A héten megvettem magamnak Presser Gábor második könyvét. Nagyon örülök neki, mert mostanság kezdtem el folytatni az első könyvet és egyszerűen élmény olvasni. Ez is olyan fajta könyv, amiből nem szabad sokat olvasni, mert annyi információ van benne és annyi gondolatot, értéket hordoznak magukban, hogy ezt csak lassan lehet olvasni, hogy kellőképpen megmaradjon bennünk minden, ami a könyvben leírattatott. (Éljen a magyar szenvedő szerkezet!) Nagyon jó olvasni, érzékelni Presser stílusát, humorát. Az egész olyan, mintha nem is feltétlen egy interjúban mondaná el ezeket, hanem az olvasónak bizalmasan, mondjuk egy kávé mellett. Lassan lesz végigolvasva a két könyv, de az biztos, hogy emlékezetes olvasmány.

A két könyv együtt.

Különleges helyük lesz a könyvespolcomon.

Szerecsére jól állok a fogyásban, lassan lemegyek 70 kg alá. Ha ez megtörténik, majd megjutalmazom magam azzal, hogy kipróbálok egy eredetileg hízlaló ételt, de új formában. Majd megmutatom, ha meglesz.

Eddig is igyekeztem tudatosan nézni, hogy mit tartalmaz egy-egy boltban vásárolt étel, de erre most még jobban fogok figyelni. Azt találtam ugyanis ki, több kaját fogok magamnak megcsinálni, és olyan összetevőkből, melyek a legkevesebb zsírt, cukrot tartalmazzák. Tehát összességében a legalacsonyabb a kalóriatartalma. Ettől remélem azt, hogy ha visszatérek a számomra ideális étkezéshez, az kevésbé lesz hízlaló. Legrosszabb esetben, ha ez se ment meg a hízástól, legalább az lassabb folyamat lesz, és onnan nem lesz nehéz újra lefogyni. Az biztos, hogy sokkal jobban fogom kontrollálni a súlyomat, mert az okosmérleg inkább arra inspirál, hogy folyamatosan mérjem magam, hiszen mindig elmentődik, és folyamatosan láthatom, miként módosul a testtömegem. Így hamarabb tudok lépni, ha úgy érzem, hogy ez azért már sok.

Néhány ötletet ki fogok ide is írni. Azt gondoltam ki, hogy azokat az ételeket, amiket szeretek, azokat a Street Kitchen weboldaláról nézem ki, elmentem a profilomba a receptjeim közé és ahogy tudom, megcsinálom. Azt már láttam, hogy egy-egy ételhez több receptötlet is tartozik, akkor kiválasztom a számomra megfelelőt, és azt mentem el. Aztán ezeket csinálom meg azokkal az alapanyagokkal, amiket ideálisnak tartok, hogy az elkészült étel a lehető legkevesebb kalóriatartalmú legyen.

És néhány ötletet szívesen megosztanék itt is. Azt sietve (inkább rohanva) hozzáteszem, hogy senki ne várja tőlem, hogy forradalmasítsam a gasztronómiát. Jaj, dehogy is! Nincsenek egyébként szakácsi ambícióim (különben már rég étteremben dolgoznék), csupán szeretnék néhány ötletet megosztani, aztán aki esetleg magáének érez egyet-kettőt közülük, az formája nyugodtan a saját képére, ahogy megfelelő számára. Mivel olyan nagy tapasztalatom a konyhában még nincs, ezért egyszerűbbeket próbálok ki elsőnek. Ráadásul nem is feltétlen egészséges módon csinálom még meg. Például azért, mert még a zacskós formából csinálom meg, ezért is mondom, hogy nincsenek nagyratörő terveim a konyhában. Most még elsősorban azt akarom érezni, hogy jobb az, ha én csinálom meg az ételt, jó dolog a konyhában ténykedni. Jobb megenni azt, amit én magam csinálok, mert ha esetleg még egy-egy alapanyag egészségtelen is, legalább a kontroll van annyira a kezemben, hogy az a legalacsonyabb kalóriatartalmú legyen. Aztán ha fejlődök, jöhet majd az is, hogy hosszú órákon át ténykedek a konyhában.

Első körben az ezersziget öntetet tanultam meg magamtól megcsinálni ezen recept alapján. Mivel már többször csináltam, így már kívülről tudom a hozzávalókat. Az alábbi összetevőkből szeretem a leginkább megcsinálni.

Bizonyos összetevőknél azért lehet látni, hogy az alacsonyabb kalóriatartalmú olcsóbb, úgyhogy ár tekintetében is jobban jövök ki belőle. Ez elsősorban tejtermékekre igaz. Most lehet azon vitázni, hogy miért jobb a 12%-os tejföl, amikor az nem is teljes értékű, hiszen kivonják belőle a zsírt. Tudok róla, sőt, azt is megmondom, hogy ettem már házi tejfölt is, és tisztába vagyok vele, hogy semmi nem fogható a házi tejföl ízéhez. Konkrétan gyerekkoromban a piacon vettük minden szombaton. Volt egy árus, akinek házi készítésű tejtermékei voltak, azok tényleg fantasztikusak voltak. Talán a boltokban kapható 25%-os tejfölnek van ahhoz hasonló íze. Olyat is ettem már, és való igaz, hogy sokkal finomabb és krémesebb a magasabb zsírtartalmú tejföl, de most az az elsődleges, hogya lehető legalacsonyabb kalóriatartalmú legyen. És bízvást mondhatom, hogy a többi hozzávalóval nem is érződik, hogy a tejföl 12%-os.

Ami még sokaknak szemet szúrhat, hogy a fokhagymát granulátummal pótoltam. Az az igazság, hogy iszonyatosan gyűlölök hagymával dolgozni. Gyűlölöm, hogy könnyezik tőle a szemem, gyűlölöm, hogy aztán olyan büdös lesz tőle a kezem, hogy nincs az a szappan, meg szer, ami semlegesíti a szagát. Ezért van az, hogy nem is teszek bele vöröshagymát, mivel kitartó keresésem után sem találtam vöröshagyma granulátumot. Úgyhogy arról megkönnyebbülten lemondok.

