1987. szeptember 16. 

- Leülhetek melléd?
- Hogy mi… Ja… Hát persze.
- Csak láttam, hogy egyedül vagy, gondoltam jól esik, ha valaki melléd ül. A nevem Quang. Phương Đức Quang.
- Az én nevem Lương. Nguyễn Vy Lương.
Lương felállt, hogy fogadja a kézfogást, majd együtt visszaültek az asztalhoz.
- És, hogy érzed magad az iskolában? - Érdeklődött Quang.
- Végül is… jól, csak nekem furcsa, hogy ennyire barátságos itt mindenki.
- Hát, mi tagadás, mi is meglepődtünk, amikor mondtad a bemutatkozásnál, hogy Hà Nội-ból származol. Miért költöztetek ide Thành phố Hồ Chí Minh-be? (Ho Si Minh-Város)
- Apám miatt. - válaszolt Lương. - Pontosabban a munkája miatt. A cég, ahol dolgozik, jelen van az egész országban, és 3-4 évenként más városban kell dolgoznia. De pontosan én sem tudom, hogy miért.
- Furcsa… - Vonta meg a vállát Quang. - És most Hà Nội-ból jöttél?
- Nem, ott születtem, és ott is éltem 3 éves koromig, de onnan Huế-be költöztünk, majd 7 évesen Đà Nẵng-ba, és most egy pár napja vagyunk itt, Ho Si Minh-Városban.
Quang-nak felcsillant a szeme.
- Akkor tudod, mit? Most, ebéd után menjünk együtt haza! Megmutatom neked a várost.
- Rendben van! - Mosolygott Lương.
Lương nagyon örült annak, hogy ilyen gyorsan sikerült barátot szereznie. Egyszer sem hallgatott a szüleire, amikor figyelmeztették, hogy ne kössön senkivel mélyebb barátságot, hiszen 3-4 évenként költöztek, így a távolság a barátságokat is megszakította. De akármennyire is fájt ez Lươngnak, mint minden gyerek, ő is szeretett volna barátokat magának. 

Persze a folyamatos költözés nemcsak azt hozta magával, hogy nincsenek állandó barátai, hanem állandó otthona sincs, és az iskolát sem egy helyen járja ki. Bár Lương ezt igyekezett a maga 10 éves szintjén jól kezelni, többször érezte, hogy nagyon nehéz és legszívesebben visszatérne a gyökereihez. Barátai voltak, de ezek mind megszakadtak a költözés után. Habár most sem volt biztos, hogy végleg itt maradnak és most is, mielőtt iskolába ment, intették is a szülei, hogy a saját érdekében ne barátkozzon, mert lehet, hogy pár év múlva ismét költözni fognak. Lương ezt persze most sem tartotta be, és úgy tűnik, hogy most is lesz egy barátja. 

