Néhány olyan animét, amit nagyon szeretek, tervezek részletesen kielemezni. Nemcsak ismeretném a jeleneteket, hanem megírnám a gondolataimat vele kapcsolatban, illetve azt is, hogy egy adott jelenet miért érintett meg, mivel járult hozzéé, hogy megszeressem az animét. Erre kezdetnek jó lesz a Bakuten!!, hiszen csak 12 részes és maga a történet sem annyira bonyolult, hogy nagyon gondolkodni kelljen rajta, és biztos élmény lesz végigmenni rajta. Kezdjünk is neki!

Cím: Bakuten Shitai! (バク転したい！)
Eredeti vetítés: 2021. április 8.
Író és rendező: Kuronayagi Toshimasa

Maga az anime egy későbbi jelenettel kezd, amikor a két később csatlakozó fiú Futara Shotaro és Misato Ryoya a lelátóról nézi annak a négytagú csapat gimnasztika mutatványát, ahova később csatlakozni fognak. Nagyon jó ötlet volt az, hogy pont akkor világítja meg Shotarót a reflektorfény, amikor a fiúk elkezdik az alaki gyakorlatukat, és teljesen elbűvöli az, amit lát. A toll meg ami Shotaro felé repül jó eséllyel a szabadságot szimbolizálja. Úgy érzi, hogy teljesen önmagára talált, ahogy látta a fiúk mutatványát, ezáltal élheti meg a maga szabadságát.

Ezután visszamegyünk egy kicsit az időbe, amikor Shotaro még a baseballosok között kereste a helyét. Itt összehasonlítja a saját helyzetét a többi tinédzserével, amikor mindenki azon van a lehető legtöbbet hozza ki magából, de még annál is többet. Neki meg csak az jutott három éven át, hogy a kispadot melegítse. Egy ilyen alkalom után nem csoda, hogy csalódottan tart hazafelé. Ekkor megy el egy park mellett és látja meg azt a négy fiút edzeni, akiket később a lelátón fog megnézni. Itt kézen állnak a fiúk, Shotaro nem is érti, hogy miért csinálják, mégis amikor véget ért az edzésük, a fiúk után megy az épületbe, ahova bementek. A folyosón sok egyedül edző fiút lát, mások egymással beszélgetnek. Belép egy ajtón, itt jut be a lelátóra, ahol ő maga is megnézheti a ritmikus sportgimnasztika versenyző csapatait.

Shotaro előbb a lépcsőknél néz szét, majd talál egy szabad helyet, oda ül le. Mellette ül a későbbi csapattársa Misato Ryoya. Nagyon aranyos, ahogy szétnéz, ismerkedik a közeggel. Aztán egyszer csak meglátja azokat a fiúkat, akik a parkban kézen álltak. Ők lépnek most a pódiumra. Kezdésre kész pozícióba helyezik magukat, nagyon összpontosítanak. És amikor megszólal Hayashi Yuuki: Sparkle című dala, akkor kezdik el a mutatványukat. Azt érdekesnek tartom, hogy a mutatvány alatt a képarányt megváltoztatják 21:9-re. Gondolom ez azért van, hogy a néző jobban a gyakorlatra tudjon fókuszálni. A végére vissza is vált a képarány 16:9-re. A fiúk egyébként végig kiváló munkát végeztek, a gyakorlatsort hibátlanul mutatták be, mégis a 8. helyen (utolsóelőtti helyen) végeztek 15,050 ponttal, úgy, hogy az első helyezett csapatnak 16,750 pontja volt. A fiúk csalódottak, Shotaro sem érti, hogy miért lettek ennyire lepontozva. Ekkor magyarázza el neki Ryoya, hogy valójában jól lettek pontozva ahhoz képest, hogy csak négyen voltak. Ryoya másik oldalán Tyukiyuki Mashiro ült, aki tovább magyarázta Shotarónak, hogy ahhoz a férfi ritmikus sportgimnasztika csapatnak hat főből kell állnia. Lehetnek négyen is, de annyival kevesebb pontot kapnak, hiszen bizonyos alaki mutatványhoz kell fixen a hat fő, ezt értelemszerűen nem tudják kivitelezni.

Annyira furcsa egyébként Mashiro hangján Musare Ayumu-t hallani, csak a magas hang emlékeztet Hinata Shoyo-ra a Haikyuu!!-ból, egyébként még azt a hanglejtést, beszédstílust se hallom ki, ahogy Hinata beszélt. Ryoya, mint Ishikawa Kaito teljesen nyilvánvaló, valahányszor hallom őt, egyből Kageyama ugrik be. Mindenesetre a magyarázat után érti meg Shotaro, hogy bár a 8. helyen végeztek, miért is számít nagyon jónak a 15,050 pont. Ekkor szól egyébként az egyik kedvenc Bakuten!! OST dalom, a "Jun'i Happyou", amit nyugodtan lehet "eredményhirdetés"-nek is fordítani. Nemcsak a címe miatt, de hangulatában is illik ide ez a zene, mert kicsit melankólikus, de mégis ott van az, hogy ebből tovább lehet lépni.

Elég későn, a 8:40-nél kezdődik az opening, amit a Centimillimental énekel, és a Seishun no Enbu címet kapta. Én ezzel a formációval először a Given animében találkoztam, hiszen annak is ők adják elő az openingjét. Az akkoriban nem ragadott meg (nem hallgattam magában a dalt), viszont a Bakuten!!-t szeretem annyira, hogy a Seishun no Enbu-t külön is hallgassam. Ez is az a fajta dal, amire nem érzek rá az első néhány végighallgatás után, de később megkedvelem. Ebben jó eséllyel az is közrejátszik, hogy mint "Bakuten!! betétdal" kedvelem meg, de ehhez az is kell, hogy maga a dal is azért valamennyire jó legyen. Szerencsére van annyira jó, hogy komolyabban is odafigyeljek rá. Így végül megkedveltem a dalt. A dal hangulatában egyébként főként magára a sportra fókuszál (ezért is van az opening videóban több sportjelenet is), a szöveg egyébként a fiatalkorban megélt érzelmekről szól. Hogy sírunk, szenvedünk, nevetünk, ezek formálják a személyiségünket, leszünk végül azzá, akik.

Utána jön a családi vacsora, ahol Shotaro mesél arról, hogy mit látott, mi ragadta meg a figyelmét. Felmerül persze az is, hogy a baseballban nem találta meg a számítását, de szerencsére a szülei engedik, hogy sportot váltson. Mondták, hogy abba az iskolába mehet ahova akar (persze csak ha választásra kerül a sor...), szabadon sportolhat, amíg nem megy a tanulás rovására. Ez mindenképp pozitív attitűd egy szülő részéről engedni, hogy a gyerek, hadd csinálja azt, amiben örömét leli, de tanulni mellette ugyanúgy kell.

Vacsora után Shotaro a szobájába vonul. Elnézegeti a falon lévő gyerekkori képeit: Amikor kicsiként elkezdett úszni, majd később, amikor focizott, majd nagyobbként, amikor baseballozik. Ekkor gondolkodik el azon, hogy azt csinálhat, amit akar, oda mehet, ahova akar. Igen... A képek tényleg arról tanúskodnak, hogy Shotaro szülei engedték, hogy a fiuk azt csináljon, amit akar. De eszébe jut a ma látott előadás, szívéhez kap, nem is lehet kérdés, hogyan dönt.

Másnap reggel Shotaro készül az iskolába. Érdekes látni rajta, hogy nem úgy lelkes, hogy rohan, meg ügyetlenkedik, fordítva veszi fel a ruháját, hanem teljes nyugalomban öltözködik, mintha egy átlagos iskolai nap lenne a mai. Pedig ez az első iskolai napja, és új sportágat kezdhet el. Shotaro ilyen, ő belül éli meg az érzelmeit. A "Shoshukan" magániskolába fog járni. Az évnyitón az igazgató beszéde alatt Shotaro illedelmesen, diszkréten mosolyva áll vigyázba.

Később a férfi ritmikus sportgimnasztika klub négy tagja (akik a versenyen részt vettek), azon tanácskozik, honnan szerezzenek minimum még két embert, hogy teljes legyen a csapat. Tudják, hogy nem lesz könnyű, hiszen sokkal többen akarnak focizni, kosárlabdázni vagy röplabdázni. De a csapat vezetője, Shichigahama Masamune teljes lelkesedéssel mondja, hogy idén meg fogjuk csinálni és továbbjutnak a versenyen. Bár a többiek továbbra se nagyon hisznek benne, mégis elkezdenek toborozni. A klub női tagja Kurikuma Asao, a menedzser egy nagy köteg prospektust ad a fiúknak. Watari Kotaro (Jó az, ha van az animében két szinte teljesen egyforma nevű srác...) kapta a legnagyobb köteget, azt se tudja, mit kezdjen vele. A csapat vezetőjével együtt kezdik is akkora lelkesedéssel, hogy többen is felkapják a fejüket a környéken. Onagawa Nagayoshi annyira túlbuzogja a dolgot, hogy lányokat is meghív a klubba. Kotaro módszere kissé agresszív (csatlakoztok, vagy ellátom a bajotokat!), őt Takisake Keisuke utasítja rendre.

Shotaro meg lopva nézi a fiúkat. Teljesen meg van rémülve, erre még nem készült fel. De arra ő is felkapja a fejét, amikor Misato Ryoya teljes nyugalommal jelentkezik a csapatba. Amíg Shotarónál egy madár jelzi, hogy teljesen el van szállva a döbbenettől, a többi fiú kiugrik a bőréből, hogy máris bővült egy taggal a klub. Igazán szívélyesen üdvözlik Ryoyát. Ettől Shotaro csak még kellemetlenebbül érzi magát.

