1988. október 24.
Franciaország, La Clusaz. Valóságos síparadicsom, a hófödte hegycsúcsok minden télen vonzzák a sísportok szerelmeseit, nyáron pedig a hegymászók hódítják meg a csúcsokat. A táj látványnak sem utolsó, a hegyek csodálatos képet festenek, még a helybéliek is szívesen sétálnak, sokak számára ideális ez a falu lakóhelyül.
De nem nekem. A nevem Olivier Riffel, és amióta az eszemet tudom, La Clusaz-ban lakom. A téli sportok és hegyi túrázás egyáltalán nem vonz. Szívesebben töltöm az időmet könyvtárban. 15 éves vagyok és nincs barátom. Egyetlen dolog foglalkoztat komolyan, a japán kultúra. Apám egy japán érdekeltségű cégnél dolgozik, ennek következtében többször volt kint Japánban, és mindig hozott nekem onnan valamit. Először inkább édességet és játékot, majd ahogy látta, hogy élénk érdeklődést mutatok feléjük, elkezdett kisebb könyveket hozni. Természetesen eleinte semmit nem értettem belőlük, de imádtam lapozgatni. Ahogy nagyobb lettem, elkezdtem olvasni franciául Japánról. Rettenetesen érdekesnek tartottam a kultúrájukat, történelmüket. A nyelvet is elkezdtem tanulni, elég hamar eljutottam arra a szintre, hogy az egyszerűbb, gyerekeknek írt japán könyveket el tudtam olvasni. Ez nagyon lelkesített, így a könyvtárban elkezdtem komolyabb könyveket is olvasni Japánról.
Ahogy említettem, egyáltalán nincs barátom, de ez egyáltalán nem zavar. Szerencsére az iskolában senki nem piszkált azért, mert inkább egyedül voltam. Ugyan furcsának tartottam a gyerekes témáikat, szokásaikat, nem kényszerítettem rájuk az én rajongásom tárgyát, ahogy ők sem bántottak soha, amiért egy csodabogár vagyok a számukra. Voltak egy páran, akik megjegyezték, hogy vagyok képes azokat kriksz-krakszokat olvasni, de amikor elkezdtem volna magyarázni nekik, hogy valójában egyszerű az írásrendszer, faképnél hagytak. Inkább a felnőttek tettek rám megjegyzést, hogy miért nem barátkozok, miért csak azokat a könyveket bújom? Amikor néha mondtam anyámnak, hogy miket mondanak nekem és kérdeznek tőlem, csak sóhajtott, és annyit mondott, hogy nem sokat változott gyerekkora óta a világ. Talán ez fájt anyámnak a legjobban, hogy igazából senki nem fogad el engem olyannak, amilyen vagyok. Hogy nem barátkozik velem senki, emiatt meg persze én sem közeledek senki felé, így az érdeklődési köröm igencsak leszűkült. A szüleim között igencsak erős kontraszt van. Kettejük közül apám az, aki sokkal inkább szociális. Vígkedélyű, vannak barátai, ha hangos a ház, akkor az neki köszönhető. Anyám sokkal csendesebb, elvan egyedül is, nem feltétlen igényel társaságot maga körül. Le se tagadhatnám, hogy melyiküktől örököltem a személyiségemet. Ha valamit örököltem apámtól, az a magassága. Már 185 cm magas vagyok, és az orvos szerint meg se fogok állni 190-ig. A szüleim a különbözőségek ennek ellenére nagyon jól megértik egymást. Talán pont azért találtak egymásra, mert anyám életébe apám egy kis színt vitt, apám pedig olykor nyugalmat lel anyám mellett.
És itt vagyok én, akinek fogalma sincs, hogyan fogja tudni a hobbiját hasznosítani, ha majd felnőtt lesz. Ahogy betöltöttem a 14-et, anyám már azt is kezdte emlegetni, hogy mit fogok csinálni, ha felnőtt leszek. Én meg csak megvontam a vállamat. Nem érti, hogy miért nem találom a helyemet az emberek között, miért nem érdekelnek a dolgok körülöttem. Persze, amit kell, azt megtanulom, a bizonyítványom rendre kitűnő, de csak annyit tanulok meg, amennyi az iskolához kell. Semmi nem foglalkoztat komolyan. Talán ezért örült anyám annak, hogy La Clusaz-ban nincs gimnázium, ezért a 12 km-re lévő Thônes-ba kellett járnom. Tömegközlekedés nincs, úgyhogy a kerékpárral jártam, így a napi mozgásom is megvolt. Anyám abban bízott, hogy ha egy kicsit távolabb leszek a szülői háztól, akkor jobban rá leszek kényszerítve arra, hogy barátkozzak, vagy érdeklődjek más dolgok felől is. Nem is értem, hogy gondolhatott ilyet, hiszen elég ha csak az iskolai óráknak vége, felpattanok a biciklire, és máris tekerek haza, hiszen a szobámban a könyveim alig várják, hogy olvassam őket.
Persze ezek könyvtári könyvek voltak, így néha be kellett mennem a gimnázium könyvtárába, hogy visszavigyem a már elolvasott könyveket és újakat keressek. Csak akkor töltök el több időt a könyvtárban, ha japánról fordítok franciára, vagy vica versa, szótárt ugyanis nem lehet kikölcsönözni. Ahogy azon a bizonyos október 24-i napon is a könyvtárban maradtam, amikor az egyik Japán történelméről szóló könyv egy fejezetét fordítottam magamban franciáról japánra. Leginkább a 19. századi Japán történelem érdekel, mert az továbbra is rejtély számomra, hogyan pontosan hogyan is volt, hogy megnyitották a kikötőiket az amerikaiak számára. Az erről szóló fejezetet fordítottam japánra.
Épp a második oldalt kezdtem el fordítani, amikor sugdolózást meg halk vihorászást hallok az asztal szemközti oldaláról. Felnézek... lányok. Hát, persze! A lányok annyira lányok, hogy még a könyvtárban sem képesek disztingválni. Ugyanúgy csacsognak mindenféle butaságról (persze azt azért megteszik, hogy suttognak), nevetgélnek. Hárman vannak. Amikor abbahagyják a beszélgetést ketten kimennek, a harmadik marad. Végre csend van. Folytatom a fordítást, végre nyugalomban, amikor egyszer csak valaki böködi a vállamat, és megszólít.
- Hé, ne haragudj!
Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. Megijeszt, így a füzetben is elrontottam az egyik kanjit, és még ne haragudjak? Szerencsére idejekorán olvastam az egyik kana oktató könyvben, hogy japánul csak puha ceruzával írjak, így egy radírral könnyedén tudtam orvosolni a problémát. Megnyugszom, felnézek, és látom, hogy a harmadik lány az.
- Ne haragudj, de mit csinálsz?
Rosszul érint a kérdés. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy érdeklődnek afelől, hogy mit csinálok.
- Hát... Írok. - Válaszoltam kelletlenül.
- És mit írsz? - Kérdezte a lány.
- Hát... - Még mindig nem tudtam mire vélni a lány érdeklődését. - Fordítok. Japán történelemmel kapcsolatos szöveget.
A lány a füzetemre nézett.
- Te tanulsz japánul?
- Igen.
- Ez nagyon érdekes. És nagyon nehéz?
Most már nemcsak az érdeklődését nem tudom mire vélni, hanem az őszinte érdeklődését. Szemmel láthatóan tényleg érdekelte, hogy mit csinálok.
- Meg lehet tanulni. - Válaszoltam. - Az írásrendszer alapjai egész könnyűek.
- Elmagyarázod nekem?
