Elkeseredés volt, feladás nincs. Hogy összefoglaljam, hogy érzek most az énekléssel kapcsolatosan. Mára terveztem felveni az újabb dalt, ami meg is történt, ez pedig Yonekura Chihiro: Arashi no Naka de Kagayaite dalából van.

[soundcloud url="https://api.soundcloud.com/tracks/519340380" params="color=#ff5500&auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false&show_teaser=true" width="100%" height="166" iframe="true" /]

Ez az énekesnő egyik legismertebb dala, mindig ezzel zárja a koncertjeit, és akkor aztán mindenki tombol, és kiordítja a torkát is. Ami teljesen jogos, hiszen Yonekura Chihiro egyik leghangulatosabb dala ez.

A felvétel viszont nem ment simán, mert eleinte nem akart csinálni az Audacity semmit. Megnéztem részletesen a hibaüzenetet, átnéztem minden beállítást a vezérlőpultban, de mindent rendben találtam, azt leszámítva, hogy a mikrofon kis sávjai közül egyik sem színeződött ki, vagyis nem vesz fel semmit. Pedig mindent rendben találtam a beállításoknál, és a hangkártya drivere is elvileg megfelelően működik. Pár percnyi gondolkodás után eszembe jutott, hogy megnézzem, hogy melyik verziója van feltéve nekem az Audacity-nek,  a 2.2.2-es. Megnéztem, melyik a legújabb, és láttam, hogy van 2.3.0-ás is. Leszedtem azt, feltelepítettem, és azzal is tettem egy próbát. Csodák csodájára elindult, és rendesen felvette az éneket. Néha meglep, hogy sokszor a legegyszerűbb megoldásra kell gondolni, pedig nem úgy tűnt, hogy csak ennyi a baja. A mikrofon meg egyébként is halkabban vesz fel alapesetben valami miatt, csak akkor vesz fel normálisan, ha feltolom a hangerejét a +40%-kal. Majd utánanézek, hogy ezzel mit tehetek. Mindenesetre a felvétel most sikerült.

Ezt a dalt inkább csak a hangulata miatt vettem fel, mert nagyon szeretem, amúgy konkrétan énektudást ezzel a dallal nem igazán lehet felmutatni. Legfeljebb, hogy ki tudod tisztán énekelni a hangokat, de mást nem igazán. A tiszta éneklés meg szinte kimerül abban, hogy ki tudjuk-e énekelni az íveket szépen, de igazán nincsenek benne nagy hangterjedelmek. Ennek ellenére nagyon szeretem ezt a számot, mert nagyon erős, dinamikus, és dallama is van.

Folytatás három hét múlva egy karácsonyi dallal.

Október 3-ára terveztem a következő hangfelvételt, de az istennek se tudtam, hogy mit énekeljek. Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen, de aztán ahogy néztem a Senkaiden Hoshin Engi-t, eszembe jutott, hogy hát ezt az animét az openingje miatt nézem (mert amúgy maga az anime sok jó szót nem érdemel, de talán egy másik postban elemzem), amit már régóta ismerek, és szeretek. Ez pedig Yonekura Chihiro: WILL dala, ami az énekesnő egyik legnépszerűbb szerzeménye, ez minden koncertjének kötelező dala. És felvettem ma:

[soundcloud url="https://api.soundcloud.com/tracks/509115207" params="color=#ff5500&auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false&show_teaser=true" width="100%" height="166" iframe="true" /]

A dallamvezetése tetszik, hogy a refrén milyen ívet ír le. Jól meg van komponálva a dal, jól visszaadja azt az ártatlan felfedezést, amiről a szöveg szól. Egy emberre figyel fel, csodálja őt. Hinni akar benne. Felteszi a kérdést, elképzelhető, hogy magának, ami alapvetően nem rossz, mert érettebb gondolkodásra vallhat. Ugyanis elképzelhető, hogy csalódott már emberekben, és az újabb csalódástól kímélné meg magát? Mondjuk inkább az ártatlan pozitív hangulat jelenik meg az énekben, erre utalnak a kisebb hajlítások az egyik szótagokban.

Jó volt énekelni ezt a dalt, ez is olyan, hogy ha nagyon rám jön, éneklem az utcán is. Jó volt felvenni ezt a dalt, nemcsak hogy Yonekura Chihiro egyik legnépszerűbb, de legjobb dala is.

Tegnap volt a Save Game videojáték kiállítás, melyen sok retro konzol volt kiállítva.

Még múlt hét csütörtökön volt ún. jegynyerő verseny a rendezvényre, amin részt vettem. Láttam esélyt a győzelemre, mert azt gondoltam, hogy nem lesznek sokan, és volt Dr. Mario is, úgy voltam vele, hogy vannak esélyeim. A Hyp-R Zone-ban volt, az emeleten, a retro részlegben. Oda akartam érni a 18 órás kezdésre, sikerült is negyed órával előtte megérkezni. De a 18 órási kezdésre csak ketten voltunk. Úgyhogy vártunk még. Nem is lett volna esélyem, mert egy olyan lány jött (aki egyébként nagyon meglepett, hogy megjelent), akiről tudom, hogy többszáz órát Dr. Mariózik. De aztán szépen lassan jöttek mások is. Úgy jöttek be 18.30-ra az emberek, mintha ez lett volna a hivatalos kezdő időpont. Össze is gyűltünk kb. 12-en. Három játék volt hivatalosan meghirdetve, ahol versenyezni lehetett:

1. Dr. Mario Super Nintendóra
2. Frogger Sony PlayStation-re
3. NBA JAM Sega Mega Drive-ra

Neveztem mind a háromba, hiszen ezzel ki is próbálhatom a játékokat. Először az NBA JAM-ben játszottam. Ez egy sajátságos hangulatú sportjáték, ahol még csak nem is feltétlen kell a kosárlabda szabályait szorosan követni. Egy kis taktikával lehet benne nyerni. Tovább is jutottam az első körben, a másodikban viszont már kiestem. A Dr. Marióval egyből azzal a lánnyal kerültem össze, akiről írtam, hogy rengeteget játszik vele. Meg is látszott, azonnal, hogy mennyire jó, egyből elvert. Ahogy mindenki mást is, azt ő nyerte meg.

Ahogy az NBA JAM-mel, úgy a Froggerrel is most játszottam először. Ez egy érdekes logikai játék, ennek fizikájával már találkoztam máshol, de nem tudom, megmondani, hogy hol. Az a lényeg, hogy egy békával kell átmenni a többsávos úttest túlsó végére vigyázva az autókkal. Majd át a folyón, ahol farönkökökre kell állni, vagy teknősök hátuljára lehet ugrálni. A teknősök néha elmerülnek a vízbe. Ha a béka vízbe esik, vége a játéknak. Ami amúgy biológiailag teljességgel logikátlan, hiszen a béka kétéltű állat. Mindegy, az a lényeg, hogy ez a játék viszont nagyon jól ment. Utolsóként játszottam, és rekordot állítottam be, ugyanis 12 másodperc alatt értem a pálya végére. Azt hiszem, 13 másodperc volt az addigi rekord...

