1986. május 23. 

- Nagyon szépen köszönöm a segítségét! - Hálálkodott Taiichi. - Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg!
- Igazán semmiség! - Válaszolta Akari-san. - Ha jól sejtem, akkor a testvére vagy. Aranyos gyerek.
- Igen, nagyon aranyos, de néha makacs és önfejű, és egy párszor már ránk ijesztett.
- Hát akkor igazán életrevaló felnőtt lesz majd. - Mosolygott Akari-san. - Egyáltalán nem esett pánikba, azonnal odajött segítséget kérni és jókat beszélgettünk. Igazán belevaló gyerek.

A beszélgetés tárgya egy 10 éves fiú, aki szépen lassan besomfordált a szobájába.

- Még egyszer nagyon szépen köszönöm! És elnézést, hogy problémát okoztunk! - Taiichi már nem győzött hajlongani Akari-san előtt.
- Semmi gond, én örülök, hogy biztonságban haza tudtam hozni. - Szólt kedvesen Akari-san.
- Minden jót kívánok! Jó éjszakát! - Köszönt el Taiichi.
- Nektek is jó éjszakát!

Ahogy Taiichi becsukta az ajtót, kedves arca bosszúsra váltott.

- KAGEYAMA SHOUTA!!! - Üvöltött az öccse után.

Shouta ijedtében a szék karfáját szorította. Nem mert semmit sem szólni. Nem is kellett, mert Taiichi Shouta szobája felé tartott.

- Hogy jutott eszedbe csak úgy kimenni? - Kérdezte aggódón az öccsét. - Beteg vagy, szüleink rám bíztak, hogy fel ne kelj az ágyból! Mit mondok nekik, ha nem kerülsz meg, mire hazajönnek?

Shouta mielőtt belekezdett volna a mondókájába, tüsszentett egyet.

- De én nem bírok egész álló nap az ágyban maradni! - Fújta ki az orrát Shouta, miközben válaszolt.
- De hát beteg vagy! Lázas, taknyod-nyálad egybefolyik, épp, hogy nem esel össze a széken és te még ekkor is csak arra tudsz gondolni, hogy kint focizzál?
- Sportoló akarok lenni. - Válaszolta Shouta.
- Ez eddig szép, de ha beteg vagy, akkor az a dolgod, hogy pihenj! - Rivallt rá az öccsére Taiichi. - Anya a lelkemre kötötte, hogy vessem rád vigyázó szemem! Csak öt percre nem figyelek rád, te máris kihasználod a helyzetet és kiszöksz! Ráadásul az ablakon át! Nagy szerencse, hogy még azelőtt jutottál haza, ahogy a szüleink. Anya biztos, hogy szívbajt kapott volna.
- Tudom, de... 
- Tudod és mégis lelépsz? - Nézett Shoutára szörnyülködve Taiichi. 
- Mert süt a nap és végre meleg van. - Érvelt továbbra is az igaza mellett Shouta. 
- De május van! Most közeledik a nyár, és bőven van időd kimenni játszani. 
- De az első meleg nap mindig különleges! Akkor mindig ki kell menni, akármennyire is beteg vagyok.

Shouta eközben átöltözött és bebújt az ágyába.

- Zárjuk le ezt a vitát. - Fogta a fejét Taiichi. - Maradjunk annyiban, hogy amíg beteg vagy, addig el nem hagyod a házat, világos? Most pedig aludj szépen!
- De jó befeküdni az ágyba! - Szólt Shouta, miközben kényelembe helyezte magát. 
- Na ugye... 
- De aludni nem akarok. Nincs kedved meghallgatni, hogy mi történt? Szívesen elmesélem. - Ajánlotta fel Shouta. 

Taiichi sóhajtott egyet és leült az ágy mellé a székre.

- Mesélj.

Shouta ismét tüsszentett egyet.

