Egy ideje viaskodok magamban, ugyanis megint felélénkült bennem a Japán iránti érdeklődés. Érdekel megint a nyelv és szívesen olvasok a kultúrájukról. Fogalmazzunk úgy, hogy újra felfedezem magamnak Japánt. Csak ez azzal jár, hogy a hollanddal kapcsolatos tanulmányokat nem csinálom akkora lendülettel és intenzitással, mint az elején. Több dolog is felmerült bennem, mint lehetséges ok, de az biztos, hogy az általánosan igaz rám, hogy több dolog is érdekel, és nem rajongok mindegyikért konstansan magas intenzitással. Jó példa erre az is, hogy 2017-ben, amikor elkezdtem a BGE-n japánul tanulni, akkora lelkesedéssel vágtam bele, mint kevés dologba. Folyamatosan kérdezgettem a tanárokat szavakról, nyelvtani szabályokról, alkalmanként meséltem saját élményeket, házi feladatokat pedig szinte azonnal megcsináltam. De egy idő után ez is alábbhagyott bennem, ahogy hallgatagabb lettem és elmaradoztak a házi feladatok. Ugyanez van a holland tanulmányokkal is most. Az nem kérdés, hogy végig fogom csinálni az egyetemet, mert biztos, hogy végigcsinálom, mert ezzel már a helyemen vagyok, csak ezen a mélyponton kell túllendülni. Az is megfordult a fejemben, hogy nálam ez a post-covid trauma, amiről manapság beszélnek, ugyanis azzal is gondom van, hogy vissza kell járni az egyetemre. Hogy nem az van már, hogy mondjuk 10-kor elkezdődik az óra, elég 9.55-kor felkelni, bekapcsolom a gépet és pár perc múlva kezdődhet az is óra. Módszeresen elkések az órákról, sőt van olyan, hogy ha túl későn kelek fel, hogy be se megyek már, mert minek? Félek is attól, hogy ebben a félévben rosszabbak lesznek az eredményeim, de ezen nem érdemes. Ott leszek a vizsgákon, felkészülök rá, megcsinálom, ahogy tudom, és majd akkor meglátjuk.

Na de most japánozzunk. Mert éljen Libri és a Black Friday, olyan könyvet vettem, hogy alig hiszem el, hogy létezik ilyen. A japán életmód művészete valami kiváló könyv, ami a japán gondolkodást, mentalitást mutatja be. A könyv sok képpel van illusztrálva, és az egyes életvezetési tanácsok nincsenek benne annyira részletesen taglalva, de pont annyira, hogy megértsük a lényeget és az annyira kellemes stílusban íródott, hogy már olvasás közben is ahogy elképzeltem, hogy így gondolkodok, élek, egy ideális életet láttam magam előtt, amikor tökéletesen elfogadom és szeretem magamat olyannak, amilyen vagyok, ez kisugárzik és jobban megbecsülnek az emberek. Hogy ez mennyire kivitelezhető, ez ki fog derülni a jövőben, de a spirituális áthallása miatt azt mondom, hogy ez az első olyan spirituális jellegű írás, amit életemben olvastam és tényleg megérintett. Az világéletemben megvolt bennem, hogy a valóságtól némileg elrugaszkodott gondolkodás, hogy valami felsőbbrendű dologban keressem meg a hitemet. De nem vagyok keresztény, nem hiszek Istenben. Hiába jártam katolikus iskolába, valahányszor voltam szentmisén, soha nem éreztem, hogy templomba kellene járnom. Csak azért nem találtam eleddig a helyemet a spirituális gondolkodásban, mert túl sok a szélhámos, vagy olyan ember, akik ezeket nem közvetítik számomra hitelesen. És még csak nem is a Facebookon olykor terjedő felemelkedett szövegekre gondolok, hanem inkább azokra, akik a "konyhapszcihológiában" utaznak és mindenféle egyszerűsített megoldásokkal házalnak. Ezek "fejlettebb" változata, az úgynevezett "ezo-anyukák", akik az élethazugságaikat életmód-szerűen élik, hitüket előszeretettel terjesztik. Illetve az is nagyon gyakori, amikor valaki a saját múltja, tragédiája elől menekül a spiritualitásba. Ez azért bűzlik nekem, mert valójában látszik rajta, hogy rosszul van az életében, mert a személyes traumáját nem dolgozta fel. Tehát a spiritualitást nagyon kevesen művelik hitelesen. Okui Masami-ról tudom, hogy spirituális gondolkodású, ezt jó néhány dalában lehet is hallani. Ő tőle még szívesen is hallgatom, de hiába életem része a dalaival, még ő sem tudott rávenni arra, hogy ezt az utat járjam én is. Illetve Hayashibara Megumi-nak vannak mélyérzelmű dalai, melyeket rendszerint Okazaki Ritsuko írt.

De ez a könyv volt az első, aminél tényleg azt éreztem, hogy felemelkedett a lelkem a mennyekbe, miközben olvastam. Gyakorlatilag az egész Japán iránti rajongásom új értelmet nyert ezzel a könyvvel. Amit eddig olvastam, az például az Ikigai, ami arról szól, hogy találjuk meg az életünk értelmét. És hogy mennyire nem az egyszerű megoldásokról szól a könyv, jelzi, hogy ír arról, hogy az életünk értelmének megtalálása hosszú folyamat és komoly önismeretet igényel. Azt is hozzátette, hogy a cél, nem a "végtermék" megalkotása, hanem az, amit azzal közvetíteni akarsz. Például, aki jó zeneszerzésben, az akkor csinálja ezt jól, ha nem az a végső célja, hogy dalokat írjon, hanem, hogy a dalokkal gondolatokat, érzéseket, ad absurdum értékeket közvetítsen. A második a wabi sabi, ami gyakorlatilag szembemegy a nyugati fogyasztói társadalom diktálta "értékekkel". Tehát, nem a tökéletességet, az örök fiatalságot hirdeti, hanem hogy lássuk meg a tökéletlenségben a szépséget és fogadjuk el a múlandóságot. Hiszen vagyunk valamilyen állapotbn, a jövőben leszünk valamilyenben, de tökéletesek soha nem leszünk. De mindig úgy vagyunk jól, ahogy vagyunk. Mondjuk ehhez hozzátenném, hogy ez a személyes megítélésem szerint akkor műveljük jól, ha törekszünk a fejlődésre, hogy a jövőben jobbak legyünk. De az biztos, hogy ezt csak akkor tudjuk a maga természetességében művelni, ha teljes mértékig elfogadjuk magunkat olyannak, amilyennek most vagyunk, mert akkor egyrészt meg tudjuk élni a jelent a maga teljességében, a másik hogy nem fogunk túlzottan rágörcsölni arra mindenáron jobbak legyünk. A múlandóság pedig arra utal, hogy fogadjuk el, hogy minden változik körülöttünk. A harmadik, amit eddig olvastam, az a Kintsugi. Ebbe benne van a "kin" szó, mely aranyat jelent. Az a lényege, hogy a törött tárgyakat porított arannyal és lakkal ragasztják össze. Ez valamivel elvontabb, ez is a tökéletlenségre, önmaguk elfogadására utal. Ha megtörtünk az élet súlya alatt, vagy az életben valami "törés" volt számunkra, azt arannyal ragasszuk össze magunkban. Ennek röviden az a lényege, hogy tanuljunk a hibáinkból, legyünk többek általa, így ami megtört bennünk, az arannyal lesz összeforrasztva. A negyedik, egyben utolsó, amit eddig olvastam, az a shinrin yoku, vagyunk "erdőfürdőzés". Az erdőfürdőzés lényegében egyfajta természetjárás, amikor a maga teljességében éljük meg a természet szépségét. Szemügyre vesszük a fák kérgét, a levelek erezetét, a virágot, röviden a természet részévé válunk. Megtanuljuk szeretni, tisztelni a természetet, elfogadni annak hatalmas erejét, egyben megcsodálni annak szépségét. Szép szó japánul a Komorebi, ami a fák között átszűrődő napfényre utal.

Még a felét se olvastam el a könyvnek, máris mennyi ihletet merítettem belőle. Úgyhogy kiváló könyvről van szó, csak ajánlani tudom.

Körülbelül 2 éve láttam az AnimePiacon, hogy valaki eladja a STYLE FIVE: SPLASH FREE kislemezét. Már akkor komolyan elgondolkodtatott, hogy megvehetném, már csak azért is, mert barátságos áron, 2000 forintért adta, de akkor ez elmaradt. Akkor elbeszélgettem az eladóval, megadta az elérhetőségeit, bekövettem Twitteren, hátha egyszer megveszem. Ez a bizonyos "egyszer" most, a múlt héten következett be és ma meglett.

