Kb. 1 hónap után új játékot vettem fel, méghozzá a Mario Party 5-ből.

Ez egy 20 körös játék volt a Future Dream táblán. Ez a kedvencem, mert ennek szeretem a legjobban a zenéjét. És végig élveztem a játékot. Yoshival játszottam.

Felteszek majd később több Mario Party 5 gameplay videót, hogy jobban bemutassam a játékot. Több játékmódot, és több pályát. De az igazi "gálajáték" akkor lesz, amikor majd barátokkal négyesben játszunk egy 50 körös játékot. Arról már most megmondom, hogy lesz annyira hangulatos, és kiváló, hogy promotálni fogom rendesen. Addig is remélem, hogy tetszeni fog ez a videó.

2008 őszén, ahogy sikerült beszerezni Okui Masami addig megjelent albumait digitálisan, fokozatosan kezdtem el hallgatni őket. Na persze, nem egyszerre az összeset egymás után, mert azért ahhoz túl bő a repertoárja, hogy csak úgy végigmenjek rajtuk. Bár különben megtehettem volna. Többször megtettem azt, hogy egyszerre végighallgattam az énekesnő három válogatásalbumát egymás után: S-mode #1, S-mode #2 és S-mode #3. Mindhárom album dupla lemezes, 5 és fél óra hosszú és összesen 70 dalból áll. És minden egyes alkalommal, amikor lement a 70 dal, olyan érzésem volt, hogy máris vége? Pedig még annyira szívesen hallgatnám. Azt gondolom, hogy több se kell ennél, hogy bizonyítsam, hogy mennyire szeretem a dalait. De a stúdióalbumait egyébként sem érdemes úgy hallgatni, hogy csak úgy végigszaladunk rajtuk. Mivel szinte minden egyes albumnak más a témája, más a hangulata, más a koncepciója, ezért külön rájuk kell hangolódni lélekben. Annak idején minden egyes album végighallgatása után egyre erősebben éreztem, hogy Okui Masami pályafutása különleges lesz számomra. A DEVOTION album az utolsók között volt, de amikor ezt végighallgattam, konkrétan olyan érzésem volt, hogy más ember lettem.

Sokféle dal létezik a fájdalomról. Hogy melyiket halljuk hitelesnek, az függ az egyéni értékrendünktől, az általunk megélt tapasztalatoktól. Hiszen ahogy annyiféle ember van, úgy annyiféleképpen éljük meg az érzéseiket, mindenkinek más okoz nagy fájdalmat. Ez is oka annak, hogy sokféle fájdalmas dal létezik. Van, aki egy hangszer mellett énekli ki a bánatát, de olyan is akad szép számmal, hogy dinamikus zene mellett énekli ki az érzéseit, mintegy kitör belőle a fájdalom. Gyakoriak is balladák, de hogy valaki egy egész albumot szenteljen a fájdalmára, az egészen ritka.

Pedig miért is ne lehetne? Mindenkinek vannak nehezebb időszakai, amikor valaki komolyabb fájdalmat megélve tartósabb ideig marad padlón érzelmileg. És azt gondolom, hogy ilyen esetekben egy olyan album hallgatása, mely koncepcionálisan lelki traumát él meg és dolgoz fel, adott esetben akár segíthet is. Hiszen ilyen dalok hallgatása akár együttérző is lehet attól az előadótól, akit nagyon szeretünk. Ezt a szerepet tölti be nálam ez az album. Volt olyan, amikor segített rajtam. És ha valami miatt nagyon becsülöm Okui Masami-t, akkor azért, mert a balladáiban soha nem a másikat, soha nem a külvilágot, okolja a fájdalmáért, hanem mindig hagyja megélni azokat. Az önmagában egy nagy érzelmi fejlettségre utal, ha valaki nem a másikra mutogat, hanem elsősorban magában keresi a hibát, megéli a fájdalmat, és abból aztán új erőre kapva minden jobb lehet. Külvilágot hibáztatni nemcsak azért helytelen, mert ahogy több pszichológus is írta, nem vall felnőtt ember viselkedésére, hanem azért sem, mert a külvilág körülményei adottak, azokon sokat nem tudunk alakítani. Személyes tapasztalatom szerint azt érdemes nézni, hogy mi magunk mit tudunk tenni azért, hogy legközelebb a lehető legtöbbet hozzuk ki az adott helyzetből. Ez segíthet rajtunk, és ez az album kiválóan alkalmas arra, hogy a fájdalmunkkal szembenézzük, és egy idő után, ahogy azt helyretettük, új életet kezdjünk. Bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy egyrészt mindenkinél egyedi, hogy kinek mi segít, másrészt ez csak annak segíthet, aki ki tud mászni egyedül, vagy baráti segítséggel a poklából. Akinek komoly az állapota, annak ugyanúgy szükséges pszichológus vagy pszichiáter segítsége a megfelelő beszélgetéssel, gyógyszeres- vagy terápiás kezeléssel. Én csak arról tudok beszámolni, hogy voltak komolyan nehéz időszakaim, de egy idő után ezekből szakember segítsége nélkül ki tudtam mászni.

Ennyi kitérő után most már térjünk rá az albumra, melyen 13 dal hallható, 69 perc hosszúságban.

1. Sora ni Kakeru Hashi
2. Chou
3. Shounen
4. Jounetsu
5. DEPORTATION ~but, never too late~
6. Shuffle
7. Train
8. lotus
9. Ano Hi no Gogo
10. I'd love you to touch me
11. Sayonara
12. DEVOTION
13. Megami ni Naritai ~for a yours~