Továbbra is rettenetesen félénk, de valamit nagyon akar, hiszen ellopódzik a fiúk klubhelyiségébe. Az ajtón keresztül fülel. Ekkor veszik fel Misato Ryoya adatait, a menedzser pedig interneten utánanéz, hogy ki is az új tag. Gyorsan talál róla információkat, hiszen egy profi sportoló, bajnokságokon ért el dobogós helyezéseket. Innen pedig megtudjuk az aktuális napot: 2022. április 7., ami egy csütörtöki nap. Eközben hamar kiderül, hogy Shotarónak is lenne alapja arra, hogy belépjen a klubba: Az ablakon keresztül bámészkodik be és hihetetlen bravúrral tartja meg magát a kezével az ablakpárkányon. Már-már gyanús a többieknek, hogy mit keres Ryoya egy ilyen csapatban. De a csapat vezetője, Masamune letolja, hogy ez úgy hangzik, mintha ez a klub nem lenne egy profi számára megfelelő. Ryoya egyből el is kezdi elemezni, hogy milyen hibát vétettek a fiúk, amik miatt pontlevonások jártak. De ezeken lehet segíteni.

Shotaro meg odakint egyre nehezebben tartja meg magát. Ekkor jön ki Asao a teremből, Shotaro annyira megijed, hogy leesik az ablakból. Shotaro teljesen megrémül, a lány meg konstatálja, hogy behatolót kapott el. Kijönnek a fiúk is megnézni, hogy mi a helyzet. Kotaro és Nagayoshi letámadják Shotarót, amitől szegény csak még inkább megijed. Ryoya azonnal felismeri Shotarót, vele nézte a négy srác mutatványát. Már csak ebből is arra következtet a négy srác, hogy Shotaro csatlakozni akar a klubba, és mivel ígéretes tag, megnézheti az első órát. Így kerül be végül Shotaro a klubba.

Egyből a tornaterembe kerülünk, ahol bemutatkozással kezdenek a fiúk. Előbb a már meglévő tagok mutatkoznak be. A harmadéves csapatkapitány: Shichigahama Masamune. Helyettes a szintén harmadéves Tsukidate Keisuke. Majd a másik két tag: Nagayoshi Onagawa és Watari Kotaro. És a két újonc: Misato Ryoya és szegény Futaba Shotaro aki izgalmában elhadarja a teljes nevét. Meg is nyugtatja Keisuke, hogy nincs mitől félni, az első alkalom csak bevezető. Csak arról szól, hogy ráérezzenek a sportgimnasztikára. Nagy kő esik le Shotaro szívéről. Ekkor mutatkozik be két "külső" tag: Shisaku Shida, a coach, valamint Kurikoma Asao, a menedzser, egyben az egyetlen női tag. A személyisége egyébként erősen emlékeztet a Hoshiai no Sorából Mitsue Kanakóra, aki hasonlóképpen csendes volt, csak benne volt némi elutasítás is a fiúk felé.

Kezdődik is az edzés, futnak a fiúk, majd jön a bemelegítés többi része. Shotaro furcsállja, hogy hason kell feküdnie, miközben Keisuke a háta mögött tornáztatja Shotaro karját. Rögtön el is magyarázza Keisuke, hogy ezzel nézik, hogy mennyire rugalmas. Örömmel nyugtázza Shotaro, amikor Keisuke mondja neki, hogy adottsága van a ritmikus sportgimnasztikához. Ekkor mondja el Shotaro, hogy korábban úszott, focizott és baseballozott. Tökéletes alapok. Mozgáskoordináció az úszásból, fociból az egyensúly és baseballból az izomfejlesztés. Eközben Ryoya egy hátraszaltóval megmutatja, hogy mire képes. Hibátlan kivitelezés. A coach egyből emeli is tétet és egy komolyabb mutatványt akar látni Ryoyától. Ez is tökéletes. Shotaro alig hisz a szemének. Keisuke máris felajánlja a lehetőséget, hogy ő is gyakorolhat. A csapatkapitány és a coach együtt elemzik a Shotaróban rejlő lehetőségeket, míg további módszerekkel veszik szemügyre, hogy a fiú mennyire rugalmas. Lábat magasra emelni, különböző pózokban megmaradni. Ezek még fájnak Shotarónak, egy kicsit bizonytalan is a dolgában. De amikor aztán szóba kerül a tavalyi verseny, Shotaro teljes lelkesedéssel mesél arról, hogy lenyűgözte őt a csapat mutatványa. Ne is várakoztassuk meg Shotarót, a kapitány egyből felajánlja, hogy megpróbálhatja a hátraszaltót. A fiú teljesen megijed, ő erre nem volt felkészülve.

Miközben a többiek más módokon gyakorolnak, addig Masamune bevezeti Shotarót a hátraszaltó rejtelmeibe. De az ilyen "vhoosh", "bwash" meg "bam"-ból nem sokat ért Shotaro (ellenben Hinatával nagyon jól megértenék egymást). Az első próba segítséggel is meglehetősen esetlenül sikerül. A mellkasából kellene több erőt belevinnie. Másodjára már ketten segítik Shotarót. Kicsit zavartan konstatálja a fiú, hogy lesz dolga a hátraszaltóval. Ekkor jön Ryoya, aki teljes természetességgel csinál egy olyan hátraszaltót, mintha egy madár könnyedségével repülne a levegőben. Ekkor látja meg Shotaro, hogy milyen az, amikor a mellkasának erejével lendíti magát. Masamune "tesztként" megkérdezi Shotarótól, hogy ennyi volt mára? A fiú tűzzel a szemében válaszolja, hogy nem, még akar gyakorolni. Masamune mosollyal nyugtázza, hogy Shotaro nem rémült meg. Masamune is arra volt kíváncsi, hogy nem-e bátortalanította el Shotarót az, hogy látott egy vérprofi hátraszaltót, de mint kiderült, nem.

Ekkor szólal meg a háttérben az ending dal: wacci: Anata ga Iru című dala, ami ideális lezárása az animének, hiszen kellemes, lágy, remekül átadja az anime egyszerű, könnyed, barátságos hangulatát. Ezek után a harmadik próbálkozás már sokkal ígéretesebb. Shotaro ettől nagyon belelkesedik. Örömmel konstatálja, hogy soha nem érezte, hogy valamit ennyire jó érzés csinálni és hogy ennyire is lehet élvezni azt, amit csinálunk. Semmi nem érdekelte őt ennyire. Egyből ráérzett, hogy miről szól ez a sport. Szabadon szállni a levegőben. És ahogy minden forog körülötte, úgy érzi, megnyílik a világ előtte. Már abban elérte Ryoya szintjét, hogy ő is ugyanúgy érzi a sportgimnasztika lényegét, mint a tehetséges csapattársa. Nem is kérdés, hogy ezt akarja csinálni.

Ezzel vége az első résznek. Nagyon aranyos és szerethető. A szereplők nem feltétlen erős személyiségek, leginkább a kedves, szeretettel teli légkör az, ami igazán szerethetővé teszi az animét. A ZEXCS stúdió munkája az anime. Egyáltalán nem hallottam róluk korábban. Meg is néztem, milyen animéket készítettek, nem csoda, hogy nem hallottam róluk, egyet se láttam még közülük. A Diabolik Lovers-ről hallottam, illetve a legnézettebb animéjük egy romanikus shoujo a "Suki tte ii na yo." kifejezetten szimpatikus, ezt betettem a tervezett listába. Ami az animációt illeti, azt gondolom, hogy leginkább a mozgás kivitelezése az, amiben erős az anime. A karakterdizájn vegyes összképet ad. Érzelmeket nagyon jól tudják jeleníteni a karaktereken, nagyon tetszik, ahogy Shotaro arcán is látni az esetlenséget, ártatlanságot, ami egyébként illik is a múltjához. Szerető családban nőtt fel, ahol szabadságot kapott a szüleitől, azt csinálhatott, amit akart, tehát egy ilyen gyerekkorhoz eléggé rosszul "állna" egy koraérett személyiség. Kedves, ártatlan, jólelkű srác, akiből sugárzik az a szeretet, amit a szüleitől kapott. Azt adja a többieknek, amit otthonról kapott. Valamint itt is alkalmazzák azokat a bizonyos sablonokat, hogy a kedves, nyitottabb személyiségeknek nagyobb szemük van, a zárkózottabbaknak meg kisebb. Az haj az, ami nem tetszik, hogy ennyire dús, ennyire szétáll. Ilyet nem láttam még animében, és nem is tetszik nekem. A színek alapvetően jók, kellemesek. Összességében érdemes nézni, jó volt látni az animét. Az első rész összpontszáma.

8,5 pont

Valószínűleg részint etikátlan lesz ez a blogpost, de mégis bevállalom, hogy láttassam a különbséget, illetve, hogy egy kicsit írjak az elveimről és a gondolatmenetemről.

A múlt héten elkezdődött a holland egyetemen a második szak, méghozzá a Liefde, seks en erotiek (Szerelem, szex és erotika). Ez holland nyelvű és a nyelv gyakorlása mellett azt várom tőle, hogy pszichológiai szempontból fogunk mélyebb ismeretet szerezni a szerelemről és a szexualitásról. És nagyon úgy néz ki, hogy be fognak jönni a számításaim, minden szempontból sokkal jobb, mint az előző szak. Össze se lehet hasonlítani a kettőt.

Az előző a "Building a better world" volt. Tanultunk jó dolgokat itt is, mint például "nem lehet a végtelenségig hajtani a GDP-t, mert a világ erőforrásai végesek", valamint volt téma a rövid- és hosszútávú gondolkodás közti különbség, de a tananyag döntő többsége olyan volt, amiről egyébként is tudhatunk. De ami igazán zavart, hogy naiv módon tanultunk, beszélgettünk az egészről. Többször is idéztek a Gyűrűk Urából, mintha abból le lehetne képezni a paradicsomi jövőt. Nincs bajom a Gyűrűk Urával, nekem az egyfajta "komfortfilm", egy tündérmese felnőtteknek. Alkalmanként jó leülni elé és lazítani. De mivel a fő bajok forrásának az Egy Gyűrűt mutatja be, aminek megsemmisítésével édeni jövő vár ránk, és ezt leképezni a való világra, ezt problémásnak tartom. Főleg annak fényében, hogy a többi téma lényegében az afrikai mélyszegénység, a járványok, az emberi jogok sárba tiprása Közel-Keleten, fenntartható életmód. Mindezt úgy, hogy több alkalommal volt egész napos óránk, aminek ebédszünetében biztosított volt az étkezés. És ott olyan bőséges ebédet biztosítottak, hogy úgy kértek minket, hogy vigyünk haza belőle, különben ki kell dobniuk. Mindezt úgy, hogy az egyik téma konkrétan az ételpazarlás volt... Tehát ennyire lehetett komolyan venni az egészet. Ekkor voltam úgy az egész szakkal, hogy ugyan vizsgázni nem kell, hanem különböző esszéket írni, előadásokat tartani, hogy jó, megcsinálom határidőre, ahogy tudom, aztán ha megkapom rá a hatost (ez a minimum érdemjegy, amivel Hollandiában át lehet menni, magyarán, mint nálunk a kettes) akkor rendben van.