Így nyertem jegyet a Save Game-re. ^^ Jeggyel és kóddal be is jutottam a rendezvényre. Jó is volt, volt sok retro konzol. Ami nagyon imponáló, hogy sok volt a gyerek is, akik ugyanúgy érdeklődnek a régi játékok iránt, mint az újdonságok, és a VR iránt. És ugyanúgy eljátszanak a régi nagy klasszikusokkal is. A Flippermúzeum is jelen volt, és volt általuk néhány árkád gép is. Nem tudom, hogy ők hozták-e a Super Mario Bros. gépet is, de az is milyen aranyos volt, hogy a NES-es Super Mario Bros. játék árkád változatával úgy játszott egy kisgyerek, mintha ez lenne a trendi játék. Így olvadnak össze a generációk, és itt nem érzem azt, hogy 31 évesen akár egy 15-16 éves tinédzser apja is lehetnék, mert akkora a generációs szakadék. Alapvetően a Nintendós részlegen voltam bagszival. Három Nintendo Switch volt kiállítva. Az egyiken Mario Kart 8 Deluxe volt, a másikon ARMS, a harmadikon pedig The Legend of Zelda: Breath of the Wild. A retro konzolok között egészen pontosan 6 Super Nintendo volt kiállítva, mind olyan játékokkal, amiket még csak nem is láttam. O_O Néhány kazettának az eredetiségét is megkérdőjeleztem magamban. Nem próbáltam ki egyik játékot sem. Viszont most vettem kezembe életemben először Sega Dreamcast controllert. Soul Calibur volt benne. Eléggé kényelmetlen a controller, mintha egy tányér alján lennének dudorok, és csak ott lehet megfogni. A játék se igazán jött be, úgyhogy az első találkozásom a Dreamcast-tel nem volt annyira jó. De most nézem, hogy mennyire szeretik az emberek ezt a játékot. O_O El tudom képzelni, hogy akkor generációkat mozgathatott meg, de semmi újdonságérzetem nem volt.

A DDR-nél voltam még jelen, ki akartam próbálni. Láttam, hogy vannak anime dalok is, kerestem, hátha találok olyat, amit szeretek. Fent van Hayashibara Megumi-tól az egyik nagy kedvencem, A HOUSE CAT, mely a Bannou Bunka Nekomusume DASH!! OVA openingje, egyből erre esett a választásom. Easy-re állítottam, mert nagyon keveset DDR-eztem életemben, de ez így is valami rettenet volt. Fel kellett adnom, mert annyira nehéz volt, mintha a világ élvonalába tartozók közül játszottam volna a könnyű szintet. Bagszi magyarázta, hogy az irány billentyűkkel is lehet irányítani a DDR-t, és ehhez van a nehézség optimalizálva. Ó, hát persze, táncoltassuk meg az ujjainkat, mi? Mintha erről szólna a DDR. De inkább arról van szó, hogy nekem nincs hozzá érzékem. Alapvetően nem szeretek táncolni, semmi mozgáskultúrám nincs, és a hátsó nyilat se találtam el sokáig, nem tudtam, hogy hátrább kell lépni, így mindig középre léptem. Másoknak jobban ment. Szívesen néztem őket, segítettem nekik a gépnél számot választani. Fent volt a Kaleido Star: Yakusoku no Basho he DDR-e, ezt is eltáncolta valaki, de volt, aki Pokémont szeretett volna. Hogy miért az Europop verziója volt fent a Mezase Pokémon Master dalnak, azt nem tudom, de megizzasztotta azt, aki azt választotta ki. De jól választott az, aki a NARUTO-ból a GO!!!-t táncolta el, az relatíve könnyű volt, és élvezetes is.

Több nyereményjáték is volt a rendezvényen, melyeken lehetett nyerni kisebb és nagyobb értékű nyereményt. A Kahoot rendszerében három kvízkérdést csináltak, ezekben mind 15-15 kérdés volt, és társasjátékot, Regamex belépőjegyet, vagy Flippermúzeumba lehetett belépőjegyet nyerni. Csak az elsőben vettem részt, de meglepődtem, hogy milyen jól ment. Az eleje nehézkesen indult, de aztán egyre feljebb jöttem, olyannyira, hogy 1-2 kérdés erejéig 1. helyen is voltam. Végül 3. helyen végeztem. Ennek is örültem, volt olyan, amit tippeltem, ráérzésre gondoltam, hogy az lehet a helyes válasz (ez be is jött), de olyan is volt, amit biztosra tudtam. Az, hogy hány színvariánsban jelent a Nintendo 64, azt akkor nem is gondoltam volna, hogy 25-ben. Csak aztán leesett, hogy minálunk tényleg csak néhányban, a japánok szeretik a szivárvány minden színárnyalatában tudni a szeretett konzoljukat, és ott elképzelhető, hogy tényleg mindenféle színben pompázik a N64. Azt tudom, hogy a GameCube sokféle színben jelent meg Japánban, de hogy ennek a Nintendo 64 is áldozata lett volna, azt már nem.

