Most, hogy megvan az összes új generációs Disney DVD, gyorsba csináltam egy képet az oldalképükkel.

Az igazat megvallva lista voltam ahhoz, hogy kiterítsem őket a földre, és a borítójukkal fényképezzem le őket. De ha engem kérdeztek, így is jól néz ki. Jelen állás ennyiről tudok. Igazából a Pán Pétert nem terveztem megvenni, a Hős6os és a Repcsik DVD-ket vettem egy dobozos pakkban, abban volt benne harmadikként a Pán Péter DVD. Őrizgetem, de egyébként megpróbálom eladni Vaterán.

Csináltam egy másik képet is, melyen az O-RING-es DVD-k rajta vannak.

Nagyon nem sietek ezen kiadványok begyűjtésére. Méghozzá azért nem, mert Angliában a külső tok aranyozott. Vagyis butaságot beszélek... "fémes hatású..." Hasonló mind nálunk a Robinson Család titkai első kiadású DVD-je. Ráadásul sorszámozva van. Azt gondolom, hogy önmagában az, hogy sorszámozott, már nagy fegyvertény lenne, hiszen akkor jobban érezné a vásárló, hogy gyűjteményt gyűjt, hát milyen az, hogy hiányzik abból egy is? Gyorsan vegyük meg a többit! Ráadásul Angliában a Blu-rayek is vannak O-RING-es kiadásban. De ez minálunk szinte lehetetlen, mivel Magyarország Disney Blu-ray-ek esetében tiltólistán van. Mindenesetre amiket meg akartam venni O-RING-es DVD-n, azok nagyjából megvannak. Hogy lehet-e majd többet is kapni, majd kiderül, meg hogy mi lesz a Disney DVD-k sorsa.

Úgy döntöttem, hogy ami Disney DVD-t még el tudok érni a legújabb megjelenések közül, azokat megveszem. Nagyon keveset látok már közülük elérhetőnek mind üzletben, mind neten, és úgy hírlik, hogy a Pro Video valójában elvesztette a jogot a Disney DVD-k forgalmazásától. Ezt talán még így korai kijelenteni (nem tudok én legalább is ilyenről biztos forrásból), mert lehet még arról szó, hogy a koronavírus miatt nincs lehetőség kiadni, új példányokat gyártani a DVD-kből. De lehet intőjelnek is nézni azt, hogy az Aladdin és az Oroszlánkirály filmek a mai napig nem jelentek meg DVD-n. Nagy titkok tudója akkor leszünk, ha a Pro Video visszaáll a régi kerékvágásba, én mindenesetre úgy döntöttem, hogy amit még lehet, azt megveszem. És meg is lehet venni. Első körben a Hihetetlen család 2 jött meg.

Amivel jól is jártam, mert volt egy példány belőle Békéscsabán a Libriben, a hátulján 2.999 forintos ár volt. Nem mondom, szívtam a fogja a miatta, de úgy döntöttem, hogy legyen. Megveszem. A pénztárnál viszont 1.990 forintos árat adott ki a gép. Lehet olcsóbban adni, nem vagyok ellene. Így azért már kicsit jobb. A filmről és a DVD-ről majd később írok, első körben annyi, hogy nagyon tetszett. Jó volt, hogy nem mint egy kötelező jellegű Disney folytatás volt, hanem valódi történetet kapott. Jó volt a történetvezetés is, végig éberen tartotta a figyelmemet. Részletesebb elemzés majd később.

A DVD-n helyet kapott a Bao című rövidfilm, amit a moziban a film előtt adtak le. Jószokásuk a Pixarnál egy rövidfilmmel kezdeni a vetítést, melyek mind csak pár percesek, de a mondanivalójuk, és a kifejezésmódjuk miatt nagyon emlékezetesek. Nem különb a Bao sem, ami azért is kedves számomra, mert egy ázsiai család életébe nyerhetünk betekintést. Magát a mondanivalót (szeretet, szerettünk elengedése, ha el akar menni) már többen is feldolgozták, de ha a körítés egyedi, vagy saját, az mindenképp érdemel némi figyelmet. Egy "dumpling" kel életre (fogalmam sincs, mi a magyar neve, de nővéreméknél mi is szoktunk csinálni, és az angol nevét mondják) baba formájában. A hölgy megszereti, és mindegy sajátjaként neveli. De ahogy a gyerekeknél lenni szokás, ahogy cseperednek, úgy ragaszkodnak egyre kevésbé az anyjukhoz, és akarják élni a saját életüket. Hasonlót láthatunk itt is. Bizony ez az hölgy is nagyon megszereti a dumpling formájú kisbabát. Sajátjaként neveli, és bizony egy idő után neki is meg kell küzdeni azzal a gondolattal, hogy a gyerek, ahogy tinédzser lesz, úgy akar leválni az anyjától, és bizony ezzel szembe kell nézni ezzel a hölgynek. Hogy miként teszi ezt, és mi lesz a vége... Nem olyan hosszú az a 7 perc, hogy ne nézze meg senki. Főleg, mert nagyon érdemes.

