Jó ideje látom a Media Markt polcain, hogy van Turbo DVD+Blu-ray díszdobozos kiadás 2.000 forintért. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg vegyem-e meg, de előbb tennék egy próbát vele. Jártam már úgy, hogy "vakon" megbíztam egy filmben, megvettem, és az egész egy nagy csalódás volt. Bosszankodtam magamban, de akkor eldöntöttem, hogy legközelebb, ha nem vagyok biztos egy filmben, azt előbb letöltés útján megnézem, és ha tetszik, akkor örömmel megveszem az eredetit is.

A Turbo esetében is így döntöttem, és jó döntés volt. Annyira nem is vagyok otthon a DreamWorks animációkban, Kung Fu Panda az, amit láttam néhányszor, ezt leszámítva mást annyira nem. De a Turbo arról győzött meg, hogy a DreamWorks a Disney-nek és a Pixar-nak valami gyenge utánzata, mert ők is kliséket dolgoznak fel, de legalább a kivitelezésre odafigyelnek, meg hogy érdekes legyen végig az egész estés rajzfilm. A Turbo esetében már nem azzal van a baj, hogy a sokadik bőrt húzzák le a "valósítsd meg az álmaidat" kliséről, hanem hogy mennyire igénytelen a kivitelezés. Az, hogy egy csiga versenyző akar lenni, az mondjuk, hogy rendben van, éljünk a szélsőségekkel, és mutassuk meg, hogy a lehetetlen is lehetséges. De hogy gondolják, hogy egy csiga önmagában kiállhat versenyezni, azért belenéznék abba az elmébe, amelyik ezt kitalálta. Egy csiga a maga maroknyi testével teljesen jogosulatlan előnyre tesz szert, hiszen sokkal kisebb, apró méretéből kifolyólag pedig átfér az autók alatt, így ha megvan a szuper képessége, könnyedén beelőzheti a többi "normális" versenyzőt. És honnan is van ez a szuperképesség? Egyik ábrándos estéjén rákúszott egy autóra, és ahogy az száguldott, élvezte a sebességet. Ám a szél egyszer csak elfújta, és valahogy bekerült az autó belsejébe, ott vett egy benzinfürdőt, és másnap arra ébred, hogy szuperképessége lesz. Nevezetesen, hogy nagyon gyorsan tud menni, de mint egy versenyautó.

És innestől megváltozik az élete. Ultragyors lesz, megbotránkoztatja a társait, kirúgják, eljut Mexikóba, de igazság szerint azért nem szeretném tovább elemezni, mert az egész, ahogy van, valami rettenetes. Mert ha arról lenne szó, hogy mondjuk adott egy fiatal srác, akinek minden vágya az autóversenyzés, és hogy bajnok legyen, de erre nincsenek meg a kvalitásai, de azt idővel, és sok gyakorlással megszerzi (persze úgy, hogy kocsiban ül), az rendben van, de hogy egy kis puhatestű állat, mely jogtalan előnyre tehet szert a többi játékossal szemben apró mérete miatt, az olyan szinten hamis, és semennyire nem reflektál a való életre, hogy még egy gyerekkel sem nézetném meg, mert őt is teljesen félrevezetheti. Mivel ez egy animáció, mely főként gyerekeknek készült, így nyilván nem azt várom el, hogy olyan legyen, mint egy élőszereplős film, vagy akár egy Slice of life anime, mert a gyerekeknek nyilván némileg el kell vonatkoztatni a valóságtól, hogy ők is tudják értelmezni, hogy mit akar a film üzenni. De azt elvárom, hogy ne legyen teljesen szürreális a közeg, mert aztán az ilyenekből következik az, hogy a különböző tehetségkutatókba bekerül a sok szerencsétlen, akinek semmi képessége nincs, de elhiszi, hogy megválthatja a világot, vagy olyan lehetetlen dolgokban kezd el hinni, amit, ha beleszakad se fog tudni megvalósítani. Mert emberek vagyunk, a magunk határaival, amit ugyan lehet tágítani, de a léggömb is kidurran, ha túlfújjuk.

Egy szó, mint száz, egyáltalán nem ajánlom ezt az alkotást a hamis üzenete miatt, ami teljes mértékig tévútra terelheti az embert, gyereket, aki egy az egyben elhiszi a látottakat. Maradnék a Disney-knél, mely szintén már elcsépelt módon adja át a merj nagyot álmodni sablont, de legalább igyekszik érvényes, valós közegben átadni, így a Disney klasszikusai mérföldekkel nézhetőbb, mint a Turbo. Óriási nagy pénzkidobás lett volna, ha megveszem 2000 forintért a DVD+Blu-ray díszdobozos kiadást. Többször írtam már, hogy maximálisan támogatom az eredeti vásárlását, de van úgy, hogy az "alternatív" módszerek segítenek a spórolásban és a tudatos vásárlásban.

Igyekeztem úgy írni a címet, hogy érzékeltessem, hogy ez nem olyan, hogy ezt megvettem másfél héttel a születésnapom előtt, és aznap lesz majd más, hanem ez az ajándék. Már akkor megfogadtam magamban, amikor láttam, hogy a Pokémon Gold / Silver és később a Crystal játékokat dobozos formában is kiadják, akkor így fogom megvenni. A Gold meg is lett, a másik kettőt is be fogom szerezni. Az Allee-ban levő Videojátékbolt.hu boltban ("oldalon"-t írtam először, megtévesztő, hogy egy üzletnek egy weboldal a neve) vettem meg. Itt találkoztam ug-val, hogy visszaadja a Nintendo GameCube-ot. El akartam hívni magammal, de pár perc beszélgetés után ment is, mert a Twitches Streamjéhez még elő kellett készülnie, így egyedül mentem. Érdekes volt, hogy a BestByte-on belül van a konzolbolt. Szép kínálatuk volt Nintendo játékokból, ami meglepett a Super Nintendo konzol formájú füzet. Még ha licenszelt termék is, akkor is számítottam, hogy drága lehet. Nem is okoztak csalódást, 1.990 forint volt. Így maradtam csak a Pokémonnál. Örültem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy csak a letöltőkód kis papírja van a dobozában. Ez a doboz eredeti Nintendo, így ugyanúgy beleillik a gyűjteménybe, mint bármelyik másik Nintendo szerzemény.

