Szóval, ahogy az előző posztomban írtam, az utóbbi hónapokban rákaptam a tokusatsu sorozatokra. Olyannyira, hogy a legújabb vállalásom az, hogy valamennyi nagy tokusatsu sorozatokat az évek során megnézem. Ezek az alábbiak:
- Ultraman
- Kamen Rider
- Super Sentai
- GARO
Aztán ahogy kutatgattam, a szemembe ötlött a Metal Heroes sorozat is. Hát persze! Ide tartoznak azok a sorozatok, amiknek jellemzően Kushida Akira énekelte az openingjét: Kidou Keiji Jivan, Uchuu Keiji Gavan, Uchuu Keiji Sharivan, viszont ötöt egy nap már sok lenne nézni, hiszen másra nem maradna idő. Ezért azt találtam ki, hogy előbb megnézem a GARO sorozatokat, és utána megyek neki a Metal Heroes szériának.
Így se kezdtem még el az Ultramant. Azt majd akkor, ha befejezem az Akumazier 3 / Choujin Bibyun párost. Amúgy érdekes, mert előbb kezdtem el nézni a Choujin Bibyunt, sőt, az volt a legelső tokusatsu, amit valamikor augusztusban kezdtem el nézni. Méghozzá azért, mert Sasaki Isao megjelentette debütálásának 65. évfordulójára megjelentetett válogatásalbumát, ezen hallottam a Choujin Bibyun openingjét, és teljesen odavoltam, mert bár tízezres nagységrendben ismerek japán dalokat, de ilyet még nem hallottam.
Volt már szó korábban ebben a blogban is erről az albumról, és valószínűleg fogok is írni még róla, mert egyrészt nagyon szeretem Sasaki Isao szeretettel teli énekhangját, másrészt ez az album örökké arról lesz emlékezetes nálam, hogy ez indított el a tokusatsuk útján. Mindennek eljön a maga ideje... 2006 óta vagyok anime és japán rajongó, egészen 2025-ig kellett várni, hogy komolyabban belevessem magam a tokusatsu sorozatokba. És milyen érdekes, hogy régóta vagyok JAM Project rajongó, mégis egy olyan énekes vitt el a Tokusatsuk irányába, akiről korábban nem sokat hallottam. Valószínűleg azért, mert az ő stílusa sokkal közelebb áll a klasszikus tokusatsukhoz, ezért a hangulatát is jobban át tudtam érezni. Mizuki Ichiro régi dalait is csak nagyon elvétve hallgattam. Sasaki Isao kellett. Neem, nincs a kívánságlistámon ez a válogatásalbum, és nem tervezem megvenni... Ugyaaaan!
Az igazsághoz egyébként az is hozzátartozik, hogy sokáig következetesen kerültem a shouwa-kori japán kultúrát. Ennek egyik oka az, hogy néhány kivételtől eltekintve egyébként is túl réginek találok mindent, ami a születésem előttről származik, másrészt ahogy elnéztem a '70-es, '80-as évek japán lemezek borítóit, annyira "egyenborítónak" tűntek, ráadásul a stílus sem tetszik. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni. Akkoriban is megvoltak az idolok, akiket a producerek egy meghatározott koncepció alapján megcsináltak, Japánban ez sokkal régebb óta megy, mint bárhol máshol. Szóval nem tetszett a stílusuk. Aztán végül Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ válogatásalbum lökött az 1989 előtti japán könnyűzene felé, ahogy megnéztem egy pár THE BEST TEN adást, meghallgattam a THE BEST TEN válogatásalbumokat, és most itt vagyok.
És most így nézve néhány '70-es évekbeli tokusatsu sorozatot, kicsit sajnálom, mert ezekben megjelennek a japán mindennapok, ami azt jelenti, hogy ezek a sorozatok egyben kordokumentumok is az akkori japán életről. Mi a zenéket, mind a sorozatokat nézve az az érzésem támad, hogy Japánban külön életstílus volt a '70-es, '80-as években. A távol-keleten már akkor is színes volt a világ, ráadásul ezek a színek kifejezetten szerethetők. Nekem legalábbis tetszik az, amit eddig látok a Shouwa-kori Japánból.
