Hamarosan kezdődik a negyedik félév az egyetemen. Izgatottan várom, vannak terveim. A vizsgák rendben megvoltak, sikeresen teljesítettem mindegyiket. Bár most voltak nehézségek, mert az egyik tárgyból csak harmadjára mentem át, de akkor legalább négyes lett, úgyhogy jól végződött. De az első alkalom nagyon idióta volt, mert eleve fél órával elaludtam a vizsgát (8-kor kezdődött), de nem problémáztam rajta különösebben, úgy voltam vele, hogy biztos van lehetőség később kezdeni, ugyanúgy rendelkezésre áll a 45 perc, mint ahogy az szokott lenni más vizsgáknál. Egy fenéket! Az első néhány kérdés után szembesültem azzal, hogy már csak 8 perc maradt az egész vizsgára, ami nem mellesleg 60 kérdésből állt! Ilyennel még nem találkoztam, hogy nem lehet később indítani a vizsgát... Természetesen bukta volt, de legalább megjelentem, így nem kell mulasztási díjat fizetni. Ha engem kérdeztek, ez a legnagyobb faszság, amit egyetemen fizetni kell. Aztán másodikra sem sikerült, mert azt hittem, hogy van elég anyag, amit mintegy "segédeszközként" használhatok, de hát kiderült, hogy nem elegendő, úgyhogy harmadjára már komolyan felkészültem, és akkor már jól sikerült. Ez volt az egyedüli kaland, a többi rendben ment, és örömömre tiszta lappal, restanciák nélkül kezdem a 4. félévet.

Mint ahogy örülök annak is, hogy úgy néz ki, hogy nemcsak üres év eleji fogadalom volt a fogyás és a testedzés a Ring Fit Adventure-rel. Most is ugyanazzal a lendülettel csinálom, mint egy hónapja, aminek egyik eredménye, hogy immár 4 kg-mal vagyok könnyebb.

Elégedett vagyok az eddig elért eredménnyel, de ahogy látható, még mindig "Overgewicht" (vagyis túlsúlyos) vagyok, és 63 kg-ra írja az ideális testsúlyomat, úgyhogy még van munka. De jól állok és az elszántság is megvan. Meg fittebbnek is érzem magam. Konkrétan érzem, hogy a karom keményebb illetve, mintha kezdene kialakulni a hasizmom. Érintésre egy kicsit más volt, mint korábban. Aztán, hogy tényleg így van-e vagy csak az agyam játszik velem, nem tudom, de jó érzés. Konkrétan olyan érzésem volt, hogy szívesen behúznék valakinek, hogy kipróbáljuk, mennyire fáj neki. De önmagában a jó érzés miatt sem fogom abbahagyni.

És most komolyabb témák, mert történtek itt dolgok, amiket tapasztalatként szeretnék megosztani, illetve a saját konklúzióimat. Először is tettem kísérletet párkeresésre, ami nem sikerült. Viszont érdekes tanulságokkal szolgált, megint tanultam magamról. Igazából nem akarom a másikra ráhúzni a vizes lepedőt, egyrészt undorító dolognak tartom megszégyeníteni a másikat, másrészt igazat adok azoknak, akik szerint aki folyamatosan a másikra mutogat, az nem érett meg mentálisan. Az a fontos, hogy én mit hibáztam, és hogy mit tanulok belőle. Bár azt gondolom, hogy nem feltétlen jó az, ha csak magunkat hibáztatjuk a a kialakult helyzetért, mert azzal túl nagy terhet rakunk magunkra, ami plusz nyomásként ott lesz rajunk később is. Emellett személyes tapasztatom szerint mindig kettőn áll a vásár problémás esetben, de a másik hibáját csak addig érdemes nézni, hogy reálisan lássuk a dolgokat. A másiknak kell annyi önreflexióval rendelkezni, hogy lássa, hogy mit hibázott, és a következő alkalommal ő mit tehet másképp. Ami engem illet, az egyik hibám (ha ez nevezhető hibának), hogy nem vagyok feltétlen karizmatikus személy, hogy ha baj van, kihozzam a másikból a legjobbat. Ha valakit nagyon problémásnak látok, azzal nem szoktam foglalkozni. De ha valakinél érzek valami szikrát belül, akkor szoktam segíteni neki, hogy meggyúljon benne a láng. De kétségtelen, hogy csodát nem tudok tenni, mert a másiknak kell az utat érdemben megtenni.
De ami ennél is lényegesebb, hogy igazából sokat azokkal sem tudok foglalkozni, amiket egyébként nagyon szeretek. És ez itt nagyon kijött. Az van ugyanis, hogy olyan sokat vártam egyvalakire, hogy a hiánya ugyan nem okozott depressziót, meg semmi mentális problémát, más utóhatása volt. Ugyanis, hogy hasznosan töltsem el az időt, kialakítottam egy életritmust, amit egyedül élek. És ez annyira az életem része lett, hogy úgy érzem, hogy haszontalanul telik el egy nap, ha nem csinálom azokat, amiket szeretek csinálni, és hasznosak is. Nyilván, ha van valami esemény, akkor szívesen elmegyek, tehát 1-1 napig másképp élni, az semmiség, de hosszútávon úgy érzem, hogy nem menne. És arra jöttem rá magamban, hogy ha majd valaki engem választ partneréül, annak azzal kell együtt élnie, hogy ha nem is végleg, de jó ideig nem fogok tudni kiszakadni a megszokott életritmusomból. Csak fokozatosan.
A harmadik probléma, hogy most is azt tapasztalom, amit már tavaly is többször, hogy hihetetlenül nyomorult, kényszerhelyzet a párkeresés. Amikor valaki ennek céljából közelít felém, az legtöbbször gyors reakciót akar. A lehető leghamarabb látni akarja, hogy alkalmas vagyok-e neki párnak csak vagy sem. De megint csak oda jutottam magamban, hogy ilyen gyorsan ez nem megy. Megérzésekből lehetnek gondolataim, de bizonyos kritikus kérdésekre csak később derül fény, melyek komoly problémát okozhatnak. A társkereső oldalak tényleg borzalmasak. Látni a sok párkeresőt egymás mellett, az tényleg olyan, mint kitenni magad a húspiacra. Vagy mint egy szupermarket. Ott vannak az áruk a polcon egymás mellett, megnézed, elolvasod az összetevőket, ha nem tetszik, visszateszed a polcra. Ha igen, elmész vele a pénztárhoz, és megveszed. Persze itt közös megegyezéssel, de azért ha "mégsem erre gondoltam", akkor csereszavatos, vissza lehet vinni a boltba. És ez az egész kurvára megalázó! És ezt én is így csinálom, nincs mit szépíteni rajta. De nem érzem így jól magam, úgyhogy kiderült számomra, hogy jól tettem, hogy sokáig következetesen kerültem a társkereső oldalakat. Na most, törölni nem fogom magam onnan, mert később még jól jöhet, mert ki tudja... Hiszen lehetnek sikertörténetek párkereső oldalakról is, de továbbra is azt gondolom, hogy sokkal jobb, ha régebb óta tartó barátságok mélyülnek el, alakulnak ki belőlük a párkapcsolatok, mert vannak dolgok, amik csak később derülnek ki a másikról, amik miatt annyira mégsem lesz jó a másikkal együtt élni. De ha rendben van, nagyobb az esély a hosszabb távú kapcsolatra.