Két olyan hozzávaló van a képen láthatók közül, ami drágább, de most bevállaltam. Az egyik a Hellmann's Light Majonéz, aminek a mostani helyzet következtében ugyanúgy robban az ára, mint bármi másnak az élelmiszeriparban. Ezt akkor vettem magamnak, amikor akciós volt, mert egyébként rettenetesen finom, és tényleg nem érződik a "Light" mivolta. Olcsóbb alternatívája a Tescós Light majonéz, aminek megítélésem szerint szintén jó íze van. Illetve, ha nem találok mást, aminek alacsonyabb kalóriatartalma van és olcsó, akkor az S-Budget majonézt veszem. Ennek ez a hátránya, hogy 397 kcal, míg az átlag light majonézeknek 270-300 kcal tartalma van. Érdekesség, hogy Angliában régebben nemcsak Light majonéz volt, hanem Lighter than Light is. Abból aztán tényleg kiszívták az utolsó csepp zsírt is. Amíg kapható volt és Angliában voltam, mindig azt vettem magamnak. Amikor utoljára voltam, kb. 3 éve, akkor már nem találtam. Vagy legalábbis nagyon kellett keresni. Az ASDA-nak van a saját márkás Lighter than Light majonéze, de ritkaság lett. Ami nem csoda, mert amit "Real Mayonnaise"-nek hívnak ott, attól tényleg messze áll íz terén, emiatt sokan le is húzták a terméket az értékelésben, de én szeretem. Nálam már konkrétan az van, hogy a teljes majonéz az, amit nem szeretek, mert annyira hozzászoktam a light változathoz, hogy már külön érzem a teljes majonéz zsírtartalmát, ami miatt kellemetlen nekem.

A képen látható SPAR-os ketchup annyira nem ismert nálunk, ami nem csoda, mert drágább. Én is ritkábban veszem. Különlegessége, hogy nincs benne hozzáadott cukor, édesítőszerrel (szurkalóz) teszik édesebbé, így a megszokott 100 kcal helyett csak 58 kcal van benne. Nem tudom, hogy van-e olcsóbb alternatívája, majd nézni fogom. Mindenesetre íz terén nem érzek komoly különbséget, ugyanúgy édessé tette az öntetet, mintha normál ketchupöt használtam volna.

Az öntet így néz ki.

Ízletes volt, örültem neki. Egyébként nem mérem ki patikamérlegen a hozzávalókat. Érzésre teszem bele a hozzávalókat. Az uborkát igazából nem tudom, hogy kell apróra vágni, azt csinálom, hogy amennyire csak lehet, vékony szeleteket vágok, és ezeket a szeleteket vágom 4 részre. Ez a pepecselős része a munkának, de különösebben nem zavar.

Szóval szerettem csinálni, meg nemcsak a kontroll érzése jó, hogy én válogatom össze a hozzávalókat, hanem, hogy én csinálom magamnak. Ha majd jó leszek a konyhában, lehet, hogy majd hozzám fogom randevúra hívni a szívem választottját és az általam készített étellel fogom levenni a lábáról. Hát ki ne akarna magának egy házias pasit? Ez önmagában jó pont lehet udvarláskor. De egyébként ezért sem szeretek étterembe járni, mert az egy dolog, hogy megbízható alapanyagokkal dolgoznak, de csak a jóisten a megmondhatója, hogy például a különböző húsételeket mennyi zsírban sütik. Meg nekem nem az éttermek úgymond a "szórakozásom". Elég pénzt visznek el a CD-k, DVD-k, Blu-ray-ek, játékok, azok az én bűnös élvezeteim, amikre szívesen költök. Éttermi étkezésre nem. Tudom, hogy inkább társadalmi jelentőssége van, hiszen egyrészt emberek között vagyunk és emberekkel együtt eszünk a magunk közösségével, de mivel ennél introvertáltabb vagyok, ezért az éttermi étkezéssel vagyok úgy, hogy otthon is megcsinálom a magam jó minőségében. Legalábbis ezen dolgozok. Ennek első lépése (vagy Super Mario Bros. 1-1 pályája) volt ez az ezersziget öntet.

Majd Hollandiában fogok tudni erre jobban odafigyelni. Már tavaly is láttam, hogy sokféle változatban lehet ételeket, alapanyagokat enni. Mostanság egyre gyakrabban nézem az Albert Heijn és a Jumbo online felületét, eddig minden olyan ételt megtaláltam, amit eddig kerestem és van Magyarországon is, egy kivétellel: Tejföl. Arra emlékszem, hogy azt tavaly is nagyon kerestem. Az Albert Heijn-ben találtam egy tejfölhöz hasonló terméket, de mivel 125 g volt volt €1,09, ezért nem csináltam rendszert abból, hogy mindig legyen a hűtőben. Egyszer kipróbáltam, ízletes volt, de túl drága. Azt már Angliában is megfigyeltem, hogy a tejföl nincs prioritásban, bár az tény, hogy ami volt, az viszont nagyon finom volt. Hollandiában még annyi sem volt, mintha hungarikum lenne a tejföl. Pedig mennyi menőséget lehet belőle csinálni, mennyi ételt lehet vele finomabbá tenni. Ez hiányozni fog (ha nem lesz alternatívája), ezt leszámítva, úgy néz ki, hogy Hollandiában is fogok tudni ténykedni a konyhában úgy, mint itthon.