Fontos tudni, hogy nem mindegyik dal szomorú, vannak kifejezetten vidám szerzemények is. De ami miatt mégis egységet alkot az album az a rendkívül erős zenei hangzás, és hangszerelés. Néhány dal ugyanis kemény rock hangzásban szólal meg, és mivel szinte csak élő hangszerek szólalnak meg az albumon, ezért a lágyabb hangzású dalok is harmonizálnak a keményebbekkel. Anime dalok is szerepelnek az albumon, itt hallható a Tales of Eternia, valamint a Yu-Gi-Oh! Duel Monsters opening és ending dalai. A Tales of Eternia openinggel kezd az album, ami egy kifejezetten optimista hangzású dal, majd erre jön rá szinte teljes kontrasztban a Chou, ami ugyan erős, de veszít a lendületből, és a szöveg is a kétségbeesésről szól. A Chou-nak van konkrétan az összes Okui Masami dal közül a legszebb vége. A mai napig, ha meghallom, elérzékenyülök tőle. Aztán váltakoznak a vidámabb, depresszívebb dalok. És azt kell mondjam, hogy nemcsak zeneileg alkot egy egységet az album, hanem abból a szempontból is, hogy a vidámságnak is megvan helye még a mélyebb időszakban is. Nagyon megmaradt bennem Csernus Imrének az a mondata, hogy megvan a helye a fájdalomnak, de megvan a helye az életnek is. Azt gondolom, hogy tökéletesen igaza van, és a vidámabb dalok pont ezt szimbolizálják. Egy nagyon rossz időszakban is meg lehet látni az élet örömeit. Az a személyes tapasztalatom, hogy amikor egy nagyon nehéz időszakban túl voltam az első komoly krízisen, és már nem voltak olyan gondolataim, hogy ebből soha életemben nem fogok tudni kimászni, akkor elkezdtem újra meglátni azokat a dolgokat, amik örömöt okoznak, és ez sokat segített abban, hogy újra legyen jövőképem, és újra lássam a fényt az életben. De még egyszer mondom, olyan durva krízisben soha nem voltam, hogy gyógyszert kelljen szednem pszichés betegség miatt. De az olyan dalok az albumon, mint a DEPORTATION ~but, never too late~, Train vagy akár az I'd love you to touch me mind azt érzékeltetik, hogy igen, még ha benne is vagyunk egy krízisben, de ettől még zajlik az élet, és az életnek ugyanúgy megvannak azon szépségei, amik örömöt okozhatnak. Ennek jegyében váltakoznak az albumon a szomorúbb és vidámabb dalok (fájdalom és élet), de a címadó dal, a DEVOTION, az konkrétan az összes létező Okui Masami dal közül a legszebb, a legfájdalmasabb, a legszívszorítóbb dal, amit a mai napig nem tudok közömbösen hallgatni. 7:15 hosszú, az első kb. 2 percben teljesen acapellában énekel az énekesnő, de akkora erővel, annyi érzelemmel, hogy csak önmagában a hangjával megtölti a teret. Aztán jönnek a fúvós hangszerek, majd a zongora, és végül vonósok zárják a dalt. Minden egyes részletében meg van írva a dal, egy másodpercnyi, egy pillanatnyi felesleges zenei hangzás nincs benne, az úgy tökéletes, ahogy az meg van írva. És azért a DiGi Charat egyik OVA-jának betétdalával zárja le az albumot, hogy egyrészt oldja a nyomasztó feszültséget, másrészt reményt ad arra, hogy igenis van kiút. Nagyon odaillik zárásként, hiszen miért is ne sugározhatna reményt, hiszen tényleg mindig ott a remény, ha nem is látjuk meg. Akár dalban történő megfogalmazása is lehetne az "Ahol Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot" mondásnak, de az az igazság, hogy ebben a formában nem hiszek benne. Méghozzá azért nem, mert ha egy olyanra "csukra rá" Isten az ajtót, ami a mi személyes 10-es skálánkon 10-es értékű, akkor az a bizonyos dolog, ami az ablak mögött van, nem fogja pótolni, ha az csak 7-es értékű. Attól még az a 10-es értékű hiányozni fog. Arra viszont jó a mondás, hogy megtanuljuk elengedni azt, ami (vagy aki) el akar menni, és mindig legyünk nyitottak az újra, és nézzük meg, mi van az ablak mögött. Nem kötelességünk ott maradni, ha úgy érezzük, hogy az csak 7-es értékű, akkor kijövünk onnan, és keresünk más ablakot (vagy ajtót). A lényeg, hogy bárhol megtalálhatjuk a 10-es értékű dolgot (vagy személyt), csak kellő nyitottsággal kell járni a világban. Hozzátenném, hogy személy esetén a 10-es érték nem egyenértékű a tökéletessel. A 10-es érték a számunkra ideálisat takarja, és ez komoly különbség.

Szóval ilyen mondanivalója van az albumnak. A borító is minden szempontból kitűnő. Merengő, Okui Masami egyik képen sem vidám, de emiatt tökéletesen harmoziál az album mondanivalójával. Ez az egyetlen olyan CD-m, melynek színezett tokja van. A fehér szimbolizálhatja a tisztaságot, akár a lótusz, ha már van az albumon lotus című dal. A képek jó eséllyel egy tengerparton, nagy sziklák között készültek. De több olyan kép is van a borítón, ahol az égbolt van lefényképezve. Mintegy szimbolizálva a a messzeséget. Hasonló elven a tengert is jó ötlet lett volna lefényképezni, hiszen az is jó szimbóluma a messzeségnek. Mellesleg a víz egyszerre szimbolizálja az erőt, és azt az alázatot és tiszteletet, amit a természet iránt lenne érdemes tanúsítani. Tehát a borító is rendkívül kifejező.

Összefoglalva, az album a mentális felnőtté válásról szól. Arról, hogy hogyan éljük meg a fájdalmat, aztán hogyan mászunk ki a krízisből, és utána hogy kezdünk új életet. Azt gondolom, ugyanis, hogy nem igaz az a mondás, hogy "Ami nem öl meg, az megerősít". Nálam ez a mondás úgy szól, hogy ami nem öl meg, az megerősíthet. Nagyon fontos különbség, és érdemes is látni, hiszen elég csak szétnézni az utcán, mennyi frusztrált arcot látni. Ők biztos megerősödtek attól, ami nem ölte meg őket? Nem hiszem. Ezért van zárásként vidám dal az albumon, hogy ragadjuk meg a lehetőséget a megerősödésre.

Nincs hiba ezen az albumon. 2000-ben az 576 KByte írta az értékelési irányelvében, hogy 100%-os játék márpedig nincs, mert akkor utána minek gyártanak játékot, ha megalkották a tökéleteset? Azt gondolom, hogy azért érdemes továbbra is játékot gyártani (vagy esetünkben zenei albumot vagy kislemezt), mert jóból is megárt a sok, másrészt szükség van a többi albumra, hogy színesebb legyen az életünk. Ez nálam a leges legjobb album, ennek megfelelően megkapja a 100%-ot, de bőven vannak emellett is kiváló albumok, amikre érdemes odafigyelni. De olyan album, ami ennyire tökéletesen egy témakörre épül, egy élethelyzetet jelenít meg kiválóan, arról nem lehet rosszat írni. Pláne, hogy egy olyan élethelyzetet jelenít meg az album, amiről nem szokás csak úgy beszélni, ezért ezzel az albummal privát, intim kapcsolatunk lehet. Okui Masami keveset nyilatkozik a magánéletéről. De az az igazság, hogy nem is szükséges, mert amit el akar mondani, azt elmondja a dalain keresztül. Ő így kommunikál a rajongóival, a dalain keresztül mesél az életéről. Ezen albumon pedig a legnagyobb fájdalmáról mesél nekünk, méghozzá úgy, hogy ahogy ő legbelül megéli azt. Ez teszi ennyire naggyá az albumot, ezért van az, hogy ott van mindenek felett. És nem hiszem, hogy valaha is készül számomra ennél jobb zenei kiadvány.

Zene: 10/10
Ének: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Szöveg: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Minden ízében tökéletes, terápiára is kiváló, hogy szembenézzünk a fájdalmainkkal.

100%

Ahogy írtam korábban, azért is érdemes német rádióadót hallgatni, mert egészen jó dalokat is fel lehet fedezni, amikre érdemes komolyan figyelni. Hollandoknál a kép némileg árnyaltabb, mert Hollandia, mint a dance és trance zenék egyik fellegvára, valahogy kevesebb az olyan előadó, aki a zenéjét valódi tartalommal tölti meg. Ez alól üdítő kivétel a Kris Kross Amsterdam nevű formáció, melynek több dalát is hallottam már a holland Radio 538 adón, de a Moment című daluk hihetetlen különlegesre sikeredett.

Ami az igazán meglepő a csapatban, hogy egyébként ez is egy DJ-együttes, ennek ellenére olyan szintű tartalommal töltik meg a dalaikat zeneileg, de talán még szövegileg is, hogy nagyon magasan kiemelkednek a dance zenei stílusából. Konkrétan át is hágják a műfaj jellemzőit már önmagában azzal, hogy a dalaikban élő hangszereket is hallani. Legfeljebb egy akusztikus gitár szerényen egy dance dalban, de nem emlékszem arra, hogy egy remixelt dalban ekkora arányban szerepeljen élő hangszer, vagy ennyire domináljon. A Moment meg ráadásul hihetetlenül szenvedélyes és hangulatos. Nálam ez az a fajta dal, amit szinte azonnal magaménak érzek, és libabőrös leszek, ha hallgatom. Van dallama, és amit legalább ennyire fontosnak tartok, hogy emlékezetes a dallam. Tipikusan az a fajta dallamvilág, amit már az első végighallgatás után is megjegyzünk, azért, mert meg van írva a dal. Jelen esetben mindegy, hogy azt értjük egy dal "megírása" alatt, hogy kottára lejegyezték a hangjegyeket, és próbálgatták hangszeren, vagy összedobták egy programmal, a lényeg, hogy hallatszik, hogy van munka mögötte. És jelen pillanatban ez számít, és sajnos annyira lesilányult a könnyűzene az évtizedek során, hogy amit ebben a dalban hallunk, az kiemelkedően jónak számítson. Pedig egy valamire való előadótól, aki nemcsak komolyan veszi magát, de értéket akar közvetíteni, ez kellene a minimumnak lennie.

