A végére értem a Csernus Imre: Bevállalom! című könyvének. Itt-ott javult az írásmód, de összességében a végére is azt tudom mondani, hogy ez volt Csernus Imre legrosszabb könyve. Rettentő problémás ilyen stilisztikai hibával könyvet írni, hogy szinte csak tőmondatokban fogalmaz, mert így bár konkrét tartalma van a könyvnek, de érzelmi alapú nincs. Legalábbis tényleg olyan érzet volt, mintha a félelem járná át a könyvet, ahogy írtam a korábbi postban. Ennek ellenére olvastatta magát, mert azért tetten érhető volt a stílusa, és olyan érdekes történeteket mesélt el, amiket semelyik másik könyvében nem mesélt el ilyen részletességgel, de a terjedelme miatt értem gyorsan a végére. Maga a fősztori 151 oldalas volt, aztán a függelék (újságcikkek, egy interjú) 24 oldalas, valamint a végére egy fényképalbum, maga a könyv a többi Csernus könyv mellé téve, méretre ez a legkisebb. Egyébként nagyon jó sztorikat mesél el (annak ellenére volt nagyon jó olvasni, hogy ismert okokból egy része inkább tragikusnak mondható), csak a tőmondatok miatt nincs érzelmi tartalom az egész mögött, emiatt a végére nem fogott el semmilyen érzés, amikor befejeztem. Amikor a többi Csernus Imre könyv végére értem, azt éreztem, hogy egy nagyon jó könyvet olvastam el, élményszámba ment, ez most kimaradt.