Meg többször eljátszottunk egy-egy országot képviselve egy ENSZ közgyűlést. Hát én életemben nem süketeltem annyit, mint ott. Valószínűleg egy igazi ENSZ közgyűlésen sem csinálják sokkal jobban (főleg, ha a Coca Cola támogatja...), de biztos, hogy nem tudnám ezt hosszútávon csinálni, mert már itt is konkrétan belefáradtam abba, hogy a semmiről beszélek.

Az volt a fő bajom egyébként ezzel a szakkal, hogy olyanokról beszélgettünk, amihez nincs hozzáférésünk, mindezt úgy, hogy mi bármit is tehetünk azért, hogy ez a világ jobb legyen. De ez ebben a formában nem igaz. Én azt gondolom, hogy az ember átlagban jobb annál, mint amerre tartanak a világ eseményei (a klímaváltozással és annak velejáróival), a baj ott van, hogy az emberek 99,9%-ának semmi hatása nincs a világ történéseire. Csupán néhány hatalmas befolyású embernek, akiknek a hatalomvágya végtelen, ezért mindenki mást kiszorítanak. Ezért nincs hozzáférése az átlagembernek az afrikai mélyszegénységhez és a közel-keleti emberi jogok nem meglétének.

És akkor megróvó pillantásokat kapok a tanároktól, amikor olyat mondok, hogy az ember legfeljebb a saját környezetére lehet hatással. De hogy a komolytalanság néha mit hoz ki belőlem, az érdekes. Egyik ilyen egész napos óra végén megkért az egyik tanár minket arra, hogy az egyik weboldalon keresztül írjuk ki azt az egy szót, ami az órán elhangzottakkal, órai munkával kapcsolatban eszünkbe jut. Röpködtek az olyan szavak, mint "egyenlőtlenség", "klímaváltozás" meg "emberi jogok". Volt olyan, aki egyedibb szót írt, én a "képzelet"-et (imagination) írtam ki. Rákérdezett a tanár néhány ilyen egyedibb szóra. És persze engem is. Teljesen lefagytam, mert én csak azért írtam ki, mert a Haikyuu!! első openingje (SPYAIR: Imagination) járt a fejemben, és akkor írjuk ezt a szót. És akkor teljesen a semmiből jöttek olyan gondolatok, hogy érdekes volt elképzelni a mai napon tanultakat és átélni. Elfogadta a tanár. Miután lenyugodtam, pár másodperc múlva jöttem rá, hogy igazat mondtam: Nekünk csak a képzeletünkhöz van hozzáférésünk, ha a világ problémáit nézzük, az aktív cselekedetekhez nincs.

Tényleg azt gondolom, hogy az emberek csak a maguk környezetére lehetnek hatással, és a legtöbb, amit tehetnek, hogy ezzel jó hatással vannak másokra, ezzel egyre nagyobb környezetre lehetnek hatással, és ez terjed és terjed. Egy dolog megmaradt bennem az informatikai tanulmányokból, és már akkor is valami ilyesmire gondoltam. Ez nagyjából úgy szól, hogy "Négy ember elég ahhoz, hogy az egész világot elérjük". Ez nagyban formálta a gondolkodásomat, mert így tényleg láncszerűen fokozatosan el lehet jutni mindenkihez. Én ebben hiszek.

És ha már szóba került a Gyűrűk Ura, akkor azt is elmondanám, hogy gondolkodtam ezen az Egy Gyűrű dolgán, és oda jutottam, hogy ez a bizonyos "Egy Gyűrű" valójában nem létezik. Valójában a negatívnak titulált tulajdonságokra is szükség van kis mértékben, hogy funkcionálni tudjunk az életben. Kis mértékű féltékenységre igenis szükség van, hogy megvédjük azt, ami (aki) igazán fontos számunkra. Kis mértékű önzőségre szükség van ahhoz, hogy senki ne használjon ki minket. Így ezzel elvoltam magamban, amikor egyszer rájöttem magamban arra, hogy ez az "Egy Gyűrű" mégis létezik, és ez a mértéktelenség. Az, hogy az ember nem tudja azt mondani, hogy elég, elégedett vagyok azzal, amit elértem, amim van, ennél többet nem akarok. Ehelyett van a mértéktelen halmozás, hatalomvágy. Én ezt nevezném meg a való világunk "Egy Gyűrűjének", aminek kapcsán azt gondolom, hogy ha elpusztítanánk, akkor tényleg egy jobb világban élnénk. Hogy ezt el lehet-e pusztítani, az persze megint egy másik kérdés...

Ha úgy vesszük, ezt kaptam az angol nyelvű szaktól. A saját gondolatmenetemet a világról alakítottam, formáltam.

De azt már most el tudom mondani, hogy a holland nyelvű szak a szerelemről, szexről, erotikáról lényegesen jobb, mint az előző. Már csak azért, mert tényleg biológiai, pszichológiai szempontokat veszünk alapul, és azt kell mondjam, hogy a lehetőségekhez mérten magas színvonalon beszélgetünk a párkapcsolatokról, szexualitásról. És tapasztalom azt, amit mondanak a hollandokról, hogy meglehetősen szabadon beszélnek a szexről, nyílnak meg a témában, osztják meg a saját gondolataikat, tapasztalataikat. Ezeken az órákon magamról is tanulok, mert már az első héten olyan téma volt, aminek kapcsán szégyenérzetet éltem meg, és nem tudtam beszélni róla. Ez a meztelenség volt, hogy mennyire volt normális a családban. Pedig nagyon jó a téma, erről lehetett diskurálni, de ebből kimaradtam. Rosszul is éreztem magam, de leginkább amiatt, mert tudtam, hogy ez a szégyenérzet nem helyes. Ráadásul teljesen meggátolt abban, hogy aktívan részt vegyek az órán. El is határoztam, hogy legközelebb küzdeni fogok ellene. Szinte sorsszerű volt, ami ezen a héten történt. Most a párkapcsolatok, házasság, válás, ezen belüli (és kívüli) szexuális élet volt a téma. Az óra végén a tanár egy kártyát tett ki az asztalra, melyen egy-egy kérdés volt. Én voltam az egyik, aki húzott, magyarra fordítva az alábbi kérdés volt a kártyán:

Szeretnél szeretkezni a partnereddel, de szégyelled a testedet. Mit teszel ellene?

Bejött nekem megint a szégyen. Erre azzal az óra eleji feladattal tudtam válaszolni, ahogy én azt megoldottam. Egy nagy papír a falon négy részre volt osztva a következő meghatározásokkal: "Uiterlijk" (külső) "Karakter" (jellemvonás) "Omgaan met anders" (másokkal kijönni) "Omgaan met je" (veled kijönni). És a lényeg az, hogy kaptunk négy kis papírt, írjuk fel, hogy milyen az ideális partner. Én az "Uiterlijk" részre egyetlen dolgot írtam: "Sterke uitstraling" (Erős kisugárzás). Azért, mert ebben minden benne van, amitől a másik ideális partner lehet. Akinek erős a kisugárzása, az hisz magában, az tud egészségesen szeretni. Az tudja elfogadni és tisztelni saját magát. Ezzel válaszoltam a fenti kérdésre. Lehet, hogy nem tökéletes a teste, de ha elfogadja magát olyannak, amilyen, akkor le tudja győzni az esetleges szégyenét és átadni magát a testi örömöknek. Egyébként az óra eleji feladat kapcsán kaptunk két kérdést, melyeket a tanév végén leadandó portfolióban kell válaszolni.

• Mennyire felel meg a jelenlegi / ex partnered az elvárásaidnak?
• Mennyire felelsz meg te magad az elvárásaidnak?

Erős kérdések. De én ezt szeretem. Ezek a valódi beszélgetések, amik ténylegesen előre visznek minket. Erős kérdések, adott esetben fájdalmas is lehet rá a válasz, de ha szembesülünk vele, akkor lehetőséget kapunk a fejlődésre. Meg ez az, amire ráhatásom lehet, amivel javíthatok a magam életminőségén. Hiszen (ideális esetben) én választom meg, a partneremet, és én döntöm el, hogy kivel részesítek szexuális kapcsolatot, és ha valami nincs rendben ezekben a dolgokban, sokkal nagyobb hatalmam van változtatni ezeken, nem utolsósorban sokat is tehetek magamért, ha változtatok azokon, amik nem tetszenek, amikkel nem vagyok elégedett. Ez is oka annak, amiért azt gondolom, hogy ezekről lehet valódi beszélgetést folytatni. Úgyhogy ez nagyon jó szak lesz.

Ilyen tapasztalataim vannak itt a holland egyetemen. Két szakon vagyok, de a kettő össze se hasonlítható egymással. De tapasztalatnak mindenképp jó.

Ahogy ígértem korábban, ha visszamegyek Leidenbe, biztos, hogy betérek a Japán múzeumba, ez tegnap meg is történt. Lehetőség nyílt rá, Tukeinonnal beszéltünk meg találkozót. Ő is kíváncsi volt a kiállításra, úgyhogy megbeszéltünk egy alkalmat. Wabi Sabi kiállítás van 2023. januárjáig. Ez egy fotókiállítás, mely a tökéletlenségben megbúvó szépségre hívja fel a figyelmet. És micsoda kiállítás volt!

