Múlt vasárnap néztem meg a Koi to Uso utolsó részét, és azt kell mondjam, hogy nagyon furcsa hatással volt rám, nagyon úgy néz ki, hogy új kedvenc animével van dolgom. Nagyon tetszett, hogy nem egy átlagos szerelmes történettel van dolgunk, bár ennek a háttértörténet is alapot ad. Arról van szó ugyanis, hogy nem az emberek dönthetik el maguktól, hogy kivel élhetik le az életüket, hanem a kormányzat rendeli egymás mellé azt a két embert, akit megfelelőnek ítélnek meg. Ez pedig bonyodalmat okoz Nejima Yukari-nak, aki gyerekkora óta szerelmes Takasaki Misaki-ba. Az anime érdekessége, hogy nem is vár a szerelmi vallomással, már az első részben megtörténik. Nejima legnagyobb meglepetésére a lány viszontszereti, és forró csókban ér össze az ajkuk, amikor Nejima telefonja megrezeg. Megkapja az értesítést, hogy kit rendeltek mellé. Nagy örömmel veszi tudomásul, hogy a szíve választottjával élheti le az életét, mire megjelenik a kormányzattól Yajima Motoi és Ichijou Kagetsu, akik nyomtatott formában is közlik Nejimával a döntést. A papíron viszont más név áll. Nejima hiába bizonygatja kétségbeesetten, hogy a telefonján más név szerepel, Ichijou biztosítja, hogy tévedés történt és a papíron szerepel a tényleges döntés. Így Nejimának nincs mit tenni, kénytelen megismerkedni a lánnyal (akit egyébként soha nem látott), akit mellé rendeltek.

Sanada Ririna az áldozat, mindenképp érdekes személyiség, nálánál introvertáltabb egyént keresve se nagyon lehet találni. Nincsenek barátai, ő nagyon jól elvan a maga kis világában. Egyetlen dolgot szeret nagyon, a romantikus történeteket. Nagyon szereti a romantikus könyveket, szereti a szerelmespárok útját követni, ő maga viszont nem érez affinitást arra, hogy szerelmes legyen és úgymond saját történetet írjon. Egy ilyen lányt rendelt a kormányzat Nejima mellé, akivel össze kellene jönnie. Ririna viszont olyannyira nem érez affinitást arra, hogy bárkivel is összejöjjön, hogy nemhogy nem bánja, hogy Nejima szerelmes Takasakiba, hanem még támogatja is érzelmi törekvéseiben. Szívesen nézné őket, ahogy csókolóznak, meg a mindennapi életben együtt vannak.

Aztán ott van még Nisaka Yuusuke, az a tipikus szépfiú, aki népszerű a lányok körében. Volt barátnője is, de szakított vele, amikor tudatosodott benne, hogy homoszexuális, és hogy ő Nejimáért rajong. Sőt, gyakorlatilag soha nem is volt abba a lányba szerelmes, akivel együtt volt. Nisaka alapvetően nem is érzelmek embere, jól tudja rejteni, mégis elgyengül egy párszor, amikor szinte félreérthetetlen szituációba kerül Nejimával. Illetve, amikor az osztályteremben egyedül találja Nejimát úgy, hogy a fiú alszik, annyira nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy fogja magát és megcsókolja a fiút. Nem tagadom, hogy ő a kedvenc karakterem, nemcsak a homoszexualitása miatt, hanem mert tetszik ez az "ami a szívén, az a száján" attitűd. Nem sokat beszél, de akkor biztosra vehető, hogy nagyokat mond. Na meg gyönyörű nőt faragtak belőle a 9. részben, amikor Júliát alakította a Rómeó és Júliában az iskolai színjátszókörben.