Ilyen hosszú bevezető után végre lássuk a sorozatokat.
Akumaizer 3 / Choujin Bibyun
Szóval, előbb a Choujin Bibyunt kezdtem el nézni. Mert eleve csak ezt akartam. De aztán annyira berántott a gyermekien bájos hangulata, hogy most már nézem az Akumaizer 3-t is. És egyáltalán nem bánom. Látszik a hasonlóság a két sorozat között. Más a közeg, a színészek, a szereplők, de a hangulatvilág nagyon hasonló. Ezért érdemes kisebb tokusatsukat nézni, mert sokkal inkább szólnak gyerekeknek, ezért kevésbé komolyak, de annyira szerethetők, hogy melengetik a szívet. Meg azért is szeretem ezeket a sorozatokat, mert mivel gyerekeknek íródtak, ezért bár egyszerűek az openingek, endingek, könnyen megjegyezhetők, ugyanakkor mégis érezni, hogy komolyan dolgoztak a dalokon. Az énekesek szíve-lelke benne van a dalokban. Már pár rész után már Mizuki Ichiróval együtt énekeltem, hogy "Akumaizeeeeer! Akumaizeeeeer! A-ku-ma-i-zer THREE!!" ÁÁ, ezt mindenkinek hallani kell!
Egyszerűen melegség önti el a szívemet, amikor meghallom ezt a dalt! A sorozat sajnos csak felirat nélkül érhető el, de két okból sem bánom! Egyrészt azzal is bőven elégedett vagyok, hogy "érzem" a sorozatot, másrészt az alap japán nyelvtudásommal, amit értek, bőven elegendő kiegészítés ahhoz, hogy teljes mértékig élvezzem a sorozatot. Érdemes megnézni.
Kamen Rider Revice
A Kamen Rider is egy nagyon régi sorozat, még 1971-ben indult útjára. Sajnos nem találom az eredeti openinget Shimon Masatótól, amit azért sajnálok, mert az egyik legeszelősebb japán dal, amit valaha hallottam. Igen, a Let's Go Rider Kick!-ről beszélek. Nagyot néztem, amikor először meghallottam, hogy Shimon Masato énekli a maga békés, barátságos hangján, hogy "Rider", majd egy nagy kórus: "JUMP!" De mint a tengerészgyalogság, akkora erővel és lendülettel! Ugyanígy folytatva Shimon Masato: "Rider" majd a kódus: "KICK!"
Szóval, bár sorban lenne jó nézni a Kamen Ridert is, de azért a 2021-es sorozatot kezdtem el nézni, mert Maeda Kentaro személye előbbre való volt nálam minthogy a legelső sorozattól kezdjem el nézni. Merthogy miatta vágtam bele a sorozatba, ahogy az előző posztomban írtam. És azt is írtam, hogy az eddigiek alapján bár megosztó a vélemény a sorozatról, nekem eddig bejön. A kritikák leginkább arról szólnak, hogy mivel egy egész család kapta meg az átváltozás képességét (Maeda Kentaro ebben a családban alakítja a legidősebb fiú, Igarashi Ikki szerepét), ezért sokkal inkább tűnik úgy, hogy "a család megmentése" a sorozat fő témája, nem pedig "a világ megmentése", ahogy a tokusatsukban szokás. Egyrészt mert családtagok kapták a képességet, ezért ők kerülnek veszélybe, másrészt jobban előtérbe kerülnek a családokra jellemző problémák (kisebb gyerekek kisebbségi komplexusai, erősebbek akarnak lenni, szülők aggodalmai, stb.), kevésbé domborodik ki a tokusatsukra jellemző, "gonoszok emberiséget támadják meg" jelleg. Ettől a Revice kétségtelenül egyedi színezetet kap, de az eddigi 14 rész alapján azt látom, hogy ez inkább a sorozat sajátja, egyénisége, semmint a gyengesége. De a későbbiekre minden kiderül. Az biztos, hogy a sorozat dalait tartalmazó válogatásalbumot már most annyit hallgattam, hogy már élből felismerem a számokat! Jók a dalok szerintem.