Vannak emlékeim a kislemezről, sokat hallgattam megjelenésekor. Az animével kapcsolatban pedig vallomással tartozom, ugyanis akkor kezdtem el nézni, amikor a 2013-as Nyári AnimeConon láttam egy Free! plakátot és teljesen odavoltam, hogy kik ezek a jóképű pasik? O_O Ez volt ugyanis az első olyan anime, amit csak a pasik miatt néztem meg, egyébként ez az attitűd nemhogy nem jellemző rám, hanem kifejezetten elítélem, ha valaki csak a szereplők külseje miatt néz animét, vagy azért, mert lehet shippelni őket. Borzalmas volt régen hallgatni AnimeConokon bármilyen AMV-nél vagy japán zenei videoklipnél, hogy mekkora ováció van BL-animéknél, vagy olyanoknál, ahol jóképű pasik a főszereplők. Gondolom, most sincs ez másképp. De a lényeg az, hogy 2013-ban, amikor ment az első évad volt egy kis bűntudatom, hogy azért nézek meg egy animét, mert tetszenek benne a pasik, és lényegében azon csajok közé soroltam magam öntudatlanul, akiknek a viselkedését elítélem. Emlékeim szerint nem is nagyon terjesztettem, hogy nézem az animét, sőt, annak idején a My Anime List-en is is alacsonyabb pontszámot adtam rá, hogy mintegy a saját bűntudatomat csökkentsem, hogy márpedig ez az anime nem is érdemel többet, mert csak a pasik vannak központban, semmi komoly történet. Szó se róla, valóban a Free! volt az első olyan sportanime, melynek kifejezetten nők voltak a célközönsége. Aztán Jucuky mesélt nekem komolyabb történetet a szereplőkről, amikor találkoztunk személyesen, akkor gondolkodtam el először, hogy esetleg lehet valami komolyabb dolog is a háttérben.

Soha nem utáltam a Free!-t, csak amolyan "rejtett guilty pleasure" volt számomra, hogy egy anime, amit a pasik miatt nézek... És hogy ezt álcázzam, kritikusnak tűnjek, ezért lepontoztam az animét a My Anime List-en. Ezt az attitűdöt a Haikyuu!! oldotta fel, mert az volt az első olyan anime, amit nemcsak a pasik miatt szeretek, hanem van némi hozzáadott értéke. Szereplők közötti kapcsolat, ahogy bemutatja a röplabdát... És ez "elfedte" a külsőségeket, vagyis nem az lett az elsődleges szempont. Visszatérve a Free!-re, az ending kislemezt minden "bűntudat" ellenére sokat hallgattam, mert nagyon szerettem azokat az érzéseket, amiket a rajta szereplő dalokban érzékeltem. Egyébként elég jól meg vannak írva, dallamosak, megmaradnak az emlékezetben. Magát a stílust persze lehet nem szeretni, hiszen 100% szintetizátor-számítógép zene és a szöveg sem mélyenszántó, egy tipikus feel-good dal, de a maga műfajában jól meg van írva. Tényleg jól visszaadja az anime hangulatát, ahogy a szereplők viszonyulnak egymáshoz... sőt ha akarom, akár az úszás szabadságának érzését is belemagyarázhatom a dalokba.

Ezen kívül még két STYLE FIVE kislemez jelent meg, a második évad endingje, a FUTURE FISH, az még ül, bár eléggé sokat vettek vissza a minőségből, de a harmadik évad endingje, a GOLD EVOLUTION már tényleg rossz lett. Mintha csak találomra ütötték volna le a hangokat, az ének is teljességgel semmilyen. Azokat ha hasonló áron megtalálom, esetleg megveszem, de nem élveznek prioritást. De a SPLASH FREE-ért megérte.

1987. szeptember 16. 

- Leülhetek melléd?
- Hogy mi… Ja… Hát persze.
- Csak láttam, hogy egyedül vagy, gondoltam jól esik, ha valaki melléd ül. A nevem Quang. Phương Đức Quang.
- Az én nevem Lương. Nguyễn Vy Lương.
Lương felállt, hogy fogadja a kézfogást, majd együtt visszaültek az asztalhoz.
- És, hogy érzed magad az iskolában? - Érdeklődött Quang.
- Végül is… jól, csak nekem furcsa, hogy ennyire barátságos itt mindenki.
- Hát, mi tagadás, mi is meglepődtünk, amikor mondtad a bemutatkozásnál, hogy Hà Nội-ból származol. Miért költöztetek ide Thành phố Hồ Chí Minh-be? (Ho Si Minh-Város)
- Apám miatt. - válaszolt Lương. - Pontosabban a munkája miatt. A cég, ahol dolgozik, jelen van az egész országban, és 3-4 évenként más városban kell dolgoznia. De pontosan én sem tudom, hogy miért.
- Furcsa… - Vonta meg a vállát Quang. - És most Hà Nội-ból jöttél?
- Nem, ott születtem, és ott is éltem 3 éves koromig, de onnan Huế-be költöztünk, majd 7 évesen Đà Nẵng-ba, és most egy pár napja vagyunk itt, Ho Si Minh-Városban.
Quang-nak felcsillant a szeme.
- Akkor tudod, mit? Most, ebéd után menjünk együtt haza! Megmutatom neked a várost.
- Rendben van! - Mosolygott Lương.
Lương nagyon örült annak, hogy ilyen gyorsan sikerült barátot szereznie. Egyszer sem hallgatott a szüleire, amikor figyelmeztették, hogy ne kössön senkivel mélyebb barátságot, hiszen 3-4 évenként költöztek, így a távolság a barátságokat is megszakította. De akármennyire is fájt ez Lươngnak, mint minden gyerek, ő is szeretett volna barátokat magának. 

Persze a folyamatos költözés nemcsak azt hozta magával, hogy nincsenek állandó barátai, hanem állandó otthona sincs, és az iskolát sem egy helyen járja ki. Bár Lương ezt igyekezett a maga 10 éves szintjén jól kezelni, többször érezte, hogy nagyon nehéz és legszívesebben visszatérne a gyökereihez. Barátai voltak, de ezek mind megszakadtak a költözés után. Habár most sem volt biztos, hogy végleg itt maradnak és most is, mielőtt iskolába ment, intették is a szülei, hogy a saját érdekében ne barátkozzon, mert lehet, hogy pár év múlva ismét költözni fognak. Lương ezt persze most sem tartotta be, és úgy tűnik, hogy most is lesz egy barátja. 

Lương és Quang amint befejezték az ebédet, visszatették a tálcát a kiadóablakhoz, és együtt sétáltak ki az iskola épületéből.
- Milyenek az emberek Hà Nội-ban? - érdeklődött Quang.
- Nem tudom, nem igazán vannak emlékeim Hà Nội-ról. - válaszolta Lương. - Én csak ott születtem, de 3 éves koromban már Huế-be költöztünk. De inkább Đà Nang-ról vannak emlékeim.
- Tényleg zárkózottabbak ott az emberek? - Kérdezte Quang
- Igen. De volt ott két srác, akivel jóbarátok lettünk. Nagyon rossz volt elbúcsúzni tőlük. Hiányoznak. - Emlékezett vissza Lương.
Lương a fejét lehajtva, megállt. Friss még az emlék, hiszen két hete költöztek. Quang átkarolta Lương vállát.
- Ne búsulj! Amíg itt vagy, addig jóbarátok leszünk, ezt megígérem neked! - Mondta lelkesítőn a fiú
Lương erősen zavarba jött a testi érintkezéstől. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy ennyire közvetlenek hozzá az emberek, de felvidult Quang mondatán.
- Rendben van.
- Gyere, megmutatom, hogy hol lakunk. Nincs messze az iskolától.
- Jól van, menjünk.
Így a két barát elindult. Lương közben kíváncsian nézett szét.
- Születésed óta itt élsz? - érdeklődött.
- Így van. Egészen pontosan 10 éve. Tetszik a város?
- Szépnek szép, de itt sokkal melegebb van, mint akár Đà Nang-ban. - jegyezte meg Lương.
- A forróság itt mindennapos. - tárta szét a karját Quang. - De nekem már fel se tűnik. Megszokod te is.
Pár perc múlva megérkeztek Quang házához. Lương arra számított, hogy be is mennek, de meglepte, hogy Quang a ház mellé lezárt robogóhoz ment.
- Mire készülsz? - Kérdezte gyanakodva.
- Megmondtam, nem? Megmutatom a várost. - Válaszolta mosolyogva Quang.
- De hát, még gyerekek vagyunk! Nem ülhetünk motorra!
De Quang már kinyitotta a zárat, és Lương felé tolta a motort.
- Felszállsz?
Quang mosolya inkább megijesztette Lươngot.
- De nem ülhetünk motorra! - Aggodalmaskodott Lương.
Hangja egyre rémültebb volt, de Quang csak legyintett.
- Tudok egy utat, ahol nem járnak rendőrök. Gyere! Ha a barátodnak tartasz, bízol bennem! - Nyújtotta a kezét Quang.
Lương félve ugyan, de a motor felé ment.
- Ez az!
Quang felsegítette a barátját a járműre, és útnak indultak. Lương eleinte félve, becsukott szemmel karolta át hátulról a barátját, majd ahogy múlt a félelme, úgy járta át a száguldással járó szabadságérzet. Hihetetlen kellemes érzés volt számára, ám egy hirtelen jött pillanatban Quang a kezét nyújtotta oldalra, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta a járdán sétáló egyik idősebb hölgy táskáját.
- Mi ez... Mégis ki… Tolvaj, fogják meg! - Üvöltötte a nő, mire nagy nehezen ráeszmélt, hogy mi is történt valójában.
De senki nem eredt a motor után. Lương a döbbenettől egy szót nem tudott szólni. Gyakorlatilag csak most tudatosodott benne, hogy valójában a belváros sugárútján motoroznak, ahol rendőr gyakorlatilag bármikor lefülelheti őket. Quang lefordult egy szűk sikátorban, majd amikor látta, hogy biztonságban vannak, megállt a motorral. Leszállt a két fiú, levették a bukósisakjukat a fejükről, Quang pedig elégedetten szemlélte a táskát.