A másik két Kahoot kvízen nem tudtam jelen lenni, mert Super Mario verseny volt. Na ez nagyon érdekes volt, és tanulságokkal teli. A Super Mario All-Stars játék Super Mario Bros. 3 játékában van Battle Mode, azon ment a verseny. Ennek az a lényege, hogy a Mario Bros. játékot alakították át párbajjá, ahol vagy 5 érmét kell összegyűjteni, vagy élet-halál harcot vívni. Aki öt játékot megnyer, az nyerte meg a versenyt. Ebből volt egyenes kieséses verseny. 36-an neveztünk, mert a nyeremény nem volt akármi, egy PlayStation 4 konzol. Hát annak nagyon örülnék, de mivel azt gondoltam, hogy vannak nálam sokkal sokkal taktikusabb játékosok, ezért olyan nagy esélyt nem adtam neki, de azért jó volt elképzelni, hogy milyen lenne megnyerni. Meneteltem szépen előre, úgy néz ki, hogy ez a játék nagyon is megy nekem. Egymás után nyertem meg a fordulókat, ahogy mentem előre, úgy kezdtem magam egyre inkább beleélni, hogy talán enyém lehet a PlayStation 4... El is jutottam a végső döntőig. Nagyon izgalmas volt a játék, itt már magam is megéreztem, hogy mi is az az eSport, és hogy mennyi minden számít. A tudás, a reflexek, esetlegesen a taktika mellett, hogy fejben jelen legyünk. Ezen múlt a dolog. A döntőt sajnos elvesztettem, és 2. helyen végeztem végül. Rettenetes élmény volt, hogy egyre inkább elhittem, hogy enyém lehet a főnyeremény, aminek önmagában nagyon örültem volna, de másfelől ez lenne életem legnagyobb értékű nyereménye, amit valaha nyertem volna. Hogy ezt így elképzeltem, volt olyan, hogy azért vesztettem el egy menetet, mert kihagyott az agyam, és nem fogtam fel, hogy mi zajlik körülöttem. És amikor elvesztettem az utolsó játékot, az olyan volt, mintha kalapáccsal egy jó nagyot rávertek volna minden álomképre, és szilánkosra törve a földre hullott volna minden. Kegyetlen érzés, és főleg azért, mert csak az első helyezettet díjazták, tehát már én, ezüstérmesként sem kaptam semmit. És ez azért nagyon rossz, mert ez olyan, mintha csak az 1. helyezett játéka számít, az a 10 pontos játék, már a második helyezetté már csak kb. 3-4 pontot ér a 10-es skálán. Az, hogy a győztes ilyen értékes nyereményt kapott, de utána senki semmit, az erősen ezt az érzetet kelti. Ha jól emlékszem, valamelyik konzolbolt ajánlotta fel a nyereményt, nem tudom a hátterét, de valamilyen módon lehetett volna díjazni a második és harmadik helyezettet is, mert azért eléggé kemény verseny lett a végére, amit szerintem még nézni is élmény lehetett, nemhogy játszani. Ez volt életem legrosszabb legjobb helyezése, amit valaha elértem. Lehet persze magyarázni, hogy nagyon szép másodiknak lenni a 36-ból, és sokat számít, még ott végig is gondoltam magamban ezt, de ott abban a lelki állapotban ezt nem fogadtam el. Kell még idő, mire ez leülepszik, és tényleg ez a gondolat domináljon bennem.

A végére beesett Nari is. Eljött volna egész napra, csak baráti összejövetele volt, és annak végeztével nézett be a Save Game-re. 2 órát volt ott, de ezt is élvezte. Elmeséltem neki, hogy jártam, megmutattam neki a Mario Bros. játékot, ahol ezüstérmes voltam, aztán le nem lehetett vakarni a Mario Kart 8 Deluxe-ről. A végére beszálltam én is a játékba. Most is ment, ahogy ment, 200cc-n nem tudom komolyan venni a játékot. De kisebb térfogaton jól ment a játék, és élmény volt többekkel játszani, akik ott voltak.

19 órakor már menni kellett, mert addig tartott a rendezvény, utána már nekik is össze kellett szedni magukat. Narival együtt indultunk haza, néhány Discordos eseményt beszéltünk meg élőben. Én a Népligetnél szálltam le az egyes villamossal, aztán metróval mentem haza. A második helyezettes eredményt leszámítva egyébként nagyon jó nap volt, élveztem, és a szervezők is nagyon szimpatikusak voltak. Szívesen veszek részt a rendezvényeiken legközelebb is.

Csináltam képeket, igyekeztem odafigyelni, hogy ezek már jobban sikerüljenek, de még így is van néhány, amelyik homályos lett. Az elkészült képeket itt lehet megnézni.

Az idei első MondoCon most nem áprilisban volt (lesz), hanem múlt szombaton volt. Ott tudtam meg, hogy eredetileg most is Animekarácsonyt akartak, de nem volt decemberre időpont, ezért januárra hirdettek meg egy téli MondoCont. Kissé ambivalenssé kezd válni számomra a MondoCon, mert a régi hangulatot annyira már nem érzem (korral jár), de mindig, amikor megismerek egy dalt, meg hallgatok, az hoz lázba, hogy de jó lesz azt elénekelni a nyilvánosság előtt, és átadni annak a dalnak a hangulatát. Mára konkrétan két ilyen dal volt, valójában több, de azokból még nincs kfn, úgyhogy tavaszra is hagyok magamnak egy kis "lázat". :) Már ha a dal iránti láz megmarad akkorra is. Az a rossz, és részint ezért nem szeretek túl sokat gyakorolni, mert félek, hogy ha túl sokat hallgatom a dalt, akkor unalmassá válik. Úgyhogy csak óvatosan.

Jó innen Pestről járni rendezvényekre, mert akkor nincs reggeli vonatozás Békéscsabáról. Elég volt 9-kor elindulni, elsétáltam a 151-es buszhoz, azzal mentem el Kőbánya alsóig. Aztán a 3-as villamossal akartam továbbmenni, de az pont előttem ment el, újabb 10 percet meg nem akartam várni, ezért gyalog indultam el az Ónodi utcáig, onnan pedig Kőbánya felsőn át a Hungexpóig. Szinte azonnal, ahogy átértem a járdára, láttam a 28A villamost, de már elmenőben, és már későn esett le, hogy nemcsak a hármas villamos visz arra két megállót. Úgyhogy maradt a gyaloglás. Elértem, és a második emeleten egyből összefutottam bagszival. Hát úgy néz ki, csak megtört, és eljött a MondoCon-ra. Minden bizonnyal nagyon tetszett neki, amit látott. A karaoke teremben meg úgy néz ki, semmiről nem maradtam le, mert a karaoke teremben pont az első énekelt. Láthatóan kevesebben voltak most. Január, vizsgaidőszak, egy napos buli, és a többi. Ismerősök közül sem volt jelen mindenki. Waka jelezte, hogy most nem fog jönni, meg Superion sem lesz jelen. De ott volt 8, John, Miroku, Mai, Mazsibazsi, ToumeiNi meg a szervezők is hiánytalanul: Leea, Mystra, Tsuki, Nefu, és akiket nem ismerek annyira úgyhogy a hangulat rendben volt.

