Ma a vonaton elolvastam A kiégés társadalma című könyvet. Ezzel a könyvvel különösen lassan haladtam, mert egyrészt több párhuzamos olvasmányom volt, másrészt ez egy igen nehéz olvasmány. Fogalmazás terén is: Voltak olyan mondatok, amiket többször el kellett olvasnom, hogy megértsem, másrészt a téma is elég nehéz.

De már ahogy belekezd, az durva, ugyanis erőteljesen a képünkbe nyomja, hogy mekkora baj van, már-már világvégét hirdet. Eleinte nagyon is tetszett, hogy ennyire nyíltan és kertelés nélkül megírja a valóságot, volt is olyan gondolatom, hogy ez a könyv ugyan kicsi, vékony, de nagyon velős lesz. Később aztán árnyaltabb lett a kép. Elsősorban azért, mert megoldásként egy túlzottan idealista képet fest: Passzivitás, fáradtság és az ünnep megélése. Ezek közül a fáradtságot nem is kell kérni, tálcán kínálja nekünk a mostani munkaerőpiac. Ráadásul ehhez tartoztak a legfurcsább, legkevésbé érthető érvek, az tényleg olyan, hogy többször el kell olvasni, hogy az miért jó. A passzivitás már sokkal inkább érthető. Amikor csak passzívan szemlélődsz, ráfókuszálsz valamire, befogadod a belőle áramló információt és azt feldolgozva leszel több. Ilyen tényleg létezik, elég csak arra gondolnom, hogy a dalt hallgatva magamban mélyebben elemezve miket meg nem hallok és milyen mély jelentéssel bírhat egy dal (amiben persze van munka). De ugyanígy lehet csodálni a tenger morajlását, a víz áramlását, amikor érzed a víz erejét és tiszteletben tartod azt. Az ünnepet jelen esetben én inkább átvitt értelemben értelmezném. Miközben az ünneppel kapcsolatban olvastam, az eszemben volt Zorán: Tizenegy dal albumára felénekelt emblematikus dala (Az ünnep), sokkal inkább arra a fajta ünnepre asszociáltam, amikor tényleg minden szép körülöttünk és tudunk mindennek örülni.

Viszont a könyv azért nem fogja megváltani a világot (már ha ezzel a céllal született meg), mert egyrészt túlzottan idealista megoldásai vannak. Ez nem menti meg az embert a kiégéstől, mert attól a dolgos hétköznapok még ugyanúgy jelen vannak. Működhetnek ezek a megoldások, de ahhoz alapjaiban kéne átírni az egész rendszert, amiben élünk. És minthogy nem egyik napról a másikra alakult ki, így nem egyik napról a másikra fog eltűnni. Másrészt a megfogalmazás annyira bonyolult, hogy a könyv konkrétan nem is ajánlható mindenkinek. Aki egyszerűbb (és nem feltétlen butább) gondolkodású, az könnyen abbahagyhatja a könyv olvasását, főleg, hogy ráérez arra, hogy ezek a megoldási javaslatok ebben a formában nem működnek. Folyamatosan idéz nagy filozófusoktól, pszihcológusoktól, bölcsektől, és azokhoz fűzi hozzá a kommentárját. A gondolatok jók, de túlzottan tömények. Ez a kis könyvecske tényleg velős. Valószínűleg az szolgálhat megoldásként, ha az egyén amit tud, magán alkalmazza, folyamatosan változtatja meg az életvitelét, és ez idővel egyre nagyobb halmazt alkotva, idővel kihatással lesz a társadalomra. Ezt tudom megoldásként elképzelni, de ez túlzottan optimista elképzelés. A gond ugyanis tényleg annyira komoly, hogy komplex változásnak kell történnie ahhoz, hogy az az idealizált világ, amiről a könyv ír, valóság legyen.

Amit még lehet hiányolni, hogy nem ír a jövőről. A könyv ugyanis részint nyitott kapukat dönget, hiszen ma már egyre inkább robotizálódnak a munkahelyek. Elég csak azt megnézni, hogy a Tescóban és a Sparban egyre több helyen van önkiszolgáló pénztár, amit személy szerint nagyon üdvözlök, ugyanis a pénztárosi munka az egyik legborzalmasabb, amiben eddig részem volt. Nemcsak azért megyek döntő többségében önkiszolgáló pénztárhoz, mert gyors, hanem mintegy demonstratíve, hogy én is hozzájáruljak ahhoz, hogy a pénztárosnak kevesebb munkája legyen. Na jó, elkalandoztam, vissza a könyvhöz: Szívesen vettem volna az író véleményét az alapjövedelem kérdéséről. Mert ez is a következő évtizedek nagy kérdése lesz, hogy ha tényleg egyre kevesebb munka lesz, akkor felszabadulhat az ember, arra mi lesz az állam válasza? Mit lehet olyankor tenni? Ilyet szívesen olvastam volna, annyival igazán lehetett volna vastagabb a könyv és még sokkal tartalmasabb is.

Tehát alapvetően jó könyv: Rövid, de velős. A benne lévő megoldási javaslatok viszont túlzottan idealisták és szívesen olvastam volna jövőbeni gondolatokat. Emellett a megfogalmazás sem fog mindenkinek tetszeni. Iránynak, útmutatásnak mindenképp jó, arra, hogy elindítsa az embert, viszont kéne egy olyan könyv, ami egyrészt érthetően magyarázza el a jelenségeket, másrészt lépésről lépésre ír megoldási javaslatot és nem egy végső állapotot ír meg. És akkor minél több ilyen jellegű könyv lesz, annál inkább érezheti magát ösztönözve az ember a változásra. Tömeges változás esetén idővel a nagy cégek is kénytelenek lesznek változtatni és egy végső ideális esetben, az egész gazdasági rendszer átalakulhat. Fú, de nagyon messzire mentem én is! Beleestem a könyv csapdájába...

Múlt vasárnap megvettem az egyetlen még hiányzó Almási Kitti könyvet, a "Bátran élni"-t. Ezt későbbi olvasmány gyanánt vettem meg, most inkább gyűjteménybe, mert van mit olvasni. A tartalmát már ismerem, hiszen megvan hangoskönyv formájában is és már kétszer végig is hallgattam. Ezért most inkább gyűjteménybe van, de később, ha több könyvvel is végzek, jól fog jönni. Akkor egyébként is az lesz, hogy jól fog hatni frissítésként újra elolvasni. Most van mit olvasni. Még a "Lezárás, elengedés, újrakezdés" című könyvével is adós vagyok magamnak, az is félbe van hagyva, de azt a könyvet is szeretném olvasni, ami egyetemen, Holland / Flamand irodalomra fel van adva.

Mindenesetre most már megvan Almási Kitti összes eddig megjelent könyve, ezekről csináltam néhány képet. Először is a Bátran élni a hangoskönyvvel együtt.

És az összes eddigi könyve.

És hamarosan jön az új könyve, "A te döntésed" címmel. És máris elért az első kellemetlen meglepetés, ugyanis eredetileg november 29-én jelent volna meg, de ahogy elnézem, áttették a megjelenést 2022. február 28-ra. Tudok arról, hogy komoly papírhiány van, bizonyos megjelenéseket el kell halasztani és úgy sejtem, hogy itt is ez áll fenn, de igazán szólhattak volna, tekintve, hogy előrendeltem a könyvet. És úgy rendeltem elő, hogy az összes addig összegyűjtött pontomat betettem ebbe a könyvbe, mert úgy voltam vele, hogy így majd könnyen ki tudom fizetni (majdnem 50% mínusz a 20% előrendelési kedvezményen túl), de most az a sok pont úszik valahol a levegőben, és annak ezek szerint majd csak márciusra lesz foganatja. Holnap bemegyek a könyvesboltba és rákérdezek majd. De jó lett volna, hogy ha értesítettek volna.

