!-ban, hogy alapvetően ugyanolyan sport-shounen anime, mint akár a Kuroko no Basket, vagy a Prince of Tennis, de a Haikyuu!! erőssége nemcsak az, hogy realisztikusan mutatja be a röplabdát, hanem a karakterek személyisége is nagyon erős. Ez volt egyébként a Slam Dunk-nak is az erőssége, de a nagy különbség, hogy a Slam Dunk '90-es évek eleji anime, ezért ott még erősebben alkalmazták a tipikus shounen-sablonokat. Egyszerűbb a rajzolás, kevésbé szép a grafika, és a férfi karakterek személyisége is inkább tipikus maszkulin. Kevésbé komplex, de azáltal, hogy a játékosok itt is erősen önmaguk, az sok poén forrása. Ugyanakkor a Slam Dunk az elsők között volt, ahol kísérleteztek azzal, hogy a férfi karaktereket kihozzák a sablonokból. Említhetjük akár az edzőt, Mitsuyoshi Anzai-t, akinél bölcsebb karaktert nehezen tudok elképzelni, de ott van Rukawa Kaede is, aki talán a shounen animék első szépfiúja volt. Ehhez képest a Haikyuu!! "hemzseg" a szépfiúktól, de a személyiségjegyük is kevésbé sablonos. Ez pedig többek között azt hozta magával, hogy több női rajongója van az animének. A másik, amit magával hozott, és az igazat megvallva inkább nem örülök neki, hogy elég sok olyan fanart készül, ahol a szereplőket vagy nőként, vagy "nem beazonosítható" neműként rajzolják meg. És én nem lelkesedek ezekért, mert bár igyekszem rugalmasan kezelni a "sokneműséget", de alapvetően inkább binárisan gondolkodok a nemekről. Ha valaki férfi, és szemmel láthatóan nincs baja nemével (márpedig a Haikyuu!! szereplői nem az identitászavarukról híresek), akkor azt szeretem férfiként látni. Annyiban viszont van bennem rugalmasság, hogy nem várom el, hogy egy férfi személyesége csakis és kizárólag férfi jelleget öltsön. Például nagyon kedvelem Sugawara Koushi-t, akinél gondoskodóbb, "anyáskodóbb" férfi karaktert keresve is nehéz találni. Szóval rugalmasabb vagyok a személyiségjegyekben, de ha férfinak nincs gond a nemi identitásával, azt tiszteljük meg a férfi mivoltával, rajz formában is.

De visszatérve a főtörténetre, örülök, hogy a 4. évad (a rajz minőségét leszámítva) követi az első 3 évad magas nívóját. Egyedül a 15. rész volt bődületesen rossz, abban az egy részben annyi rajzolási hiba van, hogy az egész évadnak elég lett volna. Ott komolyan aggódtam, hogy most vagy arról van szó, hogy akkora híre van már a Haikyuu!!-nak, hogy úgy voltak vele, hogy úgyis elnézik a rajongók, ha a 4. évad második fele szinte a gagyival lesz egyenlő, felesleges dolgozni rajta, vagy egyszerűen a járvány miatti sorozatos halasztások miatt ha esetleg nem volt annyi kapacitásuk (akár anyagi, akár emberi erőforrásbeli) közben meg annyira kellett sietni az új részekkel, hogy már a sok hiba sem számított, csak legyen kész határidőre az anime. Szerencsére nem így történt, és csak egy rész sikeredett rosszra, de az utána levő (a Tanaka Ryuunosuke múltját bemutató) epizód pedig határozottan ott van a legjobbak között. Úgyhogy nincs semmi gond, sőt nekem még a Nekoma "kitérő" is tetszett. Ha Kozume Kenma eddig nem volt furcsa a sajátságos gondolkodása miatt, akkor most tényleg az lehet, hiszen megtudhattuk, hogy egy meccs alatt minden problémájának forrása a gravitáció. Alapvetően kedvelem Kenmát, nincs bajom vele, de nem egyszer megfordult a fejemben, hogy ha ismernék egy ilyen srácot, aki olyan, mint Kenma, biztos, hogy csinálnék vele valamit, hogy életet leheljek belé. Ezért volt szimpatikus, ahogy Yamamoto Taketora nekiment Kenmának, mert ott és akkor jót tett Kenmának, hogy kijött belőle az állat. Örültem, hogy láthattam azt az oldalát is.

Úgyhogy a Haikyuu!! 1. helyét semelyik anime nem veheti el nálam. Megközelítik olyan mesterművek, mint a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru vagy az Ansatsu Kyoushitsu, amiket szintén nagyon-nagyon szeretek, de egyiknek sincs olyan hangulata, mint a Haikyuu!!-nak. A Haikyuu!! egy életérzés, a Haikyuu!! egy életforma, és nincs még egy olyan anime, amelyik annyira reprezentál engem, mint a Haikyuu!!

Augusztus 19. a Haikyuu!! nap. Méghozzá egy japán logika alapján:

• Ha = 8 (rövidítve)
• I = 1 (rövidítve)
• Kyuu = 9

Tehát: Haikyuu 819 -> 8.19. A japánok szeretnek játszani a számokkal, és számokhoz kötni személyeket, eseményeket. Aztán van olyan, hogy egy dátum jön ki belőle.

Ezen nap alkalmából egyfajta making of videót adtak le, mely YouTube-on megtekinthető.