Szerettem volna a vizsgák után az egyetemig egy kicsit dolgozni, hogy valami plusz pénz is legyen, de sajnos ez is olyan volt, hogy a próbanap nem sikerült. Toborozni kellett támogatókat, és sajnos több oka is volt annak, hogy miért nem sikerült. Egyrészt még mindig bennem van az ideg a múltbéli rossz munkatapasztalatok miatt, így eleve rossz handicappel indultam. Konkrétan annyira leblokkolt, hogy nem tudtam megszólalni, nem tudtam odamenni emberekhez. Úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ebből nem lesz semmi. Az sem segített a helyzetemen, hogy a szervezés egyébként borzalmas volt. A tervezettnél sokkal kevesebbet tudtam volna egyébként is dolgozni. Ráadásul a próbanapon munkáltató késett több, mint fél órát, úgyhogy én már úgy voltam, hogy elmegyek, konkrétan az utolsó pillanatban írt, és kérdezte, hogy ki jön. De ez is azt érzékeltette velem, hogy nincs itt helyem, a fentebb írtak csak tovább tetézték a problémát. Nyilván tudtam volna oldódni, de nekem ehhez idő kell. Arról nem is beszélve, hogy akarnom kell. És igazából ez sem volt meg. Jó üggyel foglalkozik az alapítvány, mely toborzókat keres, de én abban, abban a formában nem hiszek.
Azt tapasztaltam magamnál nem feltétlen a "jó" és a "rossz" izgalom az, ami a fő különbség nálam. Mert a jó izgalom az, ami doppingol, amikor alig várom, hogy benne legyek egy megcsináljam. Ilyen nálam egy verseny. Aztán van a rossz izgalom, ami általában leblokkolja az embert. Na most nálam is ez volt, de azt tapasztaltam magamon, hogy van egy plusz faktor, ami segít oldani a blokkot: Akarom-e az adott dolgot, vagy sem? Erre jó példa a mostani vizsgán, amikor Holland / flamand irodalmon ezt a rossz izgalmat éreztem magamban. Sok volt a tananyag, ráadásul hollandul volt, idegeskedtem magamban, hogy hogy fogom én ezt megtanulni, hogy fogok ebből átmenni? Aztán annyira jól sikerült az egész, hogy négyes lett végül. Mindenesetre ezzel a munkával is szereztem tapasztalatokat.

Amire szükség is lesz, hiszen az egyik fő ok, ami miatt várom ezt a félévet, hogy utána végre visszamehessek Hollandiába. Ugyanis nagyon jó érzéssel töltött el, amikor decemberben érdeklődtem az Erasmus irodában, és mondták, hogy a tavalyik szakmai gyakorlati pályázatom érvényes még. Tehát mehetek idén nyáron dolgozni. Ehhez is dolgoznom kell magamon nemcsak feldolgozni a rossz munkatapasztalatokat, hanem további dolgokra felkészülni.

• Nem állni meg egy sikeres munkakeresésnél, hanem bebiztosítani egy másodikat, ha esetleg baj történne és nem sikerülne az első.
• Jobban felkészülni a mentális kihívásokra. Mi tagadás, sok volt belőle tavaly júniusban, ezekre érdemes felkészülni.
• A klíma. Nekem, akinek úgy jó a nyár, ha minél forróbb, igenis hozzá kell szokni ahhoz, hogy Hollandiában akkor számít jónak a nyár, ha 20°C fölött van a hőmérséklet, nem 30-35°C felett, mint itt. Sajnos ott tényleg az van, hogy szokni kell azt, hogy van olyan, hogy hetekre nem bújik elő a felhők mögül a nap, és nyáron is gyakori az eső. Tavaly júniusban ezt tapasztaltam kint. Eleinte nagyon örültem annak, hogy tényleg későn megy le a nap, de aztán kiderült, hogy az is csak akkor igazán fancy, ha felhőtlen az ég. Mert egyébként csodálatos, amikor 21:50 körül is látható a nap, és csodálatosra festi a várost, az eget. És hogy 23 óra fele lesz csak teljesen sötét.

Úgyhogy nem lesz egyszerű, mégis úgy érzem, hogy megéri, mert úgy érzem, hogy ott alapozhatom meg igazán a jövőmet. Amióta hazajöttem, többször vertem gondolatban a falba a fejemet, hogy mekkora hiba volt feladni és hazajönni. Sokat tanultam belőle, de felmerül bennem az a kérdés is, hogy ezeket nem-e tanultam volna meg kint? Ez már nem fog kiderülni. Az biztos, hogy sokkal tudatosabb leszek. Addig is fogok magamon dolgozni, hogy kint annyival könnyebb legyen.

Az utóbbi időkben kezdtem el komolyabban használni a Spotify-t nyelvtanulásra. Tudtam már régóta, hiszen tanárok is beszéltek róla, hogy lehet találni nyelvtanulós podcastokat, ahol lassabban, érthetőbben beszélnek, így könnyebben érthető, mit mondanak. De ezt igazán csak most fedeztem fel magamnak.

Olyannyira, hogy azt is csak most fedeztem fel magamnak, hogy vannak különböző lejátszási listák nyelvek szerint. Lehet az adott ország aktuális dalait is hallgatni, illetve különböző nyelvtanulós lejátszási listák is vannak. Alapvetően három nyelv érdekel: Német, holland és spanyol, ezekkel foglalkozok komolyabban.

Először a dalokról írnék röviden. Nagy reményekkel kezdtem el hallatni a "Deutschland pop" lejátszási listát, hiszen a Radio Köln-ben hallgatott német dalok azt tanúsították számomra, hogy a német pop zene, azért egy alapvető színvonalat képvisel.