Ahogy írtam, megismertem néhány olyan dalt az elmúlt napokban, amik annyira megtetszettek, hogy na mondom, ezeket élmény lesz elénekelni. Az egyik ilyen a ClassicaLoid anime egyik endingje, a How to Win! ~Toccata to Fugue Yori~. Ez a 12. rész endingje, amikor Bach helyreteszi a többi zeneszerzőt. Azonnal megszerettem ezt a számot, rengeteget hallgattam, és pár nap alatt meg tudtam úgy tanulni, hogy el is tudtam énekelni. Hogy maga az anime, és az, hogy a különböző endingekhez (minden egyes résznek különböző endingje van) felhasználták a jól ismert és közkedvelt komolyzenei darabokat, hogy ezek mennyire számítanak kultúrbűnözésnek, és hogy megbocsájthatók-e, arról majd egy későbbi postban fogok elmélkedni. Pont a MondoCon előtti estén láttam a 17. részt, ami eléggé idióta volt. Az volt az, amikor a mandarintól a néhány szereplő feje leesett, és virágok nőttek a helyükre. Nagyon bíztam abban, hogy ez csak egyszeres kisiklás volt, de aztán, amikor láttam, hogy a 18., és a tegnap látott 19. rész is ennyire idétlen volt, kezdek kiábrándulni az animéből. Pont azért szerettem meg nagyon, mert tele van jó értelemben vett debil poénokkal, amikre kifejezetten vevő vagyok, és nagyokat tudok rajtuk nevetni, de a 17. résztől mintha egy fonalat vágtak volna el. Az egész átment ilyen rossz értelemben vett idiótaságba. Olyan gondolatom is volt, hogy megadom neki a 10 pontot, mert humor tekintetében nagyon teljesít, de a 9-es erősen a 8-as felé hajlik lefelé. Csak nehogy túlzottan kihajoljon.

A második dal, amit nemrég ismertem meg, tudtam, hogy nagyon necces lesz, de annyira tetszett, hogy elő akartam adni. Előző nap megpróbáltam elénekelni, de sehogy nem találtam a magas hangokat. A Yu-Gi-Oh! GX anime negyedik openingjéről beszélek, mely a Precious Time, Glory Days címet kapta. Előadója pedig a Psychic Lover, akiket a Vanguard Fight! dallal ismertem meg. Az a dal túl egyszerű, egyáltalán nem tetszik, mégis az volt a gondolatom, hallva az énekest, hogy sokkal többre képes annál, mint amit ott előadott. Elővettem az albumaikat, és volt néhány olyan daluk, ahol ezt bizonyította. Az egyik ilyen a Yu-Gi-Oh! OP kislemez, melynek B-side track-je is hihetetlen jóra sikeredett. Megcsinálom belőle, és el fogom énekelni tavasszal. Élesben még nem próbáltam, de el tudom képzelni, hogy az sikerüljön. Egyébként a Psychic Lover énekese egy elvesztegetett lehetőség, mert hallok érzelmeket a hangjában. El tudom képzelni róla, hogy lassú balladákat mély érzelemmel, hitelesen énekeljen el. A dal sajnos élesben sem ment, de megpróbáltam. Azt már kb. 2 éve észrevettem magamon, hogy amikor elérem azokat a magas hangtartományokat, amiket régebben gond nélkül ki tudtam énekelni, mintha valami rezgést éreznék a torkomban, ami ingerli, és utána nem tudok jól énekelni. Szerintem ez annak a következménye, hogy nincs képezve a hangom, és elvesztettem annak a képességét, hogy jól képezzem az igazán magas hangokat. Sokszor erőből megyek rá, és szerintem az a bizonyos rezgés, ami megterheli a torkomat, ennek az eredménye. Kell valaki, aki segít kiénekelni jól a magas hangokat, és akár kiterjeszteni a tartományt, ha lehetséges. De azért itt jön ki az, hogy az első hallásra egyszerű shounen dalok is mennyire nehezek hangtechnikailag, és az, hogy ebből a szempontból ilyen komoly dalokat írnak egy olyan animéhez, amit ugyan sokan néznek, de a zenéjüket egyáltalán nem veszik komolyan, az legalább annyira elvesztegetett lehetőség, mint amikor egy énekes képességében és zenei stílusban pályát téveszt.

Újdonságot találtak ki a karaokésok, aminek kivitelezését sokáig nem tudtam értelmezni. Dalcsata néven tették ismertté, csak amikor megtudtam, hogy ennek a japán neve "Uta Gassen", akkor döbbentem rá, hogy mi is ez. Van egy Ranma 1/2 OVA, aminek címe Nettou Uta Gassen, azt láttam, ott volt ilyen dalcsata, az érdekes volt. Ennek az a lényege, hogy a jelentkezőket sorsolással két csoportra osztják, piros és fehér csapatra. Ki kell választani mindkét csapatnak 3-3 dalt, felosztani, hogy melyiket kik éneklik (nem kell egy dalban minden egyes tagnak részt venni), és a csapatok felváltva éneklik fel a dalokat. Kalapból húztuk ki, hogy piros vagy fehér csoport tagjai leszünk-e. A fehérbe kerültem, és ahogy elnéztem a többieket, és egymást, nem áltattuk magunkat. Tudtuk, hogy a piros csapatban összességében jobb hangú versenyzők voltak, ráadásul a három dalt is nehezebben találtuk ki, és annak felosztásában is vita volt, hogy ki melyiket énekelje. De meglett végül. Én két dalban vettem részt. Az egyik a Slayers: Give a reason dala volt, a másik meg a Full Metal Panic! tomorrow. Igazság szerint a harmadik dalra nem emlékszem, hogy melyik volt, de talán a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egyik karakter dala. Igen, abban nem kérek részvételt. Inkább a két klasszikus dalt erősítettem. Azt mondtam a többieknek,  hogy mi két dologgal tudunk javítani. Ha átéléssel éneklünk, és átadjuk a dal hangulatát. Ebben annyira rosszak nem voltunk. De az eredményhirdetés számomra kellemetlen volt. Közönségszavazás volt, kiálltunk, és olyan volt, hogy a csapattagoknak elő kellett lépni, és a közönség kézfeltartással szavazott. Ez olyan volt nekem, mintha ki lettünk volna állítva, hogy ha tetszünk, akkor szavazzatok ránk. 79-35 arányban nyert a másik csapat. Azt gondolom, hogy azért valamit sikerült kihozni a dologból.

Kavarodás azért is volt, mert rögtön ezután jött a zene tippmix, és voltak, akik nem tudták, hogy mire is kell szavazni, de ha már kell, akkor szavaznak. A zene tippmixen részt vettem, és mivel nemigen vagyok jártas a 2017-es animékben, valamint nem rajongok a vocaloidokért, ezért igencsak nehéz volt számomra. Egyetlen egy dalt tudtam, az pedig a GARO -VANISHING LINE- endingje, amit Okui Masami énekelt, hát persze, hogy tudom azt. A Super Lovers 2 volt a listában, amit láttam, meg a MARGINAL#4 KISS kara Tsukuru Big Bang-et, reméltem, hogy bekerülnek ezek is, de sajnos nem. Így az elérhető 52,5 pontból 1 pont a biztos, a többi meg szerencse kérdése. A zenekvízen hallható egyéb zenék közül igazán nem maradt meg egyik sem.

