Nagy izgalommal olvastam, hogy ismét lesz lehetőség a Japán Alapítványnál a leltár során leselejtezett könyeket, magazinokat elvinni. Korán is ébredtem reggel, szerencsésnek is tartottam magam, hogy a vonat a Keleti Pályaudvar karbantartása miatt a Nyugati Pályaudvarra megy, hiszen a Japán Alapítvány könyvtár is a közelben van. Ráadásul pont úgy indultam el, hogy nyitás után nem sokkal értem oda. Nyert ügyem volt valami felbecsülhetetlen kincset találni!

Meg ahogy azt én elképzelem... Óriási sor állt már a pult előtt, hogy beírják az elvitelre szánt könyveket... Mintha valami hónapok óta várt játék, konzol, könyv vagy Blu-ray jelent volna meg. Nem akartam hinni a szememnek! Azt már viszont sokkal kellemesebb volt elhinni, hogy találkoztam a volt japán tanárnőmmel, Sato Noriko senseijel! Váltottam vele pár szót, örültem, hogy jól van. És pont mögötte állt Catrin és Iskariotes! Megvártak, amíg szétnézek és választok, aztán beálltak velem a sor végére, amint végeztek.

Alapos szétnézés után végülis ezeket találtam:

A bal oldali egy életrajzi könyv Hasebe Makotóról, japán focistáról. Teljes mértékig japánul írt, még olvasni is felülről lefele, jobbról balra kell. A középső egy mindenféle japános témát részlegesen érintő könyv, aminek után egy komplett forráslista van, hogy hol olvashatunk az adott témáról részletesebben. A jobb oldali pedig egy életmód magazin, benne mindenféle témában.

A sor lassan haladt, hiszen mindenkinek tételesen fel kellett írni, hogy miket vitt el. Catrinék még maradtak egy kicsit beszélgetni, de aztán mentek is tovább. Én még kikölcsönöztem két Animage magazint, mert van bennük egy Blue Lock Episode Nagi és egy Hikaru ga Shinda Natsu cikk is, és lapozgatni, meg segítséggel megtudhatom szövegileg is, hogy mi áll bennük.

Ezeket majd egy hónap múlba vissza kell szolgáltatni. A szeptemberi Animage magazin volt kint, abban pont a Karaoke Iko! volt címlapon. Emellett a Hikaru ga Shinda Natsu is kitüntetett figyelmet kapott hosszú cikkjével és poszterrel. Igencsak nagy örömömet lelném abban, ha a következő selejtezéskor ez is jönne.

Ami szerintem karácsony körül lesz. Catrin mondta, hogy már 8 óra körül is többen álltak a bejárat előtt, pedig a könyvtár csak 10-kor nyit. Én meg bőven azt hittem, hogy a nem sokkal 10 óra utáni érkezésemmel bőven jó vagyok. De úgy tűnik, stratégiát kell váltani. Legközelebb a 2.29-es vonattal megyek, mely 5.00-re ér be Pestre, és akkor legyőzhetetlen leszek!

Tegnap ún. "Otaku Giveaway"-t tartott a Japán Alapítvány, minden látogató választhatott magának egy animés, mangás ajándékot választhatott magának.

Kíváncsian nézelődtem, bár nem gondolkodtam, hogy bármi különlegeset találnék, hiszen gondoltam, hogy a Japán Alapítvány selejtezett. Nem gondoltam, hogy valami olyasmit kerül a szemem elé, aminek kitüntetett helye lesz nálam, amikor a poszterek közül kihalásztam ezt.

Arra nem számítottam, hogy az idei évből találok valamit, de hogy a számomra legkedvesebb, legcsodálatosabb animéből veszek elő a semmiből egy plakátot, az messze felülmúlta az elképzeléseimet. Azt a kellemesen bizsergető érzést, amikor kihajtottam ezt a posztert, ritkán érzem, ezt nekem tették oda!

A Yuzuki-san Chi no Yon Kyoudai. az egyik kedvenc animém lett idénről a Paradox Live mellett. Leginkább a dramaturgiája miatt szerettem meg, ugyanis a testvérek mindent megtesznek azért, hogy szülők híján (autóbalesetben haltak meg) a lehető legteljesebb életet éljék, de amikor falakba ütköznek, nagyon jól érzékelteti az anime, hogy nekik nem ugyanolyan szembenézni a nehézségekkel, mint egy átlagembernek. Néhány epizódon is úgy sírtam, hogy alig győztem belőle magamhoz térni.

Számomra nem is az idei év, hanem minden idők egyik legkedvesebb animéje, úgyhogy ez egy fantasztikus ajándék számomra a Japán Alapítványtól, nagy örömöt szereztek nekem vele.

A Japán Alapítvány ingyen filmnézést szervezett a Toldy Moziban ma 19 órakor. A Szamuráj a konyhában című filmet lehetett megnézni. Facebookon hirdették, nem is volt kérdés, hogy elmenjek-e, érdekelt a film. Másrészt meg egyik célom az volt a pesti felköltözéssel, hogy többet járjak programokra, rendezvényekre. Békéscsabán nagyon kevés olyan program van, ami igazán érdekel. Ellenben amikor Facebookon figyeltem, hogy a Japán Alapítvány milyen programokat szervez, mindig sajnálkoztam magamban, hogy nem tudok elmenni, pedig érdekelne a dolog. Erre most adott a lehetőség, és éltem is vele.