- Amilyen szép ruhában volt az a nő, ez biztos szép fogás volt!
- Felfogtad egyáltalán, hogy mit csináltál? - Kérdezte kétségbeesetten Lương.
- Persze! Motorra ültünk, lekaptuk a banya válláról a táskát és egy sikátorba jöttünk, hogy elégedetten birtokba vegyük a zsákmányt!
Quang mindezt olyan természetességgel mondta, mintha csak azt sorolta volna fel, hogy miket vásárolt a boltban. De mivel látta, hogy Lương arca sírásra áll, komolyra váltott.
- Egy valamit tanulj meg. Itt Ho Si Minh Városban igen elterjedt dolog a táskalopás. Láthattad, milyen a házunk kívülről.
- Hát… - Lương nem tudta, hogy fejezze ki a véleményét, hogy ne bántsa meg a barátját.
- Belülről sem szebb, azt elhiheted! Itt, aki akar magának valamit, az legtöbbször elveszi! 
- De a szegénység magyarázat a lopásra? - Kérdezte továbbra is kétségbeesetten Lương.
Quang keserűen bólogatott.
- Ez… Ez nem lehet igaz! - Lương nem bírta tovább, elsírta magát.
- Légy szíves, ne sírj! - Quang hangja szokatlanul komoly volt. - Nekem kellene sírnom azért, mert alig van valamink! A szüleim sokat dolgoznak, mégis szegények vagyunk! Míg láthattad, hogy van, akinek minden megadatik! Ez hol igazságos? - Kérdezte felháborodottan Quang.
- És szerinted a lopás kevésbé szégyen, mint a szegénység?
Lương még mindig rettenetesen fel volt dúlva.
- Majd megtudod, ha a többekkel is összebarátkozol, hogy mit kapsz, ha megtudják, hogy szegény vagy. - Quang arca kishíján eltorzult a gyűlölettől. - Megaláznak, kihasználnak, sárba tipornak…
- De a vietnamiak általában szegények! - szólt közbe Lương.
- Rossz iskolába írattak be! - bólogatott keserűen Quang. - Itt a gazdag szülők gyerekei irányítanak mindent, akik pénzzel előjogokat vívnak ki a tanároktól, így kussban maradnak, ha megalázzák az egyik szegény diáktársukat!
Lươngnak van tapasztalata arról, hogy ha tanárt lefizetnek, akkor könnyebben adja meg a jó jegyet, de hogy iskolai bántalmazás mellett csak úgy elmenjen.
- Elég az üres fecsegésből! - Zökkentette ki Quang a gondolataiból. - Lássuk a mai zsákmányt!
Quang kicipzározta a táskát, és a földre pakolta annak tartalmát.
- Orvosi papírok, kit érdekelnek? Iratok: kuka... papíron telefonszámok, mégis kinek?
Lương erre már végképp nem tudott mit mondani. 
- Helyes! - Nyugtázta elégedetten Quang. - Itt a pénztárca. Lássuk, mennyi van benne.
Kinyitotta.
- Hmm... Nem rossz. 1 millió đồng. Mamikánknak volt mit a tejbe aprítani!
- A szüleid mit szólnak ahhoz, hogy így keresel pénzt? - Kérdezte Lương.
- Semmit. - Vonta meg a vállát Quang. - Legalább van valahonnan és kész. Az már nem számít, hogy honnan.
- Mi is szegények vagyunk, de nekem soha eszembe nem jutott, hogy lopjak bárkitől bármit is! - Szólt határozottabban Lương.
- Akkor itt az idő, hogy ezen változtassunk! - Nézett rá gonosz mosollyal Quang. - Majd te is fogsz lopni, de ezt nyilván meg kell tanulnod, hogy kell jól csinálni...
Miért, téged ki tanított meg? - Kérdezte Lương.
- Én magamat. - Válaszolta Quang. - És hogy lásd, mennyire megkedveltelek, megtanítalak téged is lopni.
- A szeretet kifejezésének más módját tartom ideálisnak. - Vetette közbe Lương.
- Áh! Ugyan kérlek - Legyintett Quang. - És hogy lásd, mennyire megkedveltelek, most 30%-ot kapsz. Tessék, itt van 300 ezer. Tedd el jól, ne lássák meg!
Lương eltette a pénzt.
- De legközelebb csak 10%-ot fogsz kapni, és csak akkor kapsz többet, ha te magad fogod ellopni. - Intett Quang.
- De nekem nincs szükségem ilyen pénzre! - Válaszolta keserűen Lương.
- Jaj, menjél már! - Csattant fel Quang. - A pénzre mindenkinek szüksége van, teljesen mindegy, honnan van! Különben is! Szemlátomást azonnal eltetted a pénzt, úgyhogy légy szíves és ne játszd meg magad! Jól jön neked is pénz, valld be!
Lương gondolkodott, majd kisvártatva a zsebébe nyúlt. Quang megérezve a “veszélyt”, azonnal szólt.

- Na de menjünk is haza! Holnap hosszú nap elé nézünk. Hazaviszlek a motorral. Hol laksz?
Lương megmondta a címet.
- Az annyira nincs is messze. - Szólt Quang. - Hát akkor hajrá.
Lương szó nélkül követte Quangot, a motoron felült a háta mögé. Az út alatt nem szóltak egymáshoz semmit. Nem bírta felfogni, hogy ez vele történt meg. Nagyjából negyed óra múlva érkeztek meg.
- No, megérkeztünk. - Vette le a sisakját Quang.
Lương szállt le a motorról, de mielőtt elmehetett volna, Quang lefogta őt, és szigorúan nézett rá.
- Ne feledd! Ha szólsz a rendőröknek, nagyon megbánod!
Lương enyhe bólogatással jelezte, hogy tudomásul vette, amit újdonsült barátja mondott neki, majd elköszönés nélkül a ház felé ment. Quang pedig hazaindult a motorral. Lương egy darabig figyelte Quangot, majd amikor látótávolságon kívülre került, tovább sétált. Szándékosan rossz címet mondott Quangnak, nem akarta, hogy megtudja, hogy hol laknak. Néhány utcával odébb van a házuk. Nem akarta, hogy a szülei megtudják, hogy milyen barátja lett, meg egy kicsit magát is védeni akarta, hogy legalább otthon biztonságban legyen tőle. Ugyanis, ha tehetné, megszabadulna a barátjától, de tudta, hogy ez nem lehetséges, hiszen osztálytársak. Amíg hazaballagott, a “rossz iskolába írattak be” szövegen gondolkodott. Körülbelül két hete járt oda, de komoly veszekedést, verekedést nem látott az iskolában, ahogy Quangot se látta, hogy balhéba keverne bele. Csúfolódásban sem volt része, pedig ők sem élnek valami jól. Senkivel nem volt baja. Talán mindenki más is az iskolán kívül éli a maga bűnös életét? Vagy majd itt is pénzt kell adni a tanárnak, hogy jobb jegyet kapjon majd bizonyos tantárgyakból? 

Lương ahogy hazaért, nem nagyon szólt a szüleihez. Valamit mondott nekik a mai napról, természetesen a motoros akciót nem említve, de inkább azon volt, hogy gyorsan megvacsorázzon, aztán bement a szobájába és elterült a földön a gyékénymatracon. Kivette a zsebéből az ebül szerzett 300 ezer đồngot, elmerengve rajta úgy döntött, hogy nem csinál vele semmit. Felkelt, a könyvespolc felé ment, betette az egyik könyvébe, visszament a matrachoz és elmerengett az eddigi életén.
Lương sokban különbözött a szüleitől. Amíg a szülei szigorúak és következetesek voltak munka terén, sokat dolgoztak és mindent annak vetettek alá, hogy ne éljenek mélyszegénységben, addig a fiuk ezen a téren sokkal lazább volt. Nemcsak azért, mert gyerek lévén még nem kellett megdolgoznia a pénzért, hanem mert a költözésben érzékelte, hogy mennyire törékenyek a barátságok. Ez nála azt eredményezte, hogy érzékenyebb volt, jobban megbecsülte azokat, akikkel közeli kapcsolata volt. Ez azt hozta magával, hogy Lương nem kapta meg azt a figyelmet és szeretetet, amire igénye lett volna. Ez is bántotta őt, nemcsak az, hogy nem volt fix lakhelye és barátai. Magyarázták neki a szülei, hogy szerencsés, hogy nem élt meg semmit a háborúból. Kétségtelen, hogy az keményítette meg a szüleit, de Lương nem érezte szerencsésnek, hogy a szüleinek ennyit kell dolgoznia, hogy megéljenek. Gyakorlatilag 300 ezer đồngot nem nagyon látott még egyszerre. Ezek szerint aki itt tényleg akar valamit, az elveszi magának? Egyszerre csak eszébe jutott, hogy a pénzt arra fogja használni, hogy segítse a szüleit. Hátha ha nem kell annyit dolgozniuk, akkor több idő jut rá és egy kicsit jobban élhetnének. Csak azt nem tudta, hogy mit mondjon, honnan van a pénz. Azt mindenesetre eldöntötte, hogy mégis Quanggal fog tartani.
Ahogy átfordult a másik oldalára, most a fiún kezdett el gondolkodni. Quang a külsejéből fakadóan is született dél-vietnami, hiszen sötétebb volt a bőre, kicsit magasabb is volt, testalkata is robusztusabb volt. Volt benne valami tiszteletet parancsoló. Valószínűleg a karakán kiállása miatt is volt számára Quang szimpatikus. Nagyon Lươngot sem kell félteni, bár az kétségtelen, hogy a világosabb bőre kelt némi feltűnést a városban. A barátjához képest alacsonyabb volt, a kisugárzása sokkal inkább kedves és ártatlan volt, nem feltétlen tanúskodott határozottságról, önbizalomról. Lương ahogy nyugtatta magát, hogy a pénz jó helyre fog kerülni, úgy nyugodott meg és tudott elaludni. 