Tehát jó vásár volt egy DVD, még kettő vár megvásárlásra:

• Dumbó
• Ralph lezúzza a netet

Ahogy írtam feljebb, sem az Aladdin, sem az Oroszlánkirály nem jelent már meg DVD-n, ahogy a Toy Story 4 sem. Ezek sorsáról nem tudok semmit, bízzunk egy későbbi megjelenésben.

Emlékszik még valaki erre a magazinra? Ismertem már annak idején is, nővérem, mint nagy filmrajongó vásárolt magának néhány számot, és már akkor is nagy érdeklődéssel forgattam, olvasgattam. De hogy ebben a családban csak nálam van eszmei értéke a magazinnak általánosságban, jelzi, hogy egy darab sem maradt meg belőle. Ezt a példányt az Antikvárumban találtam, ott vettem meg, és ma vettem át.

Tetszett, hogy több szempontből vizsgálja a DVD-t, konkrétan ez a magazin ihletett meg arra, hogy írjak én is hasonló DVD-véleményeket, kritikákat. A magazint meg azért vettem meg, hogy tanulmányozzam, hogy hogyan, miként értékeltek egy-egy DVD-t. Meg szeretném megvenni a többi számot is, ha megtalálom. Jó volt ezt az egy számot is forgatni. Ez konkrétan a 2004. februári szám, tehát teljesen más világ volt akkor még DVD fronton. Egyébként nagyjából oly módon írtam a DVD-kről, ahogy nagyjából emlékeztem rá, úgyhogy sok újdonság nem ért. Egyedül a szinkron-feliratot hagytam ki. Úgyhogy ihletként is kiváló, ezért is írtam két DVD-ismertetőt az AniMagazinba. Az egyik a Mirai: Lány a jövőből DVD, a másik pedig a Haikyuu!! DVD és Blu-ray ismertető volt.

Egyébként már csak nosztalgiának is jó olvasni, hogy milyen DVD-megjelenések voltak annak idején. Egy kisebb lista is olvasható a magazin végén. Elképesztő, hogy vannak DVD lemezek, melyek 5-6000 forintba kerültek annak idején. Ez azért még most is meglep, hiszen akkor még jóval kisebb volt a magyar kereslet, ezek az árak pedig irgalmatlannak számítanak mai szemmel. És hogy mennyit ér ma már a DVD, jól jelzi, hogy ma már 1000 forintos DVD-ket is alig vesznek. De ez régebben is igaz volt. A DVD piac hanyatlására érdemes egy kicsit kitérni, mert valahol olvastam, hogy az ilyen magazinok, mint ez, melyhez DVD melléklet járt, nagyban hozzájárultak a DVD-piac negatív alakulásához. Ezt én így nem tartom igaznak, két okból sem.

1. Maga a torrent, a letöltések és egyéb dolgok bőven sokkal jobban hozzájárultak a DVD-piac hanyatlásához. A magyar "minek adjam ki rá a pénzt, ha ingyen megszerezhetem" érzületnek pedig több sem kellett, hogy az emberek maguk módján beszerezzék a legújabb filmeket, és az optikai meghajtóra írt filmek eladásai villámsebességgel zuhanjanak.
2. Hogy ezekben a magazinokban ingyenes legyen a DVD melléklet, az azért eléggé nehezen hihető. Elképesztően drága volt ugyanis ez a magazin, 2.490 forint, és már annak idején is úgy gondolkodtam róla, hogy valójában kifizetjük a DVD mellékletet. Nagyon jómódúnak kell lenni ahhoz, hogy bárki is elhiggye, hogy az a bizonyos melléklet ingyenes.

Igazából ha csak az árát nem nézem, nem hiszem, hogy nagyon sokat vették ezt a magazint. Már ha magamból indulok ki. Én legalábbis a mai napig sajnálom a 2.000 forintot a PC World magazinra, amit a legjobb számítógépes újságnak tartok. Ehhez képest 15-18 évvel ezelőtt 2.490 forintot egy magazinért... Nem akármi. Nem is maradt fenn sokáig. 2002-ben indult, és ha jól néztem, 2005-ig maradt fenn, aztán váratlanul eltűnt.

De ma már jó, több okból is. Olcsón hozzá lehet jutni egy-egy számhoz, másrészt meg számomra a benne lévő információk nem avulnak el. Ma is szívesen olvasok adott időben megjelenő zenéről, filmről, játékról. Sőt, még autentikusabb is retro cuccokról korabeli magazinokban olvasni. Másrészt ha találok benne jó cikkírót, akinek tetszik az írási stílusa, beleteszi az egyéniségét, az inspirálhat is. Meg egy kicsit visszatérve a nosztalgiára: Még videokazetta reklámok is vannak benne. Ez aztán tényleg fantasztikus. Leporolhatnám az AKAI VS-G440-es videómagnómat, néhány kazettát meg lehetne nézni.

