Ma spontán döntöttem úgy, hogy szembenézek a múltamnak egy olyan részével, amire nem vagyok büszke, és meghallgatok néhány olyan albumot amiket azokban az időkben hallgattam sokat. Mondjuk maguk az előadók is kellemetlen érzetet okoznak, hiszen már arra sem vagyok büszke, hogy volt idő, amikor néztem a mexikói és dél-amerikai szappanoperákat. De hogy ezzel is szembenézzek, úgy döntöttem, hogy meghallgatom Spotify-on a nálunk is megjelent Thalía és Natalia Oreiro albumokat. Az utóbbival még adós vagyok, de meghallgattam Thalía két albumát (Amor A La Mexicana és Arrasando), és valami hihetetlen élmény volt.

Ugyanis annyira kiment a tudatomból, hogy én valaha is ilyet hallgattam, hogy konkrétan olyan érzésem volt, mintha életemben most hallgatnám először ezeket a dalokat. Mondjuk, tényleg nagyon régen hallgattam, 2004-ben is már csak úgy, hogy elvétve, tehát azért 16 év az csak 16 év. De erre nem számítottam. A legmeglepőbb az volt, hogy annyira újnak hatottak a dalok, hogy semmi nem jött elő azokból az időkből, ami miatt (többek között) sokáig tiltólistán voltak nálam Thalía és Natalia Oreiro dalai. Egyébként az is oka volt, hogy olyan szinten elfordultam 2004 táján a dél-amerikai sorozatoktól, hogy ezekről az előadókról is azt gondoltam, hogy értelmes ember nem hallgatja őket. De most mégis úgy voltam vele, hogy ez is múltam része, ezáltal az életem része, és úgy gondolom, hogy úgy teljes az életem, ha azzal is szembenézek, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból. Az volt a furcsa, hogy ahogy a dalokat hallgattam, próbáltam visszaidézni azokat a történéseket, de annyira távoli volt, mintha a képzeletem szülte volna. Mintha meg sem történtek volna.

Annyira megörültem ennek, hogy újra megvettem magamnak az Amor A La Mexicana CD-t.

Néhány hónapja voltam a Könyv Kuckó könyvesboltban Békéscsabán, ahol sok CD és DVD kapható egyébként olcsón. A volt Alexandra könyvesbolt készletét árusítják ki. És akkor is ott volt ez a CD, csak akkor még nem akartam megvenni, de nem titok, hogy gondolkodtam rajta már akkor is. Csak most, ahogy ma hallgattam az albumot azon gondolkodtam, hogy vajon ott lehet-e még? Mivel már akkor sem volt forgalom a könyvesboltban, így bíztam benne, hogy megtalálom, és ott volt. Vele sok száz CD, DVD, mintha nyár eleje óta senki nem tette volna be a lábát abba a könyvesvoltba. 1000 forint volt a CD. Egyébként se a "Marimar" se a "Rosalinda" című dalok nem juttatták eszembe a sorozatokat, sokkal inkább olyan érzésem volt, hogy mexikói dalokat hallgatok. Főleg akkor erősödött meg bennem az érzés, hogy megvenném a CD-t, amikor arra eszméltem, hogy nemhogy nem a régi emlékek nem jutnak eszembe, hanem sokkal inkább azok a mexikói barátaim, akikkel szoktam beszélgetni.

Rájöttem aztán arra, hogy valójában a múlttal való szembenézés folyamatos volt az idők során. Csak ez mindig kis lépésekben történt, és nem gondoltam, hogy ez annyira "összegyűlt", hogy tényleg semmi hatása nincs a jelenemre. De egyébként kíváncsi lennék a pszichológiai okára. Mert eddig úgy tudtam, hogy valójában nem felejtünk el semmit, csak az agy letárolja a tudattalanba azokat az emlékeket, amik a jelenben nem szükségesek. De ahogy egy ahhoz hasonló helyzetbe kerülünk, akkor azok előjönnek. És pont erre számítottan az album hallgatása közben, mert úgy tudom, hogy ez a nagyon régi emlékeknél is működik. De ez elmaradt. Valószínűleg az történt, hogy a helyükre kerültek az elmémben, és ott már semmi és senki nem háborgatja.

