Alakulóban van a Sony Hi-Fim, tegnap megvettem a hangfalat. Kicsit problémás volt elhozni, mert Budapesten, egészen pontosan Csepelre mentem érte. Annak is kijjebb eső részén, onnan kellett eljutni a Keleti Pályadvarra aztán. Két és fél óra vonatozás után végül 20 perc sétával jutottam haza. Még az este villámgyorsan összekötöttem, hogy egyáltalán kipróbáljam, szerencsére rendben működik. De a helyére csak ma délelőtt került.
Nem ezt szántam végleges helyének, ez egy korábbi B-terv volt, de sajnos a hangfal vezetéke túl rövid, így a lehetőségeim az a hangfal elhelyezésére sem sok. És bár egy hangfal vezeték nem annyira drága, azért volt ez a B-terv, mert így az erősítő a TV mellett van, így akár azt is ráköthetem és hallgathatom hangfalról. Így igazából nem annyira prioritás, hogy a vezeték hosszú legyen, és oda helyezzem a hangfalat, ahova tetszik.
Hangminőség szermpontjából talán mindegy is, hogy hol van, mert a szoba, ahol van, elég kicsi (kb. 8 m2), így a hangfal elhelyezése nem feltétlen befolyásolja a zene minőségét. Egyébként egy Sony SS-H650-es hangfalról van szó. A leírás szerint 80W-os, de azért van annyi tapasztalatom, hogy csak úgy ne higgyek egy számnak. Inkább kicsit utánaolvastam. Találtam néhány érdekes leírást.
Egyrészt, hogy a zene minőségét nem feltétlen a hangereje határozza meg. Erről is volt némi sejtésem, de most olvastam először a hangerőháborúról. Dióhéjban az a lényege, hogy nem attól lesz jobb egy zene hangzása, mert hangosabban szól. Sőt, attól csak csökken a dinamikatartomány, így összességében kisebb intervallumban szól a zene. Ennek nemcsak abban van jelentősége, hogy a halk részek is hangosabbak, hanem a hangos részek már túlmennek a normál tartományon, ezért ott akár torzíthat is a zene. Tehát a remasterelés, válogatásalbumok összeállítása közben semmi más nem történik, mint a hangerő növelésével keltik azt az illúziót, hogy mennyivel jobban jól a zene.
Egyébként erre először 2011-ben lettem figyelmes, amikor Hayashibara Megumi megjelentette a VINTAGE White válogatásalbumát. Ott hallottam először, hogy a régi dalai mennyivel hangosabban és tisztábban szólnak az új kiadásban. Azt nem tudom, hogy az album összeállításánál más módon is szerkesztették-e a dalokat, hogy az ténylegesen jobban szóljon, és azt se tudom, hogy van-e bármilyen módja annak, hogy azt itthon, PC-ről ellenőrizni tudjam.
De a végső konklúzió az volt a hangerőháború kapcsán, hogy mivel ma már sokan telefonról hallgatnak zenét, zajos környezetben, utcán, eleve MP3-ban, ezért jóval kevésbé figyelnek a minőségre, mint régen. És azért valljuk be, hogy a dalok minősége sem kívánja meg feltétlen a precíz hangmérnöki munkát. Ha nem rádión, akkor Spotify-on hallgatom a holland Radio 538 heti Top 50-es listáját.
Ezt hallgatva, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a minőségük alapján többet érdemelnének utcai zajos közegben, fülhallgatóról való hallgatásnál vagy háttérzajnál.
De az igazi jó zenéket érdemes jobb minőségben hallgatni. Én azt gondolom, hogy addig jó volt, amíg a CD volt az uralkodó zenei hanghordozó. A CD esetében azért hangosították fel a zenét, hogy egyrészt a benne lévő lehetőséget kiaknázzák, másrészt a nagyon régi zenéknek akartak élettel telibb hangzást adni.