A játékkal még nem játszottam sokat, épp csak ránéztem. Cyndaquilt választottam ki kezdőpokémonnak. Megvan a tervem, hogy a Goldban Cyndaquil lesz a kezdőpokémon, a Silverben Chikorita, a Crystalban pedig Totodile. Szín alapján hoztam meg ezt a döntést. Ha jól emlékszem a dobozokra, a Silver olyan zöldes-kékes-szürkés (meg nem tudom mondani, milyen színű, ha nem akarom az ezüstnek mondani), a Gold sárgás, míg a Crystal inkább kék színű, így annál volt egyértelmű, hogy az lesz a 2. generáció vízijátéka, a Gold meg inkább a pirosra hajaz, így az lesz a tűz, a Silverbe pedig talán bele lehet erőltetni egy kis zöldet (nem kell színvaknak kikiáltani, tudom, hogy nincs benne, csak indokot keresek, hogy miért lehetne az a füves játék), így az lesz a Fűpokémonos játék. A Golddal még nem játszottam sokat, mert most másra fókuszálok. Elkezdtem, ismerkedtem vele, nagyon tetszik, de egyelőre 20 perces mentés van benne. Lesz az 20 óra, de akár a többszöröse is.

Tegnap elhívott bagszi moziba, hogy nézzük meg a Ready Player One című filmet. Tudtam róla, hogy van, meg videojátékos cucc, de valahogy nem foglalkoztatott a dolog, mert az előző ilyen nagy gamer-film, a Pixel sem jött be, ami talán nem is csoda. De azért nem akartam megnézni magamtól, mert kezd olyan érzésem lenni, hogy eleddig nem nagyon voltak videojátékos filmek, és most hirtelen megszaporodnak. Csak nem hirtelen pénzt kezdtek el látni a dologban ott Hollywoodban, mert az eSport is egyre inkább teret nyer magának? De mivel régen voltam moziban (nagyon ritkán járok), ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek. A WestEnd-be mentünk. Megnéztem, mikor kezdődnek az előadások, szent meggyőződésem volt, hogy a 18 órási vetítésre megyünk, de igencsak nagyot néztem, amikor megtudtam, hogy a 20.50-esre megyünk. Végülis éjszakai járatokkal is haza lehet jutni.

Bagszi mellett velünk volt még Ancsi is, akinek örültem, mert alsó hangon 6 éve láttam őt utoljára. El is beszélgettünk, jó volt, hogy tudtunk úgy beszélgetni, mintha nem is telt volna el sok idő az utolsó találkozásunk óta. Még a Save Game-es csapatból voltak néhányan. Ancsi egyébként annak ellenére, hogy nem nagy videojátékos, teljesen bele van zúgva a filmbe, és a könyvet is olvasta. Nagyon ajánlotta. A film meg mindenki másnak tetszett. Én meg maradok kivétel, mert nekem nem jött be.

Több ok miatt sem tetszett. Egyrészt mert olyan korból vettek át döntő többségében játékokat, amikor még nem játszottam, a '80-as évekből. De nemcsak a játékok voltak ebből a korszakból, hanem zenék, és a filmbéli utalások is onnan voltak elsősorban. Zenékben jártas vagyok, sokat felismertem közülük, de filmekben, és nagyon régi játékokban nem igazán. A Nintendo előtt Commodore Plus/4-es számítógépen játszottam, valamint volt egy Atari gépünk is. De nem az a kazettás (ami a filmben is látható volt), hanem az, amelyikbe már be voltak építve a játékok, tehát az "újragondolt" változat. Ez olyan volt, hogy négy kis kar állt ki a gépről, és a másodikkal lehetett játékot választani. De homályosak az emlékeim, hogy mikkel játszottam. Volt egy repülős játék, meg egy síelős, mondjuk a békás jobban megmaradt bennem, ahol legyeket kellett elkapni, de ennyi az össz Ataris emlékem. Az igazán nagy hatást a Nintendo gyakorolta rám, azért éltem sokáig csak a Nintendóban, ha videojátékokról van szó, és ezért van az, hogy számomra a Commodore 64 is már túlzottan régi gép, nekem az már történelem. És mivel a '80-as évek voltak elsősorban fókuszban, ezért sok utalást nem vettem észre, és meglepetten néztem körbe, hogy mit nevet a közönség, semmi vicces nem volt. Aztán pár perc múlva, hogy itt is nevetnem kellett volna? ... Egy idő után már szabályosan kirekesztettnek éreztem magam azon kis csoporton belül is, akivel együtt néztem a filmet, mert szinte semmit nem értettem, így már kifejezetten rossz érzés volt nézni. A másik korszak, amit elővesz, a mi jelenünk, a VR, ennek erőteljesen továbbfejlesztett változata, hiszen a 2045-ben játszódik a film. Sajnos ezzel is meg vagyok lőve, mert a VR-ben sem vagyok érdekelt. Soha nem vettem a fejemre VR-sisakot, és nem volt indíttatásom, hogy valaha is kipróbáljam. Ami késik az ugyan nem múlik, de ebből a szempontból is rosszkor jött a film. Hírből ismerek néhány játékot, például a Overwatchot felismertem, az kifejezetten tetszett.