Néha gondolkodok azon, hogy jó lenne többet írni Hayashibara Megumi-ról is, hiszen ő maga a japán anime ipar egyik nagy ikonja. Hiszen nemcsak seiyuu-ként alakít emlékezeteset, hanem énekesnőként. Ő az első olyan seiyuu, aki sikerre tudta vinni az énekesnői karrierjét. Nemcsak albumai jelentek meg sorozatban, hanem ezek mind-mind sikeresek voltak. Hayashibara Megumi az első olyan seiyuu, akinek az albumai és kislemezei sorozatban voltak Top 10-esek a lemezeladási listákon, sőt, az első dobogós album is az ő karrierjét ékesíti. Megjegyzem, teljes joggal. Mert bár nem annyira hatásosak a dalai, mint Okui Masami-é (akivel köztudottan barátságot ápol), de magasan kiemelkedik a seiyuu-k által elénekelt dalok tömegéből. Lássuk is az énekesnői karrierjének gyökerét, hiszen a Half and, Half az énekesnő 1. albuma, mely 1991-ben jelent meg.

Annak ellenére, hogy a japán szinkronszínészetet az egekig szokás emelni, hiszen hihetetlen életet adnak a karaktereknek a seiyuu-k a hangjukkal, fontos tudni, hogy a szakma megítélése nem volt mindig egységes. Konkrétan Hayashibara Megumi abban a '80-as években kapta az első szerepeit, amikor az egész seiyuu szakmának eléggé negatív volt a megítélése Japánban: "Az megy el szinkronszínésznek, aki színészként megbukott". Ez azért elég erős hátszél egy olyan fiatal lánynak, akinek ráadásul álma volt, hogy seiyuu legyen, és ezért mindent meg is tett. Kijárta az iskolát, és csak hogy még jobb lehessen, még énekelni is megtanult. Hayashibara Megumi ugyanis semmilyen hangképzést nem kapott gyerekkorában, minden, amit ezen az albumon hallhatunk, az utóbbi néhány év hangképzésének az eredménye. Mindenesetre az, hogy egy ilyen közegből ki tudott emelkedni és lett a '90-es évek egyik legismertebb animés személyisége, az nemcsak a tehetségének, hanem az egyéniségének is köszönhető.

Bár az első albumon azért hallható, hogy tényleg csak nemrégiben kezdett el énekelni tanulni, és hogy ez a folyamat még tart. Inkább "biztonsági"-nak nevezném ezt az albumot, ugyanis bár énekel olyan dalt, ami nagyobb hangterjedelmet kíván, de alapvetően érzékelhető, hogy nem vitték túlzásba. Sőt, néhány dal annyira egyszerű lett, mintha gyerekeknek írták volna. Hayashibara Megumi is kedves, ártatlan hangon énekel, mintha kifejezetten gyerekdalokra akart volna szakosodni. Persze van egy-két komolyabb dal is, úgyhogy az album 12 dala némileg változatos összképet ad.

1. Kimi no Answer
2. A LATE COMER
3. Niji Iro no Sneaker
4. Mannatsu no Valentine
5. Don't Say "Wake up Baby"
6. Ame no Hi no Shakespeare -TO FLY AWAY-
7. Friends
8. College Ring wo Kai ni Yukou
9. Regret ga Naiteiru
10. Koi no Scramble Race
11. EL WAKT
12. BECAUSE

Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag erre az albumra csak új, az utóbbi hónapokban írt dalok kerültek fel. Pedig nyugodtan kiadhattak volna egy albumot az addig felénekelt anime dalokból, hiszen addigra már bőven volt egy albumra való, ehhez képest új dalokat írtak csak erre az albumra. Egyik sem anime betétdal, egyedül a Niji Iro no Sneaker az, ami az akkoriban indult Heartful Station című rádióműsorának volt a betétdala. Egyébként csak új dalok vannak az albumon. Annak ellenére, hogy ez az album meglehetősen kezdetleges, mind zeneileg, mind szöveileg, mind ének terén, nem mondható rossznak. Mert már ezekben a dalokban megmutatkozik Hayashibara Megumi szerethető személyisége, ami miatt aztán később tényleg megérdemelten lesz ismert és népszerű. Ezt az albumot egyértelműen az énekesnő személye adja el. Ha egy átlagos seiyuu énekelte volna fel a dalokat, aki ráadásul énekelni sem tud (ami akkoriban nem volt ritka... elég csak meghallgatni a '90-es évek karakter dalait), akkor épphogy közepes lenne ez az album. De Hayashibara Megumi olyan bájossággal énekelte fel a dalokat, hogy önmagában csak ez sokat javít az album összképén.

És azért van munka a dalokban, mert azért amit tud, azt Hayashibara Megumi beletette, hogy jó legyen az album. Énekel a legjobb tudása szerint, és szerencsére zeneileg sem faék egyszerűségűek a dalok. Több szólam, több hangszer hallható a dalokban. Tehát a lehetőségekhez mérten dolgoztak az albumon, de azért érzékelhető, hogy figyelembe vették azt is, hogy Hayashibara Megumi még tanul énekelni. Még ne várjunk tőle világszínvonalú teljesítményt. Azt túlzásnak tartom, hogy ez az album egy ígéretes karriert vetít előre, de ahogy énekli a dalokat, azt mindenképp nagyon kellemes hallgatni. De ezt így nem csinálhatta volna sokáig. Pont attól volt nagyon jó az énekesnői karrierje, hogy valami olyan szintű fejlődést mutatott fel Hayashibara Megumi az évek során, amit csak a Half and, Half-ból nem lehetett előre vetíteni.

A borító inkább szerencsétlenre sikeredett. Már itt megcsinálták azt, hogy sok képet csináltak az albumhoz, amit aztán közzé tettek. De az nem mondható, hogy a képek mind jók lennének. Alapvetően nagyon tetszik az, hogy Hayashibara Megumi konkrétan smink nélkül látszik és annyira természetes a megjelenése az összes képen, mintha tényleg csak valaki spontán előkapott volna egy fényképezőképet és kattintgatott. Van olyan kép, ahol annyira kócos az énekesnő haja, mintha éppen akkor kelt volna fel az ágyból, és ahogy éppen kinéz, úgy lefényképezték. Van olyan kép is, ahol gyaníthatóan még a fésű sem került elő, nemhogy valami sminkkészlet. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a természetességet, és ha egy előadó tényleg önmagát mutatja, nem sikerült jól mindegyik kép a borítóra. Fogalmazzunk úgy, hogy némely kép túlzottan spontánra sikeredett. De amit még problémásabbnak tartok, az az elrendezés. Ugyanis a tokban lévő füzetben csak képek vannak. A dallista, a szöveg és az egyéb információk külön papírra lettek nyomtatva. Szerencsére ez nem lett hagyomány, mert eléggé olyan érzetet ad, hogy minden más információ csak mellékes. A teljes belső tartalom így néz ki.

