Jelen voltam a 2017 őszi MondoConon, és hibái és fucsaságai ellenére egészen menőség volt.
SZOMBAT
Volt aggodalmam, mert szombatra virradó éjjel csak 4-5 órát aludtam, és volt szerda este egy szörnyű vírusos gyomorrontásom, és a gyengeségnek még voltak utóhatásai, azt gondoltam, hogy nem fogom bírni a MondoCon-t. Ennek ellenére nagyon jól voltam, mintha nem is történt volna semmi. Reggel összekészülődtem. Nem olvastam a fórumot, és az volt az utolsó információm, hogy Tukeinon arra kérte azokat, akik most csinálták meg azokat a kfn-jeiket, melyet versenyre vinnék, azt külön USB-n vigyék magukkal. Többet is el akartam énekelni azok közül, amit most csináltam, ezért mindegyiket rátettem. Nagyjából 9 óra volt, mire kész lettem, és elindultam. Az 50-es villamossal mentem a Határ útra, itt a Shopmark-ban lévő InterSpar-ban vásároltam be aznapra kaját és innivalót. Aztán mentem a metróhoz, a Deák téren átszálltam a kettes metróra, ezzel a Pillangó utcáig mentem el. Mindig zavarban vagyok, amikor olyanok között megyek, akik cosplayeikkel, és hasonlókkal ordítják magukról, hogy animefanok. Mert hát én ezt nem szeretem hangoztatni magamról, de ha bárki kérdezi tőlem, nyíltan vállalom.
Megérkeztem a Hungexpóhoz, a jegy már megvolt nekem, de már csak 3.800 forintért tudtam megvenni. Csúnya barna színű a jegy. -_- Nem szeretem a barna színt. Beléptem, egyből mentem fel a karaoke terembe. Örömmel látom, hogy Megumi tényleg eljött. Beszélgettem vele nem olyan rég, felmerült a karaoke, rábeszéltem, hogy jöjjön el. És megtette. Szépen énekelt. Kicsit beszélgettem vele személyesen. Szerettem volna többet beszélni vele, de aztán nem láttam. De a többiek is itt voltak, mindenkit örömmel láttam.
Az első feliratkozásom egy mély depressziós ballada volt, BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ anime openingje volt a választásom, mely a BLUE címet kapta. Furcsállom, hogy mennyire egynek éreztem magam a dallal, szerettem énekelni. Suara a dal eredeti előadója, aki egyébként élen jár a balladákban, sokat nagyon szeretek, de ennek a dalnak a valódi mondanivalóját sokáig nem éreztem át. Csak akkor, amikor megnéztem az animét, akkor jött át igazán, hogy miről is énekel az énekesnő. Hát ennyire az animéhez írják sokszor az adott dalt. Az anime rendkívül érdekes egyébként. Az ending egy valamivel optimistább dal, reménnyel teli, és érzelmileg remekül lavírozik a főszereplő lány múltja miatti depresszió állapotában, valamint a jelenben a reményekkel kecsegtető lehetőségek között. Megismerkedik egy lánnyal, akivel közeli kapcsolatba kerül. De eleinte nem is sejti, hogy mennyi köze van a múltjához... Ugye, hogy ugye? Klisésnek hangzik, főleg, hogy kitalálható, hogy egy shoujo-ai-ról van szó. De a megvalósítás nekem személy szerint tetszett. Lexinek tetszett a dal, fogadkozott, hogy meg fogja nézni az animét.