A szöveget kicsit félve írtam, hogy abban is kiemelkedik a Kris Kross Amsterdam, mert valójában eléggé elcsépelt:

Zonder jou, kan ik niet leven

Ezt szerintem még az angolosok is értik. De ami mindenképp pozitívum, hogy ez a "nem tudok élni nélküled" típusú szöveg legalább tartalommal van megtöltve. És ez nagy szó. Maga a verse egyébként rap, de milyen gyors már! A szöveg egyébként "impresszionista" (de rosszul jön ki ez a könnyűzenében) hatású, tehát a pillanatnyi eseményeket, érzéseket énekli ki a rapper. A refrént meg egy egyébként meglepően jó hangú énekesnő énekli. Mondjuk én személy szerint inkább lírai zenét képzelek el ilyen jellegű szöveghez, ilyen zenéhez inkább a szerelem által megélt boldogságról énekelnék. További előny, hogy a szöveg bonyolultabb, ehhez nem elég az alapszintű holland nyelvtudásom, hogy segítség nélkül értsem. Hátrány viszont magából a rapből inkább csak az maradt meg, hogy mennyire sokat mond a srác, de ebből a dalból kiindulva azt gondolom, hogy nem valami jó rapper. És igazából maga az ének sem valami hatalmas, mert a csaj kb. 1 oktávon belül énekel, de számomra hihetetlen kellemes hallgatni a hangját.

Videoklip is készült a dalból, és még egy rövid történetet is kitaláltak, ami szintén nem szokás már a könnyűzenei életben. Lényegében eljátsszák a szöveget: A lány elhagyja a srácot egy másikért, és vizuálisan látjuk azt, amiről a szöveg szól. Érdemes megnézni, mert a videoklipről is el lehet mondani, hogy a mai átlaghoz képest a nívósabbak közé tartozik.

Ilyenekért hallgatok rádiót, hogy a mai (tényleg silány) zenék között is felfedezzek olyanokat, amikért megéri a jelenben élni, és ne én is a "régen minden jobb volt" ördögi frázisával éljek. Ezen segít a dal, és akármennyire is vagyok a hangulatával önazonos, hideg fejjel továbbra is azt mondom, hogy ennek kéne a minimumnak lennie, és akkor azt mondanám, hogy ma is színvonalas zenék készülnek. Ám ettől távol vagyunk, így marad az, hogy ez különlegesek számít.

Zene: 9/10
Ének: 7/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 10/10

+ Eszméletlenül hangulatos, és minden szempontból a jobb dalok közé tartozik
- A rap nem az igazi, illetve a rajzolt borító sem jön be.

77%

Befejeztem ma a Grand Blue-t. Érdekes volt megnézni mindenképp abból a szempontból, hogy ugyan értettem, hogy miért nem ajánlották nekem azok, akik ismernek, de azt gondolom magamról, hogy lettem annyira rugalmas az elmúlt évek során, hogy azokat az animéket is jól kezeljem, amikkel esetleg nem tudok azonosulni. Bár igaz, nemrég írtam olyan animékről, melyek alaposan kikezdték a rugalmasságomat, de érdekesmód a Grand Blue még belefért.

Bár maradt 6 pont, mert azért ambivalens érzéseim vannak az anime kapcsán. Egyrészről azt gondolom, hogy ez az örökös marháskodás, mások heccelése, ha gondolatban is, de kihozhatja a nézőből a benne megbúvó gonosz énjét. Volt néhány csíny, amiben én is benne lettem volna, sok jeleneten jót nevettem. Főleg a reakciók miatt eltorzult arcokon. De például emlékezetes volt számomra az a jelenet, amikor Iori-nak nem tetszettek azok a szobák, melyek falai tele voltak lányok képeivel mindenféle erotikus pózban. Hát erre csak egy magyarázat lehet: Biztos azért nem tetszik neki, mert meleg, tegyük hát abba a szobába, amely tele van pasis képekkel. Iori természetesen nagyon ki volt akadva, mert nem erről van szó. Meg sok jó poén volt még emellett. De az is tetszett, hogy lányok nem akadtak ki a fiúk meztelenségén, szexuális poénjaikon és nem játszották meg az álapácát, hogy undorító perverz állatok, és felrúgták őket a csillagos égig. Bár az is igaz, hogy egyetemistákról van szó, úgyhogy azért eléggé csúnya lenne, ha 20 év körüli lányok ilyenen kiakadnának.

De azért volt néhány dolog / jelenet, ami nem tetszett. Két jelenetet tudnék kiemelni, amit erős túlzásnak érzek. Az első az 1. részben volt, amikor a fiúk seggrészegre isszák le magukat, és társaik valami átlátszó itallal akarnak rajtuk segíteni. Az az átlátszó ital persze nem víz volt, hanem 96%, szinte teljesen vegytiszta alkohol. Természetesen az italozással nincs gondom (módjával), de az alkohollal való ilyen játékot akkor sem tudom tolerálni, ha egyébként minden egyes epizód elején ki van írva, hogy ez csak a poén, senki ne vegyen komolyan semmit belőle. Rendkívül veszélyes játék az alkohol, és itt ugyan "megoldották" hánykolódással, de a való életben egy ilyen esetben az csak a szerencsésebbik véglet, ha valaki a toxikológiai osztályra kerül, és átesik egy alapos gyomormosáson. De az sincs kizárva, hogy lennének, akiket a hullaházba vinnének el. Engem legalábbis biztosan, mert én nagyon rosszul bírom az alkoholt. A másik, ami nem tetszett az a 8. részben, amikor az egyik srác (nem tudom már melyik), szexuális együttlétre készült egy lánnyal. Mondjuk magának is köszönheti, hogy áldozat lett, mert felhívta a többi fiút és hallatta a lány hangját is, hogy heccelésképp jelezze a fiúknak, hogy mire is készül. Ez persze sértette a többi srác egóját, egyből a fiú háza elé mentek, hogy minden eszközzel megzavarják a légyottot. Ez is olyan, amit nem tudok tolerálni. A szex az 2 (vagy adott esetben több) ember intim együttléte, ott kívülállónak semmi keresnivalója nincs. Meg igazából engem a sok meztelenség is zavart. Akármennyire is jól kezelték a lányok a fiúk ruhátlanságát, azért én is úgy vagyok vele, hogy ha nincs szexuális indíttatás, akkor öltözzön fel.

Nagyjából ennyi gondolatom van az animével kapcsolatban, természetesen maga a "búvárklub" csak körítés volt, hogy legyen valami, ami összeköti a fiatalokat. Bár a körítésre szükség is volt, ugyanis az sem tetszett, hogy a fiatalok között semmilyen barátságot nem éreztem. Az egész olyan volt, mint egy "nyílt" valóságshow (tehát például nem egy villába összezárva), ahova kiválasztottak 4 fiút és 4 lányt, és szórakoztassák a nézőket a saját marháskodásaikkal. Voltak benne jó dolgok (néhány poén, és gonoszság), de alapvetően túlértékeltnek tartom az animét.

Okui Masami azért tett arról, hogy a 2009-es éve legalább annyira aktív legyen, mint a 2006-os. Hiszen 2006-ban is két albummal jelentkezett, amit bizony nagyon munkás lehet elkészíteni. Nemcsak a felvételek miatt, hanem kiválasztani a dalokat, amik az albumra kerülhetnek, összeállítani a dalok sorrendjét, koncepcióját, megcsinálni a borítót, utómunkálatok. És még így is bőven előfordulhat, hogy egy-egy album nem azért nem jön be a nagyobb hallgatóságnak, mert nem korrelál az ízlésével, hanem mert olyan hiba van az albumon, ami ellen bizony joggal emeli fel a szavát. Főleg, ha fizetett is érte. Mert ugye jó ideje már ez sem egyértelmű. Egy kislemez mögött is komoly munka van, még ha jóval kevesebb dalt is tartalmaz. Okui Masami 2009-es évét erősíti a Miracle Upper WL kislemez is.