6.30-kor ébredtem fel, annak ellenére, hogy csak kb. 5 órát aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt, ugyanazt a lelkesedést éreztem, amikor 10-15 éve korán keltem azért, hogy Békéscsabáról elmenjek vonattal Budapestre AnimeConra vagy Nintendo találkozóra. Készülődtem, megreggeliztem, aztán pont annyi idő telt el, hogy biciklivel épp, hogy elérjem a vonatpótló autóbuszt. Nagy munkálatok vannak most az Arnhem-Utrecht vonalon, ezért Arnhem és Driebergen-Zeist között autóbusz jár. 8.35-kor indult, nagyjából sejtettem, mikor kellett volna elindulni, de végül úgy sikerült útnak indulni, hogy épp, hogy elértem volna a buszt, ha nagyon sietek. Az út közepéig gyorsan is mentem, de aztán annyira elfáradtam, hogy ha így megyek tovább, teljesen kifulladok. Ráadásul a cipőfűző is kikötődött, úgyhogy feladtam. Megálltam, pihentem egy kicsit, rendbe tettem magam, közben megírtam Tukeinonnak, hogy nem fogom elérni a buszt. Szerencsére nem volt baj. Visszaszálltam a biciklire, és lassabban mentem. Sokat így se késtem, 8.43-ra értem oda. De kiderült, hogy ha épp hogy el is érem a buszt, se mentem volna semmire, mert bár a buszállomás ott van a vasútállomás mellett, de nem volt egyértelműen jelölve, hogy hol van a vonatpótló busz. Először egy másik buszhoz mentem, ott kiderült, hogy a busz az állomás másik végéből indul. És igen, ott van az automata, amire a kártyát kell érinteni, és hogy még érdekesebb legyen, a busz is ott volt... Annak ellenére, hogy 9.05-kor kellett volna (a következőnek) indulnia, amire felszálltam, 8.50-kor útnak indult. Szerintem a 8.35-ösre szálltam végül fel, csak késéssel indult. Tehát hiába bicikliztem volna ki magamból a szuszt, semmivel nem indultam volna korábban. Akárhogy is Hollandiában vagyok, itt is vannak fejetlenségek a vasútnál, pontatlanul induló járatok, nagy munkaerő hiány. Konkrétan a holland TV-ben reklámok között hirdetik az NS álláslehetőségeket, mindezt úgy, hogy az NS-nél álommunka vár. Ha itt dolgozol, akkor megleled a végső boldogságot. Nem lehet nem arra gondolni, hogy nagy bajok vannak a holland vasutaknál.

Mindenesetre a busz rendben megérkezett Driebergen-Zeist állomásra, ahol a vonatra felszállva pár perc múlva el is indult. Nem is tartott sokáig az út, 8 perc alatt beért a vonat Utrecht Centraal állomásra. Csak mivel a vonat korábban-később ért be (kinek hogy tetszik), ezért Utrechtben kellett többet várnom. Mivel nincs közvetlen kapcsolat a két vonat között, ezért csak azzal a vonattal tudtam Utrechtből Leidenbe menni, amivel akkor mentem volna, ha a 9.05-ös busszal rendben mentem volna. Eléggé kaotikus tehát most a vonat. Elég sok helyen vannak most Hollandia-szerte munkálatok, a hangosbemondó is úgy mondta, hogy tervezze meg az utazását az alkalmazásban. Neki van igaza. Most a menetrend tényleg azt mutatja, hogy mikor kellene a vonatnak elindulnia. Kb. 25 percet vártam a vasútállomáson, de úgy nem volt probléma, mert sok ülőhely van az Utrecht Centraal vasútállomáson, maga az épület is kifejezetten kellemes hangulatú, és hogy még hangulatosabb legyen a várakozás az egyik kijáratnál van egy kijelző, ahol többek között Nintendo-karakterekkel köszöntik az utasokat.

Nem vagyok így sem eléggé meggyőzve, hogy Hollandiában a helyen, újabb bizonyítékok kellenek. Annyira hangulatos, annyira jó ilyeneket látni. El is telt az idő, úgyhogy mentem is 20. vágányhoz, ahol már állt a vonat, mely Leidenbe ment. Sikerült jó helyet találni. Az úton a The Legend of Zelda: Ocarina of Time 3D-vel játszottam. Kicsit pech, hogy nem vittem magammal vezetékes fülhallgatót, mert még az elején vagyok a játéknak, pont ott, ahol fülelni kell, mert a Lost Woods-ban kell a hang után menni, hogy találkozzunk Sariával, hogy megtanítsa nekünk a dalát. De megoldottam. Ezzel együtt éjszaka elmentem a temetőbe, hogy a közepén lévő lyukba ugorva megtanulja a Sun's Song-ot. Ezt már régen is morbidnak tartottam, hogy egy temetőben kell a mélybe vetni magam ahhoz, hogy egy dalt megtanuljak. Élőben biztos, hogy elborzadnék. Mint ahogy Linknek is volt lehetősége elborzadni, hiszen zombik is támadták. Egyszer el is kaptak, ott haltam meg először... Mondhatni "magával vitt" a zombi a másvilágra. De nem úgy van az, hiszen volt nálam egy tündér, ami felélesztett. De milyen morbid már a temetőben, a mélyben lelni a halálomat... El se kell temetni.

De még mielőtt eltemetnénk a mai napot, megérkezett a vonat Leidenbe. Ez már rendben jött meg, 11.07-kor érkezett a vasútállomásra, ahogy írva volt. De így is a normál esetben kb. 70 perces vonatút 147 percig tartott. Egyből a Japán Múzeum felé vettem az irányt. Nem volt messze, kb. 10 perc volt gyalog. Tukiéknak 11.30-ra javasoltam a találkozót, ha esetleg bármi történne. De nem volt semmi. Illetve az volt, hogy 11.20-ra megbeszéltem egy Marktplaats-os találkozót a múzeum előtt, méghozzá egy Wii U játékot, a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games Sochi 2014-et vettem meg. Mivel igencsak közelben a tél, ezért ennek most van a szezonja. És mivel itt nem tudom nézni az Eurosportot, ezért játszom a téli sportokat. Majd készítek a játékról felvételeket a YouTube profilomra, A játék egyébként nagyon jó állapotban van, és olcsóbban adta a vevő, mintha a CeX-ben vettem volna. Most már ez lesz a rendszer: Ha valamit venni akarok, előbb Marktplaats, összehasonlítom az árat a CeX-es árral, és ott veszem meg, ahol olcsóbb. Az esetek 95%-ában a Marktplaats nyer. A játék meg remélem, hogy lesz annyira jó, hogy játszani is jó legyen vele, ne csak mint "téli Olimpia" legyen meg.

Miközben szétnéztem a múzeum boltban, megjöttek Tukeinonék is (a férjével). Betettük az egyik szekrénybe a táskánkat, kabát a fogasra, én vettem magamnak jegyet (€ 8,50), és mehettünk. Rögtön a bejárat mellett balra volt egy kisebb terem nagy kivetítővel. A múzeum névadójáról lehetett egy ismertető videót megnézni. Jonkheer Philipp Franz Balthasar von Siebold (igen, ez egy ember neve) 1823-1829 között élt Japánban. Nem tervezett visszamenni, egy japán nőt vett feleségül, egy lányuk született. Ez a lány lett Japán első női orvosa. De hiába Hollandia volt az egyedüli ország, mellyel Japán kereskedelmi kapcsolatot folytatott a restauráció előtt, el kellett hagynia az országot. Japánt maga mögött hagyva Leidenben dolgozott orvosként (egyébként német származású), aztán évtizedekkel később visszatérhetett Japánba a családjához. Nagyon érdekes volt, ahogy elmesélték a történetet. Nemcsak azért volt élethű, mert egy erős férfihang mesélte el a történetet egyes szám első személyben, a képek meg tényleg olyan érzetet adtak, mintha nekünk tartaná élőben az előadást. Hangulatos volt. Aztán a mellette lévő földszinti teremben egy érintőképernyős kivetítő volt, ahol a férfi leszármazottai beszéltek magukról. Az érintőképernyőn hat kérdés volt, értelemszerűen arra kaptunk választ, amelyik kérdést megérintettük.

A kiállítás a következő teremben kezdődött. Itt még nem a fotókiállítás volt, hanem különböző Wabi Sabi és Kintsugi stílusú törött és megragasztott tányérok, valamint különböző muzeális értékű japán tárgyak, mint például egy nagyon hosszú papír, rajta olvashatatlan japán szöveggel, térkép, különböző fegyverek, teaszertartáshoz használt tárgyak, valamint könyvek. Közülük számomra a legemlékezetesebb a 19. század első feléből származó holland-japán szótár volt. Hát, az is olyan, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja olvasni.

Ez van a földszinten, a fotókiállítás az emeleten van. Az, hogy fotókiállítás, meglepett, mert megálltam ott, hogy "Wabi Sabi" kiállítás, és úgy voltam vele, hogy ilyen hasonló tányérokat, egyéb tárgyakat fogunk látni a maga "tökéletlenségében", és abban látjuk meg a szépséget, ehelyett különböző japán illetve néhány európai fotóművész, japán wabi sabi stílusú fotóit lehetett megtekinteni. A képek érdekessége az volt, hogy sok esetben nehezen kivehető, hogy mit akart ábrázolni, ennek ellenére kifejező volt, kellemes érzés volt rájuk nézni, mert a színekben és az elrendezésben harmónia volt. Itt volt a kulcsa a kiállításnak. Nehezebben kivehető képek, de mégis lásd meg a tartalmukat. Ami nem is volt nehéz, mert lehetett érzékelni, hogy a művész mit akart azokkal a képekkel kifejezni. Úgyhogy zseniális volt a kiállítás, nem azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az minden igényt kielégített. Olyan kép is volt, amely amit ábrázolt (ezt ennél jobban nem tudtam kihozni...), az nem látszott teljes egészében. Emlékezetes volt számomra például az a páva, aminek csak a feje látszott, illetve mögötte a farkának egy része. Ez is olyan, hogy maga a kép tökéletlen abból a szempontból, hogy nem látszik a madár teljes egészében, de ahogy ott a képen volt látható, talán többet fejezett ki annál, mintha a pávát a maga teljességében láttuk volna.