Lương és Quang amint befejezték az ebédet, visszatették a tálcát a kiadóablakhoz, és együtt sétáltak ki az iskola épületéből.
- Milyenek az emberek Hà Nội-ban? - érdeklődött Quang.
- Nem tudom, nem igazán vannak emlékeim Hà Nội-ról. - válaszolta Lương. - Én csak ott születtem, de 3 éves koromban már Huế-be költöztünk. De inkább Đà Nang-ról vannak emlékeim.
- Tényleg zárkózottabbak ott az emberek? - Kérdezte Quang
- Igen. De volt ott két srác, akivel jóbarátok lettünk. Nagyon rossz volt elbúcsúzni tőlük. Hiányoznak. - Emlékezett vissza Lương.
Lương a fejét lehajtva, megállt. Friss még az emlék, hiszen két hete költöztek. Quang átkarolta Lương vállát.
- Ne búsulj! Amíg itt vagy, addig jóbarátok leszünk, ezt megígérem neked! - Mondta lelkesítőn a fiú
Lương erősen zavarba jött a testi érintkezéstől. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy ennyire közvetlenek hozzá az emberek, de felvidult Quang mondatán.
- Rendben van.
- Gyere, megmutatom, hogy hol lakunk. Nincs messze az iskolától.
- Jól van, menjünk.
Így a két barát elindult. Lương közben kíváncsian nézett szét.
- Születésed óta itt élsz? - érdeklődött.
- Így van. Egészen pontosan 10 éve. Tetszik a város?
- Szépnek szép, de itt sokkal melegebb van, mint akár Đà Nang-ban. - jegyezte meg Lương.
- A forróság itt mindennapos. - tárta szét a karját Quang. - De nekem már fel se tűnik. Megszokod te is.
Pár perc múlva megérkeztek Quang házához. Lương arra számított, hogy be is mennek, de meglepte, hogy Quang a ház mellé lezárt robogóhoz ment.
- Mire készülsz? - Kérdezte gyanakodva.
- Megmondtam, nem? Megmutatom a várost. - Válaszolta mosolyogva Quang.
- De hát, még gyerekek vagyunk! Nem ülhetünk motorra!
De Quang már kinyitotta a zárat, és Lương felé tolta a motort.
- Felszállsz?
Quang mosolya inkább megijesztette Lươngot.
- De nem ülhetünk motorra! - Aggodalmaskodott Lương.
Hangja egyre rémültebb volt, de Quang csak legyintett.
- Tudok egy utat, ahol nem járnak rendőrök. Gyere! Ha a barátodnak tartasz, bízol bennem! - Nyújtotta a kezét Quang.
Lương félve ugyan, de a motor felé ment.
- Ez az!
Quang felsegítette a barátját a járműre, és útnak indultak. Lương eleinte félve, becsukott szemmel karolta át hátulról a barátját, majd ahogy múlt a félelme, úgy járta át a száguldással járó szabadságérzet. Hihetetlen kellemes érzés volt számára, ám egy hirtelen jött pillanatban Quang a kezét nyújtotta oldalra, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta a járdán sétáló egyik idősebb hölgy táskáját.
- Mi ez... Mégis ki… Tolvaj, fogják meg! - Üvöltötte a nő, mire nagy nehezen ráeszmélt, hogy mi is történt valójában.
De senki nem eredt a motor után. Lương a döbbenettől egy szót nem tudott szólni. Gyakorlatilag csak most tudatosodott benne, hogy valójában a belváros sugárútján motoroznak, ahol rendőr gyakorlatilag bármikor lefülelheti őket. Quang lefordult egy szűk sikátorban, majd amikor látta, hogy biztonságban vannak, megállt a motorral. Leszállt a két fiú, levették a bukósisakjukat a fejükről, Quang pedig elégedetten szemlélte a táskát.

- Amilyen szép ruhában volt az a nő, ez biztos szép fogás volt!
- Felfogtad egyáltalán, hogy mit csináltál? - Kérdezte kétségbeesetten Lương.
- Persze! Motorra ültünk, lekaptuk a banya válláról a táskát és egy sikátorba jöttünk, hogy elégedetten birtokba vegyük a zsákmányt!
Quang mindezt olyan természetességgel mondta, mintha csak azt sorolta volna fel, hogy miket vásárolt a boltban. De mivel látta, hogy Lương arca sírásra áll, komolyra váltott.
- Egy valamit tanulj meg. Itt Ho Si Minh Városban igen elterjedt dolog a táskalopás. Láthattad, milyen a házunk kívülről.
- Hát… - Lương nem tudta, hogy fejezze ki a véleményét, hogy ne bántsa meg a barátját.
- Belülről sem szebb, azt elhiheted! Itt, aki akar magának valamit, az legtöbbször elveszi! 
- De a szegénység magyarázat a lopásra? - Kérdezte továbbra is kétségbeesetten Lương.
Quang keserűen bólogatott.
- Ez… Ez nem lehet igaz! - Lương nem bírta tovább, elsírta magát.
- Légy szíves, ne sírj! - Quang hangja szokatlanul komoly volt. - Nekem kellene sírnom azért, mert alig van valamink! A szüleim sokat dolgoznak, mégis szegények vagyunk! Míg láthattad, hogy van, akinek minden megadatik! Ez hol igazságos? - Kérdezte felháborodottan Quang.
- És szerinted a lopás kevésbé szégyen, mint a szegénység?
Lương még mindig rettenetesen fel volt dúlva.
- Majd megtudod, ha a többekkel is összebarátkozol, hogy mit kapsz, ha megtudják, hogy szegény vagy. - Quang arca kishíján eltorzult a gyűlölettől. - Megaláznak, kihasználnak, sárba tipornak…
- De a vietnamiak általában szegények! - szólt közbe Lương.
- Rossz iskolába írattak be! - bólogatott keserűen Quang. - Itt a gazdag szülők gyerekei irányítanak mindent, akik pénzzel előjogokat vívnak ki a tanároktól, így kussban maradnak, ha megalázzák az egyik szegény diáktársukat!
Lươngnak van tapasztalata arról, hogy ha tanárt lefizetnek, akkor könnyebben adja meg a jó jegyet, de hogy iskolai bántalmazás mellett csak úgy elmenjen.
- Elég az üres fecsegésből! - Zökkentette ki Quang a gondolataiból. - Lássuk a mai zsákmányt!
Quang kicipzározta a táskát, és a földre pakolta annak tartalmát.
- Orvosi papírok, kit érdekelnek? Iratok: kuka... papíron telefonszámok, mégis kinek?
Lương erre már végképp nem tudott mit mondani. 
- Helyes! - Nyugtázta elégedetten Quang. - Itt a pénztárca. Lássuk, mennyi van benne.
Kinyitotta.
- Hmm... Nem rossz. 1 millió đồng. Mamikánknak volt mit a tejbe aprítani!
- A szüleid mit szólnak ahhoz, hogy így keresel pénzt? - Kérdezte Lương.
- Semmit. - Vonta meg a vállát Quang. - Legalább van valahonnan és kész. Az már nem számít, hogy honnan.
- Mi is szegények vagyunk, de nekem soha eszembe nem jutott, hogy lopjak bárkitől bármit is! - Szólt határozottabban Lương.
- Akkor itt az idő, hogy ezen változtassunk! - Nézett rá gonosz mosollyal Quang. - Majd te is fogsz lopni, de ezt nyilván meg kell tanulnod, hogy kell jól csinálni...
Miért, téged ki tanított meg? - Kérdezte Lương.
- Én magamat. - Válaszolta Quang. - És hogy lásd, mennyire megkedveltelek, megtanítalak téged is lopni.
- A szeretet kifejezésének más módját tartom ideálisnak. - Vetette közbe Lương.
- Áh! Ugyan kérlek - Legyintett Quang. - És hogy lásd, mennyire megkedveltelek, most 30%-ot kapsz. Tessék, itt van 300 ezer. Tedd el jól, ne lássák meg!
Lương eltette a pénzt.
- De legközelebb csak 10%-ot fogsz kapni, és csak akkor kapsz többet, ha te magad fogod ellopni. - Intett Quang.
- De nekem nincs szükségem ilyen pénzre! - Válaszolta keserűen Lương.
- Jaj, menjél már! - Csattant fel Quang. - A pénzre mindenkinek szüksége van, teljesen mindegy, honnan van! Különben is! Szemlátomást azonnal eltetted a pénzt, úgyhogy légy szíves és ne játszd meg magad! Jól jön neked is pénz, valld be!
Lương gondolkodott, majd kisvártatva a zsebébe nyúlt. Quang megérezve a “veszélyt”, azonnal szólt.