A lány leült mellém, és tényleg úgy tűnt, hogy érdekli, úgyhogy még ha visszafogottan is, elkezdtem neki magyarázni a háromféle írás lényegét, mikor melyiket használják, és mik az írás alapjai. Nagyjából öt perc alatt el is tudtam mondani mindent.
- Nagyon érdekes. Igazából nem gondoltam volna, hogy ennyi logika van egy olyan nyelvben, amit teljes képtelenségnek gondolom, hogy meg lehet tanulni.
- Ha teljes képtelenségnek gondolod, akkor miért vagy itt?
Éreztem ugyan, hogy ez eléggé kellemetlen kérdés volt, de látszólag a lányt nem zavarta az udvariatlanságom.
- Mert szimpatikusnak tűnsz, és úgy döntöttem, hogy ha nincs ellenedre, akár beszélgethetnénk.
Nincs kifejezetten ellenemre, de nem értem, hogy mitől lett ennyire más. A másik két csajjal fesztelenül csacsogott, nevetgélt, velem meg annyira más. Kedves, gyengéd és érdeklődő.
- Hát, lehet róla szó... - Válaszoltam kissé zavartan.
- Christine vagyok. Christine Riviere! Örülök.
- Én pedig Olivier! Olivier Riffel. Én is...
Ezt eléggé bizonytalanul válaszoltam, nem voltam még biztos abban, hogy őszintén fogok ennek a találkozásnak örülni.
- És mondd, mi érdekel még a japán nyelven kívül? - Kérdezte élénk érdeklődéssel a hangjában.
- Hát, érdekel a japán a történelem, a japán irodalom, a japán kultúra, a japán...
- Csak Japán érdekel? - Kérdezte kissé meglepetten Christine.
- Igen... - Válaszoltam kissé megilletődve - De azon belül minden.
Hogy egy kicsit jobb képe legyen rólam, fontosnak tartottam ezt hozzátenni, hogy ne gondolja azt, hogy csakis és kizárólag egyetlen dolog érdekel.
- És nem tudtad soha ezt a rajongást kiterjeszteni?
Őszintén meglepett a kérdése. Tényleg nem gondoltam volna, hogy egy olyan lányból, aki még a könyvtárba is nevetgélni jár, ilyen sok telik ki.
- Arra gondolsz, hogy ebből kiindulva érdekelhetne mondjuk Franciaország történelme, vagy kultúrája?
- Így van. - Bólogatott Christine. - Vagy bármelyik másik európai országé.
- Nem, erre soha nem gondoltam. - A válaszon kellett kicsit merengenem. - De...
Christine villámgyorsan kapcsolt.
- Nincs kedved eljönni velem, megnézni a várost?
- De... én...
Christine igazán zavarba hozott a kérdésével. Senki nem akart velem elmenni sehova. És most itt van ő, akit hirtelen nagyon érdekel a társaságom.
- Gyere velem! Kint jobban beszélgethetünk, és jobban megismerhetjük egymást.
- Hát... rendben van.
Ahogy elpakoltam a dolgaimat, visszatettem a könyvet a helyére, hirtelen tudatosodott bennem, hogy én most egy lánnyal megyek el. Randevúzni fogunk? Hirtelen nagyon izgatott lettem. Olyan kellemes érzés járt át, mint még soha előtte. Egy pillanatra nem figyeltem és majdnem úgy tettem vissza a könyvet, hogy az egész sor felborult. Szerencsére időben kapcsoltam, így nem történt semmi. De ehhez hasonlót még soha nem éreztem. Nagyon kellemes, lágy, mintha lebegnék. Visszamentem a helyemhez.
- Mehetünk. - Mondtam Christine-nek.
- Menjünk. - Nyugtázta lágy mosollyal.
Ahogy mentünk egymás mellett, akármennyire is kellemesen éreztem magam, úgy éreztem, hogy tisztáznom kell az érdeklődését irántam.
- Ne haragudj, de hadd kérdezzem meg. Az előbb olyan jól elvoltál a lányokkal, aztán ahogy elmentek, odajöttél hozzám, és láthatóan egy másik arcodat mutattad nekem. Mégis miért?
- A lányokkal elvagyok, de alapvetően szívesen ismerkedek, találkozok új emberekkel. - Válaszolta Christine.
- És a könyvtárban is szoktatok találkozni? - Kérdeztem.
- Nem, csak most, mert az egyik barátnőmnek kellett egy könyv, amelyből a házi feladatot meg tudja csinálni. Ő azt megcsinálta, aztán kicsit ott maradtunk beszélgetni.
- És velem miért vagy más?
- Mert látom, hogy te más vagy. - Válaszolta Christine mosolyogva.
Elgondolkodtatott, hogy azt mondta, hogy "más" vagyok. Ezt mindig negatív fennhanggal mondják nekem, számonkérőn, hogy mikor változok már meg végre, mikor leszek olyan, mint a többi ember? De most érzékelem először, hogy valaki mintha pozitívan vetné fel a "másságomat".
- És te ezt jónak tartod? - Kérdeztem kissé gyanakvón.
- Igen, nagyon jónak. - Válaszolta. - Nagyon ritka a környékünkön, hogy valaki ennyire mer különbözni. Tudod, ez egy kisváros, és az emberek itt eléggé egyhangúak, kiszámíthatók. Téged az egyediséged tesz érdekessé, színessé.
- Ez nagyon kedves tőled.
Valósággal elpirultam. Nem is emlékszem arra, hogy ezt valaha is hallottam volna bárkitől. Nagyon jól esett tőle. Nagyon kedves, ráadásul kifejezetten csinos is. Életemben nem éreztem magam ennyire jól senkivel.
- Van olyan hely ebben a városban, ahova szívesen jársz? - Kérdezte Christine.
- Nem, nincs. - Válaszoltam. - Nem ismerem a várost, csak a gimnázium miatt járok ide.
- Nem is itt laksz? Hát, hol?
- A szomszéd faluban, La Clusaz-ban. Ott ni...
- Az nagyon szép falu, nagyon szeretek átjárni oda telente sétálni. - Christine szeme valósággal felcsillant. - Gyönyörű ott a téli táj.
- Hát... lehetséges.
Kicsit rosszul éreztem magam, hogy a saját falvamról nem tudok szépet mondani. Az is kellemetlenül érint, hogy itt van mellettem ez a lány, aki annyira élénk, lelkes, ráadásul szép is, én meg... épp csak nyomokban lelhető fel bennem némi életkedv.
- Nem szereted a falut, ahol laksz? - Kérdezte kissé aggódón Christine.
- Hát... olyan... semleges...
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, hogy nem tudom őt felvidítani. Egyáltalán miért van velem? Csak elszívom az életkedvét. Neki a barátnőinél a helye, velük jókedvű.
- Akkor plusz egy ok, hogy velem tarts. Voltál a belvárosban?
- Még nem.
- Gyere velem és nézzünk körül, bizt...
- Várj! A biciklit az iskola előtt felejtettem! - Kaptam hirtelen észbe. - Visszaszaladok érte!
- Ja, persze, hogyne!
Szerencsére még az utcában voltunk. Futottam vissza a bicikliért, kilakatoltam, majd nyeregre pattanva visszasiettem Christine-hez. Ott várt, ahonnan eljöttem.
- Itt vagyok. Ne haragudj, hogy beléd fojtottam a szót.
- Nincs semmi baj, az a lényeg, hogy megvan a biciklid. - Mosolygott Christine. - Szóval, ha meglátod a belvárost, biztosan tetszeni fog.
- Rendben van.
