Tegnap meghallgattam Orsi: Ha lemegy az Nap című albumát és eszembe jutott egy különös emlék: Szerettem hallgatni a szerelmes dalait, mert mindig azt képzeltem, hogy nekem énekli. No, nem voltam szerelmes Orsiba, de az tény, hogy nagyon szerettem ezt az albumot. Nagy sláger volt megjelenésekor az album betétdala, és nekem is bejött. Annyira, hogy meg is vettem az albumot kazettán. Egyike azon albumoknak, mely élvezi nálam a "rongyosra hallgatott kazetta" státuszát. A CD-t csak jóval később, 2011-ben vettem meg Vaterán. Nagyon akartam annak idején a CD-t is, de végül elmaradt. De ami késik, nem múlik és a mai napig alkalmanként beteszem a lejátszóba. Bár ma már kritikusabb füllel hallgatom, van néhány nyilvánvaló hibája (például a szöveg eléggé problémás), de alapvetően most is szeretem és szívesen hallgatom.
Okui Masami 2023 végén egy olyan feldolgozásalbumot jelentetett meg Masami Kobushi: Kayokyoku-hen címmel, amire olyan dalokat énekelt fel, amik hatással voltak rá gyerekkorában, inspirálták arra, hogy énekesnő legyen. Hallgatva a dalokat, oda jutottam magamban, hogy igen! Méltán voltak rá inspiráló hatással azok a dalok. Ennek hatására elkezdtem azon gondolkodni, hogy melyek azok a dalok a '90-es évekből, amik hatással voltak rám. Bár alapvetően nem szeretem, ha ostorozzák a '90-es éveket, de azt el kell ismerjem, hogy a magyar könnyűzene rettenetesen kaotikus volt. Nagyon nehezen jött össze egy albumra való olyan dalokból, amik jobbak is évoltak minőség terén, meg szerettem is. Úgy gondolom, hogy a '90-es években vált nyilvánvalóvá, hogy a lemezkiadás tiszta üzlet, hiszen nyugatról vették át a nagy trendeket, amik milliós eladásokat produkáltak. Egyáltalán nem a minőség és az előadó egyéniségének kihangsúlyozása volt a producerek fő célja.
A mai napig azt gondolom, hogy Orsi albuma arra volt kísérlet, hogy a '90-es évek trendjeit igényesebb köntösben közvetítsék. Erre több szempontból is adottak voltak a lehetőségek, hiszen Orsi elég sok albumon vokálozott, így több előadónak, együttesnek mutathatta meg a tudását. Dorozsmai Péter producer pedig 1997-ben gondolt egyet, és összeboronálta azokat a zenészeket, énekeseket, akiknek Orsi dolgozott, és összehoztak neki egy albumot. Megítélésem szerint egy egész jót. Orsi szépen énekel, az átlagosnál több az élő hangszer. De a szöveg tényleg problémás. Az is Dorozsmai Péter munkája, és a töltelékszavakkal, kényszerríemmel sajnos bebizonyította, hogy nem specialitása a dalszövegírás. Ellenben zenét tud írni, a dalok többségét ő szerezte, ráadásul úgy vélem, hogy egész jól ráérzett Orsi egyéniségére. Ahogy hallgatom az albumot, most is úgy érzem, hogy keresték a metszéspontot a '90-es évek trendje és az énekesnő egyénisége között. Ennek szól az, hogy annyira kellemes hallgatni Orsitól a szerelmes dalokat, nem a gyengéd érzelmeknek.
Bár azt hozzátenném, hogy az albumról a Z magazin 1997 szeptemberi számában írtak egy olyan rövid értékelést, melyben például megemlítették, hogy csak azért írtak szerelmes dalokat, mert akkoriban szinte elvárás volt. Ezzel alapvetően egyetértek, ez az egyik oka, ami miatt kaotikus volt a '90-es évek zenéje. Mindegy, hogy éneklik fel, de a szerelmes dalok kötelező elemei voltak az akkori zenei palettának. Ugyanakkor azt gondolom, hogy pont Orsira nem igaz a kritika, mert személyes megítélésem szerint illeszkednek az egyéniségéhez a lassú balladák is. Ezért érintettek meg a szerelmes dalai is.
