Antikváriumban találtam néhány Video magazint, közülük választottam ki az 1995. novemberi számot. Valamit tudtam erről a magazinról, de nem nagyon foglalkoztam vele. Videokazettával, video elektronikával foglalkozó magazin volt. Ez is olyan, hogy most érdekes számomra. Volt videómagnónk annak idején, de soha nem voltunk nagy kazettagyűjtők. Inkább videotékából kölcsönöztünk kazettákat, illetve nővérem volt nagy moziba járó. Ezért konkrétan nem voltunk érdekeltek a megjelenésekben, és a video technikában. Ezért ez az első alkalom, amikor végiglapozok egy ilyen magazint. Első blikkre azt gondolom, hogy ez kiváló magazin volt. Mert nemcsak az új megjelenésekről írtak, tesztelték a TV-ket, videomagnókat, hanem releváns cikkek is vannak a magazinban. Olvasható is a címlapon: "Walt Disney titkai". Természetes, hogy egy Disney rajongó ezt a számot választja.

Az is meglepett, hogy már 1995-ben felhívták a figyelmet arra, hogy bizonyos cikkek hetekkel korábban az interneten is olvashatók. Arra emlékszem, hogy beszéltek annak idején is az internetről, de bennem az maradt meg, hogy a weboldalak csak a legfontosabb információkat tartalmazták. Én egyáltalán nem használtam gyerekként internetet, sőt, arra emlékszem, hogy amikor láttam egy weboldalt, annyira primitívnek tűnt, hogy el is könyveltem magamban, hogy én soha nem fogom használni az internetet... És mint látható, a mai napig tökéletesen tartom magam az ígéretemhez, most sem használom az internetet... Komolyra fordítva a szót, nagyon fejlett lehetett ez a weboldal, ha már a 1995-ben komplett cikkeket lehetett olvasni. De még egyszer mondom: Fogalmam sincs, milyen volt annak idején az internet. Lehet, hogy már akkoriban is lehetett komolyabb cikkeket olvasni.

Ebben a számban is vannak TV-tesztek. Képcsöves TV-teszt! Biztos, hogy el fogom olvasni! És hát természetesen a Sony Trinitron a nyertes! Nem is lehet más! De nagyon durva, hogy egy Sony Trinitron TV 220.000 forint volt, az a '90-es években elképesztően sok pénz volt! Én arra emlékszem, hogy akkoriban 50-60.000 forint körül volt egy TV. De ez a 220.000 forint irgalmatlan összeg volt. Másfél évig dolgozhattál minimálbéren, ha egy ilyen TV-t akartál, úgy, hogy semmi mást nem vettél! Az olyan, mintha mostani minimálbéren számolva 5 millió forintért vennénk TV-t. És nem is tudok arról, hogy egy képcsöves TV-nek lenne bármilyen olyan extrája, ami indokolja ezt az árat.

Az is meglepett egyébként, hogy volt Nokia TV is. Én úgy tudom, hogy a Nokia telekommunikációs cég, de úgy tűnik, az elektronikában is jelen voltak.

A Walt Disney-titok meg annak kapcsán került a magazinba, hogy akkoriban (napra pontosan 1995. november 3-án) jelent meg az Oroszlánkirály videokazettán. Ami hatalmas durranás volt annak idején (láttam is moziban), és hát mindenki kíváncsi volt arra, hogy képes a Disney ilyen nagy hatású klasszikusokat készíteni. 3 oldalas a cikk és komolynak tűnik. És ha ez még nem lenne elég, Oroszlánkirály poszter is van a magazinban!

Miért is ne lazíthatna Szimba egyet? Menő kép, tetszik nekem.

Több cikk is van, ami érdekel. Például a kalóz videotékás esete. Tételesen listázták, hogy mely forgalmazót mennyivel károsított meg a másolt kazetta kölcsönzőjével. Ez a kalózkodás egy furcsa történet Magyarországon. Meggyőződésem, hogy nemcsak a gazdasági helyzet miatt terjedt annyira, hanem mert sokan nem voltak tisztában azzal, hogy a másolással illegális dolgot tettek. Ennek egyik oka, hogy a kommunizmusban sok minden nem jutott el Magyarországra. Legtöbb esetben csak úgy, hogy valami nyugaton élő rokon postázta el, és ha kulturális termék, akkor az másolás formájában terjedt. És erre a technikai lehetőségek is adottak voltak: Kétkazettás magnók, hogy mást ne mondjak. Sokan nem voltak tisztában azzal, hogy a másolással illegális dolgot művelnek. De talán nem is volt tisztázva, hogy meddig megengedett a másolás, és mikortól ütközik törvénybe. Mert talán, ha barátnak másolunk át zenét, játékot, abból nem volt baj, de ha valaki piacra vitte... Állítólag az is szép történet, ahogy ezek a másolók suttogták egymásnak, hogy itt vannak a rendőrök, és vették a nyúlcipőt...

De én éltem a magam nyugodt, békés gyerekkorát, moziban néztem az Oroszlánkirályt... talán érthető is, hogy miért gondolok nagy romantikával a '90-es évekre. És tervezek még gyűjtögetni ebből az időből. A Teszt magazinokat is tervezem gyűjteni, hogy még jobban képben legyek ezzel az időszakkal. Ebben többféle termékeket tesztelnek, ráadásul a címlap alapján különböző releváns cikkek olvashatók. Ez lesz a következő rendelésem.

Tegnap vaterás adás-vétel okán mentem Pestre. Megtaláltam azt a Philips AZ1202-es CD-s rádiómagnót, ami már régen is megvolt. Ez akkor nem működött rendesen, a kazettája volt rossz. El is vittük a szervizbe, de utána sem volt (sokáig) jó. Úgyhogy megmaradt, elég sokáig egyébként, de érdemben nem igazán volt használva. Végül eladtam. Arra nem emlékszem, hogy mennyiért. Sőt, magára az eladásra sem emlékszem... Utána kellett nézzek: 3000 forintért adtam el 2021. áprilisában. Tehát 4 évig nélkülöztem ezt a magnót.

A 13.20-as Békés Interregio vonattal mentem. Igazából annak örömére is mentem, hogy végre járnak új vonatok Békéscsabáról is, és ezt is ki akartam élvezni. Nem is ott áll meg a Keletiben, ahol szokott. Ez például a 10. vágányon parkolt le.

