Szóval, ahogy az előző posztomban írtam, az utóbbi hónapokban rákaptam a tokusatsu sorozatokra. Olyannyira, hogy a legújabb vállalásom az, hogy valamennyi nagy tokusatsu sorozatokat az évek során megnézem. Ezek az alábbiak:

• Ultraman
• Kamen Rider
• Super Sentai
• GARO

Aztán ahogy kutatgattam, a szemembe ötlött a Metal Heroes sorozat is. Hát persze! Ide tartoznak azok a sorozatok, amiknek jellemzően Kushida Akira énekelte az openingjét: Kidou Keiji Jivan, Uchuu Keiji Gavan, Uchuu Keiji Sharivan, viszont ötöt egy nap már sok lenne nézni, hiszen másra nem maradna idő. Ezért azt találtam ki, hogy előbb megnézem a GARO sorozatokat, és utána megyek neki a Metal Heroes szériának.

Így se kezdtem még el az Ultramant. Azt majd akkor, ha befejezem az Akumazier 3 / Choujin Bibyun párost. Amúgy érdekes, mert előbb kezdtem el nézni a Choujin Bibyunt, sőt, az volt a legelső tokusatsu, amit valamikor augusztusban kezdtem el nézni. Méghozzá azért, mert Sasaki Isao megjelentette debütálásának 65. évfordulójára megjelentetett válogatásalbumát, ezen hallottam a Choujin Bibyun openingjét, és teljesen odavoltam, mert bár tízezres nagységrendben ismerek japán dalokat, de ilyet még nem hallottam.

Volt már szó korábban ebben a blogban is erről az albumról, és valószínűleg fogok is írni még róla, mert egyrészt nagyon szeretem Sasaki Isao szeretettel teli énekhangját, másrészt ez az album örökké arról lesz emlékezetes nálam, hogy ez indított el a tokusatsuk útján. Mindennek eljön a maga ideje... 2006 óta vagyok anime és japán rajongó, egészen 2025-ig kellett várni, hogy komolyabban belevessem magam a tokusatsu sorozatokba. És milyen érdekes, hogy régóta vagyok JAM Project rajongó, mégis egy olyan énekes vitt el a Tokusatsuk irányába, akiről korábban nem sokat hallottam. Valószínűleg azért, mert az ő stílusa sokkal közelebb áll a klasszikus tokusatsukhoz, ezért a hangulatát is jobban át tudtam érezni. Mizuki Ichiro régi dalait is csak nagyon elvétve hallgattam. Sasaki Isao kellett. Neem, nincs a kívánságlistámon ez a válogatásalbum, és nem tervezem megvenni... Ugyaaaan!

Az igazsághoz egyébként az is hozzátartozik, hogy sokáig következetesen kerültem a shouwa-kori japán kultúrát. Ennek egyik oka az, hogy néhány kivételtől eltekintve egyébként is túl réginek találok mindent, ami a születésem előttről származik, másrészt ahogy elnéztem a '70-es, '80-as évek japán lemezek borítóit, annyira "egyenborítónak" tűntek, ráadásul a stílus sem tetszik. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni. Akkoriban is megvoltak az idolok, akiket a producerek egy meghatározott koncepció alapján megcsináltak, Japánban ez sokkal régebb óta megy, mint bárhol máshol. Szóval nem tetszett a stílusuk. Aztán végül Okui Masami: Masami Kobushi ~Kayokyoku-hen~ válogatásalbum lökött az 1989 előtti japán könnyűzene felé, ahogy megnéztem egy pár THE BEST TEN adást, meghallgattam a THE BEST TEN válogatásalbumokat, és most itt vagyok.

És most így nézve néhány '70-es évekbeli tokusatsu sorozatot, kicsit sajnálom, mert ezekben megjelennek a japán mindennapok, ami azt jelenti, hogy ezek a sorozatok egyben kordokumentumok is az akkori japán életről. Mi a zenéket, mind a sorozatokat nézve az az érzésem támad, hogy Japánban külön életstílus volt a '70-es, '80-as években. A távol-keleten már akkor is színes volt a világ, ráadásul ezek a színek kifejezetten szerethetők. Nekem legalábbis tetszik az, amit eddig látok a Shouwa-kori Japánból.

Ilyen hosszú bevezető után végre lássuk a sorozatokat.

Akumaizer 3 / Choujin Bibyun

Szóval, előbb a Choujin Bibyunt kezdtem el nézni. Mert eleve csak ezt akartam. De aztán annyira berántott a gyermekien bájos hangulata, hogy most már nézem az Akumaizer 3-t is. És egyáltalán nem bánom. Látszik a hasonlóság a két sorozat között. Más a közeg, a színészek, a szereplők, de a hangulatvilág nagyon hasonló. Ezért érdemes kisebb tokusatsukat nézni, mert sokkal inkább szólnak gyerekeknek, ezért kevésbé komolyak, de annyira szerethetők, hogy melengetik a szívet. Meg azért is szeretem ezeket a sorozatokat, mert mivel gyerekeknek íródtak, ezért bár egyszerűek az openingek, endingek, könnyen megjegyezhetők, ugyanakkor mégis érezni, hogy komolyan dolgoztak a dalokon. Az énekesek szíve-lelke benne van a dalokban. Már pár rész után már Mizuki Ichiróval együtt énekeltem, hogy "Akumaizeeeeer! Akumaizeeeeer! A-ku-ma-i-zer THREE!!" ÁÁ, ezt mindenkinek hallani kell!

Egyszerűen melegség önti el a szívemet, amikor meghallom ezt a dalt! A sorozat sajnos csak felirat nélkül érhető el, de két okból sem bánom! Egyrészt azzal is bőven elégedett vagyok, hogy "érzem" a sorozatot, másrészt az alap japán nyelvtudásommal, amit értek, bőven elegendő kiegészítés ahhoz, hogy teljes mértékig élvezzem a sorozatot. Érdemes megnézni.

Kamen Rider Revice

A Kamen Rider is egy nagyon régi sorozat, még 1971-ben indult útjára. Sajnos nem találom az eredeti openinget Shimon Masatótól, amit azért sajnálok, mert az egyik legeszelősebb japán dal, amit valaha hallottam. Igen, a Let's Go Rider Kick!-ről beszélek. Nagyot néztem, amikor először meghallottam, hogy Shimon Masato énekli a maga békés, barátságos hangján, hogy "Rider", majd egy nagy kórus: "JUMP!" De mint a tengerészgyalogság, akkora erővel és lendülettel! Ugyanígy folytatva Shimon Masato: "Rider" majd a kódus: "KICK!"