És ha már elmentem a héten a könyvtárba és böngésztem az Arcanum archívumában, akkor belenéztem korabeli BRAVO magazinokba is. Ezt minden két hétben vettem annak idején, főleg 1995-1999 között. És hát... Akármennyire is régi az adott tárgy, le tudom rendezni magamban, hogy az adott kornak az úgy rendben volt. A BRAVO magazint viszont azon magazinok közé tartozik, amikor most rettenetesen kínos volt olvasni. Gyakorlatilag egy zenei bulvárlap volt borzasztóan igénytelen kivitelezésben. Semmi másról nem szólt, mint az akkori trendek hirdetéséről. Nekem meg gyerekként nem volt igényem arra, hogy máshonnan tájékozódjak. A Z magazinról se tudtam annak idején. Ezért biztosra nem mondom, de van egy olyan tézisem, hogy a '90-es években sokkal élesebben vált el a mainstram és az igényes média, mint manapság. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a '90-es évek magyar zenéje annyira kaotikus, hiszen a BRAVO magazin-félék diktálták a trendet, úgy, ahogy a producereknek megfelelt.
És én azt gondolom, hogy ebben a zavaros vízben akart Dorozsmai Péter valami mást csinálni. Valamit, ami egy kicsit jobb, mint amit megszoktunk. Leszámítva a szöveg minőségét, sikerült is! Mert még egy emléket osztok meg, amire viszont már régebbről emlékszem: Szintén gyerekkoromban, egy érzékenyebb pillanatomban hallgattam a Míg gyermek voltam című dalt. És addig hallgattam, míg elsírtam magam. Az egy nagyon szép dal a gyerekkor útkereséséről, szépségeiről, most is jó érzésekkel hallgatom. Tegyetek vele egy próbát ti is, ha még nem hallottátok volna.
Tehát vannak jó zenék a '90-es évekből. Főleg, ha hozzávesszük az újabb Zorán albumokat, az LGT-tagok szólólemezeit, valamint az 1997-es LGT albumot. Én a Presser Gábor, Sztevanovity Dusán vonalon mozogtam, ezért ezeket ismerem igazán, de biztos van még jó néhány régi nagy énekes, együttes, akik visszatértek / folytatták a karrierjüket. Tehát egyáltalán nem elveszett évtized a '90-es évek magyar zenei téren, de az tény, hogy nagyon nehéz volt meghallani a zajban a dalt.
Ezért is van az, hogy bár korábban, amikor Angliában voltam, mindig felmerült bennem, hogy de jó lenne itt maradni, most egyáltalán nem. Több oka is van ennek, például az, hogy a terveim mind Magyarországhoz kötnek, amit örömmel veszek. Egyébként sokat sétáltam egyedül. Azért is, mert Angliában (meg német oldalakon is láttam) van folytatása a Super Mario matricás albumnak. És az a lényeg, hogy ehhez lehetett extra matricákat venni hatos csomagban öt fontért. De ezt csak a Tesco Extrában találtam, ami kb. 45 perc sétára van nővéremék otthonától. Ezért szinte mindennap megtettem ez az utat gyalog, és vettem egyet-egyet. Azért is jártam mindennap, hogy meglegyen a napi mozgásom, másrészt menő mindig új csomagokat bontani. Mert amúgy azt hiszem, csak egy csomagot nem vettem meg én, amúgy valamennyi hozzám került. Ilyen csomagot kell elképzelni.
Ja, és el ne felejtsem, hogy nővéremék macskáját is alaposan megszeretgettem. Megvan még a fekete kandúr macskájuk, akivel már két és fél éve is jókat játszottunk. Akkor még kölyökmacska volt, azóta meg kell hagyni, szépen megnőtt. Nem annyira kövér, de testes macska lett. De ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy alaposan megszeretgessem őt. Már amikor hagyja. Nem egyszer volt arra példa, hogy megvakargattam az arcát, de egy idő után a kezem után harapott! Néha nagyon harcias tud lenni, amikor igazán egyedül akar lenni. Nővéremék Onyxnak hívják, én Kageyamának. Nemcsak a fekete szőrzete miatt, hanem a harcias mivolta okán is kiérdemelte a Haikyuu!!-s hősünk nevét. De amíg én ott voltam, addig mindig én etettem, úgyhogy szeretett... Amikor éhes volt.