Mely lényegében egy duett, hiszen May'n-nel énekelte fel a címadó dalt. Vele én ennél a kislemeznél találkoztam először, így sejthető, hogy kimaradt számomra a Macross Frontier, mely az énekesnő 2008-as nagy durranása volt. Azóta sem láttam, mindenesetre a kislemezen szereplő címadó megalapozta a bizalmat May'n felé, akit egyébként jelen generáció Okui Masami-jának tartanak. Ezt így kijelentették, de egyébként helytálló is, hiszen ugyanúgy van kisugárzása, van megjelenése, bár én személy szerint a hangját annyira nem szeretem. De ez csak személyes megítélés, mert egyébként tud énekelni. És mint a múlt nagy énekesnője, és a jelen nagy énekesnője (megjegyzem, idő tekintetében azért még közös halmazban van a karrierjük) együtt bizony nagy dolgokra képesek.

A címadó dal az Ontama! című internetes OVA (tehát ONA) betétdala, és itt ragadnám meg, hogy elmondjam, hogy rettenetesen disszonáns a borítóval a rózsaszínes háttér. Egyébként az emberiség azon kb. 2%-ába tartozom, akinek egyébként semmi baja nincs a rózsaszínnel, mindig az epres, erdei gyümölcsös édességek jutnak róla eszembe, ami egyébként az egyik kedvenc édességfajtám, úgyhogy innentől nekem jöhet a rózsaszín (módjával persze), de az első borító sötét tónusához, és egyébként ötletes képeitől nagyon csúnyán elüt a rózsaszín a hátsó borítón, akármennyire is az animét promotálja. A dal egyébként nagyon jó. Rock dalról van szó, azon kevesek egyike, mely jól áll női előadónak. Okui Masami egyébként azon kevés női előadók közé tartozik, akinek jól áll a rock zene. Ezt itt is bizonyítja, ahogy May'n is, hogy ő is tud rockot énekelni. A szöveg egyébként az a tipikusan elcsépelt szerelmes dal, de a mondanivalóját nagyban ellensúlyozza a zene ereje. Ezért nem is nyálasnak hat a szöveg, inkább mint egy öntudatos nő szerelmi vallomása. De nekem sokkal jobban tetszik a második dal, a TO DIE FOR ×××, ami már Okui Masami szóló. Sokkal erőteljesebb, és élettel telibb. Ahogy a címből következtethető, ez is szerelmes dal, de határozottan a legjobbak közé tartozik. Ennek már kemény rock hangzása van, és soha nem hittem el senkinek ennyire, mint Okui Masami-nak, hogy megingathatatlan a szerelemben, és képes bármit megtenni a szíve választottjáért. Ennyire erőteljesen, ennyi energiával nagyon kevesen énekelnek szerelmes dalt. Konkrétan olyan érzetet ad, hogy ott áll a csatatéren, még a legkegyetlenebb ellenséggel, a legvérengzőbb fenevaddal is kész megharcolni, és ha meghalt... Legalább harcosként halt meg. Hogy mit jelentett számomra akkor ez a dal, azt szavakba nem tudom önteni. Hihetetlen bátorságot, önbizalmat adott, ugyanis nagyon kevesen képesek nemcsak ekkora erőt, energiát belevinni a dalaikba, de ekkora hitelességgel is énekelni. Nyilván azóta változtak az idők, és hallgattam annyit a dalt, hogy egy kicsit inflálódott is az értéke, az akkor megélt érzelmek okán ennek a dalnak mindig is különleges helye lesz a szívemben.

A borítóról lényegében minden érdemeset elmondtam. Nagyon jó, jól néz ki, de a hátulján az a rózsaszín hátterű animés kép nagyon elüt a borító koncepciójától. Maga az ONA sem ér egyébként sok szót. Egyszer végignéztem, rendkívül sablonos, unalmas. Már azt se tudom, mi volt benne. Úgyhogy megint egy példa arra, hogy egy animének jó zenéje, de maga a mű az inkább hagyja magát. De most bőven elég a dalokról megemlékezni. Azon nagyon jók, emlékezetesek, úgyhogy egy nagyon jó kislemezzel bővült a 2009-es év japán zenei repertoárja.

Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Két kiváló dal egy kislemezen
- A hátsó borító képe nagyon elüt a többitől

83%

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy gyűlöletes a "Régen minden jobb volt" frázis. Nemcsak azért, mert ezzel azt bizonyítja, hogy volt hogy egy gondtalan időszaka, amikor még úgy élt, ahogy szeretett volna, és voltak világmegváltó gondolatai, hanem azt is bizonyítja ezzel, hogy gyűlöli a saját jelenét, a sok csalódást meg nem tudta feldolgozni. Valahányszor hallgatom Okui Masami: Self Satisfaction albumát, az jut eszembe, hogy én is mondhatnám, hogy régen minden jobb volt, ugyanis 2009 volt életem legjobb éve. És tényleg arról van szó, hogy akkor kevés probléma volt az életemben, teljesen a magam ritmusában éltem, szinte semmi és senki nem korlátozott. Erre rájön még az is, hogy pont egy napra rá, ahogy megjelent ez az album, talált meg a második nagy szerelem (2009. nyári AnimeCon) ez csak még jobban emelte az album eszmei értékét nálam. De szerencsére nemcsak erről van szó. Az album ugyanis tényleg kiváló dalokat tartalmaz.

1. Divine love
2. STRATEGY
3. ADORATION
4. Yuunagi
5. Kagaribi
6. KAKERA
7. Time Limit
8. HONESTY
9. Fuyu no Himawari
10. Float ~Sora no Kanata de~
11. KURENAI
12. Ienai Kara -Piano Quintetto-

Ami miatt nagyon szeretem ezt az albumot, hogy rendkívül tartalmas. 55 perc hosszú az album, és valahányszor végighallgatom, olyan érzésem van, mintha sokkal hosszabb lenne az album, de ebből egy perc sem unalmas. A dalok ugyanis rendkívül változatosak, és nagyon jól meg vannak írva. Egyszerre vannak az albumon pörgős, vidám dalok, ahogy lassabb, szomorúbb dalok is. De a lassabb dalok is kellemes, optimista hangzásúak, így lett ez Okui Masami egyik legoptimistább albuma, és ez az album is ékes bizonyíték arra, hogy Okui Masami több stílusban is képes maradandót alkotni. Többször is bizonyította, hogy univerzális tehetség azáltal, hogy több zenei stílusban tud jó zenét írni, mindegyikben meg tudja villantani önmagát. Most sincs ez másképp. Ezért tudott sokáig életképes maradni a karrierje, mert minden egyes albuma változatos, egyedi, ezáltal mindegyik emlékezetes. Ezt bizonyítja az is, hogy ez összességében a 21. albuma, és ez is annyira szerethető, mint amennyire az elsők voltak.