Lényegében az egész kiállítás ennek jegyében volt. Az egyik teremben, ahol egy az színben festett (kékben) képek voltak, ott volt ismétlőben egy rövid videó a művésznőről, aki röviden elmesélte, hogy készülnek a képei. Szegény, annyira rosszul beszélt angolul, hogy jobban értettem a holland feliratot, mint amit mondott. Jobban jártunk volna, ha japánul beszél, és inkább a felirat van angolul (ha mindenképp azt akarják, hogy angol szöveg is legyen), mert meg merem kockáztatni, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek gondja volt a szövegének értésével. De mindez mit sem számít, mert a képei csodálatosak voltak. Ha jól vettem ki a lényeget (Tukeinon férje, Máté csinált néhány ilyen képet, ő magyarázta), hagyományos fényképezőgéppel megcsinálja a képet, aztán egy rostpapírt teljesen befest kékre, majd UV-fény alá teszi a kékre festett papírt, fölé a negatívot, és az UV-fény úgy faktítja meg a kéket, ahogy a negatívon vannak a színek. Nagyon érdekes, és látni az eredményt tényleg nagyon szép dolgokat lehet ebből kihozni.

Külön részlege volt a teaszertásról készült wabi sabi stílusú képeknek és az edényeknek. Itt volt egy furcsaság, mert folyamatosan lehetett valami hangot hallani, mintha valaki Kotón vagy Shimasenen (japán hangszerek) pengetett meg egy húrt. Tukeinonnal kerestük a hang forrását, de nem találtuk meg, mert mindig máshonnan szólt. Én azt is kerestem, hogy van-e bármi olyan kép, amelyik indokolja ezt a hangot, de nem találtam semmit. Úgyhogy nem találtuk okot arra, hogy miért szólt, de nem zavart.

És lényegében a végére is értünk. Még szétnéztünk a Múzeum boltban. Sok japán témájú könyv volt, illetve japán írók holland kiadású könyvei. Megtaláltam például Arikawa Hiro: Az utazó macska krónikája című könyv holland változatát, illetve Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból című könyv holland kiadását is. Illetve ott volna még Arikawa Hiro legújabb regénye is szintén hollandul, ami szintén macskás történet. Ezekből is venni fogok legközelebb. Mert hogy lesz legközelebb, az biztos! Konkrétan annyira tetszett a kiállítás, hogy elhatároztam, hogy minden egyes kiállítást meg fogok nézni a Japán múzeumban. Ahhoz képest, hogy Hollandiában mennyibe kerül egy belépő egy múzeumba, túlzottan szerényen mérik itt az árakat. Nagyon örülök annak, hogy Hollandiában is van egy erős japán képviselet. Hiszen nemcsak a japán múzeum van, hanem ott van az AnimeCon is, amit nagyon szeretnek a holland anime rajongók. Meg ha jobban szétnézek, biztos, hogy találok még japán képviseletet Hollandiában.

A múzeum boltban egyéb animés és videojátékos relikviák is voltak. Kétségtelenül a Game Boy formájú jegyzetfüzet ragadta meg leginkább a figyelmemet, amit Tukeinon meg is vett nekem. Nagyon hálás vagyok neki, külön kincsként fogom őrizni a videojátékos, animés relikviáim között. Nagyon tetszik, hogy a Game Boy kijelzőjét is megcsinálták, mintha a Super Mario Land-et indította volna be valaki játékra készen.

A végére mindnyájan éhesek lettünk, és mivel láttunk az alagsorban egy "koffie..." részt, azt gondoltuk, hogy ott egy büfé van. Lementünk megnézni, de csak a nagy semmit láttuk. Pontosabban asztal meg székek voltak. de semmi kávézó, illetve kiszolgálás nem volt. Ez egy kihagyott lehetőség, ahogy Tukeinon mondta, mert biztosan lenne igény egy büfére egy elkülönített részben. Amikor templomokban is voltam szétnézni, a többségében ott is volt egy elkerített rész, ahol büfé volt. A japán múzeumban ilyen nincs. Ellenben pihenni tényleg lehetett ott, mert voltak ott mangák, japán témájú magazinok és könyvek, amiket szabadon lehet olvasni. Manga kávézó... Álljak be ötletgyárosnak a japán múzeumba?

Miután indulásra készen voltunk, kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk. Maradjunk is Japánban, találtunk egy PokéBowl éttermet. Több ilyet is láttam Hollandiában és igazság szerint el se tudtam képzelni, hogy mi ez, de mint Nintendo-rajongó, aki szívesen játszik Pokémonnal is, nem tudtam nem a zsebszörnyekre asszociálni. Mindenesetre jó alkalom volt, hogy kipróbáljam. Meg életemben először igyek Bubble Tea-t is.Tempurás PokéBowl-t ettem, mellé málnás Bubble Tea-t is. Isteni volt, hogy hagyattam ki eddig a Bubble Tea-t?

Végülis arról van szó, hogy Sushi rizsre tesznek zöldségeket, öntetet, illetve a megfelelő húst. Az szerencse volt, hogy nemcsak evőpálcikát hoztak, hanem villát is, mert volt benne hagyma is, és azt villával ettem, mert evőpálcikával csak a hagymát tudtam enni, és semmilyen módon nem szeretem a hagymát érezni a számban, mert aztán nehezen tudok megszabaulni tőle. Úgyhogy azt a részt villával, hogy a többi elnyomja a hagyma ízét. Itt meséltem nekik magamról, hogy mennek a mindennapjaim, merre voltam, illetve hogyan tervezem a jövőmet. Illetve beszélgettünk a botrányosra sikeredett nyári MondoCon-ról is, illetve pár animéről is. Ennek kapcsán beszélgettünk különböző Netflix sorozatokról. Elmondásuk szerint messze nem annyira rossz a Cowboy Bebop élőszereplős sorozat, mint ahogy sokan mondták, bár hozzátették, hogy ők maguk soha nem voltak igazán a sorozat rajongói, talán ezért sem érintette őket annyira érzékenyen a sorozatba beiktatott változtatások. Illetve ajánlottak még két holland sorozatot. Az egyik a Dirty Lines, ahol egy testvérpáros telefonszexvonalat működtetnek. A vállalkozás sikeres, de óriási bajjal is jár, és hogy ebből hogy jönnek ki? A másik az Ares, amely egy misztikus horror. Itt egy egyetemi hallgató lesz egy különleges közösség tagja, annak rejtelmeiről szól a sorozat. Ez rejti az izgalmat. Elmentettem mind a hármat a listámba, szerintem megnézem majd őket. De nem hiszem, hogy manapság, mert még a napi anime adagomat is csökkentettem a VB miatt.

Az étterem után sétáltunk a környéken. Tukeinonék is olyanok, hogy fényképeznek, ha találnak a szabadban egy jó kompozíciót vagy témát. Ennek fényében sétáltunk és beszélgettünk. Az egyik fő téma a Foci VB volt, és hogy milyen kiváló alkalom volt most meglátogatni a japán múzeumot, hiszen japánok bravúros győzelmet arattak a németek ellen. Fantasztikus játék volt, főleg annak fényében, hogy egyre több japán játékos játszik német és holland klubokban, ami utalás lehet arra, hogy fellendülőben van a japán foci. Nem mellesleg állítólag a japán csapat mezét a Blue Lock mangakája tervezte. Ez egy focis sportmanga, most megy belőle az anime, amit nézek is. Meglehetősen érdekes ez a Squid Game-féle koncepció, a baj az, hogy a rendszer egy hazugságra épül. Merthogy azért építették fel a 21. századi spártai rendszert, mert a japán csapat a 2018-as Labdarúgó Világbajnokságon csúfosan leszerepelt, ezért megreformálják a japán focit. Viszont ez így nem igaz, mert a japánok a nyolcaddöntőig jutottak, és soha egy VB-n nem szerepeltek ennél jobban. Ehhez képest úgy adják elő ezt a csúfos vereséget, mintha Japán a világbajnoki címek sorozatát tudhatja magáénak, ehhez képest 2018-ban a csoportkörből 0 ponttal estek volna ki. A koncepció nem rossz, de az alaptörténet borzalmasan sántít. Egyébként a németeknek lenne oka egy Blue Lock-féle rendszerre, hiszen, ha idén nem jutnak tovább, akkor ez lesz a sorozatban a második olyan VB, ahol már a csoportkörben kiesnek a németek, és ilyen velük még nem fordult elő. És ezt megélni több világbajnoki címmel a zsebükben...
Egyébként ma lement a japán meccs Costa Rica ellen, és ugyan megvolt bennem a gondolat, hogy nagyon szép volt a németek elleni győzelem, van esély Costa Rica ellen is, de azért nyugtával dicsérjük a napot. Sajnos bejött... Costa Rica ellen 1-0-lal vesztett a japán csapat. Azt volt rossz látni, hogy a kapunál annyit hezitáltak a japánok, hogy addigra többen is értek a Costa Rica-i csapatból. Felállítják a védelmüket, onnantól már bravúr kell, hogy betaláljanak a kapuba. Nem vagyok szakértő, csak casual nézek focit, de annyit már láttam, hogy meglássak dolgokat. Most már sajnos számolgatni kell, hogy juthatnak tovább a japánok. A németeknek biztos veszíteni kell a spanyolok ellen (amire van reális esély), illetve a németeknek meg kell nyerni a Costa Rica elleni meccset, és még akkor is Japánnak meg kell azt csinálni, hogy még ha ki is kapnak a spanyolok ellen (amire szintén van reális esély), akkor se nagy gólkülönbségel. Így lesz 9-3-3-3 pont az eredmény, és Japán gólkülönbséggel második lehet, így juthat tovább. Munkás lesz, az biztos.