Érdekesség, hogy japán órán voltam, az utolsó 20 percről elkéredzkedtem, hogy elérjem a filmet. Nagyon rendes volt Noriko-sensei, elengedett, említette is, hogy ismeri a filmet, amit megnézek, és nagyon jónak tartja. És ahogy megemlítettem neki, mondta, hogy elvihette volna a társaságot a vetítésre, mert megérte volna megnézni. Mondtam is neki, hogy nagyon szívesen elmennék több japános rendezvényre, és jó dolog akár a társaságot is elvinni. Most kezdtem el japán órára járni, így végre hivatalosan is tanulom a nyelvet. Hihetetlenül élvezem, nagyon jók a tanárok, és érdekesség, hogy pont az a két tanár tartja az órákat felváltva, akik a Dekiru nyelvkönyvet írták. Mind a ketten

Szerencsére gyalog is el lehetett jutni a Toldy Moziba, ott volt a közelben. Kicsit korán érkeztem meg, meg is voltam szeppenve, mert ahhoz képest, hogy relatíve kicsi a mozi épülete (a plázás multiplexes mozikhoz képest mindenképp), szinte tömve volt az épület. Más film is ment a kisteremben, a japán film a nagyteremben ment, és rengetegen voltak. A film japán hanggal és angol felirattal ment, valamint kaptak néhányan fejhallgatót, ők magyar hangalámondással nézték a filmet.

És hogy milyen a film? Nagyon jó volt, hihetetlenül tetszett, ugyanakkor éreztem azt a fajta kettősséget, amit már több japán doramánál tapasztaltam. Az elején nem fogott meg annyira a dolog. Értettem és tudtam, hogy miről szól, volt néhány vicces jelenet, de olyan érzésem volt, mintha a színészek csak játszanák a szerepüket, de nem élnék bele magukat. Japán doramák, sorozatok esetében többször is találkoztam már ilyennel. Néhány éve ment a magyar köztévében az Atsu Hercegnő sorozat, pont ugyanezt éreztem ott is az elején. Érzékeltették, hogy a kislány személyében nem akármilyen gyerek jön a világra, de nem jött át a színészek játéka által a jelentősége, emiatt nem hittem el, hogy tényleg nagyon fontos számukra a lány (később persze nő) jelenléte. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább valóban érezhető volt, hogy miről van szó valójában. Ugyanezt éreztem a filmben. A történet lényegében annyi, hogy a főszereplő szamuráj, Funaki Yasunobu családja generációk óta a Kaga tartomány urának szakácsai, viszont a fiatal férfit egyáltalán nem érdekli a konyhaművészet. Ő valóban kardot akar ragadni, és szamuráj módjára harcolni. Ellenben a család jó hírneve forog kockán ha a családi hagyomány megszakad. Egy fesztivál keretében, amikor az ételt tálalják fel, hihetetlenül jóízűen eszik, és próbálják kitalálni, hogy pontosan mi is az, amit esznek. Senki nem találja ki, amíg nem szólal fel egy fiatal lány, Haru, hogy mi is ez az étel. Pontosan az van benne, amit felsorolt. Mindenki meglepődik, később a Funaki fiú apja könyörög a lánynak, hogy menjek a fiához feleségül, és tanítsa ki a szakácskodás rejtelmeire, mert a család jó hírneve csak így maradhat meg. Ha nagyon nehezen is, de beleegyezik (Haru ugyanis meglehetősen temperamentumos természet), így összeházasodnak, és Yasunobu is szépen kitanulja a szakács mesterség rejtelmeit. A kezdeti ügyetlenkedései és rosszul sikerült ételei után a végére egészen jó szakács válik belőle.

Most, hogy visszagondolok, talán addig érzékeltem, hogy a színészek nem élik bele magukat a szerepükbe, amíg a főszereplő házaspár össze nem csiszolódik, és a végére tényleg egymásba szeretnek. Ugyanis nyíltan kimondja mind a kettő, hogy nem akarja ezt a házasságot, de a lány az alázatának köszönhetően hamarabb beadja a derekát, ami pedig a temperamentumot illeti, a fiút sem kell félteni. Ő sokáig nem hajlandó érzelmileg kötélnek állni, és lehet is érzékelni, hogy neki ez az egész szakács-dolog, csak egy nyűg. Aztán fokozatosan ő is kötélnek áll, kitanulja a mesterséget, és onnastól, ahogy érzelmileg összekovácsolódnak, akkortól kezdtem el érezni, hogy a film jelentőségteljessé válik mondanivaló tekintetében. A végére pedig fantasztikus lett, és így összességében azt gondolom, hogy egy nagyon jó film lett, érdemes volt megnézni.

Érdekesség számomra, hogy a film után találkoztam Mai-jal, hát ő is eljött megnézni a filmet. Pár szót váltottunk, aztán mentünk is haza. Az Arany János utcánál szálltam fel a metróra, ez vitt el egyenesen a Határ útig. Már este volt, és már kezdtek 10 percenként járni a metrók. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, nagyon jól éreztem magam, majd részletesen is megnézem a Japán Alapítvány későbbi programjait, és ha valami érdekel, biztos elmegyek oda is.