Az úton nem szóltunk egymáshoz. Én nem tudtam, mit mondjak neki, ő meg nem kérdezett. Én meg nem szoktam csak úgy magamról beszélni. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy egymagam vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy kezdeményezzek beszélgetést. Pedig nagyon jól éreztem magam vele. Nagyon boldoggá tett a tudat, hogy egy ilyen szép lányt érdeklem. De nem tudtam, hogy mit mondjak, attól meg féltem, hogy valami butaságot mondok, ami miatt kinevet, vagy mérges lesz és itt hagy. De talán... Ha kérdezek felőle, azzal rosszat nem tehetek.
- Te is most kezdted a gimnáziumot? - Kérdeztem félénken.
- Igen, most vagyok elsős. - Válaszolt Christine.
- És hogy megy? Szeretsz ide járni?
- Hát, most nézd... Egy magam fajta lány ezer dolgot tart fontosabbnak az iskolánál. - Szerényen elnevette magát. - Nekem is ugyanúgy kötelesség, mint bárki másnak.
- De azért csak van olyan tantárgy, amit szeretsz, amiben jó vagy.
- Hát... - Gondolkodott el Christine. - Van. Az angol nyelv nagyon jól megy. Meg igazából szeretem a történelem órákat is. Igazából azért is mentem oda hozzád, mert láttam, hogy történelmi témájú könyv van nálad.
- Ja, hogy a téma is érdekelt. - Vontam le a következtetést. - És vannak is történelmi témájú könyveid otthon?
- Hát, gyerekeknek szánt könyvek vannak, amiket anyám vett azért, hogy orientáljon. - Válaszolta Christine. - Ezeket szívesen nézegettem, olvasgattam, de komolyan soha nem érdeklődtem iránta. De arra jó volt, hogy van egy tantárgy, amiben jó vagyok.
- És mivel szeretnél foglalkozni majd az iskola után?
Meglepett, hogy az első bátortalanul feltett kérdés után így bele fogok lendülni. De hogy ennyire kedves velem, ez nemcsak nagyon jól esik, de tovább bátorít, hogy nyugodtan kérdezhetek tőle. Ez pedig nagy boldogsággal töltött el.
- Az igazat megvallva, fogalmam sincs. - Nevette el magát Christine. - Ott van a történelem, ami egy jó dolog, de ha valamivel komolyan foglalkoznék, talán az az írás. Írok rövid novellákat.
- Tényleg? - Kérdeztem meglepetten. - És miről?
- A vágyaimat írom ki. Amiket nem élhetek meg, azokat írás formájában élem ki. - Magyarázta Christine.
- Komolyan? Van olyan, amit szeretnél megvalósítani?
- Igen. Például nagyon szívesen élnék tengerparton. - Christine elmerengett egy kicsit, ahogy a válaszon gondolkodott.
- Nem szeretsz itt élni? - Kérdeztem kissé együttérzőn.
- Az túlzás, hogy nem szeretek itt élni. Mert azért amit lehet, azt igyekszek megélni. - Felelte Christine. - De néha megunom azt, ami itt van, és olyankor elvágyódok.
Christine szétnézett a házak között.
- De igazából, néha ahogy sétálok a városban, és újra rá tudok csodálkozni a város szépségére. Oda jutok magamban, hogy igazából nagyon szeretek itt élni. - Christine elmosolyodott. - Persze, vágyaim, terveim lehetnek. De azt hiszem, soha nem fogom ezt a várost és ezt a környéket elhagyni.
- Igazából... - Talán életemben először most néztem szét a környezetemben úgy, hogy tényleg lássam azt, amit nézek. - Tényleg nagyon szép város.
- Tényleg tetszik?
- Igen, ez tényleg csodálatos!
Valósággal szárnyaltam. Soha nem gondoltam ennyire szépnek fogom látni a környéket ahol lakom. De ez tényleg gyönyörű.
- Ott a messzi távolban is a hegyek! - Mutattam messzire. - A csúcsát már befedte a hó. Vajon mi lehet a túloldalon?
- Ott is egy természetadta csoda van. - Válaszolt Christine.
- Úgy megnézném! Meg itt ez a templom. Olyan egyszerűnek tűnik, és mégis egyszerűen...
Nem találtam a szavakat. Hirtelen minden annyira más lett. Soha életemben ehhez hasonlót nem éreztem. És hogy látom, hogy ő is mosolyog... Ez nekem mindennél többet ért.
- Látod, mennyi csodát tud rejteni egy kisváros, ha nyitott szemmel jársz?
- Az biztos. - Hirtelen annyira felbátorodtam, hogy olyat kérdeztem, amit előtte soha nem senkitől. - Nincs kedved most szombaton eljönni oda, ahol én lakom?
Hirtelen fel se fogtam, hogy gyakorlatilag randevúra hívtam meg őt. Hirtelen nagyon megijedtem, aztán amikor Christine elnevette magát, akkor végképp megszeppentem.
- Elhívsz magadhoz? Ez nagyon kedves tőled. Elfogadom a meghívást.
Nem akartam hinni a fülemnek. Gyakorlatilag randevúra hívtam el, és igent mondott rá. Nem hittem volna, hogy ez nekem valaha is sikerülni fog.
- Ez... ez egyszerűen csodálatos! - Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne kezdjek el biciklivel ugrálni boldogságomban. - Mit szólnál, ha 10 órakor találkoznánk a falu névtáblájánál?
- Ez remek ötlet! Nagyon örülnék, ha megmutatnád La Clusaz-t!
- Akkor... szombaton. Nagyon várom, hogy ott találkozhassunk.
- És tudod, mit? - Vetette közbe Christine. - Megmutatom néhány írásomat is.
- Az nagyon jó lenne. - Itt már végképp zavarba jöttem. - Szívesen elolvasom.
- Akkor szombaton találkozunk... Meg addig az iskolában. Minden jót addig is.
- Neked is. Szia!
A biciklire pattantam és elindultam hazafelé. Hihetetlenül boldoggá tett, hogy van egy lány, aki nagyon tetszik, és sikerült randevúra hívni. Nincs mit tagadni: Szerelmes lettem belé. Ő az első lány életemben, akit ennyire szeretek. És hogy így összejöttek a dolgok, ez valami hihetetlenül csodálatos érzés. Villámgyorsan tekerem a biciklit, hogy a lehető leggyorsabban érjek haza. Anyám biztos nagyon boldog lesz, ha megtudja, hogy mi történt. Meg le is írom egy füzetbe. Mert ez tényleg olyan csodálatos, ahogy a szerelmes történetekben olvastam. Mert nagyon boldog vagyok, és nagyon szeretem őt! Szeretném, ha a barátnőm lenne! Később a feleségem, majd a gyermekeim anyja! De jaj, miket is beszélek? Hol vagyok attól, hogy családom legyen, hiszen csak 15 éves vagyok, Christine sem lehet több. De mégis. Annyira boldog vagyok és nagyon szeretem őt. Ezen a biciklin is... Én nem is biciklizek, hanem repülök! És most már tudom! A hegycsúcson túl van a mi boldogságunk forrása!
Amint hazaértem, elmondtam mindent anyámnak. Alig akart hinni a fülének, hogy mik nem történtek az ő egy szem fiával. Akit annyira féltett, hogy hogy fogja megállni a helyét az életben. Hát úgy néz ki, hogy révbe értem, és nagyon jó volt látni, hogy tényleg így örül nekem. A szobámban pedig az ágyba feküdtem és a párnámat ölelgetve merültem el az érzéseimben. Életemben nem láttam ennyire szépnek a jövőmet. Persze, valahol tudtam, hogy ez Christine-en is múlik, hiszen neki is még igent kell mondania, de hát azok után, hogy ennyire jól érezte magát velem, ugyan mi mást mondhatna? Biztos vagyok abban, hogy nagyon fog örülni, ha szerelmet fogok vallani neki. Ezt meg is teszem most szombaton. Már csak azért is elővettem a füzetet, hogy megírjam, hogy hogy fogok neki szerelmet vallani. Egy lánynak nem lehet csak úgy nekimenni. Egy lányhoz nagyon kedvesnek, gyengédnek kell lenni. És természetesen meg kell védenem őt. Ezt várják a fiúktól. És nekünk tényleg ez a dolgunk. Kedvesnek lenni velük, venni nekik virágot, elhalmozni őket minden jóval. És persze védelmezni őket. Minden szépet és jót megérdemelnek. Ha a lányok a természet virága, akkor nekem jutott a világon a legszebb. Mindent meg fogok adni, hogy boldog legyen.