A bal oldali kihajtható papíron vannak a szövegek, a jobb oldalin pedig az egyéb információk. Ennek ellenére nagy becsben tartom ezt a kiadást, hiszen ez az első kiadású limitált példány, a "KICS 100"-as katalógusszámú, ami nem sok rajongónak van meg. Főleg nem ennyire jó állapotban. Ja és csak most látom a borítón, hogy mégiscsak előkerült a sminkkészlet... Milyen rajongó az, aki a borító képét felejti el? De mindegy is, a lényeg, hogy ez az album inkább egyfajta rajongói kuriózum. Nem ezt az albumot mutatnám meg annak, aki szeretne ismerkedni Hayashibara Megumi munkásságával. Ezt annak érdemes hallgatni, aki már szereti az énekesnőt és úgymond érzi is a dalait. Az jó eséllyel meg fogja szeretni, akár el is mélyítheti a rajongáságát, de aki ismerkedni akar Hayashibara Megumi mukásságával, az semmiképp ne ezzel az albummal kezdje. Ezt az albumot csak az fogja szeretni, aki már ismeri és szereti Hayashibara Megumi személyét. Az kap egy új, kétségtelenül különleges szeletet az énekesnő személyiségéből. Ez teszi emlékezetessé és szerethetővé ezt az albumot.

Ének: 6/10
Zene: 6/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 6/10
Hangulat: 7/10
+ Már itt jelen van az a személyiség, amitől annyira szeretjük Hayashibara Megumit.
- Túlságosan is "első" ez az album.

64%

Az embernek általában csak néhány olyan előadó van életében, amely meghatározó szerepet játszik az életében, akivel az első találkozása felér egy fordulóponttal az életében. Nekem Okui Masami ezen kevesek egyike, akit hiába ismerek már 2006 vége óta, még most is rácsodálkozok a zenei munkásságára. A Dragonfly pedig egy olyan zenei album, amire van mit rácsodálkozni.

Ez Okui Masami 10. stúdióalbuma, amivel nemcsak a sorszáma okán jubilálhatott volna, hanem mert 2005-ös megjelenése lévén ünnepelhette volna első albumának megjelenésének 10. évfordulóját is, emellett az első olyan albuma, melyet a saját, független kiadója, az evolution gondozásában jelent meg. A saját, független kiadó rész kiemelendő, ugyanis elképesztő módon árad a szabadság a dalokból. Egyébként is mindig jellemtő volt Okui Masami-ra az autonómia, amit csak kevés japán előadó sajátja, ami mindig is kiemelte Okui Masami-t a japán zenei közeg sablonjából, de a Dragonfly az az album, ahol ez a fajta szabadság és autonómia hatványozottan megjelenik. A borító is ezt sugallja, hiszen a háttérben látható ég kiemelt szerepet kap, ami önmagában a szabadság és a végtelenséget szimbolizálja. Maga Okui Masami nem látható annyira jól. Árnyékban van, két kezét előre tartja. De itt most nem az énekesnő jelenléte a fontos, hanem a mondanivalója. Ez ugyanis egy olyan borító, amely kiválóan leírja az egész album mondanivalóját, hangulatát. Ezt az alábbi 12 dal testesíti meg.

1. Dragonfly
2. Fire.com
3. STAR GATE
4. A confession of TOKIO
5. Route89
6. WHEEL
7. Troubadour ~Ginyuushijin~
8. HEAVEN'S DOOR
9. nostalgia
10. Miracle GO!GO!
11. To all the things to love
12. Olive

Nemcsak a szabadság árad a dalokból, hanem az energia is. Olyan ez az album, mintha az előző, ReBirth album arról tanúskodott volna, hogy Okui Masami megtalálta a maga útját, amiben igazán jól érzi magát, de ez az út igazán a Dragonfly-ra érett be. Az előző albumon próbálgatta magát az új életében, hallottuk, hogy működik, jól megy, és mintha Okui Masami is érzékelte volna, hogy igen, célba ért. Ezt csiszolta, tökéletesítette, és kijött egy olyan albummal, ami minden szempontból felülmúlja az előzőt. Itt úgy műveli a rock zenét, ahogy azt igazán szereti, érzi és tudja (Dragonfly, Fire.com), mindeközben ott vannak a könnyedebb dalok, sőt még egy elektronikus trance dal (STAR GATE) is helyet kapott az albumon. A Route89-ben meg olyan gitárszólók vannak, hogy az talán egy világhírű rockegyüttesnek is dicsőségére válna.

Nemcsak a címek árulkodnak arról, hogy ez egy pozitív hangvételű album, hanem maguk a dalok is. Nagyon jó érzés Okui Masami-t hallgatni énekelni, a rock dalok nagyon jól állnak neki, a könnyedebb dalaiban meg lágyabban énekel. Ami megfigyelhető, hogy a zenében a magas hangok dominálnak, ami szintén a pozitív érzésvilágot erősíti. És valahogy nem számítanak ezek elcsépeltnek Okui Masami-tól. Hiszen hallani, hogy tényleg így gondolkodik, minden, amiről énekel, a saját gondolata. Így hihető a HEAVEN'S DOOR-t hallgatva, hogy a mennyország ajtaját tényleg kinyithatjuk, ahogy a hála érzése is szívet melengető a To all the things to love dalban.