Valószínűleg jobban tetszett volna a film, ha jártas lennék a Nintendo előtti videojátékos világban. De a másik dolog, ami nem tetszett, a klisés történet. Annyi animét láttam már, ahol szerencsétlen tinédzserből csinálnak hőst, hogy túlzottan tipikus már a dolog, ezt filmben is látni. Nem is tudtam azonosulni a főszereplő sráccal, így nem is ragadott meg a történet. A közepe fele ránéztem az órámra, és döbbenten láttam, hogy még csak 1 óra telt el a filmből. Erősen gondolkodtam azon, hogy kimegyek, mert még 1 óra 20 percet itt végigülni, mint egy kisgyerek, aki unalmában nem tudja, hogy mit csináljon, azért arra drága az időm. De sajnos a mozijegy is drága volt, az lenne a nagyobb kár, ha az veszne el, ezért ott maradtam a végéig. Tehát nemcsak az volt a baj, hogy nem értettem az utalások nagyrészét, hanem a történet klisés mivoltát sem tudtam megbocsájtani magamban. Amikor hazajöttem, olvastam kritikákat a filmről. Mindenki dicsérte, még a klisés sztorit is elnézték, ez nem én vagyok. A főgonosz is kiszámítható volt, tudható volt, hogy mit fog csinálni, és hogy az adott szituáció hogy fog végződni. De hogy pozitívumokat is említsek, a szabadulás az IOI-ból tetszett, meg az aláírós "ceremónia" is érdekes volt, meg amikor hősünk találkozott Halliday-jel a programozóval gyerekkorában, és az idős korában is egyszerre. Úgyhogy voltak jó és emlékezetes jelenetek, de az autós üldözés is inkább olyan volt, hogy ne erőltessük. Tudható, hogy mi lesz a vége, és a kivitelezésben sem érzékeltem semmi váratlant, meglepőt. De hogy mennyire nem vagyok jártas a Nintendo előtti konzolokban, az is jól jelzi, hogy fogalmam sincs arról, hogy a film végén a gyerek Halliday melyik konzol joystick-ját fogja a kezében. Gondolom, hogy az Atari lehet, de olyat még életemben nem láttam.

Úgyhogy nekem nem jött be a film. Részint mert nem értettem a sok utalást, mondjuk erre azt, hogy ez az én bajom. De az már inkább a film baja, hogy nem is tudott rávenni arra, hogy érdeklődjek a '80-as évek videojátékos kultúrája miatt. Mert előfordult nem egyszer, hogy például valami ismerőstől, baráttól, olyan írást olvastam, aminek irányában nem voltam érdekelt, de mivel ő írta, elolvastam. És képes volt inspirálóan megírni, hogy egyrészt érdemes volt elolvasni, másrészt meg felkeltette az érdeklődésemet az adott téma irányába. De ugyanígy ismertebb embereknél is előfordulhat ugyanez, hogy valami miatt szeretem, tisztelem a munkájukat, de megszólaltak olyan stílusban, ami annyira nem érdekel, de azt érdeklődéssel olvastam / néztem / hallgattam. Ezzel szemben ez a film olyan, mintha csak azokhoz akarna szólni, akik jártasak a '80-as években. Mentség vagy nem mentség, én 1986-os születésű vagyok, és a mai napig úgy vagyok a videojátékos témában, hogy minden, ami előttem volt, az történelem, és azokkal már nem foglalkozom. Azokhoz nincs személyes kötődésem. Ezért szeretem a '90-es éveket, akkor voltam gyerek. Ne ezt a gondolkodást kövessétek. De akik értették az utalásokat, azoknak tetszett a film. Nem tettem le teljesen a filmről, el fogom olvasni a könyvet, és majd később annak szellemében fogom megnézni ismét. Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog, de az biztos, hogy így most rossz élményként maradt meg bennem a film.

Eléggé rosszul állok a Backloggery profilomban, ha azt nézzük, hogy 355 játékot tartok benne nyilván, ezek 61,3%-a befejezetlen. Elhatároztam, hogy leviszem ennek az arányát 50% alá. Ennek szellemében fejeztem be Wii U-n a Super Mario Advance-et és a Super Mario Advance 4: Super Mario Bros. 3-at. Folyamatosan keresem azokat a játékokat, amelyeket viszonylag könnyen végig tudok játszani, hogy csökkentsem az arányt. De azért annyira könnyen nem megy.

Most, hogy itt vagyok Békéscsabán, úgy döntöttem, hogy szétnézek a retro konzolok között, hogy mi az, amit talán könnyen végig tudok játszani. Így esett a választásom a Dr. Marióra. Mivel a Backloggery-ben nincs külön szabály arra, hogy mikor "beat" egy játék, és mikor "completed", ezért a Dr Mario esetében azt találtam ki, hogy akkor lesz "beat", ha LOW sebességben megcsinálom mind a 20 szintet, és akkor lesz "completed", ha ugyanezt megcsinálom MED és HIGH sebességben is. Ennek szellemében láttam neki NES-en a játéknak. Végigvinni ugyan nem sikerült, de igen közel jutottam hozzá: 19-es szintig jutottam el, és 110.100 pontot gyűjtöttem össze, ez új rekord.

Tegnap ezt a rekordot akartam megdönteni, hovatovább megpróbálni végigvinni, de sajnos a pillanatnyi áramszünet ezt nem engedte, és a 13-as szintnél kikapcsolt a NES magától... Nem vagyok az a fajta, aki ennek hatására elkezd őrjöngeni, de nagyon bennem volt, hogy végig akarom vinni. Megnéztem a profilomat, és azt láttam, hogy Game Boyon rosszabb az eredményem, ezért itt javítok. Úgyis nagyon rég volt a kezemben régi Game Boy, itt a lehetőség. Végigvinni itt sem sikerült, a 18-as szintig jutottam el, és 96.000 pontot gyűjtöttem benne össze. Csak aztán a játék után közvetlen, irgalmatlanul elkezdett fájni a fejem. Nem is feltétlen a kis kijelző lehetett a gond, hanem ha rosszul tartom a Game Boyt, akkor egyrészt kicsit homályos volt a kép, másrészt meg mintha megduplázódtak volna az alakzatok, nem egyszer fordult elő, hogy nem tudtam pontosan kivenni, hogy épp milyen vírus van ott azon a helyen, és rossz kapszulát tettem rá. Akkor meg kellett erőltetnem magam, hogy jobban figyeljek. Ennek összessége okozhatta a fejfájást, ami azért is ijesztett meg, mert egyrészt ilyen soha nem fordult elő, másrészt meg nem vagyok az a fejfájós típus. Négyévente egyszer, ha előfordul... És most ilyen erősen. Elgondolkodtatott, hogy ez legközelebb is kialakulhat-e, és ha igen, mit lehet ez ellen tenni. Pedig amúgy nagyon jó játék.

Azt hiszem, jöhet bármi mp3, bármi digitális letöltés, számomra mindig a CD lesz az igazi.