1987. szeptember 18. 

Péntek lévén lazább nap volt az iskolában. Ahogy Lương ballagott a folyosón, Quang utánaeredt.
- Lương!
A fiú kissé összerezzent a hang hallatán. Természetesen felismerte a fiút, és megijedt tőle annak ellenére, hogy nyugtatta magát, hogy nem lesz gond vele. Hátrafordult. Quang megvárta amíg odaért majd közel Lươnghoz halkan megkérdezte:
- Készen a mi külön óránkra? - Kérdezte sokat sejtetőn.
Lương természetesen tudta, hogy milyen külön óráról beszél Quang. Feszülten ugyan, de bólogatott.
- Helyes! Hidd el, jót akarok neked.
Ezt ugyan lágyan mondta Quang, de hangjában jele nem volt kedvességnek. Meg is ijedt tőle Lương, erősen gondolkodott azon, hogy kihátráljon-e ebből, de végül nem szólt semmit.
- Akkor indulhatunk. - Intett Quang.
- Rendben van, menjünk.
Lương Quang mögött ment. Amint kiléptek az iskola épületéből Quang egy rejtett helyre vezette Lươngot. Lương nem merte megkérdezni, hogy merre tartanak, szótlanul követte a barátját. Sokat is sétáltak, a város szegénynegyedében egy sikátornál álltak meg. Lươngot nagyon megijesztette a látvány. Ezen a helyen ugyanis jómódúnak számít az, aki megél. Az ott élők csúnyán néztek is rá, hogy mit keres egy jól öltözött gyerek a környékükön. Lương már a tőlük való félelem miatt sem mert szólni, igyekezett palástolni a félelmét, de ez nagyon nehezére esett. Rettenetesen nyomasztó volt a környék. Körös-körül rossz állapotú házak vagy kunyhók, a favödrökben tárolt vízből arra lehetett következtetni, hogy van olyan lakhely, ahova a víz sincs bevezetve, valahol van egy kút, ahonnan hordják maguknak a vizet. Sőt, néhányan a szükségleteiket is a szabadban végezték el. Lương megrémült, ahogy arra gondolt, hogy akár ők is élhetnének ilyen körülmények között. Ezek után még inkább szükségét érezte annak, hogy a maga módján segítse a szüleit.
Végül egy szűk kis utcában álltak meg.
- Na, itt senki nem fog figyelni minket. - Nyugtázta Quang az utcát.
- De szerintem, ha meglátnának se lenne baj belőle. - Gondolta Lương.
Itt ugyanis bárkiről el tudta képzelni, hogy hozzájuk hasonlóan a bűnözés útjára lépne, sőt néhányuk arcát elnézve járhatják is azt az utat.
- Biztos, ami biztos. - Intette le Quang. - De most rám figyelj, ne a környéket fürkészd. Kérdés: Mennyire vagy gyors?
- Nem tudom, nem próbáltam még. - Gondolkodott el Lương. - Nem sportolok semmit, nem derült soha fény a gyorsaságomra.
- Szerintem nem lesz gond. Vékony vagy, talán fürge is.
Lương nem tudta, hogy függ össze a vékony mivolta és a gyorsaság, de úgy volt vele, hogy Quangnak van tapasztalata, neki kell tudnia.
- Leteszteljük? - Kérdezte Lương.
- Jó lenne, de nem tudom, hogyan. - Tanakodott Quang.
- Esetleg megtehetjük azt, hogy megnézed, milyen gyorsan futok. - Jött az ártatlan ötlettel Lương.
- Nem is hülyeség! - Csillant fel Quang szeme. - Sőt! Az iskolatáskám is itt van, úgyhogy kipróbálhatjuk azt is, hogy futás közben hogy kapod le a vállamról a táskámat.
- Egész jó ötlet. - Helyeselt Lương.
Quang hirtelen észbe kapott.
- De várjunk csak! Mitől lettél hirtelen ennyire készséges? - Kérdezte gyanakodva. - Tegnapelőtt sírógörcsöt kaptál nekem, most meg akarod az egészet?
- Igen, mert végiggondoltam magamban ezt az egészet és oda jutottam, hogy hátha a szüleim többet foglalkoznak velem, ha általam is lesz egy kis pénz.
- Helyes. - Bólogatott Quang. - Látod, megmondtam, hogy jót akarok neked és hogy itt ez az egyedüli gyors pénzszerzés lehetősége.
- És tudsz ebben segíteni? - Kérdezte Lương.
- Ebben egészen biztos vagyok! - Biztatta barátját Quang. - Kezdjük is el. Nos, a lényeg. Állj oda, ahhoz a fához és onnan fuss felém, amilyen gyorsan csak tudsz és igyekezz észrevétlenül elvenni a táskámat.
Lương nagyot nézett.
- Észrevétlenül? - Kérdezett vissza. - De hát nem arról van szó, hogy gyorsnak kell lennem?
- Gyorsnak, ezáltal leszel észrevétlen és tudsz olyan gyorsan elfutni, hogy hiába erednek utánad. De annak is megvan a trükkje, hogy mozgasd a kezed, hogy nem tűnjön úgy, hogy el akarod lopni a táskát. - Magyarázta Quang.
- Azt hiszem, értem. - Tanakodott Lương.
- Helyes. Akkor menj ahhoz a fához. - Utasította Lươngot Quang.
Lương a fához sétált, majd megfordult Quang felé és várta az utasítását.
- Készen állsz? - Kiáltott Quang.
Lương bólintott.
- Helyes. Akkor rajta!
Lương teljes sebességével futásnak eredt, majd amint Quanghoz ért, kinyújtotta a kezét, megpróbálta leemelni a táskáját. Ez ugyan sikerült, de Quang majdnem elesett.
- Nem jó! - Elégedetlenkedett. - Hát jó, hogy nem löksz már fel! Annyira szabad, hogy meglökj, hogy elérd a táskámat. Minél jobban meglöksz, annál nagyobb az esély, hogy balesetet okozol. Magadnak is, de az se lenne jó, ha az áldozat megsérülne, mert akkor ráhívják a mentőket, ők meg megtudják, hogyan sérült meg, arra kijönnek a rendőrök és vége mindennek!
Lương elgondolkodott...
- Te hogy tanultad meg? - Kérdezte.
- Amikor láttam ilyet, figyeltem, hogy mások hogy csinálják és leutánoztam. - Válaszolta Quang. - Megjegyeztem és gyakoroltam magamban. Méghozzá itt.
- Vagy úgy...
- De látod én tanítalak téged, mert ennyire jó vagyok hozzád. És addig nem megyünk innen sehova, amíg ezt meg nem tanulod.
És Quang tartotta magát az ígéretéhez. Majdnem másfél órán keresztül edzettek. Lương teljesen ki volt fulladva a végére, mire sikerült valamennyire kivívnia Quang elégedettségét.
- Na, most már egész jól megy. Ezzel megpróbálhatjuk élesben is.
Lương nagyott nézett.
- Mármint úgy érted, hogy most? - Kérdezte ijedten.
- Persze! Hát mikor máskor?
- De én...
- Nincs de, hanem kelj fel! - Szólt közbe határozottan Quang. - Elmegyünk hozzám, elvisszük a motort és próbára tesszük, hogy mit tudsz.
- De mi lesz ha...
Lương hiába próbált szóhoz jutni.
- Nincs de! Kelj fel és irány! - Parancsolt Quang. - Megyünk a motorért. 