Na most a 10. vágány a Keleti pályaudvar 9 és 3/4. vágánya. Volt idő, amikor innen indultak a vonatok Békéscsabára. Az akkori első alkalom volt az, amikor járkáltam a 9. és a 11. vágány között, hogy megkeressem a 10. vágányt. Csak nehezen esett le, hogy egészen hátul van.

A 17. kerületbe kellett menni a magnóért. Kicsit féltem, hogy a világvégére, merthogy volt erre is volt példa. Rákoscsabáig kellett menni, és még onnan is gyalogolni, mire eljutottam a célig. Most ez szerencsére közel volt Rákoskeresztúr Városközponthoz, így az Örs Vezér Teréről a 97E busz egyenesen elvitt az adás-vétel helyszínéig. Továbbra is nagyon szeretem a külváros nyugodt hangulatát. Biztos, hogy ha visszatérek Budapestre, valahova a külvárosba költöznék. Ez is nagyon kellemes, békés hely volt, ahol megpihen a lélek a hosszú, zsúfolt nap után.

Az eladó egy nagyon kedves, kommunikatív idős férfi volt, jót beszélgettünk, miközben próbáltuk nála a magnót. Azon külön mosolyogtam magamban, hogy meglepődött azon, hogy ismerem a magnót megjelenésének idejéről. Az utóbbi időkben is többször volt arra utalás, hogy nem néznek annyi idősnek, mint amennyi valójában vagyok. Néhány hete egy idősebb hölggyel beszélgettem a vonaton, és nem lepődött meg azon, hogy tavaly végeztem az egyetemen.

Szóval ezzel az úriemberrel is beszélgettem, de a fizetés nem ment gördülékenyen. Az utóbbi időkben ugyanis személyes átvételekkor is azt csinálom, hogy átutalom az eladó számlájára a pénzt, hogy ne kelljen annyiszor pénzt kivenni. Ám ez most nem akart. Csak fehér képernyőt láttam ott, ahova az eladó adatait írnám be, és nem töltötte a mezőket. Kénytelen-kelletlen el kellett mennem pénzt felvenni. Na most a Google Térkép megviccelt, mert ott a közelben mutatott egy bankautomatát. Először oda sétáltam el. Kerestem, de sehol nem volt. Volt a közelben egy Don Pepe, megkérdeztem az ott dolgozókat, de azt mondták, hogy az az automata már rég nincs itt, de a Google még mindig mutatja. És a mai napig folyamatosan érdeklődnek az automata felől. Eléggé furcsa volt, de nem volt mit tenni, el kellett menni Rákoskeresztúr Városközpontig, és ott felvenni a pénzt. Ezután már ki tudtam fizetni a magnót. De így is csak a 19.10-es vonattal tudtam hazamenni.

És szerencsére ez már rendben működik.

Egyébként valóban ismerem még megjelenésekor ezt a magnót, még ha csak 2013-ban tettem rá szert először. Arról van szó, hogy a Baby Sisters 2. albumának borítóján szerepelt ez a magnó. Annak idején ugyanis nyereményjáték formájában lehetett megnyerni ezt a magnót.

Meg is hallgattam ennek örömére az albumot CD-n és kazettán is. Szerettem ezt az albumot, mert 1998 nyarán jelent meg, azóta is nyári albumként gondolok rá, de azóta sokkal árnyaltabb a véleményem a rajta szereplő dalokról. De a lényeg, hogy itt volt ez a CD-s magnó, így tudok már 1998 óta a létezéséről.

Ugyanakkor, ahogy nézegetem a képeket, találtam a régi készülékről is. Összehasonlítva most láttam csak meg, hogy ha nem is feltétlen lényeges dologban, de egyvalamiben különbözik a régi és ez a magnó.

Segítek: Jobb oldalt, a rádió részt érdemes nézni. A réginek FM, MW, LW frekvenciái voltak, míg az újnak FM1, FM2, MW. Élek a gyanúperrel, hogy ez a készülék Japánból származik. Japánban vannak (többek között) ugyanis FM 88 alatti frekvenciák. Szerencsére nem komoly, az életben nem hallgattam LW-n rádiót. Sőt, szerintem már az én gyerekkoromban sem volt azon már semmilyen adó. MW-t is csak nagymamámnál hallgattam, amikor a Kossuth rádió ment annak idején. De szerintem ott sincs ma már semmi. Európában csak az FM 87,5 és 108 MHz közötti frekvenciák a használatosak. Az meg van ezen is, úgyhogy semmi vész. De megnyugtat a tudat, hogy ha eljutok egyszer Japánba, akkor nyugodtan vihetem magammal ezt a rádiót, mert a rádióadókat gond nélkül fogom tudni fogni.

Ez volt az, amit még meg akartam venni. Aztán, ha nem szakad rám a Nemzeti Bank, idén nem is veszek már nagy dolgot. De mindennel elégedett vagyok, ami megvan.

Azt régóta tudom már, hogy ha valami japánnal kapcsolatos témában keresek anyagot (anime, dorama, zene, stb.), akkor az eredeti kanji nevet / címet kell beírni, ha igazán nagy ritkaságot akarok találni. Most például a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiruből keresek nagy- és jó minőségű képeket, és bizony, találtam néhány meglepő dolgot.

Például nem is tudtam arról, hogy volt Stage Play ebből az animéből is. És lám, komplett franchise-zá növi ki magát a sorozat. Sajnos nincs megörökítve DVD-n vagy Blu-rayen, pedig nagyon szívesen megnézném. De a jobb oldalon található képpel is konkrétan most találkoztam először.

Ám van egy másik trükk is, amivel jó minőségű képeket lehet találni. Ha a képre mutató közvetlen linkben találunk mondjuk egy "640"-et, vagy ehhez hasonlót, az jó eséllyel azt jelenti, hogy a látott kép 640 pixel széles. De nem egyszer jártam már úgy, hogy ha kiveszem a "640"-et a címsorból, akkor elém tárul a kép teljes méretében. Például most a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru movie-val jártam így. Kis méretűnek álcázta magát a kép, de amint kitöröltem a címsorból a felesleget, egy óriási, fénykép-minőségű film jelent meg előttem! O_O Nemcsak felbontás tekintetében volt hatalmas, hanem a mérete is 4,7 MB volt. Tehát tényleg olyan, mintha valaki a forgatás közben csinált volna egy fényképet. A kép számomra azért is volt hatalmas öröm, mert Hayashi Kento alakította Kurahara Kakerut a 2009-es filmben, és őt tartom az egyik legszebb japán pasinak. Így eredeti méretben képeket találni a filmből nekem külön öröm.