Voltak jók hagyományos karaokén, és öröm volt látni, hogy sokan voltak újak, na de elérkezett a verseny időpontja. 15-en voltunk egyéniben, és 4-en voltak csoportosan. Örültem, amikor láttam, hogy másodikként fogok énekelni. Ugyanis én az átlaggal ellentétben kifejezetten szeretek inkább előbb lenni. Két ok miatt. Egyrészt hamarabb elmúlik az izgalmam, másrészt meg ha a végén vagyok, és ha hallok magam előtt jókat, az elveheti az önbizalmamat, tapasztaltam már ilyet. Írtam korábban arról, hogy egy Dragon Ball dalt viszek versenyre, a Super Survivor dalt. Egy kései videojáték dala, nagyon átérzem azt a dinamikát, és a lendületet, amivel Kageyama Hironobu énekli a dalt, ezt szerettem volna átadni, és azért gondoltam jó választásnak, mert az itthoni gyakorlások alatt úgy éreztem, hogy ez sikerülni fog. Hát nem sikerült. Nem voltam énekhang terén a topon, és mivel tudtam, hogy nem fog menni, végig azon feszengtem, hogy valahogy sikerüljön. Így meg nem tudtam előadni azt a dinamikát, amit érzek a dalban, ez volt az egyik ok, ami miatt az egész előadás elment. Hangom meg tényleg nem volt, mert csak az első refrénben tudtam a legmagasabb hangot kiénekelni, de azt is remegve, úgyhogy tudtam, hogy baj lesz belőle, mint ahogy lett is, mert a második refrénre és a végére már nem sikerült kiénekelni. Ez rettenetesen frusztrált. Nem is éreztem jól magam a verseny további részére, nagyon szerettem volna bizonyítani ezzel a dallal, és nem sikerült. Most rosszmájú leszek, de az igazat megvallva, amikor a végefelé volt néhány előadás, ami kifejezetten gyengére sikeredett, akkor reménykedtem, hogy talán annyira rossz helyen csak nem fogok végezni. Azt gondoltam, hogy (magam miatt) hiába megyek le meghallgatni az eredményhirdetést, de a teljes eredmény igencsak letaglózott, és most ugranék az időben előre, az e hét hétfői naphoz.
Ekkor tették ugyanis közzé az eredményt, kerestem, hogy hol vagyok, és amikor megláttam a nevemet az utolsó helyen, mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Tehát ha én azt ráordítom a fórumra, akkor jó eséllyel kitiltottak volna onnan. Ahogy írtam feljebb, azzal tisztában voltam azzal, hogy nem voltam jó, de az utolsó helyet azért méltatlannak érzem. Méghozzá azért, mert azok a bizonyos gyenge előadások, amikről reméltem egy kicsivel jobbat, nemcsak azért voltak gyengék, mert hamisak voltak, hanem mert a kiállásukon látszódott az, hogy ez az első versenyük (jó eséllyel, nem emlékszem rájuk korábbról), és hozzájuk képest azért esett rosszul az utolsó hely, mert olyan érzetet adott, mintha az a nyolc év, amióta éneklek kisebb-nagyobb megszakításokkal a karaokén, mintha nem ért volna semmit. Mintha konstans ugyanúgy énekelnék, mint akkor 2009. augusztus 22-én azon a bizonyos nyári AnimeConon, amikor először álltam ki énekelni. És ha már felelevenítettem a régi időket, az a 2007-2009-es időszak is eszembe jutott, amikor rengeteg bírálat érte a karaoke verseny eredményét. Hogy miért x nyerte meg a versenyt, amikor a második vagy akár a harmadik helyezett sokkal jobb volt. Konkrétan emlékszek én is egy ilyen esetre, és vissza is tudom idézni. A 2008. őszi AnimeConon volt, amikor tökre megörültem, hogy a harmadik helyen az a lány volt, aki nagyon szépen énekelt. Hozzá képest egy olyan nyerte meg, aki sehol nem volt hozzá képest. Amúgy különösen ezt a versenyt érte rengeteg kritika, ekkor még nem voltam annyira elől, csak a háttérből figyeltem az eseményeket, de arra tisztán emlékszem, hogy a con után nagyon aktív volt az