Lương kelletlenül felkelt és igyekezett erőre kapni. Azt próbálta meg elmagyarázni, hogy nagyon fáradt már ahhoz, hogy egy jól kivitelezett akciót véghez tudjon vinni. De most már Quanggal tartott, nem szólt semmit. Szerencsére az út rövid volt, Quang ugyanis közel lakott a szegénynegyedhez. Nagyjából 15 perc séta után meg is érkeztek.
- No, itt volnánk. - Szólt Quang. - Itt a motor, és most te fogsz elöl ülni?
Lương nagyon megijedt.
- Mi... Hogy én? - Kérdezte rémülten. - De hát most ülök életemben másodjára motoron!
- Semmi baj, én fogom irányítani. - Nyugtatta meg Quang.
Lương elképzelte, ahogy Quang hátulról már-már átkarolja őt és úgy kell lopnia, hogy szinte teljesen le lesz fogva. Ki is merült, és a megérzései sem azt súgták, hogy ebből bármi jó is kisülhet, úgyhogy úgy érezte, nem hallgathatott.
- Nézd, erősen kétlem, hogy sikerülni fog! Kimerített a sok edzés és képzeld el, hogy leszünk a motoron. Ha te fogod hátulról irányítani, akkor majdnem teljesen lefogsz, úgy pedig nem fogok tudni szabadon mozogni!
- Egyet se félj! Majd figyelni fogom, hogy kit érdemes meglopni. Ha megvan, szólok és szabadon engedlek, amíg kinyúlsz a táskáért.
Lương továbbra sem érezte magát meggyőzve arról, hogy ez így rendben lesz, de mivel látta, hogy a barátja nem meggyőzhető, ezért nem szólt többet. Most már inkább úgy volt, hogy derüljön ki a gyakorlatban, legyen bármennyire is veszélyes. Quang eközben kijött a motorral a ház elől és beindította.
- Nos, foglalj helyet előttem.
Lương rettenetesen félt, de hallgatott a barátjára. Ráült a motorra és felvették a sisakot.
- Jól ülsz? - Kérdezte Quang.
- Nagyjából... - Válaszolta bizonytalanul Lương.
És elindultak. A motort tényleg Quang irányította. Lương tudta, hogy esélytelen a dolog, ugyanis rettenetesen kényelmetlenül ült. Bár mind a ketten vékonyak voltak, így Quang tudta úgy hajtani a motort, mint egy felnőtt, aki elöl ül, de Lươngnak nem sok helye volt előtte. Nagyon nem is tudta, hova kapaszkodjon, hogy biztonságban legyen. Amikor megérkeztek a belvárosba, azon a hosszú, egyenes sugárúton találták magukat, ahol az első közös lopásukat hajtották végre. Mivel Quangnak nem nagyon kellett irányítani most a motort, ezért nyugodtan tudott nézelődni. Egyszer csak meglátott egy középkorú, jólöltözött nőt, akinek a kezében egy jobb táska volt.
- Ő lesz a mai áldozat. - Méregette a nőt elégedetten Quang. - Készen állsz?
- Igen... - Válaszolta erőtlenül Lương.
Ám ennek az “igen”-nek a súlyát csak később érezte meg, amikor tudatosodott benne, hogy nincs visszaút. Lương erőtlenül nyújtotta ki a karját, felkészülve a “támadásra”.
- Ne most! - Fogta le a kezét Quang. - Majd szólok.
Lương most még jobban elbizonytalanodott. Az legalább adott volna neki megnyugvást, ha a maga ritmusában végezhette volna az akciót, de hogy már ez sincs, már végképp nem tudta, hogy csinálja jól. Egyszer csak Quang elengedte jobb oldalról a kormányt, és amikor elég közel értek a nőhöz, megszólalt.
- MOST!
Lương annyira el volt merülve a gondolatában, hogy hogy fog ez sikerülni, hogy teljesen váratlanul érte az utasítás. Ügyetlenül kinyújtotta a kezét és próbálta a betanult mozdulattal kikapni a hölgy kezéből a táskáját, de ez nem sikerült. A nő felborult, a hátára esett, a motor is oldalra dőlt. Csak Quang hihetetlen lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem estek el: Villámgyorsan visszatette a jobb kezét a kormányra és valami hihetetlen bravúrral egyenesbe tudta hozni a motort. Lefordult egy szűk sikátorba és Quang megállította a motort. Levette a sisakját, leszállt a motorról és Lươnghoz fordult.

- Mi a faszt csináltál, te seggfej? - Üvöltött rá teljes hangerővel.
- Én próbáltam neked elmagyarázni, hogy nem biztos, hogy menni fog.
Lương hangja remegett a félelemtől.
- De az egész annyira rohadt egyszerű! Ne mondd, hogy ennyire béna vagy, hogy nem tudod megcsinálni!
Lương sírva fakadt.
- Egyszerűen kimerültem az egész gyakorlásban! - Magyarázkodott remegő hangon. - Próbáltam elmagyarázni, hogy nem tudok koncentrálni, ne ma csináljuk, hanem máskor. De neked nem lehetett mondani semmit!
Quang ökölbe szorította a jobb kezét és teljes erejéből arcul ütötte Lươngot. A fiú a földre zuhant, az orrából folyt a vér.
- Egy nyápic, senkiházi, anyámkatonája vagy! - Ordított Quang. - Nézz magadra! Úgy bőgsz, mint egy kislány! Egy rohadt buzi leszel! És tudod, mit érdemelnek a buzik?
Quang ököllel még kétszer arcon vágta Lươngot.
- Ezt!
Ezután arcul köpte Lươngot.
- Meg ezt! Semmire nem vagy jó! Takarodj az élők sorából!
Quang annyira önkívületi állapotban volt, hogy komolyan feltett szándéka volt, hogy addig veri Lươngot, amíg bele nem hal.
- Dögölj meg! Nem érdemled meg, hogy élj!
Lương egyre kevesbé észlelte az ütéseket, ahogy tompult a tudata. Szinte az egész arca véraláfutásos lett. Lương végül teljesen elájult. A haláltól csak a rendőrautó egyre erősödő szirénázó hangja mentette meg. Senki nem sietett Lương segítségéért, de valaki a telefonfülkéhez szaladva kihívta a rendőröket. Quang rémülten rohant el. Kiszálltak a rendőrök az autóból. Négyen voltak, ketten közülük Quang után eredtek, a másik kettő Lươngot vette szemügyre. Nem is volt kérdés, hogy szükség volt a mentőkre. Kihívták őket, ők pedig pár perc alatt kiértek. Eközben Quangot elkapták és az autóhoz toloncolták. Nem volt kérdés, hogy ezt nem ússza meg büntetés nélkül. Őt betuszkolták a rendőrautóba, eközben kijöttek a mentők. Ketten mentősök óvatos mozdulattal a hordágyra tették Lươngot és a közeli kórházba szállították.

1987. szeptember 19.

Lươngot meg kellett műteni, mert nemcsak az orra tört el, hanem az arccsontja is több helyen elrepedt. Még a műtét előtt beazonosították a fiút és értesítették a szüleit, hogy mi történt vele. A szülők rémülten siettek a kórházba, de talán a rendőrök látványa még jobban megrémítette őket. Ott mondtak el Lương szüleinek mindent, ami a fiukkal történt. Quangot közben kihallgatták, beismerte a tetteit és persze Lươngot is belekeverte az utóbbi két lopásba. Quang ugyanis lassan egy éve sorozatban követte el a motoros rablásokat, és most hogy Lươngot ennyire elverte, ráadásul kiskorúként motorra is ült, bizton számíthat arra, hogy javítóintézetbe kerül, és nem szabadulhat onnan 18 éves koráig. Lương szülei megsemmisülten vették tudomásul a történéseket. 

Majdnem 12 óra telt el a műtét után, mire Lương magához tért. A szülei végig ott voltak vele a kórteremben. A fiú gyengén, nyöszörögve próbált felkelni, de az anyja odaszaladt hozzá és lágyan lefogta.
- Ne kelj fel! - Utasította halkan. - Feküdj szépen vissza!
Lương visszafeküdt. Rettenetesen kába volt az altatás hatására, az érzéstelenítőtől pedig zsibbadt az arca. Az orrát gipsszel rögzítették, a járomcsontját is helyre kellett állítani. Lương alig érzékelte a külvilágot, forgott a kórterem. Jajveszékelt. Nem értette, hogy mi történt vele. Csak lassan tisztult ki a tudata, emlékei is csak fokozatosan tértek vissza. Nagyon megrémült, ahogy tudatosodott benne, hogy mit is csinált és ahogy ráeszmélt, hogy mik is történtek valójában. Ránézett a szüleire, nem kellett semmit mondaniuk. Lương látta rajtuk, hogy tudják, hogy mi történt. Rettenetesen szégyellte magát, sírva fakadt. Az anyja odament hozzá.
- Ne sírj fiam! Nincs semmi baj.
Lương ettől csak még jobban sírt. Az anyja hangjából nem a kellemes, vigasztaló melegség áradt, sokkal inkább az a rideg nyugtatás.
- Én annyira sajnálom! Nem ezt akartam. Én csak azt akartam, hogy egy kicsit jobb legyen!
Lương egész testével remegett.
- Jól van, nincs semmi baj!
A fiút egyáltalán nem nyugtatta meg anyjának szavai. Szörnyű volt egyszerre szembenézni a bűntudatával és hallani az anyja hangján, hogy haragszik rá. Azt se tudta, hogy hol lenne neki most a legjobb. Pár perc sírás után ismét elaludt. 

1987. november 21.

Luong pár nap múlva elhagyhatta a kórházat. A szülei beszámoltak arról, hogy megtudták, hogy mit csinált. Elmondták neki, hogy mi történt Quanggal, hogy javítóintézetben van. Valószínűleg többet nem fogja látni. Lươngot ez megnyugtatta. Az viszont nem, hogy a rendőrség őt is felelősségre vonta. Ő marad a szüleivel, de nemcsak az ellopott 300 ezer đồngot kellett visszaszolgáltatnia, hanem további 5 millió đồng büntetést kellett a szüleinek kifizetnie, hiszen nemcsak a lopási kísérletért kellett felelnie, hanem azért, mert ő is kiskorúként, nagykorú kísérete nélkül utazott motoron. Ezzel a család minden megtakarított pénze elveszett. 