- Na de menjünk is haza! Holnap hosszú nap elé nézünk. Hazaviszlek a motorral. Hol laksz?
Lương megmondta a címet.
- Az annyira nincs is messze. - Szólt Quang. - Hát akkor hajrá.
Lương szó nélkül követte Quangot, a motoron felült a háta mögé. Az út alatt nem szóltak egymáshoz semmit. Nem bírta felfogni, hogy ez vele történt meg. Nagyjából negyed óra múlva érkeztek meg.
- No, megérkeztünk. - Vette le a sisakját Quang.
Lương szállt le a motorról, de mielőtt elmehetett volna, Quang lefogta őt, és szigorúan nézett rá.
- Ne feledd! Ha szólsz a rendőröknek, nagyon megbánod!
Lương enyhe bólogatással jelezte, hogy tudomásul vette, amit újdonsült barátja mondott neki, majd elköszönés nélkül a ház felé ment. Quang pedig hazaindult a motorral. Lương egy darabig figyelte Quangot, majd amikor látótávolságon kívülre került, tovább sétált. Szándékosan rossz címet mondott Quangnak, nem akarta, hogy megtudja, hogy hol laknak. Néhány utcával odébb van a házuk. Nem akarta, hogy a szülei megtudják, hogy milyen barátja lett, meg egy kicsit magát is védeni akarta, hogy legalább otthon biztonságban legyen tőle. Ugyanis, ha tehetné, megszabadulna a barátjától, de tudta, hogy ez nem lehetséges, hiszen osztálytársak. Amíg hazaballagott, a “rossz iskolába írattak be” szövegen gondolkodott. Körülbelül két hete járt oda, de komoly veszekedést, verekedést nem látott az iskolában, ahogy Quangot se látta, hogy balhéba keverne bele. Csúfolódásban sem volt része, pedig ők sem élnek valami jól. Senkivel nem volt baja. Talán mindenki más is az iskolán kívül éli a maga bűnös életét? Vagy majd itt is pénzt kell adni a tanárnak, hogy jobb jegyet kapjon majd bizonyos tantárgyakból? 