Néha tényleg érdemes járni bolhapiacra, mert nagy ritkaságokat lehet találni szinte semmi pénzért. Most a Disney DVD gyűjteményemet volt lehetőségem bővíteni, ugyanis a Dzsungel Könyve Extra változatot találtam meg, méghozzá 300 forintért. Nagyot néztem, hogy miért ad valaki ilyen kiadványt ennyire olcsón, de azonnal megvettem. Az Intercom 2007-2008 táján adta ki a Disney klasszikusok extra változatait. Ezek legtöbbje dupla lemezes, és annyi extrával van megtöltve, hogy rajongók és gyűjtők számára igazi kincs lehet. Ez is duplalemezes, és rengeteg extra van rajta. Mindenképp meg fogom nézni őket, most csak a filmet néztem meg.

Annyira egyébként nem rajongok a Dzsungel könyvéért. Egyszer-egyszer megnézem, és azzal megvagyok. De a kiadvány tényleg nagyon szépen néz ki. Ha majd megnéztem az extrákat, majd írok róla egy részletesebb elemzést. De így a Dzsungel könyve háromszor van meg DVD-n, az élőszereplős film is megvan. Bal oldalt az első kiadás látható, amikor bejöttek a DVD-k, és az InterCom kiadott minden addig Disney klasszikust DVD-n.

Jókor lesz ismertető cikk az Animagazinban Chihara Minori-ról, amikor kiderül róla, hogy viszonya volt egy házas férfival...

No, ne értsetek félre, nem vagyok pletykás, a bulvárlapoknak legfeljebb a címlapját nézem meg az újságosnál, hipermarketekben. Ez az eset azért érdekel, mert rajongója vagyok, és mint rajongóként azért érzékelek csalódást magamban. Mert lehet úgy is gondolkodni, és ez lenne az ideális, hogy egy viszony vagy affér csak az érintettekre tartozik. De hát mindenki így gondolkodna, akkor a bulvársajtó egyáltalán nem létezne.

Rajongóként azért érzek csalódást, mert pont azért szeretem Chihara Minori-t, mert egyrészt bebizonyította (vagyis a zeneszerző társai bebizonyították), hogy elektronikus zenében is lehet igényeset, tartalmasat alkotni, másrészt szeretem a dalszövegeit, és amilyen érzelmekkel kiénekli, az számomra végsőkig hiteles. Ehhez képest, hogy most kiderült róla egy ilyen dolog, az azért komolyan elgondolkodtat.

Nagyot nézhet az, aki úgy olvassa, hogy nincs benne a japán művészvilágban, az nem értheti, hogy mi ebben az olyan nagy dolog (a bulvármédia igencsak magasra tette az emberek ingerküszöbét). Csak röviden összefoglalom: Japánban az ismert emberek nagyon vigyáznak a jó hírnevükre. Többek között azért, mert ott nagyon erősen kötik az ismert embert a kiadóhoz, ügynökséghez, aki foglalkoztatja őket, így ha valaki botrányba keveredik, az az őt foglalkoztató céget is botrányba keveri, ennek következménye pedig jobb esetben a kényszerszünet, rosszabb esetben a szerződésbontás. Illetve olyan is előfordulhat, hogy valaki következmények nélkül megússza. Lásd Okamoto Nobuhiko esetét, aki egy idegen nővel volt együtt, vagy ott van Namikawa Daisuke, akik megcsalta a feleségét, egyiknek sem lett komoly következménye. Igazából nagyon remélem, hogy Chihara Minori esetében sem lesz, de az az igazság, hogy élek a gyanúperrel, hogy a két férfi seiyuu esetében egyfajta kettős mérce miatt nincs komoly következménye az afférjuknak. Úgy tudom, hogy Japánban még most sincs teljes egyenjogúság férfi és nő között, és elképzelhetőnek tartom, hogy még ott is jelen van az a gondolkodás, hogy ha egy férfi csalja meg a nőt, arra legtöbben legyintenek, de ha egy nő csal meg férfit, arra, hogy finoman fejezzem ki magam, igencsak csúnyán néznek. Hiszen Hirano Aya is hogy megkapta a magáét, amikor idegen férfiakkal volt együtt.