Két dalt lehet igazán kiemelni az albumról, melyek talán a legékesebben csillognak. Az egyik, a WHEEL, mely egyébként egy nagyon hosszú dal, 7:42 hosszú, de ez Okui Masami első spirituális hangvételű dala. Olyan dal, amit tényleg becsukott szemmel érdemes hallgatni, mert tényleg eljuthatunk a legbelső énünkig. Nincs részletezve a borítón, hogy milyen hangszerek szólalnak meg a dalban, de élek a gyanúperrel, hogy élő hangszerekkel lett felvéve. A másik nagy különlegessége az albumnak, a nostalgia, amit régi zeneszerző-társával, Yabuki Toshiróval vett fel. A cím ily módon több, mint beszédes, hiszen nemcsak arról van szó, hogy ismét azzal a zenésszel dolgozott együtt, aki segített az énekesnőnek kitaposni az útját, hanem Okui Masami saját magával, a múltjával számol el. A kellemes, emelkedett hangulat pedig egyértelműen arra utal, hogy az énekesnő megérett arra, hogy a helyére kerüljenek a múlt történései, és arról oldottan tudjon énekelni. Nagyon jó hallgatni azt a dalt.

Az album egyik nagy talánya, hogy hogy képes Okui Masami annyi életérzést, annyi zenei stílust összehangolni. Az album azáltal alkot egy egységes egészet, hogy mindegyik dal, mindegyik gondolat az énekesnő sajátja. Úgy alakítja a dalokat, hogy azokat a saját képére formálja, így összhangba hozza a különböző zenei stílusokat. Ez az összhang, egyensúly látható magán a lemezen is, hiszen piros és kék színek vannak yin-yanghoz hasonló elrendezésben. Úgyhogy ezen az albumon a borító több, mint beszédes.

Ez az a fajta szabadság, amit követendőnek tartok. Ilyen az, amikor valaki tényleg harmóniában van önmagával. Itt ez nem elcsépelt kifejezés. Ráadásul a dalokon is dolgoztak, úgyhogy az album szakmailag is kiváló munka. Ahogy Okui Masami köszönetet mond a To all the things to love című dalában, úgy mi is hálás köszönettel tartozunk azért, hogy egy ilyen nagyszerű albumot készített.

Ének: 10/10
Zene: 10/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Az ének, a zene, a szabadság, az életérzés, minden úgy jó, ahogy van.
- Talán a Troubadour ~Ginyuushijin~ nem az igazi, de bár minden albumnak ilyen lenne a legrosszabb dala.

96%

Nagyon belelendültem a játékba, és ennek YouTube-ra történő közvetítésére. Mivel a napokban újra meglett a The Legend of Zelda: Ocarina of Time Nintendo 3DS-re, és sikerrel abszolváltam egy küldetést a Super Smash Bros. Melee-ben (nevezetesen, hogy meglett az összes karakter), ezért úgy döntöttem, hogy végigjátszom a nyilvánosság előtt Nintendo 64-en az Ocarina of Time-ot.

Főleg annak örömére, hogy felfedeztem, hogy a játék nemcsak angolul, hanem németül is játszható. Így újszerű élmény lesz számomra a játék, hiszen minden feliratot németül fogok olvasni. De úgy néz ki, meg fog vele gyűlni a bajom, mert eléggé bonyolult a szöveg, nem értettem belőle olyan sokat. Az lenne az igazi, ha ki tudnám szótárazni az ismeretlen szavakat és azáltal is megtanulni, bővíteni a szókincset. De ez sajnos nem megy felvétel közben, hiszen eléggé hosszúra nyúlna a videó. Majd YouTube-ról visszanézem.

Másfelől meg tényleg időtlen játék, ugyanis 14 év után is élmény játszani vele. Nem véletlen, hogy ez a játék tett igazi Zelda rajongóvá annak idején.

Hát alig hiszem el, hogy idén lesz 16. éve, hogy megvan a Super Smash Bros. Melee Nintendo GameCube-ra, és csak mostanra lett meg az utolsó hiányzó karakter, Mr. Game & Watch! Az utóbbi néhány napban rákaptam a játékra, mert meglep, hogy mennyire jól megy. Már ahhoz képest, hogy egyébként kifejezetten gyenge vagyok általában a Smash Bros-ban. Bár nem mondom, 1 játékos Classic-ot játszok Very Easy fokozaton, úgyhogy nem egy isteni szintű játékot kell elképzelni, de volt néhány kifejezetten bravúros támadásom, aminek örültem.

Egyébként mindig is nagyon hiányzott Mr. Game & Watch, mert a Brawl-ban egyik kedvenc karakterem, csak azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert 1000 meccset kell megnyerni ahhoz, hogy ő meglegyen. Mr. Game & Watch az utolsó megnyitható karakter. És mivel az eddigi statisztikám kb. 550 lejátszott meccs (igen, nagyon keveset Smash Bros.-ozok), ezért úgy gondoltam, hogy még többen is hiányoznak, így nem foglalkoztam a játékkal komolyan. De aztán pár napja kedvet kaptam hozzá, és kifejezetten jól is ment a játék. Úgyhogy megcsináltam azt, hogy összevetettem, hogy hány karakter hiányzik még a megszerezhetők közül. Meglepetten konstatáltam, hogy már csak Mr. Game & Watch hiányzik, ezért elkezdtem más módon harcolni érte. Ugyanis úgy is meg kelet szerezni, ha Classic-ban mindegyik karakterrel végigmegyünk. A nehézségi szint mindegy. Úgyhogy erre gyúrtam rá. Megnéztem a trófeákat, hogy ki nincs még meg, kikkel kell végigmenni, hogy megkapjam Mr. Game & Watch-ot. Ahogy összeszámoltam, kiderült, hogy csak Zelda és Ness hiányzott... hát igen, pont az a két karakter, akivel tényleg keveset játszok. Zeldával még egész jól ment, vele egész jól szót értettem, Ness az, akit nem szeretek, mert általános szokásom, hogy ha zuhannék, akkor mindig a felső + B gombokkal akarok megmenekülni. Ezt Ness-nél alapból nem lehet megcsinálni, mert akkor PK Thunder támadása van, vagyis nagy szikrát (villámot) szór. Meg lehet egyébként csinálni, ha egy félkört rajzolunk a szikrával, és magát, Ness-t mintegy megtámadjuk vele. Ekkor irányíthatjuk felfelé, de azt külön meg kell tanulni. Nekem meg ez nem jön be. Ezért amikor lehet, kerülöm Ness-t. De most egy-két nagyobb hibától eltekintve egész jól sikerült, és bizony megjelent Mr. Game & Watch is, akivel meg kell harcolni, hogy játszható karakter legyen. És örömmel jelentem, hogy sikert arattam.