És ha már Okui Masami, az egyik dalát is el akartam énekelni az egyik tavalyi kislemezéről. Úgy döntöttem, hogy lassúra veszem a ritmust, és az Ano Koro no Boku to Ima no Boku című dalt fogom énekelni tőle. Szeretem ezt a számot, kellemes, vidám, lassú dalt. Jó is volt énekelni, de utána körbementem szétnézni. A konzolrészleg most viszonylag szegényes volt. Se XBOX, se PlayStation. Jó eséllyel nem akartak 1 napra kijönni, így most inkább a PC-k, MMORPG-k és retro konzolok voltak. Amikor voltak a japán, koreai zenei videók, akkor ültem le a retro gépekhez. Nintendo 64-en játszottam Mario Kart 64-et, majd amikor felszabadult a Nintendo GameCube, átültem játszani a Mario Kart: Double Dash!!-sal. El is telt az idő. Meg az árusoknál is szétnéztem. Eszembe jutott a Hetalia 1 manga, ami nagyon szeretnék megszerezni, de úgy néz ki, hogy beszerezhetetlen. Ellenben találtam a Fumax kiadónál Uncharted könyvet, amit szintén kerestem. Az eredeti 3500 forint helyett 1000 forint volt, valamint szétnéztem a MangaFannál azoknál a mangáknál, melyet a jegyárból lehet 1000 forintot levásárolni. Nagyon rég nem vásároltam mangát, hát elérkezettnek láttam a lehetőséget. A helyzet az, hogy minden mangám Békéscsabán van még, és nem emlékszem, hogy hol hagytam abba az egyes sorozatok vásárlását. Azt vettem meg, amelyik a leginkább érdekelt, és a legkisebb esélyét éreztem annak, hogy már megvan, ez pedig a Love.com 5 manga.

Jó vásár volt mind a kettő. Néha gondolkodok azon, hogy jó lenne újra venni mangákat, és beszerezni a még hiányzókat. Egész polc lenne tele mangákkal. Most itt vagyok Békéscsabán, és láttam, hogy jól döntöttem, ez tényleg nincs még meg. Le is fényképeztem a manga-gyűjteményemet, most így néz ki.

Ez a kép már csak azért is jó, hogy tudjam, hogy miket kell még venni, ha a teljes magyar manga gyűjteményt a birtokomban szeretném tudni. Vannak, amiket lehet, hogy érdemes lenne újraolvasni, mert egyáltalán nem emlékszem a történetükre. De amúgy jó volt újra mangát venni, és olvasni, tényleg vennék ismét aktívan, ha lenne rá lehetőségem.

Miután véget ért a zenei videók vetítése, visszatértem a karaoke terembe. Egyszer énekeltem még egyedül, aztán John találta ki, hogy énekeljünk együtt, azt is bevállaltam. Egyedül Az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II: REINCARNATION dalát énekeltem. Pont előttem énekelt két japán srác együtt. Általuk autentikusan hallhattuk a Naruto: GO!!! dalát. Nagy hangulatot csináltak, az egész terem nekik tapsolt. A végére Leea megkérdezte tőlük, hogy milyen nekik romaji szöveget olvasni, azt mondták, hogy nagyon nehéz. Amúgy nagyon jók voltak. Énekhang tekintetében az egyik jobb volt, de mind a ketten nagyon jó hangulatot csináltak. Aztán jöttem én. Arra nem gondoltam volna, hogy lesz még arra idő, hogy Johnnal elénekeljük a Kaleido Star második openingjét, a Yakusoku no Basho he dalt. Yonekura Chihiro dalokat bármikor szívesen. Még egy éneket kiemelnék. Nem is tudom, melyik animéből énekelt egy lány, de valami csodálatosan énekelt. Eszperantó nyelven énekelt, de nem hittem el, hogy ennyire átérezte a dalt. Beszéltünk vele Lexivel egy kicsit, mert tényleg nagyon a hatása alá kerültünk. Lefényképeztem a dalszöveget, amit magával hozott, hogy legalább ez legyen kiindulópont, ha megkeresném a dalt. "Patoma Inverted (ending song)" ez állt a címsorban. Mond ez valakinek valamit?

Aztán már nem volt sok hátra. Sajnáltam, hogy véget ért, jó nap volt a mai, jó volt találkozni a karaokés csoporttal. Remélem, hogy a tavaszi MondoCon április 14-15-én lesz a születésnapomon, de egy héttel előtte. 

Teljesen legitim dolog. Most két olyan animéről szeretnék írni, amit most nézek, de akár összefüggés is lehetne köztük. Az egyik a ClassicaLoid, a másik meg a Yuri!!! on Ice.

A ClassicaLoid egy Yonekura Chihiro utóhatás, ugyanis az egyik rész endingjét ő énekli, ráadásul magyar vonatkozása is van, ugyanis Liszt Ferenc Magyar Rapszódiáját gondolták újra, arra énekelt szöveget az énekesnő. Meglepett, amikor hallgattam a dalt, ugyanis nem ismertem fel az énekesnő hangját. Sehogy nem tudtam gondolatban "ráerőltetni" az énekstílusára a dalt. Azt hittem, hogy tévedés, utána is néztem jobban a dolognak, de még az énekesnő hivatalos weboldalán is listázva az a ClassicaLoid album, melyen rajta a dal. Hát jó, akkor legyen. Szerintem megváltoztatták a hangját, hogy passzoljon a dal hangulatához. És hogy tetszik az anime? A 6. résznél tartok benne, és rettenetesen szórakoztat. Hangulatában és humorában nagyon hasonlít a Hetaliára. Egy lány a főszereplő, bizonyos Otowa Kanae, aki egy nagy ház tulajdonosa. Híres zeneszerzőknek ad ki szobákat benne. Olyanoknak, mint például Mozart, Beethowen, de később csatlakozik hozzájuk Liszt Ferenc, Chopin, és még akikről nem tudok. Ők magukat ClassicaLoid-oknak hívják. Amikor megláttam a címet, azt hittem, hogy valami emberi küllemű, jellemű robotszerű egyének lesznek a szereplők, akiket ismert zeneszerzőkről mintáztak. Hasonló, mint a Saber Marionette szériákban. Mondjuk, néhányukat külsőre biztos, hogy nem az adott zeneszerzőről mintáztak, mert például Mozartnak hosszú, rózsaszín haja van, de Beethowen egészen hasonlít az "eredeti mására". Jellemvonásban, vagy az ehhez kapcsoló sztereotípiában sokkal jobban sikerült ábrázolni a karaktereket. Mozart például teljesen gyerekes, szertelen, mindig jókedvű. Beethowen viszont mogorva, ennek ellenére barátságos. Ami meglepett, hogy Liszt Ferencet jólöltözött nőként mutatják, aki odafigyel a külsejére, férfiasság még csak mutatóban se, látható rajta. A legtöbb derűt talán Chopin fogja okozni a maga szégyenlős jellemével. Annyira visszafogott és fél az emberekből, hogy mindig magára húz egy dobozt, ha ki kell mennie az utcára. Feltűnt még Franz Schubert is, aki csodálkozik, hogy jelenkorunkban mindenhol zene szól. És az az ember miért énekel abban a dobozban (TV)? Ezek a különböző sztereotipikus viselkedések, ahogy összetalálkoznak sok derült pillanatot okoznak, pont úgy, ahogy a Hetaliában. Többek között azért hívják ezeket az embereket ClassicaLoid-oknak, mert a zenéjük különleges hatással van az emberekre. Van olyan, hogy mindenki baba lesz, vagy lányos viselkedést vesznek fel az emberek, mindenki szépnek lát mindent, és elkezdenek táncolni egymással. A többi később ki fog derülni. Amit eddig tudok, hogy Bach irányítja a háttérben a dolgokat. Nem tudom, hogy merre megy az anime, de 6 rész után nagyon élvezem, de ajánlani csak azoknak merem inkább, akik el tudnak valamennyire vonatkoztatni a valóságtól, és inkább viccnek fogják fel a zeneszerzők kifigurázását, és nem azon dühöngenek, hogy merik kigúnyolni azokat a nagy embereket, akiknek zenéjüket évszázadok óta hallgatják a komolyzene kedvelői. Részletes elemzés, ha végignéztem az első évadot.