A mai napig nagyon szeretek CD-t hallgatni, és azokat a japán zenéket, amiket igazán szeretek, azokat megvettem eredetiben is. Így van egy kis gyűjteményem. Természetesen Okui Masami albumaiból van a legtöbb. Ezt az albumot meg nagyon szeretem. Okui Masami volt konkrétan az, aki bebizonyította, hogy a '90-es trendi popzenéjét lehet igényesen is művelni. A szövegbe annyira nem mélyedtem bele, de hogy az énekhang már ekkor is megvolt, az minden kétséget kizáró, meg a zene is bár szintetizátor, gitár, meg hasonlók, mégis sokkal kellemesebb hangzású, mint a magyar vagy a nyugati '90-es évek popsongjai. Szeretem Okui Masami első 5 albumát.

Legyen ez a neve. Vagy majd valami más, majd kitalálom. De az biztos, hogy péntekre ismét volt egy kisebb Nintendo találkozó, melyet a blog Discord csoportján belül hirdettem meg, plusz 1-2 embernek szóltam, akiket máshol tudok elérni, de számít a jelenlétünk. Elég hamar volt most február 25 után most március 30-án, de nem havi rendszerességgel akarom csinálni, hanem kb. negyedévente. Ez volt a tavaszi.

Teljesen spontán jött az elsőnek az ötlete, talán már ott is írtam, hogy eredetileg ug és én találkoztunk volna, mert még nem soha nem látta a Mario Kart: Double Dash!!-ban a Special Cup pályáit, és erre kerítettünk volna lehetőséget. A lehetőség adott is volt, csak időközben összejött egy egész jó kis csapat a Discord szerveren, így az eredetileg 2 fős találkozóból egy 8 fős összejövetel lett. És nagyon jól sült el a dolog, nem is volt kérdés, hogy ennek legyen folytatása. Azért tartom ennek szükségét, hogy néhány éve, amióta Facebookon hirdetik meg a Nintendo találkozókat, azóta jóval többen jelennek meg. Ami egyrészről nagyon jó, látni, hogy azért vannak Nintendo-rajongók az országban, ugyanakkor megítélésem szerint személytelenek lettek, mert kisebb csoportokban játszanak a részt vevők, jellemzően haverok együtt. Ez ahhoz képest változás, hogy 2006 óta járok akkor még Pokémon találkozókra, később jöttek a BigN találkozók. Ezeken jóval kevesebben voltunk (jellemzően 12-15-en), de megvolt az, hogy akik nem ismerték egymást, közeledtek egymáshoz, beszélgettek, és egész jó barátságok alakultak ki, és ez a közös játékokra is jó hatással volt. Manapság meg kb. 50-en vagyunk egy ilyen találkozón, és nem tapasztalom azt, hogy klikkek "összeolvadnak". Az első saját találkozó után jöttem arra rá, hogy igazából nem lehet hibáztatni őket, mert hogy 50 ember alkosson egy nagy közösséget, az azért eléggé nehezen kivitelezhető, ezért jó ötlet egy pár fős kis találkozó. Igazából azt csinálom, mint régen, hogy összehoztam azokat az embereket, akiket kedvelek, bíztam abban, hogy jó barátságok alakulnak ki. Ez az esetek döntő többségében sikerült, bár volt néhány csúnya "kisiklás", vagy hogy nevezzem, de most ugyanezt csinálom, és úgy néz ki, hogy jó dolog lesz ez.

14 órára tudtunk menni, mert akkor nyitott ki a Hyp-R Zone. Ma is a GameCube volt fókuszban, de azért, mert jelenleg ez az egyetlen retro konzolom van Budapesten, NES, SNES, N64 és a játékok még Békéscsabán maradtak. A Hyp-R Zone-ban volt, és úgy néz ki, hogy nagyon jó döntés volt. Minden lehetőséget megadtak, csak annyit kértek, hogy ha elmegyünk, mindent tegyünk vissza úgy, ahogy volt. Úgy is lesz. Azt a TV-t szemeltük ki, ahol a Sega Mega Drive van, oda tettünk a GameCube-ot. Most kevesebb játékot hoztam el, megkérdeztem a többieket, hogy mikkel játszanának, azokból válogattam, végül ötöt vittem el:

• Super Smash Bros. Melee
• Mario Kart: Double Dash!!
• Mario Party 5
• Kirby Air Ride
• F-Zero GX

Az F-Zero GX-et magam miatt hoztam el, kíváncsi voltam, hogy milyen négyen játszani, erre eleddig nem volt lehetőség. Most megadtam magamnak. Megvolt, de a többiek is érezték, hogy ez nem ugyanaz az F-Zero hangulat, mint ami az előző játékokban megvolt. A GameCube-os F-Zero ugyanis egy Nintendo-Sega koprodukció, és a zenét a Sega szerezte. Azt hiszem, Nari volt az, aki konkrétan meg is jegyezte, hogy olyan, mintha valaki klubban lennénk, és valami discozenére játszanánk. Mert tényleg olyan, az F-Zero X rockzenéje után gépzenét hallgatni igencsak disszonáns. Az igazat megvallva annyira nem is élveztem a játékot. Nyáron már Pesten lesz a Nintendo 64, és akkor az X-szel fogunk játszani, az jobb lett.