Egyébként, ha végzek ezzel a sorozattal, sem az első Kamen Ridert fogom nézni, hanem a 2002-es Kamen Rider Ryukit. A franchise érdekes helyzetben van abból a szempontból, hogy az 1988-1989-es Kamen Rider RX után sokáig nem volt folytatás. Milyen érdekes, hogy pont a Shouwa kor legvégére zárták le a sorozatot. Ha tudtam volna a sorozatról a '90-es években, biztos, hogy a Kamen Riderről, mint "Shouwa-tokusatsu" gondolnék. De ez nemcsak azért nem lehetséges, mert a '90-es években japánnak kellett volna lennem, hogy ismerjem a Kamen Ridert, de mivel gyerek voltam még akkor, ezért aligha jutottam volna ilyen összefüggésre. De 1989 után a 2002-es Kamen Rider Ryuki volt a nagy visszatérő sorozat. Most csak a sorozatokról beszélek, movie-k voltak 1992-1994 között. És állítólag akkora durranás volt a Ryuki, hogy bárhol olvasok róla, mindenhol imádják! Úgyhogy már csak ezért is. Meg nem utolsósorban a dalokat régről ismerem, hiszen a JAM Project szóló tagoknak a zenei munkáit is gyűjtöttem, és hát ott volt benne Kitadani Hiroshi és Matsumoto Rica, aki akkoriban szintén JAM Project tag volt. És bár sajátságosak a dalok (furcsán vannak megírva), mégis imádom őket! Ők énekelték az openingeket és az endingeket, Van egy közös dalok reborn címmel azt is szeretem. És nekem van egy olyan tézisem (bár hozzáteszem, sehol nem olvastam ezt hivatalosan), hogy annyira jól sikerült a kettejük közös munkája, hogy Matsumoto Rica protezsálta be Kitadani Hiroshit a JAM Projectbe. Kitadani-san ugyanis ekkoriban csatlakozott a csapathoz. Szóval ezek bőven elég indokok arra hogy a Ryuki legyen a következő sorozat. Ha majd megnéztem ezt is, akkor térek vissza a gyökerekhez.
A Kamen Rider Ryukiból is hallgatok válogatásalbumot, egészen pontosan ezt:
Isten bizony, mondom, hogy megéri hallgatni!
GARO
És ha már ennyit beszéltem a JAM Projectről, akkor folytassuk a GARO-val. Ezt most kezdtem el, ma a 6. részt néztem meg. Ez egy 2005 óta futó sorozat, külön érdekességnek tartom, hogy ennek az első szériának az előzménytörténete, a TAIGA a 2025-ös legújabb sorozat. Konkrétan említették is Taigát a 2005-ös sorozatban, ő a főszereplő apja. Kis időzavarban voltam, időutaztak a 2005-ös karakterek, hogy így tudják, hogy melyik lesz a 2025-ös sorozat? Összeállt a kép, de nagyon érdekes volt.
A sorozatról: Ha létezik dark tokusatsu, ami szigorúan felnőtteknek ajánlott, az a GARO. Sokkal inkább horror elemekkel dolgozik (a gonoszok is horrornak hívják magukat), nem utolsósorban a téma is sokkal felnőttesebb, komolyabb. De pont ezért érdemes megnézni, mert kiválóan reflektál a jelenkorunkra. Ugyanis a horrorok jellemzően olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amiket mi negatívnak, jellemgyengeségnek tartunk. Ezekkel szemben meg elég keményen megy a harc. A főszerpelő, Saejima Kouga, aki Makai Kishi. Mogorva, kellemetlen természet, kifejezetten magányos harcos, kizárólag egyedül dolgozik. Persze idővel kiderül, hogy miért ilyen (ha csak 6 részt láttam, kikövetkeztethető, hogy elég hamar fény derül rá), de az ő átváltozása egy két lábon járó farkasszerű lény, amely minimum aranyozottnak tűnik. A lényeg az, hogy ebben az alakban méri a végső csapást az ellenségre. Sajnos szabály az, hogy akiknek a lelkét elragadta a horror, azokat nem lehet megmenteni. De muszáj legyőzni őket, mert másképp nem lehet megmenteni a világot. Ugyanakkor, ha legyőzte őket a Makai Kishi, onnan csak a halál vár az áldozatra, hiszen a lelke nem tér vissza.