Hiába vagyok manapság a hollandra kihegyezve, használom napi szinten a nyelvet, azért csak ott van bennem az, hogy jó lenne letenni a japán nyelvvizsgát. Legalább az N5-öset, hogy valami látszatja legyen annak, hogy tudom az alapokat. Gondolkodtam azon, hogy el lehetne menni ismét a Japán Alapítvány könyvtárába és ott csinálni, mint néhány éve. Ott úgyis szeretek lenni, mert kellemes a hangulat, nyugodt a légkör. Aztán kigondoltam azt, hogy ha már itt vagyok a Károlin, akkor itt keressek nyelvvizsgára felkészítő könyvet. Amikor voltak, akkor azt mondták, hogy a japánosoknak külön könyvtáruk van, ott lehet találni japán könyveket. Felmentem a tanszékre, ahol pont egy japán származású tanárral találkoztam. Megkérdeztem őt magyarul, artikáltan, lassan, hogy tud-e ilyenről. Nagyon sokat gondolkodott, kérdezett is japánul, hogy japán szakos vagyok-e? Az volt a kellemetlen, hogy hollandul válaszoltam neki. Az a helyzet ugyanis, hogy annyira benne vagyok a holland nyelvben, hogy nem jutottak eszembe a szavak. Ezért végül csak a fejemet rázva tudtam nemet mondani. A végére nagy nehezen eszembe jutott az "Arigatou, gozaimashita", de kicsit kellemetlen volt.

Az az érdekes, hogy annyira benne vagyok a hollandban, hogy még ha nézek is animét, akkor ugyan alapvetően értem azokat a japán szavakat, amiket felismerek, így a szövegértéssel nincs gond, de egyszerűen nem tudom képezni a japán szavakat, mondatokat magamban! És talán ebből fakad egyfajta pánik, hogy hát csak 6 féléven tanultam japánul, nem szeretném, ha ez a nyelvtudás csak úgy elveszne. De most teljesen elnyomja a holland. Amikor Netflixen nézek animét, ott is holland felirattal nézem. Ott egyébként kifejezetten érdekes a japán szavak holland megfelelőjével találkozni, illetve, ha egyik-másik nyelven nem ismerek egy adott szól, azáltal is tanulni. De az elmémben egyértelműen a holland dominál.

Az volt a rossz, akkor ért el a nagy Hollandia-szerelem, amikor jött a bonyolultabb nyelvtan japánból, és elvesztettem a motivációmat a japán nyelvtanulás iránt. Leginkább az döntötte el a Holland-Japán belső konfliktust, amikor tudatosodott bennem, hogy a hollandot sokkal inkább tudom hasznosítani a jövőben, hiszen Hollandia a környéken van (Japánhoz képest), emellett a holland kultúra is sokkal közelebb áll az én szemléletemhez, elveimhez. Akkoriban még ugyan bejártam még japánra, de abba akartam hagyni. A japán kultúrában nem tetszik, hogy az emberek elrejtik az érzelmeiket, és hogy nagyon vigyázni kell, hogy fejezzük ki magunkat különböző embereknek. Bár abból a szempontból viszont kiváló a japán nyelv, hogy nagyon jól lehet szociolingvisztikai szempontból elemezni, hiszen a különböző rangok, életkor, nemek meghatározzák, hogy kihez hogy beszélünk. Van olyan ige, amit csak férfiak használnak (egymás között), illetve vannak kifejezések, amiket udvariatlanság felettesünknek mondani. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a japán származású tanárnő tartott órát. Húsvét utáni első óra volt és megkérdezte, hogy telt a húsvét? Nekem nem volt semmi érdekes, ezért azt válaszoltam, hogy "betsu ni". És meglepett, hogy totál megsértődött a tanárnő. Megkérdeztem, hogy miért probléma az, amit mondtam, azt választolta, hogy ez inkább azt jelenti, hogy "nem akarok beszélni róla". És inkább erőszakos áthallása van, hogy "ne is kérdezz, neked nem fogom elmondani". Egyrészt, ilyen az, ha animékből használunk felelőtlenül kifejezést, másrészt ez sem tetszik a japán kultúrában, hogy ennyire meg kell válogatni, hogy kihez hogy beszélünk. Tudom, hogy ennek komoly történelmi hagyománya van az országban, de ezt az egyéniségemből kiindulva nem tudnám magamévá tenni.

Meg az is a holland nyelv mellé billentette a mérleget, hogy Hollandiában akarok élni a jövőben, tehát ott aktívan tudom használni a nyelvet, meg a kultúrájuk is közelebb áll hozzám. Japán az olyan, hogy életemben egyszer nagyon szívesen kimennék az országba, eltöltenék ott néhány hetet, megnézném a látványosságait, természeti csodáit, meg természetesen animés, videojátékos közegben is nézelődnék, de soha életemben nem élnék Japánban. Főleg a szigorú munkamorál miatt. Tudom magamról, hogy Japánban feladnám az életet és hikikomori lennék, vagy a magas öngyilkosságok arányát növelném. De ott van a másik oldal, azért megvannak azok a dolgok, amik miatt szerethető a japán nyelv és a kultúra (főleg a modern, nem tagadom), amik a mai napig arra sarkallnak, hogy ha úgy alakul, akkor tanuljam tovább a nyelvet, tanuljam a kanjikat. Meg azon gondolkodok, hogy ha motivált vagyok abban, hogy a hollandban is tanuljam a bonyolultabb nyelvtant, akkor biztos, hogy a japán is menne magasabb szinten. Ez is közrejátszott abban, hogy mégis csak megpróbálnám a nyelvvizsgát. Meglátjuk, hátha. Először újra ráhangolódok a japánra, és ha úgy érzem, akkor nekivágok ismét.

Mindig csalódásként élem meg, ha elkezdek beszélni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ről, hogy mennyire nem ismerik. Amikor elkezdek beszélni róla, akkor épp meghallgatják, majd amikor elkezdem mondani a párhuzamokat a Haikyuu!!-val, az már komolyabb érdeklődést vált ki. Pedig igen. Sok hasonlóság van a két anime között. Már-már easter egg-kent lehet felfedezni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben, hogy miben is hasonlít a Haikyuu!!-ra, mert akár olyan szintű hasonlóságokat is lehet találni, minthogy egy videojátékról szóló film, mely játékokból tartalmaz elemeket. És ha ez tényleg segít ahhoz, hogy az anime népszerűbb legyen, akkor összegezzük a hasonlóságokat.