- Szóval, kezdődött a történet ott, hogy beszéltél anyáékkal, aztán amikor elmentek, visszajöttél, te itt programoztál a Commodore-on...
- Tudom, egyszer csak kimentem a konyhába te pedig kihasználtad az adandó alkalmat! - Szakította félbe az öccsét Taiichi. - Innen folytasd, légy szíves!
- Rendben van. Szóval kimásztam az ablakon, a focilabdámmal együtt, és elmentem a közeli térre játszani...
- Ott voltál? - Kérdezte döbbente Taiichi. - Égre-földre kerestelek a szomszédokkal együtt egész nap, és amikor ott voltam, nem láttalak ott.
- Mert hamar elmentem onnan! - Magyarázta Shouta. - De ne szakíts félbe, hallgass végig!
- Jól van, mondd csak.
- Szóval...

Én ugye jó gyerekként feküdtem az ágyban, miközben te a TV-n a Commodore 64-en programoztál, ahelyett, hogy inkább Famicomon a Super Marióval játszottál volna. Az érdekes lett volna. Szóval, nagyjából 20 perccel azután, ahogy a szüleink elmentek, így szóltál hozzám:

- Kimegyek a konyhába enni. Hozzak neked valamit?
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. - Válaszoltam. 

És itt megkísértett a kínálkozó lehetőség, hogy kimehetnék focizni. Amíg te kint voltál, leszedtem a szekrény tetejéről a labdát a szék segítségével, amit aztán vissza is tettem. Kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta és kimentem a közeli térre focizni. Az volt az érdekes, hogy minden betegségem elmúlt arra az időre. Egyáltalán nem éreztem, hogy beteg lennék. Nagyon jól esett focizni, de nem ment annyira, mint szokott. Kicsit bosszankodtam is miatta, hogy most nem akar menni. Kicsivel később egy fiúbanda jött oda hozzám, összesen kilencen voltak. Figyelték, ahogy játszok, aztán az egyik így szólt:

- Csak ennyi telik tőled? Elég gyenge vagy!
- Tudok én ennél jobbat is, csak most nem akar összejönni. - Válaszoltam büszkén. - Csak figyeljétek meg! 

Fogtam a labdát, a kapu felé rúgtam, de csúnyán mellé ment. Erre kinevettek, amire én feldühödtem.

- Ha olyan nagy szátok van, akkor mutassátok meg, mit tudtok! - Ordítottam rájuk. 
- Megmutatnánk mi. - Mondta egy másik. - De itt nem lehet rendesen játszani. Gyere valódi focipályára, ott megmutatjuk, mit tudunk.
- Mégis hol van itt focipálya? - Kérdeztem őket.
- Egy kicsit odébb van egy sporttelep. Oda szoktunk járni. Gyere velünk, megmutatjuk. 

Én felvettem a labdát és velük tartottam. Messze volt az a sportpálya, majdnem 20 percen át gyalogoltunk, egy idő után már nem is tudtam, hogy merre is megyünk, hol vagyok. De végül tényleg egy sporttelepre érkeztünk meg, ahol volt futópálya, benne focipálya, de lehetett ott kosarazni, röplabdázni, mindenfélét. Teljesen elvarázsolt a nagy focipálya és hogy végre volt lehetőségem széles kapura lőni a labdát! Ki nem hagytam volna a lehetőséget. Mivel összesen tízen voltunk, két ötös csapat jött össze. De inkább engem akartak tesztelni, hogy mennyire tudok játszani.

- Felkészültél arra, hogy megmutasd, mit tudsz? - Kérdezte az egyik csapattársam.
- De még mennyire! - Dörzsölgettem a tenyerem.
- Akkor gyerünk!

A középpályán lévő gyerek egyik csapattársához rúgta a labdát. Érdekes, hogy ott sokkal jobban ment a játék. Az ellenfél csapat indította a játékot én meg azonnal odamentem ahhoz a sráchoz, akinél a labda volt, aki ugyan próbált kicselezni, még provokált is.

- Na, szeretnéd a labdát?
- Igen! - Eközben igyekeztem a lába körül elérni a labdát és kirúgni.
- Akkor vedd el! 