AnimeCon fórum karaoke részlege... És nem a dicséretek miatt. Visszatérve a mostani versenyre: Azt tudtam, hogy valamit nagyon írni akarok a fórumra, de örültem, hogy vártam vele, mert bár eleinte ez a düh átment kétségbeesésbe, amikor azon gondolkodtam, hogy merre induljak el? Mit énekeljek ahhoz, hogy megmutassam, hogy mit tudok? Aztán, amikor lenyugodtam ebből, akkor írtam ki a fórumra a gondolataimat. Többek között, amit ide leírtam, másrészt meg írtam az egyik zsűritagról, akinek akkor nem emlékeztem a nevére, de írták, hogy Gyöngyi a neve. Ő volt az, aki minden egyes versenyzőhöz külön szólt, az előadása után. Személy szerint nekem az nem tetszett, hogy csak elvétve fogalmazott meg kritikát, a gyengébb produkciókról is igyekezett valami jót mondani. Olyannak tűnt, mintha mondjuk az én előadásomat 3 pontosra értékelte volna 10-es skálán, akkor nem azt mondta, hogy miért csak 3 pontra értékelte, hanem, hogy 1 ponthoz képest miért ért 3 pontot az énekem. Jelentős különbség. Aztán amikor jöttek a nagyon jó előadások, és aztán hogy dicsérte őket, akkor kezdett összállni a kép, hogy kell értelmezni, amikor ezzel szemben azt mondta a gyengébb előadásokra, hogy "köszönjük, hogy elhoztad nekünk ezt a dalt". Aztán megbeszéltük ezt is, erre azt a választ kaptam, hogy Gyöngyinek szinkronszínészi végzettsége van (valamire emlékeztem, hogy hittem, hogy énektanárnő és hangképzéssel foglalkozik, ezt tisztáztuk), meg van kórusi, rádiós tapasztalata, ezáltal tudja, hogy mit hoz ki az emberből a versenyhelyzet, ezért nem akart nagyon kritizálni senkit. De amit mondott, azt tényleg úgy gondolja. Ezt el tudom fogadni, és ha a helyzetembe gondolok bele, akkor abból a szempontból is igaz, hogy ha hagyományos karaokén adtam volna elő a versenydalomat hasonló minőségben, akkor elkönyveltem volna, hogy hát ez van, most ez nem sikerült, majd máskor. És biztos, hogy a versenyhelyzet ebből a szempontból teljesen más. Úgyhogy ezt el tudom fogadni, de ahhoz továbbra is tartom magam, hogy az utolsó hely méltánytalan az előadásomhoz. Ha a 12. hely körül lettem volna a 15-ből, akkor azt mondom, hogy hát ezt tudtam nyújtani, legközelebb változtatni fogok. De most már ez így van, megkaptam E-mailben, meg beszéltük is conon, hogy min érdemes változtatni. Igazuk van, és körültekintőbben fogok a legközelebbi versenyre dalt választani.
Miután lement a verseny, átmentem megnézni a konzol részleget. Elsősorban a retro részleg érdekelt, de most nem nagyon láttam, hogy lett volna Nintendo. Viszont volt néhány régi PC, azokra régi játékok telepítve. A DOOM-ot ismertem fel egyedül, a többiről nem tudtam, hogy micsoda. Sega gép sem volt amúgy nagyon, úgyhogy ezt most nem nekem találták ki. Azt viszont örömmel vettem, hogy volt most PlayStation stand, nem is kevés. Kipróbáltam az új Gran Turismo játékot, kormánnyal lehetett játszani teljesen valósághű körülmények között. Bár nekem eléggé furcsa volt a játék, mert olyan érzésem volt, mintha magát kormányozná a játék, mintha maga a kormány is arra menne, amerre a pálya kanyarodik. Nekem csak ellenkormányozni kellett, hogy autóknak ne ütközzek. Eléggé nehéz volt megszokni, nem is ment valami jól, többször kipördültem, kocsinak mentem, tévedésből a boxutcába mentem (már ha itt is így hívják). De tetszett a játék, ha meglenne, sokat gyakorolnék vele. Aztán az árusok között is szétnéztem, ahogy az előző conon, most is volt régi PC Guru magazin, három régi számot lehet venni 1000 forintért. Vettem is 1-1 példányt a három legrégebbi számból.