Azért is összességében, mert ez tulajdonképpen egy feldolgozásalbum, tehát a másoknak írt dalait énekelte fel erre az albumra. Habár ez a második olyan albuma, mely teljességében feldolgozásokat tartalmaz, nem újkeletű tőle ez a dolog, hiszen már a kezdetektől írt dalokat más énekeseknek, elsősorban seiyuu-knak (pl.: Slayers, Bakuretsu Hunters, Bannou Bunka Nekomusume, Senkaiden Hoshin Engi animékhez), ezeket szinte mind felénekelte a stúdióalbumaira. Ezekről a dalokról szinte kivétel nélkül mindről elmondható volt, hogy Okui Masami énekelte fel úgy azokat, ahogy ő azt jó eséllyel megálmodta. Mert hát már a '90-es években is sok seiyuu volt (sőt, ekkor terjedtek el igazán), és sokan énekeltek is character songokat azoknak a karaktereknek, akiket szinkronizáltak. Ezen dalok írásában Okui Masami élen járt, csak hát hiába elvárás a seiyuu-k részéről, hogy énekelni is tudjanak, több szempontból is rossz a végeredmény. Vagy énekelni nem tudnak jól, az érzelmek kifejezése terén hibádzott a dal. Okui Masami pedig gyerekkora óta tanult énekelni, tehát képzett énekesnő. És bizony nem egy, mások számára írt dalát énekelte ő úgy fel, hogy az az ő hangjától, énekétől lett jó a dal. Ennyire élesen nem igaz ez az Self Satisfaction albumra, mert ezek már többségében újabb dalok, amiket szintén képzett énekeseknek (is) írt. Hogy is énekelhet rossz dalt Kitadani Hiroshi (Divine love), aki legalább 3 oktávot ki tud énekelni, de akkora energiával, hogy csak győzzem libabőr nélkül. Megjegyzem, mindig én vesztek. Emellett olyanok dalait is felénekelte Okui Masami erre az albumra, mint például Ohmi Tomoe (Yuunagi, Fuyu no Himawari, Float ~Sora no Kanata de~), Miyazaki Ui (STRATEGY, ADORATION, Time Limit, KURENAI), vagy Ishida Yoko (Ienai Kara).

Többségében olyan dalok vannak az albumon, aminek az eredeti hangszerelésére énekelt rá Okui Masami (mintha az instrumental verzióra karaokézta volna fel), de vannak újragondolt dalok is a korongon. Például, hogy Kitadani Hiroshi dala lett újrahangszerelve, ami szinte törvényszerű, hiszen férfi előadónak van a dal eredetileg hangszerelve, így a dalt át kellett hangszerelni Okui Masami hangszínére. Szerencsére azt lehet mondani, hogy teljesen új értelmet nyert a dal. A többi viszont (az utolsót leszámítva), lényegében megmaradt ugyanaz, csak annyi a változás, hogy Okui Masami énekel az eredeti előadók helyett. És habár a fentebb felsorolt előadók ugyan jobb énekesek, mint a '90-es évek seiyuu-énekeseinek többsége, akiknek írt dalokat annak idején, de azért lehet érzékelni, hogy Okui Masami külön kategóriát képvisel a japán énekesek között. De az album nemcsak emiatt különleges, hanem mert különleges érzékkel lettek összeválogatva a dalok, és felállítva köztük a sorrend. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy az album tartalmas, hanem lehet érzékelni logikát a dalok sorrendje között. Hihetetlenül erősen indul az album, a Divine love és a STRATEGY című dalokkal. Nem is csak hogy megadja az alaphangulatot, hanem, ha olyan lennék, tombolnék azokra a dalokra. Nagyon dinamikus. Aztán lenyugszik a harmadik dalra, majd a hatodikra ismét felveszi a lendületet. És amellett, hogy van logikus sorrend a dalok között, tartalommal vannak megtöltve a dalok, ezáltal külön kell rájuk figyelni. Ezeket nem lehet csak úgy háttérzajként hallgatni. Rá kell hangolódni, és amikor nagyon hangulatom van ehhez az albumhoz, akkor különleges élmény hallgatni a rajta lévő dalokat. Igazából egy nagyobb hatású dalt lehet mondani az albumról, az pedig az utolsó dal, mely zongorára és vonósokra lett áthangszerelve. Gyönyörű hangszeres játék, Okui Masami pedig olyan érzelmekkel énekel, mint a szebb dalaiban. Egyébként albumot végig átjárja a könnyed hangulat, mégis komolyan vehető, mert van munka a dalokban. Van dallamuk, és bár nem mindegyik hangszer élő, de harmonizálnak egymással a különböző hangszerek, hangzások, tehát a hangszerelés is rendben van, Okui Masami pedig mindent belead az énekbe.

Az albumról annak idején sokat írt az énekesnő a blogjában. 2009 májusában, nyarán folyamatosan írta, hogy éppen hol tart a felvételekben, melyik dalt vette fel, miért választotta azt, milyen érzelmei fűződnek hozzá. Erősen megmaradt az a kép, ahol azzal a vonós zenekarral van lefényképezve, amellyel az Ienai Kara című számot vette fel. A borítón képek meg gyönyörűek, a görögországi nyaralásán ő maga csinálta azokat. Egyébként fényképésznek is elmehetne, ugyanis kiváló érzékkel fényképezik. Nagyon jól tud fényképezni például úgy egy házat, vagy várat (egyik képen a Parthenon is rajta van), hogy megjelenít annyit a háttérből, hogy attól még több lesz a kép. Akár egy görög útikönyvben is szerepelhetnének a képek. A montázs-szerű elrendezés jó ötlet, ízlésesen vannak elrendezve a képek, a háttér is nagyon jól néz ki.

Úgyhogy minden ízében kiváló munka ez az album. Nagyon nagy kár, hogy csak a 127. helyet érte el az Oricon chart-on, de itt egy újabb bizonyíték, hogy a slágerlisták alsóbb részein is érdemes keresgélni, mert ott is lehet kincseket találni. Bár nekem, mint Okui Masami rajongónak igazán nem volt nehéz megtalálni ezt az albumot. Nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek az albumot, aki "komoly könnyedségre" vágyik. Okui Masami szokásához híven tudása legjavát tette ebbe az albumba is.

Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Minden szempontból igényes munka
- Lesznek, akik csak legyintenek a dalokra

95%

14 éve már, hogy japán könnyűzenét hallgatok, és ez idő alatt, azért már sokkal árnyaltabban látom azt, amit az egész mögött van. Semmiképpen nem ilyen nagyon ördögi dolgot kell elképzelni, egyszerűen arról van szó, hogy egy idő után nekem gyanússá vált az, hogy mindegyik japán énekes és együttes ugyanazokkal a mozdulatokkal, hanglejtéssel, műmosollyal (mert az) promotálják az új kiadványaikat, ahogy az interjúkban is megnyilvánulnak. Mintha minden egyes énekes egy előre beprogramozott robot lenne. Gyakorlatilag teljes létjogosultsága van az ázsiai szigetországban a Vocaloidoknak (akármennyire is gyűlölöm őket), mert ha Japánban már számítógépes program is tud énekelni, akkor ugyanúgy el tudja mondani azokat a szövegeket, csak be kell programozni a hanglejtést és a mozdulatokat. No, de hogy visszatérjünk a hús-vér énekesekhez, aki csúcsra járatta ezt a pozitív gondolkodást, ezt a "mindig mosolygunk" attitűdöt, az Yonekura Chihiro.

Gyakorlatilag az egész énekesnői karrierjét erre a mentalitásra építette. És meg kell hagyni, hogy az elején kifejezetten jól csinálta. 1996-ban debütált, az első albumai még kedvesek, szerethetők voltak (bár ezalól nagyon csúnya kivétel az "always" album, ami a mézzel leöntött cukor tipikus esete), nekem speciel sokáig az volt az érzésem, hogy jól csinálja. Habár az első bekezdésben negatív aspektusból írtam erről a pozitív attitűdről, de azt is érdemes tudni, hogy Yonekura Chihirónál érződik az, hogy ez belülről jön. És sokáig... ha nem is feltétlen meg tudott újulni, de kifejezetten szerethető dalokat, albumokat adott ki, csak egy idő után, ahogy a pozitív gondolkodás is kényszeressé válik, úgy Yonekura Chihiro albumai is kényszeressé váltak. A 2002-ben megjelent "jam" album szerencsére még a szerethető kategóriába tartozik, konkrétan a kedvenc albumom az énekesnőtől. Így amint lehetőség adódott, meg is vettem magamnak.