Szinte az egész franchise-nak az openingjét a JAM Project énekli. Azért kiváló választás ez a csapat, mert már korábban is bizonyították a komolyabb hangvételű dalaikkal, hogy őket érdemes komolyan venni, mert a szövegük, énekük, zenéjük sokkal felnőttesebb, mint az átlag tipikus anime és tokusatsu előadók stílusa, dalai. Így nemcsak hogy testhezálló a JAM Project számára a GARO, hanem valamennyi, a sorozathoz írt daluk kiválóra sikeredett! Tudásuk legjavát adták a dalokba, Kageyama Hironobu meg maga is adja az egyik karakter hangját. Nem jutottam még el oda, hogy halljam, de egy-két dalban hallgató, amit mond a sorozatban és nagyon kemény! Okui Masami is szerepelt az egyik sorozat egyik epizódjában, ha jól tudom a Yami wo Terasu Monóban. Arra is kíváncsi leszek.
Szóval a JAM Project és a sötét hangulatvilág is tesz róla, hogy komolyan vegyük a GARO-t. Ugyanis a sorozat színvilága is meglehetősen sötét, fakó. Jellemzően éjszaka veszik fel a jeleneteket.
Super Sentai
Ezt is fordítva kezdtem el, ugyanis az 1977-es második sorozattal, a J.A.K.Q. Dengekitaijal kezdtem el a Super Sentai franchise-t. Ezt is azért, mert Sasaki Isao dala annyira szép volt, hogy mondom, ezt látni kell!
Pont azért meglepő, mert a megszokott tokusatsu sorozatokhoz képest szokatlanul komoly hangvételű a sorozat. Utólag olvastam utána, hogy arról van szó, hogy annyira meg akarták különböztetni az elődtől, a Himitsu Sentai Gorangertől, hogy annak egy antitézise lett végül a J.A.K.Q. Dengekitai. Csak erre valahogy nem rezonáltak a japánok. Amíg a Himitsu Sentai Goranger elképesztően népszerű volt, a '70-es évek egyik legnézettebb tokusatsu sorozata volt a maga 16,1%-os átlagnézettségével, addig a J.A.K.Q. Dengekitai 9,1%-os átlagnézettséget tudhat magáénak. Tehát akkoriban nem igazán voltak vevők a japánok a komoly hangvételű tokusatsukra, mert annyira megmaradt a '60-as évekből, hogy a gyerekek szeretik ezeket a sorozatokat, hogy kifejezetten arra mentek rá, hogy a kisebbekhez szabják ezeket a sorozatokat. Na most erre rájön egy sötét hangvételű sorozat, gyilkosságokkal, utasszállító gép felrobbantásával, üzletek kifosztásával, ez nem jött be az embereknek. A második felére döntöttek végül úgy, hogy visszahozzák a Himitsu Sentai Goranger bizonyos elemeit, amivel végül megmentették a mundér becsületét, ugyanis a nézettség is magasan megugrott utána. Emelkedett is a sorozat színvonala, ugyanis nagyjából a 10. résztől nagyon látszott, hogy pánikba estek a nézettség miatt, és kétségbeesetten keresték a megoldást. Végül meglett. Az új színészek nemcsak hogy visszahozták a tokusatsu eredeti szellemiségét, hanem új színt vittek a sorozatba. Sokkal több lett a vicces jelenet, ami már csak annak is köszönhető, hogy az udvari bolond szerepét betöltő karaktert nem is színész, hanem rakugoka alakítja, aki kiválóan megbolondítja a jeleneteket.