Így 2006. október 7-e után végre megvan az összes játszható karakter a Super Smash Bros. Melee-ben. Mert pont aznap vettem meg a játékot, amikor életemben először voltam AnimeConon még a Petőfi Csarnokban. És akkor mellette volt a bolhapiac, és volt egy fiatal srác, aki egy rakás videojátékot vitt ki eladásra. Nála találtam meg a Super Smash Bros. Melee-t. Még arra is emlékszem, hogy 6500 forint volt, megvolt a füzete is. A borító és a füzet spanyol nyelvű, de nem zavart. Na, és 15 év, 6 hónap, 8 nap után meglett mind a 11 plusz karakter, így játszható lett mind a 25 karakter. Egyszer mindennek eljön az ideje...

Ma ünnepeltük a születésnapomat, ami szerencsére eléggé mozgalmas volt. Most ez a hét egyébként is eseménydús, mert hazajöttek a nővéremék látogatóba és nagyon örülök, hogy ők kifejezetten olyanok, hogy szeretnek eljárni mindenfelé. Több helyen is voltunk együtt, és ezt nagy örömmel veszem, mert az életem is egy kicsit eseménydúsabb így. Legalábbis ez a hetem mindenképp. Nekem meg egyedül nincs kifejezetten affinitásom eljárni helyekre, ezért most kihasználom a lehetőséget. Reggel megleptek egy kisebb tortával, valamint megkaptam születésnapomra a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-t.

Ez az egyedüli játék, ami még hiányzott a gyűjteményemből, ami megvolt régen, de eladtam, amikor meglett digitálisan. És most újra megvan, bár az örömöm nem felhőtlen, mert Nintendo Selects-es kiadás lett meg. Majd később gondoskodok róla. Magának a játéknak egyébként nagyon örülök, mert nagyon szeretem. És kicsit játszottam is vele, most is jó volt.

Eredetileg Szegedre akartunk átmenni, de végül Gyulára mentünk, mert voltak egyéb programok is mára, és így nem kell annyira autózni. Nem kifejezetten örültem neki, mert Gyuláról elég sok rossz emléket őrzök, kezdve a többszöri sikertelen fülműtétekkel (amit aztán csak Budapesten tudtak helyrehozni), plusz a gimnáziumi évek, amikre szintén nem emlékszem szívesen. De szerencsére az én helyzetem nem annyira súlyos, hogy pszichózisos állapotba kerüljek és hadakozzak az ellen, hogy Gyulára menjünk, inkább úgy voltam vele, hogy fordítsuk meg és gyűjtsünk szép emlékeket a városról. Ez így is lett, mert nagyon jól sikerült. A Gyulai Vár körül voltunk, először az Almási Kastélyt néztük meg. Itt nem mentünk be, csak a kávézójába ültünk be. A Várba viszont igen, de előtte felültünk a városnéző vasútra, amivel végigjártuk a várost. Azt kell mondjam, kifejezetten üdítő élmény volt így látni a várost, még annak a pontjait is, ahol annak idején nap mint nap sétáltam. Ezután mentünk be a várba. Lehet, hogy furcsán hangzik, de annak ellenére, hogy kb. 20 km-re lakok a Gyulai Vártól most voltam belül életemben először. De hatalmas élmény volt. Nem is nagyon tudtam, hogy be lehet menni, meg nem is gondoltam volna, hogy valóságos történelmi kincseket rejt. Egy nagy restanciát pótoltam most azzal, hogy békés megyeiként végre bementem oda. Egy része kifejezetten az Alphen aan den Rijn-ben lévő Archeonra emlékeztetett. Aztán a nővérem fiával felmentünk a csigalépcsőn egészen a vár tetejéig, onnan láttuk be egész Gyulát. Illetve élek a gyanúperrel, hogy amikor kelet felé nézünk el, ott már Románia volt. Egyébként nem tudom, mennyire számít ez is restanciának, de Erdélyben sem voltam még soha, soha nem hagytam el kelet felé a magyar határt. Ja, és mielőtt bementünk volna a várba, a bejáratnál volt egy solymász, akinél két sólyom volt, és az rárepülhetett a kezedre. Természetesen a megfelelő kesztyűt feladták a jelentkező kezére, és a sólyom arra repült. Jó ötlet, de én nem éltem vele. Viszont a nővérem fia igen. Szombatonként tartanak solymászati bemutatót a várban, ahol reptetik is a madarakat.

Mielőtt hazaindultunk volna, beültünk a Hamburger Bárba enni. Ez is Gyulának egy emblematikus helye, amely már akkor bőven állt, amikor gimnáziumba jártam, de még előtte is jócskán. Én Gyros tálat ettem, nővérem és a fia egy-egy hamburgert. Nem volt rossz, bár csak én voltam a leginkább elégedett a kajámmal, nővéremék nem igazán. Ráadásul a monitor sem működött, mert nem mutatta a számot, hogy kész a rendelésünk. Nekünk kellett külön elmenni érte, az is a nővéremnek jutott az eszébe, hogy rákérdezhetnék, hogy mi a helyzet. Úgyhogy akármennyire is emblematikus hely, meg sokan voltak, hagy kívánnivalót maga után. Mindenesetre irány ezután haza.