Igazából nekem nagyon tetszett az anime annak ellenére, hogy értem, hogy miért van ennyire alacsony átlagértékelése. Nincs igazán kibontva a háttértörténet, valamint a lezárás is logikailag eléggé idétlen lett. De én mégis szerettem. Egyszerűen azért, mert ha sarkítunk, akkor a Koi to Uso is egy hárem anime, csak egyrészt a hárem egyik tagja fiú, másrészt a lányok sem feltétlen versengenek egymással Nejimáért a fentebb elemzett okok miatt. Tehát nem a megszokott hárem anime, és igazából nekem tetszett a vége. Az igaz, hogy nagyon nem szokványos, kicsit túl is lett dramatmizálva, de én úgy vagyok vele, hogy miért ne lehetne így is csinálni? Bár az egy izgalmas kérdés lenne, hogy mit szólna ahhoz a kormányzat, de egyébként inkább azt tartom nagyobb problémának, hogy az egész háttértörténet nincs kifejtve rendesen az animében. Csak bízok abban, hogy a mangában jobban ki lesz.

Mert a "kormányzat mennyire szól bele a párválasztás procedúrájába" dologban rejlenek lehetőségek. Azért tiltják meg a szerelmet és a szabad párválasztást, mert elméletük szerint az ember valójában állat módjára választ magának párt. A lényeg: Ha egy fiú egy lány melleit dicséri, valójában azt dicséri, hogy majd milyen jól fogja táplálni a gyerekét. Ha pedig a csípőjét, vagy fenekét méltatja, akkor azt méltatja, hogy majd jól fogja tudni kihordani a gyerekét. Hasonló elven, ha egy lány dicséri, hogy a fiú milyen erős, milyen jó kiállása van, valójában azt reméli tőle, hogy majd meg fogja védeni őt és a gyerekét. Ebben semmi új nincs, az ember tényleg így működik. Az animében a kormányzat szerint az ember egy intelligens állat, ezért felsőbbrendű szempontok alapján kell összejönni (vagy összehozni) az embereknek, mint egyszerű külsőségek. Ezért minden egyes gyerekből születése után DNS mintát vesznek, és a leginkább hasonlóakat összepárosítják, és 16 éves korukra egymás mellé rendelik őket. Ezzel megspórolják nekik a párválasztás érzelmi nehézségeit. És itt jön a kérdés, hogy jogos-e a kormányzatnak ezen lépése? Megteheti-e azt, hogy elveszi a tinédzserek párválasztási autonómiáját? Úgy gondolom, hogy ezt nem szabadna engedni, hogy megtegye, hiszen a saját állampolgárait nem veszi felnőttszámba, ha elveszi tőlük a választás szabadságát. Nem mellesleg, aki átélt már szerelmi csalódást, és sikeresen túljutott rajta, az tudhatja, hogy csak azt az átmeneti krízist kell túlélni, és ha a helyére van téve minden, akkor csak megerősödve lehet kijönni a szerelmi bánatból, ami főleg akkor jövedelmező, ha a hibáinkból tanulva más módon választunk párt magunknak. De igazából az anime vége tényleg kíváncsivá tett, hogy hogyan folytatják a mangát.

És hogy mi lesz Nisakával? Vajon kit rendelnek mellé? Figyelembe veszik, hogy homoszexuális és hogy adott esetben problémás lehet neki nővel érinthezni szexuálisan? Ha nemcsak fanservice Nisaka jelenléte és komolyan veszik őt, akkor belőle sokat kihozhatnak. Ezért is lett számomra kedvenc karakter, nemcsak a jelleme miatt. Kíváncsi leszek arra, hogy amikor mintát vettek tőle csecsemőkorában, vajon látták-e a homoszexualitásra utaló hibás génműködést? Ha igen, vajon figyelembe veszik-e nála? Nagyon kíváncsi vagyok rá.

Ahogy az is érdekes lehet, hogy fogja Nejima feloldani azt a kettősséget a lányok esetében. Bár valószínűleg a kormány fogja megoldani a problémát azzal a huszárvágással, hogy Takasaki is megkapja a neki rendelt fiút. Az is egy érdekes dolog lesz, hiszen akkor elvileg bejön egy ötödik szereplő. Hacsak nem... Az biztos, hogy a manga nagyon előrehaladott állapotban van, hiszen túl van már a 280. fejezeten is. Úgyhogy lesz mit olvasni.