Gábor és én együtt érkeztünk meg elsők között, később jött Tutajkk is. De rég láttam a Kristófot. O_O Jó volt vele is találkozni. Amikor hárman voltunk, akkor én összeraktam a GameCube-ot, Gábor és Tutajkk meg leültek a Super Nintendo elé, és játszottak egyet a Street Fighter II Turbóval. Nem láttam őket más verekedős játékkal játszani a Super Smash Bros. szérián kívül, öröm volt látni, hogy mennyire élvezték. OctoZaky vonattal jött, Nari kiment elé, ők kicsivel később jöttek, el is tévedtek. Azt hittem nem kell térkép a Blaha Lujza tértől a József körútra... Végül ug és Zsuzsmo is később jöttek, és 7 fővel lett teljes a csapat. Amikor befejeztük az F-Zero GX-et, utána Nari elővette a Nintendo Switch-ét, és azon játszották páran a Kirby Star Allies demót. Amikor ug-ék megjöttek, szerettek volna GameCube-on játszani Mario Kart: Double Dash!!-t játszani, de Nariék pont úgy helyezkedtek, hogy nem fértünk hozzá a GameCube-hoz. És ha már áttették magukat, akkor játékot is váltottak. Hárman játszottak ott Mario Kart 8 Deluxe-et, Nari meg átjött hozzánk GC-n Mario Kartozni. Így nagy örömömre négyen voltunk. Végigmentünk mind a 16 pályán. Végig élveztem a játékot, és minden tudásomat latba vetve született meg az alábbi eredmény:

Én voltam a Toad és Koopa Troopa páros, a játékok felében egyszerűen utolérhetetlen voltam. Zsuzsmo volt a kettes, ug a hármas, Nari pedig a négyes. Úgy tűnik, van olyan Mario Kart, ahol ug verhető, de nincs meg ez a játék, másrészt meg az irányítása is meglehetősen sajátságos. De ha tetszett neki a játék, akkor szerintem ebben is országelső lenne, mint az újakban.

Miután lement a Mario Kart, mi mentünk át a Switch-hez Mario Kart 8-azni. Azt a különbséget... Egyrészt azon az aprócska Switch kijelzőn négyfelé osztott képernyőn játszani... Majdnem kifolyt a szemem. Másrészt meg fejben visszatérni a Mario Kart 8 irányítására... Nem is voltam ott most jó, talán 10. lettem végül. De most nem erőltettem a dolgot. Aztán ug-ék lementek, kipróbálták az autóversenyes szimulátort, amit bérelni lehet. Egy órára 3000 forint. Igazából ez olyan dolog, hogy látszott, hogy komoly a felszerelés, három 21:9-es képarányú TV-n ment a játék, az ülés és a kormány is, mintha valódi kocsiban ülnénk. ennek ellenére személy szerint sokallom az árát érte, de miután lejárt az egy óra, azt mondják, hogy megérte, nagyon hangulatos volt. Az alatt az idő alatt a többiek fent Super Smash Bros. Melee-n játszottak. Nagyon elmerülhettek a játékban, ha a közben a glitcheket és a hibákat beszélték meg, meg hogy min mennyit dolgoztak volna még.

Amikor ug-ék visszatértek, elővettük a Nintendo 3DS-t, és játszottunk egyet Mario Kart 7-en. Ez is jó buli volt, és egész jól ment. Elégedett vagyok azzal a harmadik hellyel, ahol végeztem Gábor és ug mögött, ők nagy ászok, ha a 3DS-es Mario Kartról van szó. Egyszer voltam a Mario Circuit 2-n 1. helyen végig, de annyira nem voltam zöldfülű, hogy ennek örüljek, és be is jött a tippem. Gábor a legvégére tartotta a puskaporát, és az utolsó körben a cél előtt előzött be. De úgy tudtam, hogy tartogat valamit. De semmi gáz, végig élveztem a játékot. Addig Tutajkk külön utasként játszott a Kirby Air Ride-dal, illetve azt hiszem, mentek egyszer négyen is vele. De aztán megpróbálta nekem megszerezni Mr. Game & Watch-ot is a Melee-ben. 2006 óta van a játék, de a mai napig nem teljes, nincs benne megszerezve minden. A Mario Party 5 végül nem került elő.

Aztán lassan vége is lett, legalábbis általam, mert én 18.30 után mentem el, mert innen egyenesen mentem haza Békéscsabára, és idejében el akartam érni a 19.10-es vonatot. Bőven idejében voltam, még volt 20 percem a vonat indulásáig. A GameCube-ot otthagytam, hogy ha akarnak még, maradjanak, és játszanak. ug-ra bíztam arra a pár napra, amíg itt vagyok, aztán szépen visszaszolgáltatja, ha visszamentem. De úgy tudom, hogy sokáig ők sem maradtak.

Hát lényegesen jobb volt most a találkozó, mint az első. Körbekérdeztem, mindenki maximálisan elégedett volt a Hyp-R Zone-nal, ahogy én is. Minden rendben volt, és azt is visszavonom, amit egy régebbi postban írtam gyanúmat róluk, szerintem valamit rosszul láttam. Törölni is fogom azt a részt majd a postból, megkeresem. Nyáron is ide jövünk majd.

Szerdán megjelent Suara legújabb albuma, Hikari címmel, és már elérhetővé is vált. Ezt az albumot most nem vártam annyira, mint az előzőeket. Nem nagyon hallgattam manapság Suara dalokat, és nem is volt nagyon a fejemben, hogy megjelenik az album, így végül az előrendelés is elmaradt. Nem volt anyagi lehetőségem, hogy megoldjam, de ahogy elengedtem magamban a vásárlást, úgy ment ki a fejemből az album is. A dalok egy részét már rég ismerem, hiszen erre kerültek fel az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen és a Futari no Hakuoro dalok is, amiket már rég "kiélveztem", és manapság nem adott ki új dalt. És hogy mennyire kelendő, az meglátszik az Oricon chart eladásokon is, ugyanis az első napokban nem került fel a 30-as napi eladási listára. Az az Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbum nem kellett volna, mert ott már ellőtték a puskapor egy részét.

Így igazából ezt az albumot az új dalok tehetik érdekessé. Kétszer végighallgattam az albumot, és sajnos úgy néz ki, hogy most történik meg az, hogy kezd unalmassá válni, amit csinál. Megvan a sajátságosan lassú stílusa, de ebben már nincs semmi újdonság. Már körbejárta a ballada, lassú melankólikus dalok minden elemét, de ráadásul a dalszövegekből is amennyit értettem, ugyanazokat a szerelmes köröket járja, amiket korábban megtett, és ez valahol olyan érzetet kelt, mintha ő maga nem fejlődne érzelmileg. Annak meg nem örülök, ha az AQUAPLUS erőlteti, hogy ugyanazt a mondanivalót énekelje fel már sokadjára. Mert egyébként Suara már rég megállapodott. Férjhez ment, van egy fia is, úgyhogy az érzelmi élete nem indokolja, hogy a szerelem csodájáról, vagy annak intimitásáról énekeljen. Az mondjuk tetszik, hogy most is a természet metaforáival írja le az érzéseit. Néhány cím kifejezetten beszédes: Kage, Komorebi no Naka de, Hoshi Furu Sora Aogi Mite.