A Himitsu Sentai Gorangert viszont most nézem. Ebből egyelőre hat részt láttam, de már ennyiből is világosan lejön, hogy miért volt annak idején annyira kedvelt. Nemcsak hogy jó történeteket találtak ki az egyes epizódokhoz, hanem a rendezés, kivitelezés is mesteri! Akármennyire is gyerekeknek készült a sorozat, komolyan vették a célközönségét, ezáltal felnőttek számára is bőven nézhető és élvezhető a sorozat. Ez a siker titka. Állítom, hogy ilyen sorozatokkal még a felnőttek is újraélték a maguk gyerekkorát ezekkel a sorozatokkal.
Ami a dalt illeti, az ending kapta meg a Himitsu Sentai Goranger címet, de az egyszerűen mesteri lett! Még a japán wikipédia is úgy emlékszik meg a dalról, hogy a híres japán acapella együttes, a Koorogi '73 ebben a dalban nyújtották a fennállásuk legemlékezetesebb énekét. És hogy milyen is volt az? Tessék meghallgatni!
Tomica Hero: Rescue Fire
És akkor, hogy teljes legyen a kép, álljon itt még az a sorozat, amit szintén most nézek. A Tomica Hero: Rescue Fire sajátságos sorozat, ugyanis sok évvel ezelőtt elkezdtem nézni, de akkor a 13. rész annyira durván megérintett, hogy nem bírtam folytatni. Emlékeztem rá, de úgy voltam vele, hogy most továbbmegyek.
Nem sokan látták ezt a sorozatot, de akik igen, azok valószínűleg kivétel nélkül szerették, ugyanis meglepően magas átlagértékelése van. És látom is, hogy miért. Ebbe a sorozatba ugyanis mindent beleadtak a készítők. A debil jelenetek elképesztően viccesek, a komolyak viszont könnyfakasztóak. És működik az egész együtt. Mindazonáltal elképesztően stílusos a tűzoltók ruházata, az egyik kedvenc Tokusatsu felszerelésem, amit eddig láttam! Az autók is stílusosak, ha gyűjtenék tokusatsu figurákat, a Rescue Fire mindenképp közéjük tartozna.
Arról szól a sorozat röviden, hogy évezredekkel korábban sikerrel felvették a harcot a tűzdémonnal, és bezárták egy Északi Sarkhoz közeli várbörtönbe. Ahol sejthetően borzasztó cudar körülmények között sínylődik. Ám jelenkorunkra megerősödött, és csatlósaival kész bosszút állni az egész emberiségen! És komolyan gondolja a bosszút! Néhány epizód ugyan játékos, látható, hogy nem kell annyira komolyan venni. De van néhány, ami annyira durva lett, mintha a legundorítóbb, legvisszataszítóbb bűnözők rémtetteit látnám. A 13. rész most is borzasztóan kemény volt, nem is bírtam könnyek nélkül, de most már más, és folytatom.
Szóval a lényeg, hogy ez a sorozat, ha vicces, akkor nagyon vicces, de ha komoly, akkor véresen komoly. Ezért van az, aki látta, az kivétel nélkül szereti. És ne feledkezzünk meg a JAM Project openingről sem!