Ehhez képest csalódásként éltem meg, hogy lényegében a német dalok ugyanarra a sablonra íródtak. Alig tudok különbséget tenni köztük. Néha hallgatom ezt a listát, de azt hiszem, inkább megmaradok azoknál az előadóknál, akik jobb német zenéket csinálnak. Például Max Giesinger, Mark Foster, Johannes Oerding, illetve ide jöhetne még Michaelt Schulte is, ha ő is németül énekelne. Az angolt preferálja, de a néhány dala kifejezetten tetszetős.

Ehhez képest a holland könnyűzene kellemes meglepetés, mert itt meg pont az van, hogy a Radio 538 ad olyan dalokat, amik inkább kellemetlenek, ehhez képest ez a lista meglehetősen változatos.

Itt találkoztam először Donnie-val, aki az egyik legviccesebb rapper, akivel valaha is dolgom volt. Ő az a rapper, aki nem úgy gúnyolja ki a másikat, hogy megalázza, hanem még emeli is a munkásságuk értékét, miközben jót nevetünk a viccein. Igazi parodista, és olyan lemezborítói vannak, hogy tényleg, kevés lemezborítót találtam annyira ötletesnek és viccesnek, mint az övét. De az többiekre is érdemes figyelni, hiszen itt van például S10, Froukje és néhány kiválóság. Kellemesen csalódtam a holland pop zenében (Néderpop), érdemes hallgatni ezt a listát.

Azt nem tudtam, hogy mit várjak a spanyoloktól, amit kaptam, az minden elképzelést alulmúlt.

Hallgatom, hallgatom a dalokat, de csak oda jutok magamban, mintha megállás nélkül hallgatnám a Despacitót... Alig hiszem el, hogy pár éve, amikor a Despacito híres lett, hogy azzal lényegében az egész latin pop zenét megismerjük, hiszen szinte teljesen lefedi a latin pop repertoárt. Baromi kellemetlen, pedig azt hittem, hogy egy ilyen szép nyelvhez jobb dalokat írnak, ehhez képest Thalia és Natalia Oreiro dalai teljesen igényesek. Ezt tényleg már csak azért hallgatom, hogy esetleg spanyol nyelvű dalokat hallgassak, de ilyet...

És bemutatnék néhány podcast csatornát, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Az Easy German kifejezetten kellemes, jó hallgatni.

Mindenféle témát kibeszélnek németül. Szívesen hallgatom őket, bár elég gyorsan beszélnek, de azért ki lehet venni a szavakat.

Nemrég indult el az Easy Spanish podcast csatornája is.

Mivel vélhetően egy cég szárnya alá tartozik az Easy German és az Easy Spanish, ezért itt is arról van szó, hogy mindenféle témáról beszélgetnek spanyolul. Csak itt is gyorsan... a spanyolokhoz jellemző gyorsasággal beszélnek. És aki hallott már spanyolokat beszélni, az tudja, hogy ez mit jelent.

Létezik Easy Dutch csatorna is, de ők egyelőre csak YouTube-on vannak, ellenben van egy nagyon jó holland nyelvtanulós podcast csatorna, a "Zeg het in het Nederlands".

Ez azért nagyon jó, mert holland anyanyelvű beszél lassan hollandul, így akár lehet is ismételni, amit mond. Itt is az van, hogy nemcsak egy adott témáról beszélnek, de megcsinálják azt is, hogy egy-egy nehezebb holland szót körülírnak, elmagyarázzák, hogy mit jelent. Úgyhogy nyelvtanulás szempontjából ez a leghasznosabb.

Akit jobban érdekel a holland nyelv és Hollandia, annak ajánlom figyelmébe a "De twaalf provinciën" podcast csatornát.

Ez Hollandia 12 provinciáját mutatja be részletesebben a maga sajátosságaival. Ezt már inkább azoknak ajánlom, akik már jobban tudnak hollandul, mert elég gyorsan beszélnek. De érdekes, hogy létezik ilyen csatorna, jó hallgatni.

Ma végére értem az Oniisama he... animének. A szilveszteri összefoglaló posztomban már írtam az animéről, hogy mennyire egyedi minden szempontból. És valóban. Ez az anime rendkívül erős, olyan fajsúlyosan jeleníti meg az érzelmeket, hogy teljesen magába szippant. Nagyon erős az a világ, légkör, amit ábrázol. Aki elkezdi nézni, biztos, hogy a hatása alá kerül. Viszont hatás ide vagy oda, több hibája is van, ami miatt nem teljes az összhatás. Előre jelezném, hogy lesz spoiler, mert nem tudom úgy leírni, hogy mit hiányolok az animében, hogy nem írom meg a történet egyes fajsúlyos részeit.

Amit végig hiányoltam az animében, hogy nem egy egzakt történetet mesél el. Az elejétől kezdve, de még az utolsó részeknél is azon törtem a fejem, hogy mit akar mondani az anime? Az egy dolog, hogy lánygimnázium, barátkoznak egymással, féltékenyek egymásra, adott esetben keresztbe is tesznek egymásnak. Ne szerénykedjünk, szoktak a lányok rivalizálni egymással, ezt nagyon jól megjeleníti az anime.

Meg eléggé érzelgős az anime, itt-ott konkrétan olyan érzésem volt, hogy miért veszi a szereplő ezt ennyire a lelkére? Mondjuk pár jelenet érzelmi megjelenítésével azért nem tudtam érzelmileg azonosulni, mert már túl vagyok rajtuk, ezeket már könnyebben tudom kezelni. A történet egyébként lépésről lépésre válik komolyabbá. Az elején tényleg olyan érzésem volt, mintha valami mexikói szappanoperát néznék, nem egy jelenetet ki is gúnyoltam magamban. Az egyedüli szereplő, akit már az elejétől komolyan vettem, az Asaka Rei, vagyis Saint Juiste-no-Sama. Már a legelejétől érezhető volt, hogy neki komoly tragédiája van, hát az opening és az ending videókban is az ő személyes tárgyai láthatók, amik a múltjára emlékeztetik. Az opening és az ending animációs videók csodálatosak, kiemelik a dalok szépségét. És tényleg azt gondolom, hogy az elején csak az ő személyes tragédiáját lehet komolyan venni, nem is értem, hogy miért nem ő a főszereplő. Mert a többiek ilyen... "Kicsinálom ezt a libát!" "Majd én megmutatom neki!" "Úgyis minden úgy történik, ahogy én akarom!" jellegű problémázások, ármánykodások. Ami az elején komoly volt, amikor Shinobu Mariko megkérte Misoono Nanakót, hogy menjen el hozzá. Aztán fokozatosan derül ki Nanako számára (a néző számára azonnal), hogy Mariko hosszabb ideig akar vele lenni és mire szerencsétlen Nanako észbe kap, nem győz szaladni a szabadságáért. Az a jelenet, amit ott Mariko lerendezett... Hogy éhségsztrájkot folytatott. Régen problémás valakihez ennyire ragaszkodni és nem elengedni. De az a jelenet nagyon súlyos volt.