Az mindenesetre kellemes élmény, hogy az évet a Hyakuemu. animével zártam, ami szerintem fantasztikus történet a rövidtávfutásról és a futók mindennapjairól. Első végignézésre nagyon tetszett, konkrétan úgy vagyok vele, hogy ami a hosszútávfutásnak a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru, az a rövidtávfutásnak a Hyakuemu.. Fantasztikus animét vett meg a Netflix, azt néztem a repülőúton hazafelé. Merthogy 31-én jöttem haza. 15.40-kor indult a gép, és menetrend szerint 19.30-kor érkeztünk volna meg Budapestre, de annyira jól ment a gép, hogy fél órával korábban szállt le. Végig sima volt az út, semmi gond nem volt. A visszautat már élveztem. Tehát mi kell nekem egy jó repülőúthoz? Szép idő és egy jó anime, ami leköti a figyelmemet. Ja, és nem ablak mellett ülni! Ha nem nézek ki, nem látom, hogy mi történik.
Top 10 előadók 2025
És ha már ennyit beszéltem a JAM Projectről, akkor folytassuk a GARO-val. Ezt most kezdtem el, ma a 6. részt néztem meg. Ez egy 2005 óta futó sorozat, külön érdekességnek tartom, hogy ennek az első szériának az előzménytörténete, a TAIGA a 2025-ös legújabb sorozat. Konkrétan említették is Taigát a 2005-ös sorozatban, ő a főszereplő apja. Kis időzavarban voltam, időutaztak a 2005-ös karakterek, hogy így tudják, hogy melyik lesz a 2025-ös sorozat? Összeállt a kép, de nagyon érdekes volt.
Szinte az egész franchise-nak az openingjét a JAM Project énekli. Azért kiváló választás ez a csapat, mert már korábban is bizonyították a komolyabb hangvételű dalaikkal, hogy őket érdemes komolyan venni, mert a szövegük, énekük, zenéjük sokkal felnőttesebb, mint az átlag tipikus anime és tokusatsu előadók stílusa, dalai. Így nemcsak hogy testhezálló a JAM Project számára a GARO, hanem valamennyi, a sorozathoz írt daluk kiválóra sikeredett! Tudásuk legjavát adták a dalokba, Kageyama Hironobu meg maga is adja az egyik karakter hangját. Nem jutottam még el oda, hogy halljam, de egy-két dalban hallgató, amit mond a sorozatban és nagyon kemény! Okui Masami is szerepelt az egyik sorozat egyik epizódjában, ha jól tudom a Yami wo Terasu Monóban. Arra is kíváncsi leszek.
És akkor, hogy teljes legyen a kép, álljon itt még az a sorozat, amit szintén most nézek. A Tomica Hero: Rescue Fire sajátságos sorozat, ugyanis sok évvel ezelőtt elkezdtem nézni, de akkor a 13. rész annyira durván megérintett, hogy nem bírtam folytatni. Emlékeztem rá, de úgy voltam vele, hogy most továbbmegyek.
Erről beszélek, hogy amit a JAM Project csinál, abba a legvégsőkig beleteszik magukat. Az ending ugyanakkor sajátságos. Azt egy Rey nevű formáció adta elő. Elég furcsa csapat volt (már feloszlott), ugyanis úgy aposztrofálták magukat, hogy ők az első olyan együttes, mely valódi anison zenét játszik. Most ez olyan kijelentés, ami nézőpont kérdése. Kétségtelen tény, hogy a srácok tudnak zenélni, ugyanis nemcsak hogy énekelnek is, de maguk játsszák fel a dalokat is. Ha így nézzük, tényleg ők voltak az első olyan együttes, melyek teljesen saját maguk játszották fel a dalokat, de ha azt vesszük, hogy a JAM Project is kifejezetten az anime zenék népszerűsítéséért alakult meg, akkor azt kell mondjam, hogy eléggé nagyképű kijelentés volt ez tőlük. Nem is maradtak fenn sokáig, a dalaik meg nincsenek fent Spotifyon. Azért is oszlottak fel néhány év után, mert eladások terén tragikus számokat produkáltak. Márpedig így nincs az a kiadó, amelyik foglalkoztatja őket. Másfelől néha hallgatom a dalaikat, és sehogy nem tudom magamévá tenni. Az egy jó dolog, hogy