Erről beszélek, hogy amit a JAM Project csinál, abba a legvégsőkig beleteszik magukat. Az ending ugyanakkor sajátságos. Azt egy Rey nevű formáció adta elő. Elég furcsa csapat volt (már feloszlott), ugyanis úgy aposztrofálták magukat, hogy ők az első olyan együttes, mely valódi anison zenét játszik. Most ez olyan kijelentés, ami nézőpont kérdése. Kétségtelen tény, hogy a srácok tudnak zenélni, ugyanis nemcsak hogy énekelnek is, de maguk játsszák fel a dalokat is. Ha így nézzük, tényleg ők voltak az első olyan együttes, melyek teljesen saját maguk játszották fel a dalokat, de ha azt vesszük, hogy a JAM Project is kifejezetten az anime zenék népszerűsítéséért alakult meg, akkor azt kell mondjam, hogy eléggé nagyképű kijelentés volt ez tőlük. Nem is maradtak fenn sokáig, a dalaik meg nincsenek fent Spotifyon. Azért is oszlottak fel néhány év után, mert eladások terén tragikus számokat produkáltak. Márpedig így nincs az a kiadó, amelyik foglalkoztatja őket. Másfelől néha hallgatom a dalaikat, és sehogy nem tudom magamévá tenni. Az egy jó dolog, hogy tud az énekes énekelni, az egy másik jó dolog, hogy a srácok tudnak zenélni, az egy harmadik jó dolog, hogy zenét is tudnak írni, de nem voltak könnyen megjegyezhetők. Egyébként sem árt ha egy előadónak, csapatnak saját stílusa van, de a dalaik nyomokban sem tartalmazott semmilyen egyéniséget, semmi olyat, ami az anime dalok sajátja lenne, vagy amiről azt mondom, hogy "na, ők a Rey"! Másképp nem lehet fennmaradni, mert így is annyira telített a japán zenei paletta, hogy nagyon kell az egyedi hangzásvilág, hogyy kitűnjenek a tömegből, különben elsüllyednek. Ennek köszönhető, hogy nem bírták, és végül feloszlottak. Azóta hírük nincs. Bár a japán wikipédia szerint ez így túlzás, mert 2019-ben tartottak egy 10. évfordulós koncertet. De új daluk 2013 óta nincs. A japán wikipédia szerint ötük közül hárman a feloszlás után megalapították a Fo'xTails nevű bandát. Ez meglepett, mert róluk hallottam már. Ezek szerint az anyag nem veszett el, csak átalakult. Amúgy ahogy olvasom a wikipédiát, az is gond volt, hogy a tagok nem tudták a hangzásukat összeegyeztetni, egy idő után már nem is tudták, hogy merre tovább. Hát, külön utakon. De valószínűleg a muzikalitásból való különbözőség miatt sem találták meg azt a hangzást, ami miatt kitűnhettek volna az egyéniségükkel. Ezért oszlottak fel végül. Így már értek mindent.
Az már eddig is megviláglott, hogy könyvet lehetne írni a tokusatsukról, de hogy ezt a pár sorozatot vázlatosan bemutattam, néhány háttérsztorival és ennyire hosszú lett... Könyvsorozatot lehetne a műfajról írni!
Más fronton is tervezek komolyabban ismerkedni a japán könnyűzenével. Ugyanis az igazat megvallva, sokáig ódzkodtam a '90-es évek előtti Jpop daloktól. Nemrég szereztem tudomást a THE BEST TEN című TV-műsorról, mely 1978-1989 között ment a TBS Television csatornáján. Ahogy olvasom, korának egyik legnépszerűbb televíziós műsora volt, összesen 603 adást élt meg. A lényege, hogy bemutatták a hetente 10 legtöbb "szavazatot" kapott előadót, aki elénekelhette az aktuális dalát. A "szavazat" szó jelen esetben pontatlan, valójában több helyről pontozva rangsorolták az énekeseket:
Nemrég 
Tetszik az ötlet, hogy a dal felhangzása előtt a stúdiómunkálatokba nézhetünk bele, így egy kicsit személyessé válik a dal. Bár egyáltalán nem kell azt személyessé tenni, hiszen a dal csodálatos. Emelkedett hangulatú, és arról szól, hogy mindnyájan egyek vagyunk, nem számít kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk. De van egy lényeges különbség, hogy az ehhez hasonló álszent dalokhoz képest: Látszik az énekeseken, hogy hisznek abban, amiről énekelnek. Ezért nem hat giccsesnek, ahogy a dal végén megfogják egymás kezét, és a magasban balra-jobbra lengetik. Nekik tényleg ez a hitvallásuk, ez belülről fakad. Megítélésem szerint azért is lett hiteles a dal, mert a dallam is csak annyira emelkedett, amennyire annak lennie kell. Megvannak benne azok a nem annyira magas hangok, hogy megindítsa a hallgatót, de van egy lüktetése, aminek köszönhetően nem azt halljuk 6 percen keresztül, hogy mi mennyire szeretjük egymást, kezünk az egekben, tartsatok velünk, hanem mintha egy történetet mesélne el, hogy hogy jutottunk el ide, miért ez a hitvallásunk. Ezzel szemben a szöveg nem történetet mesél el, hanem elmondja, hogy az énekesek hogyan képzelik el az egységet. (Most ez nem verselemzés, ezért nem "lírai én"-ezek.) Nagyon szép az, hogy minden egyes emberi életet egy kis virágként írnak le, mely a megszületéssel fakad virágba, és legyen az bármilyen kicsi, szebbé teszi ezt a világot. A zene és a dallam pedig gondoskodik arról, hogy ne hasson giccsesnek a szöveg.