1. Ugyanaz a stúdió animálta mindkét animét.
   Mindkét anime a Production I.G remekműve, ezen két anime által ez a stúdió nagyra nőtt a szememben.
2. Ugyanaz a stáb dolgozott rajta.
   Első ránézésre az első két hasonlóság megegyezik, de valójában egy stúdión belül más-más emberek dolgoznak egy animén. De a lényeg, hogy ugyanazok dolgoztak a két animén, ennek köszönhető, hogy a rajzstílus szinte teljesen megegyezik. A különbség inkább az, hogy a Haikyuu!!-ban valamivel élénkebbek a színek, a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru kissé fakóbbak. Mondjuk amiatt is érződik így, mert a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru télen játszódik, így sok a sötét, éjszakai jelenet.
3. Mindkét anime zenéjét Hayashi Yuuki szerezte.
   Ez pedig mindent elárul arról, hogy miért is hasonlít a két anime zenéje egymásra hangszerelés terén. Valahányszor hallgatom a két anime OST albumait, olyan érzésem van, mintha ugyanannak az együttesnek két különböző albumát hallgatnám. Bár a Haikyuu!! esetében annyival árnyaltabb a kép, hogy Tachibana Asami is szerzett ott zenéket (hiszen koprodukció), de hát ő csak megerősítette Hayashi Yuuki nagyságát, ketten együtt kiváló zenéket szereztek.
4. A főszereplő srác Kurahara Kakeru mintha Kageyama Tobio bátyja lenne.
   Alapvetően el lehet mondani, hogy animékben vannak bizonyos hajviseletek, tehát annyiban bele lehet kötni ebbe az állításba, hogy hajviselet alapján egész focicsapatnyi testvérük lehetne, de itt azért ennyire feltűnő a hasonlóság, mert nemcsak hogy ugyanaz a stáb animálta meg mindkét animét, hanem személyiségük is sokban hasonlít, Kurahara Kakeru is előszeretettel osztja ki a többieket, hogy mit tudnak ők az életről, hogy miken ment ő keresztül, ahogy Kageyama is. És mind a ketten jelentős személyiségfejlődésen mennek keresztül az anime során. Mindkettejük személyiségtípusa ISTJ.
5. Mindkét anime Sendaiban játszódik.
   Mind a Haikyuu!!, mind a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru helyszíne Miyagi prefektúra székhelye, Sendai.
6. Jelentős szerepet kap a 10-es szám.
   A Haikyuu!!-ban ezt nem kell különösen magyarázni, Hinata és a Chiisana Kyojin száma a Karasuno Koukou csapatában a 10-es szám. A Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben pedig a futócsapat 10 fős, és a Hakone Ekiden-en is a 10. helyen végeznek, ami még pont továbbjutó hely volt a jövő évi versenyt illetően.
7. Mindkét animének megadatott egy csinos segítő lány.
   Miről beszélünk a Haikyuu!!-ban a második évadra ketten is lettek, hiszen Shimizu Kiyoko mellé betársult Hitoka Yachi is. A Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru fiúcsapatának is jutott egy csinos lány Katsuta Hanako személyében, aki személyiségében inkább Hitoka Yachi-ra emlékeztet (bár némileg nagyobb magabiztossággal rendelkezik a Kazetsuyós lány), csak részemről nagyban árnyalja a képet, hogy számomra Hana-chan rettenetesen idegesítő. Hála istennek, nem emlékszem arra, hogy Kimura Juri-t bárhol máshol is hallottam volna, de borzalmas hangja van. Egyébként az nagyon érdekes, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru anime változatának rajzstílusa teljesen más, mint a mangáé. A mangában a szereplők sokkal erőteljesebben, durvábban vannak megrajzolva, alig lehet ráismerni egyikre-másikra. Ami a legszembetűnőbb, hogy a mangában Hana-chan gyönyörűszép. Valósággal szerelmes lettem belé és nem értem, hogy kellett az animére teljesen átplasztikázni.

Nos, nagyjából ennyi. Döntse el, hogy kit mi motivál a legjobban, hogy megnézze az animét.

Egyébként onnan jutott eszembe a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru, hogy elgondolkodtam azon, hogy szívesen csináltatnék magamnak fancuccokat olyan animékről, melyek nem terjedtek el annyira, így nem nagyon lehet róluk semmit kapni. Erről az animéről is kerestem képet és amikor megtaláltam ezt, annyira megihletett, hogy ez ideális poszter- és bögremintának, hogy úgy döntöttem, hogy teszek egy újabb lépést afelé, hogy ismertebbé tegyem az animét.

Mutattam az egyik ismerősömnek ezt a képet és megkérdezte, hogy ők egy pár? Nem volt hülyeség, amit kérdezett, mert tudtom szerint a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t eredetileg BL sportanimének tervezték, csazt azán elvetették az ötletet. Egyébként nagyon furcsa, nekem nem jutott eszembe a homoszexualitás a képet látva. Azért tetszett meg nagyon a kép, mert nagyon kifejező. Az az arc, ahogy elmélkedve felnéznek az égre, szinte fizikálisan lehet érzékelni, hogy mennyire elmélyedtek az adott pillanatban, mintha ez egy szent pillanat lenne, amikor megerősítették a barátságukat és csapattársak lesznek, bármi is történjék.

Egyébként többször végignéztem az animét és egyszer sem érzékeltem semmilyen homoszexualitást. Úgyhogy ha igaz, hogy tényleg BL-nek tervezték a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t, azt teljesen, 100%-osan eltávolították. Bár furcsa egyébként, hogy hiába vagyok biszexuális, más LMBT ismerőseim, barátaim fogékonyabbak a BL-utalásokra. Nekem a Hajime no Ippo is teljesen heteroszexuális anime. Mások szerint meg a fürdőzős jelenetek miatt inkább biszexuális. Ki milyennek látja, én nem mennék el eddig.

Mindenesetre lett bőven képanyag az animéből, mert megtaláltam az anime mind a 9 japán kiadás Blu-ray borítóját scannelve és ott is találtam néhány fantasztikus képet, meg az interneten is felleltem néhány eredeti artworköt, valamint a logót is függőlegesen.

Haikyuu!!-ból pedig a Karasuno Koukou VS Shiratorizawa Gakuen Koukou japán kiadásának scannelt borítóját találtam meg. És amikor megtaláltam ezt a képet Kageyamáról, egyből még jobban belé szerettem (mintha nem tetszene így is eléggé), és ezt bögrének, poszternek, pólónak, miegymásnak.

Ez a harmadik évados csoportképből származik, onnnan kiemelték Kageyamát és mögé tettek jeleneteket a harmadik évadból és ez olyan érzetet ad, mintha Kageyama ki lenne emelve, mint a meccs hőse.

Úgyhogy ilyenekkel is foglalkozok manapság szabadidőmben.

Erre a hétvégére megbeszéltük a Zsoltival, hogy ezt ismét együtt töltjük augusztus vége után. Az a hétvége is jól sikerült így ez a hétvége is ígéretesnek tűnt. Főleg, mert mondtam a Zsoltinak, hogy hozhatja nyugodtan azokat a filmeket, amiket szeret, én is megismerkednék velük. Az animék mellett ugyanis a másik nagy szenvedélye a retro filmek, főleg a B-kategóriás (horror)filmek. Mondtam neki, hozzon egy párat, szívesen ismerkednék a kultúra ezen szegmensével.

Szombaton 10.39-re érkezett meg, épp akkor értem oda, így nem vártam rá semmit. Amikor megérkeztünk, eleinte az én animéimet kezdtük el nézni, ahol épp aktuálisan tartok. A Starmyu 10. része volt. Ez is egy átlagos idol anime. Szoktam nézni idol-animét, de nem írok róluk, mert annyira üresek a karakterek és a történet is annyira sablonos, hogy nincs miről írni. Elnézegetem, mert kikapcsol, meg vannak benne jó pasik, de konkrétan semmi pluszt nem ad. A 7. részben volt az, hogy (egy egyébként idióta ok miatt) félmeztelen volt két srác, és wow... Igencsak szemrevaló látvány volt.