Szóval, bár sorban lenne jó nézni a Kamen Ridert is, de azért a 2021-es sorozatot kezdtem el nézni, mert Maeda Kentaro személye előbbre való volt nálam minthogy a legelső sorozattól kezdjem el nézni. Merthogy miatta vágtam bele a sorozatba, ahogy az előző posztomban írtam. És azt is írtam, hogy az eddigiek alapján bár megosztó a vélemény a sorozatról, nekem eddig bejön. A kritikák leginkább arról szólnak, hogy mivel egy egész család kapta meg az átváltozás képességét (Maeda Kentaro ebben a családban alakítja a legidősebb fiú, Igarashi Ikki szerepét), ezért sokkal inkább tűnik úgy, hogy "a család megmentése" a sorozat fő témája, nem pedig "a világ megmentése", ahogy a tokusatsukban szokás. Egyrészt mert családtagok kapták a képességet, ezért ők kerülnek veszélybe, másrészt jobban előtérbe kerülnek a családokra jellemző problémák (kisebb gyerekek kisebbségi komplexusai, erősebbek akarnak lenni, szülők aggodalmai, stb.), kevésbé domborodik ki a tokusatsukra jellemző, "gonoszok emberiséget támadják meg" jelleg. Ettől a Revice kétségtelenül egyedi színezetet kap, de az eddigi 14 rész alapján azt látom, hogy ez inkább a sorozat sajátja, egyénisége, semmint a gyengesége. De a későbbiekre minden kiderül. Az biztos, hogy a sorozat dalait tartalmazó válogatásalbumot már most annyit hallgattam, hogy már élből felismerem a számokat! Jók a dalok szerintem.

Egyébként, ha végzek ezzel a sorozattal, sem az első Kamen Ridert fogom nézni, hanem a 2002-es Kamen Rider Ryukit. A franchise érdekes helyzetben van abból a szempontból, hogy az 1988-1989-es Kamen Rider RX után sokáig nem volt folytatás. Milyen érdekes, hogy pont a Shouwa kor legvégére zárták le a sorozatot. Ha tudtam volna a sorozatról a '90-es években, biztos, hogy a Kamen Riderről, mint "Shouwa-tokusatsu" gondolnék. De ez nemcsak azért nem lehetséges, mert a '90-es években japánnak kellett volna lennem, hogy ismerjem a Kamen Ridert, de mivel gyerek voltam még akkor, ezért aligha jutottam volna ilyen összefüggésre. De 1989 után a 2002-es Kamen Rider Ryuki volt a nagy visszatérő sorozat. Most csak a sorozatokról beszélek, movie-k voltak 1992-1994 között. És állítólag akkora durranás volt a Ryuki, hogy bárhol olvasok róla, mindenhol imádják! Úgyhogy már csak ezért is. Meg nem utolsósorban a dalokat régről ismerem, hiszen a JAM Project szóló tagoknak a zenei munkáit is gyűjtöttem, és hát ott volt benne Kitadani Hiroshi és Matsumoto Rica, aki akkoriban szintén JAM Project tag volt. És bár sajátságosak a dalok (furcsán vannak megírva), mégis imádom őket! Ők énekelték az openingeket és az endingeket, Van egy közös dalok reborn címmel azt is szeretem. És nekem van egy olyan tézisem (bár hozzáteszem, sehol nem olvastam ezt hivatalosan), hogy annyira jól sikerült a kettejük közös munkája, hogy Matsumoto Rica protezsálta be Kitadani Hiroshit a JAM Projectbe. Kitadani-san ugyanis ekkoriban csatlakozott a csapathoz. Szóval ezek bőven elég indokok arra hogy a Ryuki legyen a következő sorozat. Ha majd megnéztem ezt is, akkor térek vissza a gyökerekhez.

A Kamen Rider Ryukiból is hallgatok válogatásalbumot, egészen pontosan ezt:

Isten bizony, mondom, hogy megéri hallgatni!

GARO

És ha már ennyit beszéltem a JAM Projectről, akkor folytassuk a GARO-val. Ezt most kezdtem el, ma a 6. részt néztem meg. Ez egy 2005 óta futó sorozat, külön érdekességnek tartom, hogy ennek az első szériának az előzménytörténete, a TAIGA a 2025-ös legújabb sorozat. Konkrétan említették is Taigát a 2005-ös sorozatban, ő a főszereplő apja. Kis időzavarban voltam, időutaztak a 2005-ös karakterek, hogy így tudják, hogy melyik lesz a 2025-ös sorozat? Összeállt a kép, de nagyon érdekes volt.

A sorozatról: Ha létezik dark tokusatsu, ami szigorúan felnőtteknek ajánlott, az a GARO. Sokkal inkább horror elemekkel dolgozik (a gonoszok is horrornak hívják magukat), nem utolsósorban a téma is sokkal felnőttesebb, komolyabb. De pont ezért érdemes megnézni, mert kiválóan reflektál a jelenkorunkra. Ugyanis a horrorok jellemzően olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amiket mi negatívnak, jellemgyengeségnek tartunk. Ezekkel szemben meg elég keményen megy a harc. A főszerpelő, Saejima Kouga, aki Makai Kishi. Mogorva, kellemetlen természet, kifejezetten magányos harcos, kizárólag egyedül dolgozik. Persze idővel kiderül, hogy miért ilyen (ha csak 6 részt láttam, kikövetkeztethető, hogy elég hamar fény derül rá), de az ő átváltozása egy két lábon járó farkasszerű lény, amely minimum aranyozottnak tűnik. A lényeg az, hogy ebben az alakban méri a végső csapást az ellenségre. Sajnos szabály az, hogy akiknek a lelkét elragadta a horror, azokat nem lehet megmenteni. De muszáj legyőzni őket, mert másképp nem lehet megmenteni a világot. Ugyanakkor, ha legyőzte őket a Makai Kishi, onnan csak a halál vár az áldozatra, hiszen a lelke nem tér vissza.

Szinte az egész franchise-nak az openingjét a JAM Project énekli. Azért kiváló választás ez a csapat, mert már korábban is bizonyították a komolyabb hangvételű dalaikkal, hogy őket érdemes komolyan venni, mert a szövegük, énekük, zenéjük sokkal felnőttesebb, mint az átlag tipikus anime és tokusatsu előadók stílusa, dalai. Így nemcsak hogy testhezálló a JAM Project számára a GARO, hanem valamennyi, a sorozathoz írt daluk kiválóra sikeredett! Tudásuk legjavát adták a dalokba, Kageyama Hironobu meg maga is adja az egyik karakter hangját. Nem jutottam még el oda, hogy halljam, de egy-két dalban hallgató, amit mond a sorozatban és nagyon kemény! Okui Masami is szerepelt az egyik sorozat egyik epizódjában, ha jól tudom a Yami wo Terasu Monóban. Arra is kíváncsi leszek.

Szóval a JAM Project és a sötét hangulatvilág is tesz róla, hogy komolyan vegyük a GARO-t. Ugyanis a sorozat színvilága is meglehetősen sötét, fakó. Jellemzően éjszaka veszik fel a jeleneteket.

Super Sentai

Ezt is fordítva kezdtem el, ugyanis az 1977-es második sorozattal, a J.A.K.Q. Dengekitaijal kezdtem el a Super Sentai franchise-t. Ezt is azért, mert Sasaki Isao dala annyira szép volt, hogy mondom, ezt látni kell!