A Yuri!!! on Ice igencsak széles körben ismert anime, úgyhogy bemutatni nagyon nem kell, el is tekintenék ettől. Egy ideje terveztem megnézni, de akkor már tavasz volt, és úgy voltam vele, hogy ez egy téli anime, ezért megvárom vele az idei telet. Hát megérkezett. Vele együtt az igényem is, hogy megnézzem az animét. Ebből is 6 részt láttam, itt már a felének számít. Igazság szerint sokat nem vártam az animétől, mert úgy voltam vele, hogy csak azért van felfújva, mert egy Shounen-ai, meg hogy fiúk olyan jelenetekben láthatók, amik lányok számára igencsak kívánatosak. Ennek ellenére nagyon tetszik. Tetszik úgy is, hogy egyébként szeretem a téli sportokat, ezalól egy kivétel van, a jégkorcsolya. Azért nem szeretem, mert minden túlzottan a külsőségekről szól. Effektíve a tánc távol áll tőlem, engem untat. A jégtánc még azért sem tetszik, mert a ruhák is túlzottan szépek. Egyébként sem vagyok híve a divatnak (sem), de amilyen ruhakölteményekben táncolnak a sportolók, nekem már nagyon sok. Az erőltetett mosoly sem a spontaneitásról árulkodik. Sokkal inkább azt látom a sportolók arcán, hogy rengeteg mindent feláldoztak az életükben azért, hogy ott versenyezzenek, és megmutassák tudásukat, hogy szinte minden emberi tulajdonságukat elvesztették. Minden művi rajtuk, a mozgásuk, az arckifejezésük, sokszor olyan érzésem van, mintha nem is embereket látnék táncolni (annak ellenére, hogy hibáznak olykor), hanem valami androidokat.

Ezek után igencsak rossz handicappel indul az anime, de bejön. És talán pont azért tetszik, mert több szempontból sem olyannak látom a sportágat az animében, mint amilyennek a valóságban. A szép ruhák itt is megvannak, de emberinek látom a szereplők mozdulatait, az arcukon levő érzéseiket hasonlóképp. Nem fogja megszerettetni velem az anime a jégtáncot, pont azért, mert azt látom, hogy nem reflektál a valóságra, de ahogy bemutatja, az tetszik.

Egy idő után a mangaka beismerte, hogy az anime shounen-ai, előtte meg lehet olvasni a találgatásokat, hogy vajon milyen a kapcsolat Victor és Yuri között. Mostani fejjel érdekes erre visszagondolni, mert szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy ha bár nem vallanak egymásnak szerelmet, de a homoszexualitás olykor erősen megjelenik. Egyrészt - most jó eséllyel olyat fogok írni, ami nem tetszhet, de - azt gondolom, hogy az a férfi, aki jégtáncra adja a fejét, annak legalább annyira sántít a szexuális orientációja, mint a stylistnak. Méghozzá pont azért, amit fentebb írtam: Túlzottan ad a külsőségekre. Másrészt meg Yuri az első részben egy nőt valami jégpálya madonnájának nevez. Nem emlékszem pontosan, de valahogy így fejezte ki magát. Az is egy jele a homoszexualitásnak, amikor egy férfi szexuális vonzalom nélkül imád egy nőt. De az igazság az, teljesen mindegy, hogy mi Yuri szexuális orientációja, számomra szimpatikus karakter. Szeretem azt, ha valaki olyan esetlen, kicsit szerencsétlenkedik, nekem ettől olyan emberinek tűnik, mert nem akarja magát istennek mutatni. Mondjuk a másik végletet sem szeretem, amikor már úgy kell istápolni valakit.Szóval az anime Victor és Yuri közötti különleges kapcsolatot mutatja magát. A másik, ami miatt tetszik az anime, hogy hitelesnek látom a kettejük közötti kapcsolatot. Azt gondolom, hogy lehet ilyen kapcsolat (szexuális vonzalom nélkül is), mester és tanítvány között, mint ahogy az animében láthatjuk. Aztán, hogy ez szerelem lesz itt, az az anime sajátja. A sorozat felét látva azt gondolom, hogy szerethető anime, csak kár, hogy nem azért kapták fel, amiért valóban érdemes a hírnévre, hanem a lányok titkos vágyait elégíti ki.

Az opening és az ending viszont szörnyűek. Az openingben (Dean Fujioka: History Maker) az ének jó, dallamos, fülbemászó, de a gépzene borzasztó. A szöveg kiemeli a két főszereplő közötti különleges kapcsolatot, a dallama pedig kifejezetten énekelteti magát. Ha normális zene lett volna alatta, akkor egy nagyon jó openingje lett volna az animének, akár olyan is, amit akár 20 év után is megjegyzünk, mint a '90-es évek nagy zenéit, de ez el fog maradni. Nálam biztosan. Az ending ugyanilyen gépzene, ráadásul még az ének sem jelentős. Egy szót nem tudok felidézni belőle, a dallam is totálisan felejtős. Az előadó egyébként Hatano Wataru, a cím pedig You Only Live Once. Ne lássam az előadót reinkarnáció-tanfolyamon. Az előadót egyébként hallottam már a Fudanshi Koukou Seikatsu animében is, annak is az endingjét énekelte, úgyhogy a homoszexuális téma egyáltalán nem idegen tőle.Igazából nagyon jó anime lenne, de a zene miatt nem érdemli meg a 10 pontot. Egyelőre 9 pontot adtam neki a MyAnimeList-en, de úgy érzem, hogy túlzottan "bőkezű" voltam. A hatása megvan, és ha jó lesz a befejezés, akkor marad 9 pont, de ha nem, akkor lemegy 8-ra. Azért van annyira jó, hogy a 8-ban biztos legyek.