Az anime végénél a Zsolti megkért, hogy menjünk abba a japán teázóba, ahol volt augusztus végén is, mert szeretne ott megint egy machát inni. Nem kellett kétszer mondania. Oda sétáltunk. Ott nemcsak machát, hanem mochit is vett magának. Egy zöld színű sárgadinnyéset. Hat darab volt benne, 1.490 forint volt. Én egyet megkóstoltam belőle, finom volt, de annyira tömény, tartalmas volt, hogy egy darab egyszerre bőven elég volt nekem. Amíg ott voltunk, addig Zsolti a felém irányuló szeretetét trash videókkal fejezte ki. Igazán nem köszönöm meg, a szeretet kifejezésének egy másik módját igénylem. ^^' Aztán elsétáltunk a katolikus és evangélikus templomig, ott egy kicsit leültünk beszélgetni, majd elindultunk haza, hogy megmutassa az első filmet, amit elhozott nekem.

Ez pedig a Vércsapda volt. Már a cím se sejtet sok jót, de Zsolti sem árult zsákbamacskát, elárulta, hogy ez B-kategóriás horrorfilm. Bár elgondolása szerint ez még a jobbak közé tartozik. Hát, ha ez a jobbak közé tartozik, akkor el nem merem képzelni, hogy milyen lehet egy rossz B-kategóriás horrorfilm. Mert ez valami rettenetes volt. Annyira kiszámítható volt az egész, meg a gyilkosságok kivitelezése... Nem hiszem, hogy 12 évnél fiatalabb gyerekeken kívül mások megijednének egy-egy jelenettől. Olyan volt az egész, mintha a filmrendező a filmművészeti egyetem első félévében megbukott volna, eltanácsolták, de játssza a sértett büszkét, hogy ő csak azért is megmutatja, hogy vele kitoltak az egyetemen, ő igenis képes filmet rendezni. Nagyon nem... Annyira a sablonos horrorfilm-elemeket alkalmazta, annyira nyilvánvaló volt, hogy ott lesz a gyilkosság, ráadásul ahogy azt a gyilkosságot kivitelezték... Low-budget film feeling volt. Egy jó jelenet volt, a hipnózis rész, de azon túl az egész szörnyű volt.

De ezután megint én jöttem az animémmel, a Koi to Uso 4. részével. Ennek az animének eléggé rossz átlagértékelése van, de nekem kifejezetten tetszik. Jobbak a szereplők egy átlag szerelmi háromszög, hárem szerpelőgárdájához képest. Eddig! De hogy mi lesz a későbbiekben, az megint egy másik kérdés. Azt tudom elképzelni, hogy a lezárás lehet borzalmas. De nincs mit tagadni, sokat lendített nálam az, hogy a 3. részben Nisaka Yuusuke megcsókolta Nejima Yukari-t. Olyat láttam már hetero romantikus animében, hogy egy meleg srác szerelmes volt a főszereplő srácba (persze, esélytelen volt) de hogy egy fiú megcsókoljon egy másikat... erre nem emlékszem, de nagyon jó volt látni. Főleg, hogy mert váratlanul ért. Alvás közben nyomott egy csókot az ajkára, így a reakció nem ismert. Jó volt a 4. rész is, kíváncsi vagyok a későbbiekre is.

Elmentünk a Burger Kingbe is a Csaba Centerbe. Ez is jó élmény volt augusztus végén, bár akkor annyival volt jobb, hogy akkor késő este mentünk, amikor még jó idő volt, most meg már mivel késő délután már sötét volt, így most korábban mentünk. Nagyjából 19 órára értünk haza, mert én részt akartam venni a Nintendo Nederland Mario Kart 8 Deluxe őszi versenyén. A tavaszin szintén jelen voltam, a nyárit elfelejtettem, így csak az őszin tudtam versenyezni. Összesen 75 pontot értem el.

Nem rossz igazából, kétszer voltam harmadik helyen, és egyszer volt úgy, hogy 3. helyen álltam és a cél előtt lőttek rám, és lettem végül 11. helyezett. Az kellemetlenül érintett, de alapvetően kb. 50 percnyi játék alatt 75 pontot elérni az nem rossz tőlem. Zsolti meg közben az eredeti Super Mario Bros.-t nyomatta folyamatosan. Nagyon örül, hogy a maga szintjén egyre jobban megy a játék és ez további gyakorlátra inspirálja. Jól halad, kétségtelen, kezdi érzékelni a lényeget.

Egyébként a közös játék így nézett ki:

Ezen játék után pedig megnéztük a Super Robot Wars: Original Generation OVA 2. részét, ami szintén ilyen az átlagosnál jobb mecha anime, de a videojátéksorozat az, ami óriási népszerűségnek örvend. De ezután megint filmeztünk de olyan filmet hozott a Zsolti, hogy azt nem gondoltam volna. Toy Soldier a címe, ami egy bentlakásos iskolában játszódik, egy olyanban, ami tele van problémás gyerekekkel. A problémás résznek meg is van az alapja, ugyanis egy részüknek bűnöző vagy valami állami vezető a szülei, így a maguk szintjén a csínytevés tőlük sem idegen. Egyszer csak terroristák szállják meg az iskola épületét, a vezetője váltságdíjként az apjának szabadon engedését követelte. Ha jól vettem ki a filmből, azért azt az iskolát támadta meg, hogy néhányuk apjának köszönhető, hogy a vezető apja börtönben van. És akkor megszabadulnak-e a gyerekek? Ha igen, hogyan? Ha nem, mi lesz a sorsuk? Zsolti gyönyörűen kiválasztotta azt a filmet, mely megjeleníti az egyik legnagyobb félelmemet az életemben: Maffiózók, terroristák túsza leszek. Ez a film tényleg jó volt, itt izgultam a srácokért, hogy meneküljenek meg. A főszereplő srác ENFJ módjára vezette a többieket, hogy ki mit csináljon. Fantasztikus volt. Jó film volt, de a túszejtésnél nagyon féltem. Meg hát tényleg a végéig izgultam a srácokért. A vége felé már a JAM Project: Fight on! című dalát énekeltem magamban, meg kicsit hangosan is. Amikor a "Honki no Yuuki" részhez értem, akkor konstatáltam magamban, hogy igen, itt valódi bátorságot látunk. Igazából az egész film egy Yakusoku no Neverland élőszereplős változat.

Végül a Shin Getter Robo VS Neo Getter Robo OVA-val zártuk a napot, aztán mentünk aludni. Legalábbis csak Zsolti aludt, én max. egy órát. Mert miután több embert megkérdeztem, hogy mit gondolnak a novellámról, és döntő többségében pozitív visszajelzéseket kaptam (és én is jónak gondoltam), ezért úgy döntöttem, hogy a blogban is közzéteszem és ezzel egy új rovatot indítok el. Akartam ezután aludni, de annyira belelkesedtem attól, hogy közzétettem egy írásomat, hogy konkrétan megszállt az ihlet. Az új oldal alatt megírtam részletesen, hogy miről is van szó, de álljon itt is röviden: 2018-ban elkezdtem írni egy hosszú történetet. A hosszút meg tessék komolyan venni, ugyanis 78 fejezetesre tervezem. Egész jól elhaladtam vele, 30 fejezet kész van belőle. Csak a 31. fejezetnél elakadtam benne, és azóta se nagyon tudom, hogy folytassam. Meg ahogy olvastam az elejét, láttam, hogy van mit javítani, úgyhogy ezért is álltam meg. Viszont az egyes szereplőkről külön-külön ötletem volt rövidebb történetekre. Ezen téren szállt meg annyira az ihlet, de talán egy novelláskötet is összejöhetne. De ahhoz tényleg nagy közönség számára olvasásra érdemesnek kell megírnom az egyes történeteket. Mert alapötlet van, csak a kivitelezés is jó legyen. Mindenesetre látok ebben lehetőséget.

