Most úgy érzem, hogy egy időre elég volt az önismereti könyvekből, bár Tari Annamária: Z Generáció könyve még félbe van hagyva. Azt még jó lenne elolvasni, mert amúgy nagyon jó, szeretem Tari Annamária stílusát.

Nagyon sokat beszélnek Hyeonseo Lee: A lány hét névvel című könyvéről, és mivel egy ideje már nemcsak a japán kultúrája érdekel, hanem a többi ázsiai országról is szívesen olvasok, és a könyv tényleg nagyon érdekesnek tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy megveszem. Az alcím elárulja a könyv témáját, és aki csak egy kicsit is tudja, hogy mi a helyzet Észak-Koreában, az tudhatja, hogy nem egy könnyed szórakozásban lesz része. Még engem is ledöbbentett, hogy létezik ilyen kemény diktatúra a XXI. században. Azt gondolom, hogy részint az teszi érdekessé a könyvet, hogy bár a a szerző egy kínai határvárosban, Hjeszanban született, és többnyire ott is nőtt fel. Egy folyó választotta el Észak-Koreát Kínától, mégsem tudott semmit arról, hogy mi történik a hazáján kívül. A személyi kultusz extrém szintet ölt ebben az országban, már a gyerekeket is keményen arra tanítják, hogy a Nagy Vezér és a Kedves Vezető az isten (persze ez sokkal szofisztikáltabban van írva), akit minden körülmények között tisztelni kell, és meghajolni előtte. Írnék még sokkal többet is, de az már spoiler lenne, annyit mondanék, hogy csodálatos, ahogy ez a lány ennyi kegyetlenség után is ember tudott maradni a szó legnemesebb értelmében. Már lassan a végén járok, a 360. oldal körül. Szinte le sem lehet tenni. A könyvben Észak-Korea van fókuszban, de a szerző a családjával megjárta Kínát, Dél-Koreát, Mongóliát és Laoszt is. Nehéz életük van az észak-koreai disszidenseknek.

A másik könyvet történetesen ma vettem meg, úgyhogy arról sokat nem tudok írni. A Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk könyv ahogy olvastam az ismertetőket, más oldalról mutatja be Észak-Koreát. Történetesen egy dél-koreai tanár kerül az egyik Phenjani egyetemre tanárként, és mint demokráciából érkezett ember ír a saját szemszögéből Észak-Korea mindennapjairól. Az előző könyv után csak elképzelni tudom, hogy miket láthatott, tapasztalhatott. A két könyv abban is különbözik egymástól, hogy nem egy időben játszódik a történet. A lány hét névvel a '70-es, '80-as, '90-es években játszódik Észak Koreában. 1997-ben ment át Kínába, onnantól a jelenkorig megy a könyv. A második könyv 2011-től mutatja be az észak-koreai történéseket.

Elgondolkodtam azon, hogy vannak-e könyvek, mely Ázsia egyéb országait mutatja be hasonlóképpen, mert csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. Bár gondolom, nem véletlen van fókuszban Észak-Korea, hiszen annyira brutális ott a diktatúra, hogy arról aztán lehet írni. De szívesen olvasnék hasonló könyvet a többi országról is. John Elder Robison: Nézz a szemembe fiam című könyv olvasásakor jöttem rá, hogy sokkal jobbak az önéletrajzi könyvek, mint az önismereti könyvek, mert az adott szerző a saját szemszögéből ír a lélek rejtelmeiről, azáltal, hogy miket látott, tapasztalt.

Újra játszok videojátékokkal és keresek aktívan munkát, tehát minden krízis helyzetből ki lehet jönni. Erősödik bennem a jövőkép, ez is bíztató jel. Egy órája játszottam végig Wii U-n is a Super Mario 64-et. Megvan mind a 120 csillag és Bowser is le van győzve. Nem számoltam, de szerintem ötödjére vittem végig 100%-ra a játékot. Vannak benne olyan küldetések, melyek a mai napig eléggé esetlegesek, hogy sikerülnek-e vagy sem, nem mindegyikre tudnék biztos tippet adni. Ezek nagyrészt a szerencsén múlnak, de nekem azt is nehéz belőni, hogy Bowsert mikor kell elengedni, hogy biztos a bombának repüljön. Mert ugye az van, hogy elkapom, forgatom, forgatom, de nem tudok jól ráérezni, hogy mikor kell elengedni, hogy bombát érjen. Mindig már csak akkor látom, hogy jól van, amikor elengedtem és látom, hogy merre száll. Aztán egyszer csak sikerült három bombának is nekivinni, így feladta a küzdelmet. És vége a játéknak. Továbbra is azt gondolom, hogy a Super Mario 64-nek van a legszebb ending zenéje, eddig minden alkalommal elérzékenyültem rajta egy kicsit. Aztán most csütörtöktől letölthető lesz a Mario Kart 64, úgyhogy nem fogok unatkozni játékok tekintetében.