De valójában nem tudom elfogultság nélkül megállapítani, hogy meddig volt ez jó. Én arra emlékszem gyerekkoromból, hogy volt néhány lemezünk még, illetve megvettük a CD-kiadását is, én sokkal jobban szerettem CD-n hallgatni ugyanazt az albumot, mint lemezen, mert tényleg élettel telibb volt a hangzás. Lemezen... Nem is tudom, mi a megfelelő szó rá, a lényeg az, hogy ugyanazon album, ugyanazon Hi-Fin történő hallgatása lemezen és CD-n jelentősen megfolyásolta, hogy a CD legyen a kedvenc zenei adathordozóm. Az is a mai napig.
Ugyanakkor úgy hiszem, hogy nem véletlen van a lemeznek újra reneszánsza. Csak két okból nincs ezt ehetőségem megtapasztalni: 1. Nincs lemezjátszó, 2. Iszonyú drágák a lemezek. Sokan érvelnek a lemez mellett, hogy az volt az igazi hanghordozó, ott szólt csak igazán a zene. El tudom képzelni annak fényében, hogy ott a barázdák nagyobbak, ezért oda több "adat" fér, így a több adat értelemszerűen jobb minőségű zenét szólaltat meg. És ha úgy vesszük, ennek kérik el az árát. Nem mondom, hogy soha gyűjtenék lemezt (eleve van már egy kisebb gyűjteményem, hiszen megőriztem az LGT, Zorán és Skorpió lemezeket), de jelen állás szerint nem látom magam előtt azt a többszáz darabos lemezgyűjteményt, ami van kazettából és CD-ből.
A másik, aminek komolyabban utánaolvastam, az a hangfal minőségének ismérvei. Egyrészt, az, hogy a hangfal, amit vettem, 80W-os, nem feltétlenül jelent egy az egyben jobb minőséget a 30-40W-os hangfalakhoz képest. Ezen leírás visszaigazolta a megérzéseimet. Ez egyébként már valamivel komolyabb leírás, és mivel csak az alapokat ismerem hangtechnika terén, nem is értettem belőle mindent. De arra remekül rávilágított, hogy ez nemcsak komplexebb téma, hanem nincs a különböző mérőszámokra igazi standard, ezért a gyártók bizonyos esetben maguk bűvészkednek a számokkal. Így viszont az is előfordulat, hogy nem is hasonlítható össze két különböző márkájú hangfal. Csak úgy, hogy mi magunk teszteljük ki. Az viszont kiderült számomra, hogy abban a kis szobában, ahol van most a hangfal, bőven elég egy 15-20W-os hangfal, az bőven megfelelő hangminőségben szól. Hát, ha másnak nem, annak örülhetek, hogy ez a 80W-os hangfal egy nagyobb termet is szépen betöltene a hangjával. Ez a leírás egyéb tényezőket is elárul a hangfalakról, amikre érdemes figyelni, nemcsak vásárláskor, hanem a helyiségben történő elhelyezésükkor is.
Az biztos, hogy remekül szól. Gondolkodtam is azon, miként használhatnám többet, és oda jutottam magamban, hogy a retro szobámban többet használhatnám a laptopot, amire nemrég telepítettem Windows XP-t. Nem kell minden munkámhoz internet (például könyvíráshoz, vagy blogpostot is megírhatok Wordben, aztán áttenni a netes gépre és beilleszteni ide), tehát dolgozhatok a régi laptopon is. Ezt ma délelőtt ki is próbáltam, és azt kell mondjam, hogy fantasztikus érzés volt. Nemcsak nyugodtabban, de hatékonyabban is tudtam dolgozni, mert sem az értesítések nem volták el a figyelmemet, sem az, hogy eszembe jutott, hogy "jaj, ennek utánanézhetnék"... "meg ennek is"... "és ennek is"... Sajnos ez gyakori tünet nálam. Pontosabban ezek most is eszembe jutnak, de mivel nem tudok utánanézni, ezért el is hesselgetem a gondolatot, és tudok csak a dokumentumra összpontosítani.