Ezen agyaltam, közben dalokat hallgattam a JAM Project: THUMB RISE AGAIN albumról. Például a már fentebb említett Fight on!-t, de a másik, amit nagyon szeretek az albumról, az a Lost my heart ~Kaze no Kioku~. Elképesztő. hogy milyen fantasztikus szerelmes dalokat tudnak énekelni. Szóval a lelkesedésem teljesen elnyomta a fáradtságomat.

Vasárnap nem mentünk sehova, de megnéztük a harmadik filmet, amit a Zsolti hozott, a... nem fog eszembe jutni, hogy milyen "queen..." De egy hajóról van elnevezve. 1914-ben játszódik a Kongói Köztársaságban, amikor a németek megszállták az országot. Annyira nem is a háborún volt a hangsúly, hanem Charlie és Rosie hajókázásán, amiről hamar kiderül, hogy romantikus töltetet kap. Természetesen nem úgy kell elképzelni, mint a romkomokban, ugyanis erősen harcolnak a természet elemeivel. Sok nehézségek árán jutnak el a célba. Érdekes film, meg a szereplők is viccesek, de annyira nem maradt meg bennem. Mondjuk talán azért sem, mert annyira elfáradtam, hogy be is aludtam a filmen.

Aztán a Zsolti akarta, hogy vegyem fel a Super Mario Bros. játékát, hogy megmutassa a barátainak. Nem kellett kétszer mondania. Gyors játék volt, mert már alapból el tud jutni a számára legmesszebb szintig. Aztán megmutattam neki a Super Mario Bros. 3-at. Abban is már megmutatkoztak az első Mario játékból származó reflexek, mert első játék ide vagy oda, gyorsan eljutott az ő képességéhez képest messzire. Ebből már nem készült felvétel, mert mindig meg kellett állnia. De hogy mennyire nosztalgikus volt a GAME OVER képernyő... Legalább 15 éve nem láttam. Aztán meg készülődtünk, mert a 15.20-as vonattal mentünk. Ő Szolnokon átszállt, én meg azzal mentem Pestig. Jó volt, remélem, lesz folytatás.

Volt ez a gondolatom tegnap a 10. rész megnézése után. Ma pedig befejeztem a Tokyo Magnitude 8.0-át. Enyhült ez a véleményem, de borzalmas volt. Azért, mert azt éreztem, hogy érzelmileg manipulálni akar. Az elején még érzékeltem az események súlyát, és akkor kifejezetten érdekelt a történet, de egy idő után kezdett gyanús lenni a dolog. A második felére meg már olyan érzésem kezdett lenni, mintha egy manipulatív párkapcsolatban lennék, ahol a partnerem folyamatosan játssza a szépet, a jót és hogy mennyire szeret, a színfalak mögött meg játszik velem érzelmileg. Ennek következtében folyamatosan vontam ki magam érzelmileg az animéből, a szereplőkből, mert éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Konkrétan a 10. rész végére olyan érzésem volt, hogy az anime készítői magukra gyújtották a házat. Ezt így nem lehet csinálni. De maradt még egy rész, természetesen megnéztem, egyébként is a párkapcsolattal is úgy vagyok (ha már ennek az analógiáját hoztam fel), hogy mentsük, amíg menthető, ugyanígy nézzünk szét az égő házban és mentsük, ami menthető.

Ilyen hosszú bevezető után lássuk, hogy miről is van szó. Egy testvérpáros viszontagságait követhetjük, amint a földrengés sújtotta Tokióban próbálnak hazajutni. A bonyodalom abból indul ki, hogy Onozawa Mirai és Onozawa Yuuki, avagy a testvérek egy bevásárlóközpontba mennek az anyjuknak születésnapi ajándékot vásárolni. Itt reng meg a föld, de elképesztő mértékben. Ahogy a címben is utalás van rá Richter-skála szerinti 8-as erőséggel. Ez az az erősség, amire már épületek dőlnek össze. Így az anime alapvetően valós lenne, mert hasonlóképp dőlnek össze az épületek az animében is. Akkor vált gyanússá a dolog számomra, amikor eszembe jutott, hogy Japán az az ország, amelyik egy törésvonal mentén helyezkedik el, így az évszázadok során hozzászoktak a földrengéshez. Legjobb tudomásom szerint az épületeket már jó ideje földrengésbiztosra építik. Ekkor kezdtem utánaolvasni annak, hogy mit is nézek én. Azt érdemes hozzátenni a teljesség kedvéért, hogy a stúdió sem árult zsákbamacskát. Kiírták minden egyes rész elején, hogy bár a történetet megtörtént esetek alapján írták meg, de a valóság ettől különbözhet. Ha így vesszük, a stúdió valójában a végsőkig korrekt volt, hiszen előre közölték, hogy nem az a céljuk, hogy a valóságot ábrázolják egy az egyben. És ahogy nézelődtem, sehol nem láttam olyat, hogy "Slice of Life", de a "Drama", mint műfaj, mindenhol meg volt jelölve. Itt tisztázódott bennem, hogy miről is van szó, és mit akar a stúdió valójában közölni. Mint dráma, itt az érzelmeken van a hangsúly. Nem véletlen két gyereket látunk főszereplőnek. Meg is jelenik az ő kedves, ártatlan mivoltuk, ami "segíti" a nézőt, hogy megélje a helyzet súlyosságát, hiszen könnyű velük azonosulni. Illetve, nem ez a helyes kifejezés. Azzal akartak rájátszani az érzelmekre, hogy a gyerekek esetében elő akarták hozni a nézőből a szülői ösztönt. Hogy azt érezze, hogy szegény gyerekek, ott vannak védtelenül, úgy odamennék nekik segíteni. Ezt a szülői szerepet jeleníti meg Kusakabe Mari, akivel mint szerencse a szerencsétlenségben találkoztak a gyerekek, mielőtt rájuk omlott volna az épület. Amikor a gyerekek az anyjuknak néztek ajándékot, pont azt akarták megvenni, amit Mari-chan is, de végül odaadta a gyerekeknek. Később a földrengés után a gyerekek újra összetalálkoznak a hölggyel, aki ahogy csak tud, segít a gyerekeknek, hogy hazajussanak. Neki ez azért sem teher, mert a közelben lakik, ahol a gyerekek is. Úgyhogy az előbbi gondolatmenetemen alapulva, Kusakabe Mari az, aki a nézők helyett segít a gyerekeknek.

És ha úgy nézzük az animét, hogy dráma, akkor ugyan elfogadható, ami történik, de a gyerekek viselkedése akkor is furcsa számomra, mert folyamatosan elkószálnak, amikor vészhelyzet van. Mirai-chan folyamatosan játssza a büszke nőt, aki ugyan még csak 13 éves, de már megedzette az élet, őt már nem érinti meg az öccsének gyermeki ártatlansága. Ez okoz köztük némi konfliktust. Csakhogy az anime akkor állna közelebb a valósághoz, ha a gyerekek éreznék a helyzet súlyosságát (mivel nem 2-4 évesekről van szó), félretennék minden büszkeségüket és ekkora krízisben inkább összetartanának, semmint hogy az egyik a felnőtt nőt játssza, a másik meg folyamatosan elcsatangol, mint akinek semmi veszélyérzete nincs. Ami még nem tetszett, hogy az utórengéseknél sem tudták a szereplők hirtelen, hogy mit csináljanak, mert annyira megrémültek. Én meg üvöltöm a képernyőnek (telefon, monitor, TV, épp ahol néztem az aktuális részt), hogy "GYERÜNK, IRÁNY AZ ASZTAL ALÁ! AZ ASZTAL ALÁ!!!". Japánban általános iskolában tananyag-szerűen tanítják a gyerekeknek, mi a teendő, ha megreng a föld: Mindenki azonnal az asztal alá bújik. Úgyhogy dráma ide vagy oda, jó néhány alkalommal feleslegesen játszottak rá az érzelmekre, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor beltéren voltak, lett volna lehetőség, hogy asztal alá, vagy bármi olyan alá bújjanak, ami fedelet biztosít a fejük fölé, így nem omlik rájuk semmi.