Ezt ma tették közzé, és hogy stílszerűek legyenek, japán idő szerint 20:19-kor (8:19 PM) kezdték el az online vetítést. Minden évben készítenek színházi darabot az animéből Hyper Projection Engeki Haikyuu!! címmel. Ezt felfoghatjuk musicalnek, de egyébként szerethető. Az idei évad színházi bemutatója szeptember 15-én lesz, de legforgattak egy... Nem is biztos, hogy werkfilmnek szánták. Az a lényeg, hogy a színészgárda a Tokiói férfi röplabda válogatott csapatával játszottak egy meccset. Előtte persze gyakoroltak, felkészültek, de mivel színészekről van szó, sejthető, hogy mennyire volt komoly a meccs. Konkrétan az volt a tét, hogy ha egy szett alatt egyetlen pontot szereznek a színészek, akkor megnyerték az adott szettet. Na most ez a 25 pontos szett alatt nem sikerült, a válogatott csapat nyert 25-0-ra. De továbbvitték, és végül 28-1-nél állt meg a meccs. Aranyos volt és szerethető. Ebből is látszik, hogy azért akármennyire imitálják a mérkőzéseket a színpadon, azért igyekeznek valósághűen játszani. Nem voltak rosszak a mozdulataik. A másik emlékezetes alakítás az volt, amikor a színészek egymás mögé álltak, a rendező táblán mutatta a leghátul álló színésznek, hogy mit mutogasson el az előtte lévőnek, és az "ment" előre. Ő elmutogatta, ahogy tudta, majd az előtte lévő szintúgy, és amikor legelőre ért, ő mondta meg, hogy szerint mi állhat a táblán. Persze a végeredmény teljesen más volt, de eszembe juttatta, hogy ilyesmit gyerekkoromban mi is játszottak, csak egy szót kellett továbbsúgni a mellettünk állónak, és a túlsó végen lévő mondta meg, hogy szerinte mi lehetett az eredeti szó / mondat. És itt is rend szerint teljesen más volt a végeredmény.

A színészek minden évben mások. A Karasuno csapat színészei vannak jelen a videóban. Néhányukon igencsak meglepődtem, és felmerült bennem a kérdés, hogy fogják elmaszkírozni, hogy valamennyire hasonlítson arra a karakterre, akit alakítani fog? O_O Mindenesetre érdekesek ezek az alkotások, kár, hogy nagyon nehezen érhetők el a különböző színházi darabok, pedig kiadják őket DVD-n és Blu-ray-en.

Mindenesetre ez egy kiváló nap. Lefényképeztem az eddigi Haikyuu!!-gyűjteményemet, eddig így néz ki:

Ez kb. a 0,1%-a a teljes vágyott gyűjteménynek. De hát hosszú idő van még teljes gyűjteményt betudni. Másfelől meg elégedett vagyok azzal, ami van. Igazából nem gondoltam volna, hogy lesz anime, amit annyira fogok szeretni, mint a Super Mario játékokat.

Hogy hogyan találkoztam az animével, azt érdemes elmesélni, talán még nem tettem meg. Nagyjából egy éve ilyenkor, amikor a Kuroko no Basket-et néztem, akkor többször töltöttem el azzal időt, hogy különböző cosplay képeket néztem az animéből. Kifejezetten tetszettek, voltak köztük nagyon jól sikerültek. Így találkoztam egy olyan cosplay-jel, ami nem is szerepel a Kurokóban. Viszont ez is nagyon tetszett, utána is néztem, hogy melyik animéről van szó. Ekkor találkoztam egyáltalán először a Haikyuu!! szóval, és akit láttam, az egy Kageyama Tobio cosplay volt, ami annyira jól nézett ki, mintha maga Kageyama elevenedett volna meg a valóságban. Eldöntöttem, hogy a Haikyuu!! lesz a következő anime, amit fogok nézni a Kuroko no Basket után.

Ekkor nem vetettem nagy hitet az animébe, mivel már túl voltam egy Prince of Tennis-en, aztán jött a Kuroko, ami ugyan nagyon jónak indult, de a végére a fizikai törvények folyamatos "megszegésének" következtében egyre inkább hiteltelenné vált számomra. A Kuroko no Basket-ről egyébként az a véleményem, hogy sajátságos módon elegyíti magába a régi klasszikus shounen elemeket az újkoriakkal. Az újkori elemek domináltak az elején, azért volt szerethető számomra, aztán ahogy egyre inkább elkezdtek istenné válni a játékosok, és az utolsó másodpercben dőltek el a meccsek eredményei, úgy vált számomra egyre inkább hiteltelenné az egész anime. Az ilyen shounen animéket azért nem szeretem, mert attól válik kiszámíthatóvá, hogy tudom, hogy valami meglepő, megdöbbentő, kiszámíthatatlan jön. És miért lepődjek meg, ha tudom, hogy mi következik?

Hát erre jött a Haikyuu!!, amit igazából apátiával kezdtem el nézni 2018 szeptemberében. Eleinte nem fogott meg annyira, nem is az a fajta anime, ami az első percektől kezdve olyan hangulatot áraszt, úgy magával ragad, hogy aztán győzzél kijózanodni belőle. A Haikyuu!! a "lassú víz partot mos" elvét alkalmazza. Az első néhány rész után azt éreztem, hogy ez valami egészen jó dolog, ezt érdemes nézni. Aztán lassan azon kapom magam, hogy egyre inkább várom, hogy lássam az újabb részt. Végül egyre inkább az anime körül jártak a gondolataim. Mindez teljesen észrevétlenül. Némileg apátiával belevetni magam egy sportanimébe, aminek aztán az lesz a vége, hogy minden idők legjobb animés élménye lesz számomra, úgy, hogy már akkor is 12 éve voltam anime rajongó. Egyetlen egy anime sem volt megközelítőleg sem olyan hatással rám, mint a Haikyuu!!. Valósággal újradefiniálta nálam az anime fogalmát, átértékelte nálam az animéket, azóta más szemmel nézem az animéket. Ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor kiskoromban először találkoztam Super Marióval, vagy 2006-ban Hayashibara Megumi-val és Okui Masami-val. Tehát az a nagy szerelem, ami életben csak néhányszor adatik meg. Közéjük került a Haikyuu!!