De ez sem menti meg azt, hogy nem érzek semmi különlegeset az új dalokban. Két dal van, ami pörgősebb, a "Mimi wo Sumaseba" és a "Pride", ezek egész jók lettek, de összességében egyik új dal sem tartalmaz olyan olyan zenei elemet, vagy valami különlegességet Suarától, ami által megjegyezhetőek lennének a dalok. Olyan érzetet kelt, mintha csak kötelességből születtek volna meg a dalok. Az Utawarerumono dalok nagyon jók, kiemelkednek, de ahogy írtam, ezek már régóta jelen vannak, ezért ezek már újdonságot nem tartalmaznak. Ami furcsa, hogy felkerült az albumra a Merry Christmas című dal is, mely egy korábbi digitális kislemez megjelenés. Már erősen tavaszi  hangulatom van, közelít a nyár, és erre kerül fel egy karácsonyi dal... Inkább ősszel jelent volna meg az album, akár előző évben, még jobb lett volna. Hiszen nézzük meg a CD only borítót is. A csillagfények láthatók (ahogy az album címe utal rá), de minden fa meg levél fehér, olyan, mintha tél lenne, és vagy ráesett a hó, vagy megfagytak. És a fehér madár... Mondjuk a levél télen elég furcsa, de akkor is erősen téli hatást kelt a borító. Úgyhogy eddig csodáltam Suarát, hogy milyen gyönyörűen énekel balladákat, de ez az album most úgy néz ki, hogy csalódás lesz.

Nemrégiben lehetőségem adódott megvenni Tari Annamária legújabb könyvét, a "Bátor generációk, Szorongok, tehát vagyok" címűt. Ahogy írtam korábban, szeretem a pszichológus nő stílusát, belevisz egy kis humort az írásaiba is. Viszont az új könyve mindennél jobbra sikeredett. Ha valami hibát fel lehet róni az előző könyveinek, akkor azt, hogy itt-ott eléggé szárazak az írásai. Mert hogy sok helyen hivatkozik kutatásokra, és százalékos értékekkel támasztja alá az könyveiben leírtakat. Itt ilyen nincs, ezáltal sokkal olvasmányosabb, és pont amiatt, mert nincsenek benne különböző kutatási adatok, eredmények, ezáltal rövidebbek is a fejezetek, viszont ugyanolyan részletességgel beszéli ki az adott témát, mint a korábbi könyveiben.

Azt nem tudom, hogy ki találja ki a példabeli beszédeket, de az biztos, hogy zseniálisak. Nem a szokásos sablonmondatokkal él, hanem olyanokkal, amik két ember között  tényleg elhangozhatnak az adott szituációban. Ezek a párbeszédek egyébként jó játékok is számomra, mert mindig próbálom kitalálni, hogy mi az, amire Tari Annamária rá akar világítani. Ezeket többségében ki is szoktam találni, amiket nem, azokat általában azért nem, mert egyszerűbben látom, nem látok benne ott és akkor olyan dolgokat, amiket a pszichológus nő leír később, de azt olvasva kétségtelenné válik, hogy annak ott van legitimitása.

Akit érdekel a pszichológia, vagy inkább az, hogy meg akarja érteni a fiatalok gondolkodását, viselkedését, annak magasan ajánlom ezt a könyvet. Tari Annamária előző könyvei tényleg adnak olyan érzetet, mintha pszichológia hallgató egyetemistáknak készült volna, de ez a könyv sokkal könnyedebb olvasmány, és jobban tetten is érhető bennük a pszichológus nő írási stílusa, ettől személyesebb is a könyv. Egy kicsit közelebb is hozza hozzánk a tinédzserek gondolkodását, és talán abban is segít, hogyan használjuk okosan a közösségi oldalakat. Mert szerencsére nem ellenük beszél, hanem a tudatos használatra hívja fel a figyelmet, ami külön plusz pont, mert azt se szeretem, amikor valaki az ördög találmányaként titulálja a Facebookot, Instagrammot és társait. Okos és tudatos használattal a helyükön lehet kezelni a dolgokat, és ha tudjuk, hogy miről szólnak ezek a dolgok, akkor talán az sem okoz önbizalomhiányt, ha egy ismerősünk fényképénél azt látjuk, hogy állítólag mennyire jól érzi magát.

Legalább 5 percig gondolkodtam azon, hogy milyen ötletes címet adhatnék ennek a postnak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, ami egyben az animét is jellemzi, így maradtam az anime címénél. A Gakuen Babysitters-ről már írtam az első rész kijötte után, így a bevezető és a történet írásától eltekintenék. Talán rövidebb post lesz, mint az előző, ahol a Citrus-t jellemeztem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ez végtelenül egyszerű anime, így nagyon nincs mit írni a háttértörténésekről.

Viszont pont a végtelen egyszerűsége miatt tetszett meg nagyon. Az imponált nagyon, hogy nem is akarja magát többnek mutatni, mint ami. Az egyszerűségről már a rajzstílus és a színezés is árulkodik. Igazából olyan érzésem volt, mintha a háttértörténet a repülőgépszerencsétlenségről is csak azért lett volna, mert szinte kötelező eleme egy slice of life animének, amúgy azon kívül, hogy az öreg néni házában laknak, igazából semmi nem következik belőle, ezt a bébiszitter-klubosdit háttérsztori nélkül is meg lehetett volna csinálni, ugyanúgy teljes lett volna az anime.