De Mariko személyes tragédiája is csak a 30. rész körül derül ki, ami által érthetővé válik, hogy miért viselkedett úgy, ahogy. Csak ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mi az ő valódi baja, túl kell élnünk egy pszichés megőrüléssel határos hisztit. Úgyhogy számomra az egész anime igazán hiteles érzelmileg csak az utolsó 10 részre lesz. Ugyanakkor akármennyire is szappanopera-feeling, végig nézette magát az anime, ami kétségtelenül a stábot, leginkább a rendezőt dicséri, hogy képesek voltak minden ellenérzés ellenére arra ösztökélni, hogy nézzem a további részeket. Mert végig ott lógott a levegőben, hogy itt a háttérben komolyabb dolgok vannak.

Az volt az érzésem, hogy akkor kerekedett ki a történet igazán, amikor fókuszba került Asaka Rei és Ichinomiya Fukiko közös múltja. Azt gondoltam, hogy a végére a közös tragédiájuk fog megoldódni, ennek fényében pedig nagyon szép lezárása lehet az animének. Erre a 33. részre kicsinálták Asaka Rei-t. Ha akarnám, se tudnám szebben mondani, hogy érintett Rei halála, amiből ráadásul szintén próbáltak drámát faragni, hogy ugyan, úgy tűnjön, mint aki öngyilkosságból maga ugrott volna le, de az nem is úgy volt. Igazából számomra a halálával lett vége az animének. Ő volt a legfontosabb, legsúlyosabb szereplője a sorozatnak, onnantól már végképp nem tudtam elképzelni, hogy hova fog kifutni az anime. De aztán rákerül a fókusz Orihara Kaoru-ra (Kaoru-no-Kimi), hogy hát neki is van problémája, meg egy komoly dilemmája, de ezt szinte teljesen a semmiből. Mintha a stábnál észbe kaptak volna: "Gyerekek, túl hamar öltük meg Saint Juiste-no-samát, valamit gyorsan találjunk ki a végére!" És a semmiből bedobták Kaoru-no-Kimi betegségét, dilemmáját a szerelmével kapcsolatban. Valami már korábban is volt, de Kaoru-no-Kimi végig a háttérben volt. Ő volt mások kvázi "védőügyvédje", aki hátulról segített. Olykor pofonnal honorálta, hogy Saint Juiste-no-Sama még mindig drogozik és nem képes elengedni a múltat. És a végére aztán a semmiből előtérbe került.

Tehát igazából az egész történetvezetés inkonzekvens volt. Azáltal, hogy már a kezdetektől Saint Juiste-no-Sama volt a legfajsúlyosabb szereplője az animének, érzékelhető volt, hogy ő lesz a központban, de akkor nem értem, hogy miért nem ő volt a főszereplő. Végülis Misonoo Nanako volt az, aki bekerült az iskolába, mint újonc, és sok minden történik vele, hiszen eléggé nehezen viseli a lányok ármánykodását, irigykedését, hiszen alighogy bekerül az iskolába, azonnal Sorority (elit) tag lesz belőle. De az igazán fajsúlyos dolgok nem vele történnek, és nem is az ő történetével zárul le az anime. Az, hogy írja gondolatban a leveleit a bátyjának, az azért helyénvaló, mert sok esetben tényleg az érződik, mintha csak külső szemlélője lenne az eseményeknek. Ezekben a levelekben pedig leginkább arról ír, hogy külsősként hogyan élte meg az eseményeket. A vége szép volt, de nem az volt, amit vártam, és amit kaptam, se engesztelt ki. Kár érte, mert ez egy tökéletes anime lehetett volna. Hiszen az érzelmek nagyon szépen meg vannak jelenítve, tele van szimbólumokkal, és megjelenít olyan személyes tragédiákat, melyek a mai kor fiataljainak is igencsak aktuális. De a csapongó történetvezetés, és hogy itt-ott túl van dramatizálva az érzelmek megjelenítése (pl.: pont akkor volt mennydörgés, amikor elcsattant egy pofon), komoly problémák, amik miatt messze van a 10 ponttól. Eleve Nanako utolsó levele is úgy szól, hogy "sok levelet fogok írni neked". Ezzel bizonyították a készítők, hogy ők is tisztába vannak azzal, hogy ez a történet nincs lezárva. Csak abbahagyták. Minden hibája ellenére a 7 pont tisztes helytállásról ad tanúbizonyságot.

Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyás és az edzés több, mint egy átlagos újévi fogadalom. Most is minden nap csinálom, és már 3 kg lejött rólam. Elégedett vagyok az eddigi eredménnyel. Még 12 kg, és teljesen jó lesz. Azért is edzek folyamatosan, hogy amennyire csak lehet, jó alakom legyen.

Komolyan megfordult a fejemben, hogy ha már leadtam néhány kilót és jobb alakom lesz, akkor ki fogok járni az uszodába úszni. Na most ennek az az egyetlen akadálya, hogy nem tudok úszni... Ugyanis gyerekkoromban több gond is volt a fülemmel, emiatt többször kellett műteni, ami végül oda vezetett, hogy a mai napig nem mehet bele víz. Megvan a módszerem arra, hogy hogyan mosok hajat anélkül, így víz menne bele, azzal nincs gond. De időről időre megfordul a fejemben, hogy nagyon szeretem a vízközelséget, és nagyon szívesen megtanulnék úszni.

Ehhez az én esetemben egy fülillesztékre lesz szükség. Voltam is ma emiatt egy hallásközpontban, ahol megnézték a fülemet és levették a mintát. Ugyanis az orvos is úgy látta, hogy jobb, ha van valami a fülemben, amíg vízben vagyok, ugyanis begyulladhat a dobhártya, ha víz éri. A mintavétel nagyon rossz volt nekem. Mert ilyenkor az van, hogy benyom az orvos mindkét fülembe egy-egy adag gyurmát, ami felveszi a hallójáratom alakját, és az bent marad egy kb. 5 percig. De az az 5 perc rettenetes volt, amíg semmit nem hallottam. Jó állapotban van most a fülem, kevés probléma van vele, de annyira megmaradt rossz emlékként, hogy gyerekkoromban rosszabbul hallottam, hogy a mai napig rettegek attól, hogy elromlik a hallásom és úgy is marad. Ezt éltem meg abban a pár percben. Nyilván tartottam magam, nem estem pánikba, de az az igazság, hogy mélyen érintett és még most is a hatása alatt vagyok. De meg fogom szokni, mert ha tényleg akarok úszni, akkor is ennyit fogok hallani a külvilágból. De milyen lehet fülillesztékkel úszni tanulni. Ordítani kell az oktatónak, nem túlzás. Amíg a gyurma a fülemben volt, semmit nem hallottam az átlagos hangerejű beszédből. Úgyhogy igazából tanulni problémás lesz. De kitalálnék rá valami megoldást, mert azt érzem, hogy szívesen csinálnám. Hiányzik a víz közelsége.