Nem is kellett sok, pár másodperc múlva már nálam volt a labda. Szaladtam vele az ellenfél csapat kapuja felé. Eredetileg magam akartam a labdát kapura lőni, az egyik csapattársam elkérte.

- Ide! 

Átrúgtam felé a labdát. Az ellenfél csapat nem jutott hozzá, pedig az egyikük már párbajozott is a csapattársammal, hogy majd elveszi, de nem sikerült neki. A csapattársam a kapura vezette a labdát, és...

- GÓÓÓÓL!!! - Kiáltott örömében. 

A kapus egyébként jól védekezett, nem sok kellett, hogy elkapja a labdát. A játék nagyjából egy órán át tartott, végül 5-3-ra nyertünk. Ebből 3 gólt én rúgtam be. Úgyhogy megtudták, hogy milyen játékos vagyok. Szerintem végül elismerték a játékomat.

- Jól van, ne legyél olyan nagyra magaddal, mert három gólt berúgtál és nyertél! - Szólt az egyik srác az ellenfél csapatból.
- Jövő héten megismételjük? - Kérdezte egy másik.
- Természetesen. Én itt leszek. - Válaszoltam.
- Akkor jövő pénteken délután 4-kor ugyanitt! - Szólt egy harmadik.

Köszönés nélkül leléptek, én meg ahogy egyedül maradtam és vége lett a játéknak, hirtelen sokkal rosszabbul kezdtem el érezni magam. Erősen elkezdett fájni a fejem és hirtelen fájni kezdett a járás is. És igazából azt se tudtam, hogy hol vagyok. Kiálltam az úttestre, megláttam egy nénit és leszólítottam.

- Bocsánat! Segítene nekem hazajutni?

A néni aggódón rám nézett.

- Mi történt veled? Eltévedtél? Hol van az anyukád?
- Az anyukám nincs itt, ő dolgozik, én egyedül jöttem ide. De beteg vagyok és nem ismerem az utat hazafelé. - Mondtam neki teljes nyugalommal.
- De mégis, hogy kerültél ide? - Kérdezte meglepetten.
- Én eredetileg a közelben fociztam, ott látott meg egy fiúbanda és elkezdtek gúnyolódni rajtam, mert nem voltam valami jó. Aztán kihoztak ide, hogy megmutassam, hogy mit tudok. Én természetesen megmutattam, hogy mit tudok. Csak aztán itthagytak engem és most szeretnék hazajutni. Szeretném a nénit megkérni, segítsen!
- Persze, segítek. Azt meg tudod, mondani, hogy hol laksz?
- Igen, van papírja és ceruzája, hogy le tudja írni? És térkép, hogy meg tudja nézni, merre kell menni?
- Füzetbe tudom írni, és tollam van. Térkép nincs nálam, de hátha tudok segíteni. Mondod a címet? 

Mondtam neki, mire arra jött rá, hogy annyira nem is annyira jutottam messzire.

- Ismerem a környéket és szerencsére jó helyen is laksz, úgyhogy tudok segíteni. - Majd rám nézett. - Egyébként lázas vagy?
- Az is. - Válaszoltam. 

A hölgy a homlokomra tette a tenyerét, mire döbbentem megszólalt.

- Te jó ég, nagyon forró a homlokod! Hogy tudtál te ilyen lázasan játszani?
- Mert tudja, szeretnék jó focista lenni és így is szívesen játszok.
- De ennyire? Egyáltalán Tokióban egy gyerek egyedül mászkál... - Akari-san aggódón nézett rám, majd váltott. - Na jól van, gyorsan siessünk haza!

Közben mutatta az utat.