Lương ahogy hazaért, nem nagyon szólt a szüleihez. Valamit mondott nekik a mai napról, természetesen a motoros akciót nem említve, de inkább azon volt, hogy gyorsan megvacsorázzon, aztán bement a szobájába és elterült a földön a gyékénymatracon. Kivette a zsebéből az ebül szerzett 300 ezer đồngot, elmerengve rajta úgy döntött, hogy nem csinál vele semmit. Felkelt, a könyvespolc felé ment, betette az egyik könyvébe, visszament a matrachoz és elmerengett az eddigi életén.
Lương sokban különbözött a szüleitől. Amíg a szülei szigorúak és következetesek voltak munka terén, sokat dolgoztak és mindent annak vetettek alá, hogy ne éljenek mélyszegénységben, addig a fiuk ezen a téren sokkal lazább volt. Nemcsak azért, mert gyerek lévén még nem kellett megdolgoznia a pénzért, hanem mert a költözésben érzékelte, hogy mennyire törékenyek a barátságok. Ez nála azt eredményezte, hogy érzékenyebb volt, jobban megbecsülte azokat, akikkel közeli kapcsolata volt. Ez azt hozta magával, hogy Lương nem kapta meg azt a figyelmet és szeretetet, amire igénye lett volna. Ez is bántotta őt, nemcsak az, hogy nem volt fix lakhelye és barátai. Magyarázták neki a szülei, hogy szerencsés, hogy nem élt meg semmit a háborúból. Kétségtelen, hogy az keményítette meg a szüleit, de Lương nem érezte szerencsésnek, hogy a szüleinek ennyit kell dolgoznia, hogy megéljenek. Gyakorlatilag 300 ezer đồngot nem nagyon látott még egyszerre. Ezek szerint aki itt tényleg akar valamit, az elveszi magának? Egyszerre csak eszébe jutott, hogy a pénzt arra fogja használni, hogy segítse a szüleit. Hátha ha nem kell annyit dolgozniuk, akkor több idő jut rá és egy kicsit jobban élhetnének. Csak azt nem tudta, hogy mit mondjon, honnan van a pénz. Azt mindenesetre eldöntötte, hogy mégis Quanggal fog tartani.
Ahogy átfordult a másik oldalára, most a fiún kezdett el gondolkodni. Quang a külsejéből fakadóan is született dél-vietnami, hiszen sötétebb volt a bőre, kicsit magasabb is volt, testalkata is robusztusabb volt. Volt benne valami tiszteletet parancsoló. Valószínűleg a karakán kiállása miatt is volt számára Quang szimpatikus. Nagyon Lươngot sem kell félteni, bár az kétségtelen, hogy a világosabb bőre kelt némi feltűnést a városban. A barátjához képest alacsonyabb volt, a kisugárzása sokkal inkább kedves és ártatlan volt, nem feltétlen tanúskodott határozottságról, önbizalomról. Lương ahogy nyugtatta magát, hogy a pénz jó helyre fog kerülni, úgy nyugodott meg és tudott elaludni. 

1987. szeptember 18. 