1988. október 29.
Eljött a nagy nap, amikor én látom vendégül Christine-t. Annyira izgatott voltam, hogy nem bírtam aludni az éjjel. De egész héten nagyon vissza kellett fognom, hogy ne keressem őt állandóan iskolában, ne akarjak vele találkozni, beszélgetni, az osztálytársak előtt pedig ugyanazt a közönyt sugároztam magamból, mint korábban. Nem akartam, hogy tudják, hogy mi történt velem. Nem akartam, hogy kérdezősködjenek, és bár nem tartottam valószínűnek, mégis féltem, hogy vagy engem fognak gúnyolni, hogy biztos hülyít a lány, hiszen ki lenne szerelmes belém, vagy a lányt fogják becsmérelni, hogy hát nagyon leadott az igényeiből, ha mellettem dönt. Hadd legyen ez az én titkom. Hadd higgyék, hogy nem történt semmi. Nem kell tudniuk arról, hogy a komor, apatikus arc mögött, mérhetetlen boldogság rejlik.
És talán ma beérik a boldogságom, mert megvallom neki, hogy mit érzek iránta. Nagyon remélem, hogy ő is így érez irántam. Milyen szép is lesz majd a falvat járva, elmerülni a csodáiban egyszer csak megfogni a kezét és megvallani, hogy szeretem őt. De csak türelem! Mindent a maga idejében! Ahogy ránézek az órára, most épp annak van itt az ideje, hogy siessek, ha 10-re oda akarok érni a táblanévhez, ahova megbeszéltük a találkozót. Gyorsan összeszedtem magam, felöltöztem, bepakoltam a táskába mindent, amit vinni akarok. Mutatok neki néhány Japánnal kapcsolatos írásomat, olvasmányt, hátha érdekli. Ja, meg a reggelit is magammal vittem, mert arra se szántam időt. Gyorsan megnéztem, hogy minden megvan-e, cipő, kabát, sapka fel, és már házon kívül voltam. Rohantam, ahogy tudtam, rettenetesen izgatott voltam. Igazából már csak az izgalmam miatt sem tudtam nyugodtan sétálni. Így végül kicsit hamar értem a megbeszélt helyre, még volt 10 perc. Na szép, most meg itt állhatok. Mert annyira jó ilyen nagy izgalomban állni és várni. Legalább a környéken járkáltam fel-alá, hogy kiadjam magamból az energiát. Nem is kellett sokat várni Christine-re, pont ahogy 10 óra lett, megjelent a távolban, ahogy biciklivel közelít. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam őt. Széles mosollyal az arcomon integettem neki. Christine is visszaintegetett és elkezdte jobban hajtani a biciklijét. Ahogy megérkezett, megállt és leszállt a bicikliről.
- Szia! Nem késtem sokat? - Kérdezte Christine.
- Szia! Ne viccelj! Bár mindenki ennyire pontos lenne! - Válaszoltam szinte remegő hanggal.
- Ja jó, örülök neki. - Christine szétnézett. - Ismerős házak. Kellemes itt sétálni.
- A helyzet az, hogy a héten, ahogy biciklivel mentem és jöttem az iskolába egy kicsit rácsodálkoztam a falura és tényleg szebb minden. - Mondtam neki szerényen.
- Igen? Akkor nekem nincs is itt dolgom, mehetek haza. - Viccelődött Christine.
- Ne, kérlek, ne menj! - Komolyan vettem, amit mondott, tényleg megijedtem, hogy csak úgy itt hagy.
- Csak viccelek, nyugodj meg! - Nevetett Christine.
- Ja jól van. Alapvetően még nem havas a táj, de így is van mit látni. - Vezettem fel a témát.
- De még mennyire, hogy van mit! Annyira tetszik, hogy a házak a hegyekkel együtt magasodnak. - Nézett szét Christine. És nézd csak ott. A hegyek csúcsai már havasak.
- Igen, én is megfigyeltem.
- Én komolyan nem értelek! Mások a fele királyságukat adnák azért, hogy egy ilyen álomszép helyen éljenek és te elmentél mellette egész életedben. - Mondta kissé számonkérőn Christine.
- Ne haragudj, de eddig tényleg nem sokat mondott nekem ez a falu. - Leszegtem a fejem, mert kicsit rosszul érintett Christine stílusa.
- De egészen kiskorodban is ilyen voltál, hogy szinte semmi nem érdekelt? - Kérdezte Christine ezúttal sokkal kellemesebb hangon.
- Igazából nem. Kiskoromban én is szinte ugyanolyan gyerek voltam, mint a többiek. - Emlékeztem vissza. - Talán már akkor is inkább visszahúzódó voltam, de voltak óvodában barátaim, és szerettem játszani. Fociztam velük, meg ilyenek.
- És utána mi történt? - Érdeklődött Christine. - Bántott valaki?
- Nem, dehogy! - Ingattam a fejem. - Annyi volt, hogy apám a munkája miatt többször volt Japánban, és mindig hozott nekem meg anyámnak ajándékokat. Ezek nekem nagyon megtetszettek.
- És azonnal belezúgtál mindenbe, ami Japán?
- Nem, természetesen nem. Fokozatosan, ahogy egyre többet tudtam meg az országról és egyre többet olvastam róla. - Magyaráztam neki.
- De miért volt az, hogy utána szinte semmi más iránt nem érdeklődtél?
- Azért, mert annyira csodálatosnak tartottam mindent, amit Japánról olvastam, amit megtudtam az országról, hogy olyan érzésem volt, hogy Japán minden kultúra és hagyomány felett áll.
- És belehelyezted magad ebbe a “mindenek felettiség”-be és azt gondoltad, hogy a többiek felett állsz?
Megijesztett Christine kérdése és el is szégyelltem magam. Nem akartam, hogy bármi rosszat gondoljon rólam. Most akkor itt fog hagyni? Soha többet nem beszélek vele? Nagyon látszódhatott rajtam, hogy rosszul érintett a kérdése, mert Christine vigasztalón a vállamra tette a kezét.
- Ne haragudj rám, hogy ennyire indiszkrét vagyok. - Christine mélyen a szemembe nézett. - Csak szeretnélek jobban megismerni, hogy megértsem, hogy miért vagy ilyen.
- Nem, nincs semmi baj. - Igyekeztem egy kis mosolyt erőltetni az arcomra. - Csak igazából ezt a dolgot még soha senki nem látta át ennyire, mint te. Még a szüleim sem. És kicsit féltem, hogy rosszat gondolsz rólam.
- Nem, nincs semmi baj. - Mosolyodott el Christine. - Nem akarok durva lenni veled, csak, ahogy mondtam, szeretnélek megérteni.
Komolyan elgondolkodtatott, hogy tényleg senki nem gondolt bele ennyire mélyen abba, hogy miért szeretem ennyire a japán kultúrát. Ő volt az első, aki ezt megfejtette. Ezek szerint érdeklem őt annyira, hogy ennyit gondoljon rám és ennyire elgondolkodtassa őt, hogy mi van velem? Ezek szerint szeret engem?