Egyébként a múlttal való szembenézés része volt nálam az is, hogy több mexikói barátommal is beszélgettem a sorozatokról, és hogy ők belföldiként hogyan látják ezeket. Mindenki tud ezekről, Thalíát is ismerik, mivel elképesztően népszerű Mexikóban. Az érdekes volt, hogy ők is azt mondták, hogy még Mexikóban is csak egy bizonyos réteg nézi ezeket a sorozatokat. Amúgy a nagyja kifejezetten megveti ezeket. Nem is nehéz kitalálni, hogy miért, aki látott ilyen sorozatot, az tudhatja, hogy sehogy nem reflektálnak a valóságra, érzelmileg teljességgel hiteltelen. De Thalía, aki befutott énekesnőként is, nagyon népszerű az évek során, és lássuk be, hogy alapvetően van is alapja, hiszen van hangja. De nálam nagyban árnyalja a képet az a stílusváltás, ami 2000 után történt. A 2002-ben megjelent Thalía album még ok, de az utána levőn (a 2003-as az utolsó, amiről tudok, de biztos van utána is) már nagyon nyugati lett, és számomra kifejezetten ellenszenves, úgyhogy ezért is fordultam el a zenéjétől. Meg emlékeim szerint angol nyelvűek is voltak a dalok, úgyhogy már ez az exkluzív latin-spanyol feeling sem volt meg.

Ja, és még egy dolog visszajött, még ha nem is teljesen, amit tanultam spanyolul. Mert ilyen múltam is van, ezt már valamivel nyíltabban vállalom. Mondjuk kevés dologra emlékszem, de ha elővenném a spanyol nyelvkönyvemet, lehet, hogy visszajönnének dolgok.

Mindenesetre hihetetlen jó érzés. Úgy érzem, hogy csak nyertem, hogy annyi év után újra meghallgattam ezeket a dalokat. Később írok az albumról részletesen is, csak várok amíg elül a lelkesedés, és tudok tárgyilagos lenni, másrészt meg beszélgetek róla a mexikói barátaimmal, kíváncsi vagyok, ők hogy emlékeznek rá.

Ahogy beszélgettem a mexikói barátommal a Cocóról, felmerült bennem, hogy menő lenne megnézni spanyolul. Hiszen Mexikóban játszódik, így olyan, mintha az anyanyelvükön beszélnének a szereplők. Tudott letöltési linket adni, el is kezdtem nézni, és annyira hangulatos volt, hogy félbehagytam, hogy kiírjam az érzéseimet, teljesen belelkesedtem tőle.

Egyrészt tényleg olyan, mintha a karakterek a saját anyanyelvükön beszélnének, másrészt meg emlék... Hát tanultam én spanyolul, nem is keveset. Csak sokat felejtettem. Mondjuk az okára egyáltalán nem vagyok mai fejjel büszke, ugyanis volt egy időszakom, 2000-2002 között, amikor néztem mexikói, dél-amerikai sorozatokat. Sőt, ma már számomra rettenetes kimondani, de rajongója voltam Thaliának és Natalia Oreirónak. A zenéiket is hallgattam. És ez inspirált arra, hogy tanuljak spanyolul. Még spanyol anyanyelvű tanárhoz is jártam. Van (remélem még van, mert szimpatikus volt) egy kubai származású tanár Békéscsabán, aki magánúton tanított engem spanyolul. Csak még jobban megszerettette velem a nyelvet. Csak ahogy elhagytam a dél-amerikai sorozatokat, úgy vesztettem a motivációmból a nyelvtanulás irányában, végül abbamaradt a nyelvtanulás.

És most újra hallgatni spanyol nyelvet. Egyrészt nagyon furcsa, mert nagyon rég hallottam utoljára spanyol szöveget, és a beszédet szinte teljesen elfelejtettem. Először olyan érzésem volt, mintha olyan nyelvet hallanék, amit soha életemben nem hallottam. Aztán, ahogy kihallottam az ismerős szavakat, úgy jöttek elő az emlékek, hogy hát ismerem ezt a szót, ezt is, de jó, hogy újra hallom. Igazából így, hogy spanyolul hallom, közelebb érzem magamhoz Disney-klasszikust. Mert azáltal, hogy olyan, mintha az anyanyelvükön beszélnének, jobban átjön a mexikói életérzés. Ugyanis olyan gondolatom is volt, hogy mivel a film Mexikóban játszódik, ezért jobban figyelnek a spanyol szinkronra, hogy autentikusabb legyen. Nem tudom, hogy a lelkesedés mondatja-e velem, de az biztos, hogy nagyon átérzem. És azért örülök ennek nagyon, mert nemcsak a szappanoperák fognak eszembe jutni Mexikóról (bár egy jó ideje csaknem az, hiszen több barátom is van onnan), hanem más vizuális élményem is lesz az országgal kapcsolatosan.

Aki megnézné spanyolul annak itt a letöltési link, de nincs hozzá felirat, így tudni kell hozzá spanyolul, vagy emlékezni kell a magyar, vagy angol szövegre (ki hogy nézte), hogy érthető legyen. De a hangulat miatt megéri.