Vannak terveim, mert nagyon szeretek dolgokban elmerülni. De azért sem akarom ellőni, mert elegendő anyag kell hozzá. Ám a kép méretét illetően a felbontás nem minden. Talán az adott képfájl mérete árul el a legtöbbet a kép minőségéről, de a gyakorlatban akkor szembesültem vele, amikor egy nagy felbontású képet (Haikyuu!!-sat) vittem a gyorsnyomdába, mondván, hogy milyen szépen fog ez poszterként mutatni, ha kinyomtatom. Mutatom a nyomdásznak (vagy hogy hívják azt, aki ott nyomtat), amikor is felvilágosít arról, hogy ez csúnyán mutatna nyomtatásban, mert a képsűrűség túl alacsony.

Illetve hát gondolom, hogy ha jót akarok magamnak, akkor nyomtatásra tömörítetlen png-t viszek magammal. Azok tudnak durván nagyok lenni. Manapság nem ritka a 10-100 MB méretű png kép, de találkoztam már 1,5 GB méretű képpel is. Az szerintem akár hatalmas épületre is kerülhet, több emelet magasra.

A másik véglet egyébként, ami terjedőben van, az a webp. Amit kifejezetten webes megjelenítésre találtak ki. Ahogy olvastam, ennek lényege az, hogy nagyobb felbontású képek is lehetnek kis méretűek anélkül, hogy komolyabb adatvesztés történne. Így a weboldalak is gyorsan töltődnek be, és a kép sem veszít a minőségéből. Akkor tanultam meg igazán becsülni a webp formátumot, amikor a Wordpress kis tárhelyével kellett gazdálkodni. Több kép fér el kis helyen, és webes megjelenítésre bőven elegendők. A veszteségmentes változatot meg a merevlemezemen őrzöm, és azt viszem nyomtatni, ha szükséges.

Olyat is csinálok, hogy ha saját magam által készített képet teszek ki, és annak túl nagy a mérete, akkor az IrfanView segítségével 80%-os minőséggel készítek belőle egy másolatot. Így a kép mérete úgy lesz jóval kisebb, hogy szemmel látható minőségromlást nem szenved el. Az eredetinek meg becsült helye van a gépemen.

Úgy határoztam, hogy a szokásos szombat délelőtti sétámon most nem telefonról fogok zenét hallgatni, hanem walkmanről. Egészen pontosan az LGT: 424 Mozdonyopera kazettát vittem magammal.

Több szempontból is más így zenét hallgatni. Egyrészt a walkman hangzása még mindig kiváló. Ahogy írtam korábban, jobb mint a telefoné! Másrészt azáltal hogy csak egy albumot hallgatok, így jobban érzem a dalok eszmei értékét. Egyébként is LGT albumot hallgatni csak szertartásszerűen lehet, hiszen figyelni kell a zenére, szövegre és az énekre is. Ezek együtt alkotnak egy teljes egészet. Ez az album meg minden értő fület megérdemel. Harmadrészt, nem tudom, miért van így, de amikor walkmanről hallgatok zenét, kevésbé érzem magam kizárva a külvilágból, mint amikor telefonról. Talán azért, mert ez a fülhallgató nem fedi el teljesen a külvilágot, tehát bejut valami, és nem fedi be teljesen a fület.

Az biztos, hogy szinte szakrális élmény volt ezt a kazettát útközben hallgatni. Írtam már korábban, hogy ez a walkman is már legalább 25 éves, és milyen remekül működik. Tehát úgy gondolom, hogy azért is értékelődik fel a retro, mert mivel ezek sokáig működnek, ezért érzelmileg is lehet kötődni hozzájuk. Ezeket sokkal hosszabb életűre tervezték, ezért ha vigyázunk rájuk, talán még az unokánk is használhatja.

Egyébként tudatosan vigyázok arra, hogy kevés értesítés és inger érjen engem az internet világából. Ma például egyáltalán nem kapcsoltam be az okostelefonomat. Kacérkodok a gondolattal, hogy ha hétvégeken nem utazok sehová, és nem fontos, hogy elérjenek, akkor nem kapcsolom be a telefont. Ma délelőtt is telefon nélkül, walkmannel sétáltam a városban.

A külvilágból való "kizárásban" ugyanis megvan az is, hogy a telefon önmagában olyan, hogy kizárja a külvilágot. Amikor utoljára voltam Pesten, és metróztam, kb. 2 méteres körzetben én voltam az egyedüli, akinek nem volt a kezében telefon. Meg is számoltam, 18 ember volt a közvetlen közelemben, és tényleg rémisztő látvány volt, mert tényleg egyszerűen zombinak tűnt mindenki. Mintha a kezéhez lenne nőve a telefon és függene tőle.

Azt persze nem tudhatom, hogy kinek mennyire fontos az az információ, ami miatt állandóan néznie kellett a telefonját, vagy üzenetet kellett váltani. A dolog lelki okáról nem is beszélve, egyébként is én csak a magam nevében tudok beszélni. És magamról azt tudom mondani, hogy úgy, ahogy rendbeteszem a dolgaimat, úgy tudok mindig egy kicsivel jobban a jelenben lenni, anélkül, hogy másoktól függenék. Meg alkalmankanként persze velem is előfordul, hogy fontos, hogy telefonon el tudjanak érni. Le nem tagadnám, hogy az okostelefon ma már fontos, hiszen például, ha megbeszéltünk egy találkozót és késik a vonat, nekem is telefonról a leggyorsabb szólni, hogy késni fogok. De ha nincs ilyen, akkor igyekszem kizárni a telefon adta világot.

Nagy divat lett manapság az "énidő", mint kifejezés, de ennek akkor van igazán tartalma, ha elfogadod magad olyannak, amilyen vagy. Hiszen akkor akarsz magaddal időt eltölteni, ha jól magad a saját társaságodban. Ekkor tudsz igazán a jelenben lenni. És ez nagy kincs, amiért érdemes dolgozni.