Péntek lévén lazább nap volt az iskolában. Ahogy Lương ballagott a folyosón, Quang utánaeredt.
- Lương!
A fiú kissé összerezzent a hang hallatán. Természetesen felismerte a fiút, és megijedt tőle annak ellenére, hogy nyugtatta magát, hogy nem lesz gond vele. Hátrafordult. Quang megvárta amíg odaért majd közel Lươnghoz halkan megkérdezte:
- Készen a mi külön óránkra? - Kérdezte sokat sejtetőn.
Lương természetesen tudta, hogy milyen külön óráról beszél Quang. Feszülten ugyan, de bólogatott.
- Helyes! Hidd el, jót akarok neked.
Ezt ugyan lágyan mondta Quang, de hangjában jele nem volt kedvességnek. Meg is ijedt tőle Lương, erősen gondolkodott azon, hogy kihátráljon-e ebből, de végül nem szólt semmit.
- Akkor indulhatunk. - Intett Quang.
- Rendben van, menjünk.
Lương Quang mögött ment. Amint kiléptek az iskola épületéből Quang egy rejtett helyre vezette Lươngot. Lương nem merte megkérdezni, hogy merre tartanak, szótlanul követte a barátját. Sokat is sétáltak, a város szegénynegyedében egy sikátornál álltak meg. Lươngot nagyon megijesztette a látvány. Ezen a helyen ugyanis jómódúnak számít az, aki megél. Az ott élők csúnyán néztek is rá, hogy mit keres egy jól öltözött gyerek a környékükön. Lương már a tőlük való félelem miatt sem mert szólni, igyekezett palástolni a félelmét, de ez nagyon nehezére esett. Rettenetesen nyomasztó volt a környék. Körös-körül rossz állapotú házak vagy kunyhók, a favödrökben tárolt vízből arra lehetett következtetni, hogy van olyan lakhely, ahova a víz sincs bevezetve, valahol van egy kút, ahonnan hordják maguknak a vizet. Sőt, néhányan a szükségleteiket is a szabadban végezték el. Lương megrémült, ahogy arra gondolt, hogy akár ők is élhetnének ilyen körülmények között. Ezek után még inkább szükségét érezte annak, hogy a maga módján segítse a szüleit.
Végül egy szűk kis utcában álltak meg.
- Na, itt senki nem fog figyelni minket. - Nyugtázta Quang az utcát.
- De szerintem, ha meglátnának se lenne baj belőle. - Gondolta Lương.
Itt ugyanis bárkiről el tudta képzelni, hogy hozzájuk hasonlóan a bűnözés útjára lépne, sőt néhányuk arcát elnézve járhatják is azt az utat.
- Biztos, ami biztos. - Intette le Quang. - De most rám figyelj, ne a környéket fürkészd. Kérdés: Mennyire vagy gyors?
- Nem tudom, nem próbáltam még. - Gondolkodott el Lương. - Nem sportolok semmit, nem derült soha fény a gyorsaságomra.
- Szerintem nem lesz gond. Vékony vagy, talán fürge is.
Lương nem tudta, hogy függ össze a vékony mivolta és a gyorsaság, de úgy volt vele, hogy Quangnak van tapasztalata, neki kell tudnia.
- Leteszteljük? - Kérdezte Lương.
- Jó lenne, de nem tudom, hogyan. - Tanakodott Quang.
- Esetleg megtehetjük azt, hogy megnézed, milyen gyorsan futok. - Jött az ártatlan ötlettel Lương.
- Nem is hülyeség! - Csillant fel Quang szeme. - Sőt! Az iskolatáskám is itt van, úgyhogy kipróbálhatjuk azt is, hogy futás közben hogy kapod le a vállamról a táskámat.
- Egész jó ötlet. - Helyeselt Lương.
Quang hirtelen észbe kapott.
- De várjunk csak! Mitől lettél hirtelen ennyire készséges? - Kérdezte gyanakodva. - Tegnapelőtt sírógörcsöt kaptál nekem, most meg akarod az egészet?
- Igen, mert végiggondoltam magamban ezt az egészet és oda jutottam, hogy hátha a szüleim többet foglalkoznak velem, ha általam is lesz egy kis pénz.
- Helyes. - Bólogatott Quang. - Látod, megmondtam, hogy jót akarok neked és hogy itt ez az egyedüli gyors pénzszerzés lehetősége.
- És tudsz ebben segíteni? - Kérdezte Lương.
- Ebben egészen biztos vagyok! - Biztatta barátját Quang. - Kezdjük is el. Nos, a lényeg. Állj oda, ahhoz a fához és onnan fuss felém, amilyen gyorsan csak tudsz és igyekezz észrevétlenül elvenni a táskámat.
Lương nagyot nézett.
- Észrevétlenül? - Kérdezett vissza. - De hát nem arról van szó, hogy gyorsnak kell lennem?
- Gyorsnak, ezáltal leszel észrevétlen és tudsz olyan gyorsan elfutni, hogy hiába erednek utánad. De annak is megvan a trükkje, hogy mozgasd a kezed, hogy nem tűnjön úgy, hogy el akarod lopni a táskát. - Magyarázta Quang.
- Azt hiszem, értem. - Tanakodott Lương.
- Helyes. Akkor menj ahhoz a fához. - Utasította Lươngot Quang.
Lương a fához sétált, majd megfordult Quang felé és várta az utasítását.
- Készen állsz? - Kiáltott Quang.
Lương bólintott.
- Helyes. Akkor rajta!
Lương teljes sebességével futásnak eredt, majd amint Quanghoz ért, kinyújtotta a kezét, megpróbálta leemelni a táskáját. Ez ugyan sikerült, de Quang majdnem elesett.
- Nem jó! - Elégedetlenkedett. - Hát jó, hogy nem löksz már fel! Annyira szabad, hogy meglökj, hogy elérd a táskámat. Minél jobban meglöksz, annál nagyobb az esély, hogy balesetet okozol. Magadnak is, de az se lenne jó, ha az áldozat megsérülne, mert akkor ráhívják a mentőket, ők meg megtudják, hogyan sérült meg, arra kijönnek a rendőrök és vége mindennek!
Lương elgondolkodott...
- Te hogy tanultad meg? - Kérdezte.
- Amikor láttam ilyet, figyeltem, hogy mások hogy csinálják és leutánoztam. - Válaszolta Quang. - Megjegyeztem és gyakoroltam magamban. Méghozzá itt.
- Vagy úgy...
- De látod én tanítalak téged, mert ennyire jó vagyok hozzád. És addig nem megyünk innen sehova, amíg ezt meg nem tanulod.
És Quang tartotta magát az ígéretéhez. Majdnem másfél órán keresztül edzettek. Lương teljesen ki volt fulladva a végére, mire sikerült valamennyire kivívnia Quang elégedettségét.
- Na, most már egész jól megy. Ezzel megpróbálhatjuk élesben is.
Lương nagyott nézett.
- Mármint úgy érted, hogy most? - Kérdezte ijedten.
- Persze! Hát mikor máskor?
- De én...
- Nincs de, hanem kelj fel! - Szólt közbe határozottan Quang. - Elmegyünk hozzám, elvisszük a motort és próbára tesszük, hogy mit tudsz.
- De mi lesz ha...
Lương hiába próbált szóhoz jutni.
- Nincs de! Kelj fel és irány! - Parancsolt Quang. - Megyünk a motorért. 