- Örülök neki. - Nyögtem ki végül. - De igen, nagyjából arról van szó, hogy amíg a többi fiúkat a Batman, Superman, meg az ehhez hasonló hősök érdeklik, akik – akkor fogalmazzunk így - a többiek felett állnak, nekem ott volt Japán és kultúrája, ami azért volt másabb, mert Japán létezik a való világban. Tehát, amiért ennyire rajongok, az létezik. Ez motivál annyira, ezért hagytam magam mindenféle módon ennyire beleásni magam az ország kultúrájába.
- És mivel Japán létezik a valóságban, meg is akarod valósítani a hozzá kötődő álmodat? - Folytatta az okfejtést Christine.
- Milyen álomra gondolsz?
Nem emlékszem arra, hogy bármilyen álmot is említettem volna neki, ami a jövőmmel kapcsolatos.
- Hát, hogy ott élhetnél. - Válaszolt.
Ez azért megijesztett. Igen, valóban jó lenne Japánban élni, de ez akkor azt jelentené, hogy őt soha életemben nem látom. Az pedig... nem hittem volna, hogy ilyet fogok gondolni, de rosszabb, mint bármi más.
- Hát... - Most erősen gondolkodnom kellett, hogy mit mondjak. - Megfordult a fejemben. De meglátjuk, mit hoz a jövő.
- Rendben van.
- Oda le tudunk ülni. - Mutattam egy üres padra.
- Jó ötlet. Megmutatom neked a novelláimat, amit említettem.
- Az jó, kíváncsi vagyok rá.
Oda mentünk, kitámasztottam a biciklit, aztán leültünk a padra. Christine addig előkészítette a füzetét és átadta nekem. Ahogy elkezdtem lapozgatni, igencsak meglepett, amit láttam.
- Egy egész spirálfüzetet teleírtál?
- És még vannak ötleteim. Az első történet például egy lányról szól, aki egy lakatlan szigeten él és ott keresi a lehetőségeket, hogy megéljen.
- Az érdekesen hangzik. - Kicsit beleolvastam és elgondolkodtatott. - Igazából azért nem élnék nagyvárosban, mert az emberek már teljesen elvesztették a kapcsolatukat a természettel. Megnézném, hogy az emberek hogy élnének egy lakatlan szigeten.
- Esélytelen. - Legyintett Christine. - Egyre többen költöznek városokba, hogy minden kényelmet megkapjanak ott. Szerinted hogy élnének meg egy szigeten, ahol mindent maguknak kell megteremteni? Voltál Párizsban?
- Apám egyszer elvitt, hogy úgymond “lássak” világot, de ha az a rengeteg autó és az azok a hatalmas épületek a világ, akkor nem akarok világot látni.
- Japán tele van hatalmas épületekkel. - Vetette közbe Christine.
- Ezért hezitálok, hogy élnék-e ott. - És most egy nagyot hazudtam, de ez remek lehetőség, hogy kihúzzam magam. - Ugyanakkor meg ott vannak azok a csodálatos templomok. A Sakura, a Natsu Matsuri, a Hanabi, a...
- Fogalmam sincs, mik ezek, nekem hiába mondod. - Intett le Christine mosolyogva.
- Bocsánat, csak annyira belelendültem. - Teljesen zavarba jöttem, hogy még mindig akkor lelkesedéssel beszélek az országról.
- De a második novellám most az elsőnek az ellenkezője. - Folytatta Christine. - Ez például arról szól, hogy hogy találja meg valaki a helyét a nagyváros magányában.
- Ezek szerint annyira mégsem reménytelen egy városlakó helyzete.
- Arra igen, hogy egy szigeten éljen, de arra van remény, hogy városban valaki megtalálja a helyét és kibontakoztassa az egyéniségét.
- Végülis... Ki tudja?
Tavaly vitt el apám Párizsba. Azon túl, hogy csodálatos az Eiffel-torony és a Notre Dame, inkább a nyüzsgés, a rengeteg autó, az emberek üveges tekintete maradt meg bennem. Lehet, hogy valaki tényleg egy nagyvárosban találja meg a számítását, de nem tudom elképzelni, hogy az én legyek. Mindenesetre a két történet közötti kontraszt elgondolkodtatott.
- Érdekes, hogy ezeket így kiírod. Mintha te is keresnéd a helyed a világban. - Vontam le a következtetést.
- Van benne valami. - Gondolkodott el Christine. - De inkább arról van szó, hogy ha valami váratlan ér az életben, akkor arra felkészítsem magam. Ezeket írom ki magamból.
- Akkor ilyen hőstörténet, vagy hableányról nincs itt szó. - Lapozgattam tovább a füzetet.
- Nem, tényleg nincs. Nem is csak azért, amit mondtam, hanem mert egy hőstörténethez komplex világot kell kitalálni. Olyat meg nem tudok. Maradok a mi világunkban.
- Ez akkor is tetszik. - És most láttam idejét, hogy megvalljam, hogy mit érzek iránta. - Én annyira örülök, hogy itt vagy. Veled minden annyira más. Minden sokkal szebb.
- Én is nagyon jól érzem magam veled.
Christine ugyan elmosolyodott, de az volt az érzésem, hogy nem úgy érti a “jól érzem magam veled” dolgot, ahogy szeretném, hogy értse. Talán jobb, ha elhalasztom a szerelmi vallomást. Végülis alig egy hete ismerjük egymást. Lehet, hogy neki idő kell, amíg beleszeret a másikba. Igen, csak ez lehet! Akkor majd később mondom meg neki, hogy mit érzek. Akkor jobb lesz. Gyorsan ejtettem is a dolgot.
- Ennek örülök. De én is hoztam neked valamit, amit megmutatnék, hátha érdekel téged.
- Japánnal kapcsolatos? - Érdeklődött Christine.
- Igen. Egy-két könyv és az én írásom Japánról...
- Franciául? - Vetette közbe.
- Egy része...
Kicsit zavarba hozott, hogy mindenképp franciának kell lenni az szövegnek, de úgy döntöttem, hogy megmutatom neki a japán írást is. Hátha, ha az írásról beszélek neki, felkelti az érdeklődését. A könyvek, amiket hoztam, egyébként is japánul vannak. De a francia résszel kezdjünk, az írásaimat mutattam meg neki először.
- Leginkább a japán kultúrát szeretem tanulmányozni, arról írok. - Kezdtem bele. - Először inkább az olyan ünnepekről írtam, melyeknek nincs feltétlen történelmi hagyománya. Például karácsony és újév Japánban, aztán ahogy elmerültem az történelemben, úgy kezdtem egyre inkább a hagyományokról is írni...
- Érdekes, hogy valaki erre áldozza az egész gyerekkorát. - Vágott a szavamba Christine.
- Nekem ez nem áldozat. - Vetettem közbe. - Én ezt imádom.
- Igen, persze, igazad van. Nem is sértésként szántam, de értsd jól. Egyáltalán nem szokványos, hogy egy gyerek ezzel foglalkozik. - Magyarázta Christine. - Csak amellett, hogy próbállak megérteni, nézem a másik oldalt. Ezért fogalmaztam úgy, hogy “áldozza”, mert az átlag gyerek a társaival játszik. Nézz szét, a szülők hozzák ki a gyerekeket télen a hegyekbe, és valaki kiskorában tanul síelni. Ez nagyon egyedi, ezért van az, hogy mások ezzel nem tudnak azonosulni.
- Én ezt tudom, de ez engem soha nem zavart. Nincs hiányérzetem. Nem érzem úgy, hogy bármi is hiányozna a múltamból.