Pont azért meglepő, mert a megszokott tokusatsu sorozatokhoz képest szokatlanul komoly hangvételű a sorozat. Utólag olvastam utána, hogy arról van szó, hogy annyira meg akarták különböztetni az elődtől, a Himitsu Sentai Gorangertől, hogy annak egy antitézise lett végül a J.A.K.Q. Dengekitai. Csak erre valahogy nem rezonáltak a japánok. Amíg a Himitsu Sentai Goranger elképesztően népszerű volt, a '70-es évek egyik legnézettebb tokusatsu sorozata volt a maga 16,1%-os átlagnézettségével, addig a J.A.K.Q. Dengekitai 9,1%-os átlagnézettséget tudhat magáénak. Tehát akkoriban nem igazán voltak vevők a japánok a komoly hangvételű tokusatsukra, mert annyira megmaradt a '60-as évekből, hogy a gyerekek szeretik ezeket a sorozatokat, hogy kifejezetten arra mentek rá, hogy a kisebbekhez szabják ezeket a sorozatokat. Na most erre rájön egy sötét hangvételű sorozat, gyilkosságokkal, utasszállító gép felrobbantásával, üzletek kifosztásával, ez nem jött be az embereknek. A második felére döntöttek végül úgy, hogy visszahozzák a Himitsu Sentai Goranger bizonyos elemeit, amivel végül megmentették a mundér becsületét, ugyanis a nézettség is magasan megugrott utána. Emelkedett is a sorozat színvonala, ugyanis nagyjából a 10. résztől nagyon látszott, hogy pánikba estek a nézettség miatt, és kétségbeesetten keresték a megoldást. Végül meglett. Az új színészek nemcsak hogy visszahozták a tokusatsu eredeti szellemiségét, hanem új színt vittek a sorozatba. Sokkal több lett a vicces jelenet, ami már csak annak is köszönhető, hogy az udvari bolond szerepét betöltő karaktert nem is színész, hanem rakugoka alakítja, aki kiválóan megbolondítja a jeleneteket.

A Himitsu Sentai Gorangert viszont most nézem. Ebből egyelőre hat részt láttam, de már ennyiből is világosan lejön, hogy miért volt annak idején annyira kedvelt. Nemcsak hogy jó történeteket találtak ki az egyes epizódokhoz, hanem a rendezés, kivitelezés is mesteri! Akármennyire is gyerekeknek készült a sorozat, komolyan vették a célközönségét, ezáltal felnőttek számára is bőven nézhető és élvezhető a sorozat. Ez a siker titka. Állítom, hogy ilyen sorozatokkal még a felnőttek is újraélték a maguk gyerekkorát ezekkel a sorozatokkal.

Ami a dalt illeti, az ending kapta meg a Himitsu Sentai Goranger címet, de az egyszerűen mesteri lett! Még a japán wikipédia is úgy emlékszik meg a dalról, hogy a híres japán acapella együttes, a Koorogi '73 ebben a dalban nyújtották a fennállásuk legemlékezetesebb énekét. És hogy milyen is volt az? Tessék meghallgatni!

Tomica Hero: Rescue Fire

És akkor, hogy teljes legyen a kép, álljon itt még az a sorozat, amit szintén most nézek. A Tomica Hero: Rescue Fire sajátságos sorozat, ugyanis sok évvel ezelőtt elkezdtem nézni, de akkor a 13. rész annyira durván megérintett, hogy nem bírtam folytatni. Emlékeztem rá, de úgy voltam vele, hogy most továbbmegyek.

Nem sokan látták ezt a sorozatot, de akik igen, azok valószínűleg kivétel nélkül szerették, ugyanis meglepően magas átlagértékelése van. És látom is, hogy miért. Ebbe a sorozatba ugyanis mindent beleadtak a készítők. A debil jelenetek elképesztően viccesek, a komolyak viszont könnyfakasztóak. És működik az egész együtt. Mindazonáltal elképesztően stílusos a tűzoltók ruházata, az egyik kedvenc Tokusatsu felszerelésem, amit eddig láttam! Az autók is stílusosak, ha gyűjtenék tokusatsu figurákat, a Rescue Fire mindenképp közéjük tartozna.

Arról szól a sorozat röviden, hogy évezredekkel korábban sikerrel felvették a harcot a tűzdémonnal, és bezárták egy Északi Sarkhoz közeli várbörtönbe. Ahol sejthetően borzasztó cudar körülmények között sínylődik. Ám jelenkorunkra megerősödött, és csatlósaival kész bosszút állni az egész emberiségen! És komolyan gondolja a bosszút! Néhány epizód ugyan játékos, látható, hogy nem kell annyira komolyan venni. De van néhány, ami annyira durva lett, mintha a legundorítóbb, legvisszataszítóbb bűnözők rémtetteit látnám. A 13. rész most is borzasztóan kemény volt, nem is bírtam könnyek nélkül, de most már más, és folytatom.

Szóval a lényeg, hogy ez a sorozat, ha vicces, akkor nagyon vicces, de ha komoly, akkor véresen komoly. Ezért van az, aki látta, az kivétel nélkül szereti. És ne feledkezzünk meg a JAM Project openingről sem!

Erről beszélek, hogy amit a JAM Project csinál, abba a legvégsőkig beleteszik magukat. Az ending ugyanakkor sajátságos. Azt egy Rey nevű formáció adta elő. Elég furcsa csapat volt (már feloszlott), ugyanis úgy aposztrofálták magukat, hogy ők az első olyan együttes, mely valódi anison zenét játszik. Most ez olyan kijelentés, ami nézőpont kérdése. Kétségtelen tény, hogy a srácok tudnak zenélni, ugyanis nemcsak hogy énekelnek is, de maguk játsszák fel a dalokat is. Ha így nézzük, tényleg ők voltak az első olyan együttes, melyek teljesen saját maguk játszották fel a dalokat, de ha azt vesszük, hogy a JAM Project is kifejezetten az anime zenék népszerűsítéséért alakult meg, akkor azt kell mondjam, hogy eléggé nagyképű kijelentés volt ez tőlük. Nem is maradtak fenn sokáig, a dalaik meg nincsenek fent Spotifyon. Azért is oszlottak fel néhány év után, mert eladások terén tragikus számokat produkáltak. Márpedig így nincs az a kiadó, amelyik foglalkoztatja őket. Másfelől néha hallgatom a dalaikat, és sehogy nem tudom magamévá tenni. Az egy jó dolog, hogy tud az énekes énekelni, az egy másik jó dolog, hogy a srácok tudnak zenélni, az egy harmadik jó dolog, hogy zenét is tudnak írni, de nem voltak könnyen megjegyezhetők. Egyébként sem árt ha egy előadónak, csapatnak saját stílusa van, de a dalaik nyomokban sem tartalmazott semmilyen egyéniséget, semmi olyat, ami az anime dalok sajátja lenne, vagy amiről azt mondom, hogy "na, ők a Rey"! Másképp nem lehet fennmaradni, mert így is annyira telített a japán zenei paletta, hogy nagyon kell az egyedi hangzásvilág, hogyy kitűnjenek a tömegből, különben elsüllyednek. Ennek köszönhető, hogy nem bírták, és végül feloszlottak. Azóta hírük nincs. Bár a japán wikipédia szerint ez így túlzás, mert 2019-ben tartottak egy 10. évfordulós koncertet. De új daluk 2013 óta nincs. A japán wikipédia szerint ötük közül hárman a feloszlás után megalapították a Fo'xTails nevű bandát. Ez meglepett, mert róluk hallottam már. Ezek szerint az anyag nem veszett el, csak átalakult. Amúgy ahogy olvasom a wikipédiát, az is gond volt, hogy a tagok nem tudták a hangzásukat összeegyeztetni, egy idő után már nem is tudták, hogy merre tovább. Hát, külön utakon. De valószínűleg a muzikalitásból való különbözőség miatt sem találták meg azt a hangzást, ami miatt kitűnhettek volna az egyéniségükkel. Ezért oszlottak fel végül. Így már értek mindent.