- Elárulja a nevét? - Kérdeztem udvariasan.
- Természetesen: Midorikawa Akari a nevem. - Válaszolt kedvesen. - És a tiéd?
- Kageyama Shouta. 10 éves vagyok és focista lesz belőlem.
- Milyen eltökélt vagy! - Bólogatott Akari-san elismerősen.
- Figyelje csak meg! Nem egészen 10 év múlva, Japán nekem köszönhetően lesz világbajnok! - Mondtam neki teljes beleéléssel, még a jobb kezem is ökölben volt. - Dicsőséget hozok az országnak!
- Igazán? Nos, számoljunk. Most van 1986, ugye most lesz világbajnokság. - Gondolkodott Akari-san. - Azt mondod, nem egész 10 év múlva világbajnok lesz Japán neked köszönhetően. Akkor... ha jól számolom, 1994-ben lesz világbajnokság. Végül is, 18 éves leszel, megteheted már.
- Majd nézze akkor a TV-t és meglátja!
- Mindenféleképpen követni fogom! De a mostani világbajnokságot is várod? - Akari-sannak most jutott eszébe valami. - De ha jól tudom, Japán most nem jutott ki. Biztos vagy benne, hogy általad sikerülni fog?
- Meglátja majd, hogy igen! - Válaszoltam neki teljes eltökéltséggel. - A japán válogatott csak rám vár! És akkor majd kint leszünk.
- Hát akkor csak gyakorolj sokat és soha ne add fel az álmaidat! - Lelkesített Akari-san. - Tudod, nekem is van egy fiam, most 6 éves. Ő is érdeklődik a foci iránt.
- Tényleg? - Lelkesedtem fel. - Akkor hozza el és megtanítom játszani!
- És gondolod, hogy jó tanára lennél a gyerekemnek? - Nevetett Akari-san.
- De még mennyire! Majd edző is szeretnék lenni, nem lehet elég korán kezdeni.
- Az biztos. - Akari-san gondolkodott egy kicsit. - Tudod, mit? Elhozom neked a fiamat és taníthatod játszani.
- Ez nagyszerű! Meglátja, hogy gyorsan megtanítom neki az alapokat!
- És lehet, hogy majd a csapattársad lesz a japán válogatottban! - Emelte a tétet Akari-san.
- És majd együtt hozunk dicsőséget az országnak! - Bővítettem a lehetőségek tárházát.

Közben jöttünk szépen haza. Teljesen belelkesedtem attól, hogy Akari-san ennyire bátorított. Nagyon jó volt vele beszélgetni. Tényleg úgy éreztem, hogy akár a fiát is megtaníthatom focizni. Annyira örültem, hogy egyszer nem is figyeltem, hogy átkelőhöz értünk.

- Vigyázz, piros van! - Fogott le Akari-san.
- Jaj, nem figyeltem. Bocsánat. - Kicsit én is pánikba estem, mert épp akkor indultak el az autók a mi oldalunkon.
- Óvatosan, nehogy elüssenek!
- Igaza van, legközelebb odafigyelek. 

Addig nem is engedett el, amíg nem váltott zöldre a lámpa.

- Most már mehetünk. Legközelebb tényleg figyelj. Akinek ilyen tervei vannak a jövőre nézve, annak nagyon kell vigyázzi magára! - Intett Akari-san.
- Természetesen, igaza van. - Bólogattam. - Hiszen ki valósíthatja meg az álmomat, ha nem én?
- Ez így van. - Helyeselt Akari-san. - De mondd csak: Mikor kezdtél el focizni?
- Igazából már egészen kicsiként, már óvodában is szívesen rúgtam a labdát, ahogy tudtam. - Meséltem neki. - De ami miatt eldöntöttem, hogy focista leszek, az az 1982-es világbajnokság, hogy ott sem volt már kint Japán. Ez engem annyira dühített, hogy úgy döntöttem, hogy komolyan fogok focizni és én leszek az, aki visszajuttatja Japánt a világbajnokságra. Nemcsak, hogy visszajuttatom, de világbajnok is lesz! Azóta keményen edzek, hogy ez tényleg megtörténjen.
- Hát legyen így és eddz továbbra is keményen, hogy dicsőséget szerezz az országnak. - Lelkesített továbbra is Akari-san.
- Most már közel vagyunk. - Szóltam. - Ott van az utcánk, látja?
- Az ott, a kis utca? - Kérdezte Akari-san.
- Igen. 

