The Legend of Zelda: Ocarina of Time
Water Temple

Kondo Koji, 1998

A legismertebb dungeon az összes Zelda játék dungeonjai közül. Sokan nem szeretik, de a mai napig kiállok amellett, hogy az egyik legjobb. Nagyon szeretem, annak ellenére, hogy rengeteget kell járkálni benne, vízszintet változtatni, cipőt, ruhát cserélni, de a hangulata valami eszméletlen. És nem olyan nehéz. Bár azt bevallom őszintén, hogy amikor annak idején először harcoltam meg a főellenséggel, Morphával, szabályosan megrázott lelkileg, hogy felkapja Linket, összeszorítja, és eldobja a harctér szélére. Ez csak első látványra sokkolt, de emlékszem, hogy valahányszor megjelent Ruto a játékban (akit meg kellett menteni ettől a főellenségtől) mondtam magamban neki, hogy érted szenvedtem meg ennyit.

Most egyébként kicsit újraélem lélekben a Zeldás korszakot, mert toldozom-foltozom a blogot, nagyon sok a felesleges címke, tag, ezeket törlöm postonként egyesével. És amikor elértem a 2008-as blogpostokat, amikor nagyon erős Zeldás korszakom volt, újra megéltem azt az időszakot, és elképzeltem, hogy mennyire jó lenne ismét olyan nagyokat Zeldázni, mint annak idején. Még suliból is ellógtam, annyira bele voltam zúgva az egész szériába. Az Ocarina of Time meg önmaga egy külön játékélmény, amiről könyvet lehetne írni. Nem véletlen a 97% körüli átlag a világ tesztjeiben. Most is beleborzongok, ha eszembe jutnak azok az önfeledt játékidők. A Zelda volt az a játékszéria, mely nagyon hosszú idő után több órás játékra inspirált egyhuzamban. Volt, hogy 4-5 órát is játszottam szünet nélkül, ez nekem nagyon soknak számít. Ha valaki nagyon véletlenül nem tudná miről van szó, ízelítőként álljon itt a Water Temple zenéje. Nem árulok el nagy titkot, hogy fogunk még OoT-vel találkozni a későbbiekben.