- Ez mindenképp jó dolog. Meg végülis, ha senki nem bántott téged ezért, akkor nagyon jó, hogy ezek vannak neked. - Lapozgatta Christine a füzetemet. - Meg látom, tényleg nagyon sokat foglalkozol ezzel. Szerintem ezzel akár Franciaországban is el tudsz majd dolgozni, valami Japánnal foglalkozó cégnél.
Hirtelen felcsillant a szemem.
- Ez nagyon jó ötlet, és akkor e... - Villámgyorsan a nyelvemre haraptam. Hogy elhalasztom a szerelmi vallomást, az egyben azt is jelenti, hogy nem teszek utalást arra, hogy szerelmes vagyok belé.
- Akkor e...? - Kérdezett vissza Christine.
- Akkor e... - Nem gondoltam volna, hogy Christine-t érdekelni fogja, hogy mit akarok mondani. Gyorsan igyekeztem kitalálni valami frappánsat. - Akkor e... egyúttal jól is kereshetnék! Hiszen kevesen foglalkoznak Japánnal Franciaországban.
- Ez így van! - Helyeselt Christine.
Nem gondoltam volna, hogy így sikerül kivágni magam ebből. Tudom is én, hogy hányan foglalkoznak Japánnal Franciaországban! Állítom, hogy Christine se tudja. Azt meg főleg egyikünk sem tudja, hogy mennyire keresik a Japánnal foglalkozó embereket, és hogy tényleg jól meg lehet-e élni belőle.
Majdnem az egész napot együtt töltöttük. Nagyon jó volt, egy csendes perc nem volt köztünk. Végig tartalmasan beszélgettünk, azokról, amiket szeretünk, és közben csodáltuk a tájat. Christine nem volt ellenséges ezután a Japán iránti rajongásom miatt. Vagyis lehet, hogy eleve nem is volt az, de néhány mondata furcsán jött ki számomra. Mindenesetre eljött a búcsú ideje.
- Na én megyek, hogy még sötétedés előtt visszaérjek. - Szólt Christine.
- Rendben van. - Válaszoltam szerényen mosolyogva. - Nagyon jól éreztem magam veled.
- Én is jól éreztem magam veled. - Mosolygott rám vissza.
- És mondd csak... - Erőt vettem magamon, hogy folytassam. - Van esély arra, hogy ezt a találkozást minden hétvégén megismételjük?
- Hát... Lehet róla szó. - Válaszolt Christine. - Csak ha esetleg közbejön valami, akkor tudunk találkozni, de majd úgyis mondani fogom. De egyébként szívesen.
- Ez nagyon jó, ennek nagyon örülök! Akkor... Jövő szombaton?
- Úgy legyen! Szia!
- Szia! - Köszöntem el tőle. - És vigyázz magadra!
Integettem neki, amíg látótávolságon belül volt. Ez életem egyik legboldogabb napja. És nagyon szeretném, ha lenne folytatása. Amint hazaértem, elmeséltem mindent anyámnak. Nagyon örült annak, hogy végre boldognak lát, és ő is reméli, hogy tényleg együtt leszünk. Helyeselte, hogy ne mondjam el neki, hogy mit érzek, mert még túl korai. Azt tanácsolta, hogy várjak még, hogy ismerjük meg jobban egymást, és ha később is rendben lesz minden, akkor megvallhatom neki a szerelmemet iránta.
1988. december 10.
Szerencsére egyik hétvégén se jött közbe semmi, és tényleg minden szombaton találkoztunk. Nem mindig ő jött át La Clusaz-ba, volt, hogy én bicikliztem át Thônes-ba és ott töltöttük el az időt egymás társaságában. Annak ellenére, hogy az eszemmel tudtam, hogy tényleg nem érdemes neki még szerelmet vallani meg elsietni a dolgot, szívem szerint már az első alkalommal megmondtam volna neki és szorosan átöleltem volna. Talán pont a mai nap lesz? Kiderül. Most lementem reggelizni. Apám viszont furcsán komolynak tűnt.
- Figyeljetek, óriási hírem van! - Kezdte apám.
Nem úgy tűnt, mint aki jó híreket akarna mondani, de meglátjuk, miről van szó.
- Igen, és mi lenne az? - Kérdezte anyám kíváncsian.
- A munkahelyen én lettem az év dolgozója!
- Hát ez fantasztikus! - Örvendezett anyám.
Van itt más is. Ilyet nem komoly arccal szokás felvezetni.
- Ezzel együtt óriási lehetőséget kaptam! Egészen pontosan a cégnek egy másik telephelyén fogok dolgozni. Ez pedig azt jelenti... - Apám itt mély levegőt vett. - Hogy el fogunk költözni.
Felcsillant a szemem.
- Csak nem Thônes-ba? - Vetettem fel a kérdést. - Az fantasztikus lenne, akkor helyben járhatnék gimnáziumba!
- Nem, fiam! - Apám hangja hirtelen elkomorodott. - Messzire megyünk, Lyonba. Ott fogok egy nagyobb helyen dolgozni.
Azt hittem, meghűl bennem a vér.
- Lyon... de hát... miért?
- Ott sokkal több lehetőség lesz, és jobban is fogok ott keresni, tehát ott jobban élhetünk. - Sorolta az érveket apám.
- De hát... én... nekem... - Nagyon nehezemre esett értelmes mondatot kinyögni.
- Fiam, tudom, hogy nemrég szerelmes lettél egy lányba és hidd el, hogy nagyon örülök neki. De erről a munkáról nem akarok lemondani.
- Nem baj, nem kell, én itt maradok egyedül!
Magam sem tudom, hogy jutott ilyen eszembe.
- 15 évesen? És mégis ki tart el téged? - Kérdezett vissza apám.
Ezt tényleg nem gondoltam át. De nem tudtam ott mit tenni, a sírás környékezett.
- De csak van valami megoldás.
- Hát, posta is van... Levelezhettek. - Szólt apám.
- De az nem ugyanaz! Én személyesen akarok vele találkozni! Látni az arcát, a mosolyát, a szeme csillogását!
- Megértelek, fiam, de hidd el, hogy nem lehet!
Annak ellenére, hogy igencsak feldúlt lettem, apám próbált nyugodt maradni.
- És mikor költözünk? - Kérdeztem leszegett fejjel.
- Január 2-án. Újév után kezdek ott.
- De én nem akarom! - Erősködtem.
- Hidd el fiam, Lyonban megannyi csinos lány van, biztos, hogy találsz közülük valakit.
Ez a mondat annyira mélyen érintett, hogy jobbnak éreztem, hogy ott hagyok mindent mert jobb, ha nem látják, mennyire feldühített. Köszönés nélkül kiszaladtam a házból, és a találkozóhelyünk felé rohantam.
Eközben a házban.
- Az utolsó mondatot nagyon nem kellett volna! - Szólt apámra anyám.
- De én csak fel akartam vidítani.
- De ezzel csak azt bizonyítottad, hogy nem érted, hogy mi játszódik le benne! - Rivallt apámra anyám. - A fiunk a gyerekkora nagyrészét egyedül töltötte. Most az, hogy talált egy lányt magának, ez neki óriási dolog. Sokkal több ez neki, mint egy átlagos szerelem.
- De ez nem az a valódi szerelem! - Mentegetőzött apám.
- Te nem fogod tudni egy kamasz gyereknek megmagyarázni, hogy mi az igazi szerelem, hiszen most éli az első nagy szerelmet. - Magyarázta anyám. - Most az a fontos, hogy bátorítsuk őt. Egyrészt, ki tudja? Lehet, hogy ez a lány lesz az igazi számára. Másrészt, ha nem is ő lesz az, akkor is nagyon fontosak az első tapasztalatok, amelyek által a későbbi kapcsolatokba majd érettebben fog belemenni.