De ezeket még mind el is néztem volna, ami komolyan kiverte nálam a biztosítékot, az a 8. részben bekövetkezett haláleset, az utána következő jelenetek. Bár próbálták álomnak, vagy illúziónak beállítani Yuuki halálát, de tudható volt, hogy ő is áldozat lett, hiszen túl sokszor tűnt el megmagyarázhatatlan módon. Így nem gondolnám, hogy bárkit is meglepetésként kellett volna, hogy érjen, amikor a 10. rész végén Yuuki bejelenti, hogy ő meghalt. Ezen annyira kiakadtam, hogy így el is játszottam néhány ismerősömmel, hogy bejelentem nekik, hogy meghaltam. De komolyra fordítva: Ilyet nem játszunk! Érteni vélem, hogy mit akart érzékeltetni az anime, hogy ez az az állapot, amikor Mirai nem hiszi el, hogy az öccse nincs többé, ezért folyamatosan maga mellé képzeli, áltatja magát, hogy nem halt meg, hogy könnyebb legyen. De hogy csak úgy bejelenti a kisebb testvér, hogy meghalt... ezt azért ne csináljuk!

Le is húztam az animét 2 pontra, mert tényleg sokkolt, hogy csak ennyi tellett a készítőktől. De azért az utolsó részre mentették a menthetőt, próbálták konszolidálni az érzelmeket. Igyekeztem én is úgy nézni az utolsó részt, hogy átadni magam az érzelmeknek azért, hogy az "elválás" a lehető megbékésebb legyen. Ha maradunk a párkapcsolat analógiájánál, akkor úgy néztem az utolsó részt, hogy szakítás után tisztáztuk a dolgokat, így amennyire lehet, békében váltunk el egymástól. De nem tudtam elvonatkoztatni azoktól a dolgoktól, amik nem tetszettek, így végül 5 pontnál állapodtam meg a végső értékelésnél.

De érdekes volt látni, hogy sokakat mennyire elragadott az anime érzelmileg. Voltak azért páran, akik hasonló problémákat láttak az animében, mint ahogy itt is olvasható. Csak aztán szerencsétlennek, úgy nekimentek a profiljának, hogy az valami elképesztő. Itt-ott tényleg úgy tűnik, mintha eltúlozta volna a dolgot, vagy túl erősnek gondolt, de az a hajtóvadászat se akármi, ami ellene folyt. Hogy nem érti az animét, túl komolyan veszi és párhuzamba állítják, hogy a Death Note-ot ahhoz képest imádja. Bőven rossz párhuzam, mert a Death Note tele van szimbolikával, tehát ott lehet érzékelni, hogy amit látunk, azt nem kell szó szerint venni. De a Tokyo Magnitude-ban semmi szimbolika nincs, csak az érzelmek játékáról (rossz értelemben). De itt is jól látszik, hogy mennyire nem lehet párbeszédet folytatni egy adott műről. Tételezzük fel, hogy valakinek a dráma, az érzelmek része a fontosabb: Az miért is ne szerethetné az animét? És akinek fontos, hogy az anime a lehető leginkább valósághű legyen (ha az láthatóan a valóságban játszódik, szimbólumok nélkül), atőle legalább annyira legitim, hogy nem tetszik az anime. Tehát igazából itt mindkét oldalnak igaza van, csak annyira a saját nézőpontjukat látják valósnak, hogy meghurcolják azt, aki másképp látja az animét.

Én inkább azok közé tartozom, akiknek nem tetszett az anime, mert ahol mindent valósághűen ábrázolnak és nincs semmi szimbolika, analógia, meg ehhez hasonlók, ott számomra elvárás, hogy a készítők törekedjenek a lehető legteljesebb mértékig a valóságra. A Death Note-ban ez nem elvárás, hiszen tudtam, hogy kell a lábmosást, meg a teniszmeccset értelmezni, úgyhogy aki a Death Note-ot állította párhuzamba a Tokyo Magnitude-dal, az valójában le akarta törni a másikat. És egy párbeszéd egy műről nem itt kezdődik, hanem a különböző nézőpontok megvitatásával.

Úgyhogy nagyon furcsa helyzetet teremtett a Tokyo Magnitude 8.0. Azáltal, hogy így is és úgy is lehet értelmezni az animét, elhárítja a felelőséget, hogy mintegy "szembesítsük azzal", hogy mégis mit látunk. Azért ennyire magas az átlagpontszáma, mert alá lehet vetni magunkat az érzelmeknek, el is lehet nézni, hogy az anime nem valóságos, hiszen a cég mossa kezeit azáltal, hogy minden rész elején kiírja, hogy nem feltétlen így történnek a dolgok a valóságban. Így csak egy kis réteg az, aki tényleg nem szereti az animét. De őket is hallgassuk meg, talán nem véletlen a haragjuk az animével szemben.

Rendeltem az antikváriumból egy régi könyvet, méghozzá Marga Minco: Keserű fű (Het bittere kruid) címűt, és tegnap mentem érte. Ezt a könyvet az egyetemen 2. féléven olvastuk Holland / Flamand irodalom órán. Feltett szándékom, hogy megveszek minden olyan könyvet, melyet irodalom órán olvasunk. Ezek is részei lesznek az úgynevezett holland nyelvvel, Hollandiával kapcsolatos gyűjteményemnek.

Az előző félévben kétféle Holland / Flamand irodalom óránk volt. Volt egy, ahol klasszikus, régi irodalmi műveket vettünk (például: Beatrijs, Nijmegeni Márika, Kékszakállú holland feldolgozása, Heer Halewijn, Molnár Anna), illetve volt a mai, modern irodalom, ebből volt az egyik könyv a Keserű fű. Két olvasmány volt és a kettő körül a Keserű fű volt a nehezebb. Nem is feltétlen a témájának okán, bár bőven lehetne amiatt is, hiszen a II. világháború zsidóüldözése a téma, ami bőven adhatna alapot arra, hogy nehéz mű legyen, hiszen aki ismeri Hollandia történelmét, az tudhatja, hogy a II. világháború irgalmatlan volt számukra. Amikor Holland / Flamand Kultúra órán mutatott a tanár képet a lebombázott Rotterdamról, egyből az jutott eszembe, hogy Japánban, Hiroshimában is hasonló állapotok uralkodhattak. Szóval ez, de nekem más miatt volt nehéz olvasmány. Nehéz volt átérezni, megérteni, hogy miről is van szó. A lényeg, hogy egy zsidó gyerek szemszögéből meséli el a német megszállást, és hogy hogy próbáltak elbújni a katonák elől. Az érzékelhető volt, hogy erősen benne van az a gyermeki ártatlanság, hogy nem is feltétlen nem érti, hogy mi történik, talán nem is akarja érteni, de mintha nem érezte volna. A baj ott volt nálam, hogy amikor olvastam, nem éreztem át az egész történet súlyát. Még csak azt sem éreztem, hogy mégha egy gyerekről is van szó, aki vélhetően öntudatlanul is védi magát a valóságtól, még csak megérzés szintjén sem éreztem (a gyerek részéről), hogy itt valami borzalmas dolog történik. Ezért nem tudtam átélni, és nem érintett meg különösen az egész könyv. De nem is tartottam titokban, mondtam is a tanár úrnak, hogy most ne várjon tőlem részletes elemzést, mert ezt kevésbé éreztem át. A többieknél is azt érzékeltem, hogy mintha nekik is nehezebben jött volna át, hogy miről is van szó valójában. Az olvasást ugyanis az is nehezítette, hogy több olyan zsidó szokás, szertartás is meg van említve a könyvben, amiről nem hallottam. Nem véletlen "Keserű fű" a regény címe, de a szombati templomi szertartásokkal se tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül szerettem volna könyv formájában is magaménak tudni, főleg azért, mert később majd szeretném még egyszer elolvasni, mert hátha később jobban át fogom érezni, meg fogom érteni, hogy miről is van szó.