Lươngról két hónap múlva szedték le a gipszet és került olyan állapotba, hogy ismét mehetett iskolába. Félt iskolába menni, mert rettegett attól, hogy mit szólnak majd az osztálytársai, ha megtudják, hogy mi történt. Nagy meglepetésére viszont örömmel fogadták őt. Ő lett ugyanis az a személy, aki megszabadította őket Quangtól. A fiú ugyanis többször is bántotta az osztálytársait, egyszer-egyszer még őket is meglopta. Ezek szerint Quang nem mondott igazat, amikor arról panaszkodott, hogy miket kellett az anyagi helyzete miatt elszenvednie az iskolában. A lopásnak természetesen híre ment, de ezért nem nehezteltek Lươngra, az egyik tanára pedig vállalta, hogy felkarolja a fiút és kihozza belőle a legjobbat. Szüleivel ugyanis az incidens és a baleset után sem javult a kapcsolata. A tanár viszont azonnal meglátta a fiún, hogy milyen nevelést érdemel, és úgy döntött, hogy amiben csak tudja, segíti őt, hogy kibontakozzon és értékes felnőtt váljon belőle. Így derült ki például, hogy nemhogy könnyen tanul nyelveket de szereti is. Elkezdett kínait tanulni és nagyon könnyen tanulja az írást. Valamint igyekezte a tanár a sport irányába is terelni, hogy jobb kiállása legyen, hasonló esetekben meg tudja védeni magát, nem utolsósorban az abból szerzett sikerélmények is fokozhatják az önbizalmát. A szüleivel pedig végül is megvolt, még akkor is, ha soha nem alakult ki igazi szülő-gyerek kapcsolat. Valószínűleg teljesen soha nem fogják neki megbocsájtani a lopási kísérletét és hogy a kemény munkából félretett pénz is elveszett és valószínűleg Lương is úgy éli le a gyerekkorát, hogy nincsenek szerető szülei, de idővel megtanult megbocsájtani magának és bízott abban, hogy a szülei járt útról letérve, a saját útján is tud majd érvényesülni az életben.

Információk

• Az alaptörténetet az egyik barátom általa elmesélt gyerekkori történései ihlették. Természetesen megmásítva a részleteket, igazítva a vietnami körülményekhez, érzékeltetve, hogy az ország a háború után mennyire nehezen állt talpra.
• Személyiségtípusok:
  Nguyễn Vy Lương: ISFJ
  Lương anyja: ESTJ
  Lương apja: ENTJ
  Phương Đức Quang: ISTP

{"version":2,"isGlobalStylesUserThemeJSON":true}

Rég rendeltem a CDJapan-től, és hát a 2021. július 1-jén bevezetett vám és az ahhoz kapcsolódó "rémtörténetek" sem feltétlen azt sejtették velem, hogy ez a közeljövőben változni fog. De mégis úgy döntöttem, hogy bevállalom és megrendelem a Haikyuu!! manga 6. kötetét japánul.

Ezt már régóta akartam, mert ez a kedvenc kötetem a borítója miatt és valahogy azt érzem, hogy úgy az igazi, ha megvan az eredeti, japán is. Ezzel ez a kötet is meglenne angolul, németül és japánul. Azért is rendeltem meg, mert volt némi plusz pontom és a CDJapan már kezdett szólni, hogy egy része (a nagyja) hamarosan le fog járni és nem akartam veszni hagyni.

Viszont a vámtól nagyon félek. Hallottam rémtörténeteket, hogy mennyit fizettek valójában, illetve különböző afférok a postával... Nem mintha ezelőtt se lettek volna afférok a postával, de igen, attól nagyon félek, hogy csúnyán rá fogok fizetni. Csak nem értem ezt a nagy ráfizetést, amikor a vám mértéke és az ÁFA ezt nem indokolná. Már ahogy egyénileg számolom. De hát egyénileg bárhogy számolhatom, ha a postánál másképp számolják. Nagyon remélem, hogy erre nem kell annyira ráfizetni, hiszen összesen 1076 yent fizettem érte, ami nagyjából €8,28-nak felel meg. Ezért elvileg 399 forintot kell online fizetni, plusz a 27% ÁFÁ-t, semmi nem indokolja, hogy ez felszaladjon 10.000 forintra. Mindenesetre bemegyek holnap a postára és rákérdezek, hogy ez pontosan hogy is van.

Azt mindenesetre vizionálom, hogy nem fog már idén megérkezni, mivel karácsonyi időszak előtt vagyunk, sejthető, hogy a posta nagyon le lesz terhelve. De természetesen figyelni fogom a postaládát, mert mégis.

1994. július 2.

Kedves gyerekkori énem!

Nagyon meglepett, hogy több év után egyszer csak eljöttél és meglátogattál. Alig ismertél rám. Pedig ugyanaz a Sasahara Soichiro vagyok, aki akkor is voltam, amikor még velem voltál. Hát, nincs mit tagadni: megváltoztam és egyértelműen a hátrányomra. Lassan négy éve, hogy a szobámba bezárva, hikikomoriként élek, a külvilággal egyáltalán nem tartok semmilyen kapcsolatot. Rettenetesen elhagytam magam, meghíztam, már a tükörbe se merek nézni. Amikor éjszaka kimegyek fürdeni, akkor sem kapcsolom fel a villanyt, hogy ne kelljen szembesülnöm önmagammal. Rettenetesen szégyellem és gyűlölöm azt, aki lettem. Már csak egy élőhalottként vagyok a világban, és már azt se tudom, milyen az utcánk. A nap fénye is már távoli emlék, ahogy a hold ragyogása, a csillagoké, egyáltalán Tokió hogy néz most ki. És te mégis eljöttél hozzám. Eljöttél ahhoz a roncshoz, akivé váltam. 

Én, aki nemcsak fizikálisan lettem roncs, hanem lelkileg is, mert eldobtalak magamtól. Eldobtalak téged, aki annyiszor védett, amikor bántottak gyerekkoromban. Védtél apám terrorizálásától, védtél az osztálytársaim bántalmazásától. Védtél, megvigasztaltál és csak annyit mondtál, hogy zenéljek. Írjak dalokat, énekeljem ki a fájdalmamat és minden jobb lesz. És igazad volt. A zene és az ének volt, ami menedéket nyújtott az élet gyötrelmeitől, ami fény volt a szenvedéseim között. Ha tudnád, mennyire fáj, hogy eldobtalak magamtól, mint a használt papírzsebkendőt. Ezért sem merek a tükörbe nézni. 

És te mégis eljöttél. Eljöttél és azt mondtad, hogy megbocsátasz, és hogy higgyem el, újra lehet kezdeni. De mégis hogy? Mitől legyen ennyi szenvedés után bármi reményem, hogy egyáltalán van miért élni ebben az életben? Apám soha nem szeretett, ahogy az osztálytársaimmal sem tudtam jó közösséget alkotni. Hiába vágytam arra, hogy csapatban legyek, ez soha nem adatott meg. A zene volt az egyedüli, ami menedéket adott, de már azt is eldobtam magamtól. A gitár, amin játszottam, már nincs meg, az is lehet, hogy már kottát se tudnék írni. 

Most már csak a bezárt élet maradt nekem. Itt vagyok teljes sötétségben, évek óta nem húztam fel a rolót, ha valami fény éppen csak hogy beszivárog, de a szobában már csak a lámpa fénye ad világosságot. Az meg ugye a mangaolvasáshoz kell. Mert az van. Meg a számítógépes játékok, az animék a TV-ben, más semmi. 

És én ezzel jól megvoltam. Teljes nyugalomban voltam, akár meg is halhatnék innen, de te egyszer csak visszatértél a semmiből, szememre hányod az elmúlt éveket, mondod, hogy megbocsájtasz és kezdjük újra. Miért akarsz visszajönni hozzám? Azért dobtalak el magamtól, hogy ne szenvedj tovább miattam. Kezdj valahol, valaki másnál új életet, ahol békét, nyugalmat lelsz. Látod, hogy nem jutottál velem semmire. Nem fordult jobbra az életem az iskolák elvégzése után, nem fordult jobbra az életem apám halála után és akkor is nagyon nehéz volt neked, amikor mindenről egyedül kellett gondoskodnom, mert anyám olyan hatalmas gyászban volt apám miatt, hogy szinte önmagát se tudta ellátni. 

Menj el! Ne szenvedj mellettem! Hagyj békén! Jól vagyok így! Most nézd meg! Soha nem volt szerencsém a lányokkal sem, itthon meg leülök a számítógép mellé, elindítom az egyik randizós játékot és máris döglenek értem a csajok! Mi az, hogy nem igazi csajok?! Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyet mondj nekem?! Van valaki, aki végre szeret és te azt mondod rá, hogy nem létezik? És akkor csodálkozol, hogy bedühödök. Igenis dühös leszek. A szerelmemre senki ne mondja, hogy nem létezik! Persze, van egy szépséges lány, akit nagyon szeretek, de attól még udvarolok a többi lánynak. Végre népszerű vagyok. És képzeld, a barátnőm is megbocsájtja a félrelépéseimet! Tehát én nagyon jó kapcsolatban vagyok, ráadásul ehhez csak annyit kell tennem, hogy bekapcsolom a számítógépet és beindítom a játékot és a drága szerelmem máris megjelenik előttem. 

Na és ha nem létezik, akkor mi van? Mit számít az? Az a fontos, hogy szeressen, nem igaz? És ne gyere nekem olyannal, hogy hogy képes egy olyan szeretni, aki nem is létezik! Azzal meg főleg ne gyere nekem, hogy hogy szerethet engem bárki is, ha magamat nem tudom szeretni? Mit tudsz te a szeretetről? Mi az, hogy szeressem magamat? Egoista barmot akarsz faragni belőlem? Aki állandóan mutogatja önmagát, mert mennyire tökéletes? Hagyjál békén! 