De visszatérve a tegnapi napra, még elsétáltunk a CeX-be, ott szétnéztünk, majd felmentünk arra a kastélyra, melynek tetején elég jól belátható a város. Itt 2020 februárjában voltunk és most is csodálatosnak tartom, hogy ez van. Mivel láthatóan már sötétedett, ezért innen már hazaindultunk. Ők a kocsijukhoz mentek, én meg a vonathoz. Nekik is nagyon tetszett a kiállítás, ők is mást kaptak, mint amit vártak, de elnyerte a tetszésüket, úgyhogy megbeszéltük, hogy a következő kiállításra is együtt megyünk. Elbúcsúztunk egymástól, én mentem a vonathoz. Nagyon jó volt ez a nap, örülök, hogy így összejött.

A vonat 17.53-kor indult, és persze a visszaút is tovább tartott, mint szokott. A visszafele úton a Ready Player Two könyvet olvastam. Ez is olyan mű, amely megítélésem szerint lényegesen jobb, mint amilyenek az átlagértékelések. Én nagyon élvezem és van annyira izgalmas, mint az első könyv. Meg tetszettek az utalások is retro kultúrából, bár a döntő többségükkel nem tudok azonosulni, mert főleg a '80-as évek filmjeiből idéz, amikkel igencsak hadilábon állok. Keveset láttam közülük. De ez nekem nem von le semmit a könyv élvezeti értékéből. Utrecht-nél most is kellett várni egy kicsit, de aztán kb. 8 perc alatt eljutott Driebergen-Zeist állomásig, ahonnan busz vitt a végállomásomig. Nagyon sokan vártunk a buszra, több buszt is útnak állítottak. Az tetszett, hogy az alapján választották szét az utasokat, hogy az egyik buszra azok szálljanak fel, akik Ede-Wageningen állomásig mennek, a másikra meg azok, akik Arnhemig. Így gondolom, az a busz, amelyik Arnhemig ment, az meg se állt a végállomásig. Én persze csak Ede-Wageningen állomásig mentem. A buszon a Fuuka 6. részét néztem meg, hogy szabadulnék már meg ettől a sorozattól. Bár az volt az érdekes, hogy ahogy néztem a mellettem ülő utasra, ő a telefonján meg a Hunter x Hunter egyik epizódját nézte. Na mondom magamban, egyikünk nagyobb borzalmat néz, mint a másikunk. A busz rendben eljutott Ede-Wageningen-ig, innen még kb. 35 perc biciklivel haza. Feltöltött ez a nap, remélhetőleg lesz még ilyenkre alkalom.

A képeket meg megosztanám itt.

• SieboldHuis - Japán múzeum
• Leiden (a többi régebbi képekkel itt vannak az újak is)

Ígértem, hogy írok a JAM Project THE JUDGEMENT albumáról, de az annyira egyedire sikeredett, annyira eltér az együttes eddig megszokott hangzásvilágától, hogy isten igazából nem tudok vele még mit kezdeni. És mivel sokkal inkább azt gondolom róla, hogy nem áll jól az együttesnek az a hangzás, ezért inkább többször meghallgatom, és jobban kielemezve magamban, írok róla majd részletesebben. De az együttes addig is tett róla, hogy szó legyen róluk, hiszen néhány héttel később kiadtak egy dalt, mely az Over the Max ~Tamashii no Keishou~ címet kapta.

Erről nemcsak azért könnyebb írni, mert sokkal közelebb áll a JAM Project életérzéshez, hanem azért hallható, hogy ebben mozognak otthonosan. Nem ez az első olyan dala az együttesnek, melyet egy pankrációs esemény betétdalának írtak meg, hiszen ott van 2007-ből a DRAGON STORM is, vagy a közelmúltból a Max the Max, de közülük kétségtelenül az Over the Max sikerült a legjobban. Visszafogottabb, mint a Max the Max (melynek folytatása ez a dal), de dallamosabb, ebből kifolyólag emlékezetesebb, nem utolsósorban azért is, mert ebben a dalban jobban dominálnak a magasabb hangok, ezért vidám, kifejezetten motiváló, ösztönző hatása van.

Persze, lehet vitatkozni azon, hogy mennyire lehet komolyan venni egy pankrációs bunyót, amikor látszólag súlyos tárgyakkal esnek egymásnak, amibe súlyosan meg kellene, hogy sebesüljenek, mégis úgy állnak fel, mintha csak egy nagy pofont kaptak volna. Gyerekkoromban is láttam egy pár ilyen bunyót és már akkor is érzékeltem, hogy ezeket nem kell komolyan venni. Szó nincs itt isteni erőről, itt senki nem árt senkinek, az egész csak cirkusz. De mivel látszott is, hogy az egész csak színjáték, ezért az egészet baromira untam. Úgyhogy nem lettem a műfaj rajongója. De itt is, mint megannyi anime dal esetében, érdemes különválasztani az "műtől", amihez írták az dalt, és csak a dalt nézni. Mert az megint nagyon jó lett.

Fel lehet fedezni azt a tipikus JAM Project hangzásvilágot, amit a rajongók szeretnek, és amit egy kívülálló unalmasnak tarthat, hiszen már megint ugyanazt hallja. Én meg úgy vagyok vele, hogy megint nagyon jót énekeltek. Nagyon emlékeztet egyébként a Versus Road ~Higenjitsuteki Survival~ dalra hangzásvilág terén (amit szintén szeretek), ezért fejben mindig összekeverem a kettőt. Az is hasonlóképpen vidám, optimista, csak abban sokkal több a gépi hangzás, íg az Over the Max-ben az élő hangszerek dominálnak.

De nemcsak az optimizmust szeretem a dalban, hanem, hogy visszafogott zenével kezd, majd hirtelen kitör. Az ének is végig vidám, ha én végig mosolyogva énekelném a dalt. Mintha az együttes is így tenne. Én pedig nagyon szeretem az ilyen dalokat. Meg igazából szeretem a szövegben hallható túlzásokat. Nekem azért nem problémás "Over the Max"-jellegű címet olvasni, mert én is így érzem magam, amikor nagyon összejönnek a dolgaim: Hogy bármire képes vagyok és még többre. Pont ezt az érzetet adják vissza ezzel a dallal, megítélésem szerint kiválóan. Legalábbis én nagyon át tudom élni azt, amiről szól a dal. A szöveg is egyébként erre utal: "mune no kodou wa tomaranaise" (A szív dobogása megállíthatatlan), tehát amikor tényleg erőnk teljében vagyunk. És megint csak azt mondom, hogy nem úgy nézem a dalt, amihez írták, hanem amilyennek magát a dalt érzem. És az ilyen dalok miatt szeretem a JAM Project-et.

Természetesen meghallgatható Spotify-on is.

Érdemes esélyt adni neki, ez a dal nekem pont arról szól, hogy alkalmanként, amikor összejönnek a dolgaink, lehet egy kicsit többet gondolni a képességeinkről, mint amilyenek valójában. Úgyis jönnek nehezebb idők, amikor a valóság a maga árnyoldalát mutatja meg, miért ne élhetnénk meg az örömteli pillanatokat is a maga teljében? Muníciót adnak a nehéz időkre. Ezért szeretem az ilyen dalokat.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 10/10

+ Mindig jó ilyen optimista dalt hallani, főleg jól elő is adják
- Nem mindenkinek ajánlható, kell hozzá a megfelelő lelki világ

91%

Régen írtam már zenei jellegű kritikát, de most hogy ismét szert tudtam tenni egy új kislemezre, úgy döntöttem, hogy részletesebben írok róla. A SUPER BEAVER: Toppakou a Haikyuu!! TO THE TOP 2. szériájának volt az opening dala. Erős stílusváltás, hiszen a BURNOUT SYNDROMES dallamosabb rockdalai után kapott az anime egy SPYAIR: Imgaination-re emlékezetető kemény rock dalt, ami egyfelől kifejezetten üdítő volt és legjobbkor jött, hiszen kiválóan felvezeti a Karasuno és az Inarizaki közti meccset. Persze nem a BURNOUT SYNDROMES ellen akarok felszólalni, hiszen az általuk felénekelt dalok is kiválóak Haikyuu!! openingnek, de vessük nagyító alá, hogy mennyire kaptuk vissza az első opening magas minőségét, érdemes-e egyáltalán ahhoz hasonlítani?

Nagyon veszélyes lenne. Eleinte ugyanis azt gondoltam, hogy ez eleddig a legrosszabb Haikyuu!! opening. Az alapvetően jó dolog, ha egy dal illeszkedik az adott anime epizódokhoz, melyek alatt szól, de sokáig nem hallottam ki igazi dallamot, az ének is kifejezetten furcsának hatott. Aztán ahogy egyre többet hallgattam ezt a dalt a többi Haikyuu!! betétdallal, végül megéreztem a dal valódi hangulatát és megszerettem. Mostanra azt gondolom, hogy egy kifejezetten jó dalról van szó. A SUPER BEAVER nem mostanában alakult, a Naruto Shippuuden egyik endingjével, a Shinkokyuu-val debütáltak. Mivel nem emlékeztem a dalra, ezért meg kellett hallgassam, hogy felidézzem az emlékeimet. Azon túl, hogy nosztalgia (az első dallamokról beugrott, hogy melyik dalról is van szó), az igazat megvallva megéreztem, hogy miért is szerettem meg annyira lassan ezt a dalt. A Shinkokyuu kifejezetten egy gyenge dal, ami szól, de nem érződik a dal mögött tartalom. Ehhez képest azért a Toppakou hatalmas fejlődés (mégiscsak eltelt 11 év), valami tartalma van a Haikyuu!! openingnek, ráadásul erős is.

Két dal hallható a kislemezen.

1. Toppakou
2. Jiman ni Naritai

Az alaptémája nagyon jó a Toppakounak, hiszen nemcsak, hogy erős, de energikus, élettel teli, kifejezetten optimista dal. Erről árulkodik a cím is, hiszen Toppakou - Kitörés, lehet szó egy megszokott, unalmas életből való kitörés, de szó lehet arról is, hogy az eddigi életünket töltjük meg még nagyobb tartalommal, vagy kitörünk a magunk magányából, megmutatjuk magunkat a világnak és közben jól érezzük magunkat. Az utóbbi áll a legközelebb a dalhoz. És ezt hihetetlen jól adják át, hiszen tényleg robban a dal az energiától.