A családban nem én vagyok az egyedüli ünnepelt április 14-én, hanem a bátyám is névnapos, ezért átmentünk hozzájuk grillezésre. Szerencsére ez is jól sikerült, általában jók szoktak lenni a családi összejövetelek. Meg aztán még hárman testvérek, plusz a nővérem fia meg a bátyám élettársa elmentünk a városligetbe sétálni meg beszélgetni. Illetve a közeli játszótéren én voltam a felelős nővérem fiának szórakoztatásáért. Aztán beesteledett, mentünk haza.

Ma ilyen mesélős kedvemben vagyok. ^^ Remélem több ilyenben lesz részem majd kint Hollandiában.

Megjelenés Japán: 2012. december 8. Amerika: 2012. november 18. Európa: 2012. november 30. Fejlesztő: Nintendo Kiadó: Nintendo Műfaj: Platform Játékmód: 1-5 játékos Ár: £19.99 / €24.99 Online játék: Nincs Amiibo-támogatás: Nincs Méret: 13936,22 MB Platform

A Wii U sikerét nemcsak a rendkívül rossz marketing és a hibás üzleti döntések sorozata nehezítette meg, hanem gyenge Nintendós nyitócímek. Hiszen megszokhattuk, hogy a Nintendo egy-egy konzol kezdeti eladásait mindig valami nagyobb címmel lendíti meg, ami aztán be is írja magát a konzoltörténelem egyik legemlékezetesebb játékai közé. A Wii sikerére viszont annyira elkényelmesedett a Nintendo, hogy a Wii U-t kihagyta ebből a szórásból. Jött új Mario játék, örülhettünk a New Super Mario Bros. U-nak, de rövid is volt, ráadásul messze nem volt annyira korszakalkotó, mint az előző konzolok nyitócímei. Jobb, mint a New Super Mario Bros. 2, tehát érzékelhetően komolyan vette magát a Nintendo, de már nincs meg az a varázsa, mint a Nintendo DS-es, vagy akár a Wii-s New Super Mario Bros.-nak.

Természetesen szó nincs arról, hogy egy rossz játék lenne (ahogy a New Super Mario Bros. 2 sem volt az), megvannak a maga újításai, hiszen bejöttek új játékmódok, és megadták a módját, hogyan használhatjuk ki a Wii U GamePad érintőképernyőjét. De az biztos, hogy a nagy újítás nem a történetben keresendő, hiszen ugyanúgy Hercegnő lett elrabolva Bowser által, mint bármikor korábban. Most épp békés vacsorájuk közben jut eszébe Bowsernek és 7 alattvalójának (minek utána kiderült, hogy a 7 Koopaling nem a gyerekei) elrabolni Hercegnőt. Marióra, Luigira és a sárga és kék kalapos Toadra meg a "Mecha Hand" nevű szerkezettel jól rácsaptak, hogy ne árthassak bele ördögi tervükbe. Ennek következtében ők messzire repülnek, egészen az Acorn síkságig. Ott egy Acorn fának zuhannak, ahonnan sok Super Acorn esik ki. Bizony, ez lesz az új segítő tárgy hőseinknek a kalandjuk során.

És hát mivel hőseink messzire repültek, ezért 8 világot kell bejárniuk, hogy eljussanak Bowser kastélyáig és megmentsék Hercegnőt. A játékmenet teljesen ugyanolyan, mint a korábbi New Super Mario Bros. játékokban. Mario pályákon megy végig, hogy eljusson az adott világ kastélyáig, hogy megküzdjön az azt uraló Koopalinggel, majd végül Bowserrel, hogy végre megmentse Hercegnőt. A játék 2,5D-s, tehát oldalscrollozós játék, de mivel van háttere a pályáknak, ezért 3D-s hatást kelt. Ahogy szó volt róla, az új segítő tárgy az úgynevezett Super Acorn, mely hősünket Squirrel Marióvá változtatja. Ahogy a neve utal rá, Mario mókussá változik át, melynek két oldalán van egy-egy köpenyeg-szerűség van, mely által konkrétan repülni ugyan nem tud, de a Wiimote egyszeri megrázásával a magasba lendül, majd a folyamatos rázogatással lebegve ér földet. Repülőmókusok a valóságban is léteznek, róluk mintázták Mario képességét.

Az ellenségek közül is sok lesz az ismerős, és leginkább a sok újsonság hiányzik a játékból. A játékmenet teljesen ugyanaz, a zene pedig annyira nem innovatív, hogy még a világok zenéi is végig ugyanazok, csak persze a világ körülményeihez képest más dallammal hangszereléssel. Abban sincs változás, hogy ugyanúgy sztyeppékről indulunk, majd jön a pusztaság, majd átmegyünk a vízi, havas, erdős, hegyes világon, majd felmegyünk egészen a felhőkig, hogy végül megküzdjünk Bowserrel. A pályákon is a már jól megszokott zenék szólnak. Persze magukat a pályákat teljesen újratervezték és azokon most is élmény végigmenni. Örvendetes, hogy a pályák itt is inkább nehezebbek, mint a Wii-s New Super Mario Bros.-ban. Mert így legalább van némi kihívás, a Nintendo meg nagyon jól ért ahhoz, hogyan tegye a pályákat inspirálóan nehézzé. Tehát, hogy érezzük, hogy van kihívás a pályában, mégis olyan ötlekkel gazdagítják a pályákat, hogy élmény rajtuk végig menni. Ez a New Super Mario Bros. U-ban is megvan, alapvetően nagyon jó rajtuk játszani, de a pályák felépítése annyira hasonlít a korábbi New Super Mario Bros. játékokéhoz, hogy nem maradnak meg az emlékezetekben.

Sokak örömére Yoshi is visszatért, sőt hozta kisbarátait is. A Baby Yoshik különböző színekben pompáznak, színük szerint különböző képességeik vannak. Ez ismerős lehet a Super Mario Galaxy 2-ből. A sárga Baby Yoshi megvilágítja a sötét terepet, a piros (most egyszerűsítsünk) Baby Yoshi óriási léggömbbé fúvódik fel, neki köszönhetően lebeghetünk a magasban, a kék Baby Yoshi meg buborékokat lövell ki a szájából, melyek ha elkapnak egy ellenséget, három érmévé változnak, amit természetesen bezsebelhetünk.