Ma Pesten két adás-vételt is intéztem. Egy Patika CD-t vettem magamnak, plusz a sorozat regényváltozatát.

Tudtam a sorozatról gyerekként, de akkor egyáltalán nem voltam benne érdekelt. Sőt, soha nem néztem a sorozatot, valahányszor újra leadta valamelyik TV csatorna. Konkrétan csak most, nemrég néztem meg. És az az igazság, hogy nem számítottam arra, hogy ennyire fog tetszeni, Egy átlag magyar sorozatra számítottam, amit elnézegetek, vannak benne kiváló színészek (pl.: Koltai Róbert, Vándor Éva, Pogány Judit), de semmi különös. Ehhez képest rettenetesen tetszett.

Tele van szívvel a sorozat, annyira élmény volt nézni a színészek játékát, ahogy szinte eggyé váltak a szerepükkel. A szerelmi szál is átélhető volt, itt-ott el is érzékenyültem egy-egy jeleneten. Ugyanakkor van néhány hibája. Több szálon futott a történet, ezek egy részének vagy gyorsan elvarrták a szálait, vagy annyiban hagyták. Például eleinte azt hittem, hogy a privatizációnak köszönhetően egyfajta kordokumentum lesz a sorozat. A bizonytalanságot és az aggodalmat jól érzékeltette, hogy akkor ki lesz az új tulajdonos, megmarad-e a munkájuk. Volt is olyan érzésem, hogy be fogja mutatni, ahogy csetettünk-botlottunk a demokrácia útvesztőjében, akár választ kapunk arra a kérdésre, hogy hogy jutottunk el oda, ahol most tartunk. Ugyanígy a maffia-szálat (A '90-es években virágzott az alvilág Budapesten), is elég gyorsan elvarrták. Aztán a végén volt egy-két váratlan jelenet, amire ugyan volt utalás, de megítélésem szerint nem egyértelmű, hogy az hogysmint volt.

Mindezzel együtt is jó volt nézni a sorozatot. Idealista, sok minden kedvezően alakult, de a színészek elhitették velem, hogy miért is ne élhetnénk így, ha teszünk érte? Mert akkora szeretet volt érezhető a színészek alakításában, ami nem olyan gyakori a magyar sorozatokban.

Ezt fogom most újra átélni, hiszen könyv formájában is olvashatom a történetet. Egyébként a könyvről is csak nemrég szereztem tudomást. A Molyon láttam. Szét is néztem, gondoltam, ha megtalálom jó áron, akkor megveszem. Ez ma megtörtént, a két kötet volt együtt 850 forint. El is kezdtem olvasni. Nem kezdődik rosszul, de a komornyik történetét olyan részletességgel taglalja, mintha ő lenne a főszereplő. Ez egyrészt nem igaz, másrészt annyi információt zúdít az olvasóra az író, hogy csak győzzük feldolgozni. Tehát nehezen kezdődik a könyv, de utána viszont ígéretesnek tűnik. El fogom olvasni mindkét kötetet.

A CD meg nagyon rég hiányzott a zenei gyűjteményemből. A kazettát még akkoriban megvettük, amikor újként ment a sorozat. Betéve ismerem a dalokat, mert rengeteget hallgattuk. Hosszú autóúton szinte elválaszthatatlan útitárs volt. És szabadjon szerényen megjegyeznem, még mindig kifogástalan állapotban van a kazetta! De most itt a CD, így most már végre így is hallgathatom a dalokat. Nagyon jó, és a sorozatban is hallani, teljesen új értelmet nyertek. További előnye egyébként a sorozatnak, hogy gyakran az adott jelenetnek megfelelő dal szólt. Nagyon jó volt Kaszás Attilától és Somló Tamástól hallani a dalokat. Egyáltalán nagyon jó, hogy szerepeltek a sorozatban. Mindketten borzasztóan hiányoznak, igazi egyéniségei voltak a magyar kultúrának.

A sorozat és a zene hatására mostanság többet hallgatok '90-es évekbeli magyar filmzenét. Én valamivel megengedőbb vagyok a magyar filmgyártással, én azt látom, hogy a '90-es években is akartak valami jót kihozni. Igaz az a vád, hogy nem feltétlen reflektáltak a rendszerváltás utáni magyar filmek a valóságra, de nálam jelentős enyhítő körülmény, hogy a színészek, akik a kommunizmus idejében oly naggyá tették a magyar filmeket, a '90-es években az addigi tapasztalataikkal remekül játszották a szerepüket. A magyar színjátszásnak ez a színvonala nagyon hiányzik a mai magyar filmekből.

Eddig is volt fogalmam arról, hogy a Mario a játékok olyanok, hogy casual szinten is élvezhetők, végigjátszhatók, ám ha valaki komolyabb végigjátszásra törekszik, az igencsak meg lesz izzasztva! Ez a New Super Mario Bros. esetében meglepő tény, hiszen híresen könnyű játék. 2007-ben kaptam karácsonyra a Nintendo DS játékot és szinte szekunder szégyenérzetem volt, hogy milyen könnyen végigjátszottam.

Hát persze... Mert akkor nem érdekelt az összes csillagérme. Úgy voltam akkor, hogy amennyit tudok, a legjobb tudásom szerint összeszedem, a többivel meg majd lesz valami. Azóta is várják a sorsukat. De akkor szinte szaladtam a játékban.

És a sorsuk Wii U-n végeztetik be... Ahogy az enyém is. Mert hihetetlen, mennyire nehéz tud lenni, ha már az elejétől a 100%-ra törekszünk. A 3-B pálya titka nem volt annyira vészes... Legalábbis megtalálni. De végigmenni az össze-vissza dőlő gombákon már nem volt annyira leányálom. Nem egyszer azért haltam meg, mert pont akkor dőlt az ellentétes irányba a gomba, amikor épp ráugrottam volna, így nem volt a lábam alatt talaj.