Egyébként én sem a női mivolta miatt vagyok csalódott Chihara Minori-ban, hogy ezt megtette. Hanem mert azt gondolom, hogy amit kisugároz magából, és amit énekesnőként képvisel a dalaival, azt leköpte. Alapvetően szabadabb gondolkodású vagyok szerelemben, szexualitás terén, de én is azt gondolom, hogy párkapcsolatban, házasságban lévő ember tabu! Nem is kell házasság, én már a kapcsolatról is úgy gondolkodok, hogy az két vagy több ember (hiszek a poliamoriában is, de annak csak zárt formájában) szövetsége, amit egyoldalúan, a másik tudta nélkül felbontani, számomra bűn. Ráadásul azt gondolom, hogy a megcsalás, az a gyávaságnak egy nagyon komoly jele, sőt én a megcsalt felet is felelősnek tartom a kialakult helyzetért, mert nem akarta, vagy nem merte meglátni, hogy a házassága válságban van, ezért a homokba dugta a fejét. De a nagyobb felelősség kétségtelenül azon van, aki megcsalta a másik felet, hiszen ő volt az, aki "aktívan" jelezte a maga gyávaságával, hogy a kapcsolata, házassága válságban van. És ahelyett, hogy leült volna a párjával megbeszélni, hogy ez és ez a baj, ehelyett kerülőutat választott. Egy kapcsolat esetében meg az esetek döntő többségében látható, hogy baj van, ezért gondolom, hogy a megcsalt fél is felelős abban, hogy nem akarta meglátni, hogy baj van.

Mindenesetre nagyon sajnálnám, ha Chihara Minori esetében lenne következménye a tettének, mert az énekesnői-seiyuui karrierje hordoz magában annyi értéket, hogy kapjon egy második esélyt. Mélyen bocsánatot kért, ahogy egy japántól szokás. Mondjuk azt, hogy megtette, alapvetően csúnya tett volt, de az vesse rá az első követ, aki soha nem hibázott. Ha tényleg megbánta, az majd úgyis kiderül, hiszen jó eséllyel sokkal jobban fog vigyázni, és akkor visszaadja az értékét az énekesnői karrierjének.

Sokáig következetesen kerültem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. Az ok pedig egy név: Hirano Aya, akiről már biztosan írtam itt is többször, hogy a számomra a japán művészvilág egyik, ha nem a leggyűlöletesebb alakja, akit nemcsak énekesnőként tartok rettenesnek, hanem valamiért ha ránézek (lemezborító, különböző promós képek), olyan szinten taszít az arca, a kisugárzása, mintha magát a démont látnám. Erre ráerősít a botrányos élete. Alapvetően én is azt gondolom (az ő esetében is), hogy szíve joga azzal összfeküdni, akivel akar, és a japánok álprűdségéről tanúskodik az, hogy ennyire meglincselték miatta, de ha valami haszna volt az in flagranti-nak, akkor hogy az utóbbi időkben jóval kevesebbet van a köztudatban. Nagyon, tényleg nagyon kevés olyan ember van, akiről így gondolkodok, hogy örülök az őt ért rossz következményének. Azt viszont elismerem, hogy seiyuu-ként tényleg tehetséges. A Lucky Star-t is most nézem, azért sem lelkesedek annyira, de egyrészt lényesen jobb, mint a Suzumiya Haruhi, másrészt meg bebizonyította, hogy többféle hangon is meg tud úgy szólalni, mintha az a hangja lenne az eredeti, és ez kétségtelenül olyan erény, amivel nem sokan rendelkeznek. De énekesnőként csak azt hallom, hogy ugyan képzi a hangokat, de teljességgel érzelemmentesen. Csak beleüvölt a mikrofonba. A Suzumiya Haruhi-t a karaoke miatt sem lehet elkerülni, mivel főleg régen rengetegen énekeltek dalokat onnan: God Knows, Lost my Music. Az utóbbit Tukeinon énekelte sokszor, a mai napig hallom néha magamban. Konkrétan az, ahogy ő ott spontán elénekelte, jobban tetszett, mint az eredeti. Hogy Hirano Aya elvesztette a szerelmét (mint a zenéjét), és mintegy keresi őt, egy percig nem hiszem el neki.

Tehát elkezdtem a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu-t. És azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon kevés anime okozott ennél nagyobb szenvedést. Már Suzumiya Haruhi bemutatkozása sem volt szívet melengető, ahogy kijelenti az egész osztály előtt, hogy sajnálja, hogy nincsenek földönkívüliek, esperek, és a jó isten emlékszik már arra, hogy miket hiányol még, de gyűlöli az embereket. Az, hogy valakinek ilyen gondolkodása van, mondjuk azt, hogy el lehet fogadni, sokunknak bebizonyította az élet, hogy nem olyan, mint ahogy gyerekkorban elképzeltük. Alapvetően nincs is azzal baj, ha valaki az élet dolgai elől a saját maga kis világába menekül, ott keres menedéket, azzal már annál inkább, hogy valaki nemcsak hogy véresen komolyan gondolja, hogy mekkora baj, hogy nincsenek földönkívüliek, hanem teljességgel ennek veti alá a maga világról alakított képét. Valami nagyon hasonló gondom volt a No Game No Life-fal is. Ott is egy hikikomori srácot láthattunk, aki gyűlöli az embereket maga körül, és ez bőven megnyilvánul a viselkedésében.