Inkább játékmódok terén történt némi újítás, ugyanis a fő játék mellett ott van például a Challenge Mode, ahol meghatározott időn belül egy a pálya egy meghatározott részére eljutni. Ezeknek öt különböző módozata van. Aztán ott van a Boost Rush Mode, ami nagyon hasonlít a New Super Mario Bros. 2 Coin Rush módjához. Tehát adott három pálya, de nem a lehető legtöbb érmét kell a a pálya végére érve összegyűjteni, hanem egyszerűen csak eljutni az pálya végéig. Aztán, ha jönnek vele érmék, az csak bónusz. A Coin Battle-ben gyűjthetjük az érméket. Ezt csakis többen játszhatjuk. A lényeg, hogy a játék mindegyik pályáján játszhatunk, ahol már jártunk a főjátékban, és gyűjthetjük az érméket. Ez is hasonlóan a New Super Mario Bros. 2-höz számolatlanul jelennek meg az érmék extrában (csak épp aranygomba és virág nélkül), és több pályán megyünk végig. Természetesen az nyer, aki a legtöbb érmét összegyűjti. Nem mutatja a játék alatt, hogy állunk, mindig az adott pálya végén összegzi az érméket, és láthatjuk a jelenlegi állást. Ez egy plusz izgalmi faktor. Alapvetően jó ötlet, élvezetesek az extra játékmódok.

Szóval nem érdemes azt a forradalmat várni, mint a klasszikus Mario játékoktól, de elszórakozunk vele, és a maga sajátságos módján tartós szórakozást garantál. De az igazi innováció igenis hiányzik a játékból. A játékmenet, a pályák felépítése némi változtatástól eltekintve teljesen ugyanaz, mint a korábbi New Super Mario Bros. játékok esetében, valamint zenék tekintetében sincs semmi újítás. Viszont az jó dolog, hogy HD-ben játszhatunk, illetve az extrák is jól sikerültek. De nem csoda, hogy közel 10 év távlatából ez az utolsó New Super Mario Bros. játék. Persze, ott a New Super Luigi U és a Nintendo Switch-es újragondolt változat, de alapvetően ez az utolsó New Super Mario Bros. játék, és talán már nem is lesz folytatás. És talán így is van rendjén. Nem inflálták el annyira az egész sorozatot, hogy akár nevetség tárgya legyen, hogy sokadszorra ugyanazt kapjuk. Amik vannak, azokkal érdemes játszani, ahogy ezzel is.

Grafika: 8/10 Játszhatóság: 9/10 Szavatosság: 6/10 Kihívás: 7/10 Zene / hang: 6/10 Hangulat: 8/10 + A régi megszokott, könnyed Mario hangulatvilág - Kevés újítás, szinte csak a kötelező körök

82%

A héten átmentem egy másik Nintendo Switch Online családi programra, ahol megvannak a plusz szolgáltatások (Nintendo 64, Sega Mega Drive játékok, Mario Kart 8 Deluxe DLC bajnokságok, stb...). Nagyon jók a Mario Kart 8 Deluxe extra pályák, ha kicsit küzdelmesen is, de megcsináltam mind a kettőt Mirror-ig 60 pontos győzelemre.

Ezzel részemről megvan 100%-ra ez a két bajnokság. Nem törekszem arra, hogy 200cc-n is meglegyen, mert az már irreális. Ezzel teljesítettem a személyes elvárásomat. Ha a Mirror-ban is meg tudom csinálni maximálisra a bajnokságokat, akkor elégedett vagyok. Természeten fogom csinálni 200cc-n, ahogy tudom, igyekszem megcsinálni, ha ott is sikerül valami jó eredményt elérni, az már a (non) plus ultra!

Most jött az üzenet az Erasmus Koordinátortól, hogy nem Leidenbe neveznének, hanem Ede-be, és jelezzek vissza, ha elfogadom. Örömmel. Azért változtatnák meg, mert ott nem egyetem van, hanem valami főiskola, és ott nem annyira nehéz. Leidenbe inkább mesterszakosokat küldenek. Nekem azért jó, mert úgy gondolom, hogy a megfelelő ismeretanyagot Ede-ben is megkapom, ami elegendő lesz az alapszakos diplomához. Ha pedig nem olyan nagyok a követelmények, az csak az én életemet könnyíti meg. A krediteket ugyanúgy beszámítják ott is.

Meg lakhely szempontjából is szívesebben mennék oda. Ede Kelet-Hollandiában van, közel a német határhoz. Egyrészt szívesen átjárnék Németországba, meg abból a szempontból is van jobb helyen, hogy nem ott a legsűrűbben lakott régióban lennék Hollandiában. Keletebbre, de talán még inkább északra, nagyobb nyugalom van. Kisebb a népsűrűség és több a zöld terület.

Most már ennek fényében néztem szét, hogy hova mehetnék lakni. Mivel az lenne az ideális, hogy ősszel ne kelljen költözni, ezért Eindhoven nem jöhet szóba, mert kerülővel lehet onnan Ede-be eljutni. És hát ha valami nagyon drágává teszi Hollandiát, az a vasúti közelekedés. Nagyon drága ott a vonatjegy. Három nagyobb város jöhet szóba nyári munkakeresés szempontjából: Utrecht, Nijmegen vagy Arnhem. Utrecht azért lenne ideális, mert az földrajzilag Hollandia közepén van, így onnan könnyebben el tudok jutni bármerre. Bár az népsűrűség terén bukna, mert Utrecht tartomány a harmadik legnépesebb provincia Hollandiában. Nijmegen meg ott van keleten: jobbra nézek, ellátok Németországig. Arnhem-et egyáltalán nem ismerem, de gondolom, azzal se járhatok rosszul.

Határozottan azt gondolom, hogy jól jártam ezzel a váltással, remélem, hogy ténylegesen sikerül a környéken egy olyan helyet találni, ahol jól érzem magam.