Igyekeztem vissza, mert nagyjából kiszámoltam, hogy mikor hívhatnak harmadjára, és pont akkor értem vissza, amikor engem hívtak. Ekkor egy élőszereplős sorozat openingjét énekeltem: Jikuu Keisatsu Wecker Signa sorozatból a RING című dalt énekelt. Ez ment, és némileg oldotta a rossz érzésemet. Köszönöm Okui Masami-nak ezt a dalt. Amúgy néztem néhány ilyen Tokusatsu sorozatot, ahol szereplők átlagos életet élnek, polgári munkájuk van, ugyanúgy ismerkednek, barátkoznak, mint bárki más, de amint baj van, nemcsak felveszik a hős-szerelésüket, hanem valósággal személyiséget cserélnek, és megmentik a világot a gonosztól. Az egyik kedvencem a Tomica Hero: Rescue Fire volt. A közös ezekben a sorozatokban nemcsak a sablonos történetmenet, hanem hogy olyan bűnrossz a színészi játék, hogy vetekszik a Barátok Közt minőségével. Csak van egy fontos különbség a Barátok Közt és ajapán Tokusatsu sorozatok között: Amíg a Barátok Közt véresen komolyan veszi magát, addig ezek a japán Sentai sorozatok (Tokusatsu vagy Super Sentai szinte ugyanaz) inkább elviccelik az egészet. Szinte lehet érezni, hogy a színészek maguk is nevetnek azon, hogy ilyen igénytelen a színészi játékuk, és ilyen sztoriban vállalnak szerepet. Ez teszi nézhetővé ezeket a sorozatokat, sok jelenet emiatt vicces.
Most nem nagyon voltam szociális, nem igazán beszélgettem a többiekkel, annak örültem, amikor Leea javaslatokat adott arra, hogy miben érdemes fejlődnöm, hogy jobbak legyenek az előadásaim. Most kezd összeállni a fejemben, hogy eleinte olyan dalokat kell választanom versenyre, amit biztonsággal ki tudok énekelni, de meg tudom mutatni, hogy van hangterjedelmem, de megpróbálni a hangerővel való játékot, tehát, hogy ne egy síkon énekeljek. Erre találtam is egy számot, amivel talán menni fog. Néhány éve elénekeltem egy másik Okui Masami számot, a Fuyu no Rondo PC játék openingjét, a Melted Snow-t. Tukeinon mondta rá, hogy ha gyakorolnám, akár versenyre is vihetném. Ezt téli MondoCon-ra, miért is ne? Ez nem végleges, de mostani fejemmel jónak gondolom. Egyébként ezt a "hanggal való játékot" is Tukeinon javasolta még a 2012-es Animekarácsonyon. Ekkor a Digimon: The Biggest Dreamer dalát vittem. Már akkor is jó dolognak gondoltam, csak ez elmaradt, mert 2013-ban kezdtem el hanyagolni a MondoCon-t, aztán 2014-re teljesen kimaradt, és mire visszatértem, ez feledésbe merült. Igyekszek gyakorolni rá.
A negyedik énekem sem volt jó, ez is szélsőséges választás volt, hovatovább sajátságos. Egy magyar dal volt. Nem igazán rajongok a Honeybeast együttesért, de a Halleluja című daluk megtetszett, rákerestem a Google Play-en. Meglepetten láttam, hogy nemcsak hogy megjelent külön kislemezen, de a karaoke verzió is helyet kapott rajta. Megcsináltam belőle a kfn-t, de ami érdekes, hogy ahogy énekeltem magamnak itthon, kijöttek a legmagasabb hangok is. Hát gondoltam megpróbálkozok vele hagyományos karaokén is, nem lett volna szabad. Érvényesült most is az, hogy nem jöttek ki a magas hangok, és mély hangszínben énekelni eléggé rossz volt. Úgyhogy ez sajnos nem jött össze.