Ezeket is az elmúlt hetekben szereztem be. Megtaláltam Thalia con Banda: Grandes Éxitos albumát kazettán. Írtam erről az albumról korábban, továbbra is érdekesek a dalok mexikói banda stílusban. Alapvetően hallgatható, alkalmanként szívesen előveszem. Ezen az albumon két új dal van, a Cuco Pe­ña és a La Revancha. Mind a kettő jó lett szerintem. Az album legfurcsább dala továbbra is az Arrasando. Elektronikus dalt élőre hangszerelni...

Mindenesetre most már megvan az album CD-n és kazettán is.

És akkor itt van Natalia Oreiro első albuma CD-n.

A Vad Angyal zenéjével. Az album, mely annyira népszerű volt minálunk, hogy az 1. helyen volt a MAHASZ lemezeladási listán. Egyébként továbbra is azt gondolom, hogy ez nem egy rossz album. Kezdetleges, szárnyat bontogató, de dalok döntő többsége élő hangszerekkel van felvéve, így mint egy kezdő énekesnő első albuma egész jó. Vannak dalok, amiket szívesen hallgatok innen. Például a Cambio Dolor-t a mai napig hallgatom, mint önálló dalt, elvonatkoztatva attól, hogy a sorozat betétdala volt. Ezen kívül a Huracán-t szeretem még az albumról.

Mindenesetre megvan most már Natalia Oreiro első két albuma CD-n is és kazettán is.

Illetve megvan az a négy album is, melyet a sorozatok hőskorából származik.

Ha függőlegesen nézzük, akkor az albumok így voltak párban nálam, hiszen Thalia: Amor A La Mexicana és Natalia Oreiro első albuma nagyjából egyszerre jelentek meg 1999-ben Magyarországon, ahogy az Arrasando és a Tu Veneno albumok 2000-ben. Igazából jó ezeket is a gyűjteményebe tudni, mint emlékek és mai élményekkel új értelmet adni a daloknak.

Erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy újra tanulnék spanyolul, mint 15-18 éve. Ahogy az utóbbi időkben egyre többet találkozok spanyol nyelvű írással, dalokkal, egyre erősebb bennem a gondolat, hogy a spanyol lehetne a negyedik nyelv a német, a holland és a japán mellett, amit középfokon elsajátíthatnék. Továbbra is nagyon szépnek tartom ezt a nyelvet, és azt gondolom, hogy én, aki szeretek nyelveket tanulni, egy latin nyelv sokat lendítene a logikai gondolkodásomon. És mivel közülük is a spanyolt tartom a legszebbnek, ezért nem is kérdés, hogy melyiket választanám.

Az összes spanyol nyelvkönyvem megvan, amikből régen tanultam, így ismételni lehet, a szótárat viszont nem találtam meg. Pedig tisztán emlékszem, 2001-ben vettem meg az általános iskolai ballagási pénzemből. Aztán eladtam, amikor úgy voltam vele, hogy az életben nem fogom elővenni a nyelvet. Most így belegondolva, furcsa, hogy akkor csak a szótárat adtam el, a nyelvkönyvektől semmilyen úton-módon nem szabadultam meg. Mert ez is olyan volt, amit már meséltem többször, hogy akkor annyira szerettem Thalia és Natalia Oreiro dalait és a sorozatokat, amikben szerepeltek, hogy még nyelvtanulásra is inspiráltak. Csak egy idő után, ahogy eltűntek a mexikói és dél-amerikai sorozatok, a zenéik vesztettek jelentőségükből, úgy apadt el az érdeklődésem a spanyol nyelv iránt.

De most már alig van nyoma a múltnak. Ha Thalia vagy Natalia Oreiro dalokat hallgatok, nem a régi idők jutnak eszembe döntő többségében, hanem új érzéseket, élményeket rendelek hozzájuk, így a dalaik teljesen új értelmet nyertek. És bizony olyan komolyan gondolom a spanyol nyelv tanulását, hogy újra megvettem a spanyol szótárat, pontosan azt a kiadást, ami megvolt nekem régen. A Libri antikváriumban találtam, 3.000 forint volt a kettő együtt. Főleg azért örülök nekik nagyon, mert nagyon jó állapotúak, mintha újonnan vettem volna meg. A lapok egyáltalán nem sárgultak meg, semmilyen szakadás nincs. Gyakorlatilag mintha megtaláltam volna a saját példányomat, arra nagyon vigyáztam. Nagyon örülök, hogy sikerült ilyen jó állapotban megtalálni. Sőt, nemrégiben vettem egy másikfajta spanyol szótárat.

Ezt nagyon kerestem, egyetlen egy példányt találtam belőle a Libriben. Azért is vettem meg, mert nagyon tetszett, és szerintem ideális könyv szótanulásra, másrészt meg nem tudom miért, de nem nagyon találom neten. Még a molyon is kerestem, ott sem találtam. Úgyhogy volt olyan gondolatom, hogy ebből már nem lesz több, ugyanakkor tetszett annyira, hogy megvegyem magamnak, amint lehetőségem adódik rá. És tényleg nagyon jó. A képek szemléletesek, szoktam néha lapozgatni. Ha úgy alakul, megveszem a német képes szótárat is, de abból van egy rakással, azzal nem kell sietni.

Mindenesetre elképzelhető, hogy 4. félévben spanyolul fogok tanulni az egyetemen az idegen nyelvi lektorátus képzésen. Fel is vettem a kapcsolatot az egyik tanárral, érdeklődtem arról, hogy van-e olyan könyv, amelyik nyelvészeti szempontból elemzi a spanyol nyelvet. Ajánlott is egyet: Lizsicsár Éva: Spanyol leíró nyelvtan és nyelvtani feladatok. Előbb belenézek, hogy tényleg jó-e ez a könyv, és csak akkor veszem meg. A nyelvkönyvboltban lehet elfogadható áron kapni, ahogy szétnéztem, de fogok nézelődni máshol is.