Az már eddig is megviláglott, hogy könyvet lehetne írni a tokusatsukról, de hogy ezt a pár sorozatot vázlatosan bemutattam, néhány háttérsztorival és ennyire hosszú lett... Könyvsorozatot lehetne a műfajról írni!

No, nemcsak Suara jelentkezett kislemezzel, hanem végre a JAM Project is kijött az új BEST COLLECTION albumával. Nincs értelme elemezni, hogy mennyire volt már itt az ideje, folyamatosan követem a tevékenységüket Twitteren, Instagramon, nehéz volt nekik a COVID időszak. Nagyon meg akarták ünnepelni a fennállásuk 20. évfordulóját (2020-ban), de az élet nagyon másképp tervezte náluk a dolgokat. Úgyhogy a leghosszabb szünet két BEST COLLECTION album között most volt. A 13. válogatásalbum A-ROCK címmel 2018 októberében jelent meg, a Max the Max pedig ma. Tehát 3 év és 9 hónap.

Úgyhogy volt mivel megtölteni az albumot, mert azért jöttek ki a dalok. De mégis, meghallgatva az albumot, most először volt olyan érzésem, hogy a JAM Project kezdi felélni a tartalékait. Először is a borító: Sajnos van néhány volt JAM Project album borító, amely megítélésem szerint meglehetősen rosszra sikeredett. Vagy a téma a problémás, vagy a kompozíció. És sajnos ez is a rossz borítójú albumok közé tartozik. Az az igazság, hogy a JAM Project nem olyasfajta zenét csinál, amihez feltétlen ugrániuk kellene örömükben. És igazából már a borítónál is érzékelhető, hogy az egész JAM Project dolog kezd elfáradni, mert valójában nem kéne feltétlen nagyon más "témájú" borítóképet készíteni, mint amilyen a Get over the Border vagy a THE MONSTERS borítója.

És hogy jóval régebbi albumok borítóit hozom fel példaként, jelzi, hogy az egész JAM Project repertoár mennyire egy témára épül fel. De hát miről ismerhető fel a rajongó? Sokáig elnézi egy együttes repetitív mivoltát (vagy egyéb hibáit). És miért nézi el sokáig egy rajongó, ha egy együttes repetitív marad? Mert szereti a stílusukat, és ha ne adj isten, jól is csinálják azt, amit csinálnak, akkor jó egy új dalban hallani egy hasonlót, de mégis mást. Mert új dalban hallhatjuk őket. Ez a helyzet nálam a JAM Project esetében. A Max the Max-szel összességében úgy vagyok, hogy ez még hallgatható, már nekem is lefele mutat egy utat a JAM Project ívében kreativitás terén. Ráadásul a másik, amit szintén baljósnak tartok, hogy mivel a 2021-es őszi szezonban remake-elték a NEO GETTER ROBO szériát (ha jól emlékszem), felénekelték újra két, a korábbi szériához énekelt dalukat, és mind a kettő rosszabbra sikeredett. A STORM 2021 még éppen ül, az még szól valahogy, de a DRAGON 2021 tényleg rossz lett. Az a baj egyébként ezekkel az új változatokkal, hogy nemcsak hogy nem hozzák vissza az eredeti változat hangulatát, de új értelmet se adnak a daloknak (ami a feldolgozások értelme lenne). A többi kislemezes dal nagyjából rendben van, ahogy megszokhattuk a JAM Project-től. Amit nagyon szeretek tőlük az új albumról, az a Tread on the Tiger's Tail, illetve a Piano Kyousoukyoku Dai-4-ban~Kaijin Sanka-nak van egyedi hangulata, nálam ez a két dal kiemelkedik az átlagból. Van még néhány jobb dal (pl. with love, Concerto of SRW), viszont rettenetesen hiányzik az albumról a Versus Road ~Higenjitsuteki Survival~ dal, amit 2020-ben magában adtak ki digitális formában, de azzal mindent vittek!

Ami szintén probléma, hogy az új dalok sem sikeredtek jóra. Van egy bevezető daluk a THE INTRO, írtak ennél jobb első dalt is. A NEVER END-G- meg ahogy kivettem a szövegből, egy GARO dal lesz (hihetetlen, hogy még mindig megy a sorozat), nem nehéz jobb GARO dalt találni ennél. Aztán az utolsó dal, a KAI is... Az utolsó dal a JAM Project-nél olyan, aminél érzékelhető, hogy annak a dalnak tényleg az a funkciója, hogy lezárja az albumot. Általában valamit útravalóul fogalmaznak meg, mintegy jó utat, sok szerencsét kívánnak, vagy a megérkezésről szól egy hosszú kaland után. Ezt egy idő után elvetették, mert egyre kevesebb volt az új ötlet ezekben a dalokban. Aztán jött az, hogy egy korábban kislemezen megjelent balladával búcsúztak, a KAI viszont a semmiből jött. Bár itt is hallható a "GARO" szó, ezért tudható, hogy melyik sorozathoz írták a dalt, de arra egyetlen korábbi albumukon sem volt példa, hogy egy ennyire jellegtelen, konkrét téma nélküli dallal zárják az albumot. Ráadásul ilyen jellegtelen dalokat írni a GARO-hoz? Azoknak mindig is volt egy különleges hangulatuk, a JAM Project egyik legszebb dalát az elválásról, búcsúzásról is a GARO-hoz írták (Kaze ~Tabidachi no Uta~), nem is volt annyira régen, ezt meg egyszerűen nem tudom, hogy gondolták.

Itt valami nem működik. Legalábbis egyértelműen elindult valami lejtmenetbe. Vannak jó dalok az albumon, de nem az a jellemző a JAM Project-re, hogy a jó dalok lennének kisebbségben... Remélem, hogy csak egy kisiklásról van szó, és nem arról, hogy az együttes felélte a tartalékait. Erre hamar választ kapunk, ugyanis 2 hónap múlva egy mini-albummal jönnek, és már a címét is lehet tudni: "The judgement". Jó a cím, az ítéletet mond majd a JAM Project várható további munkásságáról.

Addig is elérhető a Max the Max a Spotify-on.

Na, visszatértem, újra karaokézok, és szeretek mindenkit. Alapvetően a MondoCon ugyanaz volt, mint a korábbiak, ez most más miatt különleges. De lássuk a kezdetektől.