Amikor először néztem a Haikyuu!!-t, már akkor is tudtam, hogy készült egy élőszereplős színdarab. Olyasféle, mint a Prince of Tennis Musical (Tenimyu), tehát színházban adták elő, magát a sportágat is imitálták, de nagyon vicces volt. Főleg a színészi játék volt szerethető. Igazából a Tenimyu-t akkor néztem, amikor már bőven kiábrándultam az animéből, mert már kezdtem unni a "harcos" meccseket, ezért kifejezetten üdítőnek hatott a musical. Mert olyan érzetet adott, mintha kiparodizálnák az eredeti művet. De mivel a Haikyuu!!-t végig nagyon szerettem, és mivel az első pár perc után ez is olyannak tűnt, mintha kiparodizálnák az eredeti művet, ezért ki is kapcsoltam. Főleg, hogy mivel 2 órás volt, és spontán döntöttem el, hogy megnézem, csak akkor néztem volna végig, ha nagyon megtetszett volna.

De ma úgy döntöttem, hogy és nem lesznek elvárásaim vele kapcsolatosan, lesz amilyen lesz. És megérte, nagyon jó volt. Ha ott és akkor láttam volna a színházban, biztos, hogy életre szóló élmény lett volna. Alapvetően itt is imitálják a röplabda meccseket, de gondolom, hogy inkább azért van, mert egyrészt a színészek nem röplabda játékosok, másrészt a labda ne menjen a nézőtérre. Labda egyébként volt, de egy segítő egy bottal irányította. Ez némileg rontotta az összhatást, de csak ennyire tudták a röplabdát megjeleníteni. Tetszett a színészek játéka, főleg Kimura Tatsunari színészi játéka. Kifejezetten olyan érzésem volt, mintha magát Kageyama Tobiót keltette volna életre, annyira hitelesen játszotta a szerepét. Mondjuk részint maga a karakter is olyan, hogy nem nehéz őt egy ázsiainak úgy megjeleníteni, mintha ő maga "jött volna le" a rajzlapról, mivel Kageyama Tobio az egyik "legjapánabb" anime karakter, akit eddig valaha láttam. Kicsi, ferde szem, fekete haj, szinte teljesen kerek arc. De mindezek mellett a színészi játéka is rendkívül jó volt, tökéletesen olyan volt a beszéde, az arcvonásai, mintha tényleg Kageyama jelent volna meg a mi világunkban. Legfeljebb a hangja miatt nehéz őt egy ázsiainak eljátszani, mert a seiyuu-jának (Ishikawa Kaito) olyan mély hangja van, hogy még egy európai férfinak is a dicsőségére válna. A Kimura Tatsunari ebből a szempontból is kiváló választás volt, neki is nagyon mély hangja van.

A színdarab (nem tudom, hogy lehet-e musical-nak hívni, nem énekelnek benne) az anime első évadát dolgozza fel, meglehetősen zanzásítva. Ahogy Hinata meglátja a TV-ben a Karasuno röplabdameccset, megmérkezőzik Kageyamával, majd csapattársak lesznek. Majd gyakorlás, és a mérkőzés a Jousai Aoba középiskola csapatával. Ezt sűrítették bele 126 percbe. Természetesen voltak jelenetek, amiket kihagytak belőle, például a Nekomával való meccset, de amit eljátszottak, abban nem volt hiányérzet. Szerettem nézni a színdarabot, volt olyan érzésem, hogy a színészek nagyon jó csapatot alkotnak. Éreztem egyfajta kohéziót köztük, és ez emelte a színészi játék színvonalát. Bár olvasva a színdarabról, lehet, hogy ez csak illúzió, ugyanis voltak konfliktusok az időpontok miatt, ezért 2015 után 2016-ra öt szereplőt lecseréltek, köztük Kimura Tatsunarit is. Bár az az érdekes, hogy pont őt nem említették meg, hogy "részt vett" volna ezekben a konfliktusokban (csak arról tudok, ami a linken olvasható), mégsem szerepel a második évi szereposztásban. Helyette viszont sikerült olyan színészt találni, aki még nevében is hasonlít a karaktére: Kageyama Tatsuya. A másodikat nem láttam, és egyelőre csak az első érhető el neten.

A képen az összes színész látható, és mint jól kivehető, csak férfiak játszanak. Pedig megnéztem volna Shizumu Kiyokót, ő az animében az elképesztően tehetséges, de rideg női csapatvezető, coach. Külön poén lett volna a színdarabban is megjeleníteni, ahogy bolondulnak érte a pasik. :D

Egyébként megnéztem a CDJapannél, kapható DVD-n, de japán szokás szerint irgalmatlanul drága. Nem magyar pénztárcára van szabva a ¥8.000-es ár. Akkor döbbentem meg, hogy mennyire drága egy-egy DVD, Blu-ray Japánban, amikor kb. 10 éve Animelo Summer Live DVD-t és Blu-ray-t kerestem, és láttam, és nemcsak hogy nagyon drága volt mind a kettő, hanem alig volt különbség a két kiadás ára között. Úgyhogy nem hiszem, hogy maholnap fogom megvenni, pedig nagyon szívesen betudnám eredetiben, mert élmény volt az a két óra, amíg tartott az előadás. De hátha lesz spórolós kedvem, és megveszem majd. Aki szeretné megnézni, az itt letöltheti magának.