Végignéztem a Rakudai Kishi no Cavalry-t, így most elkezdtem néhány animét. Többet is meg akartam nézni, de megálljt parancsoltam magamnak, mert azért csak jó mást is csinálni. A Rakudai Kishi amúgy egészen jó anime, átlagon felülinek mondanám a kategóriájában. Tetszik, hogy nem a srác szerencsétlenségére hegyezték ki a sztorit, meg hogy maga sem volt ilyen, hanem látszik, hogy mindent megtesz, hogy a lehető legjobb legyen. És amiket még írtam korábban. És hogy miket nézek manapság?

Groove Adventure Rave: Ez is shounen, viszont nem úgy néz ki, hogy ki fog emelkedni az átlagból. Na ez is olyan anime, amit az opening és az ending előadója miatt kezdtem el nézni, aki nem más, mint Yonekura Chihiro. A Butterfly Kiss (opening) az egyik legnépszerűbb dala, nekem is nagyon tetszik, kiemelkedik az énekesnő többi dalai közül. Az ending dal, a Kohaku no Yurikago meglehetősen sajátos hangulatú. Mélabús, kicsit sötét, de hallgatható. Nemrég meg is csináltam belőlük (az openingből és az endingből egyaránt) a kfn-t, meglepett, hogy sikerült sok képet találni az animéből. Azt gondoltam, hogy nem annyira ismert, legalábbis itthon nem hallottam róla. Ez is olyan történet, hogy folyamatosan adagolja a háttérsztorikat. A 15. résznél tartok, és egyre jobbá és érdekesebbé válik. Egy srácról szól, aki egy hóember-szerű élőlényt keres, aki elkeveredett a kaszinóban. A kisállatka neve Plue, és ha engem kérdeztek, elképesztően aranyos. Itt találkozik egy Elie nevű lánnyal, aki épp kedvenc időtöltésének hódolt. A kissé viszontagságos "bemutatkozás" után úgy döntenek, hogy mégis együtt folytatják útjukat. A lány amnéziás, Haru megígéri, hogy segít neki visszaszerezni az emlékeit, cserébe ő segít a srácnak az útján. Lassan indul be a történet, és nem is vonja magamra azonnal a figyelmemet, de aztán ahogy egyre érdekesebbé válik, úgy ragad magával a hangulat. El is gondolkodtam azon, hogy mivel a Fairy Tail-t is ugyanez a stúdió csinálta, az is lehet ennyire hangulatos. És akkor megéri végignézni.

A Prince of Tennis-ről már írtam korábban, továbbra is nagyon bejön.

Az F-Zero: Falcon Densetsu animét már láttam korábban, de megálltam a 33. rész körül. Most úgy döntöttem, hogy újra megnézem, ezúttal végig. Egyrészt, mert az openinget HIRO-X énekli, akárcsak a Prince of Tennis openingjét, másrészt meg nagyon szeretem a játéksorozatot. Mivel sportanime (vagyis hát játékadaptáció), olyan nagy történetre nem kell számítani. Csak annyi maradt meg bennem, hogy megy a verseny, és minden egyes részhez tartozik külön történet, mely általában egy adott szereplő háttértörténete. Jó látni, hogy szerepel mind a harminc játékokban is játszható karakter. Vannak további szereplők is, ők csak az F-Zero: GP Legend nevű Game Boy Advance játékban voltak játszható karakterek. Az anime is lényegében ennek a játéknak a történetét dolgozza fel. A GP Legend ugyanis a két F-Zero játék közül az egyik, melynek saját története van. A másik a GameCube-os F-Zero GX. Nekem bejött az anime, de hallottam olyan videojátékosok véleményét is, akinek nem tetszett.</p>