Mindenesetre tele vagyok tervekkel a 4. félévre, úgyhogy várom.

Egy ideje nem írtam már a vizsgák miatt, de most, hogy látom a végét, van egy kicsivel több időm. A múlt héten vettem meg Hella S. Haasse: Urug című könyvét. Végre találtam egy példányt antikváriumban, azonnal meg is vettem magamnak. Hogy mit jelent a "végre", jól jelzi, hogy 4.310 forint volt. Pedig egy zsebkönyv méretű kisregény. 130 oldal, pár óra alatt elolvasható. De milyen 130 oldal... Az egyik legkedvesebb olvasmány, amivel valaha dolgom. Nagyon örülök ennek a könyvnek. Külön, csak ezért megéri Néderlandisztika szakra járni egyetemre, mert csodálatos a történet. Főleg azért, mert teljes értékű úgy is, hogy ismerjük a törtélmi hátterét az eseményeknek. Hiszen egy holland és egy indonéz fiú gyerekkori barátságáról szól. Nincs ebben semmi titok, hiszen a legelső mondat így szól: "Urug a barátom volt". És az első oldal lényegében arról szól, hogy összegyűjti az emlékeit és megírja.

Nagyon tetszik, ahogy megjeleníti a gyerek naivitását, ahogy a végsőkig hisz abban, hogy ők ketten egyenlőek, és csak a szülők tévképzete, hogy ők mások. A naivitás ára barátság, de azért is tetszik nagyon a regény, mert végig érezhető, hogy valójában nem barátok. Mindig érződik Urug távolságtartása és hogy ő az, aki nagyon is jól tudja, hogy mi történik valójában körülötte. És az az érdekes, hogy ahogy haladunk egyre előrébb a történetben, úgy válik Urug személye, jelenléte egyre távolabbivá. Nemcsak azért, mert tinédzserkorukra némileg más utakon járnak, hanem az indonéz fiú érzékelhetően nincs a teljes lényével jelen. És mintha tudná ezt az elbeszélő, főszereplő is, de a hite végig megmarad.

És én ezt szépnek tartom. Most az egy dolog, hogy soha nem volt valós a barátság, de valójában széppé tette a holland fiú gyerekkorát a hit. Aztán számot vet magával az elbeszélő, felnőttkorára már a maga valójában látja ezt a kapcsolatot, de azért is tetszik a történet, mert azt gondolom, hogy igenis szükség van a naivitásra. Abból is sokat lehet tanulni, amiből aztán lehet pallérozódni későbbre. Tehát nekem azért tetszik, mert hagyja a főszereplő megélni az érzéseit. Ezzel a fajta optimizmussal nagyon tudok azonosulni, mert az ember ekkor él igazán. Meg az is nagyon tetszik, hogy a legvégén, amikor az író számot vet a gyerekkoráról, nem vádol senkit. Nem mutogat senkire, hanem saját magáról mondja ki, hogy "soha nem értettem meg Urugot" és hogy "a mélységét soha nem értem fel ésszel". És ez mindenképpen csodás lezárást ad az egész történetnek. Sokszor el fogom olvasni ezt a könyvet.

Tegnap este elolvastam Willem Frederik Hermans: Het Behouden Huis című novelláját, ami Holland/Flamand irodalmon volt az egyik olvasmány. Azért vártam ennyit az olvasásával mert rettenetesen kellemetlen novella, erre talán utaltam is korábban. Nincs mit csodálkozni rajta, ugyanis Willem Frederik Hermans neve, mint "rettegett író"-ként maradt meg a holland irodalomtörténetben. Nyomasztóak az írásai, olyan asszociációkat használ például a novellában is a ház kertjében lévő fára, a ház bizonyos részeire, vagy a ház női tulajdonosára, akit megöl a holland katona, hogy alsó hangon is nyomorult lelki világra utal... Hát, ki hogy dolgozná fel, hogy a szülei mellőzték, mert a nővérét emelték piedesztálra, és a fiúra mindig azt mondták a szülei, hogy semmire sem jó? Vagy azt, amikor a II. világháborúban, amikor a németek megszállták Hollandiát, a nővére a barátjával együtt öngyilkos lett? Ezek traumatizálták az írót, és lépten nyomon megjelenik a műveiben a mellőzöttség a II. világháború okozta reményvesztettség.

A Het Behouden Huis is a 2. világháború idejében játszódik. A címet "A megőrzött ház"-ként lehetne fordítani (nincs magyar változata a novellának). A mű lényege az, hogy a holland katona, aki valahol Kelet-Európában szolgál (konkrétan nem derül ki, hogy hol, én személy szerint Németország dél-keleti részére tippelek), Egyik városba kell menni, ahol több ház is le van rombolva, egy viszont teljesen épségben maradt. Ebbe a házba megy be a férfi, és mivel látja, hogy nem porosak a berendezések, ha megnyitja a csapot, meleg víz is folyik, ezért lakható állapotban van. Annyira otthonosan érzi magát a lakásban, hogy még a cigarettacsikket is elnyomja a kanapén, majd elalszik. Másnap reggel arra ébred, hogy az ajtón csengetnek. Egy német ezredes volt az, aki a katonáival bebocsátást kér a házba, mintegy menedékhelyül, Bemehetnek, akik szintén otthonosan érzik magukat a házban. A ház mindenhol szabadon bejárható, egyetlen szoba van zárva, amit ráadásul semmilyen kulcs nem nyit. Természetesen kíváncsiak arra, hogy mit rejt a belső szoba. És ahogy az lenni szokott az irodalmi műveknél (és a videojátékoknál is) a zárt ajtó rejt az egész történet lényegét, ahogy itt is. Egy 96 éves férfi van a szobában, a könyvespolc pedig tele van horgászatról és halakról szóló könyvekkel. Illetve több akvárium is van halakkal. A férfi imádja a halakat. 80 éve foglalkozik velük.