- Ezt megértem. De hidd el, nem tehetek semmit. Fontos számomra az is, hogy el tudjalak titeket tartani.
Eközben én meg vártam Christine-re a megszokott helyen. Most ő jött el hozzám. Eleinte azt gondoltam, hogy jó lesz, ha korábban jövök, hátha megnyugszok valamennyire, mire megjön, de csak még rosszabb lett. Nagyon fájt, hogy itt fogom őt hagyni. Egyáltalán nem akarom. Szeretem őt! Ahogy megjelent a távolban csak még jobban elkezdett sajogni a szívem. Nem bírom őt itt hagyni.
- Szia! Megjöttem! - Integetett a messzi távolból.
- Szia! - Integettem neki vissza.
- Csak nincs valami baj? - Kérdezett, amikor megérkezett.
- Ennyire látszik? - Kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. - Válaszolt. - Történt valami?
- Igen... És nem tudom, hogy mondjam el.
- Nyugodj meg. Ha tudok, segítek.
Segíteni? Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha ő is velünk jönne Lyonba.
- Ezen nem lehet segíteni. Az van, hogy... - Kis hezitálás után erőt vettem magamon. - Apám bejelentette, hogy máshol fog dolgozni és újévkor elköltözünk innen. És nem a közelben fogunk lakni.
- És mégis hol fogtok lakni? - Kérdezte kissé sajnálkozva Christine.
- Lyonban.
- Hát az nincs a közelben. Autóval majdnem 3 óra.
- De én ezt nem tudom megtenni. Miattad...
- De hát nincs baj, hiszen levelezhetünk. - Vetette fel Christine.
Sajnos abból, hogy ennyire könnyedén vette a költözésem hírét, tudtam, hogyan viszonyul hozzám, úgyhogy már csak ezért is jobb most túlesni a vallomáson.
- De nekem ez nem ennyire egyszerű. Figyelj, jobb ha tudod, mi a helyzet. - Nagy levegőt vettem. - Én szerelmes vagyok beléd.
Christine arca egyszerre lett meglepett és sajnálkozó.
- Hogy te belém szerettél? - Kérdezett vissza.
- Igen.
Ekkor már elvontam az arcomat. Egyszerűen nem tudtam a szemébe nézni.
- Nézd... én...
- Ne mondj semmit. - Szakítottam félbe. - Tudom, hogy nem szeretsz viszont.
- Én igazán sajnálom...
- Ezen nincs mit sajnálni. Ha nem szeretsz, akkor nincs mit tenni.
- Én csak egy kis örömöt akartam okozni az életedbe azáltal, hogy végre van egy barátod. De nem gondoltam, hogy ezt te ennyire komolyan gondolod.
- Nem számít. Most ne haragudj, de nem tudok itt maradni. Menj szépen haza. Ezt a pár hetet kibírom valahogy, aztán Lyonban majd könnyebb lesz elfelejtenem téged.
- Én nem tudom, hogy mit mondhatnék. Sajnálom, hogy így alakult.
- Hidd el, semmi baj. De most szeretnék egyedül lenni. Ég veled!
Meg se vártam a válaszát, elszaladtam. Berohantam a házba, nem köszöntem, nem vártam meg, hogy a szüleim bármit is mondjanak, kérdezzenek, csak bementem a szobámba, magamra csuktam az ajtót és teljesen összezuhantam. Nem tudtam mást csinálni, csak sírni és folyamatosan azt kérdezni magamtól, hogy miért. Miért kellett ennek így lennie? Miért kellett a legrosszabbnak megtörténnie? Nem lehetek boldog senkivel? Nekem ez nem adatik meg? Annyira boldog voltam vele, biztos voltam, hogy ő lesz majd az, akivel együtt leszek egész életemben, és erre minden összeomlott.
Pár óra múlva nagyjából meg tudtam úgy nyugodni, hogy tudtam másra is összpontosítani. Elővettem egy füzetet és kiírtam magamból japánul az érzéseimet. Úgy éreztem, kiment az erő belőlem, így nem tudtam annyira jól megformálni a kanjikat és a kanákat, de amennyire lehetett, igyekeztem. Inkább lassabban írtam, de az jó legyen. Egyébként is jó most lassan írni, annál tovább foglalom le magam az írással. Igazából ez egy levél volt. Nem is tudom, kinek címezzem. A belső énemnek? Christine-nek? Vagy csak úgy van? Talán így a legjobb. Jól esett kiírni az érzéseimet, kicsit könnyített rajtam. De csak rövid ideig, mert amint újra elhatalmasodott rajtam a gondolat, hogy soha többet nem látom Christine-t, megint keservesen sírtam. Vége lesz ennek valamikor? Vagy már így fogom leélni az egész életemet?
1989. január 2.
Életem legborzalmasabb karácsonyán és szilveszterén vagyok túl. A szüleim előtt persze próbáltam tartani magam, hogy legalább az ő ünnepüket ne rontsam el, de beszámoltam nekik a történtekről. Persze, sajnálják, ami történt, és tudom, hogy apám is jót akart, amikor megismételte nekem ott és akkor, hogy Lyonban is ismerkedhetek lányokkal, sőt ott több lehetőségem lesz, de ez nem vigasztalt engem. Az sem enyhítene a fájdalmamon, ha Franciaország összes nője belém lenne szerelmes. Én nem is értem, hogy képesek az emberek túllendülni a szerelmi bánatukon. De egyesek utána úgy élnek, mintha mi sem történt volna.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben pakoltam össze a dolgaimat. A thônes-i iskolában a téli szünet előtti nap volt az utolsó, amikor ott voltam. Elköszöntem az osztálytársaktól, akik elől akkorra már nem tudtam titkolni, hogy valami történt. Egy-két embernek elmondtam, kifejezetten meglepte őket a szerelmes történet, meglepetésemre velem együtt örültek, hogy szerelmes vagyok valakibe, és a végén sajnálták, hogy nem jött össze. Ez jól esett, az viszont óhatatlan volt, hogy ne találkozzak néha Christine-nel a folyosón. Ekkor úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Valószínűleg ő is tudta, hogy ezzel segít rajtam. Fájt látni őt, de igyekeztem tartani magam.
Már majdnem mindent bedobozoltam, amikor apám feljött a szobámba.
- Megvagy mindennel, fiam? - Kérdezte.
- Majdnem. Még egy doboz maradt, abba beteszem, ami maradt. - Válaszoltam kissé egykedvűen.
- Rendben van, de siess. Én elkezdem kivinni ezeket a dobozokat, te meg addig pakold össze, ami megmaradt.
- Jól van.
És tényleg siettem, ahogy tudtam. Egész gyorsan sikerült összepakolni a még kint maradt dolgaimat. 10 perc múlva szinte teljesen üres lett a szobám. Még maradt három doboz. Ezeket már én vittem ki az autóhoz.
- Nem fér be minden a hátsó csomagtartóba, úgyhogy Olivier, a többi melletted fog utazni a hátsó ülésen. - Mondta apám.
- Rendben van.
Segítettem apámnak berakni a dobozokat és úgy elrendezni, hogy ne foglaljanak túl sok helyet, így a hátsó ülésre csak két doboz került. Amikor végeztünk, beültünk a kocsiba és útra keltünk.