Többszöri nekirugaszkodás után végül megnyílt a 3-B és a 3-C titkos pályák. A 3-B pálya még nem is volt annyira vészes, csak a második csillagérmét nem tudtam megszerezni, mert pont úgy van, hogy falról falra ugrással kell oda eljutni, de csak egy kockányi szabad hely van jobb oldalt. El nem tudom képzelni, hogy kell oda eljutni. A 3-C pálya meg szívás a javából, hiszen a tüskés hal, a Spike Bass ugrál ki a vízből, utána meg kiugráló Cheep Cheep-ek között kell szlalomozni. Azt egyébként régóta sejtem, hogy a Mario játékok ezen pályái pont úgy vannak programozva, hogy ha végigszaladsz, akkor pont nem találnak meg a Cheep Cheep-ek. A klasszikus Marióban ez bevált, itt még nem mertem ezt kikísérletezni. Itt egyébként a harmadik csillagérmét nem tudtam megszerezni. Szívből gyűlölöm azokat a titkokat, amelyek pont olyan magasságban vannak, hogy akárhogy ugrálsz fel, nem éred el. Az ilyenhez tényleg nincs lövésem, hogy kell megszerezni. Úgyhogy összesen két csillagérmével vagyok adós magamnak a 3. világból.

Aztán már csak egy titok maradt, az ágyúpálya megnyitása. Az igazat megvallva, ennek már utána kellett nézzek. Az megvan, hogy szellemházban kell a titkos kijáratot keresni, de többször is nekimentem és akárhol kerestem, nem találtam. És bevallom őszintén ez azon titkok egyike, aminek már utánanézek. És nem csoda... Tipikusan azon trükkös kijáratok egyike, amihez egy detektív szeme kell, hogy észrevegyük. Arról van szó ugyanis, hogy a titkos ajtó csak a harmadik narancssárga felkiáltójel kapcsoló megnyomására jelenik meg. Az ajtó meg pont annyira messze van, hogy konkrétan egy speedrunner tudása kell, hogy eljussunk oda. Sokszor nekiveselkedtem, konkrétan többször előfordult, hogy pont beléptem volna az ajtóba, amikor eltűnt... Végül nem emlékszem pontosan hogyan, de valahogy egyszercsak kinyílt az ajtó, és ott várt a piros zászló.

Aztán megpróbáltam még a második világ kastélyának titkos kijáratát megnyitni, de ez sem sikerült, mert nem volt már Toad ház elérhető, ezért csak az pályán megjelenő piros kérdőjelnek köszönhetően juthattam Mini Gombához. Na most azon a pályán is végig kellett szaladni, aztán eljutni a kastélyig. Ott legalább annyi sikerült, hogy a harmadik csillagérmét megszereztem, ahova csak Mini Marióként lehet eljutni, de a főellenségnél elvéreztem...

És itt abbahagytam a játékot, mert ez az egész már kicsit sok volt. Egyébként összességében élveztem a játékot, csak kicsit tömény, ha a tökéletesség a cél. Ez tegnapi játék volt, ma újra nekimegyek a titkok felfedésének, és megnyitom a negyedik világot.

Hosszabb szünet után folytatom a New Super Mario Bros. 100%-os végigjátszását. Előtte a Super Mario World: Super Mario Advance 2-t vittem végig 100%-ra (megszereztem mindegyik pályán az összes Yoshi érmét) Nintendo Switch Online-on, ezen sikeren felbuzdulva döntöttem úgy, hogy tovább lépek.

Wii U-n játszom a New Super Mario Bros.-t, és annak örömére vettem elő ismét, hogy végre minden konzol egy TV-hez van csatlakoztatva, és így egy kicsit könnyebb. Lássuk is, hogy hol tartunk. Az első világ teljesen kész. A második világ majdnem 100%-os, csupán a kastélyban hiányzik a harmadik csillagérme. Azt csak úgy lehet megszerezni, ha Mini Marióvá zsugorodunk össze. Azt egyébként is meg kell csinálni, hiszen csak úgy lehet a titkos kijáratot a 4. világ felé megnyitni, ha Mini Marióként legyőzzük a főellenséget. Úgy a legkönnyebb megcsinálni, ha van tartalékban egy kék minigomba, és a pályának nagyjából a végén vesszük fel, ahol meg tudjuk szerezni a harmadik csillagérmét, és utána könnyen eljutunk már a főellenségig.

A harmadik világ a sziget, tehát tengerparton, óceánok mélyén kalandozunk. Így Mario úszó képességei kerülnek fókuszba. Akkor van nyert ügyünk, ha Mario Tűz-Mario, hiszen akkor ki tudjuk lőni a halakat, hólyagokat, vagy Mario testét a kék teknőspáncél öleli körül, hiszen akkor nemcsak gyorsan tud úszni, de könnyen is irányítható. Szükség is van a képességek valamelyikére, mert elég sok ellenség van a víz alján, és a fő nehézség, hogy azokat kiszlalomozva kell a csillagérméket megszerezni. És hát, a fő nehézségeim itt voltak. Többször nekiveselkedtem a 3-3 pályának, mert a második csillagérme egy rejtett pályarészen vár. Ám arra 9 hólyag vigyáz, amiből kettő kishólyagokat szül, és ha eléggé életképesnek érzi az utódokat, Marióra szabadítja azokat. Főleg itt véreztem el többször.

Aztán a kastély, mely leginkább a tüskés pillér miatt nehéz. Azokat már a Super Mario Worldben is gyűlöltem, és hát mi tagadás, ebben a játékban sem zártam a szívembe. Főleg, hogy a harmadik csillagérme a főellenség bejárata után van, arra szintén egy nagy nagy pillér, Skewer vigyáz. Tehát gyorsnak kell lenni, hogy azelőtt megszerezzük, mielőtt lecsapna, és aztán elslisszolni onnan.

A főellenség a nagy hal, Cheepskipper, akinek fejére háromszor kell ugrani, ahogy kiugrik a vízből. Hogy vannak rendes Cheep Cheep-ek is, kicsit a Super Mario World Lemmy Koopával és Wendy O. Koopával való harcra emlékeztet, ahol csaliként hamis Koopaling babák is jönnek a csőből. A fejükre lehet ugrani, de semmivel nem vagyunk vele előrébb. Ehhez hasonló a New Super Mario Bros. 3. világának főellensége is, ahol a Cheep Cheep-ek fejére is ugorhatunk, csak azzal nem a főellenség sebződik. De szerencsére nem annyira vészes a főellenség. Leginkább az ugrás jó időzítése okozhat némi fejtörést, de könnyen Mario kezébe kerül a kulcs.