Nagyon belendült a japán iránti rajongásom az utóbbi hetekben, összesen 8 könyvvel tudtam gazdagítani a japán magánkönyvtáramat. Ezek a karácsonyi ajándékok magamnak és örülök nekik, mert értékes dolog kultúrát, művelődést ajándékozni. Írnék mindegyikről röviden.

Jo Peters: A Japán életmód művészete című könyvről már írtam korábban itt és itt, továbbra is azt gondolom, hogy nagyon értékes könyv, kezdőknek, akik ismerkednének a japán kultúrával, kifejezetten hasznos. Több témát is feldolgoz, nem megy bele mélyebben, de arra nagyon jó, hogy az alapokat megismerjük. Könyvgyűjteményként is szépen mutat, hiszen ízléses a borítója, a benne szereplő képek nagyon jó érzékkel vannak összeválogatva, valósággal nyugtató hatásúak. Nagyon jó választás volt.

Luk Van Haute: Japán című könyve duplán is érdekes számomra, hiszen egy belga férfi írta a könyvet, eredetileg flamand nyelven. Olyannyira érdekes számomra, hogy az a Balogh Tamás fordította magyarra, aki Fordítástechnikát tanít nekünk az egyetemen. A könyv írója évtizedeket töltött Japánban, még a '80-as években Belgiumban, Gentben tanult japán szakon, onnan jutott ki ösztöndíjjal a szigetországba. A saját élményeit írja le, ami ad egyfajta hitelességet a könyvnek, mert nem általánosít, nem azt írja meg, amit a többi könyvben lehet olvasni Japánról, hanem arról ír, amit ő maga tapasztalt meg. Olyannyira nem általánosít, hogy a bevezetőben azzal kezdi a könyvet, hogy a japán társadalom ma már legalább annyira heterogén, mint bármelyik más nyugati ország népe. Ez önmagában jó kezdetnek tűnik, bízok abban, hogy sokat tanulhatok ebből Japánról azáltal, hogy más szemszögből világít rá az országra.

Kanazava József: Még egy szót Japánról című könyve hasonló, mint Luk Van Haute könyve. Egy magyar lelkiatya könyvéről van szó, aki szintén évtizedeket töltött Japánban, de korábban. 1949-ben jutott ki a szigetországba, hogy katolikus híveket gyűjtsön. De sokkal szélesebb körű ismeretekre tett szert, ezt foglalta össze ebben a könyvben. Kifejezetten olvasmányos könyv, az oktatás, a japán konyha, a sport, stb. történelméről, gyökeréről is ír és abban, hogy miként élik meg ezt manapság a japánok. És természetesen nem maradhat ki a vallás sem. Egyszerre ír a keleti és a katolikus vallásról, hogy hogyan élik meg a japánok. Jó olvasni.

Annelore Panot: Kimonók képeskönyvét Airisu-től kaptam ajándékba, amikor voltam nála megnézni az eladó animés cuccait. Nagyon rendes volt tőle. Ez egy nagyon egyszerű gyerekkönyv (leginkább óvodásoknak), konkrétan nem érdemes tőle sokat sokat várni. A rajzok inkább kedvesek, aranyosak, némi kiegészítéssel, gyermeki feladványokkal. Érdemes lapozgatni, meg jól mutat gyűjteménybe, de a teljes árát nem éri meg.

Roger J. Davies - Osamu Ikeno: Japán észjárás is egy ismeretterjesztő jellegű könyv, ami azért érdekes, mert a Matsuyamai Ehime Egyetem hallgatói és tanárai írták, tehát japán szemszögből olvashatunk a japán gondolkodásról, a néplélek rejtelmeiről. Mindegyik témakör egy-egy külön esszé, amit japán hallgatók írtak, ahol arról írnak, honnan ered a nagy csapatszellem, miért ennyire erős a hierarchia, miért annyira erős a társadalom kényszerítő-ereje. Emellett gyereknevelési szokások, mi rejlik a szerénység mögött és honnan a nagy udvariasság. Ezt a könyvet szereztem meg legkésőbb, ezért ebbe épp csak beleolvastam, remélem, tetszeni fog.