Már tudtam, hogy komoly bajok vannak a Suzumiya Haruhi-val, de azzal a gondolattal néztem mégis tovább, hogy jó, ez a melankóliája, lássuk, mit hoznak ki belőle. De egyből megértettem, hogy miért annyira népszerű az anime. És akár valami nagyon jó dolog is kisülhetett volna az egészből, ha jó példával szolgáltat afelől, ha mégis megtalálja a helyét az emberek között a világban. Igazából nagyon jól tudom, hogy mit akar üzenni a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, és pont azért lett irgalmatlanul népszerű, és lett komoly hatással az anime piacra, mert Suzumiya Haruhi nagyon sok fiatal problémáját jelenítette meg. Nekem is megvoltak / megvannak a magam küzdelmei, nagyon jól látom, hogy miért tudott rengeteg embert megszólítani az anime. Ennek a "kár, hogy nincsenek földönkívüliek" és az életben való csalódás okát egyébként egészen kiskorból vezetem vissza magamban. A szülők óvó, védő tevékenysége, de a nagyobb probléma, hogy sok szülő nem tanítja meg felkészíteni a gyerekét az élet nehézségeire, és nem tanítják meg őket küzdeni. Aztán, ha kikerülnek a nagybetűs életbe, sokan összeroskadnak a súlya alatt. Sok ilyet láttam / látok magam körül, meg látom saját magamat is, egészen változatosak a magnyilvánulásai. Szóval az ilyen jellegű animék azért nyerők, mert sok ember magáénak érzi Suzumiya Haruhi melankóliáját. Alapvetően nagyon jó lenne kiindulópontnak, de mégis merre megy az anime?

Suzumiya Haruhi összeránt egy kis csapatot maga köré, hogy megalapítsa az SOS Brigádot (ez lenne az a bizonyos klubtevékenység, ami a japán iskolákban általános dolog). Ezen klub keretében meg mindent megcsinálnak, amit Suzumiya Haruhi előír. Mert a másik dolog, ami miatt gyűlöletes számomra, gyakorlatilag egy elkényeztetett kis tizenéves csajt látunk, aki tökéletesen hozzá van szokva ahhoz, hogy minden úgy történik körülötte, ahogy az elképzeli, és ha valaki nem akarja, vagy mást akar, annak is kötelező. Nincs választási lehetősége. De a többiek is ludasak, mert hagyják magukat. Voltak ugyan olyan reménykeltő pillanatok, amikor néhányan összesúgtak Suzumiya Haruhi mögött, illetve Nagato Yuki monológja a maga világáról és küldetéséről is kétségtelenul érdekes és figyelemfelkeltő volt számomra. Mondjuk ő az egyedüli a SOS Brigádból, akit komolyan tudok venni. Egyébként is Chihara Minori miatt szántam rá magam, hogy akkor jó, essünk túl az animén, de érdekes, hogy pont ő kapta meg annak az egyetlen tagnak a szerepét, akit komolyan lehet venni. A személyes problémám vele ott van, hogy Nagato Yuki-val nem mutatja meg a valódi seiyuu-i kvalitásait. Hiszen egy csendes, visszahúzódó lányról van szó, Chihara Minori hangja pedig sokkal vidámabb, élőbb. De sokkal inkább idegesít Asahina Mikuru undorítóan nyávogó hangja, és egyáltalán nem sajnáltam, amikor Suzumiya Haruhi belekényszerítette a maga dolgaiba, és ott szenved, hogy ő azt nem akarja. Ha annyira nem akarta volna, akkor sokkal erélyesebben lázadt volna ellene. De az ő karakterének a titka pont abban rejlik, hogy sok pasi számára nagyon kívánatos, ha egy csaj megjátsza magát, hogy nem akarja, pedig nagyon is akarja, csak annyira aranyos, ahogy kéreti magát. Ezt látni itt hatványozottan, és kezdi ki hatványozottan az idegrendszeremet. Goto Yuuko-t sem hallottam még soha seiyuu-ként, de határozottan olyan érzésem volt, hogy nem vesztettem vele, mert nagyon ritka, hogy egy női hang ennyire idegesítsen.

De erre a választási lehetőség dolgára érdemes visszatérni. Annak " meg nem adása" egyébként is olyan dolog az életben, amivel engem nagyon lehet bosszantani. És amikor azt láttam, hogy Suzumiya Haruhi az informatikus srácoktól úgy követeli ki magának a számítógépet, hogy Asahina Mikuru-t keverte olyan helyzetbe, hogy az egyik informatikus srác megérintse a mellét, legfényképezte, és azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza, ha nem kap gépet, ezzel Suzumiya Haruhi azon nagyon kevés emberek közé került, akit felpofoznék, de úgy istenesen. Aztán a második évadban, amikor előjön a filmes ötlete, az is olyan, hogy jó, nekem is vannak terveim, de hogy ezt úgy valósítja meg, hogy besétál a boltba, elbeszélget az eladóval (nem derül ki, hogy mit mond), és ingyen elhoz egy kamerát, meg fegyvereket... Még csak viccnek sem lehet venni, mert ilyen nincs az életben!