Hihetetlen belegondolni abba, hogy ma már szinte annyira nem tudunk meglenni internet nélkül, mint áram nélkül, mégis mennyivel nyugodtabb közeget biztosíthatunk magunknak, ha egy pár órát internet nélkül töltünk el. Sokkal jobban tudok a munkára összpontosítani. Olyan is gyakran előfordul nálam, hogy amikor például a SPAR-ban fizetnék, és a MySPAR alkalmazából venném elő a Supershop kártyát, és a megjelenő értesítések annyira elvonják a figyelmemet, hogy utána hosszú másodpercekig kell gondolkodnom azért, hogy miért is nyitottam meg a telefont? Teljes lefagyások vannak. Tehát én is produkálok ADHD-jellegű tüneteket...
Nagyon nem jó ez a világ, amiben most élünk. Ezzel kapcsolatban két javaslatom lenne: 1. Ha tehetjük, vonuljunk el rövidebb-hosszabb időre az internettől. 2. Éljünk tudatosabban, és határozzuk meg, hogy mik azok a fejlődések, amiket beengedünk az életünkbe. Ne vegyünk meg valamit azért, mert trendi. Hasonlóképp az internettel: Ne használjunk valamit csak azért, mert trendi. Vagyis használjuk, de tudatosan. Gondolok itt most a közösségi oldalakra, melyet jelenkorunk poklának tartok. Nemcsak azért, mert annyi inger ér minket onnan, amit egy egészséges elme nem tud kezelni, hanem a kommentmezők is... Kell részleteznem?
Én például ma kint a Sony WM-EX190-es walkmanemmel hallgattam zenét, és egyszerűen le voltam nyűgözve, hogy egy legalább 25 éves, látszólag egyszerű szerkezet kazettáról olyan hangminőséget hozott ki, hogy az okostelefon apróra összezsugorodhatna mellette. És az a durva, hogy nem számítok boomernek ezzel, mert több 18-22 éves ismerősöm, barátom is olyan szinten le van nyűgözve a régi technológia iránt, hogy néha szívesebben használja, mint a legújabb eszközöket. Nem sok mindennek van értéke, ami mai. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy azt mondják, hogy a 3 éves Xiaomi Redmi Note 10-es telefonom megérett a cserére. Mindjárt veszek egy Nokia 105-ös mobiltelefont. Ha jók vagyunk, hosszú évekig működik majd, és nem vonja el a figyelmemet az értesítésekkel.
A lényeg az, hogy válasszuk meg mi magunk, hogy az új technológiák közül mit fogadunk be. Ma már nemhogy nem ciki, hanem egyre több régi eszköz éli a reneszánszát. Most este például Wii Fittel edzettem, miközben a kedvenc Hayashibara Megumi albumomat, a SpHERE-t hallgattam.
Fantasztikus egy órám volt. Teljesen a pillanatnak éltem, miközben jó zenét hallgattam és törődtem a testemmel. Szabadjon szerényen megjegyeznem, hogy nemcsak a testemet edzettem, hanem a német nyelvtudásomat is, hiszen a Wii német nyelvre van állítva, és itt-ott németül válaszoltam a Wii Fit Trainernek.
Tehát sokkal összeszedettebb vagyok, amikor nem használom az internetet. Nyugodtabb közegben vagyok, jobban tudok koncentrálni, nem utolsósorban sokkal jobban megélem a jelent. És ez ma hatalmas kincs. Fedezd fel te is!
Megtaláltam a holland anime, manga magazinnak, az Aniway-nek a 43. számát, mely számomra azért különleges, mert cikkek vannak benne a Haikyuu!!-ról és Hayashibara Megumi-ról. Már tavalyelőtt tudtam róla, amikor végignéztem, mik szerepeltek a magazin korábbi számaiban. Arra emlékszem, hogy külön kerestem, hogy melyik 2014-es, 2015-ös számban írtak cikket a Haikyuu!!-ról. Hiszen az nem lehet, hogy csak úgy kimaradjon. Végül megtaláltam a 43. számot, amiben ráadásul Hayashibara Megumi-ról is van egy cikk.
Bíztam abban, hogy a Hayashibara Megumi cikk 2 oldalas lesz, mert azért van mit írni róla, de csak 1 oldalas. Ez némileg csalódás, de el fogom olvasni. Vélhetően inkább valami összefoglalás. De már az is jó dolog, hogy foglalkoznak vele.