Tehát ez is egy olyan világ, ahol nem a főellenség okozza a fejfájást, hanem a víz alatti események. Nincs teljesen kész a 3. világ, hiszen a 3-B, 3-C pályák nincsenek megnyitva, plusz hiányzik egy-két csillagérme is. Visszatérek még ide, nem utolsósorban a 4. világot is meg kell nyitni.

Ma megjött a Vaterán rendelt Sony kazettás DECK, ezzel teljes lett a Hi-Fi!

Ez egy TC-WE435-ös modellű kazettalejátszó. És milyen gyönyörű állapotban... Nem akartam hinni a szememnek, de úgy néz ki, mintha a boltból vettem volna újonnan! Semmilyen használati nyomot, karcolást nem látok rajta, mintha az eladó soha nem használta volna.

Az összeszerelés viszont nem ment teljesen simán. No, nem egy nagyon bonyolult szerkezetről van szó, a lényeg az, hogy a kazettás DECK-nek 2 pár RCA audio bemenete van, egy IN és egy OUT. Eleinte így párosítottam az erősítőhöz: IN vezetéket tettem az IN-be, az OUT vezetéket csatlakoztattam az OUT-ba, de nem szólt semmit. Tekintve, hogy hallottam az ablakból a madárcsicsergést, nem én süketültem meg egyik pillanatról a másikra. Csak egy megoldás lehet: Pont ellentétesen kell csatlakoztatni. Ami a kazettalejátszóban az IN-ben van, azt az erősítőben az OUT-ba kell csatlakoztatni, és vica versa. Ez volt a megoldás, így már rendesen szól. De még hogy!

A Pa-Dö-Dő első albumát hallgattam kazettán, és kérem szépen... Bluetooth-os hangszóró se tudná ennél szebben játszani! Csodálatos hangja van.

Direkt ilyen változatot kerestem, ami egyrészt kétkazettás, másrészt a kijelzője teljesen LCD. Vannak ugye egykazettás magnók is, és még ha nem is tervezem a második kazettát felvételre használni, de mivel én kétkazettás magnókat láttam, ezért nekem így teljes egy lejátszó. Báááár... Most jutott eszembe, hogy mi lenne, hogy ha mégis használnám a második kazettát. Gyerekkoromban én is csináltam azt, hogy rádióról felvettem a kedvenc dalaimat kazettára, és ugye az új dalokat már nem lehet hanghordozón kapni... Mi lenne, ha én magam kreálnék újra válogatást az általam szeretett dalokból? Milyen eszelős ötlet... De tetszik! Vagy netalán valakinek van olyan CD-je, ami nekem nincs meg, kölcsönkérni és kazettára másolni. Szintén gyerekkor! Megfontolom ezt még.

Ami a kijelzőt illeti, nekem jobban tetszik az LCD-s. A régebbi kazettás DECK-eken ilyen forgó számolt. Fogalmam sincs, hogy azt hogy hívják, de négy kis forgó van egymás mellett, gondolom valami mechnaika hajtja. Az a lényeg, hogy az nekem már túl régi. Ez így fémjelzi a gyerekkoromat. Maximálisan elégedett vagyok ezzel az összeállítással.

Csak azt nem tudom, hogy a számláló mit számol. Ez az első Sony kazettalejátszóm, és amíg képen láttam, azt hittem, azt számolja, hogy az orsó hány kört tett meg. De olyan gyorsan jár a számláló, mintha gyorstekerés közben számolná. Nem tudom elképzelni, hogy pontosan milyen logika szerint jár a számláló.

Azt viszont megmondom őszintén, gyerekkoromban szerettem nézni az LCD-kijelzőket, hogy számolja a CD-lejátszónál az eltelt időt. Most látok ilyet kazettánál. Számomra ezzel a lejátszóval új értelmet nyert a kazetta, hiszen azt is figyelemmel követhetem, hogy jár a kazettalejátszó számlálója.

Tehát a következő komponensekből áll a Sony Hi-Fim:

• STR-DE197 erősítő
• TC-WE435 kazettás DECK
• CDP-XE200 CD-lejátszó
• SS-H650 hangfal

És mindegyik remekül működik!

Egy ideje követem az Obsolete Sony Twitter és BlueSky profilját, hihetetlen érdekességeket és ritkaságokat mutat különböző Sony termékekről. Olyat is, amiről még nem is hallottam! A Sony cég tényleg sokkal hatalmasabb, mint azt valaha gondoltam volna. Olyan ötletei voltak, amik még ha nem is váltak világszerte ismertté, nem terjedtek el, mindenképp megér egy posztot, egy bemutatót, mert már az ötlet is eszeméletlen, nemhogy a kivitelezés. A profil tulajdonosának hihetetlen tudása és ismerete van Sony termékekből.

Tőle származik ezt a poszt is:

Crafting your hi-fi system piece by piece has become a lost art. pic.twitter.com/6rrIMpGW82

— Obsolete Sony (@ObsoleteSony) April 29, 2025

Szinte megszólítva érzem magam.

Szóval, végre teljes a Hi-Fim. Régi vágyam teljesült ezzel, és azért is akartam a lehető meggyorsabban összeállítani, mert úgy gondolom, hogy ahogy a retro játékok árai, úgy a retro műszaki termékek árai is repülőrajtot vettek a csillagos ég felé. És ez a mai nappal meglett. A Sony BRAVIA TV-vel, a Sony Bluetooth hangszóróval pedig egyértelműen ez a Sony éve nálam! Ennyi terméket egy cégtől ilyen rövid idő alatt még soha nem vettem. És mindegyik kivétel nélkül a megelégedésemre szolgál. Úgyhogy vitán felül a Sony marad a kedvenc műszaki cégem!

Ez az év a Sony éve nálam! Minden, amit beszereztem, mind Sony márkájú volt! Mondjuk, ha tudatosan állítom a keresőben a "gyártó" részt a Sony-ra, akkor értelemszerűen nem is látok mást. A mai nappal a TV-m is Sony, sikerrel beszereztem egy Bravia TV-t.