Az endless arc pedig... Isten tudja hány alkalommal látni ugyanazokat a jeleneteket... Még csak az sem menti meg ezt a szörnyűséget, hogy újra és újra felvették ezeket az epizódokat. Ezt egyébként lehet is hallani, hogy ugyanazt a szöveget itt-ott másképp mondják. De ez olyan, mint amikor valaki többször egymás után felmossa a padlót. Mindig másképp, de totál felesleges munkát csinál. Tehát minden egyes ismétlő epizódot minden egyes alkalommal felvenni... ugyan van munka mögötte, de teljesen felesleges volt.

És még amiket nem láttam, mert ezután jött, de az eddigiek semmi jóval nem kecsegtetnek. Kevés anime vált ki belőlem ekkora indulatot. Bár azt több helyen is olvastam, meg mondták is, hogy a movie nagyon jóra sikeredett. Ha valamit, akkor azt érdemes megnézni. Annak mindenképp adok egy esélyt, de még ha nagyon jó is lesz, nem tudom elképzelni, hogy 7 pontnál többet adnék rá. Nem gondolnám, hogy nagyon elütne a sorozat minőségétől és mondanivalójától, nagyon extrának kell lennie ahhoz, hogy legalább 8 pontot kaphasson.

Összefoglalva a lényeget, alapvetően nem az a legnagyobb baj, hogy Suzumiya Haruhi-nak volt egy gondolkodása, és hogy teljesen nyilvánvalóan úgy is élt, hanem, hogy az egész anime teljesen nyilvánvalóan erre a gondolkodásra épül, és gyakorlatilag semmilyen jellemfejlődés nem látható az animében. Teljesen helyénvalónak mutatja azt, hogy Suzumiya Haruhi végig a maga kis világában él, azon a néhány emberen kívül senki mással nem tart kapcsolatot, és semmilyen következmény nincs senki által a viselkedésének. Néha felsóhajtanak a társai, hogy már megint miket talált ki, de aztán úgyis minden úgy történik, ahogy Suzumiya Haruhi elgondolta, tekintve, hogy nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. Csak az ő viselkedése erősen átmegy a senkire nincs tekintettel esetére, amiről azért tudható, hogy egy bizonyos fokon túl több, mint káros.

Azt gondolom, hogy ez az anime akkor lett volna jó, ha arra mutat precedenst, hogy Suzumiya Haruhi a saját maga belső világát össze tudta volna "hangolni" a külvilággal. Ez így nagyon nyakatekert kifejezés, de szerintem érthető, mire gondolok. Mert lehet látni erre kiváló példát. A Haikyuu!!-t sem véletlen szeretem annyira. Néha szórakozok, meg túlzásba viszem, hogy Kageyama a legjobbképűbb karakter, akit valaha láttam, de ennél sokkal értékesebb az a jellemfejlődés, amin keresztülmegy. Az egocentrikus, sokak által gyűlölt játékstílusa fokozatosan alakul át csapatjátékossá, és a személyisége is fokozatosan formálódik. De ugyanilyen jellemfejlődés figyelhető meg a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ben Kurahara Kakeru és Kashiwazaki Akane személyében. Kakeru az, aki a múltja miatt frusztráció gyülemlett fel benne, és nagyon rossz szemmel nézi, hogy a társai mennyivel lazábbak, mintha semmit nem tudnának a világ dolgairól. Aztán szépen lassan a többiek támogatásával neki is elkezd formálódni a jelleme, végül igazán értékes tagja lesz a csapatnak. Akane (Ouji) pedig a "futásával" tűnik ki a társai mellől. Extrém lassú futása finoman szólva is kiábrándító lehet, de nála is fokozatosan megfigyelhető szintén a társai támogatásával egyfajta javulás. Nem lesz a leggyorsabb futó, de a tudásának legjavát beleadva, teljesíti a neki kitűzött távot.

Szóval én ilyenekre keresek precedenst. Mert a fentebbi három karakternél is a maguk módján megfigyelhető csírájában az a fajta saját, belső kis világ, ahogy gondolkodnak, csak ott láthatunk egyfajta megoldást arra, hogyan illeszkednek be a maguk közösségébe. Jellemfejlődésük által fejlődik a gondolkodásuk, tágul a világlátásuk, rájönnek arra, hogy a világ mégsem annyira ijesztő és gyűlöletes, mint ahogy gondolták. Jelen élettapasztalaim meg azt mutatják, hogy sokkal inkább ez a jövedelmező. Nekem is megvan a magam életútja, ezért is mondom, hogy nagyon jól tudom, hogy miről szól a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu. Csak nem az a megoldás, hogy belekonzerváljuk az embereket a maguk kis világába, mondván, hogy csak az az ideális, mert minden más, ami a külvilágban van, az szörnyűség. Ha azt mutatta volna meg a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu, amit már elemeztem fentebb, hogyan találja meg a "főhősünk" a helyét a világban, akkor azt mondanám, hogy megérdemelte azt az ismerséget, amit kapott, de így... Majdhogynem generációkat tévesztett meg.