Nemcsak azért szeretek DVD-ket vásárolni (Blu-rayeket is, ha megtalálom jó áron), mert jó dolog gyűjteni őket, hanem sok esetben egy mozijegy ára sem kell, és akárhányszor újra megnézhetem az adott filmet.

Nem láttam a Pixar egyik új alkotását, a Cocót a moziban, nagyon nem is foglalkoztam vele. De március végén, amikor megjelent DVD-n, szemügyre vettem a borítót, és az volt az érzésem, hogy ez egy nagyon jó film lehet. Ennek ellenére nem vettem meg 3.190 forintért, hanem megvártam, amíg lemegy az ára 990 forintra, és majd akkor megveszem és megnézem. Ez mostanra megtörtént. Megvettem, megnéztem, és inkább amiatt támadt lelkiismeret-furdalásom, hogy ilyen olcsón vettem meg, ugyanis hihetetlenül tetszett a film, az eredeti árát is megérte volna.

Mexikóba megyünk most, ahol a halottak napját ünneplik. Mert ott tényleg ünneplik. Zenével, vidámsággal, mindezt úgy, hogy tisztelettel emlékeznek halott szeretteikre. A film meg azért lett nagyon jó, és általánosságban a Disney - PIXAR filmek azért jók, mert bár az alapkoncepció ugyanaz, hogy valósítsd meg az álmaidat, mindegy ki mit mond, a körítés tetszik nagyon. Nagyon jó volt látni egy olyan ország kultúráját, ahol sokkal pozitívabb a felfogás a halállal kapcsolatosan, a halált az élet részeként kezelik. Merthogy Mexikóban tényleg vidám ünnep az "El día de los muertos". Mondjuk a csontvázak számomra ijesztők voltak, de az volt a gondolatom, hogy a halottak világa, ahova főhősünk, a 12 éves Miguel kerül, az a mexikóiak hitvilága a halottakról. Mert Miguel átkerül oda azáltal, hogy megérinti az üknagyapja gitárját. Így találkozik a halott rokonaival, akik már csontvázak, és azzal, akit üknagyapjának hisz. Azért hiszi, mert a fényképen, melyet kitett a családja a halottak napján, hárman vannak rajta: Coco mama (Miguel dédnagyanyja), az ő anyja, és az apja, aki az egyik leghíresebb énekes volt Mexikóban. Csak ő elhagyta a családot azért, hogy énekelhessen, ezért tiltott a családban a zenélés. És letépték a fényképnek azt a részét, ahol az ő arca van. De Miguel imádja a zenét, és zenész akar lenni. Itt jön ki a valósítsd meg az álmaidat dolog, és majdnem az a mondás is, hogy "bárki bármit mond", de ez szerencsére nem állja meg teljesen a helyét. Ugyanis ő is elszökik a családjától, hogy zenész lehessen. Ezért veszi elő azt a gitárt, ami az üknagyapjáé volt, és ennek következtében kerül át a holtak világába. Az élők nem látják őt, de Miguel az élőket igen. A holtak világából csak úgy lehet ismét élő, ha egy holt rokonától megkapja az áldást. Persze az áldást feltételekhez kötik, nevezetesen, hogy nem zenélhet életében. Ezt nem fogadja el, megkeresi az üknagyapját. Arcot nem látott a fényképen, ezért összekeveri a dolgokat.

De többet innestől ne áruljak el, a majdnem részt is lássa meg az, aki megnézi a filmet. Csak annyit, hogy volt katarzisélmény a végére, kicsit könnyeztem is. Nagyon szép volt, bár egy kicsit azért szkeptikusan néztem, mert felmerült bennem, hogy bizonyos része csak fikció (a mexikói hitvilágnak), ezért megkérdeztem az egyik mexikói ismerősömet, hogy látta-e, és hogy mit gondol róla. Mondta, hogy nem teljesen fedi a valóságot a hit terén, de neki is nagyon tetszett. Örültem neki, meg is kérdeztem tőle, hogy hogy van az, hogy Mexikóban vidám ünnep a halottak napja. Azt mondta, hogy azért, mert azt ünneplik meg, hogy az életük része volt. Ez azért elgondolkodtatott. Így is lehet csinálni? Mondjuk, sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt a gondolkodást valóban magunkénak tudjuk, és azért sajnáltassuk magunkat, hogy jaj, miért hagyott el ő minket, hanem örüljünk annak, hogy egykoron része volt az életünknek. Az biztos, hogy ez az elengedésnek egy sajátságos módja, és mindenképpen szimpatikus. Ez a gondolkodás hozzásegíthet ahhoz, hogy aki már nem lehet velünk, annak ugyan érezzük a hiányát, de az már ne fájjon. Egy valami biztos: A Coco magasan ajánlott remekmű.