Teljesen váratlanul ért, hogy új változat készült Hayashibara Megumi: Soul salvation dalából. A dal eredetileg a Shaman King 2021 anime openingje, és valamilyen okból kifolyólag egy új változatot készítettek belőle, mely a ~Flowering period~ verziócímet kapta.
Meg is hallgattam, és azt kell mondjam, hogy sokkal-sokkal jobb lett, mint az eredeti. Az igazat megvallva nem szeretem az eredeti Soul salvation-t, mert nem is annyira emlékezetes a melódiája, másrészt megítélésem szerint "erőltetetten" gyors a dal. Nagyon át akarták hozni az Over Soul dinamikáját, de a melódia, a zene nem követelte meg azt a dinamizmust, mint ami az Over Soul-nak jól áll. Az eredeti Shaman King openingjét nagyon jól összehozták, annak megvan az a fajta frissessége, ereje, hogy nagyon jól szól a maga sebességében. A Soul salvation viszont messze nem ennyire erős, hogy feltétlen olyan gyorsnak kellene lennie, ráadásul a dallama sem annyira jelentős. Megvan benne az a fajta "Shaman King-életérzés", ami miatt végülis hallgatható a dal, de messze elmarad az Over Soul minőségétől.
Talán pont a dinamikája adja meg a "Shaman King-életérzés"-t, de valójában a ~Flowering Period~ változata sokkal jobban illik a Soul salvation melódiájához. Nem sokkal lassabb az új változat, mégis azt érzem, hogy igazából most jön ki a dallam érzelmi mondanivalója és így válik emlékezetessé. Ráadásul azáltal, hogy Hayashibara Megumi sem énekel annyira gyorsan, kényelmesebben kiénekli a refrén végén hallható "kimi to" magas részét. Azt érzékelem, hogy az énekesnő is otthonosabban mozgott az új változatban. Kellemesebb a hangja, lágyabb, és azt érzem, hogy jobban érzi magát ezen dal éneklése közben. A hangszerelés is lényegesen jobb, mert elengedték, hogy szinte csak a gitár szóljon, és pont az lett, hogy változatosabb lett a zene, hiszen többféle hangszer, hangzás hallható.
Olyan érzésem van, hogy valójában így tervezték ezt a dalt, csak az anime (és az előző openingek miatt) kellett "gyorssá" tenni. De ez így az igazi, a Soul salvation így jó. Érdemes meghallgatni.
Általában megnézem, hogy egy-egy animének milyen átlagértékelése van, és igazság szerint hagyom magam befolyásolni általa. Nagyon tudok utálni olyan animét, aminek nagyon magas átlagértékelése van (lásd: Hunter × Hunter), és nagyon tudom szeretni azokat, amiknek nagyon alacsony átlagértékelése van. Ezzel legtöbbször azt szoktam képviselni, hogy nem érdekel, hogy egy anime mennyire népszerű, ha nekem nem tetszik, akkor az igenis rossz számomra. Pedig valójában nagyon is érdekel, mert akkor nem lennék ennyire szélsőséges az adott művel szemben. Ennek egyik pozitív példája lett idén a Koi to Uso, ami a rossz átlagértékelése ellenére nagyon tetszett. Jó volt az alapötlet, a koncepció, és akármennyire is furcsa lett a lezárás, nekem tetszett. Úgy voltam vele, hogy miért is ne lehetne ilyen vége egy történetnek? Persze, az baj, hogy a háttértörténet nincs kibontva rendesen. Nagyon jó lenne, ha a Fruits Basket-hez hasonlóan a Koi to Uso teljes történetéből készülne. Szerintem lényegesen pozitívabb lenne az egész mű megítélése. És Nisaka Yuusuke nálam az egyik legszerethetőbb meleg karakterré avanzsált.
Ha jól tudom, Zsolti barátom ajánlotta az animét. Egyszer mondtam neki, hogy néznék valami shoujo-ait, kérdeztem, hogy tud-e valami jót, és beajánlotta az Oniisama he...-t. El is kezdtem nézni, de valami hihetetlen volt... Fel kellett dolgoznom azt, amit látok. Szó nincs arról, hogy rossz lenne, igazából nagyon is jó, de annyira erős anime, annyira fajsúlyos az a miliő, amit áraszt magából, hogy arra a 25 percre, amíg megnézek egy részt belőle, valósággal belekerülök az animébe. És az igazat megvallva, nem feltétlen jó benne lenni, több okból sem. Egyrészt, hihetetlenül női az egész anime. Hitelesen jeleníti meg a lányok viselkedését egymással, nemcsak a barátságot, hanem a rivalizását, a női ármányt, és ahogy lányok szoktak egymással viselkedni. Csak ha van is bennem valami női, távolról sem ennyi, és ez a dózis számomra a túladagolás fényes példája. Másrészt annyira depressziós néhány karakter, hogy engem is lehúznak vele. Shinobu Mariko cirkusza a 9-10. rész környékén konkrétan az pszichés őrület határait súrolta, ahogy Asaka Rei drogozása sem akármi. Az ő beceneve egyébként Saint-Juist sama és konkrétan leszbikus iskolát csinál a gimnáziumból, ugyanis odavan érte az egész lányiskola. Mert annyira titokzatos, elérhetetlen... Na de miért? Mert bizony itt van a nyitja. Hát ilyen egy leszbikus szerelmes anime 1991-ből, de a rajzstílus még ahhoz képest is régi, ugyanis a manga 1974-es. Úgy tippelem, hogy a rajzot igyekeztek ahhoz igazítani. Az opening is egyébként rettenetesen fájdalmas, ugyanakkor gyönyörűszép. Rám inkább gyógyító hatással van.