Aztán nagyon nem is volt semmi, a Late Night karaoke, sokáig nem volt kedvem énekelni, úgy elvoltam másokkal, de igazából semmi. Aztán tökre spontán eszembe jutott az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime második openingje, az Eien no Kodoku, hát ezzel tökre jó lenne kiállni. Ez csak abból a szempontból volt kockázatos, hogy már rég nem hallottam a dalt, de azért emlékszem a dallamra nagyjából. Hát miért is ne énekelhetném el? Örültem a választásnak. Az meglepett, hogy mennyire erősen szólalt meg a gitárszóló, de szerettem énekelni a dalt. Viszont a Late Night-on volt egy lány, aki valami eszméletlent alakított. A Dzsungel Könyve Musical-ből a Válj Kővé című dalt énekelte, de valami hihetlenül jól "alakította" Kát, a kígyót, és az énekhangja is nagyon rendben volt. Nagy kár, hogy nem versenyzett, biztos ott lett volna az élbolyban. Az egész Late Night karaoke alatt a Nintendo 3DS-emmel ügyködtem, néha felnéztem, de amikor ez a lány énekelt, azonnal felkaptam a fejem, amint megszólalt, mosolyt csalt az arcomra, és le nem tudtam venni a szemem róla. Nagyon örültem, hogy hosszú a szám, annak meg főleg, hogy végig fantasztikusan adta elő a dalt. Élmény volt.
Nem volt kedvem a végéig maradni, 21:30-kor hazamentem. Amint kiléptem a Hungexpo épületéből egy lány "Free Hugs" táblával meg akart ölelni, de udvariasan elutasítottam. De aztán egy furcsa dolog történt, egy fiú akart ugyanott megölelni, hasonló célokból... Nagyot néztem. Most tényleg azt hiszik, hogy azért nem öleltem meg a lányt, mert meleg vagyok? Nálam nem szexuális orientáció kérdése, hogy kit ölelek meg, egyszerűen csak nem vagyok híve a "Free Hugs" dolognak. A másik furcsaság még délután történt. A 2. emeleten a WC-be akartam menni. Benyitok, de elbizonytalanodtam. Kimegyek, megnézem a piktogramot, hogy jó helyen vagyok-e, és igen. Aztán megszólal fiúhangon, hogy nincs semmi baj. Nemhogy crossdresser cosplayben volt a srác, de annyira lánynak nézett ki, hogy teljesen megtévesztett. Talán az első srác, aki lánynak nézett ki, és még viszonylag jól is festett. Ha fiú változik át lánnyá (bármilyen okból), azt nem szoktam szeretni, de amikor mondjuk egy lány bújik egy fiúkarakter bőrébe, az nagyon szép szokott lenni.
VASÁRNAP
Vasárnap is viszonylag korán keltem. Miután összekészülődtem, elindultam, most a 136E busszal mentem Kőbánya-Kispestig, most a Tescóban vásároltam magamnak aznapra ennivalót. Aztán metróval mentem az Ecseri útig, majd az hármas villamossal az Ónodi utcáig. Most volt kedvem sétálni, úgyhogy most innen mentem Kőbánya Felsőn át a Hungexpóig. Most sem azonnal érkeztem meg, és amikor fel akartam iratkozni, akkor sokan voltak már előttem. Úgyhogy csak egyszer tudtam kiállni énekelni. Kicsit ismételtem tegnapról, ugyanis van ballada verziója a Jikuu Keisatsu Wecker Signa sorozat openingjéből, ezt énekeltem el. Nagyon tetszett, és ami meglepett, hogy többen is jelezték, hogy ez jó volt. Mystra is kérdezte, hogy miért nem ezzel indultam. Hát, nem tudtam, hogy ennyire jól fog menni. Ebből a dalból gondoltam ki, hogy a következő versenyre mehetne a Melted Snow dal, csak az nemcsak hogy lassú, de kifejezetten szomorú ballada. Konkrétan karácsonyi dal, de azokról szól, akik egyedül töltik az ünnepet.
A zenekvíz délután 13 órakor volt, személyes megítélésem szerint kifejezetten nehéz volt. Mondjuk a nehézség is relatív, én nagyon kevés olyan animecímmel találkoztam, úgyhogy sokszor csak betippeltem. Azért volt néhány dal, amit felismertem. Most nézem az eredményt, hárman értünk el 40 pontot, ketten egyéniben, valamint lett egy csoportos eredmény, és ez lett a legrosszabb eredmény. A versenyt természetesen 8-ék nyerték meg 107 ponttal. Nekik már külön verseny kell extra hardcore témájú kategóriákkal. A karaoke versenyekkel ellentétben nem szoktam a Zene Tippmixen úgy "befeszülni", ha nem tudom, csak találomra betippelek valamit. A Dorama témakörnél mindig azt csinálom, hogy figyelem a dalt, nézem a címeket, és kigondolom, hogy ha én lennék a zeneszerzője az adott dalnak, akkor a megadott négy címből, ezt a zenét ennek és ennek című a doramának írnám. 0 pontnál többet érek el, ez önmagában biztató. Meg jó zenék mennek, úgyhogy köszönöm szépen, jó volt.