A 2. félévben lényegében két könyvről beszélgettünk. A keserű fű mellett Willem Elsschot: Sajt (Kaas) című irodalmi alkotása volt. Na azt imádtam olvasni! Imádtam a keserédes humorát, egyszerűen sokkal jobban olvasatta magát. Ezt a könyvet is meg akarom szerezni magamnak, de sehol nem találom! 2008-ban kiadta a Gondolat Kiadó (A Lidércfénnyel együtt), kétségbeesetten keresek egy példányt a könyvből, de még a kiadó weboldalán sem találtam. A Lidényfényt (Het dwaallicht) is olvastam, az is fantasztikus volt! A két regény nemcsak azért jelent meg egy könyvben, mert mind a kettő rövid mű és ugyanaz az írója, hanem mert mind a kettőnek ugyanaz a főszereplője (Frans Laarmans). Ha jól emlékszem, a Lidércfény az, amelyik később játszódik. Sőt, biztos is, mert a Sajt korában a gyerekei tinédzserek voltak, a Lidércfényben meg már felnőttek. És a Lidércfényben csak említés szintjén vannak a gyerekek, ott már nem szerepelnek. Egyébként az is nagyon tetszik a Sajtban, hogy kiválóan megjeleníti a hollandok és a belgák közti különbséget. Frans Laarmans belga, Antwerpenben él, és amikor beindítja a sajtvállalkozását, hogy mennyire nem hisz magában, a holland vállalkozók, akik meg küldték nekik az Edami sajtot, nekik meg minden teljesen magától értetődő volt.
Ezen kívül még két könyv lett volna a tematika szerint, amit olvasunk, az egyik Harry Mulisch: Merénylet (De Aanslag) és Kader Abdolah: A Mecset ura (Het huis van de moskee), de ezekre már nem maradt idő. De szerintem önszorgalomból majd el fogom olvasni őket.

A 3. félévben eddig két könyv volt fókuszban. Az egyik Multatuli: Max Havelaar-ja a másik Hella S: Haasse: Urug (Oeroeg). Fogok majd ezekről is írni, elöljáróban annyit, hogy a Max Havelaar az egyik legfurcsább könyv, amit valaha olvastam.

Nagy elánnal mentem neki a Super Mario Bros. 3 végigjátszásnak, ugyanis végig abban a hitben voltam, hogy 1988. október 24-én, azaz ma 33 éve jelent meg a játék Japánban.

De igazából tévedtem és a játék egy nappal korábban, vagyis október 23-án jelent. Egy napos késés még bőven belefér abba a 8 napos intervallumba, amíg illik a születésnapost felköszönteni, úgyhogy semmi probléma nincs.

Amúgy meg nagy buli volt a játék. Most is az volt, hogy csináltam egy pár helyen nagyobb hibát, volt egy pár dolog, amit ott kellett hagynom, de néhány nagyon jó játék is összejött, úgyhogy nagy örömmel mutatom be ezt a videót. Nem mellesleg csupán 1 perccel maradt csak le a leghosszabb videótól. Úgyhogy nagyon fárasztó volt már a végére. De szerettem játszani.

A jövő héten meg autós hetet fogok tartani, néhány nagyon jó Nintendo 64-es versenyjátékot tervezek bemutatni.

Egészen októberig kellett várni, amíg megjelenik 2021-ben egy olyan kislemez, amiért végre tudok lelkesedni. Az ALI PROJECT 4 év után tért vissza új kislemezzel, mely a Hi no Tsuki címet kapta. És hogy mit alkottak! Ismét kijött egy olyan kislemez, melynek mindkét dala már az első hallgatásra nagyon tetszett. Az eddig idén megjelent kislemezekkel nagyjából meg tudtam barátkozni, de egyik sem volt igazán olyan, amit igazán a szívembe tudtam zárni. Az alábbiakról van szó:

• Hayashibara Megumi: Soul salvation
• Suara: Senjin Genmu
• JAM Project: Bloodlines ~Unmei no Kettou~

Ezek mind olyanok voltak, hogy rendben voltak, de olyan érzésem volt, hogy ez az év csak úgy elmegy kiemelkedő alkotás nélkül. De jött az ALI PROJECT, és megmenti a 2021-es évet. Egyszerűen fantasztikus kislemezt csináltak, a kislemez mindkét dala nagyon tetszik.

Mondjuk lehetne arról is beszélni, hogy milyennek halljuk, érzékeljük az adott dal, ez is lelki beállítottság függvénye. Sokan ugyanis azért nem szeretik az ALI PROJECT-et, mert depresszívnek találják a zenéjüket. Sokan fájdalmasnak hallják az énekesnő hangját, meg az egész hangzásvilág... Van néhány olyan ALI PROJECT dal, ami engem is lehúz lelkileg, de a többségük engem sokkal inkább motivál, inspirál, mert másmilyennek hallom a dalokat. Egyrészt én azokat az ALI PROJECT dalokat szeretem, melyek dinamikusak, gyorsak, mert a dinamizmust az optimizmussal párosítom magamban. Erre rájön az, hogy az énekesnő nagyon tud énekelni, olykor igencsak magas hangon, a magas hang meg nálam szintén az optimizmus szimbóluma. Na most dinamikus zene, magas hang, ráadásul kiválóan megírt dalok, a hangszerelés, a dallamvilág olyan, hogy aztán térjek magamhoz belőle, nem csoda, ha engem az ALI PROJECT inkább inspirál. A kislemez B-side track-je, a Nosferatu konkrétan annyira katartikus volt, hogy az elmém szinte átkerült egy másik dimenzióba, ahogy hallgattam a dalt. Annak is imádom a dinamikáját, a dallamát.

Úgyhogy erre a kislemezre nagyon összejöttek a dolgok, és annyira örülök, hogy 2021-ben is készülnek olyan dalok, melyekről tudom, hogy hosszú évek után is emlékezni fogok. Az ilyenek miatt nagyon jó a jelenben élni, és nincs igényem a nosztalgiára és a retróra. Mert most is készülnek olyan zenék, amikre igenis érdemes odafigyelni, vagy zeneileg van tartalommal megtöltve, tehát meg van írva a dal, vagy más szempontból, például szövegileg tartalmaz hozzáadott értéket. Csak meg kell keresni és nyitott füllel kell járni.

A videoklip tipikus ALI PROJECT (szinte mindegyik dalukból ilyen klip készül, csak másképp), de ezt is szívesen nézem.