Általában úgy vagyok egy animével, hogy egyszer végignézem, aztán megmarad az emlékezetemben, de mivel mindig van mit nézzek - most is kb. 55 anime van tervben, amit megnézek - ezért csak legritkább esetben veszek elő másodjára is egy animét. Nagyon-nagyon kell szeressem ahhoz, hogy újra végig akarjam nézni. Ezen nagyon ritka és megtisztelő posztot kapta meg a Haikyuu!! Másodjára nézem végig. Egyszerűen imádom, hogy egy végre van egy olyan sportanime, ahol nem istenek játékát látom, hanem megmarad az adott sportág a maga emberi mivoltában. Nem utolsósorban röplabdás anime, ez az egyik kedvenc sportágam. Amiben még nagyon erős, az a humor. A legtöbb poént egyértelműen Hinata Shouyou, vidám, oldott, gondtalan jelleme okozza. Csak jár a szája, mondja a magáét, de nem gondol bele, hogy az másokat hogy érint. Az a legpoénosabb, amikor Kageyama Tobiónak bedurran az agya. De azért a többiek is szolgáltatnak bőséggel poénnal.

Alapvetően tudom, hogy miért olyanok a sportanimék, amilyenek. Mivel ezek az animék elsősorban a fiatal fiúknak készülnek, ezért sok esetben túlzásokkal élnek. Átlagemberekkel akarják szemléltetni azt, hogy kemény munkával bárki elérheti a céljait, ezáltal inspirálva a célközönséget. De ahhoz, hogy el is jusson hozzájuk az üzenet, olyan szintű fejlődést mutatnak be, ami nagyon látványos, és nagy hatást kelt. Mindezek mellett az egyes meccsek nagyon dinamikusak, a játékosok irgalmatlan energiát fektetnek a játékba. Ha csak szimbólumként nézzük ezt, akkor gyakorlatilag nem is áll messze a valóságtól az, amit az olyan sportanimékben látunk, mint a Prince of Tennis. Hiszen a japánok hasonló morált mutatnak fel a munkahelyen is. Hogy ez mennyire hatásos, az szinte már mindenki számára nyilvánvaló... ma már semennyire. Ráadásul azért, mert egy ilyen animében tudjuk, mi várható, sokkal inkább kiszámítható, és pont ettől válik unalmassá.

Ezzel szemben a Haikyuu!!-ban tehetséges sportolókat látunk. És azáltal, hogy a játékuk sokkal inkább emberi, ezért közelebb hozza a nézőt a röplabdához, mint azok a sportanimék, melyek olyanok, mint amilyenekről fentebb írtam. Ezért gondolom azt, hogy a Haikyuu!! sokkal inkább inspiráló, hiszen itt azt látjuk, hogy a játékosok a saját, emberi képességeiken belül tesznek meg mindent azért, hogy a legjobbak legyenek.

Ezért inspirál engem is, konkrétan a gyerekkori lelkesedésemet élem meg. Ugyanis elkezdtem az egyetemen röplabda edzésekre járni. Ez tőlem azért nagy szó, mert gyerekkoromban gyűlöltem a testnevelés órákat, szinte rettegtem tőlük. Soha nem voltam jó a sportokban, és utáltam, amikor fociztunk, vagy kosaraztunk az osztállyal, mert persze mindig engem választottak ki utolsónak, és semennyire nem tudtam a csapat hasznára lenni, ami nagyon bántott már akkor is. Nagyon ritkán volt röplabda, azt élveztem egyedül. És mivel sokáig nem kaptam inspirációt, ezért a sport prioritása sokáig nagyon alacsony volt az életemben. Csak kb. 25 éves koromban kezdtem el érezni, hogy komolyabb igényem van a mozgásra. Nagyjából akkorra rendeztem le magamban minden önbizalomhiányt, amit a gyerekkori élmények okoztak. Most sem feltétlenül van elsők között a sport nálam, de mozgás igénye, és most már a röplabda sokkal előrébb van, mint korábban bármikor. És ezt konkrétan a Haikyuu!!-nak köszönhetem.

Elképzelhető, hogy fogok még írni a sorozatról.

Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.

Szombat

9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.

Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.

Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.

Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.

Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.

Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.

Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.

Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.

Vasárnap

Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.

De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.

Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.

A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.

Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.

Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.

Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.

Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.

Jó ideje nem néztem már animét, ennek a hosszabb szünetnek szeretnék véget vetni. Holnap beviszem a mobiltelefont szervizbe (eltört a kijelzője), és utána akár ott is tudom nézni a legújabb részeket. Addig is itt ráhangolódásként írnék egy olyan animéről, amit nemrég végignéztem. Végigböngésztem a My Anime List profilomat, hogy melyek azok az animék, amiket végignéztem, és kiválasztottam egyet, amiről azt érzem, hogy tudnék róla hosszabban írni.

A Baby Steps-re esett a választásom. Ez azért is jó választás, mert lehetőség van összehasonlítani a Prince of Tennis animével, ugyanis egy sportaniméről van szó, hovatovább odáig elmegy a hasonlóság, hogy a kedvenc sportágam, a tenisz kerül fókuszba. Mindenféleképpen meg akartam nézni egy másik teniszes animét, mert bár sokáig élveztem a Prince of Tennis-t, de a 120. rész körül azt éreztem, hogy már az istenek meccsét nézem. Mintha az Olümposzra váltottam volna jegyet, ahol megnézhettem, hogyan játsszák a teniszt a görög istenek. Tehát a Prince of Tennis-ben sokkal inkább a Shounen elemek dominálnak, és egy idő után unalmassá válik, mert pont attól válik kiszámíthatóvá, mert tudom, hogy valami kiszámíthatatlan következik. Ezért vagyok kritikus a shounen animékkel szemben, és csak azokat tudom igazán értékelni, ahol van célja a harcnak, addig nekem az egész csak erőfitogtatásról szól. Ugyanez a Prince of Tennis is sajnos, amit ugyan végignéztem, és a végére ugyan éreztem, hogy egy nagy sorozatnak lett vége, de másfelől megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell többé ilyenfajta meccset néznem.