tud az énekes énekelni, az egy másik jó dolog, hogy a srácok tudnak zenélni, az egy harmadik jó dolog, hogy zenét is tudnak írni, de nem voltak könnyen megjegyezhetők. Egyébként sem árt ha egy előadónak, csapatnak saját stílusa van, de a dalaik nyomokban sem tartalmazott semmilyen egyéniséget, semmi olyat, ami az anime dalok sajátja lenne, vagy amiről azt mondom, hogy "na, ők a Rey"! Másképp nem lehet fennmaradni, mert így is annyira telített a japán zenei paletta, hogy nagyon kell az egyedi hangzásvilág, hogyy kitűnjenek a tömegből, különben elsüllyednek. Ennek köszönhető, hogy nem bírták, és végül feloszlottak. Azóta hírük nincs. Bár a japán wikipédia szerint ez így túlzás, mert 2019-ben tartottak egy 10. évfordulós koncertet. De új daluk 2013 óta nincs. A 
Más fronton is tervezek komolyabban ismerkedni a japán könnyűzenével. Ugyanis az igazat megvallva, sokáig ódzkodtam a '90-es évek előtti Jpop daloktól. Nemrég szereztem tudomást a THE BEST TEN című TV-műsorról, mely 1978-1989 között ment a TBS Television csatornáján. Ahogy olvasom, korának egyik legnépszerűbb televíziós műsora volt, összesen 603 adást élt meg. A lényege, hogy bemutatták a hetente 10 legtöbb "szavazatot" kapott előadót, aki elénekelhette az aktuális dalát. A "szavazat" szó jelen esetben pontatlan, valójában több helyről pontozva rangsorolták az énekeseket:
Megérkezett az új Okui Masami kislemez, a Baby Baby Baby! Hihetetlen, nem hittem volna, hogy '90-es évek stílusú japán kislemezt vadonatújan a kezemben fogok tartani, de ez is megtörtént! Igazából nem bánnám, ha megmaradna ez a formátum, nekem tetszik. Sokat hallgattam azóta a kislemezt, és nagyon megszerettem a dalokat. Már Bonjour Suzuki pajkos, huncut női hangját is megszerettem.
Furcsa olvasni a szöveget, teljes mértékig az animéhez írták. Szeretni fogják azok, akik szeretik a dominákat. Az nem én vagyok. Maradok inkább a zenénél, és az éneknél, az menő lett. De igazából a B-side track az, ami miatt megszerettem ezt a kislemezt. Igazi, vérbeli Okui Masami dal. Emiatt ugyan repetitív, de annyira jól áll az énekesnőnek, és most is annyira otthonosan mozog benne, hogy most is jó hallgatni. Igazából az a dal titka, hogy az ilyet akármikor akárhányszor szívesen meghallgatom, azért nem hat nekem repetitívnek. És imádom CD-ről hallgatni! Még most is úgy vagyok a CD-vel, hogy megvan az a naiv gondolatom, hogy az énekesnőt támogatom azzal, hogy megvettem a CD-t. Meg egy kicsit olyan, mintha az eredeti CD-vel a lényének egy részét adná át.
Pár hónapja játszani akartam a Nintendo 64-gyel, de valamiért nem akart elindulni. Akármelyik kazettát tettem a gépbe, egyikkel sem indult be. Ilyenkor a cartridge-bemenet érintkezőjével lehet a gond, még OctoZaky mondta akkor, hogy WD40 vagy kontaktspray kell hozzá. Sőt, most ahogy visszanéztem a beszélgetésünket, ez már másfél éve volt! Azóta nem kapcsoltam be a Nintendo 64-et. De ma meg akartam nézni, hogy állok a 1080° Snowboarding játékban, és láss csodát, működik! Magától megjavult, ez kellemes meglepetés volt. Meg is néztem, hogy állok ebben a játékban. Ahogy elnézem, meg van nyitva itt is az Expert Mode, tehát a Hard Mode-ot sikerült itt is abszolválni.
Vettem ebédre egy olyan Buldak tésztát, olyasmit, amit wakánál ettem múlt szerdán. Kicsit megijedtem, mert már csak itthon vettem észre, hogy ez "2×-esen fűszeres", tehát kétszer olyan erős annál, mint amit a múlt héten ettem. Félve kezdtem neki, üdítő mellé tejet is készítettem magamnak, hogy ne legyen nagy baj.