A Tippmix után volt még 2 órás hagyományos karaoke, el akartam énekelni egyedül egy Pokémonos számot, a Challenger!!-t, de a duett is jó volt Lexivel, a High Touch!, mely a Pokémon Diamond és Pearl széria openingje. Vicces volt abból a szempontból, hogy régen hallottam ezt a dalt (a Pokémonos openingek közül ezt szeretem a legkevésbé), ezért itt-ott rögtönöztem a dallamot, de jól éreztem magam a dal éneklése alatt, Lexivel is jó együtt énekelni.
És ennyi volt, mert 17 órától japán és koreai zenei videók mentek, amitől mi karaokésok menekülünk. Nekem sem volt maradásom, a nagyszínpados éneklést nem akartam megvárni. Érdekes volt olvasni, hogy többen is úgy gondolták, hogy nekik ez volt a legjobb MondoCon-juk. Közülük néhányan kifejezetten régóta járnak conra. Én 2006 ősze óta járok, ebből visszaemlékezni, hogy melyik volt a legjobb? A 2006 őszi, mint első, arra nagyon jó szívvel emlékszek vissza, de az biztos, hogy a legemlékezetesebb a 2009 nyári volt. De kifejezetten legjobbat nem tudnék mondani. A "legegyedibb" con a 2007 őszi volt. Arról képek is vannak. Akkor (meg még sokáig) volt bolhapiac a Petőfi Csarnok mellett, és kívül egy férfi kiscicának akart gazdit találni. 1000 forintot kért érte. Annyi nem volt, de páran (az akkori nagy Nintendós, BigN-es csoport voltunk együtt), összedobtunk rá 850 forintot, és odaadta. Hát az a macska olyan aranyos volt, és az egész AnimeCon arról a macskáról szólt nekünk, agyonra simogattuk, kényeztettük, egyszerűen imádtuk. Akkor volt kb. 2 hónapos. És amikor bementünk a Petőfi Csarnok épületébe, hogy azért mégiscsak lássunk valamit a conból, aki meglátta, mindenki megsimogatta, és odavolt a macskától.
Talán mégiscsak tudok legjobb cont mondani, ez a 2008 őszi AnimeCon. Emlékszem, hogy ekkor volt egy több hónapos szünetem animék terén, és annyira elkapott az AnimeCon hangulata, hogy teljesen visszarántott az animék világába. A 2006 őszi, mint első, meg egyszerűen fantasztikus élmény volt. Már akkor is voltam a karaoke teremben, de ekkor még nem énekeltem. Csak figyeltem a többieket. Voltak már ekkor is nagyon jók, de ekkor még kevés japán dalt ismertem (épp, hogy rabja lettem Hayashibara Megumi-nak), meg nem is volt ekkor motivációm, hogy énekeljek. De élvezettel hallgattam mások előadását.
Az azért beszédes, hogy régi AnimeConokról emlékszek meg. Ez nem is feltétlen a MAT érdeme, inkább az, hogy nekem 10 éve volt meg az újdonság varázsa. Ez abban is meglátszik hogy egy jó ideje igencsak nyögvenyelősen születnek meg a MondoConos élménybeszámolók, mert nem tudom, hogy fogalmazzam meg, hogy ne ismételjem az előző conos postokat. De meglett ez is. Az biztos, hogy a következő connak lesz némi újdonsága, ugyanis nem Animekarácsony lesz, hanem 2018-as téli MondoCon. Januárban lesz, és valami Animikulást hirdetnek... Januárban... Valaki világosítsa fel a Mondósokat, hogy a téli ünnepeket decemberben letudjuk, innestől kezdve hiába hirdetik, hogy vásár rogyásig (amit egyébként borzasztónak tartok), már csak kiárusítani szoktak az újévben. De mindegy, ha minden jól megy, ott leszek én még.