Az albumon 11 dal van, az alábbiak:

1. Dolphin Song
2. Butterfly Kiss
3. Hidamari wo Tsurete
4. Amai Amai Doku
5. Kohaku no Yurikago
6. Hama no Mary
7. Lens Goshino Sora no Shita de
8. It's a beautiful day
9. Little Soldier ~album version~
10. Lilac no Hanataba wo
11. "Ai no Uta" ~album version~

Erősen indul az album. A "Dolphin Song" egy energiával teli vidám dal. Konkrétan látom magam előtt a tengert, ahogy úszkálnak a delfinek, és mi is ott úszunk velük. Nagyon tetszik, ahogy "lágy erővel" szól az elektromos gitárszóló, nagyon jól visszaadja azt a kellemes, tengerparti élményt, a dinamika, a gitárszóló "lágy ereje" pedig a víz erejét szimbolizálja. Hihetetlen jól meg van írva a dal. Aztán jön a "Butterfly Kiss", melyet ott jegyezhetünk az énekesnő legjobb dalai között. A "Groove Adventure Rave" anime openingje, egyébként jól jelzi, hogy nem mindig érdemes zene alapján választani, mert maga az anime egyébként egy középszerű shounen, mely kapott Yonekura Chihiro által egy kiváló openinget és endinget (az is szerepel ezen az albumon "Kohaku no Yurikago" címen), de maga az anime nem mondható emlékezetesnek. De a Butterfly Kiss egy dinamikus és hangulatos dal. A Kohaku no Yurikago pedig egy csendes, rejtélyes, már-már misztikus dal, ami tipikusan az éjszaka hangulatát emeli.

Az első 6 dal rendben is van, viszont az album második fele kifejezetten sablonos. Ott már azért érződik, hogy fogynak az ötletek. Ugyan kellemes dallal van dolgunk, de már inkább egy témára íródtak a dalok, és ez rontja az album összképét. Emellett előre vetíti, hogy milyen dalok várhatók a későbbi Yonekura Chihiro lemezekre. 2003-tól jöttek ugyanis azok az albumok, amiket ugyan lehet becsülni azért, mert élő zenével vették fel a dalokat, illetve az énekesnő is szépen énekel, tehát megvannak az alapok, csak éppen nagyon szépen énekel a semmiről. Ez az album még a határmezsgyén belül van, tehát a hibái ellenére szerethető. Olyannyira, hogy nagyon szépen zárja le az énekesnő az albumot. Egy dal erejéig, az "Ai no Uta"-ra kilép Yonekura Chihiro a sablonjából, és felénekel egy élettel teli, szerethető dalt, amit egy gyönyörű szép akusztikus gitárral kísért, csendes dallal zár. Az lényegében nem más, mint a "Hidamari wo Tsurete" egy részletének akusztikus változata. Az valami csodálatosra sikeredett. Gyönyörű a dallama, igazán érzelemmel teli, megindító az ének, egyik érv, hogy miért szeretjük Yonekura Chihirót. Ismét bizonyítja, hogy tud úgy érzelmeket énekelni, hogy az tartalommal legyen megtöltve.

A zene szerencsére nagyon jó, mindegyik dalt élő hangszerekre vették fel. A borító viszont hagy kívánnivalót maga után. Egyrészt ennyi sok eperlekvárt látni szinte émelyítő. Másrészt a kameraállásért hatalmas fekete pont a fényképésznek. Már a főborítóra is olyan kép került, ahol mintha az énekesnőt guggolva fényképezte volna. Csak a kép alsó részén látszik az énekesnő. Teljesen indokolatlan, ugyanis bár nyilvánvalóan kiderül, hogy egy üvegházban lett fényképezve, de semmi értelme nincs a tetőtérrel "befedni" a borító felső részét, mert semmi extrát nem ad a kép mondanivalójához. De a belső borítón is vannak képek, melyek a kameraállás miatt kifogásolhatók. Pedig Yonekura Chihiro kifejezetten szép arcú énekesnő, akiről nagyon jó képeket róla lehet csinálni (főleg, ha hosszú haja van), de néhány képet a kameraállással nagyon elrontottak. Amik viszont rendben vannak, azon nagyon jók. Ami még furcsa, hogy vannak "üres", teljesen fekete oldalak, azokon vannak a szövegek. Az kicsit disszonáns, valami áttetsző kép jó ötlet lett volna.

Tehát, a mai másik ünnepeltünk Yonekura Chihiro, akit szintén isten éltessen! Alapvetően azt lehet róla mondani, hogy becsülendő hogy következetesen kitart az értékrendje, hite mellett, csak pont itt kezdett kifáradni. De a tartalmas dalok nagyon erősek, mindenképp emelik az album színvonalát. Ha mindegyik dal erős lett volna, magasan ez lett volna az énekesnő legjobb albuma. De aki szereti az énekesnő stílusát, az szeretni fogja ezt az albumot is. Én is szeretem, csak egy idő után már sok nekem. De amikor hangulatom van hozzá, bármikor nagy örömmel hallgatom ezt a korongot.

Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 5/10
Hangulat: 8/10

+ Az énekesnőtől megszokott színvonal
- De sajnos nem mindegyik dal esetében, a borítón több kép rosszra sikeredett

82%

1997 őszén, mielőtt megjelent volna az LGT nagy visszatérő albuma, a 424 Mozdonyopera, mindegyik tag (kivéve Solti Jánost) megjelentettek egy-egy stúdióalbumot. Presser Gábor és Karácsony János szinte egyszerre, 1996 decemberében, Somló Tamás kicsit később, 1997 márciusában jelentette meg szólólemezét. Egy biztos: Mindhárom album olyan szinten kiválóra sikeredett, hogy nem is említhető egy lapon a '90-es évek tömegzenéivel. Most Karácsony János albuma kerül fókuszba.

Tervbe volt véve, hogy írok erről a lemezről is, aztán spontán jutott eszembe mára az albumról írni. Csak később esett le, hogy megérte máig várni vele, ugyanis ma van Karácsony János születésnapja! Isten éltesse! Azt gondolom, hogy méltó megemlékezés az énekes legjobb stúdióalbumáról, a James-ről írni. Változatosabb lett ez az album, mint az 1986-ban megjelent Az időn túl. Szövegileg több témát érint, és mivel a dallamban tetten érhető a szöveg mondanivalója, ezért színesebb az album. Ezek a színek szerencsére harmonizálnak egymással, és mindegyik dalban kihallható Karácsony János pozitív személyisége, de ez az a fajta pozitív gondolkodás, ami még bőven hallgatható bárki számára. Nem az a kényszeres pozitív gondolkodás, amit egyre többen vallanak magukénak. Ami már azért frusztrálja, vagy inkább nyomorítja meg az embert, mert akkor is komolyt kell erőltetni az arcára, amikor legszívesebben üvöltene a fájdalomtól. Van ezen az albumon is egy-két giccses dal (pl.: Újra gondolj rám), de azokra rá lehet mondani, hogy miért is ne engedhetnénk meg néha, hogy túláradjon bennünk a szerelem, és írhatnánk erről szöveget, ha emellett ott van például a "Késő" című dal, ami lényegében arról szól, hogy volt lehetőséged arra, hogy szeress engem, de te nem éltél vele, eltékozoltad, most már késő megbánni, amit tettél. A zene dinamikája, a fájdalom lüktetése nagyon átjön, az lett a legerősebb dala az albumnak.

És milyen más témák jelennek meg az albumon a szerelmen kívül? Szó van a zene szeretéről, annak erejéről (A zene, Hadd szóljon), a kemény munka gyümölcséről (Végre megvan), kicsit nosztalgiázunk a "Valami történt" című dalban, de az egyik leghatásosabb, leggyönyörűbb dal az albumon a "Mese", mely a gyereknevelésről szól, az értékrend átadásáról, mely által a gyerekből olyan felnőtt lesz, aki értékes tagja lesz a társadalomnak. Gyönyörű képi világgal énekel Karácsony János a gyereknevelés minden öröméről, fájdalmáról, melynek végén a felnőtté érett gyerek a maga útját járja, hátizsákjában azokkal az értékekkel, melyeket a szüleitől kapott. A zene is csodálatos, már gyerekkoromban is átéreztem a szöveg mondanivalóját.