Sokáig fent voltam éjjel, már voltam úgy is, hogy nem is alszok el, mert minek, de mivel előző éjszaka is 5 órát aludtam, ezért semmilyen rosszullétet nem akartam megkockáztatni, végül hajnali 3-kor elaludtam, és 8 órakor az ébresztőóra csörgésére felébredtem. Kicsit lazára, komótosra vettem a készülődést, 10 óra volt, mire összekészítettem mindent, és elindultam. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, itt még mentem vásárolni. Eléggé nehzeen végeztem, mert a pénztárnál az előttem lévőnek valami hozzátartozója még odavitte a kosarát, így +1 embert kellett kivárni. És mivel késésben vagyok, így bosszantott a dolog. Most a Korponai utcánál a hídon át a villamossíneknél mentem, nem tettem kerülőt Kőbánya felsőnél. Esett a hó az éjjel, ami ugyan nagyon széppé tette a környéket, de csúszóssá is, úgyhogy vigyázni kellett. De odaértem, és mentem is fel a karaoke terembe.

Itt volt a szokásos csapat, 8, John, Mazsibazsi, Waka, ToumeiNi, Mai is hazajött Dél-Koreából, Leea, Orsi. Mindenkinek nagyon örültem, azoknak is, akiket nem soroltam fel. De igazság szerint most ezen a conon mellékvágányon vannak nálam, mert megjelenik valaki, akivel nagyon régóta szerettem volna személyesen találkozni. A hagyományos karaoke már javában ment, sor most nem volt a feliratkozásnál így feliratkoztam gyorsan. A 19. lettem. Na, ez menő szám. Leültem, nézelődtem Nintendo 3DS-en, közben kapom a Facebook üzenetet, attól, akivel terveztem jönni, hogy itt áll a sorban, de nem bírja a hideget, ezért lehet, hogy inkább hazamegy. Hogy micsoda? O_O Már tavaly nyáron is mondtam neki, hogy jöjjön újra MondoConra, azt mondta, nem tud, mert programja van. Rendben van, elfogadom, már csak azért is, mert fogadkozott, hogy lehet, hogy jön ősszel. Ez ugyan elmaradt, de ezt a télit mindenképp megígérte, és a hideg miatt ne jöjjön? Azt már nem! Azonnal szaladtam le hozzá. Közben megkérdeztem Orsit, hogy valamit tehetünk-e érte, de csak bíztatni tudott, hogy ha már eddig eljött, akkor már ezt bírja ki. Ez is jó. Lementem, ki a bejárathoz, elkezdtem keresni. Mondta, hogy a sor közepén van. Nagyjából ott nézelődtem, de hátrább látom, hogy integetnek. Igen, az ő lehet, Hikimisa. 2011 őszén volt utoljára MondoConon, személyesen 2012. szeptemberében találkoztunk utoljára, ennek fényében csodálkoztam, hogy távolból felismert. Jó volt újra látni személyesen. Kicsit beszélgettünk, mondta, hogy miért fordulna vissza, nem akarja megvárni a sort, meg drága neki a jegy. Beszélgettünk, mert sokáig csak Facebookon írtunk egymásnak. Már kész lettem volna elengedni, amikor a földön egy kis tócsában találtunk egy MondoCon jegyet. Mondom neki, nem mész te sehová, bemegyünk szépen. Felvettük a jegyet, kicsit megtisztítottuk, felhúzta a karjára, és azon nevettünk, hogy az égiek is azt akarják, hogy eljöjjön. Végül tehát bejutottunk. Felvezettem a karaoke terembe, leültünk, és aztán ott is elég sokat beszélgettünk. Nem tudom, hogy a Facebookos csevegések hatása-e, hogy azért tartottuk a kapcsolatot, de ugyanúgy beszélgettünk, mintha nemrég találkoztunk volna utoljára. Semmi zavartság a több éves szünet miatt, ami szokott lenni, ha olyannal találkozunk, akit nagyon rég láttunk utoljára.

Pont én lettem volna a következő aki énekel, amikor megszakítják a hagyományos karaokét, mert kezdődik a zenei tippmix. Amiben együtt indultunk. Mondjuk a részéről necces volt, mert nincs nagyon ideje animéket nézni, és mivel csak 2018-as animék voltak a listában, és nem igazán követte az aktualitásokat, ezért kicsit nehéz volt, de beírtam őt is. Igazából mind a ketten csak tippeltünk, mert én sem az alapján választok animét, hogy mik a legújabbak, hanem, hogy mik keltik fel az érdeklődésemet, de néhányat láttam a (most már) tavalyi évből. Keveset tudtam biztosra, ő is csak ráérzésre mondta a tippjeit. Mindegy, az volt a lényeg, hogy együtt zenekvízeztünk. Miután ez most csak 36 (3×12) feladványos volt, ezért gyorsan vége lett. Ezután elmentünk megnézni a vásárokat, meg a PC-, konzolrészleget, ezalatt is sokat beszélgettünk. Különben azért is szerettem régen is találkozni vele (ez 2009-2011 között volt), beszélgetni, mert van saját véleménye a dolgokról, és ez imponált már akkor is. És ahogy múltak az évek, persze még többet láttunk, még érettebbek lettünk, több téma szóba került. Az az érdekes, hogy vietnami létére választékosabban fejezi ki magát magyarul, mint egy átlag magyar. Ami megdöbbentett, amikor megkérdeztem, hogy milyennek látja a MondoCon-t ennyi év után, azt mondta, hogy semmi változást nem lát, minden ugyanolyan, mint régen volt. Mondja ezt úgy, hogy 2011 őszén volt utoljára...