Na csak hogy idei anime is kerüljön terítékre, de kár, hogy negatív vonatkozásban. Meg ha már szóba került a Fruits Basket pozitív példa egy anime remasterelésére, akkor álljon itt egy negatív példa. Milyen az, amikor egy klasszikust csak úgy elrontunk és összecsapunk? Az eredeti, 2001-es Shaman King nagyon jó anime volt, igazi klasszikus openingekkel és endingekkel Hayashibara Megumi tolmácsolásában. Az új sorozat viszont minden szempontból rosszabb. Bizonyos részek, teljesen unalmasak, érdektelenek voltak, bizonyos harcok meg inkább tűntek a Naruto egy olcsó másolatának. Bizonyos seiyuu-któl (pl.: Romi Park) a hajamat téptem, de az az igazság, hogy Hayashibara Megumi se menti meg számomra Kyouyama Anna személyét. Nem szerettem őt soha, ahogy a seiyuu által énekelt openinget (Soul salvation) és endinget (#Boku no Yubisaki) se szeretem. Túlzottan erőltetett. Pedig még azt se lehet mondani, hogy Hayashibara Megumi kiöregedett volna az animéből. Pont az a varázsa az énekesnő-seiyuu-nak, hogy nagyon is megvan benne az energia, hogy énekeljen az animének akár egy Over Soul minőségű dalt, de a Soul salvation nagyon erőltetett lett. És milyen jó lett volna, ha egy igazi visszatérő-dalt énekel Hayashibara Megumi, de ez nem sikerült. Ezért kár volt újjáéleszteni a franchise-t.
Félve vágtam neki az animének, nem véletlen, hogy év elején néztem. Van ugyanis egy olyan rendszer nálam, hogy a sötét hangulatú, negatív animéket elsősorban január-februárban nézem, mert nem szeretem a telet, hamar is sötétedik, ezért akkorra időzítem a legtöbb sötét hangulatú animét. Ahogy a Yakusoku no Neverlandet is akkor néztem meg. Tényleg volt benne egypár félelmetes jelenet, de annyira átélhető volt, annyira izgultam a gyerekekért, hogy ki tudjanak szabadulni. A szereplők is szerethetők voltak, de történet felépítése is elsőosztályú. Ahogy folyamatosan adagolták a meglepőbbnél meglepőbb információkat és hogy milyen lehetőségek vannak a gyerekeknek arra, hogy megmeneküljenek. Tényleg nagyon izgultam. Csak az első évadot néztem végig, állítólag a második borzalmas lett. Megnézem azt most januárban, de az előjelzések szerint nagyon le kell adni az elvárásaimból. Igazából már csak azért is megnézem, hogy ha tényleg rossz, lássam, hogyan lehet egy ilyen remekművet elrontani.
Relatíve régi anime, hallottam is róla sokat, mert sokan szeretik, de nekem erre az évre maradt. Nem az első pillanatoktól kezdve éreztem, hogy ez lesz életem egyik legkedvesebb animéje, mert teljesen mást kaptam eleinte, mint amit vártam. Ugyanis egy olyan skálán láttam az animét, ami érzelmi hitelesség terén "listázta" az animéket. Jó listának tartottam mert a Shigatsu wa Kimi no Usóval volt átellenben (nagyon helyesen!), de mivel romantikus animékkel volt egy csokorban, ezért azt gondoltam, hogy ez is az, és azt fogom látni, hogy milyen érzelmileg teljesen hiteles szerelem és párkapcsolat. Ehhez képest jön az, hogy erdő, a srác szinte totál egyedül, látja a szellemeket, mi több színesítik az életét és az egész rettenetesen lassúnak tűnt. Vakartam is a fejemet, hogy fogom én így mind hat évadot megnézni? Aztán lassan flowba kerültem az animével, és megéreztem, hogy mitől is annyira hiteles érzelmileg. Nagyon megszerettem Natsumét, minden szempontból tudtam azonosulni vele érzelmileg. Olyannyira, hogy a 4. évad utolsó részét pont a metrón néztem meg. Ott volt az, amikor elment a halott szüleinek lakásához, ahol kisgyerekkorában volt, hogy szembenézzen a múltjával és ott elsírta magát. Annyira átéreztem azt a jelenetet, hogy a metrón elsírtam magam. Csodálatos volt. Egyértelműen a 4. évad lett a legjobb. Ott van olyan poénos jelenet, hogy akkor a nevetéstől sírtam, aztán meg a szembesülés a múlttal. Úgyhogy a Natsume Yuujinchou összességében lett az egyik legkedvesebb animés élményem, nemcsak idénre.
Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.
Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.
Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.
Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.
2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.
2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.
Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.
Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.
Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.
És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.
Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.
Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.
Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.
Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.