Egészen pontosan Sony BRAVIA KDL32-EX650-es modellű. Nézelődtem, jobbnál jobb Sony TV-k voltak, de a túl olcsóknak valami hibája volt, a túl drágák meg túl drágák voltak. Ez a modell meg egyszerűen hívogatott. Nem is volt nehéz magához szólítania, hiszen nemcsak nincs hibája, hanem okostévé (bár 2012-es modell, nem tudom, mennyi használható belőle), 4 HDMI bemenete, 1 VGA és 2 USB bemenete van. A 4 HDMI-vel konkrétan kiváltotta a 2 Samsung TV-t, melyekben 2-2 HDMI bemenet volt. A 32"-osra volt csatlakoztatva a PlayStation 4, és a Nintendo Switch, míg a 19"-oson a PlayStation 3 és a Wii U. Most ez a négy konzol egy TV-be költözött.

Ja, és a PlayStation 2 a SCART bemenetben van. A VGA bemenetnek köszönhetően második monitorként is funkcionál. Ez nagyon hiányzott, nem volt még olyan TV, amelybe minden kiegészítő befért egy helyre, és 100%-osan ki tudtam használni. Ez az első ilyen eset, úgyhogy ha sokáig működni fog a TV, akkor hosszútávú gyümölcsöző kapcsolat elé nézünk.

A játék is remekül megy a TV-n. A két Samsung TV meg rendezvényes TV lesz. Amikor megyek N-Conra vagy bárhova kiállításra konzollal, oda megfelelők lesznek.

Még a kazettalejátszót várom, és idénre meg is lesz minden nagyobb bevásárlás.

Alakulóban van a Sony Hi-Fim, tegnap megvettem a hangfalat. Kicsit problémás volt elhozni, mert Budapesten, egészen pontosan Csepelre mentem érte. Annak is kijjebb eső részén, onnan kellett eljutni a Keleti Pályadvarra aztán. Két és fél óra vonatozás után végül 20 perc sétával jutottam haza. Még az este villámgyorsan összekötöttem, hogy egyáltalán kipróbáljam, szerencsére rendben működik. De a helyére csak ma délelőtt került.

Nem ezt szántam végleges helyének, ez egy korábbi B-terv volt, de sajnos a hangfal vezetéke túl rövid, így a lehetőségeim az a hangfal elhelyezésére sem sok. És bár egy hangfal vezeték nem annyira drága, azért volt ez a B-terv, mert így az erősítő a TV mellett van, így akár azt is ráköthetem és hallgathatom hangfalról. Így igazából nem annyira prioritás, hogy a vezeték hosszú legyen, és oda helyezzem a hangfalat, ahova tetszik.

Hangminőség szermpontjából talán mindegy is, hogy hol van, mert a szoba, ahol van, elég kicsi (kb. 8 m²), így a hangfal elhelyezése nem feltétlen befolyásolja a zene minőségét. Egyébként egy Sony SS-H650-es hangfalról van szó. A leírás szerint 80W-os, de azért van annyi tapasztalatom, hogy csak úgy ne higgyek egy számnak. Inkább kicsit utánaolvastam. Találtam néhány érdekes leírást.

Egyrészt, hogy a zene minőségét nem feltétlen a hangereje határozza meg. Erről is volt némi sejtésem, de most olvastam először a hangerőháborúról. Dióhéjban az a lényege, hogy nem attól lesz jobb egy zene hangzása, mert hangosabban szól. Sőt, attól csak csökken a dinamikatartomány, így összességében kisebb intervallumban szól a zene. Ennek nemcsak abban van jelentősége, hogy a halk részek is hangosabbak, hanem a hangos részek már túlmennek a normál tartományon, ezért ott akár torzíthat is a zene. Tehát a remasterelés, válogatásalbumok összeállítása közben semmi más nem történik, mint a hangerő növelésével keltik azt az illúziót, hogy mennyivel jobban jól a zene.

Egyébként erre először 2011-ben lettem figyelmes, amikor Hayashibara Megumi megjelentette a VINTAGE White válogatásalbumát. Ott hallottam először, hogy a régi dalai mennyivel hangosabban és tisztábban szólnak az új kiadásban. Azt nem tudom, hogy az album összeállításánál más módon is szerkesztették-e a dalokat, hogy az ténylegesen jobban szóljon, és azt se tudom, hogy van-e bármilyen módja annak, hogy azt itthon, PC-ről ellenőrizni tudjam.

De a végső konklúzió az volt a hangerőháború kapcsán, hogy mivel ma már sokan telefonról hallgatnak zenét, zajos környezetben, utcán, eleve MP3-ban, ezért jóval kevésbé figyelnek a minőségre, mint régen. És azért valljuk be, hogy a dalok minősége sem kívánja meg feltétlen a precíz hangmérnöki munkát. Ha nem rádión, akkor Spotify-on hallgatom a holland Radio 538 heti Top 50-es listáját.

Ezt hallgatva, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a minőségük alapján többet érdemelnének utcai zajos közegben, fülhallgatóról való hallgatásnál vagy háttérzajnál.

De az igazi jó zenéket érdemes jobb minőségben hallgatni. Én azt gondolom, hogy addig jó volt, amíg a CD volt az uralkodó zenei hanghordozó. A CD esetében azért hangosították fel a zenét, hogy egyrészt a benne lévő lehetőséget kiaknázzák, másrészt a nagyon régi zenéknek akartak élettel telibb hangzást adni.

De valójában nem tudom elfogultság nélkül megállapítani, hogy meddig volt ez jó. Én arra emlékszem gyerekkoromból, hogy volt néhány lemezünk még, illetve megvettük a CD-kiadását is, én sokkal jobban szerettem CD-n hallgatni ugyanazt az albumot, mint lemezen, mert tényleg élettel telibb volt a hangzás. Lemezen... Nem is tudom, mi a megfelelő szó rá, a lényeg az, hogy ugyanazon album, ugyanazon Hi-Fin történő hallgatása lemezen és CD-n jelentősen megfolyásolta, hogy a CD legyen a kedvenc zenei adathordozóm. Az is a mai napig.