Más fronton is tervezek komolyabban ismerkedni a japán könnyűzenével. Ugyanis az igazat megvallva, sokáig ódzkodtam a '90-es évek előtti Jpop daloktól. Nemrég szereztem tudomást a THE BEST TEN című TV-műsorról, mely 1978-1989 között ment a TBS Television csatornáján. Ahogy olvasom, korának egyik legnépszerűbb televíziós műsora volt, összesen 603 adást élt meg. A lényege, hogy bemutatták a hetente 10 legtöbb "szavazatot" kapott előadót, aki elénekelhette az aktuális dalát. A "szavazat" szó jelen esetben pontatlan, valójában több helyről pontozva rangsorolták az énekeseket:
Az mégis milyen már, hogy a JAM Project: THE JUDGEMENT albumot hallgatva értesülök a hírről, hogy Mizuki Ichiro meghalt. Tüdőrákja volt és sajnos tudható volt, hogy nem lehet rajta segíteni. És biztos, hogy tudta ő is, hiszen amíg tudott, koncertezett. Az utolsó koncertjét november 29-én tartotta. Egyszerűen csak amíg élt, szórakoztatni akarta azokat, akik szerették a munkásságát, hiszen tudta, hogy sokáig már nem teheti meg. De egyszerűen csodálatos az, hogy valakinek nemcsak hogy példaértékű az egész énekesi munkássága, hanem, hogy az utolsó pillanatig a színpadon volt és énekelt. Szórakoztatta a közönséget. Valósággá tette azt, amiről énekelt. Megmutatta, milyen az, amikor valaki tényleg a végsőkig harcol az álmairól és éli azt.
Többször írtam már arról, hogy Okui Masami munkássága azért szerethető, mert minden az albumai jól elkülöníthetők egymástól. Mindegyiknek saját koncepciója van, mindegyik valamiről emlékezetes. Ezt most egy olyan albumon keresztül akarom bemutatni, ami nem mondható az énekesnő legjobb albumának, mégis mint a többinek, megvan a maga helye, és ott nagyon jó helyen van. Ezt a bizonyos helyet szeretném megmutatni azáltal, hogy legírom néhány sorban a gondolataimat a dalokról.
Annak ellenére, hogy tavaly márciusban jelent meg a JAM Project: THE EXCEEDER kislemeze, csak mostanra vált teljes valójában elérhetővé. Újabban digitális formában töltik le az albumokat, kislemezeket azok, akik megosztanák, ami egy részről érthető, hiszen így mégiscsak azonnal megkapják a dalokat, másrészt meg hátrány, mert a kislemezeken ha rajta van a karaoke verzió, az a digitális letöltésekben ritkán jelenik meg. A JAM Project esetében soha, a kislemez már a megjelenésekor elérhető volt, de a karaoke verziók nélkül, úgy meg nem teljes számomra a kislemez, úgyhogy nem foglalkozok azokkal. A JAM Project: THE EXCEEDER kislemeze is csak most került ki a maga teljes valójában.
Bár ez a dal annyira nagyszerűen meg lett komponálva, hogy az egyszerű jelző inkább lealacsonyító. Fukuyama Yoshiki alapvetően két zenei stílusban utazik, az egyik a kemény rock, de akkor tényleg tombolunk és zúzunk, mint állat. Vagy lassú, balladákat ír, de akkor a férfilét legszebb, legérzékenyebb oldalát mutatja meg. Összefoglalva, ez az ember univerzális tehetség. Egyébként is szeretem Fukuyama-san stílusát, követem őt Twitteren, és olyanokat ír, meg olyan képeket tesz ki, hogy szinte mindig megnevettet. Okui Masami meg hát élő legenda számomra. És ha ez a páros együtt ír dalt, akkor szinte biztos, hogy elsőosztályú minőség keletkezik.