Ahogy közelítettünk az utcánk felé, már jöttek is a szomszédok.

- Jaj, Shouta, csakhogy megvagy! - Szólt az egyik.
- A bátyád már égre-földre keresett téged! - Mondta a másik.
- De hát itt vagyok és nincs semmi bajom. - Válaszoltam nekik, majd Akari-san felé fordultam. - A néni segített hazatalálni.
- Jaj, nagyon hálásak vagyunk! - Hajolt meg a harmadik szomszéd.
- Igazán semmiség. - Válaszolt kedvesen Akari-san. - Boldog voltam, hogy segíthettem. De most már menjünk, mert hallottad, hogy a bátyád mennyire aggódik.
- Persze, menjünk.

Neki nem mondtam, de féltem attól, hogy mit fogsz szólni, ha meglátsz.

- De látod, szerencsére megvagyok, és megérkeztem.
- Ez csodálatos! - Szólt Taiichi. - De erről egy szót se anyáéknak, világos?
- Rendben van. - Bólintottam. 

A testvérek yubikiri módjára összefogták a kisujjunkat és ígéretet tettek egymásnak, hogy ez kettejük titka marad. És meg is jöttek a szülők. Nyílt az ajtó, vették le a cipőt.

- Jaj, mi lehet a fiunkkal... - Aggodalmaskodott az anya.
- Hidd el, hogy egybe van. - Nyugtatta meg az apa.
- A megérzéseim nagyon nem ezt súgják, biztos, hogy baj történt. - Folytatta az anya, majd felkiáltott, ahogy sietett a szobájukhoz. - Fiúk, megvagytok?
- Persze, itt vagyunk, nincs semmi baj! - Szólt Taiichi
- Jaj, hála istennek! Annyira aggódtam! - Tette megkönnyebbülten a szívéhez a kezét az anya.
- Anyátok szinte teljesen az őrületbe kergetett, hogy öt percenként hallgatnom kellett, hogy jaj, biztos, hogy jól van a fiam? Érzem, hogy komoly baj van. - Mesélte az apa, majd a felesége felé fordult. - Látod, a fiunk ágyban van, ahogy előírtad és szépen gyógyul. 

Shouta tüsszentett egyet.

- Jaj, nagyon remélem. - Kapott az anya a szívéhez, majd Taiichihez fordult - Evett rendesen? Kevesebbet fújta ma már az orrát? Kevesebbet tüsszent? Megy le a láza?
- Anya, nyugodj meg, meg fogok gyógyulni. - Intette Shouta. - Egy orvos nem kérdez ennyit, mint te.
- Jó, de nagyon aggódtam. 

A fiúk közben összenéztek. A napnál is világosabb volt, hogy tényleg jobb, ha titokban tartják a mai nap történéseit.

További információk

• Kageyama Shouta neve a Haikyuu!!-ból Kageyama Tobio és a Kimi ni Todoke Kazehaza Shouta neveiből lett összegyúrva.
• Kageyama Taiichi keresztneve a Hidamari ga Kikoeru mangából Sagawa Taiichi-től kapta. Japánban jellemzően az elsőszülőtt fiúk olyan keresztnevet kapnak, melyben benne van az "ichi", mely kiemeli az elsőszülött mivoltukat.
• Midorikawa Akari családneve Midorikawa Hikaru nevű seiyuu-tól lett kölcsönözve. A keresztnevének jelentése "fény", de mint holdfény, csillagfény. Ez szimbolikus utalás arra, hogy vigyázott Shoutára és mint a csillagok fénye, mutatta az utat, segített neki hazajutni.
• Szereplők személyiségjegyei:
  Kageyama Shouta: ISTJ
  Kageyama Taiichi: ENFJ
  Kageyama anyuka: ISFJ
  Kageyama apuka: ESTJ
  Midorikawa Akari: ENFP