Ja, és a legnagyobb képtelenséget még nem is mondtam! Nézed velem a Slam Dunk legújabb részét, és azt kérdezed, hogy mi lenne, ha én is sportolhatnék? Teljesen meg vagy őrülve! Én, aki semmit nem sportolt, most, 22 évesen kezdjek el valamit csinálni? A kosárlabda a magasak sportága, szerinted mit csinálnának velem a 167 cm-es magasságommal? Feltörölnék velem a padlót. És még hogy én elkezdjek sportolni? A Slam Dunkot nem azért szeretem annyira, mert szeretnék valamit sportolni, hanem mert soha ennyire jó sportanimét nem láttam még, mint ezt. De eszembe nem jutna sportolni. 

Ide jössz azért, hogy felforgasd az életem... Valld be, hogy ez volt a célod! Ezzel akarsz bosszút állni rajtam, mert eldobtalak magamtól. Pedig csak neked akartam jót, és mondtam is neked akkor: Búcsúzzunk el egymástól, így lesz a legjobb mindkettőnknek. Én megleszek itt a sötét szobámban, te pedig másnál új életet kezdhetsz. És ezzel végig megvoltam. Egyáltalán nem gondoltam rád, egyáltalán nem hiányoztál. Teljesen nyugalomban, békében és boldogságban voltam, aztán egyszer csak visszatérsz és felborítod az eddigi életemet. 

Értsd meg! Nem tehetem! Nincs értelme! Egy férfi 22 évesen már dolgozik, lassan végez az egyetemmel, barátnő, már a házasságot tervezik, közös családi élet, gyerekek. De nekem nincs semmi! Semmi, érted? Illetve dehogyis, miket beszélek? Ott van a barátnőm a számtógépen. Aki szeret engem, jó hozzám és ez nekem bőven elég. Képzeld el, milyen szép lesz, ha egyszer összeházasodunk. De igenis létezik és vele maradok! 

Nem értem, mit erősködsz! Miért mondod még mindig azt, hogy csináljuk! Legalább próbáljuk meg. De miért? Nálam nem működik az, hogy lassan és fokozatosan változzak, mert nincsenek eredményeim gyerekkoromból. Nincs semmi, ami inspirálhatna, amire azt mondhatnám, hogy ezért érdemes felállni és újra kezdeni. Nekem nemhogy a nulláról, de a föld alól kellene újra kezdeni az életemet. És hidd el, hogy ez nagyon nem ugyanaz. Teljesen más, mint amikor valakinek volt valami eredménye, valami, amiért érdemes volt élnie, de megakadt az életében és feladta. Onnan más újra kezdeni, mint onnan, ahol én most vagyok. 

Kérdezed, hogy miben vagyok jó? Honnan tudjam? Zenélésen kívül semmi másról nem tudok, amiben jó lennék. Azt mondod, próbálgassam magam? Hát nem emlékszel, hogy mindenről csak az derült ki, hogy béna vagyok benne, vagy semmi hasznom nem lesz belőle? Folyamatosan kényszerítettek, hogy teljesítsem amit kérnek, az a hasznos, akkor fogok majd sok pénzt keresni és jól megélni. De engem soha nem érdekelt a pénz. Nem akartam soha gazdag lenni. Nézd meg apámat. Jól keresett, de milyen áron? Egy szadista vadállat volt, aki nem ismert kegyelmet. Emlékezz csak, hányszor vert el, amikor nem úgy viselkedtem, ahogy az számára megfelelő lett volna. Ezek után hogy csinálhatnám azt, amit szeretek? 

De térjünk vissza a sportra: Én értem, amit mondtál, hogy lassan, fokozatosan elkezdeni sportolni, előbb csak kismértékben, de csak hogy tudd, hogy hányadán állunk: Már a nap fénye is félelemmel tölt el. Mert eszembe juttatja, hogy ki mennem nemcsak a szobából, a biztonságos közegemből, hanem a lakásból is. Ki kell mennem az utcára, az emberek közé, amikor az emberek látványa is félelemmel tölt el, nemhogy leszólítani őket, beszélgetni velük. Még hogy kimenjek az utcára sétálni és futni? Nem megy! Értsd meg, hogy nem megy! 

És nem értem, hogy mit erősködsz továbbra is. Azt mondod, hogy kezdjem akkor azzal, hogy itt végzek olyan tevékenységeket, amik örömöt okoznak? Kezdjek el megint zenét szerezni? Ugyan, mégis ki értékelné? Még hogy saját örömömre zenéljek? Az mégis kinek jó? Igen, nekem jó. De azon túl? Mit ér az, ha nem méltatja senki? Hogy csak zenéljek, aztán majd meglátom? Mert az a fontos, hogy nekem tetszen, aztán a többi jön majd magától? Hát ez eléggé esetlegesen hangzik. És hogy csináljak mindent saját örömből? Jópofa vagy, eddig is mindent saját örömből csináltam. Jó, viccelek, tudom, hogy olyan tevékenységre gondolsz, amiből hasznom lehet. De továbbra sem értem, hogy miért ragaszkodsz hozzám ennyire. 

De ha ennyire akarod, akkor legyen. Tudod, mit? Kössünk egyezséget. Mivel a változás lassú folyamat, ezért adok bőven időt, egészen pontosan egy évet. Egy évet kapsz arra, hogy komoly változásra bírj. Ha 1995. július 2-áig nem történik jelentős változás az életemben, egy életre búcsút mondunk egymástól, rendben van? Már tudom, hogy megnyertem a fogadást, hiszen belőlem 1 év alatt jelentős fejlődést kisajtolni... De ha szereted vesztegetni az idődet, nem bánom. Majd meglátod, miről beszélek. Nagyon bánni fogod ezt a fogadást. De legyen csak! Hagyom, hogy irányíts, írd te a napi programot, és azt csinálom, amit te mondasz. Te azt mondod, hogy elég, ha én érzem, hogy jól csinálom a dolgokat, elég, ha én vagyok elégedett, én csak dicsérjem meg magam mindig, ha valamit jól csinálok. Hát legyen. De előre szólok, hogy szó nélkül el leszel küldve, ha azt tapasztalom magamon, hogy egoista leszek, ebben biztos lehetsz! Erre kezet foghatunk. Furcsa nekem a magabiztosságod. Bár, ha belegondolok, egész gyerekkoromban ilyen voltál, hiszen mindig biztattál, és semmi eredménye nem volt. És hogy most sem adod fel. Nagyon állhatatos vagy. Legyen! Visszafogadlak és vezess utamon. Nagyon kíváncsi vagyok, mire jutok veled. De jobb, ha tudod, hogy nagyon nehéz lesz velem. De ha sikerülni fog, te a világ egy nagy csodatevője leszel. 

Sasahara Soichiro

Információk

• Sasahara Soichiro a főtörténet főszereplője. Itt a múltját foglaltam össze, ami az egész történetének alapját adja. Ebből sejthető, hogy ki nyerte a fogadást.
• Sasahara Soichiro neve a Genshiken egyik főszereplőjének Sasahara Kanji és az egyik kedvenc seiyuu-m Hoshi Soichiro neveiből állt össze.
• Személyiségtípusok:
  Sasahara Soichiro: INFP
  Sasahara Shinichi (Soichiro apja): ENTJ
  Tanaka Minami (Soichiro anyja): ISFJ

Megcsináltattam a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru bögrét és ma kész lett.

Szóval ebből az animéből is van relikviám, még ha egyedileg tervezett is. Ezt is a Letmicróval csináltattam, mint ahogy néhány pólót is bögrét. Nem lett rossz, de teljesen elégedett sem vagyok, mert a kép a bögrén sötétebb, mint az eredeti. Az igaz, hogy az eredeti kép is éjszakai, de elég jól kivehetők a világosabb részek, a bögrén meg jobban szemügyre kell venni, hogy az arcokon és Haiji pólóján kívül kivegyük a világosabb részeket is. Azon gondolkodok, hogy a technológia az, ami miatt ennyire sötéten kerül rá a kép a bögrére, mert ha igen, akkor világosabb képeket kell bögrére tervezni. Alapvetően nem gondolom, hogy a cég hibázott volna. Meg ettől függetlenül a kép nagyon tetszik így is. De legközelebb a kép színét is figyelembe veszem.

A másik oldalára tettem az anime logóját.

Gondolkodtam azon, hogy kitöltsem-e valamivel a rendelkezésre álló fehér részt, de úgy döntöttem, hogy hagyom. Azzal már túl tömör lenne. Így jó lesz. Majd csináltatok még dolgokat, vannak ötleteim.

Tök ártatlanul felmentem YouTube-ra, amikor megláttam, hogy Froukje új videoklipet töltött fel Een teken címmel.

Nagyon tetszik, Froukje minden szempontból fejlődik. Egyre jobb dalokat ír és egyre jobb videoklipeket készít. Az túlzás, hogy van története a videoklipnek, de az tény, hogy remekül alátámasztja a dal mondanivalóját. A dal címe magyarul "Egy betű" vagy "Egy jel", és hogy elmerülten nézi a telefonját és láthatóan nem babrál rajta, hogy információdömping zúduljon rá, hanem mintha egy konkrét tartalmat olvasna, olyan érzetet ad, mintha talált volna valamit, ami komoly hatással volt rá. Csak valami apróság: Egy szó, egy mondat, egy kép, ami annyira elgondolkodtatta, hogy a gondolatait, érzéseit dalba foglalja. Nagyon tetszik, mert egyrészt Froukje egyre több érzelemmel énekel. Ez a dal az eddigiekhez képest kifejezetten lassú, nem énekel gyorsan (ahogy általában szokott), a hangja is inkább érzelgősebb, egyértelműen szintet lépett. De zeneileg is, ugyanis egyre inkább azt lehet érezni, hogy a dalai zeneileg is egyre jobban meg vannak írva. Ugyan, még mindig egyszerű hangszerelés terén, de már lehet érezni, hogy van súlya a zenéjének és összhangban van a dal mondanivalójával. Úgyhogy mindenképp egy nagyon jó dal született.