Lương kelletlenül felkelt és igyekezett erőre kapni. Azt próbálta meg elmagyarázni, hogy nagyon fáradt már ahhoz, hogy egy jól kivitelezett akciót véghez tudjon vinni. De most már Quanggal tartott, nem szólt semmit. Szerencsére az út rövid volt, Quang ugyanis közel lakott a szegénynegyedhez. Nagyjából 15 perc séta után meg is érkeztek.
- No, itt volnánk. - Szólt Quang. - Itt a motor, és most te fogsz elöl ülni?
Lương nagyon megijedt.
- Mi... Hogy én? - Kérdezte rémülten. - De hát most ülök életemben másodjára motoron!
- Semmi baj, én fogom irányítani. - Nyugtatta meg Quang.
Lương elképzelte, ahogy Quang hátulról már-már átkarolja őt és úgy kell lopnia, hogy szinte teljesen le lesz fogva. Ki is merült, és a megérzései sem azt súgták, hogy ebből bármi jó is kisülhet, úgyhogy úgy érezte, nem hallgathatott.
- Nézd, erősen kétlem, hogy sikerülni fog! Kimerített a sok edzés és képzeld el, hogy leszünk a motoron. Ha te fogod hátulról irányítani, akkor majdnem teljesen lefogsz, úgy pedig nem fogok tudni szabadon mozogni!
- Egyet se félj! Majd figyelni fogom, hogy kit érdemes meglopni. Ha megvan, szólok és szabadon engedlek, amíg kinyúlsz a táskáért.
Lương továbbra sem érezte magát meggyőzve arról, hogy ez így rendben lesz, de mivel látta, hogy a barátja nem meggyőzhető, ezért nem szólt többet. Most már inkább úgy volt, hogy derüljön ki a gyakorlatban, legyen bármennyire is veszélyes. Quang eközben kijött a motorral a ház elől és beindította.
- Nos, foglalj helyet előttem.
Lương rettenetesen félt, de hallgatott a barátjára. Ráült a motorra és felvették a sisakot.
- Jól ülsz? - Kérdezte Quang.
- Nagyjából... - Válaszolta bizonytalanul Lương.
És elindultak. A motort tényleg Quang irányította. Lương tudta, hogy esélytelen a dolog, ugyanis rettenetesen kényelmetlenül ült. Bár mind a ketten vékonyak voltak, így Quang tudta úgy hajtani a motort, mint egy felnőtt, aki elöl ül, de Lươngnak nem sok helye volt előtte. Nagyon nem is tudta, hova kapaszkodjon, hogy biztonságban legyen. Amikor megérkeztek a belvárosba, azon a hosszú, egyenes sugárúton találták magukat, ahol az első közös lopásukat hajtották végre. Mivel Quangnak nem nagyon kellett irányítani most a motort, ezért nyugodtan tudott nézelődni. Egyszer csak meglátott egy középkorú, jólöltözött nőt, akinek a kezében egy jobb táska volt.
- Ő lesz a mai áldozat. - Méregette a nőt elégedetten Quang. - Készen állsz?
- Igen... - Válaszolta erőtlenül Lương.
Ám ennek az “igen”-nek a súlyát csak később érezte meg, amikor tudatosodott benne, hogy nincs visszaút. Lương erőtlenül nyújtotta ki a karját, felkészülve a “támadásra”.
- Ne most! - Fogta le a kezét Quang. - Majd szólok.
Lương most még jobban elbizonytalanodott. Az legalább adott volna neki megnyugvást, ha a maga ritmusában végezhette volna az akciót, de hogy már ez sincs, már végképp nem tudta, hogy csinálja jól. Egyszer csak Quang elengedte jobb oldalról a kormányt, és amikor elég közel értek a nőhöz, megszólalt.
- MOST!
Lương annyira el volt merülve a gondolatában, hogy hogy fog ez sikerülni, hogy teljesen váratlanul érte az utasítás. Ügyetlenül kinyújtotta a kezét és próbálta a betanult mozdulattal kikapni a hölgy kezéből a táskáját, de ez nem sikerült. A nő felborult, a hátára esett, a motor is oldalra dőlt. Csak Quang hihetetlen lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem estek el: Villámgyorsan visszatette a jobb kezét a kormányra és valami hihetetlen bravúrral egyenesbe tudta hozni a motort. Lefordult egy szűk sikátorba és Quang megállította a motort. Levette a sisakját, leszállt a motorról és Lươnghoz fordult.