Ugyanakkor úgy hiszem, hogy nem véletlen van a lemeznek újra reneszánsza. Csak két okból nincs ezt ehetőségem megtapasztalni: 1. Nincs lemezjátszó, 2. Iszonyú drágák a lemezek. Sokan érvelnek a lemez mellett, hogy az volt az igazi hanghordozó, ott szólt csak igazán a zene. El tudom képzelni annak fényében, hogy ott a barázdák nagyobbak, ezért oda több "adat" fér, így a több adat értelemszerűen jobb minőségű zenét szólaltat meg. És ha úgy vesszük, ennek kérik el az árát. Nem mondom, hogy soha gyűjtenék lemezt (eleve van már egy kisebb gyűjteményem, hiszen megőriztem az LGT, Zorán és Skorpió lemezeket), de jelen állás szerint nem látom magam előtt azt a többszáz darabos lemezgyűjteményt, ami van kazettából és CD-ből.

A másik, aminek komolyabban utánaolvastam, az a hangfal minőségének ismérvei. Egyrészt, az, hogy a hangfal, amit vettem, 80W-os, nem feltétlenül jelent egy az egyben jobb minőséget a 30-40W-os hangfalakhoz képest. Ezen leírás visszaigazolta a megérzéseimet. Ez egyébként már valamivel komolyabb leírás, és mivel csak az alapokat ismerem hangtechnika terén, nem is értettem belőle mindent. De arra remekül rávilágított, hogy ez nemcsak komplexebb téma, hanem nincs a különböző mérőszámokra igazi standard, ezért a gyártók bizonyos esetben maguk bűvészkednek a számokkal. Így viszont az is előfordulat, hogy nem is hasonlítható össze két különböző márkájú hangfal. Csak úgy, hogy mi magunk teszteljük ki. Az viszont kiderült számomra, hogy abban a kis szobában, ahol van most a hangfal, bőven elég egy 15-20W-os hangfal, az bőven megfelelő hangminőségben szól. Hát, ha másnak nem, annak örülhetek, hogy ez a 80W-os hangfal egy nagyobb termet is szépen betöltene a hangjával. Ez a leírás egyéb tényezőket is elárul a hangfalakról, amikre érdemes figyelni, nemcsak vásárláskor, hanem a helyiségben történő elhelyezésükkor is.

Az biztos, hogy remekül szól. Gondolkodtam is azon, miként használhatnám többet, és oda jutottam magamban, hogy a retro szobámban többet használhatnám a laptopot, amire nemrég telepítettem Windows XP-t. Nem kell minden munkámhoz internet (például könyvíráshoz, vagy blogpostot is megírhatok Wordben, aztán áttenni a netes gépre és beilleszteni ide), tehát dolgozhatok a régi laptopon is. Ezt ma délelőtt ki is próbáltam, és azt kell mondjam, hogy fantasztikus érzés volt. Nemcsak nyugodtabban, de hatékonyabban is tudtam dolgozni, mert sem az értesítések nem volták el a figyelmemet, sem az, hogy eszembe jutott, hogy "jaj, ennek utánanézhetnék"... "meg ennek is"... "és ennek is"... Sajnos ez gyakori tünet nálam. Pontosabban ezek most is eszembe jutnak, de mivel nem tudok utánanézni, ezért el is hesselgetem a gondolatot, és tudok csak a dokumentumra összpontosítani.

Hihetetlen belegondolni abba, hogy ma már szinte annyira nem tudunk meglenni internet nélkül, mint áram nélkül, mégis mennyivel nyugodtabb közeget biztosíthatunk magunknak, ha egy pár órát internet nélkül töltünk el. Sokkal jobban tudok a munkára összpontosítani. Olyan is gyakran előfordul nálam, hogy amikor például a SPAR-ban fizetnék, és a MySPAR alkalmazából venném elő a Supershop kártyát, és a megjelenő értesítések annyira elvonják a figyelmemet, hogy utána hosszú másodpercekig kell gondolkodnom azért, hogy miért is nyitottam meg a telefont? Teljes lefagyások vannak. Tehát én is produkálok ADHD-jellegű tüneteket...

Nagyon nem jó ez a világ, amiben most élünk. Ezzel kapcsolatban két javaslatom lenne: 1. Ha tehetjük, vonuljunk el rövidebb-hosszabb időre az internettől. 2. Éljünk tudatosabban, és határozzuk meg, hogy mik azok a fejlődések, amiket beengedünk az életünkbe. Ne vegyünk meg valamit azért, mert trendi. Hasonlóképp az internettel: Ne használjunk valamit csak azért, mert trendi. Vagyis használjuk, de tudatosan. Gondolok itt most a közösségi oldalakra, melyet jelenkorunk poklának tartok. Nemcsak azért, mert annyi inger ér minket onnan, amit egy egészséges elme nem tud kezelni, hanem a kommentmezők is... Kell részleteznem?

Én például ma kint a Sony WM-EX190-es walkmanemmel hallgattam zenét, és egyszerűen le voltam nyűgözve, hogy egy legalább 25 éves, látszólag egyszerű szerkezet kazettáról olyan hangminőséget hozott ki, hogy az okostelefon apróra összezsugorodhatna mellette. És az a durva, hogy nem számítok boomernek ezzel, mert több 18-22 éves ismerősöm, barátom is olyan szinten le van nyűgözve a régi technológia iránt, hogy néha szívesebben használja, mint a legújabb eszközöket. Nem sok mindennek van értéke, ami mai. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy azt mondják, hogy a 3 éves Xiaomi Redmi Note 10-es telefonom megérett a cserére. Mindjárt veszek egy Nokia 105-ös mobiltelefont. Ha jók vagyunk, hosszú évekig működik majd, és nem vonja el a figyelmemet az értesítésekkel.

A lényeg az, hogy válasszuk meg mi magunk, hogy az új technológiák közül mit fogadunk be. Ma már nemhogy nem ciki, hanem egyre több régi eszköz éli a reneszánszát. Most este például Wii Fittel edzettem, miközben a kedvenc Hayashibara Megumi albumomat, a SpHERE-t hallgattam.

Fantasztikus egy órám volt. Teljesen a pillanatnak éltem, miközben jó zenét hallgattam és törődtem a testemmel. Szabadjon szerényen megjegyeznem, hogy nemcsak a testemet edzettem, hanem a német nyelvtudásomat is, hiszen a Wii német nyelvre van állítva, és itt-ott németül válaszoltam a Wii Fit Trainernek.

Tehát sokkal összeszedettebb vagyok, amikor nem használom az internetet. Nyugodtabb közegben vagyok, jobban tudok koncentrálni, nem utolsósorban sokkal jobban megélem a jelent. És ez ma hatalmas kincs. Fedezd fel te is!