Ami viszont nem tetszik, hogy Froukje ugyan egyébként sem ír hosszú dalokat, de ennél a dalnál kiváltképp lehet érzékelni, hogy nagyon rövid. Az, hogy a zenének van dallama, jelentőssége, az kétségtelenül pozitívum, de nincs vége a dalnak. Olyan, mintha egy demófelvétel lenne, ahol megállt a zene. Abbamaradt, mert ez csak egy terv, de még nincs befejezve. Tehát zeneileg alapvetően meg van írva, de nincs befejezve. Amikor véget ért a dal, konkrétan olyan volt, mintha elindulna A-ból B-be, de félúton egyszer csak megáll és nem megy tovább. Nincs kifejtve a téma, ez a dal akár 5 perces is lehetne.

Ezért nagy kár, pedig zeneileg, ének terén, mindenhogy nagyon jó lenne, de félbe van hagyva. Mindenesetre a Spotify-ra is felkerült a karaoke verzióval együtt.

Ma a vonaton elolvastam A kiégés társadalma című könyvet. Ezzel a könyvvel különösen lassan haladtam, mert egyrészt több párhuzamos olvasmányom volt, másrészt ez egy igen nehéz olvasmány. Fogalmazás terén is: Voltak olyan mondatok, amiket többször el kellett olvasnom, hogy megértsem, másrészt a téma is elég nehéz.

De már ahogy belekezd, az durva, ugyanis erőteljesen a képünkbe nyomja, hogy mekkora baj van, már-már világvégét hirdet. Eleinte nagyon is tetszett, hogy ennyire nyíltan és kertelés nélkül megírja a valóságot, volt is olyan gondolatom, hogy ez a könyv ugyan kicsi, vékony, de nagyon velős lesz. Később aztán árnyaltabb lett a kép. Elsősorban azért, mert megoldásként egy túlzottan idealista képet fest: Passzivitás, fáradtság és az ünnep megélése. Ezek közül a fáradtságot nem is kell kérni, tálcán kínálja nekünk a mostani munkaerőpiac. Ráadásul ehhez tartoztak a legfurcsább, legkevésbé érthető érvek, az tényleg olyan, hogy többször el kell olvasni, hogy az miért jó. A passzivitás már sokkal inkább érthető. Amikor csak passzívan szemlélődsz, ráfókuszálsz valamire, befogadod a belőle áramló információt és azt feldolgozva leszel több. Ilyen tényleg létezik, elég csak arra gondolnom, hogy a dalt hallgatva magamban mélyebben elemezve miket meg nem hallok és milyen mély jelentéssel bírhat egy dal (amiben persze van munka). De ugyanígy lehet csodálni a tenger morajlását, a víz áramlását, amikor érzed a víz erejét és tiszteletben tartod azt. Az ünnepet jelen esetben én inkább átvitt értelemben értelmezném. Miközben az ünneppel kapcsolatban olvastam, az eszemben volt Zorán: Tizenegy dal albumára felénekelt emblematikus dala (Az ünnep), sokkal inkább arra a fajta ünnepre asszociáltam, amikor tényleg minden szép körülöttünk és tudunk mindennek örülni.

Viszont a könyv azért nem fogja megváltani a világot (már ha ezzel a céllal született meg), mert egyrészt túlzottan idealista megoldásai vannak. Ez nem menti meg az embert a kiégéstől, mert attól a dolgos hétköznapok még ugyanúgy jelen vannak. Működhetnek ezek a megoldások, de ahhoz alapjaiban kéne átírni az egész rendszert, amiben élünk. És minthogy nem egyik napról a másikra alakult ki, így nem egyik napról a másikra fog eltűnni. Másrészt a megfogalmazás annyira bonyolult, hogy a könyv konkrétan nem is ajánlható mindenkinek. Aki egyszerűbb (és nem feltétlen butább) gondolkodású, az könnyen abbahagyhatja a könyv olvasását, főleg, hogy ráérez arra, hogy ezek a megoldási javaslatok ebben a formában nem működnek. Folyamatosan idéz nagy filozófusoktól, pszihcológusoktól, bölcsektől, és azokhoz fűzi hozzá a kommentárját. A gondolatok jók, de túlzottan tömények. Ez a kis könyvecske tényleg velős. Valószínűleg az szolgálhat megoldásként, ha az egyén amit tud, magán alkalmazza, folyamatosan változtatja meg az életvitelét, és ez idővel egyre nagyobb halmazt alkotva, idővel kihatással lesz a társadalomra. Ezt tudom megoldásként elképzelni, de ez túlzottan optimista elképzelés. A gond ugyanis tényleg annyira komoly, hogy komplex változásnak kell történnie ahhoz, hogy az az idealizált világ, amiről a könyv ír, valóság legyen.

Amit még lehet hiányolni, hogy nem ír a jövőről. A könyv ugyanis részint nyitott kapukat dönget, hiszen ma már egyre inkább robotizálódnak a munkahelyek. Elég csak azt megnézni, hogy a Tescóban és a Sparban egyre több helyen van önkiszolgáló pénztár, amit személy szerint nagyon üdvözlök, ugyanis a pénztárosi munka az egyik legborzalmasabb, amiben eddig részem volt. Nemcsak azért megyek döntő többségében önkiszolgáló pénztárhoz, mert gyors, hanem mintegy demonstratíve, hogy én is hozzájáruljak ahhoz, hogy a pénztárosnak kevesebb munkája legyen. Na jó, elkalandoztam, vissza a könyvhöz: Szívesen vettem volna az író véleményét az alapjövedelem kérdéséről. Mert ez is a következő évtizedek nagy kérdése lesz, hogy ha tényleg egyre kevesebb munka lesz, akkor felszabadulhat az ember, arra mi lesz az állam válasza? Mit lehet olyankor tenni? Ilyet szívesen olvastam volna, annyival igazán lehetett volna vastagabb a könyv és még sokkal tartalmasabb is.

Tehát alapvetően jó könyv: Rövid, de velős. A benne lévő megoldási javaslatok viszont túlzottan idealisták és szívesen olvastam volna jövőbeni gondolatokat. Emellett a megfogalmazás sem fog mindenkinek tetszeni. Iránynak, útmutatásnak mindenképp jó, arra, hogy elindítsa az embert, viszont kéne egy olyan könyv, ami egyrészt érthetően magyarázza el a jelenségeket, másrészt lépésről lépésre ír megoldási javaslatot és nem egy végső állapotot ír meg. És akkor minél több ilyen jellegű könyv lesz, annál inkább érezheti magát ösztönözve az ember a változásra. Tömeges változás esetén idővel a nagy cégek is kénytelenek lesznek változtatni és egy végső ideális esetben, az egész gazdasági rendszer átalakulhat. Fú, de nagyon messzire mentem én is! Beleestem a könyv csapdájába...

Múlt vasárnap megvettem az egyetlen még hiányzó Almási Kitti könyvet, a "Bátran élni"-t. Ezt későbbi olvasmány gyanánt vettem meg, most inkább gyűjteménybe, mert van mit olvasni. A tartalmát már ismerem, hiszen megvan hangoskönyv formájában is és már kétszer végig is hallgattam. Ezért most inkább gyűjteménybe van, de később, ha több könyvvel is végzek, jól fog jönni. Akkor egyébként is az lesz, hogy jól fog hatni frissítésként újra elolvasni. Most van mit olvasni. Még a "Lezárás, elengedés, újrakezdés" című könyvével is adós vagyok magamnak, az is félbe van hagyva, de azt a könyvet is szeretném olvasni, ami egyetemen, Holland / Flamand irodalomra fel van adva.

Mindenesetre most már megvan Almási Kitti összes eddig megjelent könyve, ezekről csináltam néhány képet. Először is a Bátran élni a hangoskönyvvel együtt.

És az összes eddigi könyve.

És hamarosan jön az új könyve, "A te döntésed" címmel. És máris elért az első kellemetlen meglepetés, ugyanis eredetileg november 29-én jelent volna meg, de ahogy elnézem, áttették a megjelenést 2022. február 28-ra. Tudok arról, hogy komoly papírhiány van, bizonyos megjelenéseket el kell halasztani és úgy sejtem, hogy itt is ez áll fenn, de igazán szólhattak volna, tekintve, hogy előrendeltem a könyvet. És úgy rendeltem elő, hogy az összes addig összegyűjtött pontomat betettem ebbe a könyvbe, mert úgy voltam vele, hogy így majd könnyen ki tudom fizetni (majdnem 50% mínusz a 20% előrendelési kedvezményen túl), de most az a sok pont úszik valahol a levegőben, és annak ezek szerint majd csak márciusra lesz foganatja. Holnap bemegyek a könyvesboltba és rákérdezek majd. De jó lett volna, hogy ha értesítettek volna.