Szerencsére a Baby Steps sokkal realisztikusabb, mondhatni Slice of Life sportanime, és sokkal imponálóbb, hogy a sportágat a maga valójában mutatja meg. A főszereplő srác Eiichiro Maruo, akkor ismerkedik a tenisszel. Egy teniszakadémia tagja lesz, és abból a szempontból ugyan sablonos, hogy egy esetlen, ügyetlen fiúból lesz tehetséges játékos, de kellőképpen ellensúlyozza, hogy az anime nem hőst akar kreálni a srácból. Nincsenek benne hatásvadász jelenetek, hanem emberi a fejlődése, ezáltal tudunk azonosulni vele, és elhihetjük neki, hogy bárki lehet mestere a hobbijának, akiben megvan a tehetség, és szorgalmas is. Egy kis romantikát is belefűztek az animébe, ugyanis beleszeret abba a lányba, aki a kezdetektől bíztatja őt.

De negatívuma is van. Ei-chan amikor nem játszik, más meccsét nézi, egy füzet van a kezében, és bőszen jegyzetel. Azt elemzi, hogy más játékosok hogy játszanak, és mindezt ábrákkal is illusztrálja. Ezeket a tapasztalatokat alkalmazza a játékaiban. Egy idő után azt kezdi csinálni, amikor ő maga játszik, hogy morfondíroz magában hosszú (másod)perceken keresztül. Magában elemzi, hogy ha ide üti a labdát, akkor ezt fogja az ellenfél játékos csinálni, ha pedig a másik irányba, akkor arra úgy fog reagálni. Egyszer volt olyan, hogy tényleg percekig elmélkedett magában, és annyira ideges lettem, hogy kurvaanyázva az asztalra csaptam, és üvöltöttem, hogy üsd már el azt a kurva labdát! Az elején még jó volt hallgatni az elmélkedéseit, hogy bevitt minket a tenisz taktika rejtelmeibe, de amikor sokadjára hallom ugyanazt, ráadásul hosszabban, az azért már bosszantó volt. A másik hibája a zene. Az opening még elmegy, sőt akár jónak is lehet nevezni, de az ending rettenetes. Ilyen 16-18 évesekből álló lánycsapat énekel inspiráló, már-már verbunkos hangulatban arról, amiről az opening szól (Believe in Yourself a címe, ezzel szerintem mindent elárultam). Ezt oly módon, mintha egy énektanár megtanította volna nekik, hogy kell ilyen jellegű dalt énekelni, mert nem hangzik tőlük hitelesen és spontánnak, az biztos. Azt gondolom, hogy nem élték meg azt, amiről énekelnek. Nem élték meg azt az élethelyzetet, amikor azért kell hinni magadban, mert akkor nagyon nehéz. Ezért nem érzem hitelesnek a dalt.
Visszatérve a Prince of Tennis-re, annak pont a zenéje az erőssége. Valami fantasztikus openingjei és endingjei voltak. Ha nem láttam volna a PoT-t, akkor nem ismernék olyan előadókat, mint például HIRO-X, Kimeru vagy IKUO. Mai napig a japán zene egyik nagy veszteségének tartom, hogy HIRO-X-nek csak 5 kislemeze jelent meg összesen, egyetlen albuma sem. Személy szerint tudok azonosulni azokkal az érzelmekkel, amikről énekel, nem utolsó sorban fantasztikus hangja van. Kimeru diszkográfiáját jobban megismerve eléggé sajátságos dalai vannak. Erősen érzékelhető benne a homoszexualitás, azt érzékelem, hogy így énekel egy meleg férfi az érzéseiről, aki aktívan megéli azokat. Nem utolsósorban láttam néhány olyan képet róla, melyek arról árulkodnak, hogy tudja ő, hogy miről énekel. IKUO-t ismertem korábban, mert írt néhány dalt Okui Masami-nak, ez volt az első alkalom, hogy saját dalát hallottam, szeretem a stílusát.

A Baby Steps-nek bár vannak hibái, de azt gondolom, hogy bőven jó anime, és ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az "emberi" sportaniméket. Nem véletlen a cím. Apró lépésekben halad Ei-chan afelé, hogy igazán jó teniszező legyen, és pont az esetlensége miatt válik igazán emberivé és szerethetővé.

A héten frissítettem a Windows 7-emet Windows 10-re, most már úgy néz ki, hogy rendben működik. Meglepett, hogy a hivatalos oldalon még mindig ingyenesen lehet frissíteni win10-re, akinek van aktivált Windows 7-e, vagy Windows 8-a. Hát hajrá. Megcsináltam a hét elején. Ezt is felfedeztem magamnak. Használtam már Windows 8-at is korábban, úgyhogy tudom, hogy itt is vannak alkalmazások, ugyanúgy, mint Androidnál (Windows Store), csak korántsem annyira népszerű, mint a Google Play, és ahogy szétnéztem, több olyan alkalmazást is láttam, amiről inkább azt mondom, hogy óvakodni kell tőlük. De ami jó, azt érdemes. Leszedtem néhány játékot, és a XBOX alkalmazást, úgyhogy most már a Microsoft konzolján is jelen vagyok, anélkül, hogy lenne konzolom. PC-n, Windows 10-en játszok néhány játékkal. Sajnos a "supermario4ever" név már foglalt volt, ezért "sm4e86" névvel regisztráltam be.