Egyébként Dalcsata volt, amíg nem voltunk ott, Japánban a január 1-jei Uta Gassen után, ezt szervezték meg (ami nagyon jó ötlet), de ezt már nem akartuk meghallgatni. De 13.22 körül mondtam neki, hogy menjünk vissza, mert lassan vége, és én leszek az első, aki énekel. Kicsit késtünk, mert már ment a hagyományos karaoke, de mutattam magam, hogy ott vagyok, és ugye lehetek én a következő? Micsoda beszéd az. Amit énekeltem, az pedig a Super Robot Wars V-ből a NEW BLUE. Amiről annyit írtam, hogy mennyire imádom. Nagyon el akartam énekelni, megmutatni a nagyközönségnek ezt a csodát. És annyira imádtam énekelni, hogy azt szavakba nem tudom önteni. A legmagasabb hangok ugyan most sem jöttek ki, el is döntöttem, hogy nem fogom erőltetni. De így is nagyon jó volt. Annyira jól éreztem magam, miközben énekeltem, és mondták többen is, hogy látszott, hogy szeretem ezt a dalt. Ezt nem lehet nem szeretni. Hikimisa is mondta, hogy lenyűgözte, hogy milyen magas hangot tudok kiénekelni. Mondta, hogy szerinte neki nem menne. Pedig egyébként van neki is hangja, egyszer régen énekeltünk együtt magunknak, és ha motivált lenne abban, hogy énekeljen, és sokat gyakorolna, akkor művelne csodákat versenyeken. Ami énekemet illeti, azért mert nem sikerült felénekelni december 5-én a dalt, attól még a gyakorlás nyomai ott vannak, ennek a gyümölcse volt az előadás, amit nagyon élveztem. Egy kicsit még maradt, beszélgettünk, aztán ő elment, valamit elintézni, de visszajön. Most nem nagyon akartam erőltetni, de amikor régen volt MondoConon, akkor mindig azt csináltuk, hogy elemeztük a hallott dalt, meg az énekest. Miért ezzel áll ki, ennek versenyre kellene mennie, az meg hol volt, amikor az önkritikát osztották, mert ilyennel kiállni énekelni... És ezzel szórakoztattuk egymást.
Addig Orsival beszélgettem, amíg nem jött vissza. Ő még éhes is volt, úgyhogy mentünk a karaoke terem elé, ott van a szokásos japán kajálda, ott vett magának... háromszögrizst. Mi is annak a neve? Amíg sorban álltunk, beszélgettünk, felcsendült egy régi "kedvenc" a Vampire Knight-ból a Futatsu Kodou Akai Tsumi. Erre mondtam Orsinak, hogy vannak a mainstream dalok, amiket minden egyes karaokén elénekelnek, de jól senki nem tudja elénekelni őket. Visszamentünk, amint sorra került, közben Hikimisa is visszajött. Most inkább figyeltük az énekeseket. Egyébként is nemsokára én következtem. A második dalom a GARO -VANISHING LINE-ból a Sophia. Tegnap teljesen spontán jutott eszembe, hogy elénekelhetném ezt a dalt. Habár nem gyakoroltam ezt a dalt, de úgy éreztem, hogy át tudom adni azokat az érzelmeket, amiket ez a dal közvetít. Ez most nem igazán jött be, mert nem nagyon volt hangom. Kicsit erőltettem az énekemet. Mert mindig, amikor beszélgettünk, mondtam neki valamit, szinte mindig kiabáltam, hogy a tömegben hallja, amit mondok. De ha másért nem, érdemes volt megmutatni ezt a dalt. És nem is énekeltem többet. Tehát JAM Project és Okui Masami, ez a mai mérleg. Mindig is ilyen jó mérlegem legyen. Imádom mind a kettőt. Mondjuk Okui Masami benne van a JAM Project-ben, de van mit imádni rajta külön, mert amit szólóénekesnőként csinál, az egy csoda.

Nem sokkal az énekem után Hikimisa szólt, hogy megy, én meg elkísértem. Ahhoz képest, hogy csak a bejáratig terveztem menni vele, elmentem vele egészen Kőbánya alsóig, a 151-es buszhoz. Ezen út alatt is beszélgettünk, amikor felszállt a buszra, megígértük egymásnak, hogy mindenképp találkozunk még személyesen. Egyedül mentem vissza, de mire visszatértem, már ment a Jpop, Kpop videoklip vetítés, Leea, Orsi, Mystra, Tsuki voltak a karaoke terem előtt álltak. Kicsit beszélgettem velük, de később felhívtam Wakát, hogy merre van. Miután eligazított, lementem a PC-khez, láttam, hogy ott Rocket League-ezik. Ott szurkoltam neki, de sajnos vesztett. Ezután szétnéztünk kicsit. Láttam, hogy a retro konzoloknál szabad a Nintendo GameCube, benne a Mario Kart: Double Dash!!. Meginvitáltam egy játékra, bár elmondása szerint még soha nem játszott ezzel a Mario Karttal. Aztán végig második volt. Na emeltük a tétet, most 100cc-n játszottunk (előző 50cc volt értelemszerűleg). Itt változatosabb lett az eredmény, de összességében itt is második volt a végelszámolásban. Van érzéke a játékokhoz, ne sajnáltassa magát.

Már majdnem 18 óra volt, ezért elindultunk vissza a karaoke terem felé, de még mindig a videoklipek mentek. Viszont meglepetésre a sikongatás csak elenyésző volt. Valószínűleg azért, mert a zene is halkabb volt a megszokottnál. Így most meg lehetett maradni a karaoke terem közelében. Csak majdnem negyed 7-ig tartott, amikor eredetileg 6-kor vége van. Közben Mazsibazsi mondta, hogy már inkább menne haza. Mivel most is telekocsisat játszik, ezért megkértem, hogy ha van hely, engem is vigyen haza. Volt. Még kicsit maradtunk, elbúcsúztunk a többiektől. De még nem indultunk el, hanem le a földszintre, ugyanis Wakát is elvitte volna, de ő még hallani akarta az eredményhirdetést. Miközben vártuk a karaokés eredményhirdetést, szegény Mazsibazsit hullára lefárasztottam. Egyébként is szeretem szívatni, mert szeretem látni a reakcióit, de ma különösen látszott mennyire élvezi, hogy L'art Port L'art Társulat, ezen belül is Besenyő Család idézetekkel fárasztom. Ráadásul beszállt ebbe Waka is, mert ő is nagy L'art Pour L'art rajongó. Miután vége lett az eredményhirdetésnek, elindultunk hazafelé. De Waka végül maradt, ugyanis mindenki, aki részt vett a Dalcsatában (így ő is), kaptak közösen egy tortát, abból még ki akarta venni a szeletét, de őt már nem vártuk meg. Igen, amikor ilyen nagyon oldott, bolondos hangulatom van, akkor vigyázni kell velem, mert halálra fárasztom a másikat.

Tehát, hazavitt, és letett. Jó volt ez a MondoCon, nagyon örültem mindenkinek, különösen Hikimisának, hogy visszatért. Mondta, hogy elképzelhető, hogy jön tavasszal is, ki fog derülni.

Rászántam magam, hogy megnézzem a GARO animesorozatot. Három szériából áll, most tartok a másodiknál, mely a Guren no Tsuki-nál. Ahhoz képest, hogy mennyire félelmetesnek gondoltam, egyáltalán nem az, sőt! Nagyon is jó, mert nagyon jó szimbólumok vannak az emberiség viselkedéséről. Részletesen még nem tudok írni az animéről, mert eléggé összetett, és ha jó elemzést akarok írni róla, ahhoz nagyon össze kell szedni a gondolataimat. De annyit el tudok mondani, hogy a Guren no Tsuki jobban tetszik, mint a Honoo no Kokuin. Élettel telibb, jobb a történetvezetése, több a humor, több emberrel találkozunk, ismerkedünk meg. A csapat is jobban tetszik, nem utolsósorban a történet is. Ehhez képest rettenetesen meglepett, hogy a Guren no Tsuki-t rettenetesen leértékelték. Ez annak a példája, hogy nem feltétlen érdemes csak a másik véleményére adni, mert a személyes értékrendem szerint láthatom másképp az adott művet. Ez van a Guren no Tsuki-nál is. Vannak akik 1 pontot adtak rá, nekem nagyon bejön. Legtöbbeknek a történet nem tetszett.

Különösen az első ending. Sasaki Sayaka már énekelte a Honoo no Kokuin első endingjét. A CHIASTOLITE sokkal vadabb, erősebb, az ének is nagyon gyors, a Guren no Tsuki első endingje viszont bár dinamikus, de lassabb, és sokkal több érzelem van benne. De milyen érzelmek! Tomboló, szenvedélyes, olyanok, amiket éreztem már belül, nagyon jó volt érezni, ezért nagyon megszerettem ezt a dalt. Kamon a címe, és az lepett meg, hogy a zenét Okui Masami írta. Megint bebizonyította, hogy tud zenét írni.