Annak örömére, hogy vidéken újra kinyitott a Libri könyvesbolt, újra vettem magamnak Haikyuu!! mangát. Egészen pontosan a 8. kötetet, ezzel megvan az egész 1. évad németül. Amúgy nem olvasok valami gyorsan mangát, angolul még mindig 6. kötetnél tartok, németül is épp elkezdtem a 7. kötetet. Azért igyekszek, de szerintem soha nem fogom utolérni a mangát. Mondjuk a megváltozott rajzstílus miatt nagyon nem is sietek vele, de azért jó lenne látni, hogy mi történik az anime után.

Mivel egyébként is szépen lassan lazítanak a szigorításokon, ezért tervbe van véve, hogy ebben a hónapban egy napra kimegyek Bécsbe. Sejtéseim szerint ott azért sokkal nagyobb kínálat van manga piacon, és majd ott veszem majd meg a következő kötetet, illetve vizionálok azzal is, hogy több mangát is fogok találni. Például a Givent is szeretném folytatni. Meg egyáltalán Ausztriában lenni. De egyelőre nem jár még a Dacia nemzetközi gyorsvonat Bukarest és Bécs között, így nem tudok a 2:30-kor elindulni. Jelen helyzet szerint csak budapesti átszállással tudok Bécsbe menni. 5:23-kor indul az első vonat Békéscsabáról, az 8:15-re van Pesten, és 8:40-kor megy tovább a vonat Bécsbe. És a Keletiből sincs korábban közvetlen járat Bécsbe, 11:21 a legkorábbi időpont, amikorra ott tudnék lenni. És a visszaút sem ígéretes, mivel a 19:05-ös vonat után nem megy több vonat aznap Budapestről Békéscsabára. Bécsből meg 13:25 kor kell elinduljak, hogy elérjem a 19:05-ös vonatot. 2 óráért egyrészt ennyit utazni, másrészt annyi pénzt költeni azért az nem buli. Úgyhogy meg kell várjam amíg a románok is engedélyezik az országukba való bejutást, és újra jár a Dacia nemzetközi gyorsvonat. Akkor 8:30 körül lennék Bécsben, és visszafele meg 19:30 körül indul. Az azért mégis csak másképp hangzik egy napi kirándulás gyanánt.

Eddig a Bookline-ról vannak a Haikyuu!! mangák, csak eddig mindig ott (Budapest - Astoria) vettem át a könyvesboltban, most viszont Békéscsabára kértem a Libribe. Ide már lenne szállítási költség is, 299 forint, de volt annyi pontom, hogy be tudtam váltani a szállítási költség kifizetésére, így ingyen hozták ki. Alig hiszem el, hogy fel tudtam használni a Bookline-os pontjaimat. Folyamatosan gyűltek, volt amik el is évültek, mert nem könyv kedvezményre lehet felhasználni, hanem Bookline-os dolgokra beváltani.  Bögrék, füzetek, egyéb apróságok. Amik alapvetően nem rosszak, találtam is, ami érdekelne, de annyira nem volt fontos, hogy beváltsam rá. Viszont szállítási költség kifizetésére kifejezetten hasznos. Maradt is még pont, és jó lenne a Given gyűjtését is folytatni. Csak sajnos BL-mangák valamiért drágábbak. Bár nem annyira vészes, 2.899 forint.

Napi szinten nézem a német RTL-t, hogy minél jobban értsem a német beszédet. Igazából akkor szoktam nézni, amikor közéleti műsorok vannak: Explosiv, Exklusiv, híradó, meg hétfőnként a Legyen ön is milliomos németül (Wer wird Millionär?), meg néha belenézek az RTL saját gyártású sorozataiba. Így összesítve azt gondolom, hogy a német kereskedelmi média a magyarhoz képest még relatíve fogyasztható. Persze egyáltalán nem értéket közvetítő műsorokat kell elképzelni, főleg, hogy az a két sorozat, amibe belenézek, az Alles was zählt és a Gute Zeiten Schlechte Zeiten épp csak annyival jobb a Barátok köztnél, hogy a színészi játék némileg jobb, egyébként ugyanolyan semmitmondó és hülyeség a történet, mint minálunk. A többi műsor, a híradó érdekességként elmegy, de a Legyen ön is milliomos kifejezetten élvezetes. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Günther Jauch nagyon szimpatikus TV-s személyiség. Azt látom nála, hogy úgy áll bele a kereskedelmi média idióta poénjaiba, hogy ő maga nemhogy nem veszít a munkásságának értékéből, hanem még ő emeli magához a kereskedelmi TV színvonalát. Sportriporterként is ismert, egyszer olvastam róla, hogy az egyik focimérkőzés, amit közvetített, több mint 1 órán keresztül állt valami affér miatt (nem emlékszem már, mi volt az), kommentátor társával mindenféle vicces beszólásokkal tartották fenn az érdeklődést, és az idő alatt, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettség, mint a meccs alatt. Egyébként nem mindig értem, hogy mit mond, de sokszor ahogy mondja, már az önmagában nagyon megnevettet, mert annyira nyilvánvaló, hogy vicceset mond. Néha mondom legkedvesebb német barátomnak, Noelnek, hogy ugyan jelentkezhetne a vetékedőbe, hiszen annyira okos. De mindig csak egy "NIEMALS!" a válasz a részéről. Élete élményét hagyja ki.