Teljesen váratlanul ért, hogy új változat készült Hayashibara Megumi: Soul salvation dalából. A dal eredetileg a Shaman King 2021 anime openingje, és valamilyen okból kifolyólag egy új változatot készítettek belőle, mely a ~Flowering period~ verziócímet kapta.
Általában megnézem, hogy egy-egy animének milyen átlagértékelése van, és igazság szerint hagyom magam befolyásolni általa. Nagyon tudok utálni olyan animét, aminek nagyon magas átlagértékelése van (lásd: Hunter × Hunter), és nagyon tudom szeretni azokat, amiknek nagyon alacsony átlagértékelése van. Ezzel legtöbbször azt szoktam képviselni, hogy nem érdekel, hogy egy anime mennyire népszerű, ha nekem nem tetszik, akkor az igenis rossz számomra. Pedig valójában nagyon is érdekel, mert akkor nem lennék ennyire szélsőséges az adott művel szemben. Ennek egyik pozitív példája lett idén a Koi to Uso, ami a rossz átlagértékelése ellenére nagyon tetszett. Jó volt az alapötlet, a koncepció, és akármennyire is furcsa lett a lezárás, nekem tetszett. Úgy voltam vele, hogy miért is ne lehetne ilyen vége egy történetnek? Persze, az baj, hogy a háttértörténet nincs kibontva rendesen. Nagyon jó lenne, ha a Fruits Basket-hez hasonlóan a Koi to Uso teljes történetéből készülne. Szerintem lényegesen pozitívabb lenne az egész mű megítélése. És Nisaka Yuusuke nálam az egyik legszerethetőbb meleg karakterré avanzsált.
Ha jól tudom, Zsolti barátom ajánlotta az animét. Egyszer mondtam neki, hogy néznék valami shoujo-ait, kérdeztem, hogy tud-e valami jót, és beajánlotta az Oniisama he...-t. El is kezdtem nézni, de valami hihetetlen volt... Fel kellett dolgoznom azt, amit látok. Szó nincs arról, hogy rossz lenne, igazából nagyon is jó, de annyira erős anime, annyira fajsúlyos az a miliő, amit áraszt magából, hogy arra a 25 percre, amíg megnézek egy részt belőle, valósággal belekerülök az animébe. És az igazat megvallva, nem feltétlen jó benne lenni, több okból sem. Egyrészt, hihetetlenül női az egész anime. Hitelesen jeleníti meg a lányok viselkedését egymással, nemcsak a barátságot, hanem a rivalizását, a női ármányt, és ahogy lányok szoktak egymással viselkedni. Csak ha van is bennem valami női, távolról sem ennyi, és ez a dózis számomra a túladagolás fényes példája. Másrészt annyira depressziós néhány karakter, hogy engem is lehúznak vele. Shinobu Mariko cirkusza a 9-10. rész környékén konkrétan az pszichés őrület határait súrolta, ahogy Asaka Rei drogozása sem akármi. Az ő beceneve egyébként Saint-Juist sama és konkrétan leszbikus iskolát csinál a gimnáziumból, ugyanis odavan érte az egész lányiskola. Mert annyira titokzatos, elérhetetlen... Na de miért? Mert bizony itt van a nyitja. Hát ilyen egy leszbikus szerelmes anime 1991-ből, de a rajzstílus még ahhoz képest is régi, ugyanis a manga 1974-es. Úgy tippelem, hogy a rajzot igyekeztek ahhoz igazítani. Az opening is egyébként rettenetesen fájdalmas, ugyanakkor gyönyörűszép. Rám inkább gyógyító hatással van.
