Íme az újabb dal, amit felénekeltem, ez pedig Okui Masami: Melted Snow dala.
[soundcloud url="https://api.soundcloud.com/tracks/529960476" params="color=#ff5500&auto_play=false&hide_related=false&show_comments=true&show_user=true&show_reposts=false&show_teaser=true" width="100%" height="166" iframe="true" /]
Ezt a dalt egyszer régen már felénekeltem, soha nem felejtem el, hogy akkor mennyit gyakoroltam. Ezek azóta is megvannak, szerencsére nem kellett most sokat gyakorolni. De azért éreztem, hogy szükség volt rá, mert a mostani tudásszintemmel azért már más énekelni. Több dologra figyelek oda, és a tiszta énekhang mellett nagyon odafigyelek arra, hogy az érzelmek, amiket kihallok a dalban, azt jelen tudásom szerint a leghitelesebben tudjam átadni. Aztán, hogy ez sikerült-e vagy sem, ezt mindenki egyéni értékrendje szerint döntse el maga.
Az ének tisztasága jó eséllyel hallható, hogy nem tökéletes, azt tapasztalom, hogy akárhányszor gyakorlok be egy dalt, mindig máshol tévesztek. Amiken tudtam, azokon mind javítottam, mindig mondtam magamban, hogy ezt és ezt a hibát hogy tudom javítani, és az úgy sikerült is. De vannak olyan hibák, ami teljesen spontán jönnek, amiket nem tudok kontrollálni, ezekből fordul elő egy-kettő. Ezt különben úgy is ki lehet hallani, ha nem ismerjük az adott dalt. Ha nem hallunk harmóniát az egymást követő dal hangok között, az ott jó eséllyel rosszul van énekelve. Ami a tévesztést illeti, azt gondolom, hogy sok esetben is ha stúdióban felvesznek egy dalt, akkor is az utómunkálatokkal helyesbítik a hibákat. Én ilyet nem tudok csinálni, de így talán kicsit személyesebb. De persze igyekszek a tudásom legjavát beleadni az énekbe, és ha nagyobb hiba van, vagy kisebből több, akkor mindig újrakezdem a felvételt. Nem is tudnám tiszta lelkiismerettel kiadni a "kezemből" a felvételt, ha tudnám magamról, hogy ennél még jobbat tudok.
A szövegen egy apró helyen változtattam. A vége felé a hosszú zenei rész után van egy szöveg, amely magyarul nagyjából így szól: "Ha újjászülethetnék, nőként akarok újjászületni". Onna helyett Otoko-t énekeltem, mert jól érzem magam a férfi mivoltomban, és én férfiként születnék újjá.
A dalról már írtam korábban többször is, hogy mit jelent számomra, így ettől eltekintenék. Inkább azt írnám, hogy elképzelhető, hogy jövő héten térek vissza új felvétellel, akkor ismét egy olyan dallal fogok próbálkozni, amit komolyan még soha nem énekeltem. Nem egy nagy durranásra kell gondolni, de azon is van mit tesztelni, úgy érzem, és ha bejönnek a gondolataim a próbák alatt, akkor a jövő héten jövök új felvétellel.
Nintendo 64 megjelenés
Japán: 1999. január 21.
Az alapkoncepció egyébként rettenetesen aranyos. Mintha a Toy Story-ból vették volna az ötletet, egy gyerekszobába nézünk be, ott az íróasztalon hevernek a Nintendo figurák. Amikor nincs ember a szobában, megelevenednek a figurák, az asztal harctérré változik, és akkor nem kímélik egymást. Csak egy probléma. Egy kesztyű is életre kelt. Az a kesztyű pedig nem más, a fiú kesztyűje, akié a szoba. Ez a kesztyű pedig mindennél gonoszabb és aljasabb módszerekkel harcol. Igen, ő a Master Hand, akinek semmi nem szent. A játékban kevés lehetőség van. Egyjátékos módban csak a Classic játékot, ahol a bónusz pályákkal együtt 14 pályán megyünk végig. Karakterekkel harcolunk meg egy-egy pályán, a végén a főellenség a rettegett Master Hand. Három pályán lehetőség van bónusz játékokat játszani, ezeket külön van lehetőség játszani a Bonus Practice módban. Amit érdemes is, mert meglehetősen nehezek. Ezekben nem lehet veszíteni, ha a főjátékban akkor is extra pontot kapunk, ha amúgy nem sikerül teljesíteni a bónusz pályákat, mert az addig elért eredményt értékeli a játék. Három bónuszjáték van, ezek közül kettőt, a Break the Targets!-et és a Board the Platforms!-ot lehet külön játszani. Mind a kettő zseniális a maga nemében, mert kezdőknek meglehetősen nehéz. A céltáblák és a platformok a pálya különböző helyein vannak, ezeket pedig csak úgy lehet maradéktalanul elérni, ha kellőképp kiismertük az irányítást, a karakterek harcstílusát, és a trükköket. Többjátékos módban lehet játszani a harcokat. Ami pozitívum, hogy már itt is játszhattuk egyedül, gépi ellenfelek ellen, egyedi szabályokkal.
Az Options menü beállításai mellett a Data menüben azt láthatjuk, hogy melyik karakterrel ki ellen játszottunk, és hányszor nyertünk ellene. Ebben a játékban még nem voltak trófeák, melyeket gyűjthettük, az egyedüli titok, amit megnyithatunk, az négy karakter. Alapértelmezetten ugyanis csak nyolc harcos közül választhatunk. A négy rejtett játékost külön meg kell szerezni. Ha ők megvannak, akkor teljessé válik a játék, és minden titok meg van nyitva.
Többször írtam már arról korábban, hogy nem jó az, hogy ha egy játékot tudatosan sikerre terveznek, mert elvész az a spontaneitás, ami megadhatja az egyediségét. A Smash Bros. sorozat erre kiváló ellenpélda. Ez a játékszéria attól lett nagyon jó, hogy a későbbi részeket sikerre tervezték. A Nintendo 64-es játéknál inkább az érzékelhető, hogy ez egy sajátságos próbálkozás, amibe ugyan belementek, rendben volt az ötlet, tudták, hogy mit akarnak csinálni, de fogalmuk sem volt arról, hogy tetszeni fog-e ez a rajongóknak vagy nem. Hamar kiderült, hogy nemcsak hogy tetszik a játékosoknak, valósággal új hullámot indított el, újradefiniálta a verekedős játékokat. Ezek az alapok mind benne vannak már ebben a játékban is, tehát volt koncepció és ötlet, de az új részekhez képest nagyon gyenge. És most már nagyon nem is tudom, hogy hol lehet kipróbálni, mivel az eredeti Nintendo 64-es játék nagyon drága lett az utóbbi időkben, a Wii-s Virtual Console meg már nem elérhető. Az nem valószínűsíthető, hogy most már Wii U-ra kikerül, az meg nincs kilátásban, hogy a Nintendo Switch retro játék készletét jelentősen bővíteni fogják a közeljövőben. Sokan szeretik ezt a részt, de nekem ez nagyon hiányos, és nem inspirál játékra.
Grafika: 5/10