Ráadásul a dal két részre osztható. Egyszer megéneklik a maguk kitörését, a dal második felében pedig elő is adják. Hihetetlen érzés hallani a férfikórus (amit SUPER BEAVER CHORUS-nek hívnak) erőteljes énekét, nagyon maszkulinná teszik a dalt. Tehát a dal a férfierőről szól, és azt nagyon jól adják elő. És hogy nemcsak eléneklik, hanem elő is adják, az nagyon jó ötlet volt, mert az első rész témája nem lett volna elég arra, hogy kitöltsék a dalt és ez hallatszik is a második versében. Mintha ők maguk is tudták volna, hogy csak azzal, hogy eléneklik, nem lesz elég és túlzottan ügyeltek arra, hogy nehogy unalomba fulladjon a dal. Már a második refréntől megcsinálták az átvezetést, utána, mint egy férficsapat himnusza, úgy énekelnek együtt. Nagyon jól megoldották és kiválóan illik az animéhez, hiszen a két csapat közül bármelyik indulója lehetne a dal.

Ehhez képest a Jiman ni Naritai egy meglehetősen visszafogott dal. Ahogy a cím is árulkodik róla (Büszke akarok lenni), egy lírai önvallomás a kétségekről, hogy vajon a megfelelő úton járunk-e, van-e visszaút, ha tévedtünk? És annak ellenére, hogy egy kifejezetten érzelgős dalról van szó, nagyon jól sikerült és nagyon jól áll az együttesnek is. Arról nem is beszélve, hogy a hangzás is egységesebb, letisztultabb. Egy témára épül az egész dal és az az egész dalt kitölti. Tehát sokkal több tartalommal látták el a második dalt, ráadásul olyannal, ami kifejezetten jól áll az együttesnek. Ennél a dalnál egy percig nem volt kétségem afelől, hogy egy jó dalt hallgatok. Úgyhogy a kislemezen két, különböző dal van, de abból a szempontból nagyon jó, hogy különböző stílusban szólal meg a csapat, tehát több oldaláról is megismerhetjük az együttest.

A borítót illetően azt kaptam, amire számítottam a képek alapján. Várható volt, hogy digipakkos lesz a borító és hogy a két lemez a képen látható módon lesz egymás mellett. A két matrica kellemes meglepetés, nem hiszem, hogy valahova fel fogom ragasztani, őrzöm a tokban. A szöveg a középen lévő kis kihajtható papíron olvasható, az meglepett, hogy az együttesről egy harmadik képet tettek ki erre a borítóra, nem a kétféle artist edition borító egyikét. Merthogy ez a kislemez három kiadásban jelent meg, részemről meg teljesen egyértelmű volt, hogy az anime edition kiadást veszem meg, hiszen az animében vagyok érdekelt, nem az együttesben. Egyre inkább elterjedt, hogy anime dal, ha kislemezen jelenik meg, külön lesz belőle artist edition és anime edition, ami azért jó, mert el lehet dönteni, hogy melyiket akarjuk megvenni. Az artist editiont veszi meg az, aki az együttes miatt veszi meg a kislemezt, az anime editiont meg az, aki az animében érdekelt. Lehet beszélni üzleti érdekről, hogy azzal akarják szinten tartani a CD eladásokat, hogy majd az elvakult gyűjtők az összes kiadást megveszik, nem tudom, hogy vannak-e annyian, hogy ez a cél vezérelje a kiadót. Az biztos, hogy a másik két kiadásra én nem tartok igényt.

Ráadásul az anime edition az egyedüli kiadás, mely mellé DVD-t mellékeltek. Bár sokra ugyancsak nem megyünk vele, hiszen csak a Haikyuu!! opening videó van rajta, tehát a teljes DVD tartalom másfél perc. És igazából a CD teljes tartalma is alig több, mint 8 és fél perc, hiszen csak a két dal van rajta, a karaoke verziót nem szokása ennek az együttesnek közzétenni. További extra tartalmak a lemezen sokat dobtak volna a kiadványon. Felkerülhetett volna a DVD-re a videoklip, plusz egy making of is, ami szintén jó dolog.

De mint Haikyuu!!-gyűjtemény, bőven helye van ennek a kislemeznek, jól mutat a többi között. Érdekes is a két dal maga személyes történetével együtt, ebből a szempontból is különleges helye van a Haikyuu!!-gyűjteményemben. A dalok jók, a borító is jól néz ki, egyedül a DVD-tartalomért kár. Bőven lehetett volna mivel megtölteni.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 7/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Jók a dalok és a kiadvány is jól mutat a Haikyuu!!-gyűjteményben
- Szegényes extrák

80%

Megjelenés Japán: 2013. június 19. (DLC-ként), 2013. július 13. (önálló játékként) Amerika: 2013. június 20. (DLC-ként), 2013. augusztus 25. (önálló játékként) Európa: 2013. június 20. (DLC-ként) 2013. július 26. (önálló játékként) Fejlesztő: Nintendo EAD Kiadó: Nintendo Műfaj: Platform Játékmód: 1-4 játékos Ár: £17.99 / €19,99 Online játék: nincs Amiibo-támogatás: nincs Méret: 731,4 MB Platform

2013-ben jubilált Mario testvére Luigi, hiszen akkor 30 éve debütált a Mario Bros.-ban. Ezen alkalomból több játék és kiegészítő jelent meg Luigi főszereplésével, melyekkel emlékezetessé tették a "Year of Luigi"-nak elnevezett 2013-as évet. Ennek egyik játéka a New Super Luigi U.

Amely lényegében a New Super Mario Bros. U módosított változata. Sokban hasonlít, de a Super Mario Bros.: The Lost Levels alapján Luigi magasabbra ugrik és jobban csúszik, amikor meg akarnánk állítani. A pályák lényegesen rövidebbek, de több ellenség és akadály van, ezáltal nehezebb átjutni egy pályán. Ha ez még nem lenne elég, a rendelkezésünkre álló idő mindössze 100 másodperc. Ebben a játékban Mario egyáltalán nem játszható karakter. Luigi a főszereplő, mellette szerepel a sárga és kék Toad, illetve Nabbit. Az eredeti játékban tárgyakat rabolt el Toad házából, azokat lehetett megszerezni. Itt játszható karakterként tér vissza. Ő az, aki nem sebződik, de nem tud segítő tárgyat felvenni, illetve Yoshin se tud lovagolni.

Tehát a lényeg itt is ugyanaz: Hercegnőt elrabolták a Koopalingek, Luigit és Toadot (Mario csak a sapkája "erejéig" látható a játékban) Bowser mechanikus karja messzire repíti, az Acorn Síkságig. A különbség nemcsak az, hogy Mario nem szerepel a játékban, hanem hogy Nabbit is csatlakozik hozzánk, tehát segítő karakterként avanzsál. Feladatunk ezúttal is ugyanaz, mint a korábbi Mario játékokban. 8 világon keresztül eljutni Bowser kastélyáig és megmenteni Hercegnőt. Ahogy szó volt róla, egyáltalán nem lesz könnyű dolgunk, hiszen hiába rövidek a pályák, azokon jóval több akadály és ellenség van jelen.

Ellenben ez a játék kiváló arra, hogy gyakoroljuk a más játékokban elsajátított képességeinket, hiszen a pályák alkalmasak arra, hogy ritmusra fussunk végig rajta, vagy akár az ellenségek csoportos ledózerolásával életeket szerezzünk. Ezért ez a játék inkább arra alkalmas (már csak az időlimit miatt is), hogy kiismerve a pályákat végigszaladjunk rajtuk, tehát gyakoroljuk vele a speedrunolást. Pont ezért mondanám azt, hogy nem nekem való ez a játék, hiszen jobban szeretem felfedezni a pályákat, lassan, már-már komótosan végigmenni rajtuk, semmint végigszaladni. Soha nem volt stílusom, hogy végigszaladjak a pályákon, ettől függetlenül biztos, hogy végig fogom vinni a játékot, már csak azért is, hogy gyakoroljam ezt a stílust. Maga a játék meg van annyira jó, hogy motivált legyek abban, hogy végigjátsszam.

A játékot persze többen is játszhatjuk. Magát a főjátékot is végigjátszhatjuk csapatban, illetve a New Super Mario Bros. U-ból megismert játékmódok ebben a játékban is elérhetők és játszhatók, csak természetesen Mario nélkül. Játszható a Challenge Mode, ahol egy meghatározott időn belül kell a pálya egy meghatározott részéig eljutni. Talán ebben a játékban jobban él a Boost Rush Mode, hiszen eleve sietni kell, hogy elérjük a pálya végét, hát itt aztán lehet azt gyakorolni. Végül ott van az érmegyűjtős Coin Battle is, amit itt is csak többen játszhatunk.

Mivel egy alapvető játék kiegészítéséről van szó, ezért nagyon többet nem lehet írni róla. Olyannyira, hogy az önálló játék már nem kapható külön, kizárólag a New Super Mario Bros. U-val együtt, mint "New Super Mario Bros. U + New Super Luigi U. Ezért is van az, hogy már digitális formában is csak a két játék együtt tölthető le. De azért látható, hogy annak ellenére, hogy ez csupán egy kiegészítés, meg van töltve tartalommal, ezért önálló játékként is érdemes volt megvenni. És mivel hamar egyesítették a két játékot, ezért külön a New Super Luigi U fizikai változatban ritkaságnak számít manapság. Kizárólag ez a változat játszható magában, digitális formában DLC-ként töltődik le a játék, amit csak a New Super Mario Bros. U-val együtt lehet játszani. Ezért is van az, hogy gyorsan összefésülték a két játékot. De érdemes a Luigi nevével fémjelzett játékot is külön végigvinni, hiszen kiváló kiegészítőről van szó és megizzaszt rendesen.