A végére elégedettséget éreztem, úgy éreztem, hogy sikerült kiválasztani az énekesnő legjobb dalait. Viszont az elején volt némi kellemetlen érzésem, amikor nemcsak dicsértem, hanem kritizáltam a dalokat. Elkezdtem megbánni, hogy 40-es listát állítottam össze, minek írok én listát 40 legjobb dalról, ha a valójában nem érzem, hogy 40 igazán erős dala van? Aztán azzal zártam le magamban a dolgot, hogy így tudom a legátfogóbban megmutatni az énekesnő teljes pályafutását. Hiszen mindenféle dal szerepel a debütálasától kezdve egészen a mai időkig.

Illetve, aki hozzám hasonlóan ismeri az énekesnő szinte teljes pályafutását, az felfigyelhetett arra, hogy egy album teljesen hiányzik. Ez pedig az 1998-as always album. Nem véletlen. Többször írtam arról, hogy az énekesnő dalainak többsége klisés, túlárad a pozitív gondolkodás, és az élet értelmét filléresre váltott gondolatok. Az always album egy hatalmas kliséhalmaz. A rajta szereplő 13 dal sablonos, végighallgatva semmi kiemelkedőt nem nyújt. Talán az Eien no Tobira című dalt lehetne kiemelni, az ismert is a rajongók által, hiszem 08th MS Team Gundam zene, a maga nemében jó dal, de végsősoron semmi kiemelkedőt nem nyújt. Sőt, ezen az albumon szerepel Yonekura Chihiro minden idők általam legrosszabbnak vélt dala, a Yume Miru Blue Moon. Úgy énekel benne érzelmeket, ami nekem már túl sok, ráadásul a refrénben olyan magasra viszi fel a hangját, ami komolyan bántja a fülemet. Túlzottan idealista, olyan boldogságot énekel meg abban a dalban, ami talán már nem is létezik. Ahol minden csodálatos, gyönyörű, a szél miatta táncoltatja a faleveleket, és borúnak nyoma nincs. És ezt úgy adja elő, mint egy végkifejlett állapot, tehát, hogy az ideális boldogság elérhető. Csakhogy ez hazugság. Aki örökösen a boldogságot hajszolja, az soha nem lesz elégedett az életében, mert mindig boldogabb és boldogabb akar lenni a jelenlegi állapotához képest, ezáltal az élet elmegy mellette. Ezért tartom jó gondolatnak, amit nemrég hallottam, hogy nem boldognak, hanem elégedettnek kell lenni, mert akkor állsz le, és nem hajszolod az élményeket, hanem megéled a jelent. És sajnos az album többi dala is hasonló mondanivalóval bír, a zenéket meg nem tudom visszaidézni. Pedig megtettem azt, hogy néhány évre rá ismét elővettem az albumot, gondolván, hogy hátha érteni fogom, hogy miről énekel az énekesnő, de sajnos ugyanúgy vakvágány volt a dolog.

Úgyhogy Yonekura Chihiro is ad elő érvénytelen gondolatokat, emiatt néhány albuma semmi jelentőséggel nem bír, már-már súlytalanok. Azokat a dalait bocsájtom meg neki, sőt, már-már szeretem, ahol nem feltétlen az a célja, hogy pozitív gondolatokat adjon elő, hanem hogy szinte kifigurázza ezeket azzal, hogy túlzottan lazán, szinte már szórakozottan adja elő. Ezekkel azért nincs bajom, mert azt érzem, hogy a könnyed szórakoztatás a célja, és ez nálam bőven belefér, hiszen nekem is vannak oldottan bolond pillanataim, ezekbe ezek a dalok tökéletesen beleillenek. Aztán meg van néhány olyan dala, ahol tényleg komolyan énekel, vagy az előadásmódja szerethetővé teszi a gondolatait. Ezek kerültek a lista élbolyába. És valahányszor hallgatom a Colours, a jam és a Nakeru Anison albumokat, melyek a kedvenceim tőle, akkor azért valami reményt érzek, hogy érdemes hallgatni őt, és ráérzek arra, hogy miért is szeretem őt. Hát amikor 2011-ben megjelent és megismertem a Nakeru Anisont, olyan szinten hatással volt rám, hogy hirtelen sokat nőtt Yonekura Chihiro a szememben, és elkezdtem hallgatni ennek szellemében a régi albumait. Volt néhány, ami megtetszett, de még utána is voltak olyan dalok, melyekről azt gondolom, hogy jobb, ha meg sem születtek volna. Az, hogy a hatás mekkora volt, az abból is meglátszik, hogy az albumból 5 dal is helyet kapott a listán, ezek közül pedig 3 ott van a minden idők legjobb 5 dalának listájában.

De hogy mennyire passzolt volt a Nakeru Anison koncepciója Yonekura Chihiróra, az is bizonyítja, hogy az albumnak van egy folytatása. 2015-ben megjelent egy "Nakeru Anison ~with you~" című album, mely Yoshioka Aika albuma. Nagyon kíváncsi voltam rá, bíztam benne, hogy lesz olyan jó, mint Yonekura Chihiro albuma, de óriási csalódás volt. Soha nem hallottam Yoshioka Aikáról, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Egy érzelmileg teljesen éretlen fiatal lányt hallottam énekelni, aki azon a bizonyos sztereotip magas japán női hangon énekel olyan érzelmekről, amikről nyilvánvalóvá válik, hogy nem élte meg azokat. Pedig a dalok hangszerelése, koncepciója ugyanaz, csak az előadó más. Egy ugyan jó hangú, de teljesen súlytalan énekesnőt hallottam énekelni, aki legfeljebb saját magát szórakoztatja, de nem éreztem, hogy bármi érvényeset akar átadni.

Szóval vannak nagyon jó dolgai Yonekura Chihirónak, én csak azt tudom neki kívánni, hogy ne csak a pozitív gondolkodás legyen nála túlsúlyban, hanem a nagyon jó dalai is. Legyen trónfosztás az első helyen.