Karácsony János, mint gitáros, ezáltal a dalokban is a húros hangszer dominál, de nagyon érződik a többi zenész közreműködő munkájának értéke. Itt van Presser Gábor is, aki nemcsak a tőle megszokott magas színvonalon zongorázik, zenél, hanem az "Újra és újra" című dalban énekével is közreműködik, emellett három dal zenéjét ő írta. De hallható Solti János dobjátéka is, ahogy Horváth Kornél az ütőhangszereivel is hozza a Zorán koncerteken a tőle megszokott magas nívójú hangszeres játékot. És ne feledkezzünk meg Sztevanovity Dusán szövegeiről, akitől, ahogy megszokhattuk, választékos kifejezéssel mondja el a gondolatait, ugyanakkor mindenki számára értelmezhető képi világgal színesíti a szövegeit.

Tehát az album zeneileg szinte teljesen hibátlan. A borító az, ami eléggé hanyagra sikeredett. Még épp belefér az egyszerű, de ötletes megoldásba, hogy a háttér színátmenettel változó. Vagyis inkább olyan, mintha egy falat jobb-felső sarokból megvilágítottak volna, és úgy sötétedik, ahogy távolodunk tőle. Bár valami ötletes dizájn szerintem jobban mutatott volna az albumon, de amellett semmiképp nem lehet elmenni, hogy hibásan van a borítón a szöveg. Hiányzik a "Mese" utolsó nagy versszaka, helyére a "Valami történt" dal szövege került. Majd ha lapozunk, ugyanúgy a "Valami történt" szövegét olvashatjuk, ezúttal nagyobban. Ahogy a "Hadd szóljon" szövegében "figyel" helyett "ügyel" van írva. Mintha félkész állapotban adták volna ki a borítót, egy lektor mindenképp jó lett volna, aki észreveszi az ilyen hibákat.

A borítót leszámítva kiváló album, melyet most, 2020-ban is élmény hallgatni. Ez az album egyébként volt promotálva: Készült videoklip a "Ringass Ringass még" című dalból, reklám is volt látható, így én magam is tudtam a létezéséről. És nem sokkal megjelenés után meg is lett nekünk, így gyerekkori emlékeket is idéznek az dalok. De örökzöld mivoltát nemcsak az erősíti, hogy a jelenemben is nagyon jó érzés hallgatni a dalokat, hanem azáltal, hogy felnőttként jobban tudom értelmezni a szöveget, csak még értékesebb lett az album. Annak ellenére, hogy promotálva lett, nem került fel a MAHASZ album eladási listájára, és interneten is alig-alig lelhető fel információ. Tehát nem maradt meg a köztudatban, ezért nekünk, rajongóknak kell tenni arról, hogy végre megkapja a neki kijáró ismertséget. Márpedig egy olyan album, mely zeneileg és szövegileg is értéket közvetít, ezáltal erősíti a magyar zenei palettát.

Zene: 10/10
Ének: 9/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 5/10
Hangulat: 9/10

+ Minden szempontból magas minőséget képvisel
- A borító hanyag munka

94%

Ritkán írok manapság animékről, pedig a mai napig nézem őket, csak nem áll össze a fejemben olyan komplex gondolat, amit érdemesnek tartok kiírni magamból. Most sem lesz komplex, csak kiírom az érzéseimet. Nem tudom, hogy mi van velem, de az utóbbi időkben több olyan anime is megtalált, amit nem tudtam jobbra értékelni 1 pontnál.

A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-ról már kiírtam a gondolataimat, aztán meg akartam győződni arról, hogy miért annyira népszerű a Hunter × Hunter, de 20 rész után akkora lendülettel hajítottam ki (értsd: tettem a dropped listába), hogy kondenzcsíkot húzott maga után. Maradjunk annyiban, hogy ha van is mélysége az animének, ahogy többen is mondták, de az egész történetmenet, és az események nagyon nem nekem van kitalálva. Nem látok semmi barátságot, semmi csapatszellemet, csak néhány pszichopatát, akik vagy előszeretettel törik ki a másik karját, vagy pókerarccal hagyják a másikat veszni hagyni. Na most, lehet, hogy arról van szó, hogy aki Hunterré akar válni, annak ez az útja, meg kell tanulnia érzéketlennek lenni, de ha erről van szó, akkor nagyon nem vagyok erre kíváncsi, és nem akarok Hunter lenni. Mert nem az, hogy elgondolkodik azon, hogy morálisan helyes-e ilyet csinálni, vagy megéri-e az egész, hanem teljesen érzelmek nélkül, mint egy pszichopata. És ha erre nem volt példa 20 rész alatt (hogy hezitáljon a tettén), akkor ott az én szemszögemből nagyon komoly bajok vannak. Innentől kezdve az anime nem nekem való, és engedtessék meg, hogy kérdőre vonjam, hogy miért is van annyira magas átlaga My Anime List-en.

A másik, amit most kezdtem el, és ugyan, csak 2 részt láttam belőle, de mivel nagyon nagyon úgy néz ki, hogy az egész anime ezen a színvonalon marad, mertem neki 1 pontot adni. Ez pedig a Kono Subarasii Sekai ni Shukufuku wo! Nagyon népszerű, főleg a fiúk körében (lehet sejteni, hogy miért), de elvileg paródia akarna lenni, de hogy még mosolyra sem állt a szám, az is biztos. Mivel paródia akarna lenni, ezért maga a történet sem komoly, de a karakterek sem. Csak mivel semmi vicceset nem látok az animében, ezért nemcsak hogy nem tudom élvezni, amit látok, hanem konkrétan olyan érzéseim támadtak az animét nézve, hogy én egy semmirekellő hikikomori vagyok, akinek nincs saját élete, és mindent megnéz, ami japán animáció. Azt gondoltam, hogy minimum szünetet kell tartani animézés terén, mert ez már nem állapot. Rettenetes ez az érzés, és ha egy anime ezt váltja ki belőlem, akkor az nagyon nem nekem való.

Hosszabb idő után jelentkezek ismét. Sokkal több időt töltök a holland nyelvtanulással, mert felvettek a KRE Néderlandisztika szakára, úgyhogy holland nyelv minden mennyiségben.

Úgy néz ki, nekem az a módszer válik be, hogy folyamatosan írok mondatokat az adott nyelvtani szabállyal. És bevált az is, hogy a Start! német nyelvkönyv szövegét fordítom le hollandra, és csinálom meg a munkafüzet feladatait. A 9-es leckénél tartok, és már a második füzet felénél is túl vagyok. Nagyon sokat írok, van olyan, hogy egy nap alatt 4 és fél oldalt. Nagyon repetitív, és szerintem nem is lenne népszerű a módszerem, mert egy átlagos nyelvtanuló számára unalmas ennyire sokat írni. Velem is előfordul, hogy mentálisan lefáradok a sok írástól, de nekem így rögzülnek a szavak, mondatszerkezetek és nyelvtani szabályok. És egyáltalán nem unalmas számomra, mert motivált vagyok. Bár egyébként írok én is itt-ott nyakatekert mondatokat (túlmagyarázottakat), valószínűleg, ha majd jól fogok beszélni hollandul, akkor majd egyszerűbben fogom magam kifejezni, de hogy rögzüljenek belém a szavak, kifejezések, ezért most így írok.

Illetve szavak megtanulásához azt szoktam még csinálni, hogy felütöm a Kezdők holland nyelvkönyvét egy oldalon, és az azon szereplő szavakat, kifejezéseket elolvasom egy párszor. Nem arra megyek rá, hogy helyből megtanuljam (bemagoljam), hanem csak párszor elolvasom. Aztán, ha legközelebb megint ott nyitom ki, akkor a képek alapján ismerős lesz már a szó, és így könnyebben megjegyzem.