Kaze ~Tabidachi no Uta~

Mondanivalójában a tegnapihoz hasonló dal következik, de most nem Okui Masami stílusában. Ez egy sokkal fajsúlyosabb, erősebb dal az elválásról a búcsúzásról és az örök utazásról. Pont azért ez is olyan dal, amit akármennyire is szeretek, nem szeretem hallgatni, mert annyira erős érzelmileg, hogy valósággal depressziósnak érzem magam a dal hallatán. De azért, mert ilyen hatást vált ki, azért van helye a listán, ennyire előkelő helyen. A szöveg is a szomorú elválásról szól, és konkrétan ez az a dal, ahol Endoh Masaaki olyan magas hangokat énekel ki, amit sehol máshol nem, még a szólókarrierjében sem. És pont ott, ahol a szöveg is a legerősebb. A zene is nagyon jól meg van írva, az érzelmek hitelességét pedig mutatja, hogy nem kell feltétlen érteni a szöveget, ahogy éneklik, abból minden kiderül. A GARO dalok legjobbika.

Gekka

Az olyan GARO dalok, mint a Guren no Tsuki második openingje nagyon árulkodóak afelől, hogy mi is az egész széria mondanivalója. Bár én is csak az animét láttam, de azt gondolom, hogy legalább ezeket érdemes megnézni, ha az előszereplős sorozatokat nem is, mert sokat mond az emberiségről. Ez is különben olyan dal, amit nem szeretek hallgatni, mert túl sok érzelem van benne. Mégis helye van a listán, mert az érzelmek mind az utolsó dallamig hitelesek, nem utolsósorban a zene, és az ének is elsőosztályú. Azon JAM Project dalok közé tartozik, ahol meghallhatjuk, hogy az énekesek meddig képesek felvinni a hangjukat. Azok ott valódi hangok, semmi utómunka nincs benne, ezt koncerten is bizonyították. 2006 óta létezik a GARO széria, azóta több inkarnációt is megélt, rengeteg dal készült, ez az egyike annak, amelyik a legtöbbet árul el a sorozat mondanivalójának fontosságáról, annak érzelmi oldaláról.

PLATONIC

Ismét egy ballada, ismét egy Okui Masami szóló. A címből kikövetkeztethető, hogy beteljesületlen szerelemről van szó, de gyönyörűen énekli ki a fájdalmát. Azért nagyon jó, mert az hallható, hogy megéli a fájdalmát, elmerül benne, ettől válik élővé a dal. Hallgatása közben azt érzem, hogy a fájdalom is az élet része, amiből adott esetben lehet tanulni. Nem panaszt hallok az énekben, és erre főleg akkor jöttem rá, amikor először meghallottam az énekesnő saját verzióját. Okui Masami ugyanis megtette azt, hogy felénekelte a dalt Symbolic Bride albumára, amivel elkövette énekesnői karrierjének egyik legnagyobb hibáját. Ott ugyanis teljesen más stílusban énekel; Olyan, mintha sajnáltatná magát. A zene is sokkal lassabb, vontatottabb, melyeknek köszönhetően bőven az album mélypontja. Ellenben az eredeti JAM Project verzió dinamikus, élő, ékes bizonyítéka annak, hogy úgy is lehet a fájdalomról énekelni, hogy az az élet része.

PROMISE ~Without you~

Ismét egy könnyed dal következik, de most valami olyan, ami annak ellenére rettenetesen szerethető, hogy amúgy a vidám hangja teljesen elinflálja a szöveg jelentését. Ez a dal egy Okui Masami szóló, és nemcsak hogy az énekhang könnyed, hanem a szöveg is annyira egyszerű, hogy komolyabb japán tudás nélkül lehet érteni akár a teljes dalszöveget. Mégis mit keres itt a listán? Egyszerűen nem tudom megunni. Ez egy olyan jellegű dal, amiben igazából nincs semmi különös, nem is nagyon kerít a hatalmába érzelmileg, de a könnyed hangulata miatt mégis rettenetesen hallgattatja magát. Ha nagyon bele akarnék magyarázni valami jelentést a dalba, akkor azt mondanám, hogy teljesen együtt él a be nem teljesült szerelem érzésével. Igazából már jól van (nemcsak úgy mondja meg bizonygatja), csak az a fránya ígéret. És a dal vége:

I can't live without you

Néztem, hogy több előadóról is állítottam össze toplistát, de a JAM Project kimaradt. Pedig emblematikus alakja (ahogy a tagok is külön-külön) a japán anime zenének, már lassan 8 éve rajongok értük, 9 éve ismerem a zenéjüket, azt gondolom, hogy érdemes összefoglalni az elmúlt 18 év legjobb 40 dalát tőlük.

Egyáltalán nem volt könnyű, mert amikor elkezdtem összeválogatni, hogy melyek kerüljenek be a listába, akkor összesen 76 dal gyűjt össze. Hát ebből igencsak nehéz lesz rostálni, lesz közülük jónéhány, amitől nagyon nehéz lesz megválni. De végül meglett a 40 dal. A további 36 közül volt olyan, amivel inkább csak magát az együttest akartam megmutatni, hogy mitől is olyan különlegesek. Szeretem azokat a dalokat, de nem feltétlen mondanám, hogy a legnagyobb kedvenceim. Mert hát megvan a személyes értékrendem, hogy mitől szeretek meg egy dalt. Az utóbbi időkben egyre inkább preferálom az élő hangzást, amiben a JAM Project erős, valamint olyan hangulatot áraszt magából, amivel tudok azonosulni. Ez az, ami szubjektívvé tesz egy listát, ez az, ami miatt örök viták vannak egy ilyen listán, mert mindenki más dalt tenne be. Ez az én egyéni listám, mindegyiknél meg fogom írni, hogy mi tetszik benne, és miért.

Ahogy írtam, van néhány dal, amit sajnáltam, hogy ki kellett húzzak. Ezekből mutatnék meg egy néhányat. Most azok a dalok jönnek, amik épp hogy kimaradtak a 40-es listából.

The advent of Genesis

Egy Super Robot Wars ending mindig különleges. Általában lassú dalok szoktak lenni az endingek, amik lezárják a játékot. Most sincs ez másképp. Okui Masami volt az, aki nemcsak hogy a játékhoz megfelelő endinget írta meg, hanem azok számára is hallgatható értelmezhető dalt írt, azoknak is, akik nem játszottak a játékkal. Bár a szövegben benne vannak a harcok, űrbéli események, de ezeket át lehet írni gondolatban, és lehet olyan szöveget kreálni, hogy a való életre reflektáljanak, és akkor máris egy tökéletesen élvezhető dalt kapunk a játéktól függetlenül, úgy, hogy a zene semmit nem veszít az értékéből. Ezt kéne egyszer elénekelnem.

Mirai he no Chikai

Ez az egyetlen JAM Project dal, ahol megbocsájtom Ricardo Cruz jelenlétét, itt szeretem, ahogy énekel. Amúgy nem rajongok azért, ahogy néha beleénekel egy-egy JAM Project dalba. Van énekhangja, tehát a tehetsége miatt kap helyet az együttesben, de nem szeretem a fizimiskáját, és igazából a hangja miatt sem vagyok annyira oda. De ez van annyira jó, hogy itt még ő is pozitívan érvényesül. Azt az erőt szeretem, ami hallható a dalban, sajnálom, hogy nem tudott bekerülni a 40-es listába.