Na csak hogy idei anime is kerüljön terítékre, de kár, hogy negatív vonatkozásban. Meg ha már szóba került a Fruits Basket pozitív példa egy anime remasterelésére, akkor álljon itt egy negatív példa. Milyen az, amikor egy klasszikust csak úgy elrontunk és összecsapunk? Az eredeti, 2001-es Shaman King nagyon jó anime volt, igazi klasszikus openingekkel és endingekkel Hayashibara Megumi tolmácsolásában. Az új sorozat viszont minden szempontból rosszabb. Bizonyos részek, teljesen unalmasak, érdektelenek voltak, bizonyos harcok meg inkább tűntek a Naruto egy olcsó másolatának. Bizonyos seiyuu-któl (pl.: Romi Park) a hajamat téptem, de az az igazság, hogy Hayashibara Megumi se menti meg számomra Kyouyama Anna személyét. Nem szerettem őt soha, ahogy a seiyuu által énekelt openinget (Soul salvation) és endinget (#Boku no Yubisaki) se szeretem. Túlzottan erőltetett. Pedig még azt se lehet mondani, hogy Hayashibara Megumi kiöregedett volna az animéből. Pont az a varázsa az énekesnő-seiyuu-nak, hogy nagyon is megvan benne az energia, hogy énekeljen az animének akár egy Over Soul minőségű dalt, de a Soul salvation nagyon erőltetett lett. És milyen jó lett volna, ha egy igazi visszatérő-dalt énekel Hayashibara Megumi, de ez nem sikerült. Ezért kár volt újjáéleszteni a franchise-t.
Félve vágtam neki az animének, nem véletlen, hogy év elején néztem. Van ugyanis egy olyan rendszer nálam, hogy a sötét hangulatú, negatív animéket elsősorban január-februárban nézem, mert nem szeretem a telet, hamar is sötétedik, ezért akkorra időzítem a legtöbb sötét hangulatú animét. Ahogy a Yakusoku no Neverlandet is akkor néztem meg. Tényleg volt benne egypár félelmetes jelenet, de annyira átélhető volt, annyira izgultam a gyerekekért, hogy ki tudjanak szabadulni. A szereplők is szerethetők voltak, de történet felépítése is elsőosztályú. Ahogy folyamatosan adagolták a meglepőbbnél meglepőbb információkat és hogy milyen lehetőségek vannak a gyerekeknek arra, hogy megmeneküljenek. Tényleg nagyon izgultam. Csak az első évadot néztem végig, állítólag a második borzalmas lett. Megnézem azt most januárban, de az előjelzések szerint nagyon le kell adni az elvárásaimból. Igazából már csak azért is megnézem, hogy ha tényleg rossz, lássam, hogyan lehet egy ilyen remekművet elrontani.
Relatíve régi anime, hallottam is róla sokat, mert sokan szeretik, de nekem erre az évre maradt. Nem az első pillanatoktól kezdve éreztem, hogy ez lesz életem egyik legkedvesebb animéje, mert teljesen mást kaptam eleinte, mint amit vártam. Ugyanis egy olyan skálán láttam az animét, ami érzelmi hitelesség terén "listázta" az animéket. Jó listának tartottam mert a Shigatsu wa Kimi no Usóval volt átellenben (nagyon helyesen!), de mivel romantikus animékkel volt egy csokorban, ezért azt gondoltam, hogy ez is az, és azt fogom látni, hogy milyen érzelmileg teljesen hiteles szerelem és párkapcsolat. Ehhez képest jön az, hogy erdő, a srác szinte totál egyedül, látja a szellemeket, mi több színesítik az életét és az egész rettenetesen lassúnak tűnt. Vakartam is a fejemet, hogy fogom én így mind hat évadot megnézni? Aztán lassan flowba kerültem az animével, és megéreztem, hogy mitől is annyira hiteles érzelmileg. Nagyon megszerettem Natsumét, minden szempontból tudtam azonosulni vele érzelmileg. Olyannyira, hogy a 4. évad utolsó részét pont a metrón néztem meg. Ott volt az, amikor elment a halott szüleinek lakásához, ahol kisgyerekkorában volt, hogy szembenézzen a múltjával és ott elsírta magát. Annyira átéreztem azt a jelenetet, hogy a metrón elsírtam magam. Csodálatos volt. Egyértelműen a 4. évad lett a legjobb. Ott van olyan poénos jelenet, hogy akkor a nevetéstől sírtam, aztán meg a szembesülés a múlttal. Úgyhogy a Natsume Yuujinchou összességében lett az egyik legkedvesebb animés élményem, nemcsak idénre.