- Mi a faszt csináltál, te seggfej? - Üvöltött rá teljes hangerővel.
- Én próbáltam neked elmagyarázni, hogy nem biztos, hogy menni fog.
Lương hangja remegett a félelemtől.
- De az egész annyira rohadt egyszerű! Ne mondd, hogy ennyire béna vagy, hogy nem tudod megcsinálni!
Lương sírva fakadt.
- Egyszerűen kimerültem az egész gyakorlásban! - Magyarázkodott remegő hangon. - Próbáltam elmagyarázni, hogy nem tudok koncentrálni, ne ma csináljuk, hanem máskor. De neked nem lehetett mondani semmit!
Quang ökölbe szorította a jobb kezét és teljes erejéből arcul ütötte Lươngot. A fiú a földre zuhant, az orrából folyt a vér.
- Egy nyápic, senkiházi, anyámkatonája vagy! - Ordított Quang. - Nézz magadra! Úgy bőgsz, mint egy kislány! Egy rohadt buzi leszel! És tudod, mit érdemelnek a buzik?
Quang ököllel még kétszer arcon vágta Lươngot.
- Ezt!
Ezután arcul köpte Lươngot.
- Meg ezt! Semmire nem vagy jó! Takarodj az élők sorából!
Quang annyira önkívületi állapotban volt, hogy komolyan feltett szándéka volt, hogy addig veri Lươngot, amíg bele nem hal.
- Dögölj meg! Nem érdemled meg, hogy élj!
Lương egyre kevesbé észlelte az ütéseket, ahogy tompult a tudata. Szinte az egész arca véraláfutásos lett. Lương végül teljesen elájult. A haláltól csak a rendőrautó egyre erősödő szirénázó hangja mentette meg. Senki nem sietett Lương segítségéért, de valaki a telefonfülkéhez szaladva kihívta a rendőröket. Quang rémülten rohant el. Kiszálltak a rendőrök az autóból. Négyen voltak, ketten közülük Quang után eredtek, a másik kettő Lươngot vette szemügyre. Nem is volt kérdés, hogy szükség volt a mentőkre. Kihívták őket, ők pedig pár perc alatt kiértek. Eközben Quangot elkapták és az autóhoz toloncolták. Nem volt kérdés, hogy ezt nem ússza meg büntetés nélkül. Őt betuszkolták a rendőrautóba, eközben kijöttek a mentők. Ketten mentősök óvatos mozdulattal a hordágyra tették Lươngot és a közeli kórházba szállították.

1987. szeptember 19.

Lươngot meg kellett műteni, mert nemcsak az orra tört el, hanem az arccsontja is több helyen elrepedt. Még a műtét előtt beazonosították a fiút és értesítették a szüleit, hogy mi történt vele. A szülők rémülten siettek a kórházba, de talán a rendőrök látványa még jobban megrémítette őket. Ott mondtak el Lương szüleinek mindent, ami a fiukkal történt. Quangot közben kihallgatták, beismerte a tetteit és persze Lươngot is belekeverte az utóbbi két lopásba. Quang ugyanis lassan egy éve sorozatban követte el a motoros rablásokat, és most hogy Lươngot ennyire elverte, ráadásul kiskorúként motorra is ült, bizton számíthat arra, hogy javítóintézetbe kerül, és nem szabadulhat onnan 18 éves koráig. Lương szülei megsemmisülten vették tudomásul a történéseket. 