Sőt, az "XBOX Avatarok" alkalmazással saját avatart is csináltam, ami már XBOX360 óta létezik. Ezt a Nintendo Wii konzolja hatására vezették be, hiszen sikeres volt a volt a konzol, és a Microsoft gondolta, hogy ami megadatik nekünk Nintendósoknak, az miért ne adasson meg az ő felhasználóinak is? Láttam néhány ilyen alkotást, a Mii-khez képest ugyan realistább, de soha nem nyerte el igazán a tetszésemet. De amit csináltam magamról (jobb oldalt látható), egész vállalható lett a részemről. Valljátok be, hogy rám ismertek, ha ránéztek. Szóval, XBOX-on egyelőre néhány játékkal játszok, amik elérhetők Windows 10 alkalmazásként, az alábbiakkal:

• Microsoft Solitaire Collection
• Microsoft Sudoku
• Microsoft Bingo
• UNO & Friends
• Sonic Dash

Casual játékgyűjtemény (kivétel talán a Sonic), de lefoglalnak, és jó ezekben is teljesítményeket (achivement-eket) gyűjteni. Meg amúgy természetesen lehet teljes, komoly játékokat is vásárolni (nevezzük őket hardcore-nak), amik még esetleg érdekelnének is, de szinte mind tizenezer forintok.

Néhány hete, amikor gond volt a Mario Kart 8 online csatlakozásával, kiábrándultságomban letöltöttem az okostelefonomra a PlayStation alkalmazást, hogy megnézzem, mivel nyújt többet, mint a Nintendo alkalmazása. Nem maholnap tervezek PlayStation 4-et vásárolni, de azt már kinéztem magamnak, hogy ha veszek, akkor sima 1 TByte-osat fogok venni. Nem érzem a Pro verzió szükségességét. Részben azért, teljesen feleslegesnek tartom a 4K-s felbontást. Meggyőződésem, hogy ez most még csak erőfitogtatásról szól, hogy kinek milyen menő TV-je van, amúgy nagyon kevés eszköz, lejátszó használja ki, 4K HD-s TV csatornáról meg nem is tudok. Én egyelőre nagyon boldog vagyok a Full HD-s felbontással (már ha ez egyáltalán számít valamit a játékoknál), szerintem legalább 5 évig nem is fogok majd akarni váltani. Na szóval, PlayStation profilt nagyon nehéz volt létrehozni, ugyanis a "supermario4ever" név már ne volt foglalva. Néztem is, hogy ki az a félkegyelmű rajtam kívül, aki Nintendós névvel regisztrál PlayStationös profilt? O_O De semmilyen válfaja nem jött be, se az sm4e, de még az sm4e86 sem, a keresztnevemmel gondoltam, hogy fel fogok sülni, végül a 15. próbálkozás körül bejött a "sm4e86_HUN" név. Igaza van, mutassam meg a nagyvilágnak, hogy magyar vagyok. Maga az alkalmazás sok mindenre nem használható, gondolom, csak PS4-gyel teljes értékű. Úgyhogy egyelőre csak azért van, hogy jelezzem jelenlétemet, és hogy tervezek komolyan PlayStation fronton. Aztán meglátjuk, hogy mikor lesz először PlayStation konzolom. Bár az komolyan meglepett, hogy PlayStation 3-at nagyon olcsón lehet venni, ha jól helyen nézzük. Abból majd első kiadásút szeretnék, ami még a PSX játékokat is lejátssza. Sony-nál meg mivel nem lehet saját avatart készíteni, ezért azt a Prince of Tennis-es képet tettem be, amit Facebook profilképnek is használok.

Ebben bagszit utánzom, megmondom őszintén. Ő Pikachu vagy Raichu képekkel fejezi ki önmagát, én erre Echizen Ryomát találtam megfelelőnek a Prince of Tennis anime főszereplőjét. Az az érdekes, hogy az animében meglehetősen lekezelő és pökhendi, viszont képek formájában lehet találni róla olyan képeket, ahol pozitívabb érzelmeket fejez ki. Ezt a képet röviddel azután tettem ki profilképnek, miután megkaptam az érettségit, kifejezve nemcsak az örömömet, hanem hogy kész vagyok az újabb megmérettetésekre. Előtte sokáig ez a kép volt profilképként beállítva:

Ezzel az alvó képpel egy átmeneti állapotot akartam kifejezni, amikor még nem értek sikerek, de dolgoztam értük. Mondhatni cselekedtem az álmomért.

De visszatérve a PS-re, egyelőre nem gondolom, hogy a PlayStation alkalmazást komolyan fogom fogom tudni használni, még a Nintendo Switch vásárlását is nagyon távolinak érzem, pedig annak van prioritása.

Itt terveztem lezárni a postot, ha bagszi nem jött volna egy nagyon jó ajánlattal. Mutatta a Green Man Gaming weboldalt, hogy óriási leárazások vannak olyan játékokból, amik érdekelnek. Említettem neki múlt héten, hogy sok év után ismét beléptem a Steames profilomba, és hogy milyen játékok érdekelnek. Mert itt is váltakozó áron vannak játékok, de vannak teljes pakkok is. Ezek ugyan tartalmazzák például egy játék teljes sorozatát, és bár kedvezményesen, de nagyon magas áron vásárolhatók meg, ezért egybe ennyi pénzt kiadni nagyon sok. És akkor beszéltünk a Humble Bundle-ről, valamint ha lesznek játékok nagyon olcsón, akkor figyeljük őket együtt. Néhány játék, ami érdekel:

• DuckTales Remastered
• Sonic sorozat
• Worms sorozat

Ezeket meg is jegyezte, és a fent említett oldal, majdnem olyan, mint a Humble Bundle, itt is vannak játékok óriási leárazással, csak itt nem az van, hogy annyit fizetsz, amennyit szeretnél, hanem megszabott akciós árak vannak. De mit számít az, ha 75-80%-kal vannak játékok leárazva? Ma mutatta, hogy például a DuckTales Remastered, és néhány Worms játék nagyon le van értékelve. Be is regisztráltam az oldalra, és óriási öröm ért, hogy tényleg vannak játékok, amik nagyon olcsók. Ezeket vettem meg:

• DuckTales Remastered - £3.76
• Worms - £1.19
• Worms Armageddon - £2.09

Az első Worms-szal még 1996 körül játszottam számítógépen, és emlékszem, hogy hihetetlenül imádtam. És most újrajátszhatom. A grafikája már akkoriban is polgárpukkasztóan rondának számított, de talán első játékok egyike volt, mely bizonyította, hogy nem a grafika számít, hanem a játékélmény, és az az agyatlan poén, amit ez a játék árasztott magából. Rengeteget játszottam vele annak idején. A Worms Armageddonhoz meg Nintendo 64-en volt szerencsém, azt kölcsönöztem a békéscsabai PSX Shop-ból, a Nintendo 64 fénykorában. Nagyon lekötött a játék, a grafikai kivitelezés, ahogy fejlődött a játék nagyon jól kifejezte a bohókás, debil mivoltát. Ami meglepett, hogy maga a játék valóban Full HD-s. A beállításoknál nyújtott a kép, de a játék alatt teljesen Full HD-sra vált a kép. Nagyon meglepett annak fényében, hogy 1999-es a játék. De az az igazság, hogy egyáltalán nem vagyok képben a Steam esetében hogy mennek a dolgok. A helyzet ugyanis az, hogy még 2012-ben regisztráltam a Steam-re, de konkrétan a mai nap volt az első, amikor oda vásároltam először játékot. A grafika miatt vetettem fel a dolgot, bár élek a gyanúperrel, hogy ez a Worms Armageddon sajátja, hogy olyan grafikai megoldást alkalmaztak, aminek az az eredménye, hogy alkalmazkodik a monitor / kijelző / képernyő felbontásához. Ehhez (még) nem értek. A DuckTales Remastered-nek meg csak az alapküldetését vittem végig így hirtelenjében, vagyis Nikit, Tikit és Vikit mentettem meg a Beagle Boy-októl. De szeretem ezt a játékot is, és nagyon örülök, hogy bagszi mutatta ezt az akciót, hálás voltam érte. Ti se legyetek idegenek. Folyamatosan fogom nézni én is, de lényegében azt a két Worms játékot vettem meg, amelyik a legjobban érdekel a szériából. Hálás vagyok értük bagszinak, hogy megmutatta. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy vannak teljes pakkok, amiket említettem korábban. Worms esetében is a teljes játékszériát meg lehet venni százegynehány euróért, és arra vagyok kíváncsi, hogy ha megvan egy vagy több játék az adott sorozatból, akkor meg lehet-e venni a pakk többi részét, ami nincs meg, arányosan olcsóbban? Ez még egy jó dolog lenne, ha ez sikerülne. És úgy nézem, hogy a Worms pakk némileg olcsóbb lett, hogy nem számolja bele a két játékot, kihúzta a fenti kettőt. Ez nagyon jó, akkor fogok PC-n is játszani. Amúgy Steamen még sikerült lefoglalni a "supermario4ever" nevet, és ott a Mii-met használom profilképnek.

Ja, és a blog. Majd tervezem kicsit átalakítani... már amekkora művészet kell ahhoz, hogy a blog.hu sablont váltsak, és kicsit testreszabjam. De a lényeg, hogy a blog.hu-nál is lehetőség CSS-sel jobban testreszabni a lehetőségeket. Ehhez egyelőre még nem értek, ahogy a háttérkép készítéshez sem. Most félkész állapotban marad, és ismerősöket, barátokat kérek meg segítségre, de jó eséllyel majd ha tanulni fogok informatikát, fogok érteni ezekhez. A blog.hu-nál nincs sok sablon, amivel alapvetően nincs is gond, mert a WordPress-nél amúgy rengeteg van, de nagyon sok a hasonló. A személyes gondom az, hogy elrendezésben ez tetszik a legjobban, viszont a sötét háttér nem tetszik. Ezen könnyen lehet változtatni akár világos háttérrel, vagy egy háttérképpel, csakhogy a betűszín változtatása alapvetően nem lehetséges. Gondolom, hogy úgy lehet, hogy ha a CSS-be beírom a megfelelő dolgokat, de ebbe még nemigen merek belenyúlni, nehogy rossz helyre írjam be, és aztán nem tudom, hogysmint. Inkább azt találtam ki, hogy egy olyan háttérképet csináltatok, ami világosabb, de látszik rajta a fehér betűszín. A piros alap nagyon jó lesz. Mazsibazsi még MondoConon felajánlotta, hogy ha valamelyik kfn-hez szeretnék képet módosítani, akkor segít. Rá gondoltam első körben. Mondta, hogy a komolyabb képszerkesztés neki sem megy, de megnézi, mit tehet. Megpróbálta, de az az igazság, hogy nem tudta úgy megcsinálni, hogy a kép természetesnek hasson (pl. látszanak a kivágások). De az igyekezetét értékelem, és köszönöm, hogy megpróbálta.

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.

Ma értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.

Pénteken befejeztem a Prince of Tennis animét. Szép volt 178 részt végignézni belőle, valamikor január elején kezdtem el... Volt egy egész egy bő fél éves projekt. Voltak problémáim az animével, és igazság szerint a vége sem tetszett annyira, de összességében érdemes volt végignézni.

