Miután most itt vagyok Békéscsabán szinte az egész családdal, ezért kötelező program a Megasztár és az X-faktor általam is történő megtekintése. Hát nekem nagyon nem jöttek be, hogy így elsőre őszintén véleményezzek.
Itt Magyarországon a tehetségkutató műsoroknak már régesrég nem az a céljuk, hogy igazi énekeseket fedezzenek fel, az egész szemmel láthatóan már csak a show miatt megy. Ebben a nővérem is megerősített, aki látott már egy pár évadot az angol X-faktorból, és ő is azt mondta, hogy ott még számít az, hogy ki milyen énekes. Mutatott egy pár videót a műsor hivatalos YouTube csatornáján és bár nem az én stílusom az ének, de tényleg elmondható róluk, hogy jól tudnak énekelni. Itt lett híres Susan Boyle is. A fülem nyugtatása végett hallgattam egy kis Suarát miután szabadultam, hát nagyon jól esett. De annyira látszik, hogy az egész csak a felhajtás miatt megy. Az biztos, hogy több adást nem fogok nézni, ha nem leszek rákényszerítve.
Hát akkor lássunk neki. A maga nemében korszakalkotó dalt került fel éppen csak erre a listára, de mindenképp helyet akartam neki adni, mert nagyon szeretem ezt a számot. Azt a számot, mely szerint soha nem az első benyomás a fontos:
A dal kislemeze 2003. novemberében jelent meg, ez vezette fel azt az új stílust melyet a mai napig művel. Zeneileg talán annyira nem nagy szám a dal, de én mindig úgy voltam vele, hogy a zene csak egy nagyon jó pont, ha kvázi művészi, de én igazából akkor tudok megszeretni egy dalt, ha hangulatos. Ez ebben a dalban megvan. A szöveg is nagyon érdekes. Korábban írtam arról, hogy Okui Masami nem szereti azokat a sztárokat, melyek botrányaiknak köszönhetően lettek ismertek, hírhedtek, és ebben a dalban arról énekel, hogy soha ne hagyjuk a bulvár média által elcsábítani magunkat, ne higgyük, hogy ezeknek a sztároknak arany életük van. Felhívja a figyelmünket, hogy nézzük meg kicsit jobban a képet. Valóban ilyenek szeretnénk lenni? Aztán persze képbe jön az is, hogy adjuk önmagunkat, és ne akarjuk mások lenni.