Majdnem 12 óra telt el a műtét után, mire Lương magához tért. A szülei végig ott voltak vele a kórteremben. A fiú gyengén, nyöszörögve próbált felkelni, de az anyja odaszaladt hozzá és lágyan lefogta.
- Ne kelj fel! - Utasította halkan. - Feküdj szépen vissza!
Lương visszafeküdt. Rettenetesen kába volt az altatás hatására, az érzéstelenítőtől pedig zsibbadt az arca. Az orrát gipsszel rögzítették, a járomcsontját is helyre kellett állítani. Lương alig érzékelte a külvilágot, forgott a kórterem. Jajveszékelt. Nem értette, hogy mi történt vele. Csak lassan tisztult ki a tudata, emlékei is csak fokozatosan tértek vissza. Nagyon megrémült, ahogy tudatosodott benne, hogy mit is csinált és ahogy ráeszmélt, hogy mik is történtek valójában. Ránézett a szüleire, nem kellett semmit mondaniuk. Lương látta rajtuk, hogy tudják, hogy mi történt. Rettenetesen szégyellte magát, sírva fakadt. Az anyja odament hozzá.
- Ne sírj fiam! Nincs semmi baj.
Lương ettől csak még jobban sírt. Az anyja hangjából nem a kellemes, vigasztaló melegség áradt, sokkal inkább az a rideg nyugtatás.
- Én annyira sajnálom! Nem ezt akartam. Én csak azt akartam, hogy egy kicsit jobb legyen!
Lương egész testével remegett.
- Jól van, nincs semmi baj!
A fiút egyáltalán nem nyugtatta meg anyjának szavai. Szörnyű volt egyszerre szembenézni a bűntudatával és hallani az anyja hangján, hogy haragszik rá. Azt se tudta, hogy hol lenne neki most a legjobb. Pár perc sírás után ismét elaludt. 

1987. november 21.

Luong pár nap múlva elhagyhatta a kórházat. A szülei beszámoltak arról, hogy megtudták, hogy mit csinált. Elmondták neki, hogy mi történt Quanggal, hogy javítóintézetben van. Valószínűleg többet nem fogja látni. Lươngot ez megnyugtatta. Az viszont nem, hogy a rendőrség őt is felelősségre vonta. Ő marad a szüleivel, de nemcsak az ellopott 300 ezer đồngot kellett visszaszolgáltatnia, hanem további 5 millió đồng büntetést kellett a szüleinek kifizetnie, hiszen nemcsak a lopási kísérletért kellett felelnie, hanem azért, mert ő is kiskorúként, nagykorú kísérete nélkül utazott motoron. Ezzel a család minden megtakarított pénze elveszett. 

Lươngról két hónap múlva szedték le a gipszet és került olyan állapotba, hogy ismét mehetett iskolába. Félt iskolába menni, mert rettegett attól, hogy mit szólnak majd az osztálytársai, ha megtudják, hogy mi történt. Nagy meglepetésére viszont örömmel fogadták őt. Ő lett ugyanis az a személy, aki megszabadította őket Quangtól. A fiú ugyanis többször is bántotta az osztálytársait, egyszer-egyszer még őket is meglopta. Ezek szerint Quang nem mondott igazat, amikor arról panaszkodott, hogy miket kellett az anyagi helyzete miatt elszenvednie az iskolában. A lopásnak természetesen híre ment, de ezért nem nehezteltek Lươngra, az egyik tanára pedig vállalta, hogy felkarolja a fiút és kihozza belőle a legjobbat. Szüleivel ugyanis az incidens és a baleset után sem javult a kapcsolata. A tanár viszont azonnal meglátta a fiún, hogy milyen nevelést érdemel, és úgy döntött, hogy amiben csak tudja, segíti őt, hogy kibontakozzon és értékes felnőtt váljon belőle. Így derült ki például, hogy nemhogy könnyen tanul nyelveket de szereti is. Elkezdett kínait tanulni és nagyon könnyen tanulja az írást. Valamint igyekezte a tanár a sport irányába is terelni, hogy jobb kiállása legyen, hasonló esetekben meg tudja védeni magát, nem utolsósorban az abból szerzett sikerélmények is fokozhatják az önbizalmát. A szüleivel pedig végül is megvolt, még akkor is, ha soha nem alakult ki igazi szülő-gyerek kapcsolat. Valószínűleg teljesen soha nem fogják neki megbocsájtani a lopási kísérletét és hogy a kemény munkából félretett pénz is elveszett és valószínűleg Lương is úgy éli le a gyerekkorát, hogy nincsenek szerető szülei, de idővel megtanult megbocsájtani magának és bízott abban, hogy a szülei járt útról letérve, a saját útján is tud majd érvényesülni az életben.

Információk

• Az alaptörténetet az egyik barátom általa elmesélt gyerekkori történései ihlették. Természetesen megmásítva a részleteket, igazítva a vietnami körülményekhez, érzékeltetve, hogy az ország a háború után mennyire nehezen állt talpra.
• Személyiségtípusok:
  Nguyễn Vy Lương: ISFJ
  Lương anyja: ESTJ
  Lương apja: ENTJ
  Phương Đức Quang: ISTP