A rövidített változat került fel YouTube-ra, mert a teljes verzió a limitált kiadású kislemezen nézhető meg. Ahhoz ugyanis egy Blu-ray-t is csomagoltak.

Most, hogy sikerült megszerezni mindegyik Madonna CD-t, amit szerettem volna a gyűjteményembe tudni, csináltam egy gyűjteményképet róluk.

Ez az a 4 Madonna album, amit hibáival együtt el tudok fogadni olyannak, amilyen. Mind a négynek van annyi erénye nálam, hogy a gyűjteményem része legyen. És mivel az albumok egymás után jönnek, ezért itt is látható, hogy Madonnának volt egy (számomra) jobb korszaka, ami említést érdemel. Előtte voltak az "anyagiasságai", kurválkodásai és társai, amit tényleg érdemes szó szerint venni. Valamikor 1992-1993 körül megjelent egy "Sex" című könyve. Pár éve végignézegettem, olyan képek vannak benne, ami még egy szabadabban gondolkodó embernél is kiverné a biztosítékot, egy prűdebb ember meg ne is vegye kezébe, mert rosszat fog álmodni tőlük. Ott tényleg olyanok vannak, meg ismerve a régi dalait, látva néhány régi videoklipet, hogy joggal mondják azt Madonnáról, hogy nem forradalmasította a szexet, hanem kiárusította azt. Így ez az 1998-2005 közötti korszak az, ami nálam rendben van. Utána meg már kétségbeesett csatáját vívta az öregedés ellen.

De egyébként nálam ez inkább arról szól, amit írtam az előző postban, hogy a nővérem által a családunkban mindig is jelen volt Madonna, hallottam már kiskoromban is a dalait. És talán ennek a hatása, hogy miért akarok néhány Madonna CD-t magamnak, amik tényleg tetszenek. Mondjuk nővérem sem egyedül "művelte" ezt, volt annak idején egy szoros baráti köre (még most is emlékszem rájuk, pedig néhányukat alsó hangon 20 éve láttam utoljára), és főleg akkor szóltak a Madonna dalok, amikor ez a baráti kör nálunk gyűlt össze. Emlékszem egy srácra, akkor annyira imádta Madonnát, annyira odavolt érte, hogy az összes albumának és kislemezének összes változata megvolt neki, meg rengeteg sok relikvia. Párszor voltam náluk, és szinte az egész szobáját Madonnának szentelte. Úgyhogy volt annak idején részem Madonnában, ennek az utóhatása az, hogy néhány albumot meg akartam szerezni tőle. Meg ahogy írom ezeket a sorokat, tisztára visszarepültem gondolatban abba az időbe, és teljességgel elöntött a nosztalgia. Ahogy utaltam rá, javarészüket rég nem láttam, de erősen emlékszem rájuk.

Visszatérve a szexualitásra, pont amiatt, hogy ennyire nyílttá tette a szexet, meg az önkifejezést, lett ikonja az LMBT közösségeknek. Meg hogy mindenféle pasik jelennek meg a videoklipjeiben, meg hogy állítólag nagyon támogatja az LMBT közösséget. Az utóbbiról nem tudok, de könnyen elképzelhető, mivel Madonna biszexuális, de nem emlékszem egy konkrét esetre sem. Ami az önkifejezést illeti, azáltal, hogy Madonna gátlastalanul mutogatja magát, ott nem a szabadság jelenik meg, hanem a szabadosság. A kettő között pedig lényeges különbség van. A szabadság az, amikor úgy juttatom kifejezésre önmagam, hogy tiszteletben tartom a másik életterét. A szabadosság szoros kapcsolatban van az egoizmussal, ugyanis itt arról van szó, hogy nem érdekel senki és semmi, csak én számítok, hogy mindenki engem lásson. Ami miatt szerethetik a meleg pasik, hogy - amit fentebb írtam - sok jóképű srác jelenik meg a videoklipjeiben. Mondjuk nem az én ízlésem egyik sem, de azt össze tudom vetni, hogy összhangban van az LMBT-ideál pasikkal, úgyhogy Madonna mintha tényleg figyelne erre. Amikor Angliában voltam, két meleg magazint figyeltem az újságosnál, az Attitude-ot és a Gay Times UK-t. Azt figyeltem meg mindegyik lapszámnál, hogy hasonló pasik vannak a címlapon. Mintha az LMBT-média is azon lenne, hogy ideál pasikkal manipulálja az olvasóit. És amik még benne vannak... Nem vettem egy lapszámot sem, de ebből a szempontból sem éreztem magam soha az LMBT közösség tagjának, mert az én ideálom is teljesen más. És arról se feledkezzünk meg, hogy Madonna a dance dalokban jártas, amiket nagyon jól lehet meleg bárokban táncolni, úgyhogy bizonyos szempontból összeérnek a dolgok, és igazából soha nem volt kétségem afelől, hogy Madonna tényleg LMBT ikon. Csak rettenetesen károsnak tartom, amit csinál, mert ezzel a szabadossággal tényleg azt üzeni Madonna, hogy ne érdekeljen senki, csak legyél önmagad. Mondjuk lehet, hogy azért is zavar ez engem annyira, mert a coming out-tól én nem érzem magam jobban, de egyébként is utálom, ha valaki rám nyomul. Úgyhogy itt egyéni okok is közrejátszanak. Az biztos, hogy azon vagyok, hogy úgy fejezzem ki magam, hogy ne legyek zavaró másoknak.

Szóval, erről a négy albumról gondolom azt, hogy tartalmaz több-kevesebb hozzáadott értéket. Ahogy haladunk előre az időban az albumokkal, úgy egyre kevesebbet. Van a Personality Database weboldal, amely nemcsak ismert emberek és fiktív karakterek személyiségtípusait elemzi, hanem albumokét is. Jól érzékelteti a különbséget, hogy a Ray of Light egy INFJ album, a Confessions on a Dancefloor pedig ESFP album. És tényleg ekkora a különbség. A Ray of Light tényleg olyan, hogy el lehet mondani róla, hogy van mondanivalója, mindennek mélyebb jelentését keresi és azt elemzi. Ehhez képest a Confessions on a Dancefloor-nak csak egy célja van: Hogy szórakoztasson, de azt ipari mennyiségben. A szövegre nem volt sok gondjuk. Mégis szeretem, és számon tartom, mert kiváló dance album. A zene rendkívül jól össze van szerkesztve, és nagyon hangulatos. És a szünet nélküliség is ad egy pluszt, hogy rövid átvezető zenével megyünk a következő dalhoz. Ritkán hallgatok dance mixeket, pont azért, mert kevés olyat hallok, ami egy az egyben tetszik. A Confessions on a Dancefloor ezen kevesek közé tartozik. Ezért veszem szívesen a gyűjteményembe, ezért fér bele nálam, mint Madonna munkásságának értékelhető része. Az viszont érdekes, hogy az album elérhető Spotify-on is, és ott a dalok közé tettek szüneteket. Az nagyon rontja az összeképet, mert pont a szünet nélküliség adja az album igazi hangulatát, attól lesz igazán dance album. De a videoklipek az albumról... Úristen, néhány napja néztem meg YouTube-on néhány Madonna videoklipet, és valósággal kiégtem... Aztán Zsolti barátom még rátromfol és megmutatja a "Bitch, I'm Madonna" videoklipet. Csak hogy érezzem a törődést. Úgyhogy nem... maradjunk csak ennél a négy albumnál, ezek jöhetnek bármikor, a többit meg hallgassa az, akinek ingere van rá.