SPOILER

Ahogy írtam, nem voltam annyira oda a végéért, még akkor sem, ha az önmagában szép volt. Echizen Ryomának annyira az a pökhendi, beképzelt stílusa maradt meg bennem, hogy igazából azzal, hogy a végén a Tezukával való teniszpárbajban lemásolta mindenkinek a speciális ütését és azzal mondott meghatódva mindenkinek köszönetet, már nem érintett meg. Az tény, hogy azért az utolsó részeket jól csinálták meg, amikor a US Open-re kapott Echizen meghívót, és tépelődött magában, hogy most elfogadja-e vagy sem. Akkor láthattuk először, hogy azért benne is vannak érzelmek, és tényleg szép volt, de ez már annyira későn jött, hogy világot nem váltott meg bennem. Nem akarta otthagyni a társait, szeretett volna részt venni a japán nemzetközi bajnokságon, de azért látszott rajta, hogy nem volt őszinte tőle, amikor azt mondta, hogy marad velük. A szíve Amerikába húzta. Ahova egyébként az apja nevezte be, hogy a fia teljesítse be az ő álmát. Valami stikli volt, ami miatt annak idején megszökött a US Openről, és félbehagyta azt, ami miatt egész életében küzdött. Lényegében kijelenthetjük az ebből fakadó frusztrációjával vezeti le a kivagyiságával, mert egyébként az apjának is rettenetes természete van. Az volt egyébként a poén, hogy az apja vitte oda Echizennek a levelet, mondta, hogy szerelmes levél! Nem olvasod el? Nem... Tedd csak oda az asztalra. Biztosan azt gondolta, hogy egy lánytól jött, nekem is ez volt az első gondolatom. Mondtam is magamban, amekkora érdeklődést mutat a nők irányába, majd rohanni fog, hogy kibontsa a levelet. Sokkal jobban leköti a tenisz, minthogy lányok iránta fűződő érzelmeivel foglalkozzon. Persze kiderül, hogy az a bizonyos levél a US Open szervezőitől jött, és meghívást kapott a bajnokságra. Az Echizennek tényleg szerelmes levél. :D Aztán tényleg kiutazott Amerikába, annyira aranyos volt, hogy a macskája befészkelte magát a bőröndbe, aztán gondoskodhatott róla is. Amúgy ez neki nem feltétlen probléma, mert Ryoma-kun imádja a macskáját. Aztán itt már zavaros nekem, hogy kijutott a US Openre, cukkolták is a játékostársai japán mivolta és a kora miatt, de ő is hazaszökött... Megtudta, hogy Tezuka nyert Fuji-kun ellen egy teniszmeccsen, ezért hazarohant, hogy vele is megmérkőzzön, és ezzel a nagy harccal fejeződik be az anime.

Igazából több baki is volt az animében, azt például óriási hibának tartom, hogy Tezuka több mint 70 részen át nem szerepelt az animében. Ő ugyanis a csapatkapitány, az egyik meccs során súlyosbodott csuklósérülése, ami miatt Németországba, Münchenbe utazott rehabilitációra. Sok időt eltöltött ott, az animének több mint az 1/3-ából hiányzott, és ezáltal annyira jelentőségét vesztette a karaktere, személyisége, hogy amikor visszatért, ugyan viselkedett csapatkapitányként, meghozott néhány fontos döntést, de valahogy bennem nem volt meg az az érzés, hogy ő a csapatkapitány. Számomra végig csak egy teniszező volt a társai mellett. Aztán igazából Ryoma-kun-nek is ez a hazarohanása, hogy megmérkőzzön a csapatkapitánnyal... nagy empátiával és toleraciával azt tudom erre mondani, hogy csak ő tudhatja, hogy mi játszódott le benne, és hogy ez miért volt jó neki, de átlag ember agyával gondolkodva azt mondanám, hogy óriási hülyeséget csinált. Inkább maradok annál a gondolatnál, hogy ő tudja, hogy mit miért tett.

SPOILER VÉGE

Meg fogom nézni a New Prince of Tennis-t is, kíváncsi leszek, hogy az tartogat-e valamit. Az biztos, hogy most megint egy olyan OVA részt láttam, ami kiábrándított. Három sorozata van a "National Tournament" OVA-nak, és most nézem a második szériát, a Semi-final-t, a negyedik részről azt gondolom, hogy erős túlzás volt. Kawamura Takashi vívta meg a maga elődöntős meccsét egy olyan ellenféllel szemben, akinél 108 fokozata van a Hadokyuu-nak, és ahogy kapcsolt egyre erősebbre, úgy szenvedett egyre keményebb sérüléseket Kawamura-senpai. Egy idő után az már tényleg olyan szintű volt, hogy a való világban már rég odaát lenne, de csak azért is feláll, és végül csak ő nyeri meg, mert az ellenfél egy "egyszerű" csuklósérülés miatt nem tudja folytatni a játékot. Jaj, hagyjátok már magatokat! Hihetetlenül gagyi húzás volt így megnyeretni a versenyt Kawamurával. Le is vittem 7 pontról 6-ra az értékelést, de ha ez így megy tovább, azt fogom gondolni magamról, hogy túlzottan jóindulatú voltam. A bíró viselkedése sem volt életszerű, hogy hagyta ezt az egészet.

De az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy most már lényegesebben másképp látom a helyzetet ahhoz képest, amikor elemeztem, hogy kellenek-e shounen elemek egy sportanimében. Most már ugyan nem bánom, hogy van, de azért itt látszik, hogy a nagyon kemény jelenetekkel vigyázni kell, mert ha elfogynak az ötletek, akkor már csak ilyen idétlen hülyeségeket lehet beadni, hogy azért mégse ismételjék magukat. De az eddigiek sem voltak olyan nagy számok igazából, és bár tényleg mindegy nekem, hogy milyen csoda-ütésekkel nyernek hőseink, de az igazán kemény, tipikus shounen jeleneteknél rettenetesen lebőg az anime. Nem is tudnak sehogy sem meghatni, ezek nem valók egy ilyen sportágban.

A hibái ellenére összességében bejött az anime, mert hihetetlenül hangulatos, és meg merem kockáztatni, hogy ezért van óriási népszerűsége. Ami igazából érthető, tényleg a hangulat az, ami nagyon felhúzza az anime értékét. Nézeti magát, mert kikapcsol. Ha elengedem a hibáit, azt gondolom, hogy egy élménnyel lettem gazdagabb.