Anna Cirma: Tokióban ébredek című könyv egy regény, aminek igazából óvatosan mentem neki. Volt korábban példa arra, hogy egy műnek nagy elánnal mentem neki, mert a címe alapján érdekesnek tűnt, de aztán kiderült, hogy csak a cím erejéig volt számomra érdekes. De ez a könyv ennél sokkal többnek ígérkezik. Egy cseh írónő munkája ez a regény: a főszereplő lány, Jana Prágában tanul japán szakon, és folyamatosan elvágyódik Japánba. Érdekessége a regénynek, hogy két idősíkban játszódik, a másik idősíkban ugyanis megvalósul Jana álma és Shibuyában él. Még csak az elején tartok (prágai történések), de nagyon jó a stílus és olvasatja magát. Már az elején érződik, hogy ebből valami nagyon jó dolog lesz. Érdekesség, hogy a regény több nyelvre is le van fordítva, de mindegyik más nyelvben "Shibuyában ébredek" címet kapta, egyedül a magyar címben szerepel a Tokió városnév. Ennyire nem bíznak abban, hogy a magyarok nem tudják, hogy hol van Shibuya, vagy azt gondolják, hogy többen fogják olvasni, ha Tokió áll helyette, hiszen azt mégis csak tudják, hogy hol van? Ezt leszámítva nagyon jónak ígérkezik.

A National Geographic Tokiót bemutató kis könyve már tényleg csak gyűjteménybe került a könyvespolcra, hiszen egyrészt a benne lévő információk elavultak lehetnek (2007-es kiadás), másrészt manapság nem nagyon járják az emberek a városokat kihajtott térképpel. Ez a könyv is kihajtható. Mindazonáltal kellemes kiadvány, jól mutat a többi Japán témájú könyv között. A benne lévő képek pedig hangulatosak.

Kilóg a sorból Dr. Yuki Hattori: Macskanyelv - Amit a macskád igazán akar című könyve, hiszen ez nem Japánról szól, "csupán" Japán egyik legismertebb állatorvosa írt egy könyvet a macskákról. Még csak nem is feltétlen nagyon részletes, tehát nem lesztünk tőle macskaszakértők, de segít abban, hogy elboldoguljunk a macskánkkal, megértsük a jelzéseit. Hihetetlenül aranyos, annyira japán ezekkel az illusztrációkkal és azzal, hogy a macska nevében "beszél", hogy mindenképp megérte. Fogom olvasni, hiszen nem adtam fel azon törekvésemet, hogy legyen egy macskám, de az majd Hollandiában.

Úgyhogy bőven van mit olvasni és nagyon jó választásnak tűnik mindegyik könyv.

Kicsit késett, 1 hetet vártam az Antikváriumos könyvrendelésre, de végül megérkezett Hugo Claus: Mendemondák (De geruchten) című könyve. Ez egy nagyon friss regény, 1996-ban íródott, magyarul 2000-ben jelent meg. Nagyon furcsa történet, az igazat megvallva, komolyan utána kellett olvasnom, mert amikor online formában elkezdtem olvasni, oda jutottam magamban, hogy ez valami rettenetesen unalmas olvasmány. Azt érzékeltem, hogy a nagy semmi történik, folyamatosan olvastam vissza a sorokat, annyira nem maradtak meg bennem a történések. Azt hittem, hogy én nem olvasok kellő figyelemmel (előfordul nálam még egy nagyon érdekes olvasmánynál is, hogy vissza-vissza kell mennem pár sort, mert ha elkalandozik a gondolatom, vagy annyira erős volt az előtte lévő pár mondat, hogy azt fel kell dolgozzam, akkor nem marad meg az, amit éppen olvasok), de nem. Tényleg olyan volt, mintha a semmit olvasnám.