Meg is hallgattam utána az eredeti Hayashibara Megumi & Okui Masami duettet, és az elején inkább az eredeti változat hangzott furcsának. Nem is feltétlen a hangbéli változás miatt, hanem ahogy annak idején képezte a két énekesnő a hangját. Csak most tűnt fel, hogy mennyire darabos a refrén. Ez volt az, ami furcsának hangzott az új változathoz képest, ugyanis Okui Masami végig folyamatosan énekelte fel a dalt. Ettől van egy szép íve a refrénnek, amitől simábbnak, kellemesebb hat az ének. Ez is új színezetet ad a dalnak, illetve hogy mennyit változott az elmúlt 28 évben a hangja.
Én Given fan vagyok, de a Centimillimental-é nem, mert egyáltalán nem érint meg érzelmileg az, ahogy az énekes énekel. Pedig nagy hangtartományban tud énekelni, simán megvan 3 oktáv is, csak nem igazán hallok ki érzelmeket. De azért sem akartam az artist edition-t a Bakuten!! kislemezből, mert annyira furcsák nekem a borítói. Ez talán olyan, amit még értek is, hiszen a kislemez címe Seishun no Enbu, vagyis az "Ifjúság tánca". Nagyon jó egyébként a dalszöveg, mert azért sejthető, hogy átvitt értelemben kell a táncot érteni, mint az érzelmek tánca. Hogy egy fiatal mennyi mindent él meg, közben sír, nevet, szenved, örül. Valahol megjeleníti a Bakuten!! érzelmi oldalát, ahogy a hat srác éli a mindennapjait. És ha megnézzük a borítót, a madarak jelképezik a fiatalságot, akik szállnak és szabadnak érzik magukat. Elrugaszkodva a száraz, fullasztó sivatagtól a napfény felé. Mégis csak van értelme a borítónak. De ettől még nem az énekes a kedvencem. Bár a kislemez második dala a nag nagyon tetszik. A Seishun no Enbu meg beépült a tudatomba, mint Bakuten!! betétdal, így lényegében szívesen hallgatom bármikor.
Az ending kislemezből sem volt kérdés, hogy az anime edition-t vegyem meg. A wacci kiadványok borítói is meglehetősen sajátságosak, mégis jobban értem, hogy mit akarnak vele közölni. Aranyos ötlet ez a fényfüzérből összeállított pillangó, amit emberek tartanak meg. Ha úgy vesszük, szimbolizálja az összetartozást. A pillangóhoz meg nemcsak a szabadságot rendelik a repülése okán, hanem hogy hernyóból bebábozódva lesz belőle szép rovar, ezáltal vele szimbolizálják, hogy mivé válhatunk, ha kiálljuk az élet nehézségeit. És hogy a borítón sokan tartanak egy pillangót, jelzi, hogy emberi segítséggel olyan lehet az életünk, mint egy pillangóé.