Grafika: 8/10 Játszhatóság: 9/10 Szavatosság: 6/10 Kihívás: 9/10 Zene / hang: 6/10 Hangulat: 8/10 + Kiváló kiegészítése az alapjátéknak. - Kezdő játékosoknak túl nehéz.

82%

Több heti gondolkodás után pénteken előrendeltem a CDJapanről a limitált kiadású Bakuten!! Blu-rayt. Végülis az adta meg a végső löketet, amikor meghallgattam a movie endingjét (wacci: Bokura no Ippo) és szabályosan elérzékenyültem tőle. Így az volt az érzésem, hogy ez egy csodálatos film lesz, és ha már ennyire megszerettem az animét (kétszer is láttam, a 2022-es év nagy felfedezettje nálam), akkor bizalmat szavazok neki.

A movie-t egyébként júliusban adták a mozikban Japánban, de mivel szemérmesen rejtik a streamingszolgáltatók elől, ezért elérhetetlen. Trailer persze van, és nagyon jó is.

De a teljes film elérhetetlen. No majd, ha megjelenik a Blu-ray, és kihozzák, akkor megnézhetem. Kíváncsi leszek majd, hogy milyen extrák lesznek a limitált kiadásban. Dorama CD-t már ígértek, mert gondolom artbook is lesz, ahogy szokott lenni, de hogy ezeken felül mi lesz... Ki fog derülni 2023. január 25 után.

Azért is kerültem közelebb az animéhez, mert nemrég létrehoztam a Spotify-on egy Bakuten!! lejátszási listát, amibe nemcsak az anime és a movie openingjét és endingjét tettem be, hanem az anime és a movie soundtrackjét is.

https://open.spotify.com/playlist/117rUgcqggTIXIFCEf1hsp?si=7c8e516518fd4e53

És újabban ezt hallgatom, amikor átbiciklizek valamelyik szomszéd településre. Olyan különleges atmoszférája van az OST-nek, hogy teljesen egyedi hangulatot ad a biciklizésnek. Kicsit átszínezi, megszépíti a tájat, ahol járok.

Úgyhogy egyértelműen ez az anime lett az idei év felfedezettje nálam. Pedig nem is volt nagy durranás, úgy találtam meg, hogy kerestem a My Anime List-en egy olyan animét, melynek egyik szereplőjét úgy hívják, mint a barátomat, aztán jött a Bakuten!!, ahol a főszereplőt hívják így. De hamar megszerettem az animét saját jogán, mert végtelenül kedves és szerethető a légköre. Egy újabb alulértékelt minőségi animéről van szó. Egyébként nagyjából a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-höz tudnám hasonlítani, csak annak némileg egyszerűbb változata, mert nem egyetemisták a szereplők, hanem középiskolások, ezért némileg lazább életet élnek, még nem nehezedik rájuk az élet súlya. Inkább a sérülés veszélye, ami a ritmikus sportgimnasztikának szerves része. De ugyanúgy nagy hangsúlyt fektet ez az anime is a sporton, edzéseken túli mindennapokra, és az egész nagyon szerethető.

Meg is szerettem annyira, hogy minden idők 3. legjobb sportanimévé avanzsált nálam a Haikyuu!! és a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru után.

Ma megérkezett a legújabb Marktplaats-os rendelésem, a Pokémon Sun. Teljesen tökéletes állapotban van, holland nyelvű a borító, minden papírja megvan, így került € 20,00-ba.

Nagyon jó állapotú a doboz és a borító is, úgyhogy teljesen elégedett vagyok. A játék is nagyon bejön. Bár nekem nagy ugrás, mert a 4. generáció az, amelyikkel, mint "legújabb", játszottam (ezért nem is nagyon ismerem már a 4. generáció utáni Pokémonokat), ezért sok minden újként hat. Az biztos, hogy bejön az Alola sziget légköre, hiszen trópusi, itt örök nyár van, hát mi más is kellhet nekem?

Meg az is tetszik nekem, hogy realisztikusabbnak néznek ki a karakterek, erre alapozák meg aztán a Nintendo Switch grafikáját is. A sötéthajú, világosabb borű fiúkaraktert választottam saját karakternek, a kezdőpokémon pedig nem is lehet más egy macskaimádónak, mint Litten. Tüzes egy jószág, meg kell hagyni, és ahogy próbálgattam, elég erős is, úgyhogy jó partner meg. Na meg hát annyira édes, agyonra szeretgetném élőben is. Úgyhogy a 7. generációra a tűz starter Pokémont választottam. Sokat nem tudok még írni, hiszen épp csak elkezdtem a játékot, még Pokémont se kaptam el. De nagy élmény lesz, végig fogom játszani. Már most nagyon tetszik.

Rákaptam ismét a Pokémonozásra, jól esik egy kicsit játszani velük. Folyamatosan nézem az animét, ma a Black & White (Best Wishes) 74. részét néztem meg. Tehát az 5. generációnál tartok. Még mindig célom az, hogy napi 1 részt megtekintve egyszer utolérem az animét és eljutok az aktuális epizódig. Nem reménytelen annak fényében, hogy hétszeres sebességgel haladok.

Igazából onnan jött vissza a Pokémon, hogy az 5. generációs sorozat magának való riválisa (Trip) volt annyira szimpatikus, hogy úgy döntöttem, utánajárok, hogy szerepel-e a Black & White játékokban. Talán még a játékot is megvettem volna miatta. De mint megtudtam bagszitól, nem. Ő egyike azon kevés rendszeresen visszatérő anime karaktereknek, aki nem szerepel a játékokban. Na hogy pont az nem szerepel, akit kedvelek. Így a játékvásárlás elmarad (egyébként is nagyon kellene spórolnom, ha kiadnám érte a € 70,00-et), de egy kicsit ismét jobban elmerültem a Pokémonban.

Kicsit elmélyítettem a tudásomat, illetve elkezdtem hallgatni Matsumoto Rica Pokémonos dalait. Aztán eszembe jutott, hogy a Nintendo DS játékaim itt vannak, köztük a Diamond is, tulajdonképpen játszhatnék vele. Az előző mentésem már túl régi volt, nem emlékszem, hogy hol tartottam benne. De valószínűleg nagyon az elején, mert csak 1 óra volt a játékban. Inkább egy új játékot kezdtem el. Chimchart választottam kezdőpokémonnak, a 4. generációsok közül ő a személyes kedvenc, a riválisomat meg a barátomról neveztem el. Igazából messzire nem jutottam el, 1:18 van a játékban, és az első célom az volt, hogy az elkapott 3 Pokémonnal együtt mind a négy legalább ötös szinten legyen. Chimchar mellett van egy Starlym egy Bidoofom és egy Shinxem. Közülük valószínűleg Bidoof hanyagolva lesz, mert eléggé lassú és a támadásai sem valami erősek. Mindenesetre miután mindegyik Pokémont felfejleszteni az 5. szintre, Jubilife City-ben meggyógyítottam őket a Pokémon Center-ben és utána mentettem.

Még olyat is kigondoltam, hogy melyik generációs Pokémon játékok közül melyiket venném meg és miért.

• 1. generéció: Red - Mert a piros az egyik kedvenc színem.
• 2. generáció: Gold - Az arany mégiscsak értékesebb, mint az ezüst.
• 3. generáció: Ruby - Mert pirosan csillog.
• 4. generáció: Diamond - A gyémánt kifejezőbb, nem utolsósorban jobban tetszik annak a borítója.
• 5. generáció: White - A világos színeket preferálom.
• 6. generáció: Y - Itt egyébként gondban voltam, mert sokáig az X mellett voltam, de ha arra gondolok, hogy a férfi kromoszóma az XY, akkor az Y jobban megy a nemi identitásomhoz.
• 7. generáció: Sun - A nappal és a fény híve vagyok.
• 8. generáció: Sword - Mert a legjobb védekezés a támadás.
• 9. generáció: Violet - Mert annak a Pokémonja menőbb. a Scarlet Pokémonja olyan, mint egy szteroidokkal kitömött kakas.

Ezek közül az első négy meg is van. A többit meg időközben megveszem, ahogy pénzem lesz rá.

Azt nem gondolom, hogy akkora Pokémon rajongó leszek, mint 2015 első felében voltam, de talán jobban a mindennapjaim részévé teszem.

Sikerült megszerezni a Wii U-s Super Mario Maker-hez a mellékelt Player's Guide könyvet, így teljes lett a játék. A dobozt még a Game Park-tól kaptam ingyen évekkel korábban, de a játékot csak itt, Hollandiában vettem meg €6-ért, a Player's Guide meg €1,95 volt, így az egész játék €7,95 volt.

Spontán jutott eszembe, ahogy játszottam a Super Mario Maker-rel, hogy hát van ez a könyv is és ha esetleg megtalálnám... Nem számítottam rá, megvehetem, méghozzá ennyire olcsón. Nem ismertem a retronintendokopen.nl oldalt eddig, ezért mielőtt megrendeltem, utánanéztem, hogy megbízhatók-e. Úgy láttam, hogy tényleg szeretik az emberek, ezért megrendeltem. Szerdán adtam le a rendelést és csütörtök délután meg is jött. Tökéletes állapotban, semmi baja nincs. Újabb pozitív tapasztalat. El is mentettem magamnak ezt az oldalt, mert ha találok valamit olcsón, amit érdemes megrendelni, akkor megteszem.

Be is regisztráltam, már csak azért is, mert nemcsak Nintendós oldaluk van, hanem retroplaystationkopen.nl és retrosegakopen.nl is. Valamint a teljesség kedvéért van retroxboxkopen.nl is, de ebben nem vagyok érdekelt. A regisztráció meg mindegyik oldalra érvényes. Ami azért is jó, mert ha több konzolról akarnék egyszerre rendelni, akkor a szállítási költséget csak egyszer kell kifizetni.

Ahogy jobban szétnéztem, nem feltétlen a legolcsóbb, de ha találok valamit, amit innen éri meg megvenni, akkor itt rendelem meg.