Milky Way

A Get over the Border egy különleges album, ugyanis a megjelenéséig csak kevés kislemez jelent meg (Matsumoto Rica kiválása miatt rövid ideig nem is adott hírt magáról az együttes), ezért többségében itt saját dalok vannak. Így lett ez az együttes legegyedibb albuma, ahol inkább a tagok egyéni stílusa dominál. A Milky Way konkrétan egy szóló, méghozzá Okui Masami éneke hallható benne. Mintha csak a stúdióalbumából hallanánk egy dalt. Itt énekli ki azokat a fájdalmakat, nehézségeket, amiket 2008-ban élt meg. Márpedig abból neki különösen kijutott, hiszen nagy beteg is volt abban az évben, pihenésre kényszerült (neki legalábbis mindenképp kényszer). Meg hát Matsumoto-san kiválása sem kis fejfájást okozott az együttesnek, úgyhogy volt miről énekelnie ebben a dalban. Gyönyörűen kiénekelte a fájdalmát, egy újabb példa arra, hogy miért szeretem annyira Okui Masami-t.

Garo ~SAVIOR IN THE DARK~

A dal, amivel az egész GARO-széria elindult, ami mára legalább annyira jelentőssé vált a JAM Project karrierjében, mint a Super Robot Wars. És hát nincs mit tagadni rajta, ennek a sorozatnak is nagyon jó dalokat írnak, amit bizonyít már az első dal is. Hangulatilag is nagyon ott van, a dal is meg van írva, egyszerűen élmény hallgatni.

Nos ennyi. Holnaptól napi egy dal, az első helyezettig.

Hát íme az új Okui Masami album hatása, megvettem az egyik belőle készült kislemezt. A Sophia, mely a GARO -VANISHING LINE- anime első ending dala. Az animét még nem láttam, mert ha nézek GARO sorozatot, az első szériától tervezem megnézni. De láttam annak idején az első részt, és nekem túl erőszakos volt. Értettem, hogy mit akar mondani, de a kifejezési mód nem tetszett. De gondolkodtam azon, hogy az Okui Masami dal miatt végignézem az animét. Meg micsoda férfias dolog kibírni egy olyan alkotást, amit korábban nem tudtam. Azt hiszem, elő fognak kerülni a JAM Project dalok is.

De most a kislemez. Nagyon kellemes meglepetés volt a HAPPY END album, nem győzök örvendezni, hogy mennyivel jobb lett, mint a Love Axel vagy a Symbolic Bride. Ez arra inspirál, hogy megszerezzem az albumot eredetiben, és a hiányzó kislemezt. Az Innocent Bubble-t előrendeltem, a Sophia kimaradt. Megszerettem a dalokat, de igazán csak most érzem, hogy mekkora jelentőssége is van nekik. A HAPPY END egyik nagy erőssége ugyanaz, mint a régi albumoké, hogy Okui Masami megint egy koncepció köré építette a dalokat. Az egész albumnak egységesen van mondanivalója, amibe nagyon jól beleillenek mind az Innocent Bubble, mind a Sophia kislemez dalai is. Visszatekintés a múltba, számot az ad az életéről, újra az értékrendjéről, hitéről énekel, erre pedig kiválóan alkalmas egy 25. évfordulós album, melyet 50 évesen énekelt fel.

A Sophia kislemez két dala tartalmazza az énekesnő életének negatívabb, bánatosabb oldalát. Már elemeztem korábban a dalokat, a Sophia inkább elmélkedős, az élet nehézségeit igyekszik viselni, a THE COUNTDOWN viszont fajsúlyosabb. Nagy változás előtt áll, érződik benne a múlt elengedése, ugyanakkor kész az újat befogadni. Mindenképpen nagyon jó szám, régen írt ilyet.

Úgyhogy nagyon örülök a kislemeznek, kellett már egy erősebb alkotás az énekesnőtől. A CDJapantől rendeltem meg, és gond nélkül megérkezett. És ez volt a lehetőség, hogy be tudtam scannelni a borítót jó minőségben. Mert az egyik Okui Masami rajongó bescannelte, amikor megkapta a saját példányát, de eléggé rossz minőségben, össze-vissza voltak a képek, ráadásul a belső borítók valamiért kis méretben jöttek át, úgyhogy az csak mostanra lett meg jó minőségben. Fel is tettem őket a VGMdb kislemez oldalára. Nem tudom, hogy fognak-e variálni rajta, ott most eléggé össze-vissza vannak a borítók megnevezései, mert az előzőek (a fentebb említettek) is ott vannak. Remélem, rendezni fogják majd. A weboldalra meg regisztrálni kell, ha valaki a mellékelt képeket jó minőségben akarja megnézni, de megéri, mert sok kifejezetten ritka kiadvány borítója is fent van. Ez a weboldal egyik ékes bizonyítéka, hogy a közösség által szerkeszthető weboldalak mennyire értékesek. Van felügyelet felettük, és ezeket az oldalakat többségében olyanok szerkesztik, akik rajongásuk tárgyáról akarnak minél több információt megosztani, kevés az olyan, aki betrollkodik egy ilyen oldal szerkesztésébe, meg azt azonnal le is fülelik.

A scannelés meg nem volt egyszerű folyamat, mert néhány hete hoztam fel Pestre a scanneremet, és nemrég üzemeltem be. Ma akartam használni, hogy a kislemezt bescanneljem, de nem akart kommunikálni a Windows-zal. Eddig tudtam Windows 10 alatt használni, de most valamiért nem ment, nem látta a driver a scannert. Amúgy régi scannerem van, HP scanjet 3970-es, ennek csak Windows Vistáig van támogatása, sőt, maga az illesztőprogram csak a 32-bites Windows XP alatt van listázva. Ezt töltöttem le, és telepítettem, és ha hibásan ugyan, de mindig működött. Mert még csak nem a is a működésében volt hiba, hanem esztétikai hibák (nem jelentek meg a ikonok, így ki kellett találni, hogy melyik scannel), de lehetett használni. De most egyáltalán nem látta a scannert. Próbáltam az eszközkezelőben megnézni, más univerzális scannelőprogramokkal, hogy megy-e de semmi eredménye nem volt. Aztán végül az lett a megoldás, hogy VirtualBox-on keresztül tettem fel a gépre egy Windows XP-t, és ott működött a scanner. Amit el tudok képzelni, hogy olyan frissítés jött Windows 10-re, ami már végképp nem kommunikál olyan eszközökkel, mely nem kompatibilis vele. De ilyen jellegű ismeretem még nincs. De legalább 2 óra volt, mire megtaláltam a megoldást. Ez az egyedüli, amit nem szeretek az informatikában. Ha valami gond van, arra sok esetben nehéz megtalálni a megoldást, és több óra azt orvosolni. Mert egyedi a probléma, sokszor nem arra kérdeznek, hanem csak valami hasonlóra, és az sem segít feltétlen. Nem egyszer jártam már így. Már ha lehet orvosolni persze. De ez most mindegy, a lényeg, hogy sikerült végül scannelni.