Bekapcsolták a szüleim az autórádiót, de soha nem érzékeltem a zenéből. Az egész út alatt egykedvűen néztem ki az ablakon. Nemcsak amiatt fájt a szívem, mert soha nem láthattam Christine-t, hanem azért is, mert a szülőfalvamat hagyom itt. Hiába látszólag semmi nem érdekelt, a faházak, a hegyek, a szűk kis utcák mind-mind azt éreztették velem, hogy otthon vagyok. De hogy mit jelent otthon lenni, azt csak az utóbbi hónapokban tanultam meg igazán értékelni. És hogy pont akkor vesztem el az otthonomat, amikor igazán megszerettem, ez mélyen érintett. Becsuktam a szemem, próbáltam elaludni, de egyáltalán nem ment.
Csak lassan tudtunk haladni, mert az út elképesztően csúszós volt. Ha valami szépsége volt a tavalyi karácsonynak, akkor az, hogy teljesen fehér volt, de még az újév is. Sok hó esett le, és mivel hideg is volt, nemcsak hogy megmaradt, hanem az út is jeges, csúszós volt, így lassan haladtunk. Viszont, ahogy közeledtünk Lyon felé, úgy lett egyre kevesebb hó az úton, úgy tudtunk egyre gyorsabban menni. De így is az egész út majdnem 6 órán át tartott, pedig normál esetben nagyjából 2 és fél óra lett volna.
A szüleim beszélgettek az úton, ebből se fogtam fel sokat. Amikor elmondtam nekik, hogy mi történt, ugyan anyám felajánlotta, hogy bármikor fordulhatok hozzá, ha akarok beszélni a fájdalmamról, de inkább arra kértem meg őket, hogy a velem történtektől függetlenül éljék úgy az életüket, mintha semmi különös nem történt volna. Nem akartam plusz terhet rakni rájuk, meg azt se akartam, hogy túlzottan aggódjanak értem, mert akkor kényszerítve éreztem volna magam arra, hogy változzak.
Amikor megérkeztünk Lyonba, körbenéztem az ablakon át, hogy ismerkedjek a várossal. Nem annyira hatalmas, mint Párizs, nincs annyira barátságtalan hangulata, de ezek a nagy épületek, és hogy ennyi sok autó van az úton, még mindig szokatlan számomra. Ugyanakkor kíváncsivá tett, hogy hol fogok élni. Valószínűleg anyám is észrevehetett belőle valamit, mert amikor hátranézett, így szólt hozzám:
- Itt sok lehetőséged lesz, hogy kipróbáld magad. Ha nyitott vagy és megragadod az esélyeket, akkor megalapozhatod a jövődet.
Rémülten néztem anyámra. Ez még azért ijesztően hangzott. Azt se tudom még hogy hol lakunk, mi merre van, és máris vegyem a vállamra az egész várost. És vélhetően a szüleim se tudták, hogy pontosan merre kell menni, mert abból, hogy bizonyos utcanév táblákat többször láttam és épületek kezdtek ismerőssé válni, arra következtettem, hogy eltévedtünk. Anyám volt az idegenvezető, igyekezett a térképpel a kezében navigálni apámat. Aztán, amikor rájöttek, hogy hol tévesztették el az irányt, utána már könnyű volt az út az új ház felé. Amikor apám megállt, jobbra mutatott, hogy ott fogunk lakni.
- Ekkora házban mégis mit fogunk kezdeni? - Kérdeztem döbbenten.
- Csak egy kis lakás ezek közül a miénk. - Nevetett apám. Ebben az épületben sok kisebb lakás van.
- Egész jól néz ki. - Állapította meg anyám.
- Tavaly adták át. - Szólt apám.
Tényleg újnak tűnt kívülről. És hamarosan lehetőség is lesz megnézni belülről, mert ahogy szálltunk ki a kocsiból, máris elkezdtük kipakolni a dobozokat.
- Melyik a mi házunk? - Kérdezte anyám.
- A 9. emeleten van, a 25-ös a miénk. Ne vigyetek egyszerre sokat. - Utasított minket apám.
A ház tényleg új és nagyon szép benne minden. Fokozatosan hoztuk fel a dobozokat, és helyeztük el a lakásban. Abban még segítettem a szüleimet, hogy a dobozokat oda tegyük, ahova az oda való dolgok vannak, de ahogy ezzel végeztünk, és a dolgaimat is behoztam a szobámba, inkább magamra csuktam az ajtót. Most inkább egyedül akartam lenni. Annyira nem voltam most bánatos, de egy darabig még biztos nyomasztani fog, hogy nem a megszokott helyen vagyok. Az ablakból nyíló kilátás egyszerre bűvöl el és rémít meg. Elképesztő ennyi mindent látni ilyen magasból, ugyanakkor ennyi autót, embert látni ijesztő. Mit fogok tudni velük kezdeni? Vajon tényleg fogok itt tudni új életet kezdeni? Ezt most nehéz elhinni. De igyekszem fokozatosan megszokni a városi életet.
1989. március 17.
És ez szépen lassan sikerült is, bár az elején ijesztő volt egyedül az utcán sétálni, de az meglepett, hogy az új iskolában mennyire nyitottak felém az osztálytársak. Amikor bemutatkoztam nekik, mondtam, hogy honnan jöttem, többen odajöttek hozzám és mondták, hogy szép helyen lakok, többször voltak ott síelni. De ami még ennél is jobban meglepett, hogy többen voltak nyitottak a Japán iránti rajongásom felé. Erre még rájött az, hogy a sport hirtelen a mindennapjaim része lett. Testnevelés órán a tanár észrevette, hogy egész jók a reflexeim és egész gyorsan tudok futni, ezért felajánlotta, hogy bevesz a gimnáziumi röplabda csapatba.
Hirtelen úgy éreztem, hogy egy új világ nyílt ki előttem. És most már tudom: Christine valójában azért volt az életem része, hogy bevezessen az új életembe. És ezért neki életem végéig hálás leszek. A hegycsúcson túl valójában nem a vele való boldogság várt, hanem az új élet, az új lehetőség. Hirtelen barátaim lettek. Többet járok el velük, de az mindig meglep, hogy olyan sokszor nevetnek beszólásaimon. Pedig nem viccnek szánom őket. Legtöbbször az nevetteti meg őket, hogy a legnagyobb természetességgel mondom azt, ami nekik sokkal inkább vicces. Életemben nem gondoltam volna, hogy humoros ember lennék.
A sport és a társasági élet mindenképp új utat nyitott az életembe, de a lányokkal egy darabig nem próbálkoztam. Az volt a legnehezebb, mert még mindig bennem volt, hogy nagyon fáj egy lánnyal a szakítás. De hátha ennek is eljön az ideje. És természetesen Japánnal is foglalkozok. Kitaláltam, hogy Japánba fogok egyetemre járni. Ez új lendületet adott az ország iránti szenvedélyemnek, a cél az volt, hogy a mindennapi életben használt 1945 kanjit betéve tudjam, mire kijuthatok az egyetemre.
Nehézségek, megtorpanások persze most is érnek, néha felvillan, hogy jó lenne visszatérni La Clusaz-ba, a megszokott közegbe, ahol a gyerekkoromat éltem, de egy idő után mindig eszembe jut, hogy nekem már itt van dolgom. Az életemnek az a része lezárult. De amit onnan hoztam, azt az életem végéig a szívemben őrzöm.
Érdekességek
- A történetet a Kimi no Suizou wo Tabetai című anime inspirálta.
- Van benne Játék határok nélkül utalás is. A főszereplő srác Olivier Riffel neve az 1997-es évad két francia műsorvezetőjének Olivier Minne és Jean Riffel nevéből lett "összegyúrva".
- A helyszín, La Clusaz is Játék határok nélkül utalás, ugyanis 1997-ben és 1998-ban is a település csapata jutott a döntőbe.
- A szereplők személyiségtípusai:
Olivier Riffel: INFP
Olivier anyja: ISFJ
Olivier apja: ESTP
Christine: ISFP