Igazából az egész ott kezdődik, hogy a főszereplő, René afrikai katonai szolgálatból jött haza, Kongóban szolgált zsoldos katonaként. Kongó belga gyarmat volt 1960-ig. A fiú kamaszkora megoldatlan problémái elől menekül az afrikai országba. A történet ott kezdődik, hogy René hazatért Afrikából és otthon megpróbál lepihenni elaludni.

Még csak az első pár oldalról tudok véleményt mondani, de a helyzet az, hogy hihetetlen, hogy átjön az a fajta nihilizmus, hogy egyszerűen nem volt miért hazajönnie. Olyan szintű részletességgel ír le pár percnyi történést az író, hogy lehetőségem van az adott jelenetet átélni a maga teljességében. És azért kellemetlen olvasni, mert hihetetlenül nyomasztó. Mintha a katonai szolgálata alatt semmi nem változott meg Renében, ugyanabba az életbe tért volna vissza, ahonnan elmenekült. És mintha a szülei sem tudnának mit kezdeni azzal, hogy a fiuk visszatért. Ahogy utánaolvastam, a könyv elvileg arról szól, hogy René soha nem lesz képes beilleszkedni a kisvárosi társadalomba és valami rejtélyes betegség kezdi szedni az áldozatait. Ez a betegség a gyarmatosító múlt metaforája, aminek következtében ártatlan embereket mészároltak le. René tehát a gyarmatot jeleníti meg és azért nem képes visszailleszkedni a belga kisvárosi közösségbe, mert a gyarmatosítók nem szívesen emlékeznek vissza a múltjukra.

Furcsa érzés... Ahogy így megírtam a gondolataimat a könyvről és amiket tudok, felerősödött bennem, hogy olvassam el, mert jó lesz. Azt érdemes tudni rólam, hogy sokszor csak akkor kezdek el értékelni egy adott művet (legyen az zene, film, könyv...), amikor annak egy példánya az enyém lesz. Amikor telefonon, online formában olvastam ezt a könyvet, az a gondolat járt a fejemben, hogy ezt szenvedés lesz elolvasni. De most, hogy megvan könyv formájában, olvastam a buszon, ahol tudtam, hirtelen, mintha megváltozott volna a véleményem a könyvről. Talán menni fog.

Egyébként a történet nagyban emlékeztet Hella S. Haasse: Urug című regényére. Ez ugyanis a holland gyarmatosító múltat jeleníti meg, csak pepitában, mert itt a főszereplő gyerek (és a családja) Indonéziában él, ami holland gyarmat volt. Ez a történet is nagyjából akkor játszódik, amikor Indonézia felszabadult a holland gyarmat alól, és valójában ez a könyv is rettenetesen nyomasztó, mégis imádtam olvasni. Sokkal jobban átjöttek a metaforák, hogy miért van egy holland gyereknek indonéz barátja. Ahogy haladtam egyre előrébb, érzékelhető volt, hogy egyre inkább távolodnak egymástól, a holland gyerek (aki nincs megnevezve, ezért a hollandok csak "ik-verteller"-ként hivatkoznak rá) nem érti, hogy miért nem lehetnek együtt. Míg a 6 éves indonéz fiú, Urug is jobban átlátja nála a történéseket. Az író nagyon jól érzékelteti, ahogy a két gyerek távolodik egymástól lélekben, végül olyan lesz az egész, mintha az indonéz fiú csak egy látomás lenne. Mintha a holland gyerek csak elképzelte magának ezt az indonéz gyereket, de valójában soha nem létezett.

Szóval az Urug nyomasztó hangulata jobban átjött, mint a Mendemondáké, de remélem, hogy ha könyv formájában fogom olvasni a Mendemondákat, akkor meg fogom érteni ezt is, talán meg is szeretem majd.