Rákaptam ismét a Pokémonozásra, jól esik egy kicsit játszani velük. Folyamatosan nézem az animét, ma a Black & White (Best Wishes) 74. részét néztem meg. Tehát az 5. generációnál tartok. Még mindig célom az, hogy napi 1 részt megtekintve egyszer utolérem az animét és eljutok az aktuális epizódig. Nem reménytelen annak fényében, hogy hétszeres sebességgel haladok.
Igazából onnan jött vissza a Pokémon, hogy az 5. generációs sorozat magának való riválisa (Trip) volt annyira szimpatikus, hogy úgy döntöttem, utánajárok, hogy szerepel-e a Black & White játékokban. Talán még a játékot is megvettem volna miatta. De mint megtudtam bagszitól, nem. Ő egyike azon kevés rendszeresen visszatérő anime karaktereknek, aki nem szerepel a játékokban. Na hogy pont az nem szerepel, akit kedvelek. Így a játékvásárlás elmarad (egyébként is nagyon kellene spórolnom, ha kiadnám érte a € 70,00-et), de egy kicsit ismét jobban elmerültem a Pokémonban.
Kicsit elmélyítettem a tudásomat, illetve elkezdtem hallgatni Matsumoto Rica Pokémonos dalait. Aztán eszembe jutott, hogy a Nintendo DS játékaim itt vannak, köztük a Diamond is, tulajdonképpen játszhatnék vele. Az előző mentésem már túl régi volt, nem emlékszem, hogy hol tartottam benne. De valószínűleg nagyon az elején, mert csak 1 óra volt a játékban. Inkább egy új játékot kezdtem el. Chimchart választottam kezdőpokémonnak, a 4. generációsok közül ő a személyes kedvenc, a riválisomat meg a barátomról neveztem el. Igazából messzire nem jutottam el, 1:18 van a játékban, és az első célom az volt, hogy az elkapott 3 Pokémonnal együtt mind a négy legalább ötös szinten legyen. Chimchar mellett van egy Starlym egy Bidoofom és egy Shinxem. Közülük valószínűleg Bidoof hanyagolva lesz, mert eléggé lassú és a támadásai sem valami erősek. Mindenesetre miután mindegyik Pokémont felfejleszteni az 5. szintre, Jubilife City-ben meggyógyítottam őket a Pokémon Center-ben és utána mentettem.
Még olyat is kigondoltam, hogy melyik generációs Pokémon játékok közül melyiket venném meg és miért.
- 1. generéció: Red - Mert a piros az egyik kedvenc színem.
- 2. generáció: Gold - Az arany mégiscsak értékesebb, mint az ezüst.
- 3. generáció: Ruby - Mert pirosan csillog.
- 4. generáció: Diamond - A gyémánt kifejezőbb, nem utolsósorban jobban tetszik annak a borítója.
- 5. generáció: White - A világos színeket preferálom.
- 6. generáció: Y - Itt egyébként gondban voltam, mert sokáig az X mellett voltam, de ha arra gondolok, hogy a férfi kromoszóma az XY, akkor az Y jobban megy a nemi identitásomhoz.
- 7. generáció: Sun - A nappal és a fény híve vagyok.
- 8. generáció: Sword - Mert a legjobb védekezés a támadás.
- 9. generáció: Violet - Mert annak a Pokémonja menőbb. a Scarlet Pokémonja olyan, mint egy szteroidokkal kitömött kakas.
Ezek közül az első négy meg is van. A többit meg időközben megveszem, ahogy pénzem lesz rá.
Azt nem gondolom, hogy akkora Pokémon rajongó leszek, mint 2015 első felében voltam, de talán jobban a mindennapjaim részévé teszem.
Na, elkezdeném a dalszövegelemzést, amiről írtam az előző postban. Egy széles animés réteg számára ismeretlen dallal kezdenék, most ehhez van hangulatom. Az utóbbi napokban sokat hallgatom ezt a dalt, illetve Okui Masami feldolgozta a dalt (ő írta a szöveget), felénekelte az S-mode#1 válogatásalbumára. És inkább az ő verzióját szoktam hallgatni, mert több érzelmet visz a hangjába. Matsumoto Rica hangja túl erős, és az nem illik bele a dal hangulatába. Az eredeti változat 2000-es, kislemezen nem jelent meg, csak a "Senkaiden Hoshin Engi Uta Utage II" válogatásalbumon jelent meg. Ez ugyanis a Senkaiden Hoshin Engi anime egyik karakter dala, méghozzá Raishinié.
Most lássuk magát a dalszöveget. Tehát, ahogy írtam, ez egy olyan szerelmes dalról szól, mely még nem teljesült be, de nagy reményt hordoz magában. Így szól az első versszak:
Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.
Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.
Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.
Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.
2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.
A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.
2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.
Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.
Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.
Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.
És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.
Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.
Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.
Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.
Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.
Már az új Suara és Hayashibara Megumi kislemezek után is azt gondoltam, hogy a 2016-os év nagyon erős lehet japán zene terén, de úgy tűnik, ezt az új Pokémonos kislemez is meg fogja erősíteni. Végre új Matsumoto Rica kislemez! ^_^ Nagyon időszerű volt már tőle egy új pokés kislemez, hiszen az utolsó, ami megjelent tőle, az a Yajirushi ni Natte! volt még 2012-ben. Kellett már az újdonság tőle, és sokat is reméltem tőle, mivel az eddigi Matsumoto Rica pokés kislemezek is nagyon jók voltak, és nagyon reméltem, hogy a legújabb kislemez is követi majd az eddigieket minőség tekintetében. De még mennyire! Ismét egy élettel teli, igazi light rock dalt hallhatunk. Pörgős dal, gondolom, amilyen a Pokémon anime maga is. Nem követem amúgy az animét. Egyszer a fejembe vettem, hogy végignézem az összes részt. Az elején nagyon jól ment, de amikor a 120. rész körül azzal szembesülök, hogy ugyanazokba a sablontörténetekbe futok bele epizódról epizódra, kezdtem nagyon megunni a dolgot, és abba is maradt az anime. Arra emlékszem, hogy az Advanced már megint nagyon jó volt, azt néztem egy időben, de odáig eljutni... Azért látszik, hogy már lassan a 900. rész körül tartanak, vagy talán már annál is tovább. Hiszen azért egy ennyire hosszú sztorit nem lehet végig konstans módon érdekesen tartani. Nem lehetséges, hogy minden egyes része érdekfeszítő legyen. Nincs is így. Maradok a zenénél, Matsumoto Rica kiváló énekesnő, és játszok a játékokkal. Ha megjönnek a Pokémon Red / Blue / Yellow játékok 3DS Virtual Console-ra, újra nagy Pokémonozásokba kezdek.