Most, hogy 4 TB-os lemez van a gépemen, több zenét is rátettem. Találtam ugyanis StarChild Selection válogatásalbumot, és úgy döntöttem, hogy megismerkedek vele. Biztos láttam már korábban, mert egy majdnem a fele Hayashibara Megumi és Okui Masami dal (azért látható, hogy kik uralták a '90-es években a StarChild anime zenei felhozatalát), de csak most szántam rá magam, hogy komolyabban megismerkedjek velük.
És ha már Yonekura Chihiro, akkor hiányoltam őt az első válogatásalbumról. Eleinte azt gondoltam, hogy őt azért nem tették be, mert a King Records-on belül mások foglalkoztatták, mert az ő kislemezei nem "KIDA", hanem "KIDS" azonosítóval jelentek meg. De aztán jött a megoldás, a második válogatásalbummal. Ez örömteli, mert azért neki is nagy néhány emlékezetes dala. Csak mivel nem szerepelt az elsőn, ezért az Arashi no Naka de Kagayaite dal, komoly hiány erről a válogatásról, de a többit jó volt tőle hallani.
Pedig ezzel biztos, hogy érdemes lenne foglalkozni, mert ez van annyira jó. Ugyanakkor gondolom azért kapta mindegyik dal a Shuuketsu... címet, mert van valami kapcsolat köztük. A zene erről árulkodik, hátha a szövegben is van valami hasonlóság.
Azért akartam külön blogpostban foglalkozni Soma Mamagésa Öngyógyító hangoskönyvével, mert erősen elütött volna az előző blogpost többi témájától. Maga a kép is erősen elüt a többitől, eleve furcsán mutat a Nintendo és a Haikyuu!! között, azt csak a teljesség kedvéért tettem oda is ki. De így külön rendben van.
És akkor lássuk a fekete levest. Reméltem, hogy a "csodák márpedig vannak" résznél hasonlóan befogadható példákkal illusztrálja a hétköznapi csodákat, de hirtelen úgy elszaladt Somával a ló, hogy nem győzök utána nézni. Olyan személyes példákkal támasztotta alá a magunk isteni létét, hogy csak lestem. "Amint átér az úttesten, elmúlik a mandulagyulladásom" vagy "amint megérkezek a könyvfesztiválra a dedikálásra, hétágra fog sütni a nap". Ha diplomatikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy az emberiség még messze nem tart ott, hogy az ilyen jellegű dolgokat általánosságban befogadja. Azt gondolom, hogy jelenleg ott tartunk, hogy elmegy az orrunk előtt az utolsó metró (mert volt ilyen példa is, de a metró hirtelen megállt, visszatolatott, és be tudott szállni...), ha esetleg problémás is hazajutni, de ha megtaláljuk a módját, hogy biztonságban hazajussunk, és hogy ne bosszankodjunk, hogy elment a metró, hanem tegyük magunk számára szórakoztatóvá a hazautat. De ez elütne a könyv elvont mivoltától... Az se volt akármi, amikor magyarázta, hogy a víz kristályszerkezete másképp mozog kellemes, szeretettel teli zenére, mint kemény rock zenére. Nem ment le addig, hogy "a víz emlékszik", de olyan jellegű dolgokat hozott be, amikre legjobb indulattal tényleg csak azt tudom mondani, hogy lehet, hogy a 24., 25. században evidens, általános tudomány lesz, de ezek most, a 21. században olyan szintű tapogatózások, hogy ezekről biztosra beszélni... Voltak részek, aminél még én is fogtam a fejem, hogy "ennyi faszságot is ritkán hord össze a szél". De adjuk meg az esélyt arra, hogy amiket írt a krisztályszerkezetről, valamikor a távoli jövőben tényleg alaptudomány lesz. Ha abból indulunk ki, hogy mit gondolna a 16. század embere, ha valaki elkezdene beszélni arról, hogy lesz idő, amikor egy másik országban élő emberrel élőben tudunk kommunikálni képpel és hanggal, vagy lesz majd egy kis tárgy, ami egy gomb megnyomására megvilágítja az egész helyiséget, ugyanúgy bolondnak nézték volna, mint amennyire bolondnak és sarlatánnak nézik most azokat, akik arról beszélnek a víz kristályszerkezete meghatározott zenékre másképp reagál.
Említette egyébként az Akasha jelenségét is, igyekezett érthetően átadni. Én erről egy olyan bonyolult meghatározást olvastam, amit még aprólékos elolvasás után sem értettem meg. Akkor érdekelt a dolog, amikor