Miről van itt szó? A következőképp értelmezem a elzárt szobát és a házat: A ház szimbolikája nem más, mint a szereplő saját maga valósága. Mentálisan szolgál menedékhelyül, mert nem akar tudomást venni a háborúról. Minden adott ahhoz, hogy nyugodt élete legyen a házban, hiszen a berendezések jó állapotban vannak, van melegvíz, tehát a háború borzalmai után végre nyugodt élete lehetne. Tehát a ház lehet az ő saját maga kis világa, ahol a háború elől biztonságban lehet, tehát nem kell tudomást vennie arról, hogy mi folyik kint. Már korábban is olvastam a II. világháború utáni holland irodalomról, rettenetesen erős és nyomasztó. Hollandia nagyon durván megszenvedte a 2. világháborút, a németek, amikor megszállták az országot, lebombázták Rotterdamot és a zsidók 80%-át deportálták. Ez olyan szintű trauma volt a holland történelemnek, amit nem lehet nem kiírni. A 2. világháború utáni holland versek és prózai írások rettenetesen erősek és nyomasztóak, erre egyik legjobb példa a Het Behouden Huis. A szereplők reményvesztettek, nincs miért élniük, keresik a maguk identitását, valóságát. A saját valóság ez a bizonyos ház, amihez a holland katona olyan szinten ragaszkodik, hogy amikor megjelennek a valódi tulajdonosok (egy házaspár), akkor a katona megöli őket. Ragaszkodik a saját valóságához és azt senki emberfia el nem veheti tőle. Az ezredes és a német katonák jelenlétét meg én úgy értelmeztem, hogy azért a holland katona nem tarthatja magát távol 100%-ig a valóságtól. A partizánok a külvilágot jelképezték, hogy a háború még mindig tart. De aztán bevégezték... A németek a valóságnak megfelelően vesztik jelentőségüket a novella előrehaladtával, az ezredes meg... a fán lóg a 96 éves férfival és a ház valódi tulajdonosaival.

Túléltem a novellát. Kellemetlen olvasmány, de nem annyira, mint amennyire féltem tőle. Mert megmondom őszintén: féltem tőle. Féltem, hogy nyomasztani fog és rossz hatással lesz rám. Szerencsére tudtam úgy olvasni, hogy végig külső szemlélőként figyeltem az eseményeket. És ami a legérdekesebb, hogy olvasatta is magát a novella. Tehát Hermans nagyon jó író, nem véletlen a 2. világháború utáni három legnagyobb holland írók egyike. Csak az ő írásai, egyéb történései miatt sokkal nyomasztóbbak.

De semmiképp nem mondanám rossznak, sőt már csak azért is érdemes ilyet is olvasni, hogy ebből a szemszögből is betekintést nyerjük a 2. világháború eseményeibe. Nagyon jól szemléltetik, hogy miért is élünk már jó ideje történelem utáni időket és hogy miért haltak ki az eszmék és az ideák. Túl nagy árat fizettek az emberek értük, csakhogy mostanra már eljutottunk oda, hogy már nincs miért élni, mert már nincs miért meghalni. Meggyőződésem, hogy valójában még most is a 2. világháború következményeit éljük ebből a szempontból.

Rég jártam a vaterán, nagy meglepetésemre találtam is néhány igazi ritkaságot, az egyik, amit ma átvettem, az a The Corrs: Borrowed Heaven kazetta. Az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a második The Corrs album, amit sikerül újra megszerezni kazettán, ugyanis ez mára igazi ritkasággá vált. Hiszen 2004-es albumról van szó, amikor kazettákat már jóval kevesebb példányban gyártottak, mint a '90-es években, így jó eséllyel igazi ritkaságot keres az, aki 2000 utáni kazettát akar venni. Ebből a Corrs kazettából is csak egyetlen példányt láttam eladásra, az is €20 volt... Mivel magyar volt az illető, gondoltam, rákérdezek, hogy esetleg forintban mennyiért adná (remélve, hogy olcsóbban váltja át az Eurót), de amikor válaszolta, hogy 7.000 forintért, hát mondtam magamban, az bizony, kedves barátom, nálad marad. Szeretem a The Corrs-t, jó ez az album, de nem ennyire, akármekkora ritkaság is. Úgyhogy örültem, amikor megtaláltam Vaterán 1.000 forintért, ennyiért már megveszem. Bár csendben hozzáteszem, nagyon rég vettem 1.000 forintért kazettát... Ezek után szerintem nincs mit csodálkozni azon, hogy megrökönyödtem a 7.000 forinton.

Kicsit hülyén áll, hogy pont az énekesnő van leragasztva, kiteszek egy képet a kazettáról kibontva is. Merthogy bontatlan állapotban vettem meg. 2004-es megjelenése óta senki nem bontotta ki... Mondjuk az 1.929 forintos ár kedvezőbb, annak idején a saját példányomat emlékeim szerint 2.200 forintért vettem. Igen, nagyjából ennyibe kerültek a kazetták 2000 után. De így azért csak jobb. Értékelést később tervezek írni az albumról. Nagyon remélem, hogy a többi ritkaságot is meg tudom majd venni.

Felkerestem a KRE-s röplabda edzőmet, hogy esetleg nem-e tartana nekem egyéni edzést, hogy a gyakorolhassam a felső szervát? Mondta, hogy ezt így konkrétan nem vállalná be, de adott itthonra tippeket, amiket gyakorolhatnék. Egyébként nagyon tapasztalt edzőről van szó, ahhoz képest, hogy csak egy kérésért fordultam hozzá, majdnem 2 órán át beszélgettünk. A tapasztalatait többségében Amerikából szerezte, amerikai edzőktől tanult, ezért egyedi módszereket alkalmaz. Amik egyébként a személyiségében is megnyilvánul, ugyanis rendkívül módon segítőkész és támogató. Beszélgettünk a hazai röplabda helyzetéről, hogy mit tapasztalt, és hogy mennyivel másabbak az edzések azáltal, hogy Amerikából más mentalitást és attitűdöt tanult. Mondta, hogy a hazai röplabda edzés inkább diktatórikus, mert sokkal inkább a teljesítményre mennek. Ő meg viszont pont azt tanulta Amerikából, hogy ha egy meccsen problémák vannak, akkor az edzőnek kell elgondolkodnia, mert valamit neki kell másképp csinálnia. Ezért azért igaz, mert a csapat, ha játszik, az azért van a pályán, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtsa. Már régebben is azt érzékeltem, hogy ha nézek valami meccset (mindegy, milyen sportág), akkor ott az edző legalább annyira "játszik" a csapattal, kicsit sarkítva, ő is legalább annyira vizsgázik, mint a csapat, hogy na vajon, mit tud nyújtani. És ha valami a meccsen nem megy jól, akkor azért inkább az edző felelőssége, mert ő látja kívülről, hogy mi a gond, neki kell úgy menedzselni a csapatot, hogy a továbbiakban a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Ennek szellemét nagyon éreztem a mi edzőnkél, ezért nagyon motiváló volt most is beszélgetni vele. Beszélgettünk arról is, hogy a röplabda, mint élsport, legalább annyira kiégeti a tinédzsereket, mint bármely más sportág, ugyanis hetente ötször van edzés, szombaton meg meccs. Tehát lényegében csak a vasárnap szabad, de az edzések kapcsán szó volt arról is, hogy egy-egy gyakorlatot nagyon sokáig gyakorolnak, amit szinte azonnal meg lehet unni. Tehát az élsportnál azonnal elvész a sport játék-jellege, és így mivel a gyerekek nem azt kapják, amit vártak, ezért sokan abbahagyják. Akik meg ott maradnak, azok meg szinte az egész gyerekkorukat (legalábbis egy részét biztos) feláldozzák. Tulajdonképpen ezért nézem egyre nagyobb szkepticizmussal az Olimpiát is, hiszen akik ott vannak, azok döntő többségében irgalmatlanul megdolgoztak érte, és valami olyan árat fizettek érte, ami lehet, hogy inkább túl sok. És csak azért, hogy egy világversenyen megmérkőzzenek, hogy annak az egyetlen nyertes nyakába akasszák az aranyérmet... Mert mennyire emlékezünk meg az ezüstérmesekről, és azokról, akik rosszabb helyezést értek el, de ők legalább annyi munkát fektettek az egész sportba, mint az, aki az aranyérmet nyerte. És igazából, ha jobban belegondolunk, az se feltétlen világdicsőség, hogy a magyaroknak vannakbőven aranyérmesei. Mert fordítsuk meg: Tudunk mondani német olimpiai bajnokot? Hollandot? Spanyolt, kínait, japánt, ausztrált?