Arra voltam még kíváncsi, hogy mihez kezdenek egy olyan animével, amely nem viszi tovább a háttértörténet, csak hétköznapi sztorit mesél el. Ahogy azt vártam, nem zárnak le történetet, csak abbahagyják azt. Nagyon jó volt látni az egyes részeket, a gyerekek viselkedése sokszor váltott ki derültséget belőlem. Például amikor Kinamuta Kirin kérdezte Inomata Mariát, hogy ő akkor most szereti Kashima Ryuuichit. Erre zavartan, kivörösödött arccal rázza a fejét, hogy nem is. Tehát utálod őt? Nem, nem erről van szó. De akkor szereted őt... És akkor ezen ment a szócsata, érdekes volt látni, hogy a kisgyerek mennyire nem érzékeli a finom különbséget az érzelmek között. Mondjuk vicces volt, hogy pont azt kérdezte, aki csak kivörösödött arccal tudott válaszolni. Bevittek ugyanis valami szerelmi szálat, de ezt annyiban is hagyták, amit sajnálok, mert ebből még aranyos dolog származhatott volna. Egyszer Ryuuichi is vörösödött Maria láttán, úgyhogy viszonzottnak tűnt a szerelem.

Ez az egyetlen hiba, amit fel lehet róni az animének, hogy ezt nem bontatkoztatták ki, amúgy az a személyes véleményem, hogy pont úgy jó, ahogy van. A 12. rész is ötletes volt, bár karácsony mivolta miatt, akkor lett volna igazán hangulatos, ha az őszi szezonban lett volna, és akkor december végén lett volna az utolsó rész. Érdekes volt látni, hogy a manga 2009 óta megy folyamatosan, úgyhogy ez is olyan, hogy az anime reklámot csinált a mangának. 17 kötet jelent meg a mangából eddig, kíváncsi lennék, hogy meddig megy a történet, mert amúgy tényleg csak ilyen mindennapos történések vannak, és nem látni, hogy hova fut ki a dolog. Amúgy örülnék, ha az animének lenne folytatása, és akár szerelmi szálat is lefuttatnák.

Azon azért morfondíroztam magamban, hogy a gyereknevelés valóban ennyire könnyű lenne, mint ahogy az animében láthatjuk. Vagyis hát láthatjuk, hogy a gyerekek olykor rosszcsontok, feszegetik a határokat és csintalankodnak, de Ryuuichi ezt olyan birkatürelemmel viseli, hogy akár fát is lehet vágni a hátán. Valószínűleg azért is szeretik meg őt a gyerekek, meg az tetszik, hogy sokszor lefuttatja az agyában, hogy gondolkodik ilyenkor egy gyerek, és ez nagyban segíti őt, hogy megértse, hogy kezelje az adott helyzetet. Azt látom egyébként sok felnőtt emberen, hogy azért viselik rosszul, ha egy gyerek rosszalkodik, mert elfelejtette, hogy ő milyen volt gyerekként, ezáltal nem érti meg a viselkedését. Vagy jön a sablonos gyereknevelési "módszerekkel", ami nekem kívülállóként nem szokott tetszeni. Mondjuk nem én vagyok a hiteles példa gyereknevelés kapcsán, mert nincs gyerekem, de azt azért érzékelem, hogy nem olyan egyszerű egy gyerekkel bánni, ahogy az animében láthatjuk. Vagy igazából könnyű, csak mi nem tudunk gyerek szintjén gondolkodni, mert pont az a baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen volt gyereknek lenni? És ezért nem értjük meg őket. De nem itt és most fogom megfejteni a gyereknevelés problematikáját. Egyrészt én sem értek a gyerekekhez, másrészt, meg nem vagyok pszichológus, úgyhogy ezt a terepet átadom másnak.

Az biztos, hogy ez az anime a személyes értékrendem szerint 10/10-es értékelésű, de azért nem merem ajánlani mindenkinek, mert aki kifejezetten az elgondolkodtató történetekre vágyik, aki szereti fejtegetni egy adott esemény vagy történés hátterét, az úgy fogja dobni ezt az animét, hogy csak úgy füstölni fog. Ez egy könnyed, vasárnap esti kis történet, aki képes a helyén kezelni, annak biztosan nagyon fog tetszeni.

Próbáltam analógiát keresni a citrusfélék és a leszbikus szerelem között, annak "keserédes" mivolta volt a legokosabb, ami eszembe jutott. Már ha mindenképp keresni kell értelmet a címnek. De az biztos, hogy alapvetően ígéretes alkotásnak tűnik a Citrus, először úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, aztán az 1. rész után láttam, hogy ebből akár nagyon jó dolgot is ki lehet hozni. De biztos, hogy elég erre 12 rész? Végignézve az animét, sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy nem, amit csak tovább erősített a közepétől bevetett történetszál, ami megint jó dolog lenne, de a rövidsége alkalmatlan arra, hogy az adott történés hátterét részletesen kifejtsék. Miről van szó? Spoilerrel teli post jön, így aki nem látta az animét, de szeretné megnézni, az ugorjon egy nagyot a szemével.

Aihara Yuzu anyja összeházasodik egy férfival, emiatt iskolát kell váltania. Yuzu, aki meglehetősen szabadelvű, követi az aktuális divatot, igencsak nehezen éli meg, hogy egy olyan lányiskolába kell járnia, ahol komoly megkötöttségek vannak. Az egyenruha csak hagyján, de komoly viselkedésbeli szabályok vannak érvényben, és az oda járók szinte minden lépésüket figyelik, és ha bármiben hibáznak, azonnal megfeddik őket. Nem csoda, hogy Yuzu-chan ezt igencsak nehezen éli meg. Persze ezen kívül is folyamatosan érik meglepetések, ugyanis az a férfi, akivel Yuzu anyja összeházasodott, az nem más, mint Aihara Mei apja, Mei pedig az tanulói tanács (Student council, értsd DÖK vagy HÖK) elnöke. Ő a legszigorúbb az egész iskolában. Elnök pedig azért lehet, mert a nagyapja az iskola igazgatója. A szigort pedig otthonra is megtartja. Eléggé ridegen viselkedik Yuzu-vel, akinek viszont egyre inkább megtetszik a lány. Hova tovább beleszeret, ezt pedig Mei észreveszi, és maga sajátságos módján tudtára is adja. Ugyanis olykor rányomul Yuzu-ra, de csak azért mert azt látja, hogy ő ezt akarja.