Diamond Crevasse

Hát akkor tegyük fel a koronát a legjobb Yonekura Chihiro dalra, ami egy feldolgozás. Az eredeti előadó May'n, és ez a Macross Frontier anime egyik karakter dala, amit Sheryl Nome-ként énekelt. Egyszer meghallgattam az eredetit, de az annyira nem jött be. De ahogy Yonekura Chihiro felénekelte, az teljesen más volt. Ebben semmi SEMMI SEMMI hiba nincs. Ezzel nyerte el a dal valódi mondanivalóját, és pont azon  gondolkodtam el, hogy ha képes komolyabb szövegeket is tökéletes hitelességgel énekelni, akkor csak többet gondol a világról, minthogy az élet mennyire szép, és mindenki szeret, meg elég egy apróság az életben, és tiéd a világ boldogsága. Ez a dal az első nagy szerelmi csalódásról szól. Amikor konkrétan istennek látja a másik felet, el se tudta képzelni, hogy bármikor is ne legyenek együtt. De aztán mégis megtörténik, ezt az érzést kell feldolgozni. Aztán ez az istenség leszelídül "itoshii hito"-vá, de az érzelmek ugyanolyan erősek maradnak. Mintha távolságában tapasztalná meg, hogy ki is ő valójában, és hogy mennyire szereti. Yonekura Chihiro valami olyan hitelességgel adja elő ezt az érzést, hogy majdnem elsírtam magam, amikor először meghallottam ezt a dalt. Az az érdekes, hogy sokáig csendes, lágy marad a hangszerelés, de a végére az elektromos gitár és a dobok hihetetlen nyomatékot adnak az érzelmeknek. Mintha ekkor jutott volna végképp arra a felismerésre, hogy a másik fél mennyire értékes a számára, amikor már elvesztette. A búcsú, az érzelmi leválás, és a bizalom a következő életben, és akkor találkozhatnak. A hangszerelés is csodálatos, szinte teljes katarzis élmény fogott el, az érzéssel, ahogy az énekesnő énekli, tökéletesen azonosulni tudok. Ilyen egy számomra tökéletes Yonekura Chihiro dal.

I believe

A Colours album első dala egy ars poetica. A szöveg sokat elárul az énekesnő múltjáról, és hogy miért vannak olyan dalai, amilyenek. Bántásokról, nehézségekről szól a dal, meg hogy bármi is legyen, hisz abban, hogy mégis itt a helye, és az a virág is az ég felé néz, mely a terméketlen földben nő. Ez is olyan dal, melyet nem is a szöveg tesz naggyá, hanem az, ahogy az énekesnő előadja. Az valami fantasztikus. Neki elhiszem, amiről énekel. Ahogy énekli, fel is merül bennem, hogy ha valaki tényleg nehézségeket él meg gyerekkorában, vagy később, azt talán nem is lehet másképp túlélni, minthogy erőt vesz magán, és mégis hisz a jó dolgokban. Persze a valóság ennél árnyaltabb. De a hangszerelés is hihetetlen jó. Erősen szól a gitár, de lassú a ritmusa, ezzel érzékelteti az erős és jelentőségteljes érzelmeket. Olyan, mint egy filmben egy lassított jelenet, csak itt az egész dal alatt lassítva van. Az ének nagyon szép, és jól meg van komponálva. A versék, melyke a nehézségekről szólnak, akkor mély hangon énekel, a bridge magasabb, a refrénben pedig amikor a hitéről énekel, szinte kitör. A dalok többsége nagyon jó a Colours albumon, ennek egyik bizonyítéka, hogy ilyen dallal nyitja az albumot. Kifejezetten nagy hatású dal, de olyan, ami nem direktben hatásvadász, nem túl érzelgős, pont annyira érzelmes, hogy hiteles marad a mondanivaló. Legyen ez az alap minőség.

you

Hát elérkeztünk a dobogóhoz, melynek alsó fokán egy feldolgozás áll, méghozzá a Nakeru Anison album első dala. Amikor először meghallottam, már az első másodpercekben hihetetlen kellemes érzés fogott el. Aztán kb. fél perc után majdnem felordítottam, hogy nekem ez az album KELL! Ez valami csoda. Hát létezik a mai fogyasztói társadalomban olyan mű, ami katarzist okoz? Rengeteget hallgattam ezt a dalt, és akkor legtöbbször semmit nem csináltam, csak figyeltem a zenére, és hagytam, hogy teljesen magával ragadjon.A dal eredeti előadója Yuzuki, és a Higurashi no Naku Koro ni anime image dala. Illetve, ha jól sejtem, karakter dal, de ennek nem néztem pontosan utána. Yonekura Chihiro változatának címében csak a személyes névmás áll, az eredeti változat kapott egy "Visionen im Spiegel" alcímet. Az igazat megvallva az a változat annyira nem tetszett, de Yonekura Chihiro előadásában egyszerűen csodálatos! Az egyszerű hangszerelés nagyon beleillik a hangulatba, és a dal végén gyönyörű, ahogy a lágyan megszólaló elektromos gitár szinte felborzolja az érzékeket. Akkor van csúcson érzelmileg a dal. Amúgy egy múltidézés, egy különleges kapcsolatról szól, mely már elmúlt, de bízik az előadó abban, hogy bárhol van ő, boldog a jelenlegi életében. Csodálatos dalszöveg, annyira sajnálatos, hogy alig van ilyen szövegű dala az énekesnőnek. Ezért kellenek a feldolgozások, hogy ily módon engesztelje ki azokat, akik többet szeretnének. Engem ezzel a dallal többszörösen kiengesztelt.

cheers!

Újabb bizonyíték, hogy lehet szerethetően is előadni ezt a pozitív gondolkodás dolgát. Ez a dal lényegében arról szól, hogy a köszönöm egy olyan szó, mely nem kerül semmibe, mégis megváltja a világot, boldoggá tesz. Nem is emiatt került ennyire előkelő helyre, hanem a körítés az, ami annyira jó, hogy épp, hogy lemaradt a dobogóról. A hangszerelés hihetetlenül erős: Az elektromos gitár és a dob annyira erősen szól, hogy akármennyire is elcsépeltnek és az élet értelmét filléresre váltottnak tartom, amiről az énekesnő énekel, a zene kárpótol mindenért. A zene mintha kilépne abból a gondolatvilágból, amiről Yonekura Chihiro énekel, és sokkal tágabban értelmezhetővé teszi a dalt. Olyan érzésem van, hogy lehet úgy is értelmezni a szöveget, hogy te is lehetsz boldog az életedben, ha elfogadod, hogy a változás nagyon hosszú, következetes és kemény munkával jár. Annak gyümölcse lehet, hogy évek múltán érik be, de van rá esély. Ezzel a gondolatmenettel mentem meg magamban a szöveget, mert ez is illeszkedik a zenéhez, így a dal végén már én is együtt lalázok a kórussal.