Az élsport túl nagy árat kér, úgyhogy én nem bánom, hogy csak hobbiszinten maradt meg nekem a röplabda. Amíg játék a sport, addig mindent beleadok, amit csak tudok.

Ajánlottam az edzőnek a Haikyuu!!-t is, mondta, hogy még nem hallott róla, de örül, ha megvan a motiváció. Mondtam neki, hogy hivatásos röplabdások is elemzik az animét, annyira valósághű a megjelenítés, valamint a 2020-es Olimpián is a japán csapatnál Haikyuu!! dalokat játszottak be a meccsük alatt.

Kérdeztem arról is, hogy milyennek látott engem, és pont azt mondta vissza, amit gondoltam magamról. Megmondta őszintén, hogy látszott rajtam, hogy alig van sportolói múltam, mert még a kezdőnél is kezdőbb voltam. De látta rajtam, hogy akarom csinálni, és hogy kitartó voltam, akármennyire is kezdő voltam, és a félév végére sikerült felhozni magam egy olyan szintre, ahonnan már jobban lehet építkezni. Pont ezt érzékeltem én is magamon. Láttam a többieket, tudtam magamról, hogy az utolsók között vagyok, de megtanultam ezzel nem foglalkozni. Ők vannak ott, ahol vannak, én vagyok ott, ahol vagyok, az én feladatom az, hogy mindig egy kicsit jobb legyek annál, mint amit előzőleg nyújtottam. Nem mindig ment. Mentem akkor is edzeni, amikor rosszabb hangulatban voltam, hogy legalább annyival is tartalmasabb legyen a napom. Nem voltam jó akkor, de van egy érdekes stratégiám erre. Ha kimondom magamról akár hangosan is, hogy nem vagyok jó, azzal tudatosodik bennem, hogy problémák vannak, és valahogy jobb leszek egy kicsivel. Jobban összpontosítok, jobban figyelek arra, hogy jól csináljam a gyakorlatokat, és máris jobban megy, és ez egy kicsit növeli az önbizalmamat. Azt persze fontos tudni, hogy ilyenkor nem szidom le magam, sokkal inkább mintegy szembesülés a valósággal és ez érdekesmód, segít rajtam. És tényleg a félév végére lett meg az, hogy kezdtem az egyes gyakorlatokat magaménak érezni, és jobb lettem. Erre már lehet építkezni. Kíváncsi leszek, hogy meddig fogok tudni a tavaszi félév során.

És hogy milyen gyakorlatokat ajánlott? Elsőként atlétikai jellegűeket, mert elmondása szerint a röplabda atlétikai sportág, amit elsősorban lábbal játszunk, csak kapsz egy labdát a kezedbe. Tehát gyorsaság, ugrás, oldalazás, illetve hátrafele menet. Ezeket egyébként mind gyakoroltuk az edzéseken, úgyhogy nagyjából meg is van. Meg ezt tudom itthon is csinálni. Illetve labdás gyakorlatokat is tudok gyakorolni, mivel van röplabdám. Labdával három gyakorlatot ajánlott.

• Mivel mondtam neki, hogy nemcsak azzal van bajom, hogy nem tudom elég erősen elütni a labdát, hanem, hogy sokszor egyenesen sem megy fel, amikor feldobom, ezért erre azt ajánlotta, hogy nyújtott kézzel dobjam fel a labdát és kapjam el. Az elkapás egy sarkalatos dolog, ugyanis itt is az volt a gond (ezt csináltuk edzéseken is), hogy mindig mondta, hogy ha elmegy a labda, akkor menjünk utána, álljunk alá és úgy kapjuk el. Nekem ez volt a rákfeném, mert ha oldalra ment, akkor ösztönből oldalra nyúltam, és onnan folytattam. Elmondása szerint ez azért hibás, mert a legnagyobb erőt csak akkor tudom belevinni az ütésbe, ha elöl van a kezünk. Ezt tényleg érdemes lenne gyakorolni, mert ha oldalra megy a labda, akkor nulladik gondolatra oldalra utánanyúlok. És hogy mindig álljak a labda alá.
• Egy egyszerűbb, hogy tartsuk az egyik kezünkben a labdát és a másikkal csapjunk rá, ahogy csak tudunk. Ennek az a nyitja, hogy az ujjaknak kicsit szélesebbnek kell lenni és teljes tenyérrel kell rácsapni, mert úgy tudjuk kifejteni a legtöbb erőt a labdába. Ha van levegő a tenyér a labda között, akkor baj van. Mindig is tudtam, hogy a technikával van bajom.
• Ez kicsit komplexebb, és ez ment a legnehezebben az edzéseken. Ekkor nagyon közel kb. fél méteres távolságban álltunk a faltól. Feldobtuk a labdát és ahogy lejött, a falnak ütöttük. Akkor csináljuk jól, ha a labda ott marad és nem pattan el. Ehhez idő kellett nekem, mire ráéreztem, hogy pontosan hogy is kell csinálni, ugyanis módszeresen elpattant nekem a labda.

A félévi vizsgák mellett egyébként is kell némi pihenés és szellemi munkát fizikai aktivitással lehet kipihenni.