Innestől elgondolkodtatott a dolog. Azért gondoltam, hogy ez egy nagyon jó sztori lehet, mert azáltal, hogy van egy lányiskola, ahol ennyire szigorúak a szabályok, azt gondoltam, hogy úgy alakul ki lányszerelem, hogy a kemény szabályok miatt felettes én annyira elnyomja az ösztönént, hogy az emígyen fog kitörni. És akár erre is lehet gondolni, mert Yuzu-chan a maga nyílt személyisége okán jobban hagyja, hogy átjárják az érzései, Mei pedig elnyomja magában, és csak fokozatosan engedi szabadjára. Láthatjuk Mei családját is, és azért nyilvánvalóan kiderül, hogy miért nem engedi el önmagát a lány. Ilyen szigorban felnőni, komoly megkötöttségek mellett, nem csoda, hogy nem tudja, hogy kezelje magában az érzéseit, amikor nem erre tanították... vagy arra, hogy azokat hogyan nyomja el. És itt szokott jönni egy érzelgős szerelmes történetbe a "hős megmentő" szerepe, aki "kiszabadítja" a "fogoly" valódi identitását, ezáltal szabad lesz.

Még azt se bántam volna, ha csak ennyi lenne a történet, ez 12 részre bőven elegendő lett volna. Csak hogy a felétől behoztak egy harmadik lányt, aki a "szarkavaró" szerepét vállalta magára. Ő nem más, mint Mizusawa Matsuri, aki Yuzu gyerekkori barátnője, nagyon jóban voltak egymással. Feltűnik a második felétől, és látja, hogy nagyon közeli kapcsolatba került Mei-vel, nem hagyhatja, hogy bárki is elvegye az ő gyerekkori barátnőjét. Persze ő is olyan, hogy kedvesnek, ártatlannak mutatja magát, amit a cincogóan maga hangja csak tovább erősít. De ha figyeljük őt, akkor avatottabb szemeknek azonnal gyanús lehet, és bizony ez így is lesz. Mindent megtesz, hogy szétválassza a párost. És ez is nagyon jó vonal lehetett volna, hiszen, akinek volt része olyan szerelemben, vagy ismerősi körében látott olyat, hogy egy harmadik fél különböző módokon belekavar a kapcsolatba, az tudhatja, hogy ez mennyire megkeserítheti az adott pár mindennapjait, és ezt megjeleníteni, mint a valóság egy szeletét, nagyon jó ötlet lett volna. A baj csak az, hogy az ilyeneket nem lehet annyival leszerelni, hogy az emberek érzései nem játékszerek. Amikor Yuzu ezt mondja Matsuri-nak, mélyen magába néz, jó útra tér, és már azon van, hogy a két lány boldog legyen. Ilyen a való életben nincs, akinek tényleg az a célja, hogy szétválasszon két embert, annak pont, hogy játékszere mások érzései, mindent megtenne azért, hogy elérje a célját, szélsőséges esetben akár pszichopatává is válna. Ez több tényezőből is fakadhat. Elsősorban féltékenység, hiányérzet: Hiányzik neki az a szerelem, amit az ismerősi körében lát, és mivel ezt a hiányt nem fogadta el magában, ezért belső harcok dúlnak benne, amit irigységnek is hívhatunk. Ha én nem vagyok boldog, nehogy már a másik legyen boldog, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Tehát itt erősen kisiklott a történet reflexiója a való életre. Erre nemhogy nem mentség, hogy az anime csak 12 részes, hanem pont, hogy súlyosbító körülmény. Hiszen akkor nem kellene ezt a szálat is bevetni, ha tudják, hogy nem lehet részletekbe menően kifejteni.

És ezzel még nincs vége, kijátszák az "umnei no ito" kártyát is. Bejön egy ikerpáros, nevezetesen Tachibana Sara és Tachibana Nina. Közülük Sara az, aki beleszerei Mei-be, de amint meglátja, egyből érzi, hogy a sors szála köti vele őt össze. És mindent megtesz, hogy együtt legyenek. Nina pedig azért, hogy az ikertestvére boldog legyen, ezért ha kell, kész félreállítani Yuzu-t is. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy pont Sara az, aki bátorítja Yuzu-t, hogy harcoljon a szerelméért. Persze ekkor még nem tudja, hogy kiről van szó, de amikor rájön, akkor ő az, aki magától félreáll, azon az elven, hogy ő akkor boldog, amikor Mei is az. Ez így nagyon szép, de valljuk be, túlzottan idealista. Hihetetlen magas szinten kell legyen az ember érzelmi fejlettségének ahhoz, hogy a lehető leghamarabb elfogadja, hogy az, akibe beleszeretett, mást szeret, és egyből arra bíztatja, hogy akkor legyen vele boldog. Egy átlag ember, ha nem is akar rosszat a másiknak, azért erősen bejátszik szerelmi bánat formájában a kétségbeesés, a helyzet el nem fogadása, lázadás ellene.  És jöhet ide a depresszió is. És idő kell, mire ezt feldolgozza, elfogadja magában.

Tehát vannak itt tündérmesébe illő idealista jelenetek, amit valljunk be őszintén, nem tesz jót az anime valós mivoltának. De nem ez az első eset, amikor azt látom, hogy nem képesek 12-13 részben rendesen kifejteni az adott történetet. Ebben látszik meg az, hogy az animék is egyre inkább futószalagon gyártódnak, és egyre inkább azon vannak, hogy minél több anime legyen a piacon, ez pedig erősen a minőség rovására megy. Ennek lett áldozata a Citrus is. Ha ennyi szálat vittek be az animébe, akkor talán még a 26 rész is kevés lenne neki. A manga egyébként 2012 óta fut folyamatosan, egyből az volt a gondolatom, hogy az anime vázlatos ismertetője a mangának, ha kíváncsi a részletekre, kérem olvassa a mangát. Elképzelhető, hogy az anime egyre inkább egyfajta reklám szerepét fogja betölteni, ami nagyon leredukálná az anime, mint műfaj értékét. A Citrus, és jónéhány rövid anime erősen ilyen érzetet ad, aztán, hogy hova fut ki a dolog, nem tudom. Az ötlet, a történet nagyon jó, viszont a kivitelezés a rövidsége miatt meglehetősen problémás.

7/10