Nemrég volt egy műsor az RTL-en, amit tényleg nagyon érdekesnek tartottam. Ez pedig a "Comeback oder weg", ahol néhány gyerek és fiatal felnőtt próbál ki különböző retro cuccokat, amiket ma már senki, vagy kevesen használnak. Benyomásaik alapján pedig eldöntik, hogy az ma is hasznos, érdekes, visszatérhet (come back), vagy nincs rá szükség (weg). A németeknek még van is mit mutogatni, hiszen volt néhány kelet német "csoda", ami még hozzánk is eljutott, ilyet azért megnéznék. Nem emlékszem, hogy láttam ilyet, de néhány érdekesség tényleg volt. Az egyik amin meglepődtem, hogy volt egy analóg fényképezőgép (amibe filmet kellett beletenni), na arról vajon mit gondolhatnak? Arról szinte mindenki azt gondolta, hogy nincs rá szükség. És tényleg, eszembe is jutott, hogy 2003-ig nekem is filmes fényképezőgépem volt, akkor kaptam az első digitális fényképezőgépet, és azzal az erővel le is váltotta nálam a régi fényképezőgépet. Ha kvázi én magam elő tudom hívni a képeket, akkor minek szórakozzak filmes fényképezőgéppel, amivel ráadásul alig tudok képeket csinálni? Már akkor is azon voltam, hogy minél több képet csináljak, minél több mindent örökítsek meg, de anyám mindig rám szólt, normális képeket csináljak. Amiben igaza is volt, hiszen filmet venni sem volt mindig lehetőség (egy filmmel 24 vagy 36 képet lehetett csinálni), a képek előhívása is költséges volt. És mivel nem lehetett visszanézni a képeket, egy-egy rosszul sikerült kép kidobott pénz volt. Így nem csoda, hogy amint megkaptam a digitális fényképezőgépet, utána a lehető legritkábban került elő a filmes gép. Valahol megvan most is, de egyáltalán nincs számomra eszmei értéke.

Néhány régi német zenét megmutattak a mai fiataloknak, hogy mit gondolnak róla. Modern Talking, Milli Vanilli... te jó isten! Ők voltak az az együttes, akikről csúnyán kiderült, hogy Playbackeltek, ráadásul még Grammy-díjat is kaptak. Hogy mire, azt ugyan nem tudom, mert a "Girl you know, it's true" ömnagában is rettenetesen igénytelen, semmit mondó dal, így igazából az,  hogy kiderült, hogy nem ők énekelnek, az már inkább extra "adalék" volt. De amúgy érdekesnek tartották ezeket a zenéket.

Amire viszont külön figyeltem, az a Commodore 64. Arra számítottam, hogy a retro mivolta megragadja a mai fiatalokat, és hasznosnak fogják tartani, de 2-1 arányban a "weg" nyert. Mondjuk már az nem volt bíztató, hogy ahogy elővették a részeit, és az egyiket nehéznek tartották, a másikról nem értették, hogy mi szükség van. Elég nehezen is rakták össze, nem tudták hogy mit hova kell csatlakoztatni. Az Outrun című (egyébként Sega) játékkal játszottak, azzal is többségében egykedvűen. Bonyolultnak tartották az összeszerelést, a játék sem vált be nekik, így nem csoda a végeredmény.
Aztán el is gondolkodtam rajta, és igazából az én szemszövegemből is logikus a verdikt. A Commodore Plus/4 volt az első olyan számítógép, amin játszottam. Emlékszem rá, szerettem, szívesen játszottam vele, de amikor először találtam a Nintendóval, az tényleg forradalom volt a maga nemében. Egyrészt könnyű is volt összeszerelni, másrészt meg a Super Mario Bros., de leginkább a Super Mario Bros. 3 annyival a Commodore játékok fölött állt nálam, mintha tényleg egy új fejezet nyílt volna a videojátékok történetében. Hatalmas ugrás volt. Nálam az egész videojátékos őrület a Super Nintendóban csúcsosodott ki, nem véletlen a mai napig az a kedvenc konzolom.

Ki lehet néha fogni jó műsorokat. Bár a német közösségben néha értetlenül állnak azelőtt, hogy mit szeretek a német dolgokban annyira. Ők nem tudják, hogy a magyar kereskedelmi média mennyivel lejjebb van, ezért nincs viszonyítási alapjuk. De néha, amikor bekapcsolom a német RTL-t, van olyan érzésem, hogy ha csak egy kicsit is, de talán mégis érdemes TV-t nézni.