Így visszamenőleg azt tudom mondani, hogy nem vált be nekem a PONS - Megszólalni egy hónap alatt Holland nyelvkönyve. Elég gyorsan végigvehető egy lecke, pont azért, mert kevés a feladat, így nem lehet gyakorolni az aktuálisan megtanult nyelvtani szabályokat. Ritkán is veszem elő, miután a végére értem, és ugyan beugranak innen dolgok, de alapvetően azóta tudom jobban a dolgokat hollandul, amióta a Start! német nyelvkönyvet fordítom hollandra. Szükségem van a sok írásra, gyakorlásra, hogy belém rögzüljenek. Sok könyv, sokféle módszert ajánl, de alapvetően azt lehet mondani, hogy a munkát nem lehet megúszni. Időt kell fektetni a nyelvtanulásba. Persze, hogy melyik a jó módszer, az egyénfüggő. Annak, ai vizuális, lehet olyat is csinálni, hogy teleragasztgatni a szoba falait szavakkal, nyelvtani szabályokkal, folyamatosan nézegetni őket. Illetve weboldalakat olvasni. Nem tudok olyan weboldalt, ahol egyszerű nyelvezetű holland szöveget lehet olvasni. Azt tudom, hogy japánosoknak van az NHK hírportálnak egy egyszerűsített változata, ahol kezdő japánosok is könnyebben értelmezhető szöveget olvashatnak. Hollandból ilyenről nem tudok. Vagy a nu.nl-t, vagy az rtlnieuws.nl oldalakat szoktam olvasni. Már amennyit tudok, mert még csak az alapokat tudom. Szavakból ki tudom következtetni, hogy miről szól az adott mondat, szöveg, de attól még messze vagyok, hogy el is tudjam olvasni.

Aki pedig hang alapján tud jobban megjegyezni, az akár nyelvkönyv hanganyagot hallgathat. Abban nagyon jó a fentebb említett Megszólalni 1 hónap alatt nyelvkönyv, hogy jó a hanganyag. Holland anyanyelvűek mondják a szöveget, így autentikus holland beszédet sajátíthatunk el, ha visszamondjuk, amit hallunk. Illetve hallgathatunk rádiót is: Radio 538 a klasszikus nálam, de meglepődtem, hogy létezik 100% NL rádióadó is. Ukrán barátom vicces kedvében volt amikor mutattam neki, írta, hogy "100% Non-Legal". Gratulálok éles elméjéhez. Egyébként jó holland módjára szinte teljesen narancssárga a weboldal. "Koningsdag" hétvégéjén narancssárgába öltöznek a hollandok, valamint a holland labdarúgó válogatott színe is narancssárga. Az Ons Oranje név is sokat elárul, bár az érdekes, hogy a narancs, mint gyümölcs hollandul "sinaasappel". Kicsit elkalandoztam. Szóval: hanganyag hallgatása, illetve aki nem szívbajos a saját hangjától (én pl. nagyon az vagyok), az fel is veheti saját magát, ahogy mondja a szavakat, és visszahallgathatja, ezáltal magát ellenőrizheti, hogy jól mondja-e a szavakat.

Szókártyák használata is jó ötlet, ma már erre külön alkalmazások állnak rendelkezésre, de akár a hagyományos kártyák használata is segíthet. Ezeket bárhol elő lehet venni, megnézni a szavakat rajtuk. Most, hogy 30% kedvezmény van különböző nyelvkönyvekre a Libriben, arra gondoltam, hogy ennek keretében megveszem a PONS német szókártyáit. A kezdő relatíve olcsó, és ha a főnevek névelőit is tartalmazza, akkor sokat segíthet, mert németből is gyakran csak azért nézek meg egy szót, mert nem tudom a névelőt, és ugye a ragozás, és a háromalakú determináns miatt a német nyelvben komoly szerepet játszik a névelő.

Visszatérve a holland nyelvre, valami elképesztő, hogy néhány holland nyelvű dal szövege mennyire egyszerű. Van néhány dal, ami tetszik, és a nekem tetsző dalokat mindig bejelölöm Spotify-on. Természetesen digitális kislemez formájában is elérhető, ami meglepett, hogy néhány holland nyelvű dalnak az instrumental verzióját is kiadták, mint a japán daloknál. Hát mondom, megcsinálom a karaokét belőlük. Ahogy olvasgattam a dalszöveget, tagoltam a szótagokra a szavakat, totál meglepett, hogy az A2-es szintű nyelvtudásommal szinte teljesen értettem amit olvastam. Egy-egy szó volt, amit nem tudtam, de is olyan, hogy utánanézek, aztán az egész dalszöveget értem. Na most vagyok annyira két lábbal a földön, hogy tudjam, hogy nem nekem lett hirtelen akkora a nyelvtudásom, hogy jelentkezhetek középfokú nyelvvizsgára (Holland nyelvből egyébként csak ORIGO nyelvvizsgát lehet letenni), egyszerűen maguk a dalszövegek annyira egyszerűek, hogy alapszintű nyelvtudással meg lehet érteni őket. Ráadásul az egyik holland nyelvű dalból meg is bántam, hogy megcsináltam a karaokét (Bilal Wahib: Tigers), mert annyira ostoba szövege van, és a srác is olyan stílusban énekel, mint aki nagyra van magával, mint egy társaság nagymenője. A végére már kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, de legalább maga a dal csak 2:10 körüli hosszúságú, ezért nem tartott sokáig. És amint ráéreztem a ritmusra, már nem volt nehéz időzíteni a szótagokat.

Az egyetemen a Néderlandisztika mellett a germanisztika lesz a minor (már most eldöntöttem, ez azért jelzésértékű, hogy mennyire veszem komolyan), feltett szándékom ugyanis, hogy németből egy masszív B2-es szintű nyelvtudást összeszedek. Egyébként jelentkeztem a KRE-re Germanisztikára, eredetileg ezt jelöltem meg 1. helyen, de amikor kihozták az eredményt, döbbenten láttam, hogy 0 pontot írtak oda, mint eredmény. Először éltem a gyanúperrel, hogy azért van ez így, mert Germanisztikára sokan jelentkeztek, Néderlandisztikára meg jóval kevesebben, ezért egy kicsit "módosították" az eredményt, hogy többen legyenek hollandon. Igazából nem is bántam volna akkor sem, ha ez az igazság, mert sokkal jobban benne vagyok a hollandban. De amikor megkaptam a részletes pontozást, akkor láttam, hogy mivel nincs emelt szintű érettségi németből, ezért lett az összeredmény is 0 pont. No igen, Germanisztikán alapvető követelmény az emelt szintű német érettségi, ezért ha az nincs meg, az egész képzés bukta. Egyébként a Start! német nyelvkönyv feladatait még 2013-ban megcsináltam meg, és elképesztő most látni, hogy mennyi hibát vétettem annak idején. Hogy merészeltem "deshalb" és "trotzdem" után egyenes szórendben írni a tagmondatot? Ott olyan fordított szórend van, mint annak a rendje. A fordított szórend lényege a kiemelés. Azért kezdjük az igével a mondatot, mert a cselekvésen van a hangsúly, mert azzal magyarázom meg valaminek a lényegét, értelmét. A deshalb esetében erről van szó, hiszen magyarázás történik, a trotzdem pedig ellentmond. Valaminek így lenne értelme, valami így lenne természetes, mégis másképp vannak a dolgok. Szerencsére ez ma már evidens számomra.

Összegezve tehát, a nyelvtan elsajátítására a repetitív mondatalkotást javaslom. De ez nem jöhet be mindenkinek, mert ugyan belénk rögzül a nyelvtani szabály, de aki fárasztónak, unalmasnak tartja, az jó eséllyel nem lesz motivált, emiatt nem fogja tudja megjegyezni. Aki motivált a nyelvtanulásra, az úgyis megtalálja a saját módszerét. Egy biztos: Nyelvet tanulni munkás dolog. Nem lehet megspórolni a munkát, ebben senki ne reménykedjen, és ne higgye el senkinek, bárki is ígéri.